|
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| | Istenem! ha szét kell csakugyan oszolnom, |
| Ah, mit is kell a te munkádban vádolnom! |
| Még a reménység is, e legfőbb orvosom, |
| Csalárd ajándékod, hóhérom, gyilkosom. |
| Miért szükség nékem a haláltól félni, |
| Ha csakugyan egykor meg kell szűnnöm élni? |
| Mért olly édes nékem a halhatatlanság, |
| Ha ez a reményem merő hasztalanság? |
| Bizony drágán vesszük ama színes jókat, |
| Mellyek elcsábítják a vak halandókat, |
| Ha ez a vágyásunk csak magunk szerelme |
| S hiábavalóság és lélek gyötrelme! – |
| Ugyan, ha már ételkívánás van bennünk, |
| És mégsem lehetne itt e főldön ennünk: |
| Ha a leghevesebb szomjúság únszolna |
| S az egész plánétán egy csepp víz sem vólna: |
| Nem azt mondhatnám-é, hogy aki teremtett, |
| Kegyetlenségének tárgyává engem tett? – |
| Meg ne ütközzetek, ha illy nagy ügy felől |
| Egy alacsony példát merek hozni elől: |
| Egy egyűgyű állat, – egy gólya mit szólna, |
| Ha néki jó szárnya, s egy ország nem vólna, |
| Amellyben bújdossék; pedig a Teremtő |
| Belé adta volna, hogy oda vágyjon ő? – |
|
| | Úgy van! e bőlcs Isten, ez élők jó atyja |
| Még a barmoknak is szívét megnyugtatja, |
| És bétőltvén minden állat kívánságát, |
| Örvendve szemléli kedve-tőlt világát. |
| Ugyan hát, óh, ugyan csak az ember vólna, |
| Melly többet kívánna, semmit sem kóstolna? |
| Kinek az erkőlcsi világ csak kárt tenne, |
| A természet pedig mostohája lenne? |
| Ki az emberek közt nyomna vagy nyomódna, |
| S még mint állat is csak tengene, kínlódna? |
| És ugyan, ha nincs más élet énérettem, |
| Meg nem köszönhetem, hogy emberré lettem; |
| És, ím, egy illy fényes gyűlés hallatára, |
| Az emberi hitvány kevélység truccára, |
| Letészem az eddig viselt méltóságot |
| S az állatok között kérek bóldogságot. |
|
| | Te, ki Ermenonvill rideg szigetében |
| Nyugszol a nyárfáknak lengő hívesében, |
| Ébredj fel és bámúlj egy lelkes állatot, |
| Ki mér tenni nálad nagyobb áldozatot; |
| Te a társaságban az aprós hibákat |
| Nem tűrvén, óhajtál olly messzi pusztákat, |
| Hol még nyers fiai a nyers természetnek |
| Kevélyek, gonoszok, hiúk nem lehetnek. |
| Én pedig őket is kerűlni kívánom, |
| S hogy hasonló lelkem vagyon, azt is bánom, |
| Akarom, hogy elmém setétségbe ejtsem, |
| A vétket, a virtust, mind – mind elfelejtsem. |
| Ez odvas makkfának kongó oldalában |
| Eszem, alszom, egyéb állatok sorában, |
| Az égre nem nézek, főldön jót nem teszek, |
| Itt élek, itt halok, itt rothadok, veszek. – |
|
| | De melly sűrű homály gombolyog felettem? |
| Mely váratlan szélvész ordít, zúg mellettem? |
| A zápor lerohan, s az ég sarkalatja |
| Lelkemet s e bérces erdőt rázkódtatja; |
| Míg szóllok, ím, cserfám menedék tövére |
| A sustorékoló gyantaláng leére, |
| Fut minden fenevad, – én magam maradok, – |
| Futnak ők, – én fázom, s – a tűzért szaladok. – |
| Hah! hogy lehet mégis olly erő lelkembe, |
| Hogy e tűzről is az ember jut eszembe? |
| A vadak ekörűl meg nem mernek állni, |
| A pongó szereti, de nem tud csinálni. – |
| Érzem, hogy lelkemnek tehetségi nagyok, |
| Hogy én a fő lélek helytartója vagyok, |
| Hogy már e főldön is több vagyok baromnál, |
| S tán messzi reményem több csupa álomnál. |
| Érzem, hogy ha itten bétőltöm helyemet, |
| Édes ráeszmélés fogja fel lelkemet, |
| S így lebegvén az én Uram trónusáig, |
| Kilátok az örök létel központjáig, |
| Hol eredetemnek kezdetét fellelem |
| S a végetlen idők kereket képzelem. |
|
| | Isten! akit fednek általlátszó leplek, |
| Még egyszer zsámolyod előtt letérdeplek, |
| Add vissza a tőlem lehányt istenképet, |
| Mellyet a makacsság orcámról letépett. |
| Nem! hanem a kevély alázatosságnak |
| A rendetlen széltől forgó okosságnak |
| Csalóka míve ez. – Bocsáss meg, Istenem! |
| Ha vakon nem lehet hinnem, reménylenem; |
| Hogy az igazságot keresvén, tántorgok; |
| A tetőled adott lámpásodnál forgok, |
| Melly, mikor megbotlom, jóra akkor vezet, |
| S azon pontban érzem a mennyei kezet. |
|
| | Ímé, míg magamat embernek számláltam, |
| Az emberiségnek becsét nem vizsgáltam: |
| És most, hogy elhagytam az emberi nemet, |
| Négy milliárd ember tölté be szívemet. |
| Uram! mind egyforma teremtésid ezek, |
| Kikkel én egyaránt gondolok, érezek; |
| Csakhogy némelly része már kifejtve vagyon, |
| A többi még buta, kicsinyég vagy nagyon, |
| Ki dolgos, ki lomha, ki tüzes, ki hideg; |
| Ki durva vagy szelíd, ki társas vagy rideg: |
| Mégis mindeniknek szívén van egy pecsét, |
| Melly jegyzi és őrzi az emberség becsét. |
| A London útcája, a Húron posványja |
| A jövendő bóldog életet kívánja; |
| A csendes chínai s a kóborló tatár |
| Érzi, hogy a halál nem legvégsőbb határ; |
| Sőt az a kannibál, ki dühödt bélibe |
| Önnön embertársát vendégeskedi be, |
| S az ötig olvasni nem tudó déli nép |
| Hiszi, hogy lelkestől a halálba nem lép. |
| Ha ezek mind hisznek, én kételkedjek-é? |
| Sőt ha hibáznak is, én bőlcsebb legyek-é? |
| Én is ember vagyok: és embertársamnak |
| Köz hibáját miért szégyenljem magamnak? |
| Ha úgy nem ítélek és érzek, mint ezek, |
| Talám akkor botlom, vakúlok, vétkezek. |
| Négy milliárd ember: felséges társaság! |
| Hamarább vét négy-öt, mint illy nagy sokaság, |
| Sőt ha ez mind görbén találna is nézni, |
| Nem tartoznám szemem szemekhez intézni? |
| S kivált mikor szívem így verne belőlem: |
| „Ah, ez édes hibát ne zavard el tőlem!” |
| Sem több, sem kevesebb, csak ember lehetek, |
| Sem barom, sem angyal lenni nem szeretek. |
|
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
|
