| Már tavasz volt, s az erdő is már mezítelenségeit |
| Zöld levelbe öltöztette; minden vígadt, kerteit |
| A bimbózó Flóra sok szép virággal kisorozta, |
| S a megfrissűlt levegőt kedves illat illatozta. |
|
| | Hogy kevéssé elszélesszem a nappali gondokat, |
| Kisétáltam az erdőre: boldog Isten! mely sokat |
| Láték, ami szent neved dicsérésére indíta. |
| S már a bennem elalvó kis szikrához tüzet szíta. |
|
| Akármerre fordítgattam nézdegélő szememet: |
| Minden hely megvídámított s ugyan gyönyörködtetett. |
| Hogyha néztem az eget s annak szép kék boltozatját: |
| Bámulék szépségein s áldám a mindenség Atyját. |
|
| Ah, mely szépen elszórt renddel függtek abban a felhők! |
| Hány csudálatos formákat öltöztek magokra ők! |
| Majd valamely szép sziget hasonlatosságát leltem, |
| Majd oroszlán látszatott, majd szárnyas sárkányt képzeltem. |
|
| Néha mint a szepességi havasoknak teteje, |
| Úgy hordódtak fel magasra s meredekre estek le. |
| Olykor formáltak erdőt, gyakran csak magános fákat |
| S a ködből lett hegytetőn függő kopasz kősziklákat. |
|
| Nagy elbámúlással nézem, miként váltá egymást fel |
| Új-új kép, s mint nőtt az egyik s hogy fogyott a másik el. |
| S ha az lenyugovó nap kezde rájok arányozni, |
| Mint tudták az arany színt a több színnel egybehozni. |
|
| Ha most bíbor volt a színek, már az ismét mássá múlt; |
| Látszó színek változásin a szem ugyan elbámúlt. |
| Egynek öble csaknem vér, külső pántját szép kék hatja; |
| Másnak öble tengerszín s merő láng a pártázatja. |
|
| De ki győzné azt leírni, ez a színváltozás hány, |
| Minthogy azzal szintúgy játsznak, mint szokott a szivárvány. |
| Semmivel se volt a föld érzéketlenb kedvességgel, |
| Sőt majd vetekedhete a szépségben a szép éggel. |
|
| Már a dér, hó s fagy elmúla, felváltá azt zöld mező; |
| Most már minden megújúla s minden gyönyörködtető. |
| Megfrissít minden tagot a szellők lengedezése, |
| Hallatik a berkek közt a barmok víg bömbölése. |
|
| S minthogy érzi már itt lenni a piros pünkösd havát, |
| A kis fülemüle torka reszketteti víg szavát, |
| Egyszóval a gráciák ebben az erdőben laknak. |
| Közel hozzám folydogált egy szép patak. A pataknak |
|
| Tekervényesen kerengett folyása, s amint leúsz |
| Vize, rámeredett szemem csaknem véle együtt csúsz, |
| Kristálynál szebb habjai gyöngyszemekkel hembergettek |
| S a tarkán szórt kövecsen kedves zörgést s csörgést tettek. |
|
| Bámult voltom csudálkozva ráfüggeszté szemeit: |
| Minő kígyóformán vonja maga után vizeit, |
| Úgyhogy merre fusson már s merre vigye célzott útját, |
| Majd hogy nem kételkedik, s úgy tetszik, hogy néha kútját |
|
| Mintha ugyan meg akarná látogatni, visszafoly, |
| Néha mintha lineára vették volna, éppen oly. |
| Amint ránézék merőn: gondolatim elragadtak, |
| S gyakor sohajtásim közt számban ilyen szókat adtak: |
|
| | Boldog Isten! mi az ember! s mi az ember élete? |
| Van is, nincs is, mint az árnyék, úgy elnyargal gyors hete |
| Mint ez a csörgő patak. Jaj hát, oh gondolatlan lélek, |
| Hogy fogy így el a világ fényvesztése? bizony félek |
|
| S tartok tőle, hogy megbánod, mikor a nemvárt halál |
| Mint a lesbe vont ellenség kicsap, rád üt, s lekaszál. |
| Akkor attól meg nem ment öszvegyűjtött gazdagságod, |
| Nem használ itten se pénz, sem tanúlt prókátorságod. |
|
| El kell menned, nincs mit tenned, kard ki kard és kéz ki kéz! |
| Az halálnál nincs tekintet, a halál semmit se néz! |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – –– – – – – – – – – – – – – – – – – – |
|
| | Ha így van, így van pedig: mit használ kényesen élni, |
| S mikor ember kellene a gátra, pisszegni s félni: |
| Mi a tiszt? Csak pompás tömlöc, mit ád mást a gyüjtött pénz, |
| Csakhogy Istenünktől minket elvon s csakhogy minket kénz! |
|
| S mit használ, hogy kedves volt a szépnemnél nyájasságod: |
| Mind elmúl tőled ez; elmúl kényes ifjúságod; |
| E világnak mulatsági csak semmi és csak ganéj, |
| Százszor megbántja azt egy héj! de már késő a héj. |
|
| Látod ember: a tavasz a mord télre miként rányit, |
| S mint sepré el a meleg a tél szomorú hagyoványit. |
| A fagy olvad, a hó omlik, az ég friss, a mező szép: |
| Hát csak te vagy érzékenység nélkül való álló kép? |
|
| Hát csak te vagy, aki mégis teledben szeretsz maradni? |
| Csak te nem tudsz Istenednek tavasz reménységet adni? |
| Téged, földhözragadt lélek, ilyen tompává ki fent? – |
| Így beszélgetvén magammal, azalatt a nap lement. |
|
|
