Bessenyei György
Vallás*

Nagy Isten! Miképpen végeztél felőlünk?
Hogy kívánsz mindenkor tiszteltetni tőlünk?
Add ki akaratod teremtéseidnek,
Ne nézd tévelygésit ily sok népeidnek.
Egyik nyugotra fut, hogy majd ott talál fel,
Másik tanácskozik érted napkelettel.
Ez éjszakra kiált: amaz délre szalad,
Nagy világod érted széjjel ekként fárad.
Kedvedet keresné közöttünk minden nép
A lélek mível így: ez az isteni kép.
E nagy élő világ, amiolta látszik,
Minden részeiből istene kitetszik.
Eztet tiszteli csak a föld kereksége,
Kinek mérhetetlen titkába mélysége
Mindenkor csak egy vólt nagy természetibe
Nem változik soha cselekedetibe.
Örök tetszésének magyarázója lett
A földön tévelygő nagy emberi nemzet.
Istenét a lélek látni jól akarta,
Mely miatt világunk magát annyit marta.
Kain áldozott vólt először Ábellel,
Kik frigyet akartak kötni istenekkel.
Ez bárány vérivel kiált az egekre,
Más gyümölcsöt hány az óltári tüzekre.
A két testvér ezen egymás ellen kelvén
Kain Ábel öccsét vérébe kevervén
Gyilkossá lesz önként az igaz istenért,
Kit áldozatjával engedelemre kért.
Így mondják ezt köztünk a nagy történetek,
Beszélhetünk véle a keresztyéneknek.
Ekképpen a világ vérrel kezdette el
Azt érteni, kit még nem ismért lélekkel.
Az első emberek véres áldozatjok
Meghagyták utánnok, szenyvedt is magzatjok.
Őket a nagyvilág továbbá követte,
Mely örök urát jól még meg sem érthette.
Az emberi nemzet magátul áldozván,
Fegyvert fog istenét sokként magyarázván.
Egyik, én értem csak, ugy mond, az egeket
Kimagyarázhatom a végezéseket.
Másik ellent szökik s eztet hazudtolja,
Áldozat tételét mérgesen vádolja.
Ki-ki tüzesedik, a buzgóság hevűl,
Fegyver, mely bizonyit s vérünk a földön hűl.
Pogány mint keresztyén egymás közt csatázott
– Istenünk nevéért, ki ellen hibázott.
A francia haza többek közt magába
Nagyon háborodott tévedvén dolgába.
Párisra még ma is kicsoda nézhetne,
Hogy veszedelmére sírva ne könyvezne?
Mely benne régenten Istenünk nevébe
Keresztyénségünket keverte vérébe?
Két ellenkező hit indult harcolásra,
A világ hű atyját hívta e vívásra.
Az erősb részekről mindenfelé dúltak,
Férfiak, asszonyok fegyverek közt fúltak.
Páris utcáiba* öldöklést, jajgatást,
Sok keserves nyögést, fuldokló kiáltást,
Ide s tova futva hallott ki-ki széjjel,
Mely romlást okozott egy veszélyes éjjel.
Édesanyja előtt a gyermek vérébe
Által verettetvén nyögős bölcsőjében.
Öszveölelkezve az asszony férjével,
Sok nemes ifiu kedves jegyesével
Rettegéssel fúltak kiomlott vérekbe,
Jajgatva pihegvén itt-ott fegyverekbe.
A felgyult dühösség emészteni nem szűnt,
Isten nevébe ölt, nem ismérhetett bűnt.
Mint égő tűz, széjjel olyan harsogással
Bolygott ordítozva fegyvervillogással.
A vérpatakokat ekként árasztotta
Keresztyénségünket ölvén pusztította.
A kisdedek testek kövekhez verettek,
Hol már atyjok, anyjok vérekbe hevertek.
Pusztulás, kiáltás iszonyú lármával,
Szaladás, kergetés a nép halálával
Töltötték Párisnak temető utcáit,
Piros színre festvén szomorú falait,
Amely igaz Isten nevébe egyik rész
Öldöklött, a többi ugyanezért elvész.
Egyik úgy sohajtoz: uram, érted halok.
Másik ismét kiált: Istenért bosszulok.
Az öldöklő fegyvert buzgóság vezette,
Mely a természetet ekkor felejtette.
Így vérezte magát istene nevébe
Az emberi nemzet sokszor fegyverébe.
Nagy károkat tehet a vakult buzgóság
Hol jó cselekedet lehet sok gonoszság.
Ő pusztított régen az Új Világban is
Fegyverével vesztvén ennek sok népét is.
Mikor spanyol tűzzel Amerikát dulta
S az irgalmas Istent fel tűzbe mutatta.
Eképpen a világ buzogván megtévedt,
Természetünk ellen erőszakokat tett,
Minek előtte még meghatározhatja,
Hogy mi az Istennek titkos akaratja.
Fegyverrel áldozik annak, ki teremtett,
Nagy buzgóságába ekként tévelyedett.
Mindenütt majd más-más urat magyarázunk,
Moha mindnyájan egy Istenre vigyázunk.
Az egek titkain való vetélkedés
Teremtőnk tetszésén tett sok kérdezkedés
Emberi nemünket véribe keverte,
A széles világot fegyverével verte.
Halandó sorsunkban széjjel tétovázván,
Tiszteljük Istenünk egymástól irtózván.
A testvér testvérjét utálatban vészi,
Az atya gyermekét veszélynek kitészi,
Isten nevéért a buzgóság felgyúl,
Mely annak szentsége ellen mindent feldúl.
Homályosult lelkünk a földnek porábul
Nem tudhat meg mindent isteni titkából.
Irgalmas urunkat nevéért bosszuljuk,
Ember teremtésit prédába felduljuk.
A természet, melynek józan érzései
Igaz Istenünknek bölcs rendelései,
Maga ellen fordult egy oly Teremtőért,
Ki nem szenvedheti az érte ontott vért.
Szerencsétlen ember, ki csak okoskodol,
S gondolataidba szüntelen hánkódol,
Tudjad, hogy az elme megtévelyedhetik
S okoskodásoddal elhitettethetik.
Világunk mélyébe alásüllyed lelked,
De fed a természet s elveszted Istened.
Mély okoskodásod több-több semmiségre
Vezeti életed kétségeskedésre.
Légy józan erkölcsü, emberséggel érezz
Élj jól, s mint a vadak, másokat ne vérezz.
Gondolkozzál léted belső törvényére,
Vigyázzál lelkednek igaz ösvényére.
Ezek felsőbb részek halandó sorsunkba,
Ezentul háboru minden világunkba.



Hátra Kezdőlap Előre