Batsányi János
Levél Szentjóbi Szabó Lászlóhoz*

Ó Te! kinek jeles elméjét örvendve csudáltam,
Még mikoron csak távulról hallom vala múzsád
Szívreható dalait; te, kiben végtére magános
Pályafutásom alatt méltó bajtársra, s barátság
Tisztiben a legjobb, legigazb emberre találtam;
Mint vagy drága Lacim? vagyis inkább hol vagy? – Ezernyi
Baj közepett s lenyomó bánat terhének alatta
Íme tetőled akar vígasztaltatni Batsányid. –
 Hasztalanul várván leveled, s óhajtva reménylett
Kellemes énekidet, máran magam útnak eresztem
Írásom: bár azt se tudom, mely tájra bocsássam.
Nemde, mióta Mohács szomorú környékire mentél,
Néma vagy, és hallgat veled együtt mennyei múzsád? –
Élsz-e tehát? s hol vagy? – Szívem fele, lelki barátom!
Élsz-e s mikor térsz meg lakozásod régi helyére? –
Ott vagy-e még amaz árva mezőn, hol hajdani fényünk
Oly mély gyászba merűle? holott a visszavonásnak
Lelke dicsőségünk örökös fátyolba borítá! –
Ott amaz árva helyen, hol minden fűnek alatta
Egy-egy régi magyarra találsz!… Könyvekben elázva
Jársz, tudom, ott; s eleink esetén panaszolva kesergvén,
A Duna szőke vizébe szakad fájdalmaid árja! –
Hajh, iszonyú térség! Gyászos temetője hazánknak!
Jártam hantjaidon; láttam sírhalmait én is
Ősinknek, – kik hajdan az ellenségre kikelvén
Honnyunkért s érette vitéz vérekkel adózván,
Intenek íme, s világ füle hallatára kiáltják:
„Nézz e térre, s tanulj már egyezségre, magyar nép!”
 Ámde mit emlegetem veszedelmünk napjait? ennyi
Bánattól vérző sebeink mit szaggatom újra?
Nemzetem átka, Mohács szomorú neve, rettenetes név!
Ah ne gyötörjed az én füleim; rémítsed azoknak
Lelkeiket, kik ez árva hazának mostoha sorsán
Nem könyörülhetvén, bajait mindenha tetézik! –
És te, barátom! eredj; vedd tolladat; írd le, mit érez
Hív szíved, – s mi lehetne hazánk még most is, ezernyi
Kárunkon okosodva ha már egyezni tanulnánk!–
 Vagy, ha talán már visszajövél Budavára királyi
Pompával ragyogó lármás palotáiba, s ottan
Töltöd ezen vídám napokat most, drága hazámnak
Érzékeny fia, kellemes éneklője: figyelmezz
Egy kisség szavaimra: felelj kérdésire kedvelt
Társodnak, kit népe miatt mély gondok epesztnek. –
 Nézd, a régi homályra szokott sok gyáva miképpen
Üldözi mindazokat, kikrűl a józan okosság
Élesztő tüze súgárit tündökleni látja!
Nézzed, az ostobaság véres zászlóihoz esküdt
Vakbuzgók mi dühös-törekedve rohannak előnkbe!
Szíveiket vad gyűlölség mérgével itatván
A szeretet szolgái, miként gerjesztgetik őket!
Mint fenekednek! mint hányják az ezernyi kelepcét
Újra, hogy a szabad észt szűkebb korlátba rekesztvén
Népünket levetett alacson jármokba szorítsák! – –
Még csak alig jöve fel valamely jeles elme hazánkban;
A közjóra törő hív polgár pályamezőben,
Még csak alig láttatta magát; mikor íme, legottan
Hitvallása felől vetekednek, otromba nevekkel
Illetik és mérges nyelvekkel földig alázván
E fene képmutatók diadalmaskodva lerontják.
Csalfa világ! Gonosz álnokság! balsorsa hazánknak!
Oh! s hát hogy még éjjelit is szaggatva, s az édes
Nyúgodalom puha karjaiból munkára sietve
Élete napjainak fonalát rövidíti, hazája
Mély álomba merült fiait serkentgeti s régi
Durva homályát széllyesztvén új fényre vezérli,
S méltóbb állapotunk útját mutogatja: – tehát ily
Fáradozásaiért ez légyen-e végre jutalma? –
Ti, boldogságunk dühös ellenségi; (sötétség
Szemtelenül csevegő vad terjesztői) mikor lesz
S lesz-e gonosz szándéktoknak valahára határja?
Oh! Te világoknak fejedelme! Te, nemzetek atyja!
Gondviselő bírája! ki föld testébe lehelvén
Lelked szikráját, szabadon formáltad az embert;
Meddig, meddig nézheted el, hogy dúlja hazánkat
E nevedet gonoszul káromló cimbora? meddig
Késik még méltó haragodnak mennyköve? – Fordítsd
Ah! fordítsd le reánk szemeid, végtelen igazság,
Már valahára! s kevély ellenséginket alázd le!
Nemzete balsorsán mély gondolatokba merűlvén
Így búsong, s aggódva magát így gyötri barátod; –
Amikoron te talán éltednek gyenge tavasszát
Víg palotákban, s szép Dafnéd ártatlan ölében
Töltöd, gondjaidat feledékenységbe temetvén.
Ah! vígadj, s amég kedves lehet életed, éljed!
Feltűnik a bú, gond s szomorúság napja maholnap
Néked is: elmúlik pirosló hajnalod álma. –
Ím, eltűntek az én örömim: nem kellenek immár
E bús szívnek alig kóstolt hívságai többé!
Úgy elenyészének, mint éj felhői tavaszkor,
Napjai, mint valamely siető patak, úgy lefolyának. –
Ó! embernek léte, rövid pályája! mi vagy te?
Most jöttünk, már újra megyünk és íme csak azt sem
Tudjuk, merre, hová térünk, vagy honnan eredtünk!
Rajta tehát, vígadj bátran, s amíg lehet, éljed
Bölcsen mérsékelt örömek közt mostan idődet.
Ámde jer egyszersmind, kezdj már szolgálni hazádnak;
Kezdj már most, amint korod engedi, néki segédül
Lenni, s hová-hamarább enyhíteni régi keservén.
Fájdalmasb óráiban is, jobb sorsa reményét
Táplálván, s szemeit szíves védőire vetvén,
Lássa, mi nagy s tehetős új bajnoka támada benned.
Gondold meg gyakran, nemes ifjú, mennyi javával
Álda meg e kegyes ég ezerek közt tégedet, és mely
Gyorsan fáradozó szeretettel tartozol érte.
Jusson eszedbe, mi szép, mely drága gyümölcsöket ígért
Ritka nagy elmédnek már első gyenge virágja.
Vedd szívedre te is népednek mostoha sorsát,
Hajdani nagy neve szép fényét s bús éjre hanyatló
És örök álommal rémítő mái homályát!
 Rajta, barátom, azért: igyekezzünk szerzeni mostan
Érdemeket. Csak ezek fogják nyujthatni tovább is
Éltünket, mikoron közanyánk kebelébe leszállván
Újólag, a természetnek lefizetjük adóját. –
Jer, menjünk, mint emberek, és polgárok, igazság
Útján, szent kötelességünk bétölteni. Nincsen
Emberiség nélkül, nincs érdem, s nincs haza nélkül
Emberség! – Haza! szívemnek bálványa! tenéked
Szentelem én magam és minden szándékom ezentúl!
A te javad s kiderűlésed lesz tárgya fiadnak
Már egyedül – mivel ah! teneked hasznodra lehetni
Boldogság, teveled s érted szenvedni dicsőség! – –
Mit várjunk hát, édesem? e kétséges időkben
Mit vélsz, és mire vársz? – Budavára királyi lakossi
Mit látnak? mire készülnek? s mibe volna remények,
Hogyha megint netalán valamely szélvész támadna? ki fogná
Ah! ki s miként fogná kormányozhatni szerencsénk
Fergeteges tengerre bocsátott gyenge hajóját?
Állnak-e még főbb oszlopaink? Ott vagynak-e népünk
Új Szólóni, kiket még harmadik éve kirendelt?
Mint igyekeznek azon felséges tárgyra? miképpen
Egyeznek? mely istenségnek karja vezérli
Tántorgó lépéseiket? Készűl-e hazánknak
Temploma? vagy legalább már talpköve megvan-e vetve? –
(Hajh, nem lészen-e még Babylonnak tornya belőle?
Jaj, félek, félek, nehogy építőivel együtt
Ránk dőlvén, bennünket örök mélységbe temessen
Végre s irígyinket méltó kacagásra fakassza!)
 Vígasztalj, óh kedvesem!… És ti, régi barátim!
Ti, kik ez országnak kebelében széjjeloszolva
Munkálkodtok, s egymástól noha messze szakadva
A szeretet kötelén velem egy végcélra siettek;
Jertek, híveteket vígasztaljátok; epesztő
Gondjait enyhítvén s táplálván szíve reményét.
És te, Fejérvárnak tündöklő fénye;* királyink
Sírjai közt lakozó hív énekes (ah! tenéked sem
Hallom zengedező hárfád!) vess néma keserved
Árjának, vess gátot! szüntesd mennyei lantod
Édes hangjaival társodnak bánatit! oszlasd
Nyúgodalom súgárival bús lelke homályát! –
Hát ti mint vagytok, ti más buda-pesti barátink?
Mit mível a bölcs Koppi? Hová lett Versegi, s mint van?
Versegi, kit szeretünk, és kit kedvelve becsülnek
Mindazok, akik az érdemeket mérsékelni tudják.
Él-e s miben foglalja magát? Nem törnek-e mégis
Ellene szép tálentominak méltatlan irígyi?
Nyert-e? vagy elvesztette pörét?* Hah! nyert-e? vagy ismét
A jók ellenségeinek szolgált az igazság? – –
Hol van néhai szerzete más nagy dísze, s hanyatló
Szép nyelvünk eggyik jelesebb hű gyámola; hol van
Kreskai? s mért hallgat? Mind elnémulnak-e vajjon,
A tehetősb elmék? mind elnémulnak-e végre?
S nemzeti fő kincsünk, nagy atyáink nyelve, hová lessz?
És ki fog űgyében, megszánva, segíteni rajta?…
 Ó! írj! írj már; s add ezeket tudtomra, barátom!
S fel fog-e még valahára napunk virradni, tudósíts!



Hátra Kezdőlap Előre