Esztendeink sasszárnyadon repűlnek; |
| Vissza hozzánk egy se jő, |
Mind a setét kaósz ölébe dűlnek. |
|
Nincsen neked sem kezdeted, se véged; |
Szabdalt fel apró részeidre téged. |
|
Vagy a világot is te szűlted éppen? |
| Mert ha csak nincs napvilág, |
Nem mérhetünk időt mi semmiképpen. |
|
Te, aki mindenünket öszverontod, |
És láncodat magad zavarba bontod? |
|
| Mert, ihol lám, mindenek, |
Bár bírtanak szépséggel és erővel, |
Vagy semmiségbe mentek ők idővel. |
|
Idővel újabb változásba lészen, |
Ki most derűl, ki béborúl egészen. |
|
| Hát de mennyit szenvedett |
Már ekkorig főldünknek állapatja, |
Tenger, vagy Etna lángja szántogatja? |
|
Ma delfinek cicáznak a vizekben, |
Most zergenyáj ugrándoz az hegyekben. |
|
Sok vőlgyek a nagy bércekig dagadtak, |
| És ahol hegy volt s liget, |
Fenéktelen sós tengerek fakadtak. |
|
A nemzetek forgó enyészetével: |
S a másik elmúlik saját nevével. |
|
Régólta szolgaság alá kerűltek: |
Ma már a hérósok sorába űltek. |
|
Hol Trója, a világ csudája állott: |
Most London, a világ csudája áll ott. |
|
Sorsán hatalmad így előmutattad: |
| Hát mi, gyarló szerzetek, |
Mit várhatunk, – mit várhatunk miattad? |
|
| Gyermek-, ifjú-, vén-korunk, |
A bú, öröm s a jó, gonosz szerencse, |
| Ép, beteg voltunk, s torunk |
Kezedbe van, hogy jöttödet jelentse. |
|
| Futsz te, nem vársz senkit is, |
Gyakorta sok hosszú reményt ledúlál. |
| Ím, te, míg ezt mondtam is, |
Öt-hat parányi perceken kimúlál. |
|
Csak múlt, s jövendő pont lehet tebenned; |
Repten-repűl, úgy kell veszőbe menned. |
|
Sok kedves esztendőm sebes-haladva; |
| S meglehet, hogy nékem is |
A véghatár ma is ki lészen adva. |
|
Négyszer hat esztendőt eléldegéltem, |
Szűk életének harmadáig éltem. |
|
| Vajha már – ha több nem is – |
Mindegyik esztendőre jutna benne |
| Egy – csak egy órácska is, |
Amely az érdem oszlopára menne. |
|
| Kész vagyok meghalni – kész, |
Csak ezt tegyék síromnak a kövére: |
EGY NAP XXIV ÓRA: ENNYIT ÉRE. – |
|
Szép tettek életembe nem tetéznek, |
Légyen dicsőítésre még Vitéznek: |
|
| Semmi, csak te, óh Lilim! |
Te, akiért az életet szerettem, |
| Csak te légy, Lillám, enyím: |
Mindég fogom becsűlni, hogy születtem. |
|
Elseprik a legédesebb időket: |
Virítnak, el ne is veszessük őket. |
|
A bársonyos hajnalra gyászköd árad, |
A rózsaszál egy délbe is kiszárad: |
|
Majd elrepűl vidor tekintetedről, |
Eltűnik ám kacsingató szemedről. |
|
Nem fognak úgy kis ajkadon nevetni, |
Ah, nem tud úgy örűlni és szeretni. |
|
Vérrel barátkozom hideg Lilimmal, |
Vén, pelikán, ifjúi daljaimmal. |
|
A szép időt, óh Lilla! meg ne vessük. |
Egymást viszontöröm között szeressük. |
|
Nem fog fejemre zöld babért tetetni, |
| Semmi sem! mind semmi sem! |
Csak hogy te, Lilla! meg ne szűnj szeretni. |
|
Ne trombitálják messzi tartományok, |
Te hints virágot arra s a leányok. |
|
|