Molnár Borbála
Életének igaz tűköre*

(Részlet)

IX. ének

AZ ÁLNOK MÉG EL NEM ÉRI
 TÁRGYÁT; HŰSÉGÉT ÍGÉRI
DE HA MEGKAPJA PRÉDÁJÁT
 LEEJTI SZÍVE LÁRVÁJÁT.
 
Elérkezett végre ama gyászos estve
 Melyben a rémítő halál volt kifestve
Melynél szív szörnyebbet soha nem képzele
 Mert a pokol kínja együtt rohant vele.
Melyben a koporsó felnyitván éh száját
 Benyelé fejemet mint élő prédáját
Midőn félholt szívem ahhoz láncoltatott
 Kinek neszére is szörnyen irtóztatott,
Te tégy bizonyságot óh iszonyú éjjel
 Mint daraboltatott szívem akkor széjjel
Ticius kányái miként marcongották,
 S mely nagy pokolbéli kínok hóhérlották,
Hasoníthatatlan lévén nagy fájdalma
 Miként borítá el az inség hatalma,
Jajjal elegy könnyem bús orcámat mosta
 Mert szívem képtelen fájdalom mardosta,
Mely néki előre már azt prófétálta,
 Hogy lesz az örömtől ma végső megválta,
Azért úgy képzeltem a vigadók sorát,
 Mintha azok laknák bús fejem gyásztorát.
Ilyen az anyának majmos szereteti
 Megöli magzatját addig ölelgeti
Mely engem is ekkor élve eltemetett
 Halálomig tartó nagy rabságba vetett,
Látván azért hogy már szívem leláncolva
 Van, és erőszakkal úgy körülsáncolva
Hogy szabadulása sohonnan nem lehet
 S lábam tetszésemre egy lépést sem tehet,
Tehát immár rajtam nem segít a sírás,
 Hanem csak a tűrés és magammal bírás,
Már hát arra vetém elmém gondosságát
 Miként győzhessem meg kőszivem vadságát
Mint bizonyitsam meg a keresztyénséget
 Hogy el tudok tűrni egy fő ellenséget,
Mivelhogy ez élet a boldogság útja
 Azért aki híven itt a pályát futja
Annak el kell tűrni a viszontagságot
 Ha akar szemlélni boldogabb világot
Melyben végetlenség az időt felváltja
 S többé ott a jajszót nyelvem nem kiáltja.
Hanem bírni fogok olyan dicsőséget
 Melyben a boldogság s öröm nem ér véget.
Amely boldogságba immár berepülni
 Látszott lelkem s azzal ínségem enyhülni
Úgyhogy képzésére e nagy boldogságnak
 Bátran nekihajték a nyomorúságnak.
Mondván: légyen éltem bár keserű üröm
 De mint jó keresztyén keresztem eltűröm,
Minthogy nem míveltem én ezt egyéb végből
 Hanem a leányi engedelmességből
Engedelmességem hát azzal tetézem
 Hogy szívem rablója érdemét nem nézem
Hanem néki egész tiszteletet tészek
 S hozzá mint férjemhez barátsággal lészek,
Tudom hogy szívemet szükség öszvetépni
 Mikor nyájasságra fogok vele lépni,
De hiszem az ég nyújt erre segedelmet
 Ha szerelmet nem is tűrésre kegyelmet.
Mely feltételemet mind el is követtem
 Kőszikla szívemen erőszakot tettem,
Igaz hogy sok kemény harcot kiállottam
 Míg szívemet avagy csak arra hajtottam
Hogy mint barátommal vele beszélhessek
 Vagy egy nyájas nézést felé intézhessek.
De majd szívem titkos kínját addig főztem
 Hogy habzó gyötrelmét mint lehet meggyőztem.
És mint hív feleség magam úgy viseltem
 Bár kínomban sokszor helyemet nem leltem,
Sőt majd szelídségem mindent elkövetett,
 Ami egy erőtlen edénytől telhetett
Mert őtet az Úrnak megnyerni kivántam,
 Hogy ebben is panasz ne lenne irántam,
Mondván, szelídségem őtet majd meggyőzi
 És ő a hűséget erántam kettőzi
Ha látja, hogy hozzá én hűséges vagyok
 A visszás életre köztünk nem lesz nagy ok.
Így vélekedtem én magamban eleve
 De minden szándékom haszontalan leve. –
Sőt elvetve munkám amit érte tettem
 Jó keresztyénségre mert őt nem vehettem,
Mivelhogy ő csupa száj-keresztyén vala
 Engem az anyámtól míg álnokul csala
S mihelyt szándékában ére kívánt véget
 Önként odahagyta a keresztyénséget
Sőt azt másokban is mihelyt eszrevette
 Gyomorból gyűlölte s csúfosan nevette,
Mondván: mind bolond az aki annak hiszen
 Hogy a szabad élet a pokolba viszen,
Sőt nincsen is pokol csak a papok költik
 Mert e tudományból tárházokat töltik,
Hogy a bolond népet beszéddel elcsalják
 Azért mívelik, hogy hasokat hizlalják.
De keresményemből úgymond részt nem vesznek
 Engem szép szavokkal bolonddá nem tesznek,
Inkább költeném azt vagy egy itce borra
 Sőt ha reám bíznák, ölném őket sorra.
S illeté azokat rút káromlásokkal,
 De nem fertéztetem írásom azokkal,
Nem volt az anyámnak bezzeg becsülete
 Sőt mihelyen velem együvé kelhete
Vén ördög s boszorkány lőn szegénynek neve
 S legútálatosabb szeme előtt leve,
Soha egy jó szóra rá nem méltóztatta
 Fiúi hűséget hozzá így mutatta!…
Boldogtalan anyám melyen elrémüle
 S gyötrelmi árjába annyira merűle
Hogy nékem kellett már szívét erősítni
 Mivel maga magán nem tudott segítni,
Azért vígasztalni szüntelen kívántam
 Nem szomorítottam sőt szívesen szántam,
Ama gyilkos pedig tékozolt kedvére
 S többnyire házunkhoz részeg fővel tére.
Elfajult élete magával azt hozta
 Hogy szegény fejemet szüntelen kínozta,
Sok szidalmazással szívemet gyötörvén
 Ártatlanságomban testem öszvetörvén
Végre dühös szíve egészen megvetett
 Minthogy jó lélekből soha nem szeretett.



Hátra Kezdőlap Előre