Ráday Gedeon
Parnasszusi lecke*

T. T. Gyöngyössi János Úrhoz

 
Jól tudom én magam azt hogy vagynak, Gyöngyösi most is
Számtalan oly magyarok kik versmívedbe szeretvén
Ritmusid ekhóit csaknem bámúlva csudálják,
Itt se veled se velek nem célom szállani perbe.
Versidnek könnyű folytát ugyanis ha tekintem
Mindennek szemibe tűnő, hogy gyenge korodtól
Fogvást hörpölted Pégaz rúgása patakját
S Fébus mint született danlót koszorúztata téged.
 Ezt ugyan úgy tartom magad is jól értheted innét
Hogy nem irígy s nem azon szándék íratja betűim
Hogy tegyek ócsárlást nyert érdemeidbe, de szánlak!
Mert felséges erőd ily munkás ritmusok által
Majd inkább csak vesztegeted s a hangra szorosbban
Szükség vígyáznod, mint gondolatid velejére,
Mellyeket e nagy nyűg szabadossan folyni nem enged,
Mert a ritmus ugyan a versmívben csupa békó.
Mert elménk célját kitevőt választani sokszor
Nem lehet: ilyformán a céltól messze vetődünk
S a visszhang nagy nyűgje miatt gyakran idegen szót
Szúrúnk bé, de bizony mindenkor látszatos e szenny.
Vedd be tehát tőlem szívbéli tanácsba, hogy addig
Míg felelő hangot keresel, fess dolgokat inkább,
S a mértékre szedett versben ne vegyíts soha ritmust.
 Én azt nem tagadom hogy amaz ézetlen időkben
A tizedik s több illy nyomorúlt százakba szerettek
Illy alacsonysággal verset piperézni, de most már
Megpökik a Múzsák s tartják gyömbértakarónak
Mint gyalulatlan idők értetlensége szülöttjét,
Mellyet klastrom tojt s gyarapított vesztegetett ész,
 Hogyha pedig csakugyan ritmusba gyönyörködöl írni
Ám írjál, de mivel vagy Gyöngyösi Gyöngyösiként írj
Négy soros egyformán kimenő versekbe, vagy inkább
Csak kettős versben Telekit válaszd ki vezérül,
Akivel e versmív esztergályába kevés ér.
Csakhogy azon kérlek, mint jóakaród, hogy ezentúl
A görögök hatosát illyen kötelekbe ne vessed
Hív párját az ötöst ne cikornyázd gyermeki hanggal.
Nem szenvednek ezek illy nyűgös erőszakot; úgyis
Kötve van itt tollunk a mérték osztogatásnak
Terhe miatt, ámbár innét kimaradjon az ekhó,
Illy versek szabados békótlanságnak örülnek.
Mint a csürgedező habok a pázsit violái
És hiacintusi közt kényekre kerengni szeretnek:
Úgy ezek is mondom a gátat messze kerűlik.
 Így írt volt Virgil, így írt a régi Homéros
És valakik verset görögűl vagy római nyelven
Írtanak e két nyelv még zöldellő kora táján
A mi hazánkba pedig Szilveszter* akarta behozni
(Óh be! dicső szándék) e versnek hajdoni módját.
Ah mért nem! mért nem követék őt mások is osztán?
Most magyar-énekesink híreknek fénye ragyogna
S a maradottak közt nem látnánk annyi valázót,
Sőt maga is Zrínyi mértékre szedett sorok által
Írta volna ama nagyhírű bajnoki Danlját,
Mely noha, mint most van, úgyis mindég becses ének;
Óh de bizony hatosok pergésibe zárva akármely
Nemzetnek szüleményeivel bízvást vetekedne.
 Ezt óhajtani már késő, de te Gyöngyösi még most
Megtérhetsz, ki ha distichonid visszhangra szabását
Abbahagyod: már én látom szemeimmel előre
Mint fog azon Pallás örvendeni! mint fog Apolló!
S homlokod a Múzsák koszorúval mint kötik által!
Vénus társai is, a hármas Kellemek* osztán
Öszvefogott karral víg táncoknak hogy erednek!
S hogy fog ama Helikon szava zengeni: Gyöngyösi megtért!
Mind így lesznek ezek; és én, ha előbbi szokásod
Elhagyod, (amely már kérdést sem szenved előttem)
Készülőbe vagyok magam is, hogy az illyen esetben
Tiszteletedre kivált örvendő verseket írjak.
Azzal serkentvén eremet, hogy Virgiliusként
Zöld koszorúid közt elnézsz csúszkálni borostyánt.
 Ekként már teveled nem volna bajom, de van ám még
Mit s kiknek szóljak (nyomorúlt követőidet értem)
Kik máris Helikont ellepték sáska-seregként
Múzsák terheivé lévén; azt mondom ezeknek:
Nincs megvetnivalóbb s nyomorultabb állat az ollyan
Verskoholóknál kik követők s csak majmai másnak.
Őket jól nevezé Flakkus servum-pecusoknak.
Mert nyírt szárnyaikon nem tudván járni magoktól
Nem tudnak levegőt hasgatva repülni magasbbra
Mint az előttök előbb elment pelyhes verebecske.
És noha csak földszint gyerekes játékba maradnak,
Azt vélik, hogy már Helikon tetejére felértek,
És ottan Virgil mellé telepedtenek éppen
Ámbár nagynehezen mászhattanak ők csak az aljig,
 Illyek majmonaid is! keveset vehetünk ki belőlök
Kik netalám köztök jobbak; de bizony sokak úgye
Akiknek munkás faragású verseik éppen
Minden cél s akarat nélkűl firkált csupa hangok,
Ollyak azok, hogy ugyan magyarázó szókba kitenni
Nem tudnák magok is mit akartak mondani cifrán,
Így szült ám egykor így szült ám a hegy egérkét
Nyögve nyögött, vajudott! szült mégis szült csak egérkét.
S így petyeg ész nélkül a nyelv is hangokat olykor,
Óh hát e jó ész akadályairól mi tanácsot
Adjak? mint gátoljuk ezen rühet? el ne ragadjon!
És osztán a jobb észlés is füstbe ne menjen!
Legbizonyosb mód ez: Helikont tiltsák el örökre
Tőlök Muzsáink s hallgattassák el örökre
Ezt a károgató varjaknak nyájait, ezt a
Csergő szarkáknak hitvány seregét, ne borítsák
Azt a szent hegyet el. Ha pedig hogy mégis akarnák
Ők valamit, ezután másba nem versfaragásban
Törjék a fejöket: mert sántáknak Buda messze.



Hátra Kezdőlap Előre