Jókai Mór: És mégis mozog a föld = Eppur si muove

A regény fogadtatása

Jókai e regényével gyakran foglalkozott a kritika, bár több összefoglaló, Jókairól szóló könyv, irodalomtörténet figyelmen kívül hagyja, vagy csak felsorolásban, cím szerint említi.

Sajátságos, hogy a regény erényeit és hibáit már a legelső kritikák nagyon pontosan és határozottan szóvá tették, s ezért kétszeresen kár, hogy e cikkek szerzőit nem ismerjük közelebbről, mert az egyik teljesen névtelen, a másik is csak monogramot ad, s megfejtése ennek sem sikerült.

A regény kötetben történt megjelenésének egészen pontos idejét nem tudjuk, de a regény folytatásos közlése után még 1871 végén hozzá kellett kezdeni a kötetkiadás munkálataihoz, mert a terjedelmes, hat kötetben megjelent műről már 1872 áprilisában megjelenik az első kritikai ismertetés.

Szana Tamás Figyelőjének 1872. ápr. 7-i és 14-i számában jelent meg a folytatásos, nagyobb terjedelmű ismertetés: Hazai irodalom. „Eppur si muove.” (És mégis mozog a föld. Regény hat kötetben. Irta Jókai Mór. Pest. 1872. Az Athenaeum tulajdona.) Bevezetésül röviden foglalkozik a cikkíró a kritika feladatával: nyilván nem mondhat kizárólag dicséretet, de a gyengeségekről szólni is nagy felelősség és bátorság. „Eppur si muove – mégis mozog a toll a bíráló kezében”, jóllehet a kritikát nagyon kevesen olvassák.

„Jókainak e legujabb regényét, mely a HON tárcájában közölve volt, nagyon sokan ismerik már, s aki terhesnek találta egy hat kötetes regény felaprózott olvasását, bizonyosan siet a szép gömbölyű cicerós köteteket átolvasni. Kellemes foglalkozás. Jókai most sem tagadta meg magát. Ismeretes büvészete az Eppur si muove köteteiben is gyakorolja hatalmát, s az olvasók legnagyobb része gondtalanul fogja magát átadni e csillogó, humoros, kedélyes költészet hatásainak. Mi is az elismerők közé kérjük magunkat számíttatni, s egész őszinteséggel bevalljuk, hogy e regény olvasásakor közben-közben csaknem elfeledtük, hogy bíráló szemekkel regényt kell olvasnunk, s nem könnyed, elmés tárcákat, bohókás humoreszkeket, érzelmes és játékos idylleket. És az a kritikusi öntudat nem engedte, hogy a művészet, a való költészet előttünk fekvő formájában egy új tüneményt lássunk. Ellenkezőleg. Jókai ezen legújabb regényében sok kifogás alá eső dolgot találtunk, míg azt, amit legszívesebben láttunk volna, Jókainak költői emelkedését nem találtuk benne.

Jókai nem szorult arra, hogy előszókat írjon regényeihez. Beszélnek azok magokért; de ehez írt egy rövidet.” (Itt következik az előszó terjedelmes idézetsora.) „A kort tehát, melyben a regény játszik, körülbelül ismerjük, ki van mondva a regény alapeszméje, felállítva a célpont. Lehet-e ennél érdekesebb kort, alapot és tárgyat gondolni egy modern magyar regény számára. Azután olvassa el még valaki ama valóban szép dedicatiot, mellyel a szerző jelen müvét az írói jubilaeum alkalmából Toldy Ferencznek ajánlá! Látni fogja abból, mily eszmény lebegett a költő szemei előtt műve teremtésekor; ismert nagy magyar irók sanyarú küzdelmeit, reményeit, csalódásait akarja a történet igazságával egy idealis alak tragikus sorsában szemléltetni! Nagyszerű feladat, méltó egy lángelme tollára. És az a dedicatio igen tanulságos, megismerhetjük belőle Jókai szándokát, láthatjuk benne a conceptio pillanatának ihletes voltát, s ez feljogosít bennünket arra, hogy a kivitelt magasabb műigények szerint mérjük. Ez a dedicatio világot vet Jókai költészetére; ez is igazolja azok véleményének helyes voltát, a kik Jókai regényeit nem tudják bizonyos, a fényes tulajdonságokat megszeplősítő foltok iránt érzett visszatetszés nélkül élvezni. Jókai tudja, mit ró fel neki hibául a kritika, s jónak látja erre reflektálni, de csak azért, hogy művészileg tarthatatlan paradoxonokkal tompítsa el, ha lehet, a bírálatok élét. Érdekes őt magát hallani.” Itt hosszan idéz a cikkíró az ajánlásból, majd hozzákezd a regény cselekménye ismertetéséhez, állandóan középpontban tartva Jenőy Kálmán alakját (161–62).

Az ismertetés második, befejező része folytatja a tartalom figyelmes, részletes és pontos elmondását, s közben mind több kritikai megjegyzést is olvashatunk. Pl. „bámulunk azon a psychologiai rejtélyen, amely a derék asszony [a nagymama] jellemébe van oltva” (174.). Majd Katinka házasságáról kerül szó, melynek „valószínűtlenségét Jókai nagyon ügyesen cumulálja az ő bizarr jellemeivel. Pedig nagyon jól tudja, hogy a költőnek épen az a feladata: a jellemekben mutatni meg a rendkívülinek igazságát vagy lehetőségét. Csollán Berti első fellépése óta anthipathikus alak, pedig a költő azt hiszi, hogy ez az ember otrombaságai a humor színével érdeket keltenek. Katinka tud kedves és visszataszító lenni, de soha sem teszi ránk a bevégzett jellem benyomását, csak az az egy bizonyos, hogy játszva űzött finom gonoszságai sem a valódi gonosz, sem a kacér nőt nem festik benne” (174.). Majd, a cselekmény ismertetésének befejezése után így folytatja:

„Ez magában véve igen csinos mese. Azután Jókai humora, ragyogó irálya, lelkesedése! Vannak helyek e regényben, melyek megragadják a szivet s meggyújtják a képzelmet! Vannak alakok, melyek élethűség tekintetében is kiállják a próbát. Czilike, Bányaváry, Tóth Máté uram és családja, Korcza ur és Biróczy, Tseresnyés uram, az öreg Decséryné s még Dorothea is a maga madonna arczával és szenvedélytelenségével – a krízisig, egy-egy elhibázott vonás, a Jókainál elmaradhatatlan különcség dacára sem psychologiai ellenmondások, sőt a többi alakban is megvan a helyes alap, csakhogy a költő elrontja tulzásaival a kivitelben azt, a mit jól concipiált. Nem kivánjuk a regénytől, hogy a valót portraitirozza, de azt nem szeretjük, hogy carricaturává torzítja. Jókai sokszor nem tudja, mit csináljon saját jókedvével, a mely néha igazi humor, néha csak jókedv. Ez a jókedv hozza létre csupa szeszélyből a Béni bácsikat, a Bálvándyakat, Csollán Bertiket s a Sátoryféle őrnagyokat. Ez a jókedv csinál torzképet a korfestésből, mikor nem is gondolod. Ez kelt aztán legnagyobb kételyt az olvasóban a regény valószínűsége iránt. Nem az látszik előttünk lehetetlennek, a mire Jókai a dedicatioban hivatkozik, mert hogy egy nemzet aludt, s nagyon sokan kivánták neki a mély álmot, s azok, a kik fel akarták ébreszteni, még övéikkel is kénytelenek voltak halálharcot vivni, ezt a költő nagyon könnyen elhitetheti velünk, hanem az ilyen korfestés maga okozza, ha a valóban megtörténtet sem akarjuk elhinni. Tréfának, játéknak nézzük az egész dolgot, melyhez a költőnek itt-ott elkomorodott arca mögé tréfásabb ellenképet szolgáltat.

Jókai regényének minden személyénél lehet legalább egy kérdőjelet tennünk, s még azokat is, melyek természetesebbek, csak hosszú indokolás bizonyíthatná egészen valószínűeknek. Erre mi itt nem vállalkozhatunk. Csupán két dologra akarunk megjegyzést tenni. Az egyik az, hogy maga a főszemély el van hibázva; tökéletlen, gyenge lény arra, hogy a hangzatosan emlegetett hivatást képviselje. A történelmi háttér nagyon is vázlatos érintése és az alapeszme érdekében szükséges staffage teljes hiánya oly feladatot ró a regényíróra, melyet Jókai minden genialitása mellett is nehezen tud megoldani. Talán öntudatosan avatta fel hősét drámai hőssé egy regény cselekvényében, de elfeledte őt a folyton következetesen fejlődő, intensív drámai élet feltételeivel felruházni. A collisiók drámaiak volnának, de a harc a véletlen által vezettetik. A regénynek sok szabadalma van, azonban a conceptiot összhangzó compositioban kell szemléletünk elé hoznia. Az ellenkezőre senkinek sincs privilegiuma. Az alapeszme követeli, hogy az író ne tévelyegjen laza humoreszkek közt, hanem minden erejét amaz eszme összhangzó megvilágítására fordítsa. Az igaz, hogy e módon nem születik ilyen kedves szórakoztató tárca-olvasmány, de igen, valódi költői mű, mely nem fog szorulni előleges mentegetésekre.

A másik dolog, a mit fölemlíteni akarunk, az, hogy addig, míg Jókai a ,Hon’ tárcája számára írja regényeit, igen könnyen érthető okoknál fogva nem lehet reményünk tőle classikus műveket kaphatni. Pedig ez nagy kár irodalmunkra nézve.” (174–75.).

Ez a kritika sok mindent magában foglal Gyulai Pálnak a következő évben megjelent támadásából. Nem volt közvetlen munkatársa Gyulai a Figyelőnek, de a sorok között ott olvasható az ő mérlegelő bizalmatlansága. Úgy látszik, ugyanazt az anyagiassági vádat emlegetik burkoltan, amely majd a Gyulai-féle bírálatnak is a csattanója lesz.

Két hónappal később a Pester Lloyd közöl egy hasonlóan terjedelmes, részletes kritikát a megjelent kötetkiadásról. Ezt eddig általában nem találtuk meg egyetlen Jókairól szóló dolgozatban sem, jóllehet az ismertetés nagyon fontos megállapításokat tesz: Und sie bewegt sich doch. 1872. jún. 22. 144. sz. reggeli kiadás A Feuilleton-Tárca rovatban jelent meg az A. S. monogrammal kezdődő cikk. (A német nyelvű recenziót az alábbiakban kivonatos fordításban adjuk.) A bevezetés elmereng azon, hogy a gyors életritmus sok új friss művet is hoz, de ezek nem túl időtállóak. Más népeknél egy-egy mű sok évszázad múlva is hatásos marad (pl. a Nibelung-ének vagy Shakespeare költészete), nálunk azonban más a helyzet. Még a klasszikus Vörösmartyból is többnyire csak annyi ismerős, amennyi a tankönyvekben olvasható. Pedig a nemzeti érzés csak akkor folyamatos és erős, ha a múltba, az ősökbe ereszti gyökereit, s ha nemcsak napról napra élesztgetjük.

Igen sokat tett ennek érdekében Jókai, s mondhatni, hogy az ő két vállán nyugszik ez a nagy feladat: egyedül állja a konkurrenciát a nyugateurópai regényözönnel szemben. Jókainak sikerül a közönség érdeklődését állandóan frissen tartani, ő viszi tovább azt a zászlót, amely az elődök kezéből kihullott. Így művészete már nem csupán a maga, hanem egyben a nemzeti szellem kifejezője is, nemcsak saját személyiségének fokmérője, hanem meghódított közönségéé is. Szinte hihetetlen, hogy a Fekete gyémántok után oly gyorsan elkészült e hat kötetes új regény, – mely ilyen német címmel a Pester Lloyd hasábjain is megjelent folytatásokban. [Kötetben, más fordítású címmel, majd csak később jelenik meg németül.] – Ez az új regény egészen más eszmekörben mozog, mint a Fekete gyémántok, mely a munka és a tisztességes ipar dicsőítése, bizonyos nemzetköri kapcsolatok egyidejű megismertetésével. Az Eppur si muove visszatér a hazai talajra és elragadtatott lelkesedéssel ír azokról a hős mártírokról, akik a magyar nyelvet és művészetet minden gáncsoskodás és a kor kedvezőtlensége ellenére, életük feláldozásával, megnemesítve adták át az utókornak. Ez az új regény: drámai költemény; dicsőítése minden elhunyt nemes szellemnek, akinek halála a nemzet életét jelentette.

Ebben az értelemben Jókai regényét fontos tettnek kell tekinteni. Megindító hangjával mutatja be a haza egykori legjobb fiainak sorsát, azokét, akik a magyar nyelvet, irodalmat és érzéseket és gondolatokat teremtették meg korukban, amikor a magyarság még csak pusztaság és üresség, ahol a hivatalos nyelv a latin, a társalgásé a francia, s a hazai nyelvet csak a cselédség beszéli, hol a tudomány még csak látszat, ábránd, a színjátszás pedig nem egyéb, mint gyülevész társaság bohóckodása. De nemcsak a nemzeti irodalom prófétáinak nagyszabású emlékműve ez a regény; más szempontból is fontos tettnek kell ezt tekintenünk. A hazaszeretet ragyogó ditirambusa ez a könyv: fontos feladata, hogy korunk fiatalságában a hazafiság érzését felkeltse, példát adjon arra, hogy a társadalmi haladásért hogyan kell önfeláldozóan harcolni. Így ez a regény hatékony csatakiáltás is, amely az alvók felserkentését szolgálja.

Ez a regény inkább költemény, mint regény: szíveket megindító költemény. A főhős és az alakok nem is személyek, hanem eszmék, gondolatok. A főszereplő nem a festő-költő Jenőy Kálmán, hanem maga a szerencsétlen haza, amelyik ébredésért sóvárog. Nem egyszerű, nem hálás feladat ez a vállalkozás. Amikor Jókai a legjobb körülmények között élő, magát igazán boldognak érző Jenőy Kálmán elé, Barkó Pali levelének olvasása után egy látomást varázsol, mindenki tudja, érzi – kimondatlanul is –, hogy a látomás Hungária költői megjelenítése. Ezért az eszmei hősért bonyolódik a cselekmény. Jenőy csak eszköze a hazafiúi eszményeknek: feláldozza ifjúságát, érte csapják ki négy barátjával. Hungária eszményképe szabadítja meg a szépasszony karjaiból, Hungária szakíttatja el a gőg, a hiuság, a becsvágy és a szerelem máshová húzó kötelékeit; ő adja vissza Kálmánt a múzsáknak: a magyar költészetnek és színjátszásnak. Hungária választja el a nagymamától, a barátoktól, a jóléttől, s ő ad fényes ragyogás helyett magányos szobát, dicsőség helyett kegyelemkenyeret, majd korai halált. Így áldoz fel rangot, gazdagságot, egészséget, szerelmet, fényes sikerű életpályát – hazája felvirágoztatásáért cserébe.

Csak Jókai írhatta meg az önfeláldozó hazafiságnak ezt a nagyszabású tablóját, csak ő öltöztethette regénybe az elvont eszmét. Csak neki sikerülhetett ez úgy, hogy az olvasó foglalkozzék ezekkel a gondolatokkal, szórakozzék is s okuljon is egyszerre. A magvas hazafiúi eszmeiség irányzatossága ellenére a regényben a kritikusi szem hajmeresztő hibákat is talál. Először a korképet kell kifogás tárgyává tenni. Berzsenyi, Kölcsey, Kazinczy, Kisfaludy és az ifjú Vörösmarty korának érdekes, pezsgő irodalmi élete a regényben az egyetlen Jenőyre korlátozódik, aki egy személyben az író Katona és Kisfaludy, és a festő Orlay és Markó. Még hagyján, hogy a színművészet Cilike, a tudomány az egyetlen Kőrösi-Csoma szabású krónikásban megszemélyesítést kap. De Jókainak – ha korhű akart volna lenni – irodalmunk e hajnalából sokkal több alakot, jellemet kellett volna bemutatnia, mert így ez a korkép nagyon szegényes, s nem is alkalmas arra, hogy a valóságot idézze.

Nem arról van szó, hogy az író képzelte nem mozoghat szabadon: nem föltétlenül szükséges, hogy a bemutatott szereplő pontosan megfeleljen valóban élt történelmi mintájának. De a regény meséje, cselekménye nem válhat indokolatlanná, hihetetlenné. Mert mi értelme van annak, hogy Jenőy – aki gazdag, köztiszteletben álló személy, egy hercegnő vőlegénye – egyszerre csak a nyomort és kitaszítottságot válassza. Semmi logika, semmi következetesség nincs abban, hogy a négy köteten át félistennek bemutatott hős a regény végére anyagi nehézségek között fuldokoljon, holott csak az ujját kellene kinyújtania, – és újra az egész világ a lábainál heverne. Ez már nem eszmei harc: ez már hóbort. Jókai egyszerre mártírt csinál Jenőyből, s közben lemond a cselekmény következetes vezetéséről.

Így a szereplők önmaguknak mondanak ellent. Jókai mestere a kontrasztok és a meglepetések megrajzolásának; ezek hatásos írói eszközök, csakhogy indokolatlanok. Alakjai így mintha folytonos révületben élnének, halvány és szétfolyó jellemzésük következtében. A jellemzésnek ezek a hajmeresztő hibái még a gyakorlatlan olvasónak is feltűnnek. De az sem hallgatható el, hogy ezek a hibák egyben vonzók is. Úgy hallgatja az olvasó Jókait, mint egy mesemondót. Az arab mesék pompája, elragadtatott atmoszférája uralkodik ezekben a regényekben, csak éppen prózai és földi szereplőkkel. Ezek az alakok nyugodtan élhetnének akár Bagdadban is. Korcra és Biróczy két mesebeli gnóm, az öreg Decséry is igazi erdei manóként jelenik meg egyszer, Katinka valóságos villi, Dorottya afféle tündér, az öreg nagymama pedig a csodálatos bőségszaruval jelenik meg alkalmanként. Még Tseresnyés uram is Harun-al-Rasidhoz tartozik és bagdadi illetőségű, ahogy a magyar színészet, költészet és festészet mecénásaként szerepel a regényben.

A költői képekkel zsúfolt, mesés atmoszféra azonban teljes egészében magyar. Az Aladin csodalámpájával megvilágított környezetben Hungária öröme és fájdalma hangzik fel, s közben a derék földész, a melegszívű kézműves, a szépreményű ifjú, a gőgös arisztokrata, a pénzszóró lovag jellemrajzai találóak és meggyőzően magyar alakok. Nagyszerűen ábrázolja Jókai az ifjonti lelkesedést, a szerelmi fájdalmat és örömet, a zseni hivatására való rádöbbenését, harciasságát, a helytállás és hűség nagyszerű pillanatait. Örökéletűek azok a szavak, amelyek a költő szívéből fakadnak hazája és művészete magasztos feladatairól.

Az Eppur si muove Jókai önéletrajzának egy része: kristálytiszta költői hitvallás. A regény: vállalása a rózsának – töviseivel együtt, vállalása a sikernek és a szenvedésnek, ha a megmozdított föld: magyar föld, és a költő e haza fiának mondhatja magát. Az Eppur si muove: a költő hazafias hitvallása, mely Galilei szavait Széchenyi tolmácsolásában módosítja: Magyarország nem volt, hanem lesz.

A későbbi kritika majd sokminden kivetnivalót talál e regényben. A kortársak azonban örülnek annak, hogy ebből a csodálatos meséből a magyar haza szeretete szól, ahogy költőink és művészeink – alig egy félévszázada – feláldozták életüket, hogy Hungáriát felserkentsék álmaiból. A kortársak szívesen szemet hunynak a hibák felett, s Jókaival együtt reménykedve mondják: „És mégis mozog előre Magyarország.” Hogy a magyar teremtő szellem és erő nem pusztult el, arra kelt reményt Jókai regénye, az Eppur si muove.

Gyulai Pál emlékezetes recenziójával (Ujabb magyar regények. Budapesti Szemle 1873. 1. k. 224–45. = Bírálatok 1861–1903. Bp. 1911. 100–31.) a jegyzetekben gyakran találkozhattunk, s a Keletkezése is többször érinti. – Gyulai előzőleg, már a Szerelem bolondjai kapcsán, de különösen ebben a cikkében foglalta össze azokat az általános elvi megállapításokat, amelyekkel állandóan támadta és kifogásolta Jókai működését. Itt most csak azokra térünk ki, amelyek ezzel a regénnyel kapcsolatosak. – Így helyteleníti Gyulai pl. a címet, mert Galilei lényegében nem e földet mozdította meg, hanem csak forgásával foglalkozott. Helyesnek tartja a tárgyválasztást, de nem a feldolgozást, mert csak „képzelme lázbeteg álmait erőszakolja a múltra”, korfestése sikerületlen. S Toldynak írt ajánlása csak ürügy és kibujás a felelősség alól, hogy ti. a hibás ábrázolásért ne őt, hanem Toldyt lehessen felelőssé tenni. Ez nagyon olcsó mentség Gyulai szerint. A főszereplőt túleszményített alaknak tartja, holott inkább a hóbort és tehetetlenség uralkodik tettein. A regénybeli 12 évet 1819-től 1831-ig tekintve, hiányolja az ezen időkörben volt nagy eseményeket: a kormány törvénytelen rendeleteit, az 1825-ös országgyűlést Széchenyi fellépésével stb., s így Jenőy úgy tűnik, mintha teljesen egyedül harcolna, s nem lenne mögötte egy egész tettrekész írói társadalom. Általában úgy látja, hogy a lényeges és jellemző mozzanatok felfogására Jókai képtelen.

A főbb szereplők közül még a nagymamával foglalkozik Gyulai részletesebben, s úgy látja, hogy anyai gondnak és szeretetnek nincs nyoma cselekedeteiben, jóllehet ezzel az indokolással inti Kálmánt szépre és jóra. „Az egész öregasszony egy minden élet és elevenség nélküli abstractio”, márpedig igazi szenvedélyek, magasztos lelki nagyság nélkül nincs igazi hős, s a nagyasszonyt nem szenvedélyek, hanem „erényes hóbortok” igazgatják, – mint többnyire unokáját is. – A mellékalakokat sokkal sikerültebbeknek tartja, sőt „az episodok és genre-képek gazdag csoportozata” van itt, összefüggő regény helyett. – Befejezésül eléggé sértő hangon céloz arra, hogy ezt azért teszi Jókai, mert így sokkal népszerűbb, többen olvassák, s „ez pénzügyi tekintetben így sokkal előnyösebb”.

Ez a bírálat is – mint később Horváth János megjegyzi (Aranytól Adyig. Bp. 1921.) – éppen ellenkező hatást ér el, mert a közönséget mégjobban Jókaihoz terelte, s elidegenítette Kemény Zsigmondtól (14.).

Komáromy Lajos: A magyar nyelv a regényirodalomban (Magyar Nyelvőr 1873. 358–65.) c. állandó, figyelő-rovatban foglalkozik Az arany ember és az És mégis mozog a föld nyelvével. Az utóbbiban a német „das ist” szerkezetes, ún. „pótalanyos” mondatokat kifogásolja, több példával.

Ugyanebben a rovatban hosszabban vizsgálja regényünket Melczer Kálmán (A magyar nyelv a regényirodalomban. Mégis mozog a föld. Magyar Nyelvőr 1874. 312–16., 414-17., 459-62.). Előbb az idegen szavak latin verso görögbetűs helyesírását korrigálja, majd egy sereg germanizmust és a táblabíróvilág passzívumait sorolja elő. A harmadik csoportban a regény pongyolaságait, inverzióit, szórendi kifogásait mondja el. A hosszúra nyúlt hibajegyzék a harmadik folytatásban már csak mutatványokra szorítkozik a rossz, főleg kötőjeles szóösszetételek, a birtokos jelzők helytelenségeinek esetében. Helyesen mutat rá a cikk Jókai néhány következetlenségére, részint névmás használatban, részint tévesztésben (pl. Erzsike és Juliska nevének összecserélésére). Utolsó kifogáscsoportja az „aesthetika ellenes” kitételek. Helyteleníti az ilyen előfordulásokat: „nem eszel belőle”, „tenyerébe köpött”, s különösen kifogásolja a medve ijesztgetés közben emlegetett „fekete cukorrá” változás „durvaságát”. Azzal válik el a kritikus, hogy a rossz, mindig rossz, s azt még Jókai műveiben is kifogás tárgyává kell tenni.

Toldy Ferenc (A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a jelenkorig vagyis az utóbbi negyedfél század kitünőbb költői életrajzokban és jellemző mutatványokban. 18762. 5. k. 291.) annak ellenére, hogy a regényt Jókai neki dedikálta, csak cím szerint szól e műről, melyet „regénykék” követnek majd.

„Eppur si muove?

A csittvári krónika diákjai azt álmodták, hogy száz esztendő múlva nem lesz templom Magyarországon és sehol. Kórházakká, kultúrpalotákká, menhelyekké alakulnak a templomok. Szegény, néhai Jókaink olyanidőben írta e regényét, amikor Magyarországon ez a hit minden Európa felé tekintő magyar ember hite volt. Akkor sokaknak fájt a büszke, drága, úri templom olyan falvakban, ahol emberek, testvéreink disznóól-lakásokban éheztek, kínlódtak s szereztek ezerféle nyavalyát. Ma ez nálunk kevés embernek fáj, a templomok sokasodnak, a szerzetek özönlenek. Az Alkotmány pedig még egyre zokog: kevés a templom. Lázadoznak az élettől meggyötörtek, dolgozik a papokkal párhuzamosan a kivándorlás, az alkoholizmus, a szifilis, éhínség és tuberkulózis. De ez mind nem baj, csak az a baj, hogy kevés a templom. Ha több lesz a templom – és egyre több lesz – nem lesz semmi nyomorúság ez országban. Több dominikánust, több jezsuitát, több karmelitát, több lazaristát magyarnak. Sőt, alakítsuk át minden középületünket templommá. Szabadkán már kezdődik: az új városház, félig feszületes templom lesz. Szegény, néhai nagy Jókaink s hajh, valamikor csittvári krónikások, ez ép Magyarország alaposan befütyült minden emberséges próféciának.” (= A fekete lobogó. Ady harca a klerikális reakció ellen. Bp. 1950. 81.)

E cikk nyomán írja Varga József, hogy Ady „Jókainak tulajdonképpen ezt az aranykorát szerette igazán”, amelyben az Eppur si muove is született, s ezt bizonyítja itt ez a „gúnyosan, megkérdőjelezve” hozott utalás is (Ady irodalomszemlélete. = Ady Endre az irodalomról. Szerkesztette Varga József és Vezér Erzsébet. Bp. 1961. 8.).

Mikszáth Kálmán nagy életrajzában (Jókai Mór élete és kora. Két kötet. Bp. 1907. – Krk 18–19. k. Bp. 1960.) viszonylag kevés szó esik a regényről, de fontos megállapítások hangzanak el. Mikszáth szerint a költött alakok között felismerhető egyik-másik régebbi jeles írónk személye, s a korrajzot is gondosabbnak rajzoltnak látja, mint ez Jókainak általában szokása. „A regény főalakja ebben a regényben is elromlik. Jenői [!] Kálmán ekképpen rajzolva, nem képes az író nyilvánvaló célját szolgálni. A küzdelem és a vele járó nyomor, mely a hős osztályrészeül kell, hogy jusson, a vezérlő alapeszme kidomborítása céljából, nem ébreszt se részvétet, se kellő hangulatot az olvasóban, mert Jenőinek csak be kellene ülni a végén már semmi föltételhez nem kötött vagyonrészbe, ahelyett, hogy úgyszólván éhen pusztul el a csizmadia-mecénásnál. Ez a szegénység éppúgy nem rázza meg az olvasó lelkét, mint ahogy például nem rázná meg az Arany Sas fogadó egykori híres cinikus lakójának évtizedekig tartó önkéntes szobafogsága. ,Hát mért nem jött ki?’ – mondaná méltán vállat vonva az olvasó.

Hanem annál gazdagabb a regény rendkívül sikerült mellékalakokban. Tseresnyés uram a csizmadia, Bányavári színidirektor a megszólamlásig élethívek. Tseresnyés uramon még szinte a csirizszag is érzik. És ezeknél is sikerültebb Korcza ügyvéd, kinél tökéletesebb alakot Jókai soha sem teremtett. Hogy Jókai az effajta emberek között tényleg élt, imhol annak az erőteljes gyümölcse; nagy változatosságot és eleven vérpezsgést találunk fiskálisaiban, színészeiben, mesterembereiben, mert ezt a fajtát jól ismerte. Míg ellenben akik közt soha sem élt, legszegényebb parasztjaiban és főuraiban, azt lehetne mondani joggal, hogy tulajdonképpen csak egy parasztja van, az Eppur si muove Deákeszű Tóth Mátéja, aki ugyanegy Az élet komédiásai parasztjával, de ott Nagy Jánosnak nevezik. Éppúgy hurcolja regényein keresztül egyetlen főrangú családját, mely az Eppur si muoveban mozog, de él más név alatt A fekete gyémántokban is, valamint Az élet komédiásaiban, a Nincsen ördögben és egyebütt.” (Krk 19. k. 84–85.). – Megjegyzendő, hogy Mikszáth téved e regény keletkezési idejét illetően. Azt írja, hogy „Az arany ember után, míg Ottilia Arácson tartózkodott, ismét új regényt írt: az Eppur si muove (És mégis mozog a föld) címűt…” Holott Tímár Mihály regénye csak az És mégis mozog a föld hírlapi megjelenése után jó egy hónappal később kezdődött – ugyancsak a Hon hasábjain (Mikszáth idézete: 84.).

Beöthy Zsolt maga írta a Jókai cikket nagy irodalomtörténetében (Jókai Mór és a regény. = A magyar irodalom története. Megindította és vezeti Beöthy Zsolt. 2. k. Bp. 19073. 494–504.). Ebben elmondja, hogy e regény „a magyar irodalom és művészet régi apostolainak” század eleji nagy erőfeszítéseit mutatja be (502.).

Kéki Lajos Gyulai Pál kötetben megjelent bírálatairól számol be (lt 1912. 123.), s beszél az És mégis mozog a földet érintő súlyos kritikai megjegyzésekről is, „melyekben leghatározottabban jelentkezik Gyulai szubjektivizmusa, s amelyek a legtöbb gyűlöletet hívták harcba” Gyulai ellen.

Gulyás József (Jókai kacér nőalakjai. Sárospatak. 1912.) rövidebben írja meg azokat az osztályozásokat, amelyeket 1918-ban hasonló cím alatt részletesebben ad elő. E regényből Csollán Berti felesége szerepel a tárgyalt alakok között (2.).

Zsigmond Ferenc (Jókai mesemondása. Irodalomtörténet 1914.) megállapítja, hogy Jókai mesemondásának egyik eleme föltétlenül a tudákosság; gyakran akarja így ragyogtatni enciklopédikus méretű tudását. Ezért következnek be bizonyos ismétlődések is. E regénnyel kapcsolatban is tesz néhány konkrét megfigyelést e tárgyban, ezeket a Tárgyi és nyelvi magyarázatok közt alkalmanként közöltük.

Gulyás József (Jókai kacér női. Sárospataki Ifjúsági Közlöny. 1918. 5–8., 9–10. sz. 61–74., 116–22. Megj. különlenyomatban is uo.) puritán cikke, túlnyomórészt tartalmi ismertetések alapján foglalkozik Jókai regényeink egyes nőalakjaival, e regényből kizárólag Csollánné Katinkával.

Zsigmond Ferenc (Jókai regényeinek korszerűsége. Uj Magyar Szemle 1921. 244–55.) a regényről megemlíti, hogy ebben „a XIX. század első negyedének irodalmi és színművészeti úttörői vannak eszményi, – de itt-ott csalékony – világításba állítva” (249.).

Szendrey Zsigmond (Jókai tájszavai. Magyar Nyelv 1922. 56.) összegyűjtve mutatja be e regény két kötetében fellelhető, előforduló tájszavakat.

A készülő Jókai-jubileum elé támadó cikksorozatot indít egy jezsuita szerzetes, a legharcosabb szellemű katolikus hitmozgalmi lapban (Jablonkay Gábor: Jókai és a katolicizmus. Magyar Kultúra 1924. márc. 135–44.: ápr. 205–09.; Jókai humora és szellemessége katolikus szempontból: máj. 264–72.; Jókai világnézete katolikus szempontból: jún. 329–40.; a negyedik cikk foglalkozik e regénnyel is: Jókai tendenciája. Júl.-aug. 392–404.). A cikkíró kikel az ellen, hogy Jókai ilyen zsánerű regényei – mint pl. az Eppur si muove is – mind a liberalizmusért való küzdelmet tartják nagyszerűnek. Így kerülnek be Jókai műveibe erős szabadkőműves tendenciák is. Ez pedig a keresztény, de különösen a katolikus világnézettel ellentétes és ezért káros (396.).

Vitázik e cikkel protestáns részről Gulyás József, sárospataki főiskolai tanár (Jókai és a kálvinista énekek. = Dolgozatok. Sárospatak 1926. 1–14.), mondván, hogy a protestáns egyházi szertartásokkal, szokásokkal is gyakran találkozunk Jókai műveiben – gunyoros, humoros megjegyzések kíséretében. Ezek a helyzetek azonban magából a tárgyból, annak természetéből folynak, a szereplő személyek jellemének követelményeiként kerülnek a regénybe. Így nem írható az író rovására. Gulyás többször hivatkozik bizonyításul az És mégis mozog a földre is, a regénynek Zsigmond Ferenctől „groteszk”, „burleszk” jelzővel illetett helyeire.

A monográfia igényével fellépő első kritikai munkát Zsigmond Ferenc írta (Jókai. Bp. 1924. 416 l.). Az életrajz kapcsán megjegyzi, hogy az író édesanyjának impozáns egyénisége Jenőyné alakjához is szolgáltatott vonásokat (5.). Az Irói népszerűségének fénykora c. fejezetében beszél Zsigmond hosszabban erről a regényről. Előbb elismétli Gyulai Pál vádját, mely szerint a Toldynak szóló ajánlást csak a korhűség elleni vétség alóli felmentésére írja Jókai, de mindjárt hozzáteszi, hogy ez a dedikáció végeredményben az eposzokba illő hősök rendkívüliségének kiemelésére is szolgál, mert a választott korszak „a mi jelenünktől különbözik, mozgató eszméit s az ezeket megtestesítő emberek egyéniségét nem lehet jól beilleszteni a mi tapasztalatainkra támaszkodó hitünk, meggyőződésünk, életfelfogásunk rendszerébe” (177.). Így ez a szemlélet valójában felmentést ad a realisztikus követelmények alapján emelt vád alól. Az eszményítés azzal is folytatódik, hogy – mint a Baradlay-regényben – itt is afféle égi küldetésként végzi feladatát egy kis csoport, s ezt a küldetési parancsot Jenőy a kordicai vadászaton mondja el Katinkának. Ugyanígy: a regény végén, egzaltált látomásban mondja el Kálmán a főváros negyven év múlva kialakulandó képét, ékes bizonyítékaként annak, „hogy Jókai képzelete eposzi távlatokra van berendezve” (178., 296.).

A regény alakjait vizsgálva, Zsigmond világosnak tartja, hogy az eposzias fogantatású mű cselekménye és alakjai nem mindig megfelelőek. Maga a főhős még leginkább: a nagyszerű tehetségűnek ábrázolt főhősben Jókai egyesíti Katona, Kisfaludy Károly alakját, Széchenyi és Vörösmarty emlékek is fel-felvillannak benne; Barkó Pál hatalmas vállalkozása is eposzi méretű, sőt Tóth Máté alakja (s bizonyos fokig Tseresnyés uram is) csak eposzba állja meg a helyét, regényalaknak már túlrajzolt személy. Hasonlóan: Bányaváryt korhelysége miatt nem tisztelhetjük, Biróczynál sem érthető az állítólagos nemzetépítő program, Csuka Feri nemzeti zenét élesztgető ambíciói sem világosak. A műfaji következetlenség ez alkalommal azonban nem bosszulja meg magát, mert a kitűnő mellékalakok miatt, a sok csattanós anekdotikus helyzet segítségével igen szórakoztató művé sikeredett e regény (179–80.).

A továbbiakban beszél Zsigmond arról, hogy több vonatkozásban „tárgyi és hangulati rokonság” mutatható ki e regény és a Mire megvénülünk között (180.). A rajongó, egzaltált hősnők között említi Dorothea grófnőt (330.), majd Tseresnyés uram párhuzamos alakjaként említi Scalcagnatit, az Egy az Istenből (384.). Szól Zsigmond Ferenc írónk humorának két nagy forrásáról: a diákéletről és a fiskális pályáról, e regény nagyszerű lapjainak ihletőiről (345.) is, majd az És mégis mozog a föld ifjúsági átdolgozásáról ejt néhány, inkább elismerő szót (339.).

Moesz Gusztáv (Jókai növényismerete. Természettudományi Közlöny 1925. 188., 322.) vitatkozik néhány e regényben is előforduló növény nevéről és előfordulási helyéről Jókai állításaival, de mindemellett nagy elismeréssel ír az író széles körű növényismeretéről és természetszeretetéről.

A Costo álnévvel megjelent cikk (Szavak nábobja. Jókai nyelvkincséről. = A Pesti Hirlap 1925. évi Nagy Naptára. 220–26.) általában méltatja Jókai nyelvművészetét, néhány jól megválasztott idézettel. Majd az akadémia szótárkészítő munkálatait említi, amelyek nyilvántartják az egyes kötetek nyelvi újdonságainak számát. E regény, ebből a szempontból, szerényebb „helyezést” kap: csak 1000 új leletet említ Costo, még a többi regény, terjedelmesebb novella ennél olykor kétszer-háromszor többet mutat fel. – A cikk szerzője: Kosztolányi Dezső. Ezt az írói álnevét Gulyás Pál nem tartja számon (Magyar írói álnévlexikon. Bp. 1956. 101, 583.), de az Illyés-féle Kosztolányi-gyűjteményben (a Hátrahagyott művek. 2. k.) a jegyzetek között olvasható az említett tárca rádióban felolvasott változatának bevezetője, melynek néhány idézete megegyezik a Costo álneves írás idézeteivel és a hozzáfűzött megjegyzések is hasonlítanak (Lenni vagy nem lenni. Bp. 1940.).

Ugyanebben a naptárban ír Herczeg Ferenc is Jókairól (Mese-Komárom. 161–64.). Az arany ember kapcsán helyesen általánosít Jókai legtöbb hősére, mondván, hogy „a valószínűtlen hősök a valóságszerű környezetben olyan benyomást tesznek, mintha egy távoli idegen és fejlettebb világból tévedtek volna a földi siralomvölgybe. Jókai hősei gyakran úgy viselkednek, mintha száműzött arkangyalok volnának. Ők nagy titkok tudói és az arcukon a melancholia kifejezése ül, mintha honvágyat éreznének a csillaghazájuk után.”

Tolnai Vilmos Jókai nyelvének kifogyhatatlan kincsestáráról értekezik, s közben idézi e regény elejéről a hosszú diákszótárt, amely segíti a kor levegőjének megteremtését, s ragyogó példát nyújt arra, ahogy az írói nyelv az ábrázolandó tárgyhoz alkalmazkodik. Különösen fontos, hogy Jókai már ismeri a „csoportnyelv” lényegét (Jókai és a magyar nyelv. Magyar Nyelv 1925. 97.).

Voinovich Géza (Jókai. Budapesti Szemle 1925. 580. sz. 429.) utal arra, hogy e regény kora Jókai gyermekéveibe nyúlik vissza, a főalaknak Kisfaludy–Katona emlékekből történt összeolvasztásával.

A hitélet megbecsülését látja Szabó Aladár abban a tényben, hogy több főhőse, így Jenőy Kálmán is hangsúlyozottan református vallású (Jókai reformátussága. Kálvinista Szemle 1925. febr. 14. sz. 55–56.).

Solymossy Sándor felhívja a figyelmet arra a meleg hangra, ahogy Jókai a népről beszél (Jókai és a magyar nép. Ethnográfia 1925. 1–15.). Ennek egyik legszebb bizonysága Tóth Máté uram tanyájának leírása e regényben. Ilyen részletekre mondja Solymossy, hogy Jókai lényegében megnemesítette a népmesét (Solymossy pontatlanul idéz; vö. a 2. k. 24: 29 jegyzetét).

Az Est Hármaskönyvének 1925. évi, 300 oldalas kötetének 285 oldalnyi szövege Jókaival foglalkozik. A most tárgyalt regényünkhöz tartozó cikkek közül kiemelendő Tábori Kornél dolgozata Jókai „titkos” noteszeiről. Itt más szempontok szerint csoportosítja mondanivalóját, mint a Pesti Hírlap 1925. évi naptárában. Most a könyvtári számozás szerint sorba ismerteti a füzetkéket. A 10. sz. notesz kapcsán nem említi az e regényhez tartozó hatalmas jegyzetanyagot. Ez is fényt vet a tanulmányíró felületes, inkább csak szenzációkat hajszoló munkamódszerére. – Petrovics Elek Jókai, a festő címmel ír (249–50.). Említi, hogy Jenőy Kálmán és festményei, azaz Kisfaludy Károly írásai és festményei között „benső kapcsolat” fedezhető fel; Jókai írásai és képzőművészeti alkotásai között azonban ezt a kapcsolatot nem fedezi fel Petrovics. – Kárpáti Aurél Kulcs Jókai regényeihez című dolgozatában (277–81.) általában nem ad újszerű megfejtéseket; e regénnyel kapcsolatban is csak azt mondja, hogy Jókai egyéni művészetének nagyszerűsége, ahogy itt „Kisfaludy Károly és Katona József alakját egybegyúrja” (277.).

Feszty Árpádné Jókai Róza megjegyzi (Képek Feszty Árpád gyermekkorából. Élet 1925. febr. 15.), hogy a kis Feszty éppen 25 éves, amikor e regény megjelenik, s a gyermek családi körben nagy lelkesedéssel olvassa. Megjátssza a kollégiumból való „megszökést” a valóságban is, bujdosik egy ideig, de aztán hazahozzák.

A Légrády kiadásában megjelent Jókai emlékkönyvben (Jókai. 1825–1925. Emlékkönyv születésének száz éves évfordulójára. Rákosi Jenő előszavával. Szerkesztette Kőrösi Henrik. Bp. 1925.) Zsigmond Ferenc cikke (Jókai humora) foglalkozik e regénnyel. Zsigmond Jókai humorának kifogyhatatlan bányájaként tekinti a diákéletet, s ennek illusztrálására felsorolja e regényből azokat a részleteket, amelyek a kollégiumi életből származnak, vagy diákos tréfákat, csínyeket tartalmaznak (33–34.).

Az író nevét eltitkoló K. G. (A leányideál Jókai költészetében. Az Erő 1925. febr. 149.) kiemeli, hogy Jókai regényeiben „dicsőséges szerep jut a nőnek”. Leányalakjainak „gyöngéd, finom, átszellemült lényét… valami titokzatos, delejes energia jellemzi, melynek forrása rajongó szivében van. A szenvedés glóriát fon szép feje köré, sokszor pusztul, de hű marad magához, nem e világra való, étheri tisztaságban.” A sok találó példa közt szerepel Cilike, akinek „csodálatos martiriumában a nagy eszményekért hősiesen küzdő, dolgozó női léleknek, az alkotó nagy művészasszonynak állít ragyogó apoteozist”.

Gál János (Jókai élete és írói jelleme. Rákosi Jenő előszavával. Berlin 1925. 303 l.) terjedelmes könyvében csak Oláh Gábor nyomán beszél arról az „igen gazdag írói poggyászról”, amellyel Jókai Debrecenből távozik, s említ néhány civis-városi motívumot Jókai írásaiban, de azon túl, hogy a művek felsorolásában cím szerint megemlíti e regényt (68.), a sokféle elemzési szempont végigvezetése közben nem vesz tudomást róla.

Szendrey Zsigmond két cikkben is foglalkozik Jókaival a jubileumi évben (Jókai, az etnográfus és Népbabonák Jókai műveiben. Ethnográfia 1925, 130., 115.); az utóbbiban felsorol több olyan népbabonát, amely e regényben előfordul.

Papp Ferenc (Jókai és Gyulai Pál. Pásztortüz 1925. 374–76.) Jókai kiegyensúlyozatlanságával az állhatatos Gyulait állítja szembe. Ismerteti viszonyukat, Gyulai politikai harcát a Hon balközéppártisága ellen, majd összefoglalva megállapítja: „volt Gyulai birálatában túlzás, volt benne politikai szenvedély is, de minden elfogultsága ellenére soha sem érintette mélyebben Jókai költészetének erényeit és fogyatkozásait. Jókaihoz való viszonyát nem is határozták meg pontosabban későbbi ítéletei sem, melyeket a Mégis mozog a föld, majd a Tengerszemű hölgy c. regényekről mondott.” (Vö. még Papp Ferenctől: Gyulai és Jókai. Budapesti Szemle 1921. – Gyulai Pál. Bp. 1941. Két kötet.)

Sikabonyi Antal (Jókai és szülővárosa. Komárom 1925. Különlenyomata Jókai emlékkönyvből. 31 l.) sok apró adatot közöl az író gyermekkorának színhelyéről, a szülői házról, amelyek közül néhány belekerült ebbe a regénybe is. (Ezekről a Tárgyi és nyelvi magyarázatokban olvashatunk.)

Tábori Kornél „egy csomó új adat és kiadatlan Jókai kézirat” birtokában a centenárium alkalmából nagyobb gyűjteményt adott ki (Jókai-intimitások. A Pesti Hirlap 1925. évi Nagy Naptára, 170–216. Ezek majdnem azonos szöveggel megjelentek Jókai regénye c., kétféle címlappal a Tolnai Világlapja karácsonyi kedvezményeként. 156 l.). Ezek között, a naptári kiadásban, szerepel egy anekdota, amelyik a csittvári krónikára vonatkozik (197–98. – Vö. Tárgyi és nyelvi magyarázatok).

Buday Dezső pszichológiai módszerekkel közelít Jókai hőseihez (Jókai lelke. Nyugat 1925. 326–43.). Ennek során e regény főbb alakjaival sorra foglalkozik, s gyakori párhuzamokat von más regényei szereplői és az És mégis mozog a föld alakjai között. Ezekre a megjegyzésekre a megfelelő helyeken a jegyzetek közt utalunk.

Velezdy Mihály (Jókai munkatársai. Napkelet 1925. 2. k. 207–08) a kocsordi Tisza-féle levéltárból vett adatokkal világítja meg a regényben szereplő török, perzsa és tatár nyelvű szövegek fordítási körülményeit: ezeket ti. Vámbéry Ármin adta meg így az író kérésére. Ugyancsak idéz egy levelet, amely a diákok búcsúdalára vonatkozó felvilágosítást tartalmaz Pap Gábor vitonyai lelkésztől.

Kristóf György: Jókai Mór élete és művei c. könyvében (Cluj-Kolozsvár 1925. 10.) arról beszél, hogy Jókai nem véletlenül kapta a Móric nevet. Édesapja ugyanis rajongója volt a kalandor-utazó gróf Benyovszky Móricnak. – Jókai ebben a regényben is többször beszél Benyovszky életéről, olykor áttételesen, a Kotzebue-darab cselekménye nyomán is (10., 90.).

Zsigmond Ferenc (Jókai és Debrecen. 1925. 86 l.) elsősorban a debreceni kollégium életét bemutató műveket emeli ki, amelyek hű képet nyújtottak ennek a híres intézménynek a szelleméről, munkájáról. Jókai művészete kellett ahhoz, hogy a kálvinista puritanizmus nem rideg tablókban kerül elénk, hanem adomai látásmóddal szemlélt, meleg humorú, egészségesen jókedvű életképek sorozatát kapjuk a művekben (66.). Ez persze nem megy könnyen, s például az Eppur si muove és a Kiskirályok „komoly alapeszméjével és szónokias hevű fejtegetéseivel néha surlódásba is kerül az adomák rikító színezete és torzító jókedve” (69.). Zsigmond felhívja a figyelmet arra, hogy az olvasott adomák tekintélyes része nem írói ötlet csupán, hanem a köztudatban élt és élő hagyomány, „még a csittvári krónika adomaszerű regényes motívumáról sem tudhatjuk, nem hagyományon vagy éppen adatokon alapul-e” (69–70.). Végül azt a tételt mondja ki Zsigmond Ferenc, hogy Jókai csak akkor igazán gondtalanul adomázó, fiatalosan tréfálkozó kedvű, „amikor a debreceni kollégium régi jó időivel játszadozik képzeletében” (74.). – Zsigmond e regényről konkrétabban beszélve, mentegeti a kollégium merev, rideg eljárását. Arról beszél, hogy a merev és rideg „hivatalos” kollégiumi magatartással szemben ez a testület „szinte automatice gondoskodott arról, hogy idejében fellépjenek növendékei sorából a Jenőy Kálmánok, Borcsayak, Barkó Pálok. A kollégiumból kicsaphatják őket, de a kollégiumi nevelés chrismáját le nem törölhetik róluk.” (68.). Sajnálkozva jegyzi meg, hogy a regényben Jókait adomázó kedvének tombolása tilos területre is csábítja, s olyan nagy jelentőségű esetet, mint a fegyelmi tárgyalás, bohózati elemekkel tesz komolytalanná (Barkó és a rektor idegen nyelvi párbaja, a rektor bemutatása stb.). Ez másutt is ismétlődő hibája Jókainak. (69.) Hasonlítva a másik két, említett, debreceni tárgyú regényhez, Zsigmond úgy látja, hogy itt is egy nagy átalakulási folyamat részesei „a csittvári krónika súlyosan bűnhődő munkatársai”, mert végzik „a nyugateurópai szabad eszmék beömlésének egyelőre tilos, nem is veszélytelen, de már nem is halasztható kísérletét a magyar globus dohos, állott légkörébe” (66.).

Gulyás József (Jókai és a népdalok. Népélet 1925. 133–48.) alapos kimutatást készít az egyes regényekben előforduló népdalokról, ezeket műfajuk szerint csoportosítja, s a dalok előfordulásait is pontosan kimutatja, nemegyszer ebben a regényben is.

Külön véve az életrajztól tárgyalja e regényt a Magyar Irodalmi Lexikon (Szerkesztette: Vényi Ferenc. Bp. 1926. 880 l.), és elmondja a mű cselekményét, majd hozzáfűzi: A regényben „az író a XIX. század első harmadbeli politikai és irodalmi mozgalmainknak rajzát adja. Barkó Pálhoz a mintát Kőrösi Csoma Sándorról, Jenőy Kálmánhoz Kisfaludy Károlyról, özv. Jenőynéhez pedig saját édesanyjáról vette” (253.).

A Benedek Marcell szerkesztette enciklopédikus műben (Irodalmi lexikon. Bp. 1927. 1224 l.) a két Kárpáthy-regényről szól a megállapítás, hogy a két regény „a reformkor küzdelmeit rajzolja. Ugyanezt a kort mutatja be később (1872) az Eppur si muoveban” (563.).

Oláh Gábor (Csokonai. Irodalomtörténeti Közlemények 1928. 181–83) a nagy debreceni költő alakjáról írva utal arra, hogy a kollégium tanácsi jegyzőkönyveiben a csittvári krónika modorában írt esetek, történetek, jellemzések olvashatók.

Benedek Marcell regényes irodalomtörténetében (Délsziget avagy a magyar irodalom története. Bp. 1928. 375 l.) a hetedik fejezet az És mégis mozog a föld címet viseli (178–97.), s ebben Katona, Kisfaludy Károly és Vörösmarty kerül tárgyalásra. Itt beszélgetnek a fejezetcímet adó regényről is:

„Pongrácz: Olvastam diákkoromban egy Jókai regényt, amelynek címe Eppur si muove volt. Annak a hőse mintha Kisfaludyból és Katonából volna összegyúrva.

Érdy: Igen. Sok hiba van abban a regényben, de a címért sokat meg kell bocsátani neki. Akkor csakugyan mozgott a magyar föld. Az öreg és az ifjú irodalmi vezér, Kazinczy és Kisfaludy Károly életének utolsó öt esztendejében annyi nagyszerű kezdés sarjad ki a magyar életből, amennyi sem azelőtt, sem azután… és közben nemcsak forog a régi magyar glóbus, de inog, reng, vajúdik…” (187.).

Kéki Lajos (Magyar irodalomtörténet. Tudományos zsebkönyvtár Bp. 1929.) e regényt a legsikerültebbek közé sorolja, amelyek ti. a század nagy nemzeti mozgalmaihoz, a felújulás apostolainak küzdelmeihez fűződtek (76.).

Zsigmond Ferenc (Debrecen, a Jókai szemével nézve. Protestáns Szemle 1930. 465–71.) általánosságban emlékezik meg Jókai nagy művészetéről, s kiemeli, hogy a debreceni kollégium diákjainak életrevalóságát, jókedvét, pajkosságát mily ragyogó színekkel festi többször is. Lehetett is, mert valóban kitűnő diákok jártak ide, akiknek – mint épp e regényben – még hibáik is nagy erényeket takarnak, mivel a kicsapott diákokból szellemi vezérek s részben vértanúk lesznek a reformkori harcokban.

Kállay Miklós (A magyar irodalom története három kötetben. Miniatur kiadás. Bp. [1930]) úgy emlékszik meg e regényről, mint amely „az irodalom nemzeti fellendülésének küzdelmeit örökítette meg” (2. k. 35.).

Bárczi Géza: A „pesti nyelv” c. dolgozatában úgy beszél erről a regényről, mint amely kitűnő forrás a régebbi diáknyelv tanulmányozásához. Itt mintegy félszáz szót olvashatunk a múlt század eleji debreceni diáknyelvből, s ez akkor is jó forrás, ha e szavak hitelességét, igazi korát ma már nehéz is eldönteni. Megállapítja Bárczi Géza azt is, hogy e szavak közül néhány (pl. a gugyi, szuka, pikó) megtalálható a XX. századi pesti jassz-nyelvben is (Magyar Nyelv 1931. 241.).

Farkas Gyula (A magyar irodalom története. Bp. 1934.) Jókai képzeletének végtelenségére hozza például, hogy egyik szereplője még messzi Indiába is elmegy fölfedezni az ősmagyarok utódait (232.).

György Lajos (A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai. Bp. 1934.) úgy beszél Jókai regényeiről, mint a magyar diákélet anekdotakincsének „klasszikus megörökítésé”-ről (75.).

Szerb Antal 1934-ben pályadíjat nyert irodalomtörténetében (Magyar irodalomtörténet. Bp. 1958.) Jókai irreális optimizmusát említve beszél e regényről, mely segített megteremteni „a múlt század nagyjainak legendáját”, „a romantikus írónemzedék nagy sorsa” bemutatásával. „Ez a kép nem egyezik a történelem objektív víziójával, de erre a legendára éppoly szükség van, mint az igazságra” (367.).

Pintér Jenő Magyar Irodalomtörténetében (7. k. A magyar irodalom a XIX. század utolsó harmadában. Bp. 1934.) keveset ír e regényről. A téma rövid ismertetése után (320.), a szereplők megformálásához Csokonai, Kazinczy, Kisfaludy Károly, Katona, Vörösmarty és Kőrösi Csoma életéből „szeszélyesen összeválogatott” adatokra utal (342.), a regény fogadtatásának illusztrálására pedig bírálatokat idéz (329.).

Jerzy Pogonowski: Petőfi Sándor és Jókai Mór Lengyelországban (= Magyarország és Lengyelország. Warszawa–Budapest 1936.) címmel Debicki Zdislaw Magyarország büszkeségének nevezte ezt a Jókai-regényt, amely igen lelkesítő hatást gyakorol a lengyel ifjúságra.

Hankiss János, olasz irodalomtörténetében kissé szűkítetten adja elő a regény cselekményét. Galilei mondását magyarázza közelebbről, párhuzamba állítva a kicsapott kollégisták elhatározásával. Csak három diákról emlékszik meg: az íróról, a színészről és a távoli tájakra utazó kutatóról, de lelkes szavakkal ad igazat Jókainak, aki egy hősi kor fiatalságának hatalmas küzdelmét ragyogó lapokon örökítette meg (Giovanni Hankiss: Storia della letteratura ungherese. Torino 1936. 236–37.).

Gyakran kifogásolták a kritikusok, hogy Jókai napilapokban közölt tárcaregényeket írt. Nagy Sándor ugyanezt az író erényének tudja be (A hírlap hatása Jókai társadalmi regényeinek anyagára. Irodalomtörténet 1937. 145–53.). Így ugyanis jobban érvényesülnek benne a hírlapíróra emlékeztető vonások, amelyek emelik a regények életszerűségét, mert írójuk érzi a közönséggel való állandó érintkezés szükségét, hiszen Jókainak kitűnő érzéke volt az időszerűség iránt. Művészi érzékkel tudott úgynevezett szenzációkról jó regényeket, regényrészleteket írni. Ugyancsak hírlapírói tulajdonsága a sokoldalú érdeklődés. A cikk példaanyagában többször szerepel ez a regény is.

Lengyel Dénes (Jókai regényeinek romantikája Irodalomtörténet 1938. 162–65.) előbb sorra veszi a Jókait ért támadásokat, majd különösen Péterfynek a realista jellemzés hiányosságait hangsúlyozó vádjával vitatkozik. Romantikus művészet eszközeivel rajzolt Jókai, írja, így is kell ezeket szemlélni, bírálni. – Különösen Victor Hugóval veti össze Jókait, s közben e regénnyel is többször érvel. Így foglalkozik a főhősök túleszményítettségének vádjával. Rámutat, hogy az olvasó tanúja a hős lelki válságának, esetlen, nevetséges helyzetbe kerülésének, mint pl. Kálmán debreceni beszállásolási kudarca, Tóth Máté megbotoztatási quiproquoja. – Máskor az epizódok, elmélkedések gyakoriságát kifogásolják Jókainál. Pedig ez költői fogás: egyszerű retardáló mozzanat, az olvasó érdeklődésének ébren tartására. A V. Hugo által gyakran használt eszközzel Jókai sokkal finomabban, érdekesebben él, amit szintén példákkal bizonyít a cikk írója. E regényből idézi pl. az érdeklődés felkeltésére és a meglepő fordulat szerencsés alkalmazására a kerdicai beiktatás vadászjelenetét, amikor is Kálmán bátorsága nem a medve megölésével bizonyítódik, hanem – bohózattá válva – a jól fejbevágott ember védekező kiáltásával igazolódik. – Azzal a reménnyel fejezi be cikkét Lengyel, hogy egyszer talán majd csak a kritikusok is felfedezik Jókai kincsestárát – nemcsak az olvasók.

Hankiss János, aki Jókai egyik legkiválóbb ismerője volt, egy érdeklődést felkeltő, ismeretterjesztő füzetben (Jókai, a nagy magyar regényíró. Bp. 1938.) „örökszép” regénynek nevezi e művet, s különösen emlékezetesnek tartja annak helyes ábrázolását, hogy a nagy nemzeti célkitűzésekért kis emberek is eredményesen tehetik meg a magukét (13–20., 50.).

Waczulik László, A magyar irodalom tartalmi ismertetése című sorozatában terjedelmes, részletes cselekmény-ismertetést ad, néhány apróbb, ártalmatlan félreértés kíséretében (IV. rész. 1845–1882. 2. füzet. é. n. 251–63.).

Benedek Marcell (A magyar irodalom története. Bp. 1938.) „idealizáló félrelátások egész sorának” látja ezt a regényt, közelebbi indokolás nélkül (210.).

Császár Elemér (A magyar regény története. Második, átdolgozott kiadás. Bp. 1939.) hosszan foglalkozik Jókaival (212–42.), de a sok általánosság hangoztatása és osztályozgatás közben csak pár jelentéktelen szó jut e regénynek, tematikus megjelöléssel (222.).

Hankiss János (Európa és a magyar irodalom. Bp. 1939.) szól arról, hogy Európából az első világháború után már kikoptak a Jókai-fordítások, s az írónak inkább csak a nevét ismerik, nem pedig a műveit. Ez alól kivétel Lengyelország, ahol „az ellenállásra tüzelő Eppur si muove költője századunkban is népszerű” – ahogy Divéky Adorján közléséből erről Hankiss értesült (480.). Ezenkívül röviden összefoglalja a regény témáját is (294.).

Szinnyei Ferenc (Novella és regényirodalmunk a Bach-korszakban. Két kötet. Bp. 1939.) foglalkozik Barkó Pali utazásának irodalmi előzményeivel, Jókainak A másik haza c. befejezetlenül maradt elbeszélésével, s ismertetése után közli a korabeli véleményt is, mely szerint a novella nem számítható a sikerültebb alkotások közé (1. k. 307.).

Zsigmond Ferenc (A debreceni kollégium és a magyar irodalom. Debrecen 1940.) kuriózumképpen említi, hogy a debreceni kollégiumról azok írták a legsikeresebb és legnépszerűbb képeket, akik nem is voltak a kollégium neveltjei. Különösen figyelemreméltó Jókai, aki e regényében, de hasonlóképpen A debreceni lunátikusban, majd a Kiskirályokban is az eszményítő szeretet szemüvegén át nézi ezt az intézményt. Különösen örömmel nyugtázza azt, hogy még a kicsapott diákok is szívesen gondolnak vissza alma materjukra, nem úgy, mint újabban, amikor olyan szereplők vannak egyes művekben, akik nem akarnak debreceni diákok maradni (pl. Móricz Légy jó mindhaláligjában). Még a csittvári krónikázás ténye is természetesen illeszkedik bele a kollégiumi életrendbe (32–33., 165., 190.).

György Lajos a Józsa Gyuri anekdotakörről számol be (A magyar nábob. Erdélyi Muzeum 1940. 215–39.), s kimutatja, hogy az öreg Kárpáthy és Csollán Berti alakja ugyanabból a forrásból fakadt. (Eredményeivel a Keletkezése, forrásai c. fejezetben részletesen foglalkoztunk.)

Révész György (A zsidó Jókai regényeiben. Nyíregyháza 1940. Különlenyomat a Magyar Zsidó Szemle dr. Kiss Arnold emlékkönyvéből) pontosan számba veszi, hogy Jókai melyik regényében milyen szereplő vagy utalás kapcsolódik a zsidó valláshoz, így ezt a regényt is többször idézi (9., 19., 21., 23., 39., 43., 45.).

Hankiss János (Ünnepnapok munkája. Bp. 1940.) ebben az előadásgyűjteményben az egyik fejezet címéül „Mégis mozog a föld” idézetet alkalmaz. Rövid tartalmi összefoglalással utal e regényre, majd például veszi a Jókaitól választott szállóigét, mint ami bizonyít a regényben: az ernyedetlen tudósi kitartást a kutatásban, a halálig helytállást a kultúra szolgálatában (mint Barkó Pál és Jenőy Kálmán a regényben), – s ennek nyomán vizsgálja más nagy magyar tudósok, kutatók életét, akik hasonlóképpen vállalták – sikerrel – a nagy feladatokat, itthon és külföldön, a régebbi korokban éppúgy, mint a legutóbbi évtizedekben (74–86.).

Klaniczay Sándor (Mit kell tudni a magyar irodalomtörténetből. Bp. 1941.) külön megemlékezik erről a regényről is, amely „az irodalmi fellendülés korának költőit, íróit, színészeit szerepelteti”, majd az egyes szereplők történelmi modelljaira utal (242.).

O. Nagy Gábor nagyszabású dolgozatban foglalja össze a XVIII. század végi, XIX. század eleji diákság egy részének irodalmi próbálkozásait, ezeknek emlékeit (Református kollégiumi diák-irodalom a felvilágosodás korában. Öntudatlan népiesség kéziratos gyüjtemény-irodalmunkban. A Debreceni Református Kollégium Tanárképző-Intézetének dolgozatai. 22. sz. Debrecen 1941. 203–88.). Ez az első módszeres tanulmány, amelyik foglalkozik a regényünkben szereplő csittvári krónika valóságos előzményeivel, s utal a megfelelő előfordulásokra, mintahogy ezekre az adatokra fentebb többször is utaltunk.

Sőtér István (Jókai Mór. Bp. é. n. Franklin.) hosszan foglalkozik e regénnyel és főhősével. Felhívja a figyelmet a főhős páratlan erénygazdagságára, mely ma már szinte gyermetegen igénytelennek tűnik az író részéről (9–10.); a regényben „sokhelyütt egészen pőrén” előbukkanó anekdotai vázra (99.). Majd az „Angyalok és hősök” c. fejezetben részletesen foglalkozik Jenőy Kálmán alakjával, állandó párhuzamban Kárpáthy Zoltánnal (106–11.). Találó példákkal mutat rá Jókai nagy nyelvművészetére, melynek ebben a regényben is gyakran tanúi lehetünk (155., 158–59., 161., 163.).

Voinovich Géza (Jókai Mór. = Irók és költők. Bp. 1943. 23–42.) foglalkozik e regénnyel is. Szerinte ennek „kora már a költő életébe, gyermekkorába esik, az író Toldy Ferenc utmutatása nyomán indul, de a fő-alakban összeolvasztja a lelkes irodalom-ébresztő Kisfaludy Károlyt a boldogtalan, mellőzött, korán elnémult Katonával, egy képzeleti alakkal. Mintha valaki egy mozaik kockájával erősítené, hogy angyal vagy sárkány igazán van, mert e kődarab is ábrázolatukból való.” (33.).

Tóth Endre a pápai diákéletből vett példákkal igazolja, hogy pl. az e regényben szereplő diákszokások, diákszavak ismertetésekor, alkalmazásakor hiába tette a cselekmény színhelyét Jókai Debrecenbe, a valóságban a saját pápai diákságának emlékeit írja le az író. Mindezt részletesen, néhány adattal bizonyítja a cikk írója (Jókai és Pápa. Pápa 1943. 10–11.).

Kozocsa Sándor Kis Magyar Irodalomtörténete (Bp. 1944.) műve terjedelmének megfelelően csak röviden utal erre a regényre és az egyes alakok történelmi előzményeire.

Rónay György (Mégis mozog a föld. Új Ember 1947. márc. 23. 22. sz. 3.) a regényről beszélve hosszan idézi Tseresnyés csizmadia irodalmat és művészetet pártoló kijelentéseit. Ezek alapján felhívást közöl „Az Új Ember Jókönyv Szolgálat” elnevezésű könyvbarát mozgalom megindítására.

Rónay György A regény és az élet c. könyvében (Bevezetés a 19–20. századi magyar regényirodalomba. Bp. 1947. 376 l.) Jókai három regényének lírai elemzését nyújtja. A kőszívű ember fiai és Az új földesúr előtt beszél regényünkről (82–88.). Kiemeli, hogy milyen művészi módon „varázsolja Jókai fényes hőskölteménnyé, a boldog illuziók tündöklő birodalmává a kort, mely látta megőrülni Széchenyit és Bajzát, összeomlani Vörösmartyt, emigrációban Kossuthot, szétzilálódni Keményt, elborulni Aranyt [!] s rezignált bölcsességgel foltozgatni sorsunkat Deákot”. Utal arra, hogy Jenőy Kálmán alakjában „Kisfaludy Károly és Katona József sorsát szőtte eggyé… két oly ellentétes egyéniséget, két oly különböző pályát, mint amilyen irodalmunk e nagy és mozgékony szervezője, s e nagy és komor magányosa; s két jellemet, mely egymagában is elég egy regényhez; de mi sem jellemzőbb Jókaira, mint a nagyság e fokozása, és mint a mitologikus képzeletjárás, mely a valót… hősi embereit nyomban félisteni magasságba emeli. Mert Jenőy Kálmán már több, mint ember, több, mint kimagasló, rendkívüli ember; Jenőy Kálmán hős, a Jókai mesés-legendás fölfogása szerint: valaki, aki messze fölöttünk áll, egy közénk taszított, bennünket megváltó s aztán dicsőségében üdvözülő, a múlt romantikájában megistenülő hérosz. Sorsa: kész hősköltemény!” (82.) E bevezetést követi a cselekmény részletes ismertetése.

Lengyel Dénes (És mégis mozog a föld. Köznevelés 1949. 646.) beszél e regény népszerűségéről. Értékesnek tartja, hogy különböző hivatású ifjak számára tűz ki példaképet Jókai, és közben egészen határozottan a haladó szellemű ifjak oldalára áll, ostorozza az úri osztályt, azokat, akik a haladó törekvés bajnokait így vagy úgy elgáncsolják, akadályozzák. Azt is kiemelendőnek tartja, hogy a költő nagy célkitűzéseit önfeláldozóan támogató csizmadia Barkó Pállal találkozva a szabadkőművesek jelét használja, s így tagja az egykorú társadalom haladó nemzetközi szövetségének.

Az úgynevezett Jókai vitában (Jókai. Összefoglalta: Nagy Miklós. Irodalomtörténet 1950. 56–60.) a bevezető előadást tartó Hegedűs Géza Jókai életművében azokat a regényeket tartja a legfontosabb alkotásoknak, amelyek a magyar nemesség polgárosodását ábrázolják, így az És mégis mozog a földet is. Kardos Pál a vitában azt hangsúlyozza, hogy Jókainak a fejlődésről a század sok más írójához hasonló felfogása van: „polgárosodjunk, de úgy, hogy a köznemesség legyen polgársággá”, mint ahogy a regény csizmadiája is ezen a véleményen van.

Király István e regény főhősét példaképp említi Mikszáthról szóló könyvében, annak illusztrálására, hogy Mikszáth „művelt, gazdag iparú, polgári Magyarország után vágyott… Olyannak szerette volna látni hazáját, amilyennek a Jenőy Kálmán-féle Jókai-hősök álmodták” (Mikszáth Kálmán. Bp. 1952. 21).

Kárpáti Aurél (Jókai regényalakjai a valóságban. Irodalmi Újság 1954 24 sz. 4.) bizonyítja, hogy a költészet és valóság szinte észrevétlenül bogozódik elválaszthatatlanná Jókai regényeiben. Helyesen utasítja el azokat a régebbi véleményeket, amelyek szerint Jókai történeteit, hőseit csak az író puszta fantáziája teremtette. Ellenkezőleg: bár életük a romantika képzelt világa, hősei túlnyomórészt a valóság talajába nyúló gyökerekkel rendelkeznek. Ebből a szempontból különösen sikerültnek tartja Kisfaludy és Katona alakjának összegyúrását e regény főhősében.

Szauder József Kisfaludy Károlyról írva utal e regényre (Bevezetés. = Kisfaludy Károly válogatott művei. Magyar Klasszikusok. Bp. 1954. 1–76.). Rámutat arra, hogy Kisfaludy az egyetlen író korában, aki önszántából, eredeti hajlamait háttérbe szorítva, osztályától idegen pályára térve vállalta volna az írói pálya kalandjait is. Végigtekint a kortársakon, s bebizonyítja, hogy Kisfaludy „élete az őrlődés, élete maga az átalakulás, ám gondolatai nem végletesek, eszméi szerények. Az élet változása kellett az íróban, hogy az új kor, új élet vezére lehessen, akármilyen kalandos, önnön tehetségét megcsúfoló, visszás uton is. Talán Jókai, a mesemondó látta ezt a legjobban, amikor Kisfaludyról mintázta meg Eppur si muovejának legendás hősét” (12–13).

1954-ben lett a középiskolák I. osztályában kötelező háziolvasmány ez a regény. Az ebben az évben megjelent új Magyar irodalmi olvasókönyv a középiskolák 1. osztálya számára (Julow Viktor, Kosaras István és Margócsy József munkája), amelynek feladata elsősorban bizonyos irodalomelméleti alapfogalmak megtanítása, a regény és általában a nagy epikai alkotás elméleti tudnivalóit e regény részletes elemzése útján sajátíttatja el a tanulókkal. A tankönyv terjedelmes szemelvények kíséretében a mű sokoldalú feldolgozását adja (173–235). A könyvnek 1964 őszén a 22. kiadása jelent meg; a Jókai-rész változatlanul megmaradt (168–234).

Domokos Mátyás írt utószót a Válogatott Művei 1954-ben megjelent egykötetes kiadáshoz (661–63). Röviden érinti a mű keletkezési körülményeit, a szereplők mintáit, majd a korabeli elfogult kritika korlátaira mutat rá.

Hegedüs Géza jelentősnek tartja, hogy 50 évvel halála után is változatlanul tart Jókai népszerűsége. Röviden foglalja össze a regény mondanivalóját, eredetét (Az élő Jókai. A könyvtáros 1954. jav, 15. 17.).

Barta János (Jókai. Ünnepi megemlékezés halálának 50. évfordulóján. Építünk 1954. 2. sz.) Jókai művészetének legkiemelkedőbb vonásaként említi, hogy „igazi nagy regényeiben meg tudja éreztetni egy történelmi korszak hősies levegőjét”. Az És mégis mozog a földben is egy nagyszabású, szinte epikus jellegű vállalkozást ábrázol. Itt is és másutt is gyakran találhatók debreceni motívumok. Debrecenben jártakor is meggyőződhetett arról az író, „hogy a nagy nemzeti mozgalmak egyik kezdeti szakasza, a magyarság emelkedésének egyik első lépése Debrecenhez és a Kollégiumhoz fűződik… ezért értékeli ennyire haladónak Jókai a kollégium hagyományait”. – Barta János hosszabban idéz a csittvári krónika tartalmából is, előbbi állítása bizonyítására.

Orosz László (Jókai Kecskeméten. Tiszatáj 1954. 2. sz. 114–29.) foglalkozik az író kecskeméti diákságával, amikor a fiatalok éppoly felelősséget és hivatásérzetet mutattak, mint a csittvári krónikások. Említi, hogy Kecskeméten is látott bikaheccet Jókai. Kecskemét hatásának összefoglalásául Orosz László megjegyzi, hogy „a legelső Jókai hőst, a Jenőy Kálmánok ősét Jókai önmagából teremtette meg kecskeméti tartózkodása idején. Ezért is nevezhette joggal Kecskemétet második szülővárosának.” (118.).

Az író halála félévszázados jubileumának legjelentősebb tanulmányában Sőtér István a „gazdag és bonyolult örökség” tisztázását tűzi ki célul (Jókai utja. =Romantika és realizmus. Bp. 1956. 365–466.). E regény kapcsán foglalkozik Gyulai Pál vádjaival, s rámutat e bírálatok politikai hátterére. „A Jókait megrovó, elutasító Gyulai hangja: a békepárt hangja. Ezen mit sem változtat, hogy maga Jókai Debrecenben békepárti volt. Ezt a békepártiságot nem lehet eltagadnunk – de éppígy azt sem, hogy Világos után, 67 körül, Jókai műve ugyancsak elüt a békepárt utódainak politikai-irodalmi eszményeitől.” (370.). – Péterfy Jenő bírálatának revíziója kapcsán mutat rá arra, hogy Jenőy Kálmán alakjának megformálásakor Jókai is látja kora illúziótlanságát – éppúgy, mint a fiatalabbak –, csakhogy ő ebbe „a kiábrándulásba nem akar beleegyezni” (373.), mivel „a 67 utáni országot is egy ideig a reformkori szabadságharcos Magyarország folytatásának hitte. Az ő szemében Jenőy Kálmán és Ráby Mátyás is e Magyarország előharcosai, úttörői voltak.” (367.).

Jókainak ez a regénye, melynek hősei emberformáló harcok közt edződnek a dolgozó nép közelében (377.), azok közé a művek közé tartozik, amelyek „annak az irodalmi elvnek folytatásai, mely 48 előestéjén született meg, és Petőfi költészetében virágzott ki” (384–85.). Az eszményítésben is sokat tanult Jókai Petőfitől (430.), de már a Jenőy-féle alakok erősen eltávolodnak Petőfi forradalmár eszményeitől, mivel az eposzi koncepciónak megfelelően csodálatossá eszményíti hőseit, s így regényei a hősköltemény és a legenda irányában fejlődnek (429.). Így alakulnak ki mindinkább a magányos főszereplők. „Ez arra is figyelmeztet, hogy Jókai a regényei kifejezte nagy eszméket már sokkal kevésbé képes a valóságból meríteni, mint korábban. Hőseinek jelentősége megnövekszik – többnyire túlságosan is; csaknem valamennyim egy-egy nagy cél vagy eszme hordozói, apostolai. Ilyen apostoli a szerepe Berend Ivánnak és Jenőy Kálmánnak is. Kárpáthy Zoltánból és a Baradlay-fivérekből még hiányzott ez az apostoli vonás. Az eszme most már néha túl is nő a regényhős jellemének, egyéniségének méretein: néha a jellem, az egyéniség helyett elsősorban is az eszmét látjuk (433.). Sajátságos azonban, hogy az ilyen romantikusan felnagyított hősök, mértéktartóan realista megfigyeléseken alapuló főszereplők (Timár Mihály, Ráby Mátyás) szomszédságában keletkeznek (417.).

Az És mégis mozog a föld – A kőszívű ember fiai, A fekete gyémántok, Az aranyember környezetében – Jókai aranykorát képezi; ezek a regények „a 60-as évek rezignáltabb, mélabúsabb jellegű regényeihez képest ismét egy harcos, hősi optimizmus és romantika fényeit bontják ki. E regények mögött még ott rejlik az eredménynek vélt 67 hiszeme – e regényekben ott a remény is, hogy az új, még sikeresebb harcok hajnala virrad. De mellettük már ott lappanganak azok a romlandóbb elemek is, melyek a későbbi Jókai művében kerülnek előtérbe. És e hősök erényeit, eszményeit már mindinkább a hiány érzete szüli meg – az, hogy ezeknek az erényeknek és eszményeknek a kortársi világból nagyonis hiányoznak.” (425.).

Jenőy reformkorbeli bukása és a negyven év múlva bekövetkezett nagy haladás szembeállítása lényegében a polgáriasodott, kiegyezés kori Magyarország eredményeit növeli nagyobbra. De érezhető már Jókai szavaiban az is, hogy azért kell 1870-ben írnia az előd és az úttörő Jenőyről, mert e korban már hiányzanak az igazi utódok és útfolytatók. Ezért ilyen komor a hős környezetének ábrázolása is, s így sűrűsödik a hősben a kor nagysága mellett a kor tragikuma is. A költői aranykor ragyogását Jókai életében is árnyékok homályosítják, s feltehetően Jenőy magányának leírásában, Jókai lírai vallomása is benne van, mintha költészetének igazolását is a jövőben várná, keresné (466–47.). – „Jenőy költészete az egész reformkori irodalom szintézisének ígérkezik – de több is ennél: Jókai művészetének jelképes, eszményített összefoglalása. Mi több, ez a regény mutatja meg Jókai felfogását a nemzetközi irodalomról is; az ő szemléletében ez az irodalom karöltve jelenik meg, és fejlődik, a polgárosodással. Tseresnyésék beszélgetésében a gőzgép felfedezése és a Bánk Bán létrejötte közt – eszmei összefüggés van. S ugyanilyen összefüggés: a nemzeti kultúra megszületése – és a nemzeti polgárság megszületése közt. Ez a nemzeti polgárság – Jókai reményei szerint – a Tseresnyés uramok plebejus soraiból nő majd fel. S ezt a plebejus közönség irányítja az új, egyenlőre még tragikusan fennkölt színezetű irodalmat egy demokratikusabb irányba is” – mint Tseresnyés uram tanácsolja, s ennek nyomán „az új lassan polgárosodó plebejus közönség ízlésének jegyében születik meg a realista, a népies irodalom is.” (447.). Tseresnyés oram alakjában még az is kiemelendő, hogy ő tagja a szabadkőművesek és carbonarik szövetségének is, s ezzel alkalmas alak 1848 előkészületeinek bemutatására is (448.).

A regény részleteinek pompás megfigyelésén alapuló pontosságát emeli ki pl.: Csollán Berti fogatának leírásakor (409.); beszél Sőtér az anekdotai jelleg eluralkodásáról e regényben (382., 448) amely itt a legsikerültebb; későbbi regényeiben már nem ér el Jókai ilyen szerencsés hatást (462.).

Sőtér István A nagy magyar romantika (1954) c. tanulmányában írja, hogy Kisfaludy Károly A két hajósban fejti ki a magyar romantika programját, s benne a „harcos, alkotó, a csábításokkal és nehézségekkel egyaránt dacoló költészet-eszményt” fogalmazza meg. Sőtér úgy látja, hogy „ez az eszmény a káprázatokkal fel nem cserélhető valóság vágyát is tartalmazza. Jókai mintha épp ennek az eszménynek megtestesítőjeként alkotta volna meg Jenőy Kálmánt.” (= Romantika és realizmus 35.).

Borzsák István (Az És mégis mozog a föld új kiadásának jegyzeteiről. It. 1955. 65–66.) foglalkozik a regény szereplőinek nyilatkozataival, melyek szerint a latin a reformkori Magyarország litterátus tagjainak (második) anyanyelve, s mint ilyen természetesen keveredett a magyar társalgási nyelvvel. Ezért fontos a Jókai műveiben található klasszikus vagy magyarországi latinság szavainak pontos magyarázata. Ebből a szempontból nézve az 1954-i kiadást, felsorol több nagyfokú tájékozatlanságra valló jegyzetet a Domokos Mátyás-féle kommentárban.

Nagy Miklós (Az újabb Jókai-kutatások problémái. Irodalomtörténet 1955. 487–92. Szebényi Gézával vitatkozva példaként említi Jenőy Kálmán nagyanyjának szerepét, mint az alapjában előremutató művekben is meglepő töréseket mutató jellemrajzot.

Fenyő István (Az új középiskolai magyar irodalmi olvasókönyvről. Irodalomtörténet 1955. 327–30.) szerencsésnek tartja e regény kiválasztását részletes feldolgozásra, mert Jókai e műve a magyar nép leghaladóbb emlékeit tartotta ébren. Elfogadja a feldolgozás módját is, de a szerkezetnek e regényen való szemléltető tanításával nem ért egyet, mert az Eppur si muove jellegzetesen laza, anekdotikus szerkezetű, nem pedig a szervesség jellemző rá, mint ahogy a könyv állítja.

A Magyar Klasszikusok sorozatában 1955-ben megjelent kiadás gondozott szöveget közölt, a Nemzeti Kiadás és a Honbeli első közlés egybevetése alapján, a sorozat megszabta helyesírási egységesítés szerint. Az utószóban Margócsy József részletesebben foglalkozik a mű keletkezési körülményeivel és Jókainak a Jenőy mintáiról szerzett ismereteivel. Először kerül szó szövegkiadásban részletesebben Jókai noteszeiről, közelebbről az ehhez a regényhez gyűjtött feljegyzésekről (601–-08).

Lengyel Dénes (Jókai Mór 1825–1904. = Nagy Magyal Költők. II. Segédkönyv az általános iskolában tanító magyar szakos nevelők számára. Bp. 1955.) Jókai egyik legjobb művének nevezi ezt a regényt (138.), majd nyomon követi az író világnézeti fejlődését (158.), s rámutat arra, hogy az az illúzió, amelyet még a Kárpáthy-regényben táplált Jókai a nemességgel, főnemességgel szemben, ebben a műben már nyomokban sem található meg. Nincs megelégedve a regény korfestő erejével, a fejlődés vázlatos rajzával. Kiemeli azonban Jókai anekdotizmusának remek voltát itt is. „Az És mégis mozog a föld anekdotáiban, leírásaiban és nyelvében Jókai művészete egész nagyszerűségében megmutatkozik. A jurátus anekdoták, a vadásztörténetek fordulatos előadása mulattató, emberábrázolása pedig reális. Különösen Csollán Berti vendéglátása és Korcza uram ügyvédi eljárásai mutatják, hogy az író az előadásnak és az emberábrázolásnak igazi mestere. A debreceni diáknyelv ismertetése egy lexikális feladat művészi megoldása: egyszerre szórakoztat és tanít.” (159.).

Két ellentétes vélemény csap össze K. Deme László és Barta János egymást követő cikkeiben (Vita egy Jókai regényről. Irodalomtörténet 1956. 76–84.). Az elsőben (Jókai Mór: És mégis mozog a föld. 76–79.) K. Deme László a Szépirodalmi Kiadó sorozatában 1954-ben megjelent kötetről készít részletesebb recenziót. A témaválasztást Jókai romanticizmusa egyik legpozitívabb megnyilvánulásának tartja. Jenőy alakjában az író elhihető fejlődésrajzot ad, s csak azért nem realista a regény – bár a realizmus elemei megvannak benne –, mert Jenőy nem tudja következetesen véghez vinni törekvéseit, s végül a főhős elveszti életszerűségét, túl idealizálttá válik. További elismeréssel ír Tseresnyés uramról, s kiemeli az iparos erkölcsi fölényét az arisztokrata alakokkal szemben. Dicséri végül Jókai természetleíró művészetét, mely telítődik a hazafiasság pátoszával. Befejezésül a kiadás néhány pontatlanságával foglalkozik.

E cikk lektori véleményének mintegy kibővített változata Barta János elemzése (Különvélemény az Eppur si muove ügyében. Uo. 79–84.). Lényegében ez az utóbbi évtizedek legalaposabb elemzése erről a regényről. Barta János utal azokra a jelenségekre, amelyek nyomán a felszabadulás után – de már előzőleg is – hagyományossá vált „Jókai e művének nemzeti eszmeiségét, újabban antifeudális célzatosságát kiemelni, s a művet… szerzője legnagyobb műveinek sorozatába iktatni be”. Vitatkozik ezekkel az állításokkal, közelebbről Deme Lászlóval és a Magyar Klasszikusok kiadásához készült terjedelmesebb előszó kéziratával, s a továbbiakban azt bizonyítja, „hogy az Eppur si muove, írójának alkotásai közt saját mértékével mérve, tehetségének, költői világának saját jellegét tekintve is elhibázott alkotás… s ezért… nem Jókai egyik legjobb regénye, – hanem a készülődő hanyatlás első elszomorító jele”.

Barta János újabb vizsgálat alá veszi a már Gyulai által is felhozott kifogásokat. Gondos adatelemzés után úgy látja, hogy jogosak Gyulainak a korrajz hiányosságait illető megjegyzései, bár Barta még maga mutat rá Jókai mentségéül, hogy a regény voltaképp az 1810 és 1820 közötti évtizedet akarja ábrázolni, nem pedig közelebbről a reformkort. De ez sem mentség arra, hogy Jenőy sorsa egyáltalában nem tipikus írósorsa ennek a korszaknak, mert nem kapcsolódik választott korának társadalmi problematikájához. – Vitázik Barta János azokkal az állításokkal, amelyek dicséretre méltónak találják Jenőy jellemfejlődésének ábrázolását, s Borcsay, Bálvándy és Dorothea jellemének vizsgálatával utal arra, hogy ezek a jellemek is, a Kálmáné is, a cselekmény, a szerkesztés függvényévé válnak, a pillanatnyi szükség szerint változnak, s egyáltalában nem dicséretesek. – Az ábrázolt életanyag sem kifogástalan, a mondanivaló hordozására kiszemelt Jenőy eltűnik a sok zsáner alak között, s a könnyű, torz, komikus fejezetek viszik a főszólamot. Eszmei küzdelemnek sem Jenőyék, sem ellentáboruk (elsősorban pl. a nagymama) részéről nem látjuk kibontakozását, s így bizonyosodik be egyre inkább, hogy „a regény tartalma, életanyaga és szereplői nem alkalmasak magasabb eszmeiség hordozására”, annál kevésbé, mert mind több anekdotikus és ponyvából kölcsönzött elem hatalmasodik el a regényben, pedig ezek a romantika kelléktárából elővett olcsóbb eszközök majd a hanyatlás éveinek műveire lesznek jellemzők.

Lengyel Dénes is foglalkozik az új I. osztályos középiskolai tankönyvvel, amelynek egyik központi feladata e regény elemző feldolgozása és tanítása (Magyar irodalmi olvasókönyv. Irodalomtörténet 1956. 62–67). Helyesli a választást, mert Jókai művei közül ennek legnagyobb a nevelőértéke, s lelkesítő benne az, hogy éppen diákok küzdenek a reakció ellen. Jónak látja a feldolgozást is, majd a tankönyvi szöveg néhány stiláris hibáját teszi szóvá.

Orosz László fejezi be az It-ben az e tankönyvről szóló ismertetővita sorozatot (Magyar irodalmi olvasókönyv a középiskolák I. osztálya számára. 1956. 203–05), s azt teszi szóvá, hogy e regény „szerkezete korántsem olyan szabályszerű a valóságban”, mint azt a tankönyv róla szóló elemzése állítja.

Sőtér István (Jókai és Rab Ráby. Irodalomtörténet 1956. 1–39.) megemlíti, hogy az És mégis mozog a föld is abba a sorba tartozik, amelyik az Ausztria elleni harc ábrázolásával foglalkozik. De a kiegyezés utáni években Jókainak sajnálatosan „rá kell döbbennie, hogy a dualizmus Magyarországa nem az az ország, melyért a Jenőy Kálmánok áhítoznak” (17.).

Szilágyi Péter (Jókai Mór. = A szabadságharc és az elnyomatás kora irodalmának középiskolai tanítása. Bp. 1956. 149–201.) röviden foglalkozik e regénnyel. Ő is kiemeli, hogy a főhős alakulásában az előző regényekhez képest – bizonyos kiábrándulásról tesz tanúságot Jókai, s „Jenőy Kálmán sorsa részben Jókai úttalanságát tükrözi, amelyet a 70-es évektől kezdve ő maga is egyre jobban észlel”, mint ezt a Fekete gyémántok és Az arany ember befejezése is bizonyítja (188.).

Antal Árpád a marosvásárhelyi magyar nyelvű kiadás utószavában (1956. 579–87.) előbb elhelyezi a regényt Jókai oeuvre-jében, majd részletes elemzést ad a regény szereplőinek haladó tevékenységéről, végül rövid pillantást vet azokra a konkrét történelmi körülményekre, amelyek a regény által ábrázolt körképben tükröződnek, azokra a valóban élt történelmi személyekre, akik a szereplők mintájául szolgálhattak.

A debreceni lunátikus 1957. évi Magyar Helikon kiadásának utószavában (112.) Nagy Miklós néhány sorban kitér a „Csittvári Krónika” motívumára.

Jan Ślaski (Jókai lengyelül. Világirodalmi Figyelő 1958. 38–57.) rámutat arra, hogy az És mégis mozog a föld az egyik legnépszerűbb regény Lengyelországban. Első fordítása 1886-ban jelent meg lengyelül, s egy évvel később adja ki Prus a maga Bábu c. regényét. Az időbeli egyezés a magyar regény hatását is jelzi. Mindkét műben „idealista hőst ismerünk meg. Jenőy Magyarország szellemi széthullása ellen harcol. Törekvéseiben úgyszólván mindenkivel szemben találja magát… szeretetet, megbecsülést csupán az egyszerű embernél talál. A társadalom elleni harcban Jókai hőse elpusztul, de sírjára ezt a feliratot vésik: ,Volt-nincs-lesz.’ A Bábu befejezésének hangulatos perspektívájában ugyancsak azt a motívumot adja: Non omnis moriar…” (48–50.).

(E cikk utóbb lengyelül is megjelent Z dziejów Jókaia w Polsce címmel a Przeglad Humanistyczny 1959. 1. sz.-ban, ahol a regénnyel foglalkozó megállapítás a 169. lapon található.)

Jókait az illuzionizmus irodalmi fonásának nevezi Rónay György (Petőfi és Ady között. Bp. 1958.), miközben gyakran beszél – az író porréjának megrajzolása közben – erről a regényről is. Fontos szerepe volt az írónak abban, hogy az elnyomás éveiben „a közelmúlt nagy küzdelmeinek, kiváló egyéniségeinek példájával” lelkesített, s így a nemzet önbizalmát kívánta helyreállítani. Ebbe a vállalkozásba illik bele regényünk is. Ilyenkor „a nemzeti haladás bajnokait héroszokká emelte, ellenségeit a jellemtelenség és gyalázat leghitványabb sarába alázta”. Az És mégis mozog a föld ajánlásából kiindulva megállapítja, hogy „Jókai alkotóképzelete nem a jellem lényeges vonásainak megragadására törekszik, hogy azután átadja e jellemet önnön törvényeinek… ő a kor elvont eszméjéből indul ki, annak eszményi törekvéseit személyesíti egyetlen magasrendű hőssé”. Így keletkeznek a mitikus héroszok, az illúziók, amelyeket az átlagközönség boldogan fogad, de a héroszok álmai csak az ábránd világában válnak valóra, nem kora valóságában (98–99., 101., 105.).

Nagy Miklós (Az aranyember. Irodalomtörténet 1959. 32–42.) hiányolja az És mégis mozog a föld időélményét, mert a jellemzés hiányai miatt nem vesszük észre, hogy közben a viszonyok változnak. Az utolsó száz lapon „csak az író erőlködését érezzük, hogy minél hamarabb révbe vezesse valahogy a történetet” (40.).

Szauder József tanulmánykötetében egy – előzőleg nyomtatásban meg nem jelent – dolgozat foglalkozik hosszan e regénnyel (A magyar romantika kezdeteiről. = A romantika útján. Bp. 1961. 7–49.). Mindjárt a dolgozat elején exponálja tételét Szauder: „a magyar romantika forrásvidékének s első hőseinek mindmáig legragyogóbb felidézése” ez a regény. Szerinte Jókai „többet látott meg s igazabb összképet nyújtott a magyar romantika elindulásának társadalmi és egyéni jellegzetességeiről, mint tudós kortársai a fogalmi rendszerezéssel vagy biografikus összefüggések leirásával” (7.). „Ez a regény minden bizonnyal legtalálóbb, a történelmi s társadalmi valóság lényegére világító, szuggesztív összefoglalása a magyar romantikát kiváltó erőknek; a szerző érzelmes, patetikus életfelfogásának, lélekrajzbeli fogyatékosságainak ellenére is.” (8.).

Kemény Zsigmond, Gyulai Pál és Toldy Ferenc idevonatkozó tanulmányaihoz hasonlítva úgy látja, hogy „Jókai többet fogott össze, organikusan, a romantika keletkezéséről regényében, mint a három tudós a tanulmányokban” (9.). Abban is Jókainak van igaza, „amikor a romantika áttörését drámaíró alakja körül képzelte el: a valóságban is így történt, a magyar romantika Kisfaludy Károly első sikereivel vált nemzeti tudatot, közérzést formáló tényezővé, hogy azután Katona hatalmas alkotását is befogadva a demokratizmus irányába mélyüljön el. Jókai azonban nemcsak egy hőst állított cselekményének fővonalába: jó történelmi megértéssel egy egész kis csapatot indított el a korábbihoz képest megváltozó élet útján.” (10.).

Szauder rámutat arra, hogy Jókai sajátságosan a diákok kicsapása következtében a század eleji iskola és világ közti meghasonlásból történelmi fordulatot elemez ki. Azért sajátságos, mert saját kora nemigen tulajdonított ennek fontosságot, viszont pl. Kölcsey igen. Itt idézi Szauder Kölcseynek egy, később Iskola és világnak címzett dolgozatát, amelyben a Jókaiéhoz hasonló gondolatok olvashatók, csakúgy, mint Kölcseynek más, e korból kelt leveleiben. A kiindulás helyessége: a régi világhoz ragaszkodók és az új világot megteremtők közötti szakítás szükségessége bizonyítható ezekkel a korabeli dokumentumokkal. De igen jellemző az is, hogy a mozdulatlan maradiságtól a főhős azzal is elszakad, hogy nemesi-családi kötelékeit is elszakítja. S mindehhez járul az is, hogy a kis csapat segíti egymást a válságos pillanatokban.

Látja Szauder is, hogy a regény szerkezete eléggé laza. De az egymás után következő tablókat pl. az országot irányító nemességgel közösséget nem valló Tóth uramról, Jenőynek a nádorral folytatott beszélgetését igen jellemzőnek tartja, ez utóbbit azért is, mert a nádor a történelmi tanulságoknak megfelelően „előre látja, hogy a liberalizmus hovatovább temetőjévé lesz az ún. történelmi, feudális magyarság számára. Mindebben a reformkori magyar költészet nemzethalál-motívuma is bennfoglaltatik – még ha Jókai saját aggályait és felismeréseit vetítette is vissza a nádor szavaiba.” (12.). Ugyanígy találónak látja, hogy Jenőy már a független, saját írói munkájából megélni kívánó literátornak típusa.

Ahogy Jókai előbb említett gondolatai mintha Kölcseyt ismételték volna, ugyanúgy azok a kijelentések, amelyeket Kálmán tesz a nádor előtt, hogy ti. fel kell ébrednie a nemzetnek, mert különben hamarosan el kell pusztulnia, – Csokonainak egy nemrég publikált levelében ismétlődnek meg. A század eleji liberális romantikus nemzedék és Jókainak e romantikus hősei, regényalakjai ugyanazon hitvallás alapján éltek és harcoltak.

A Kultura Világa c. gyűjteményes műben az Irodalom, filozófia, nevelés kötetben (Bp. 1960.) szó van Jókai e regényéről is: „A reformkor világába vezet vissza az És mégis mozog a föld cselekménye. A regény néhány jelenetében az Egy magyar nábob képei elevenednek fel. Jókai ebben a művében is szatirikusan és gazdag humorral ábrázolja a reformkort. Humorában a bírálat és a megbocsátás együtt rezeg, mintha Mikszáth Kálmán rózsaszínű rozsdájának előképe jelennék meg ezekben a regényekben Az És mégis mozog a föld emberábrázolása és anekdotái kiforrott művészre vallanak, de a regény szerkezete laza, széteső.” (409.). Az irodalmi rész szerzői: Lengyel Dénes, Miklós Róbert, Nemeskürthy István és Pálmai Kálmán.

Harsányi Zoltán röviden foglalkozik a pedagógiai főiskolai tankönyvjegyzetben e regénnyel (Jókai Mór. = Kolta Ferenc–Harsányi Zoltán–Horváth Károly: Irodalmunk a XIX. század második felében. Bp. 1961. 76–100.). A Jenőy-modellek sorát kiegészíti Kármán József nevével, s ennek bizonyos létjogosultsága nem is tagadható. Jókai romantikus víziói legszebbikének tartja a regénynek azt a részét, amelyben Kálmán a főváros fejlődéséről álmodozik (90).

Bán Imre bevezetést írt egy antológiához, amely a csittvári krónika valóságos debreceni előzményeiből ad mutatványt. Ennek a bevezetésnek egy népszerűbb változatát olvashatjuk az Alföld jubileumi számában (Debreceni diákköltészet a XVIII–XIX. század fordulóján. Alföld 1961. 3. sz. 109–18.). Bán Imre szerint „Jókai idealizált Csittvári krónikája sohasem létezett, noha a diák-gyűjtemények lapjain csakugyan ott található jóformán mindaz, amit írónk idéz”. – A továbbiakban tárgykör és kor szerint utal arra, hogy milyenek voltak ezek a népszerű költemények gyűjteményi példányai, s pontosan meghatározza ezeknek a költeményeknek – amelyekről Arany János is megemlékezik Irányok c. tanulmányában – irodalomtörténeti helyét és jelentőségét (Megjelent a Bán Imre-Julow Viktor: Debreceni diákirodalom a felvilágosodás korában c. kötet előszavaként is. Az idézet itt a 9. lapon).

Nagy Miklós ír utószót az Olcsó Könyvtárban 1962-ben megjelent háromkötetes kiadáshoz (3. k. 275–78.). A rövid, népszerű ismertető jól mutatja a kort, amelyben Jókainak ez a regénye megjelent, majd bírálja az ábrázolási hiányosságokat, viszont megértéssel mutat rá a regényírói pontatlanságokra, s kiemeli, hogy a mai olvasó így is megfelelő korélményt kap ebből a regényből. Beszél Nagy Miklós a mű szerkezeti lazaságáról, de rámutat arra a sokoldalú ábrázolásra, amely Jókainak egyik legmegbecsültebb írói tulajdonsága. Néhány szóval elhelyezi a regényt Jókai életművében, s utal arra, hogy Jenőyben Jókainak sok saját jellemvonása is fölfedezhető.

Az összefoglaló kézi irodalomtörténetben Nagy Miklós ír Jókairól (Király István–Pándi Pál–Sőtér István: A magyar irodalom története 1849–1905. Bp. 1963. 150–78.). Nagy Miklós az életrajz kapcsán utal arra, hogy a családi otthonban olvasott rebellis szellemű kéziratok, röpiratok eleve nagy hatással voltak a gyermek Jókaira, s ezek és más élmények hatalmas áradata akadályozta meg, hogy regényeinek korképeiben súlyosabb hibát kövessen el. Az egyes regények elemzése során megemlíti, hogy csak a 60-as évek legvégén kerülnek a nemesi főszereplők közvetlenebb kapcsolatba az egyszerű dolgozó emberekkel, akiknek bölcsessége, önfeláldozó hősiessége serkentőleg hat rájuk, s ezek az egyszerű iparosok, kispolgárok Jókai legrokonszenvesebb alakjai, – de mellékalakok. Ebben a korszakban azonban több ilyen alakkal találkozunk a regényekben. Az És mégis mozog a föld külön elemzést kap. A mű sok szempontból az irodalmi élet mélypontjának idején jelent meg: Eötvös, Kemény, Tompa, Arany meghaltak vagy éppen hallgatnak, a fiatalabbak: Arany László, Toldy István meghasonlottak önmagukkal. Ebben az időszakban Jókai felvirágoztatásról álmodozik, s ehhez mutatja fel például a reformkor nagy irodalmi küzdelmeit. Így lesz ez a mű „az első sikerült magyar regény egy magyar költő életéről”, és Jókai sem tud máskor ebben a zsánerben hasonló jót alkotni. Vitatkozik Nagy a Gyulai-féle kifogásokkal: nem a részletek pontos megírása a fontos, hanem az, hogy a korabeli „politikai és kulturális élet főirányai nagyonis világosan kirajzolódjanak”. De azt is megállapítja, hogy a reformkori korrajzban sok minden a 40-es évek visszavetítéséből került oda. Bármennyire is az új kulturális élet megteremtésének harca volt Jókai központi mondanivalója, nem tudta ezt a problémát középpontba állítani, s így a részletek föléje nőttek a főtémának. Abban előre haladt az író, hogy főhősében összetettebb jellemzésre törekszik, mint régebben, de az összetettségre törekvés mind több kiagyaltságot is hoz magával, s ezzel nemcsak az ábrázolt korból szakad ki, ahol nem volt ismerős ez az írótípus, hanem Jenőy lélektanilag is teljesen indokolatlan helyzetekbe kerül. Hasonlóképpen sikerületlen a Kálmánnal szembeállított nagyanya alakja, akit mindinkább csak kicsinyes bosszúvágy vezérel elhatározásaiban, s így nem válik alkalmassá erős összeütközésekre. Ezért aztán Jenőy harca cselekmény és helyzetábrázolás helyett inkább leírásokból, patetikus lírai vallomásokból ismeretes. – Vizsgálja Nagy Miklós Sátory Katinka alakját is. Jenőynek ezzel az asszonnyal való szembenállása is alkalmat adhatna erősebb konfliktus kifejlesztéséhez, de itt is egyszerű kellemetlenkedésekbe, intrikákba fullad a cselekmény. Főleg a regény befejezése csak betétekben tudja a hősies légkört érzékeltetni, különben az utolsó fejezetek inkább lazán összefüggő anekdoták sorozata. – Maga az irodalmi, kulturális harc ábrázolása alkalmanként azonban igen sikerült, s nagyon jellemző részletek mutatják be Kisfaludy Károlyék valóságos harcának egy-egy mozzanatát. Hasonlóan értékesek a korfestő anekdotikus részek, bár a bizarrságok halmozása itt-ott előrevetíti a későbbi évek hanyatlásának árnyékát. Figyelemre méltó, hogy a regény megmutatja Jókai kiábrándulását az uralkodó osztályból, mert – régebbi műveivel ellentétben – itt nincs szó Decséryék vagy Józsa Gyuri, Bálvándy stb. megjavulásáról –, így a mű társadalomkritikája jóval egységesebb, mint előzőleg. Külön kiemelendő a Csokonai-hagyomány feltámasztása, igen ügyes beillesztése a regénybe, a diákszótár ismertetésének nyelvi bravúrja, a kollégiumi élet és a régi protestáns ellenzékiség bátor és helyes ábrázolása. – Jókai korrajzairól szólva megemlíti erről a regényről is, hogy a gazdasági, politikai, társadalmi vonatkozások általában halványan – vagy egyáltalában nem – jelentkeznek regényeiben, helyettük az „általános erkölcsi kulturális eszmék” bemutatása kap helyet. Tesz még Nagy Miklós több utalást egyes regénymotívumok összefüggéseire is.

Kovács Kálmán (Fejezet a magyar kritika történetéből. Bp. 1963.) vizsgálja Gyulai Pál esztétikai elveit. Kovács rámutat arra, hogy Gyulai ebben a Jókai regényben „is azt kutatta: vajon a mű jellemei igazán jellemzik-e a kort” (255.).

Jókai és a népiesség viszonyának tárgyalásakor Sőtér István megállapítja, hogy „Petőfi genre-művészete nyomán bontakozik ki a Jókaié, és ennek a genre-művészetnek különösen nagy része lesz a Nábob, valamint a pályacsúcs (60–70-es évek fordulója) közé eső regények realizmusában. Jókai realizmusa: művészetének legépebb, legtisztább szakaszában bír genre-jelleggel. Később, – így pl. az És mégis mozog a földben már érezhetően – az anekdotai jelleg válik uralkodóvá benne.” (Nemzet és haladás. 1963. 582.).

A Magyar Irodalmi Lexikonnak (1963) Nagy Miklóstól származó Jókai-cikke (529–40.) a regényt a hősi közelmúlt bemutatásának sikerült példájaként idézi (531.), s utal arra, hogy Jenőy Kálmán is egyike azoknak a regényhősöknek, akiknek jellemzésekor „árnyaltabb pszichologiát” alkalmaz Jókai (534.). Vargha Balázs a Csokonai-cikkben a Csokonai hagyomány számbavételekor említi, hogy a századvégi közönyösséggel szemben „egyedül Jókai figyelmeztetett a feledés bemerült harcos felvilágosult költői hagyományra” ebben a regényében (223.).

Sőtér István, a múlt század második felének főbb irodalmi irányait felvázolva – nyilván regényünkre célozva – ezt írja: „Jókai még lelkesen és ábrándosan hitt az ország legsúlyosabb társadalmi kérdéseinek kedvező megoldásában. Ezért elevenítette föl a nemesi polgárosodás hősi harcait, a közelmúlt nagy képeit, a Kisfaludy Károllyal kezdődő és 1848-ba torkolló szép vállalkozások dicsfényét. Ezért álmodta meg az értelmiségivé, tudóssá fejlődő nemest, aki nemzeti hivatásának éppúgy eleget tesz, mint a haladás szent törvényeinek.” (Török Gyula. Irodalomtörténeti Közlemények 1964: 33.)

A Kultúra Világa c. új sorozat 1965-ben megjelent 7. kötetében Klaniczay-Szauder-Szabolcsi: Kis magyar irodalomtörténetének szövegét találjuk. (Magyar kiadásai 1961–62-ben már önállóan megjelentek.) Regényünket igen jelentős műnek tartja. Korfestő erejét emeli ki, s a hatásos, anekdotikus légkört teremtő erejét bemutatandó, idézi a Hová vezettek a levelek c. fej.-ből Csuka Feri fogadtatását Sátorynál (140–41.).

IRODALOM

A regény fogadtatása

A regény utóélete

„Eppur si muove?