Révai Miklós
A meghűlt szeretet*

Hamis Luca! megjátszodtál:
 Köszönettel tartozom.
Szerelmedtől feloldottál,
 Nyűgödet nem hordozom:
 Szabadságom
 Már nem álom,
Istenemnek áldozom.
Ha hallom is már nevedet,
 Nem változik színem;
Ha látlak is már tégedet,
 Nem vér jobban szívem:
 Meghűlt bennem
 Első tüzem,
 Már lecsendesedtem.
Alhatom már, s mikor alszom,
 Veled nem álmodok,
Ha ébredek, első gondom,
 Más, mire virradok:
 Nem te vagy az,
 Való igaz,
 Akkor mást gondolok.
Tőled messze távozhatom,
 S nem kívánlak látni.
Megint veled találkozom,
 S azért háborodni,
 Sem örömre,
 Sem bús kedvre
 Nem kezdek változni.
Úgy beszélek szépségedről,
 Hogy semmit sem érzek.
Szólok álnok rossz hitedről
 S bosszútól nem égek.
 Benned szépet,
 Vagy rút vétket
 Egyaránt tekintek.
Gőgös szemmel vagy húnyorgón
 Reám bátran nézhetsz:
Haragosan vagy mosolygón
 Velem elbeszélhetsz:
 Mind az, mind ez
 Ezen szívhez
 Nem ér, kárt nem tehetsz.
Víg vagyok, vagy bús keserű,
 Már nem te vagy oka.
Nálad nélkül már gyönyörű
 A rét s patakocska:
 Zöld a pázsit,
 Gyengén frissít
 Erdő s hegy virága.
Látod, millyen igaz vagyok:
 Szépnek látlak most is.
De előttem vagynak mások,
 Náladnál szebbek is.
 Most találtam,
 Hogy csodáltam
 Benned a hibát is.
Hogy megtörtem rabláncomat,
 Vallom szégyenemmel:
Hasadt szívem, s halálomat
 Vártam e sebemmel.
 De fő jóért,
 Szabadságért
 Mit nem tűrünk el?
Lépvesszőre ragadt madár
 Úgy sérti lábait;
Hogy ment légyen, kicsiny a kár,
 Szaggatja szárnyait:
 S fájdalommal,
 Vér folyammal
 Otthagyja tollait.
Én változó csélcsap szívet
 Hagytam el; nem nagy kár.
Te állandó jámbor hívet
 Vesztettél; aggódj már.
 Én hamisbat,
 Te igazbat
 Nem találsz, keress bár.


Hátra Kezdőlap Előre