Óh, Tihannak rijjadó leánya! |
| Szállj ki szent hegyed közűl. |
Ím, kit a sors eddig annyit hánya, |
Itt a halvány holdnak fényén |
Jajgat és sír elpusztúlt reményén |
|
Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek |
Vígadoznak a kies Fürednek |
Addig én itt sírva sírok. |
És te, Nimfa! amit én nem bírok, |
|
Zordon erdők, durva bércek, szirtok! |
Tik talám több érezéssel bírtok, |
Kik keblekből számkivetnek |
És magok közt csúfra emlegetnek |
| Egy szegény boldogtalant. |
| Egy szegény boldogtalant. |
|
Akik hajdan jó barátim voltak, |
Űldözőim pártjához hajoltak: |
Úgy rohannak rám, mint ellenségre, |
|
Nincsen, aki lelkem vígasztalja, |
Vállat rándít, aki sorsom hallja; |
Nincsen szív az emberekbe: |
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe |
|
Lilla is, ki bennem a reménynek |
Jaj, Lillám is a tiran törvénynek |
Hogy vagy most te, áldott lélek? |
Én ugyan már elhagyatva élek |
|
Óh, van-é még egy erémi szállás, |
| Régi barlang, szent fedél, |
Mellyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást |
Hol csak egy kő lenne párna, |
Hol sem ember, sem madár nem járna, |
|
Abban, gondolom, hogy semmi jussal |
Hogyha én egy megvetett virtussal |
| Itt egy kőben helyt fogok, |
S e szigetnek egy szögében, |
Mint egy Russzó Ermenonvillében, |
|
Itt tanúlom rejtek érdememmel |
A természet majd az értelemmel |
Távol itt, egy más világban, |
Egy nem esmért szent magánosságban |
|
Itt halok meg. E setét erdőben |
Majd talám a boldogabb időben |
Áll egyűgyű sírhalmom magában, |
| Szent lesz tisztelt hamvamért. |
| Szent lesz tisztelt hamvamért. |
|
|