| Egy jobbágy, ki hetven esztendőt meghaladt, |
| | S bajos vénségének nyögött súlya alatt, |
| Sárga, mint a halál, fonnyadt, száraz, görbe, |
| | S kinek csípás szeme esett mély gödörbe, |
| E vén jobbágy, mondom, egykor a hátára, |
| | Egy csomó fát kötött, s vitt volt szállására; |
| De a vénség miatt nehezen emelé, |
| | Csak lassan ballaga roskadt háza felé. |
| Végre eltikkadván, leveté válláról, |
| | S gondolkozni kezde szomorú sorsáról. |
| „Boldog egek! – úgymond – mely nyomorult vagyok, |
| | Jó isten! kínjaim mely sokak, s mely nagyok. |
| Talán egy ember sincs, a föld kerekségén, |
| | Aki annyit sírjon, mint én, szegénységén; |
| Bizony a fényes nap egész futásában |
| | Ily boldogtalanra nem akad útjában! |
| Egyéb örökségem nem maradt apámról, |
| | Hanem hogy vércseppek csorognak orcámról, |
| A földet trágyázom forró könnyeimmel |
| | Szint annyit, mint véres verejtékeimmel; |
| De ezzel élelmem sokszor meg nem nyerem, |
| | Gyakran nincs házamban egy falat kenyerem, |
| Egy héten négy napot adok az uramnak, |
| | Egyet az istennek, – mi marad magamnak? |
| Azonban ok nélkül sokszor lefogatnak, |
| | Meg sem mondják miért, s hatvant rám vágatnak, |
| Már a kínzás miatt egész testem tarka, |
| | Kérgesek inaim, mint a lábam sarka. |
| Bár befogná szemem az örökös álom. |
| | Ó, jöjj el már végre, régen várt halálom!” |
| A halál, aki kész mindíg a prédára, |
| | Örömmel előáll a jobbágy szavára. |
| „Hívtál, ugye, pajtás?” „Úgy van, – felel a vén, |
| | A rettegés miatt alig lévén eszén, – |
| Nem bírtam felvenni e fát a vállamra, |
| | S azért kiáltalak, hogy add fel hátamra.” |
| Talán még most is fut, oly gyors lett a lába. |
| | Vélvén, hogy a halál hág minden nyomába. |
|
| Mit kell az emberről e példán ítélni? |
| | Ezt: nincs oly nyomorult, ki nem szeret élni. |
|
|
