Péczeli József
Jobbágy, halál*

Egy jobbágy, ki hetven esztendőt meghaladt,
 S bajos vénségének nyögött súlya alatt,
Sárga, mint a halál, fonnyadt, száraz, görbe,
 S kinek csípás szeme esett mély gödörbe,
E vén jobbágy, mondom, egykor a hátára,
 Egy csomó fát kötött, s vitt volt szállására;
De a vénség miatt nehezen emelé,
 Csak lassan ballaga roskadt háza felé.
Végre eltikkadván, leveté válláról,
 S gondolkozni kezde szomorú sorsáról.
„Boldog egek! – úgymond – mely nyomorult vagyok,
 Jó isten! kínjaim mely sokak, s mely nagyok.
Talán egy ember sincs, a föld kerekségén,
 Aki annyit sírjon, mint én, szegénységén;
Bizony a fényes nap egész futásában
 Ily boldogtalanra nem akad útjában!
Egyéb örökségem nem maradt apámról,
 Hanem hogy vércseppek csorognak orcámról,
A földet trágyázom forró könnyeimmel
 Szint annyit, mint véres verejtékeimmel;
De ezzel élelmem sokszor meg nem nyerem,
 Gyakran nincs házamban egy falat kenyerem,
Egy héten négy napot adok az uramnak,
 Egyet az istennek, – mi marad magamnak?
Azonban ok nélkül sokszor lefogatnak,
 Meg sem mondják miért, s hatvant rám vágatnak,
Már a kínzás miatt egész testem tarka,
 Kérgesek inaim, mint a lábam sarka.
Bár befogná szemem az örökös álom.
 Ó, jöjj el már végre, régen várt halálom!”
A halál, aki kész mindíg a prédára,
 Örömmel előáll a jobbágy szavára.
„Hívtál, ugye, pajtás?” „Úgy van, – felel a vén,
 A rettegés miatt alig lévén eszén, –
Nem bírtam felvenni e fát a vállamra,
 S azért kiáltalak, hogy add fel hátamra.”
Talán még most is fut, oly gyors lett a lába.
 Vélvén, hogy a halál hág minden nyomába.
Mit kell az emberről e példán ítélni?
 Ezt: nincs oly nyomorult, ki nem szeret élni.



Hátra Kezdőlap Előre