Mások azért búsok s nyomorultak, |
| Hogy magános életre szorultak; |
Természeti törvény szerént mégyen, |
| Hogy az ember társalkodó légyen, |
Mások azon sírnak és könyveznek, |
| Hogy velek a társok nem egyeznek; |
| Ha a víg, mord s vénekkel, |
S ez nyavaját ezen okok szűlik, |
| Hogy némelyek nagyobbra becsűlik |
Másnak az fáj, és azt nehezteli, |
| Hogy a társaság gonddal terheli, |
| Lót, fut, s barom módjára |
Ha a Társaság oly grádusába |
| Ugrik csak születve vagy vaktába; |
| Restell az árnyékért. – – |
Oh! hány ezer boldogabb van nálom? |
| Ha társaimat rendre vizsgálom; |
A társalkodásban kevés részem, |
| S csak alig van akkor mikor érzem |
Csak azokat értem, kiknek szívek, |
| Egyenetlen sorsban is oly hívek, |
Akikkel ellenben míg aggódom, |
| Néha társalkodni volna módom: |
| Vagy ha nem, nem léphetek |
Ki fösvény, ki mord, ki kevély lélek, |
| Ki nem oly híven él mint én élek: |
| Hiteget, csal, színt mutat, |
Hogy pedig én azon törekedjem, |
| Hogy vagy az ebekkel veszekedjem; |
| Vagy hogy megismerhessem, |
| Hogy mikor kacsint a szem, |
Így, vagy igaz jó társ alig lészek, |
| Vagy indulatimból csúfot tészek, |
| S gyanút szerzek magamnak, |
Viszketeges elmém tudósokkal, |
| Nemes vérem nálam nagyobbakkal, |
De a társok együtt nem egyeznek, |
| S ha egyikért jobban megjegyeznek, |
Pedig úgy is elég nehéz nékem |
| Úgy ülni hogy magam tartsam székem, |
Ne tegyem-e hát magam marhával |
| Öszve, s ne epesszem nagy munkával? |
Szerencsémet elmém elhaladta, |
| Földet kapál hát Timon – alatta |
Sok izzadozás közt pihegtembe |
| Sohajtva nehánykor jut eszembe |
De – hiszen vagyon terhe mindennek; |
| S hát az én panaszim mire mennek? |
|