| Hogy vagyon az, Dienes? hogy te, noha versbeli munkád |
| Mindég ráfeküvő gonddal szoktad kifaragni, |
| S többire válogatott szók is tündöklenek annak |
| Majd minden sorain, mint annyi meg annyi rubintok; |
| S amit főbbképpen versed mívébe csudálnak, |
| Oly mesterképpen rakod a szót öszve te szépen, |
| Hogy minden versvég közepével hangba megegyez: |
| Hát hogy van mégis, hogy bennek nincs elevenség? |
| | Megfelelek s adom egyszersmind ezutánra tanácsúl, |
| Hogy soha verseidet te nagyon ki ne vedd erejekbül |
| Sok piperézéssel. Higgyed, valaki maga versét |
| Kelletinél fellyebb szereti cifrázni: az úgy jár, |
| Mint amaz, orcáit vakoló dámácska, ki mentűl |
| Több pirosítóval keni képét, annyival ocsmányb; |
| Vagy mikoron valamely kerekét lekötöd szekerednek: |
| Nem forog az, csak csúsz, s a többi se jár szabadossan: |
| Szintúgy, amely vers megmért lábokra van osztva, |
| Ha közepét s végét ritmus nyűgébe szorítod: |
| Kötve van ott az eszed, s miket írj: két szócska parancsol. |
| | Istenem! e mételyt hárítsd el a magyaroktól. |
|
