Hol vagytok, óh Léthe nyugtató partjai, |
Nemtudás, nemérzés csendes határai! |
Mely’k sarokba fekszel, óh boldog tartomány, |
Hol semmi főfájást nem szűl a túdomány, |
Hol legédesb érzés az érzéketlenség, |
Hol édesden altat a feledékenység? |
Andalgó árnyékkal béborított berek, |
Hol ismét emberre lesznek az emberek. |
Te, aki másként is, akármeddig élünk, |
Holtunk után mindent elfelejtetsz vélünk, |
Nyílj meg, áldott vidék, s megszánván engemet, |
Fogadd bé előre megfáradt lelkemet. |
|