Csokonai Vitéz Mihály
Halotti versek*

(Részlet)

 

 
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
 
 Istenem! ha szét kell csakugyan oszolnom,
Ah, mit is kell a te munkádban vádolnom!
Még a reménység is, e legfőbb orvosom,
Csalárd ajándékod, hóhérom, gyilkosom.
Miért szükség nékem a haláltól félni,
Ha csakugyan egykor meg kell szűnnöm élni?
Mért olly édes nékem a halhatatlanság,
Ha ez a reményem merő hasztalanság?
Bizony drágán vesszük ama színes jókat,
Mellyek elcsábítják a vak halandókat,
Ha ez a vágyásunk csak magunk szerelme
S hiábavalóság és lélek gyötrelme! –
Ugyan, ha már ételkívánás van bennünk,
És mégsem lehetne itt e főldön ennünk:
Ha a leghevesebb szomjúság únszolna
S az egész plánétán egy csepp víz sem vólna:
Nem azt mondhatnám-é, hogy aki teremtett,
Kegyetlenségének tárgyává engem tett? –
Meg ne ütközzetek, ha illy nagy ügy felől
Egy alacsony példát merek hozni elől:
Egy egyűgyű állat, – egy gólya mit szólna,
Ha néki jó szárnya, s egy ország nem vólna,
Amellyben bújdossék; pedig a Teremtő
Belé adta volna, hogy oda vágyjon ő? –
 Úgy van! e bőlcs Isten, ez élők jó atyja
Még a barmoknak is szívét megnyugtatja,
És bétőltvén minden állat kívánságát,
Örvendve szemléli kedve-tőlt világát.
Ugyan hát, óh, ugyan csak az ember vólna,
Melly többet kívánna, semmit sem kóstolna?
Kinek az erkőlcsi világ csak kárt tenne,
A természet pedig mostohája lenne?
Ki az emberek közt nyomna vagy nyomódna,
S még mint állat is csak tengene, kínlódna?
És ugyan, ha nincs más élet énérettem,
Meg nem köszönhetem, hogy emberré lettem;
És, ím, egy illy fényes gyűlés hallatára,
Az emberi hitvány kevélység truccára,
Letészem az eddig viselt méltóságot
S az állatok között kérek bóldogságot.
 Te, ki Ermenonvill rideg szigetében
Nyugszol a nyárfáknak lengő hívesében,
Ébredj fel és bámúlj egy lelkes állatot,
Ki mér tenni nálad nagyobb áldozatot;
Te a társaságban az aprós hibákat
Nem tűrvén, óhajtál olly messzi pusztákat,
Hol még nyers fiai a nyers természetnek
Kevélyek, gonoszok, hiúk nem lehetnek.
Én pedig őket is kerűlni kívánom,
S hogy hasonló lelkem vagyon, azt is bánom,
Akarom, hogy elmém setétségbe ejtsem,
A vétket, a virtust, mind – mind elfelejtsem.
Ez odvas makkfának kongó oldalában
Eszem, alszom, egyéb állatok sorában,
Az égre nem nézek, főldön jót nem teszek,
Itt élek, itt halok, itt rothadok, veszek. –
 De melly sűrű homály gombolyog felettem?
Mely váratlan szélvész ordít, zúg mellettem?
A zápor lerohan, s az ég sarkalatja
Lelkemet s e bérces erdőt rázkódtatja;
Míg szóllok, ím, cserfám menedék tövére
A sustorékoló gyantaláng leére,
Fut minden fenevad, – én magam maradok, –
Futnak ők, – én fázom, s – a tűzért szaladok. –
Hah! hogy lehet mégis olly erő lelkembe,
Hogy e tűzről is az ember jut eszembe?
A vadak ekörűl meg nem mernek állni,
A pongó szereti, de nem tud csinálni. –
Érzem, hogy lelkemnek tehetségi nagyok,
Hogy én a fő lélek helytartója vagyok,
Hogy már e főldön is több vagyok baromnál,
S tán messzi reményem több csupa álomnál.
Érzem, hogy ha itten bétőltöm helyemet,
Édes ráeszmélés fogja fel lelkemet,
S így lebegvén az én Uram trónusáig,
Kilátok az örök létel központjáig,
Hol eredetemnek kezdetét fellelem
S a végetlen idők kereket képzelem.
 Isten! akit fednek általlátszó leplek,
Még egyszer zsámolyod előtt letérdeplek,
Add vissza a tőlem lehányt istenképet,
Mellyet a makacsság orcámról letépett.
Nem! hanem a kevély alázatosságnak
A rendetlen széltől forgó okosságnak
Csalóka míve ez. – Bocsáss meg, Istenem!
Ha vakon nem lehet hinnem, reménylenem;
Hogy az igazságot keresvén, tántorgok;
A tetőled adott lámpásodnál forgok,
Melly, mikor megbotlom, jóra akkor vezet,
S azon pontban érzem a mennyei kezet.
 Ímé, míg magamat embernek számláltam,
Az emberiségnek becsét nem vizsgáltam:
És most, hogy elhagytam az emberi nemet,
Négy milliárd ember tölté be szívemet.
Uram! mind egyforma teremtésid ezek,
Kikkel én egyaránt gondolok, érezek;
Csakhogy némelly része már kifejtve vagyon,
A többi még buta, kicsinyég vagy nagyon,
Ki dolgos, ki lomha, ki tüzes, ki hideg;
Ki durva vagy szelíd, ki társas vagy rideg:
Mégis mindeniknek szívén van egy pecsét,
Melly jegyzi és őrzi az emberség becsét.
A London útcája, a Húron posványja
A jövendő bóldog életet kívánja;
A csendes chínai s a kóborló tatár
Érzi, hogy a halál nem legvégsőbb határ;
Sőt az a kannibál, ki dühödt bélibe
Önnön embertársát vendégeskedi be,
S az ötig olvasni nem tudó déli nép
Hiszi, hogy lelkestől a halálba nem lép.
Ha ezek mind hisznek, én kételkedjek-é?
Sőt ha hibáznak is, én bőlcsebb legyek-é?
Én is ember vagyok: és embertársamnak
Köz hibáját miért szégyenljem magamnak?
Ha úgy nem ítélek és érzek, mint ezek,
Talám akkor botlom, vakúlok, vétkezek.
Négy milliárd ember: felséges társaság!
Hamarább vét négy-öt, mint illy nagy sokaság,
Sőt ha ez mind görbén találna is nézni,
Nem tartoznám szemem szemekhez intézni?
S kivált mikor szívem így verne belőlem:
„Ah, ez édes hibát ne zavard el tőlem!”
Sem több, sem kevesebb, csak ember lehetek,
Sem barom, sem angyal lenni nem szeretek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –



Hátra Kezdőlap Előre