– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| Istenem! ha szét kell csakugyan oszolnom, |
Ah, mit is kell a te munkádban vádolnom! |
Még a reménység is, e legfőbb orvosom, |
Csalárd ajándékod, hóhérom, gyilkosom. |
Miért szükség nékem a haláltól félni, |
Ha csakugyan egykor meg kell szűnnöm élni? |
Mért olly édes nékem a halhatatlanság, |
Ha ez a reményem merő hasztalanság? |
Bizony drágán vesszük ama színes jókat, |
Mellyek elcsábítják a vak halandókat, |
Ha ez a vágyásunk csak magunk szerelme |
S hiábavalóság és lélek gyötrelme! – |
Ugyan, ha már ételkívánás van bennünk, |
És mégsem lehetne itt e főldön ennünk: |
Ha a leghevesebb szomjúság únszolna |
S az egész plánétán egy csepp víz sem vólna: |
Nem azt mondhatnám-é, hogy aki teremtett, |
Kegyetlenségének tárgyává engem tett? – |
Meg ne ütközzetek, ha illy nagy ügy felől |
Egy alacsony példát merek hozni elől: |
Egy egyűgyű állat, – egy gólya mit szólna, |
Ha néki jó szárnya, s egy ország nem vólna, |
Amellyben bújdossék; pedig a Teremtő |
Belé adta volna, hogy oda vágyjon ő? – |
|
| Úgy van! e bőlcs Isten, ez élők jó atyja |
Még a barmoknak is szívét megnyugtatja, |
És bétőltvén minden állat kívánságát, |
Örvendve szemléli kedve-tőlt világát. |
Ugyan hát, óh, ugyan csak az ember vólna, |
Melly többet kívánna, semmit sem kóstolna? |
Kinek az erkőlcsi világ csak kárt tenne, |
A természet pedig mostohája lenne? |
Ki az emberek közt nyomna vagy nyomódna, |
S még mint állat is csak tengene, kínlódna? |
És ugyan, ha nincs más élet énérettem, |
Meg nem köszönhetem, hogy emberré lettem; |
És, ím, egy illy fényes gyűlés hallatára, |
Az emberi hitvány kevélység truccára, |
Letészem az eddig viselt méltóságot |
S az állatok között kérek bóldogságot. |
|
| Te, ki Ermenonvill rideg szigetében |
Nyugszol a nyárfáknak lengő hívesében, |
Ébredj fel és bámúlj egy lelkes állatot, |
Ki mér tenni nálad nagyobb áldozatot; |
Te a társaságban az aprós hibákat |
Nem tűrvén, óhajtál olly messzi pusztákat, |
Hol még nyers fiai a nyers természetnek |
Kevélyek, gonoszok, hiúk nem lehetnek. |
Én pedig őket is kerűlni kívánom, |
S hogy hasonló lelkem vagyon, azt is bánom, |
Akarom, hogy elmém setétségbe ejtsem, |
A vétket, a virtust, mind – mind elfelejtsem. |
Ez odvas makkfának kongó oldalában |
Eszem, alszom, egyéb állatok sorában, |
Az égre nem nézek, főldön jót nem teszek, |
Itt élek, itt halok, itt rothadok, veszek. – |
|
| De melly sűrű homály gombolyog felettem? |
Mely váratlan szélvész ordít, zúg mellettem? |
A zápor lerohan, s az ég sarkalatja |
Lelkemet s e bérces erdőt rázkódtatja; |
Míg szóllok, ím, cserfám menedék tövére |
A sustorékoló gyantaláng leére, |
Fut minden fenevad, – én magam maradok, – |
Futnak ők, – én fázom, s – a tűzért szaladok. – |
Hah! hogy lehet mégis olly erő lelkembe, |
Hogy e tűzről is az ember jut eszembe? |
A vadak ekörűl meg nem mernek állni, |
A pongó szereti, de nem tud csinálni. – |
Érzem, hogy lelkemnek tehetségi nagyok, |
Hogy én a fő lélek helytartója vagyok, |
Hogy már e főldön is több vagyok baromnál, |
S tán messzi reményem több csupa álomnál. |
Érzem, hogy ha itten bétőltöm helyemet, |
Édes ráeszmélés fogja fel lelkemet, |
S így lebegvén az én Uram trónusáig, |
Kilátok az örök létel központjáig, |
Hol eredetemnek kezdetét fellelem |
S a végetlen idők kereket képzelem. |
|
| Isten! akit fednek általlátszó leplek, |
Még egyszer zsámolyod előtt letérdeplek, |
Add vissza a tőlem lehányt istenképet, |
Mellyet a makacsság orcámról letépett. |
Nem! hanem a kevély alázatosságnak |
A rendetlen széltől forgó okosságnak |
Csalóka míve ez. – Bocsáss meg, Istenem! |
Ha vakon nem lehet hinnem, reménylenem; |
Hogy az igazságot keresvén, tántorgok; |
A tetőled adott lámpásodnál forgok, |
Melly, mikor megbotlom, jóra akkor vezet, |
S azon pontban érzem a mennyei kezet. |
|
| Ímé, míg magamat embernek számláltam, |
Az emberiségnek becsét nem vizsgáltam: |
És most, hogy elhagytam az emberi nemet, |
Négy milliárd ember tölté be szívemet. |
Uram! mind egyforma teremtésid ezek, |
Kikkel én egyaránt gondolok, érezek; |
Csakhogy némelly része már kifejtve vagyon, |
A többi még buta, kicsinyég vagy nagyon, |
Ki dolgos, ki lomha, ki tüzes, ki hideg; |
Ki durva vagy szelíd, ki társas vagy rideg: |
Mégis mindeniknek szívén van egy pecsét, |
Melly jegyzi és őrzi az emberség becsét. |
A London útcája, a Húron posványja |
A jövendő bóldog életet kívánja; |
A csendes chínai s a kóborló tatár |
Érzi, hogy a halál nem legvégsőbb határ; |
Sőt az a kannibál, ki dühödt bélibe |
Önnön embertársát vendégeskedi be, |
S az ötig olvasni nem tudó déli nép |
Hiszi, hogy lelkestől a halálba nem lép. |
Ha ezek mind hisznek, én kételkedjek-é? |
Sőt ha hibáznak is, én bőlcsebb legyek-é? |
Én is ember vagyok: és embertársamnak |
Köz hibáját miért szégyenljem magamnak? |
Ha úgy nem ítélek és érzek, mint ezek, |
Talám akkor botlom, vakúlok, vétkezek. |
Négy milliárd ember: felséges társaság! |
Hamarább vét négy-öt, mint illy nagy sokaság, |
Sőt ha ez mind görbén találna is nézni, |
Nem tartoznám szemem szemekhez intézni? |
S kivált mikor szívem így verne belőlem: |
„Ah, ez édes hibát ne zavard el tőlem!” |
Sem több, sem kevesebb, csak ember lehetek, |
Sem barom, sem angyal lenni nem szeretek. |
|
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
|