| Óh, Tihannak rijjadó leánya! |
| | Szállj ki szent hegyed közűl. |
| Ím, kit a sors eddig annyit hánya, |
| Itt a halvány holdnak fényén |
| Jajgat és sír elpusztúlt reményén |
|
| Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek |
| Vígadoznak a kies Fürednek |
| Addig én itt sírva sírok. |
| És te, Nimfa! amit én nem bírok, |
|
| Zordon erdők, durva bércek, szirtok! |
| Tik talám több érezéssel bírtok, |
| Kik keblekből számkivetnek |
| És magok közt csúfra emlegetnek |
| | Egy szegény boldogtalant. |
| | Egy szegény boldogtalant. |
|
| Akik hajdan jó barátim voltak, |
| Űldözőim pártjához hajoltak: |
| Úgy rohannak rám, mint ellenségre, |
|
| Nincsen, aki lelkem vígasztalja, |
| Vállat rándít, aki sorsom hallja; |
| Nincsen szív az emberekbe: |
| Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe |
|
| Lilla is, ki bennem a reménynek |
| Jaj, Lillám is a tiran törvénynek |
| Hogy vagy most te, áldott lélek? |
| Én ugyan már elhagyatva élek |
|
| Óh, van-é még egy erémi szállás, |
| | Régi barlang, szent fedél, |
| Mellyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást |
| Hol csak egy kő lenne párna, |
| Hol sem ember, sem madár nem járna, |
|
| Abban, gondolom, hogy semmi jussal |
| Hogyha én egy megvetett virtussal |
| | Itt egy kőben helyt fogok, |
| S e szigetnek egy szögében, |
| Mint egy Russzó Ermenonvillében, |
|
| Itt tanúlom rejtek érdememmel |
| A természet majd az értelemmel |
| Távol itt, egy más világban, |
| Egy nem esmért szent magánosságban |
|
| Itt halok meg. E setét erdőben |
| Majd talám a boldogabb időben |
| Áll egyűgyű sírhalmom magában, |
| | Szent lesz tisztelt hamvamért. |
| | Szent lesz tisztelt hamvamért. |
|
|
