Rájnis József
Ovidiusnak Homérus rendi szerént való versei*

Dédalusról és Ikarusról
Dédalus e tájban ráúnt fogsága helyére
a mély tengertől környülvett krétai földön;
S újra feléledvén szívében hazája szerelme:
Szárazon is, vizen is gátolják útamat (úgy mond)
Tágas az ég, el nem zárhatják; arra menendek.
Bár mindent bírjon Mínos, nem bír az egekkel.
Illyeneket szólván, ember természeti ellen
Elméjét, s kezeit csuda mesterségbe avatja:
Mert tollat szedeget, s amaz hajdani pásztori sipként
Rendeli el dolgát, mely rendként nő vala nagyra
Legrövidebb nádtól fogvást, hetedikje leghosszabb
Úgy ő válogatott tollát szép sorba lerakván
Kezdi az apróktól munkáját, végzi nagyokban.
S hogy netalán ide és tova hulljanak, öszveszorítja
Cérnával közepett, de alatt ragadóska viasszal.
Eképpen készűlt leleményét végre meghajtja,
Úgy, hogy igaz szárnyat képezzen. Véle van a kis
Ikarus, és (nem gondolván, hogy gyilkosi lésznek,
Mikkel múlatozik) mosolyogván, s vígan ugrálván
Vagy röpöső pihéket fogdos, vagy gyenge hüvelkkel
Sárga viaszt lágyít; s Attyának előtte utánna
Gyermeki kedve szerént játszván késlelteti dolgát
Eztet hogy elvégzé az öreg, karjára szorított
Szárnyaival levegőt űzvén testének alája,
A föld színéről felemelkedik, és szabadon függ.
Majd szépen leereszkedvén: nosza, Íkare! (úgy mond)
Égben evezni fogunk madarak módjára; de vígyázz,
Hogy sem kelletinél feljebb, se alább ne röpülgess,
Mert könnyű szárnyad közel a tengerhez evezvén
A víztől nehezűl, feljebb a tűz megemészti.
Menj közepett, mint én; ne kövessed az Északi Medve-
Pásztort, vagy Göncöl-szekerét, vagy kardos Oriont.
Én leszek útmutatód. Így szól, s a szárnyakat ottan
Gyermeke karjaihoz, s keze két szárára kötözvén,
Rendi szerént magyarázza, miként kell élni azokkal.
Munka, s beszéd közben látnád a jámbor Öregnek
Könnybeborúlt szemeit; keze reszket, szíve megindúlt,
És, csókolgatván édes fia vállait, úgy sírt,
Mintha ugyan tudná, hogy utolsó csókokat osztott.
Így elkészűlvén, maga csattagtatja előre
Szárnyait, és ámbár szívét nagy gondok ijesztik,
Mégis, mint a saskeselyő a fészket elúnván
Tollasodott fiait magasabb levegőre vezérli,
Úgy ő is bíztatja fiát; s kárára tanítja.
Ő maga gyorsan evez szárnyával, s visszatekéntvén
Nézi, miként evez a fia is. Szemlélte, s csudálta
Itt egy halász, ki folyóvíz partján ülve az hosszú
Vesszőről függő horgát a vízbe vetette:
Másutt egy borzas pásztor, ki, az égre tekéntvén,
Nyája mögött görcsös botján nyúgatta az állát:
Itt vagy amott ekeszarvainak dőlt durva parasztok
Látták, s elhitték, hogy ezek bizony isteni képek.
És már erre Szamos, Junónak régi lakása,
Félremaradt sok egyéb szigetekkel: amarra Lebintos
Látszott, s a jó méheknek nevelője Kalidna;
Amikor a mérész gyermek szárnyának örűlvén
Elszakad útmutatójától, s magas égre sietvén
A ragyogó naphoz közelít; nem győzheti ennek
Olvasztó melegét viaszos szárnyának az alja:
Húll a toll ide is, tova is; csak heába mozognak
Karjai a levegőégben: csak heába kiáltván
Atyja nevét, leesik, s mély vízben végzi el éltét.
Ettől vette nevét megtartja az Íkari tenger.



Hátra Kezdőlap Előre