KELETKEZÉSE, FORRÁSAI

A jelen kritikai kiadás néhány korábban megjelent kötete már foglalkozott azokkal a noteszekkel, amelyekbe Jókai nagyobb művei írásakor előzetes feljegyzéseket gyűjtött, bizalmasabb jegyzeteket rögzített. Itt csak az És mégis mozog a földdel kapcsolatos jegyzetekkel foglalkozunk.

Az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára 699/Oct. Hung. jelzés alatt tartja nyilván, Jókai Mór jegyzőkönyvei (Irói tervek, számadások stb) címmel azt a 26 noteszt, amelyek közül a könyvtári leltározás alkalmáva1 különösebb rendszer nélkül tizediknek sorozott, 73 oldalas (recto-verso), fémkeretes könyvecske tartalmazza a regény előzetes feljegyzéseit.

Ebben a noteszben a Fekete gyémántok, az Eppur si muove, Az arany ember, a Csigák regénye c. művekhez találhatók jegyzetek, s kivonatok vannak aDictionnaire de 1’amour c. francia anekdota-gyűjteményből. (Molnár József és Péter Zoltán megállapításai.)

Az És mégis mozog a földhöz gyűjtött jegyzetek mennyisége már magában is tekintélyes: 41 olyan oldal van benne, amelyik speciálisan ezzel a regénnyel függ össze. Ebből 37 oldal egymás után következik a notesz 18. recto lapjától a 36. r-ig, négy pedig a notesz végén, meg-megszakításokkal (57. verso; 58. verso; 6z. verso; 64. recto). A nagyobb összefüggő részben 354 bejegyzés követi egymást, sorba számozva. A számozás a sorok előtt együtt keletkezhetett a jegyzettel: volt mikor kettőt lapozott Jókai, s ilyenkor úgy is ment tovább a számozásban, majd ezt észre nem véve, később, a kihagyott lapokon folytatta a számozást, melyet máshol is – nemcsak lapozáskor – el-eltévesztget. Ez pedig utólagos számozás esetében aligha képzelhető el. Néhány csoportos bejegyzés alkalmával egyetlen számot kap akár két oldalnyi jegyzet is, máskor pedig római számok bukkannak fel. Így az ehhez a regényhez tartozó emlékeztetők száma – nem számítva bizonyos ismétlődéseket – mintegy 500-ra megy fel. A bejegyzések itt is fekete ceruzás, nem megszerkesztett mondatszerű írások, egy-egy név olykor – nyilván utólag – lila tintával írt, s gyakran találhatunk többféle színes ceruzát, lila tintát aláhúzáshoz, karikához, pipázáshoz, bekeretezéshez.

Három szerkezeti vázlat van a jegyzetek között a Jenőy-regényhez. A notesz végén, egy lapon (64. recto) található a keletkezési sorrendben nyilván legelső: a szereplőkre, helyzetekre utal 19 egymás alá írt vegyes tartalmú sor. Néhány lappal előbb, két verso lapon (57., 58.), már rendszeresebb felsorolásban találjuk a római számmal jelzett (17 + 5 = XXII) bejegyzést. Itt már szerepel néhány olyan jelzés is, amelyik nem került kidolgozásra a regényben (pl. VII A sóbányákban, IX Balatoni zivatar, XVII Az első gőzhajó). – A harmadik, a legkésőbb keletkezhetett vázlat már a füzetke közepe felé található, 12 lapnyi, 174 bejegyzés után XXIX számozott sorban. Itt, a felsorolás felett az Alakok felírást olvashatjuk. Ez a rendezés már egy sereg adat, jegyzet anyaggyűjtése után alakult így ki, de még ez sem végleges. Mert bár nem szerepelnek itt az előbbi vázlat fölöslegessé vált ötletei, most újabb szereplő-ötletek bukkannak fel: ezek egy része nem kelt életre a regény lapjain. A szelektálás majd később történik meg, amikor lila tintával az egyes sorok mellé oda kerül a regénybeli alak neve is. Például: I A költő – s mellette lila tintával: Jenőy Kálmán; IV A sánta satyricus – hozzá írva: Biróczy Sándor; VI A nyámnyila és a kegyes anya – még a regénybeli Béni bácsi és Jenőyné nevének megjelölése nélkül stb. A regényben szereplő Decséry főispán itt még Zichy néven szerepel (lila tintás hozzátoldással), és Csollán Berti neve helyett is még az élő minta: Józsa Gyuri neve szerepel az elváltan élő feléség – a regénybeli Katinka – mellett. A tervezett 29 szereplőből kevesebb lett a regényben: A színész és A bonvivant egyesült Borcsay-Bányaváriban csakúgy, mint A szerető és az Elváltan élő asszony vált egy szereppé Csollánné figurájában. Más alakterv pedig nem valósult meg (pl. A gazdag pap, a Kedves urambátyám, A betyárok stb.).

A 37 oldalnyi jegyzetnek mintegy 70 százaléka még a regény megkezdése előtt került a noteszbe. A sorban folyó bejegyzések, amelyek csak néha bokrosodnak tematikailag, s többnyire ötletszerűen sorakoztak egymás után, elárulják, hogy pl. az első húsz oldal jegyzetei között bőven vannak még olyanok, amelyek az I. kötet első 100 oldalának szövegében találhatók. Csak az összefüggő bejegyzés-sorozat utolsó négy lapján vannak olyan emlékeztetők, amelyek feldolgozása mind a 2. kötetben található. Jól kivehető azonban a témakör szűkülése, az anyaggyűjtés koncentrálása: míg az első jegyzetlapok sorainak általában egyharmada nem kerül bele a regénybe, addig az utolsó oldalaknak szinte minden emlékeztetője regényszöveggé szélesedett.

Érdekes adalékkal szolgál Jókai módszeréhez egy levél. Vámbéry Ármin, aki a regény keletkezési idején a budapesti egyetemen a keleti nyelvek tanára, írta ezt 1870. dec. 14-i, pesti keltezéssel. „Igen tisztelt Jókai úr! Ime küldöm a kivánt három mondatot, melyeknek akartam volna eredeti maximát kitalálni, de ez több időt igényelt volna.” Utána következik a regény 1. k. 46–48. lapján leírt három mondat: törökül, perzsául és tatárul. Az eredeti levél tartalmazza azok eredeti nyelven való helyesírását is. (Vö. Velezdy Mihály: Jókai munkatársai. Napkelet 1925. 207.)

Ezeknek a mondatoknak megvan a noteszbeli megfelelőjük is: a 29. verso oldalon 219. sorszám alatt található mind a három, egymás után. A fordítás nem lényeges itt, csak a kétféle magyar szöveget közöljük, félkövérrel a notesz szövegét, alatta antikvával a regénybeli mondatot:

 

Török:

Aki fogadását megszegi, a saját lelkét vágja ketté.

Aki adott szavától elválik, saját lelkétől válik el.

 

Perzsa:

Aki az ember csapását kevesli, az Istenbe üti bele a fejét.

Aki az emberek kezétől megmenekült, az fejét Isten büntető hatalmába akasztotta.

 

Tatár:

Jobb együtt szenvedni a jó barátokkal, mint együtt uralkodni az ellenséggel.

Többet ér baráttal a szegénység porában feküdni, mint ellenséggel együtt a hatalom trónján fényleni.

 

Nemcsak annak vagyunk tanúi, hogy az aforizmák eredeti Jókai-féle fogalmazása hogyan alakult át a fordítás kedvéért Vámbéry Ármin közreműködésével, pl. az első mondat magvas mondanivalóját a török és magyar szó megismétlésével csattanósabbá, ritmikusabbá, aforisztikusabbá csiszolta. Fontosabb itt az, hogy a levél épp aznap kelt, amikor a regény első folytatása a Hon tárcarovatában megjelent. Jókai minden bizonnyal csak néhány nappal előbb kérhette Vámbéry segítségét: erre utal a levél bevezető mentegetőzése, hiszen időhiányra hivatkozik. De Jókainak a noteszjegyzete, amelyik nyilván a küldött mondatokat tartalmazza, az összes jegyzet kétharmad részénél helyezkedik el. Mivel folyamatos írás van ezek után is, megerősödik az előbbi feltevés, hogy a regény megírásának kezdett előtt készült a jegyzetek tekintélyes része, vagyis a kompozíció teljes átgondolásához már rendelkezésre állott az a sok-sok részletadat, amely a jegyzetek között felhalmozódik.

Megállapítható, hogy olykor folyamatosan kivonatol Jókai. Pl. a 134-144. sorszámú II sornyi jegyzet a csittvári krónika diákos dalcímeihez gyűjt anyagot. Az első kettő Csokonait idézi: a Konstantzi-nápoly és a Vallás című vers ma már együtt ismert az előbbi cím alatt; itt van még A kopott nemesekhez és A kétforintos tallér… című vers is. E négyről szó van a regényben. A notesz címlistája azonban, a bejegyzés sorrendjében megtalálható egy kéziratos dalgyűjteményben. Ez az a Helikoni Virágok c. kolligátum, amelyről fentebb már szó esett, s amelynek másolója Jókay József, – az író édesapja. – A debreceni diákéletet bemutató diákszótár a regény legelső lapjain olvasható. Jókai kétszer is beír előkészítő összeírást: a második már bizonyos rendszer szerint csoportosítja a szavakat. Ez utóbbit használta fel a regény írása közben, s a bedolgozott szavakat lila tintával meg is jelölgette a noteszben. Asszociáció révén a regény szövegébe természetesen bekerültek olyan szavak is, amelyek a jegyzékben nem szerepeltek.

Minden bizonnyal van valamilyen ráció a színes ceruzás aláhúzásokban is. Ilyennek kell tekintenünk azt, hogy a Csollán Berti és Bálvándy személyeire aggatott Józsa Gyuri anekdotákat sorra sárga ceruzajel kíséri. A ritkán alkalmazott piros karikás jelölés a regény női szereplőihez kapcsolódik. A zölddel aláhúzott sorok kivétel nélkül a csittvári krónikához szolgáltatnak több tucatnyi adatot, s ugyanezt a célt szolgálják a lila tintás aláhúzások és bekarikázások is. Ez a jelzésrend aligha a közvetlen kidolgozáskor, az esedékes folytatás megírásakor keletkezett, mert hiszen a színes ceruzás jelölések megszűnnek az Alakok összeállításakor, a 174. bejegyzés után, s csak a lila tinta virít még később is. És még egy: nem minden színessel jelölt sor került be kidolgozottan a regénybe; továbbá más színű ceruzás jelölés is akad elvétve, de azok között eddig még nem sikerült összefüggéseket megállapítani: igaz, számuk is csekély.

Gyakran elárulják ezek a jegyzetek azt is, hogy honnan erednek, kivel történtek meg a feljegyzett esetek, anekdoták. Például a regény nem egészen egységesen ábrázolt paraszt-szereplője, Tóth Máté uram a noteszben még Bagi néven szerepel. Ezt a szentesi dúsgazdag parasztot saját nevével is szerepelteti Jókai pl. a Jocus és Momus c. kötetében, több oldalon át (Egy gazdag ember. Életkép. 145–48.). – A regény Bálvándy nevű léha arisztokratájának idétlen tréfáihoz többször gróf K jelzésű bejegyzések adnak alapot: Keglevich Miklós grófról van szó, Józsa Gyurinak volt ő méltó tréfacimborája. – A 68. jelzésű emlékeztető így hangzik: „Batthyányi fösvény gróf kedvit hogy nyeri meg Zichy, leendő veje; fidibus, gyertya, 2 krajcár.” Ebből a következő helyzet kerekedik A boldog szerelem c. fejezetben: „Ócska már az az adoma, melyben a fösvény nagyapó előtt a gavallér kérő mint takarékos ifjú mutatta be magát, hogy beszélgetés közben két gyertya közül elfújt egyet, hiszen egynél is megérthetik egymást, hogy az eldobott fidibuszt felvette újra használás végett s a cselédeknek két krajcárosokat osztott borravalóul; hanem azért Decséry grófnál is sikerült annak alkalmazása” Bálvándy részéről. – Csak a 244. bejegyzésben található meg először a jegyzet mellett a szereplő regénybeli neve, amikor ugyanis az emlékeztetőül felírt – hallott vagy kigondolt – anekdotát már egyenesen a megteremtett alakra szabja át az író.

Egy-egy anekdota, jelenetterv többször felbukkan a jegyzetek között, míg végre valahol nyomda alá kerül. A X. noteszben pl. a balatoni zivatar, a mulatság gabonahajón, a sóbányai vendégeskedés ilyen. Vagy pl. A gutai Curtius, aki a mérnököt mappástul magával együtt beleveszti a vízbe bejegyzés több helyen is előkerül e noteszben, de majd csak a Rab Ráby emlékezetes jelenetében realizálódik, több mint 10 évvel az itteni, noteszbeli előfordulás után (51. k. 147–48. Jókai ott még utal a klasszikus ókori példaképre, Curtiusra is. 149.; Vö. Ókori Lexikon 1. k. 499.). – Máskor régebbi emléket is felidéz később. Pl. a 323. jegyzet így szól: A pókfonál a tollon. Ebben a regényben Jenőy látomásához fűződik a jegyzet, viszont Mahmud tolla címmel egy fejezet magvát képezte már a Janicsárok végnapjaiban is ez az anekdota (JKK 245., 480.) – 17 évvel az És mégis mozog a föld keletkezése előtt. (A példák természetesen szaporíthatók.)

Barta János Jókai írói technikájáról írva kiemeli „az egyszer kiragadott mozzanat megismétlésének, a halmozásnak, sorozattá növelésének” fokozó, erősítő jelentőségét (Egyetemi jegyzet 102.). Ennek stilisztikai változatát találhatjuk a szereplők tervezett jellemzés-vázlatában is. Csak rövid mutatványként: Jurista, ki latinizál, Nyomdász, ki nem vállalkozik, Szerkesztő, ki nem fizet, Kritikus, ki irigykedik, Főispán, ki nem tud magyarul, Hü csizmadia, ki kenyerét megosztja, Müvész, ki megért, Kedves, ki megtér… A hosszú felsorolás e kicsiny töredékének ez utolsó kettője, a noteszben is az utolsó kettő, s utal Jókai hatáskereső eljárására: hogy a groteszkért és a paradoxon használatáért nem ment a szomszédba – még a jegyzetek között sem. Ehhez hasonló: Vannak-e még a világon magyarok? Nincsenek. Vannak-e még idehaza magyarok? Nincsenek.

Megállapítható, hogy mindig csak a másodkézből származó anyag kerül a noteszekben feljegyzésre; gyermekkori adatok, emlékek, családi utalások nincsenek a regényírási előkészületek között, jóllehet ilyen nagyon sok belekerült a művekbe. Oda viszont magától értetődő természetességgel bújnak be ezek a vonatkozások, ahogy valamilyen képzettársítás útján felbukkannak a múlt ködéből, s csak néha árulja el ilyenkor magát az író, ahogy beleszól a cselekménybe. Többnyire csak passzív, írói utalásnak fogjuk fel, s gyanútlanul elhaladunk a személyes kapcsolatok jelentkezései mellett. (Ezekre néhány példát említünk, amikor Jókai életrajzi adatait nyomozzuk Jenőy alakjában. Ezekre egyszer sincs utalás a noteszben.)

 

*

 

A jelen kritikai kiadás eddigi gyakorlata szerint az alábbiakban áttekintést adunk az És mégis mozog a földhöz készített előzetes feljegyzésekről. Mivel ezek száma a többi regényekétől eltérően különösen nagy, a könnyebb eligazodás kedvéért a regénybeli előfordulás sorrendjében közöljük az emlékeztetőket, zárójelben megemlítve, hogy a notesz melyik lapján szerepel a bejegyzés, (Mindig a 10. noteszről van szó. Az első szám a könyvtár által utólag feltüntetett lapszámot jelzi, a következő betű az oldalra céloz: v. = verso, r. = recto. Az ezt követő római vagy arab szám már Jókaitól származó sorszámozás.)

Természetesen nem szerepelnek itt, az említett nagy mennyiség miatt, azok a feljegyzések, amelyek – valamilyen okból – nem kaptak szövegezést, feldolgozást a regényben. Nem vettük fel továbbá a notesz két lapján csoportosítottan előforduló diáknyelvi szótár szavait sem: ezek ebben a formában közelebbi tájékoztatást nem adnak. Ugyancsak elhagytuk a noteszbeli sorok után olykor megtalálható számokat is: ezeknek jelentését eddig még nem ismerjük. Egy noteszbeli sort csak egyszer idézünk. A három pontok azt jelzik, hogy a notesz szövegében egy-egy szót nem tudtunk elolvasni.

 

(A csittvári krónika)

A sánta satyricus Biróczy Sándor (24. recto IV.)

A költő Jenőy Kálmán (24. recto I.)

A régi magyart kereső Barkó (24. v. XX.)

A bonvivant Borcsay (24. recto XVII.)

Trombitás Csuka Ferencz (24. verso XXIX.)

Csicsvári könyv (22. recto 130)

Utolsó Zrinyi (25. recto 175)

Gályarabok (25. recto 175)

Pálffynak Schwarzenberg agyonlövése miatt hogy kötelet kell hordani a nyakán (20. recto 65)

Caraffa. Basta (25. recto 175)

Vak Bottyán (25. recto 175)

Confiscált jószágok (25. recto 175)

Ráczpusztitás (25. verso 175)

Debreceni castellum (25. verso 175)

Bátya, ne higyj a németnek (25. recto 175)

Országgyülési gunyversek (23. recto 148)

Sopronyi országgyülés (23. v, 155)

Országgyülési gunyversek 1791 (25. recto 175)

Josephus lutheringus pasquill. Aquila non captat muscas (26. verso 185)

Berlinben szinház, postán két kis levél, az elsőben a protestánsoknak adott májusi engedélyek, a másikban azoknak juniusi visszavétele (26. verso 188)

Török ítéletek (25. verso 175)

Egy németnek 5 ft az ára, egy oláhnak 8 garas, egy magyar gyalogos 3 ft, egy huszár 10 ft (26. verso 194)

Martinovich kátéja (23. verso 159)

Jacobinusok (25. recto 175)

Martinovich (25. recto 175; 25. verso)

Manch hermaeon (25. recto 175)

Napoleon proclamatioja (25. recto 175; 29. verso 218)

Crouy (25. recto 175)

XVI. Lajos lefejeztetése (25. recto 175)

Luther aphorismai (25. recto 175)

Ördögidézési formula (25. recto 175)

Hatvani professzor (18. verso 24)

Cras (60. verso 11)

Infans ut vervex (25. recto 175; 60. verso 10)

Prófécziák (25. recto 175)

Tiltott dalok (20. verso 91)

Rákóczy dal kottája (25. verso 175)

A kopott nemesekhez (23. recto 140)

A kétforintos tallér és máriás (23. recto 143)

A régi magyarokat kereső (18. recto 6)

Magyarok eredetét kutatja (19. recto 31)

A korona nem ér többet ezer tallérnál s mégis 60 ezer aranyat fizettek érte Mátyás idejében (28. verso 201)

A koronát sohasem viselte István király, =küldött (28. verso 202)

Konstantzinápoly Csokonai (22. verso 134)

A vallás Cs. (22. verso 135)

Tárogató (2S. recto 175)

Török sipok nótái. Hej Rákóczy Bercsényi, Vitéz magyarok vezéri Hová lettél Bezerédi nemzetünknek fényes csillaga Ocskay. Hol lakik kend komámasszony (28. verso 196)

Őszi harmat után Fujdogál a téli szél (28. verso 197)

Tiltott dalok (20. verso 91)

Lám a német mily kövér (25. recto 175)

Mért kanyarodik a komló balra, a paszuly jobbra (21. verso 113)

Dungó (20. verso 92).

 

(A Rákóczi harangja)

Debreceni égés, veres torony, Rákóczy siket harangja (29. recto 211)

Aki fogadását megszegi, a saját lelkét vágja ketté. Aki az ember csapását kevesli, az Istenbe üti a fejét. Jobb együtt szenvedni a jó barátokkal, mint együtt uralkodni az ellenséggel (29. verso 219)

Bónis egy accentus miatt vesztette fejét, „élést”, küldött „élest” (29. recto 209)

Theologicum odium (28. verso 204)

Nemességet keresnek kálvinista papok (29. recto 210)

Két deák a tűzben lefeküvén életben maradt (29. recto 212)

Sánta deák, ma deák, holnap katona (21. recto 98)

Diákok kardala (18. verso 27)

 

(A furcsa patrónus)

Józsa Gynak órást küldenek mesteremberül ács helyett (19. verso 45)

J. Gy. megprédikáltatja a diákokat (23. verso 153)

A haragos kutyát megszeliditve odaviszi ölében gazdájához (18. recto 42)

Adjon Isten neked három fiut, egyik legyen biró, a másik pap, harmadik hóhér, amért annyi sert megittál (21. verso 114)

Három nap és éjjel puffra kártyáznak (18. verso 18)

 

(Hová vezettek a levelek?)

Régi insurgens (24. verso XXIII)

Régi insurgens (19. verso 60)

Süket insurgens fülébe trombitáltat (21. recto 99)

A fiscalis Korcza (24. recto X.)

Nagy ur nem tudja a maga írását elolvasni (19. verso 48)

A patvarista és principális (18. recto 12)

A cynicus gazdag ember, Józsa Gyuri elvált felesége (24. recto V.)

 

(Az édes otthon)

A nyámnyila és a kegyes anya (24. recto VI.)

Hát nekem hány lábam van? Négy. Gyerek. Diák (21. verso 116)

1715: 49 nota Rákoczyana (29. verso 220)

A kényeztető nagyanya, a félő nagy bátya, az uj ruha, vénségére nem tud irni (26. recto 177)

Régi ruhák tisztelete (31. recto 251)

Abroncsszoknya, filigrámos főkötő, pókháló recefice (28. verso 195)

A redingot (31. recto 242)

A vén legény, ki még az anyjánál lakik s fennhangon imádkozik, s fél mint a gyerek (19. verso 53)

Egy ló, de egy egész istálló (23. verso 160)

 

(Bálvándy)

A director magyar ruhában lép fel a főispán előtt, mint nemes gavallér (32. recto 270)

Kihirdetteti a szinész director a nemességét, ahol játszani akar (32. verso 277)

Béla futása Koczebue (32. verso 272)

Hunnia nyög letiporva (31. verso 261; 32. recto 267)

Cserni Gyurka (32. verso 278)

 

(A sárga violák)

Főispán felbeszél a szinpadra, ne játszák végig Bocskayt, hanem énekeljék el Cserny Gyurkát (30. verso 229)

Háromszor játszanak egymásután három befizetés mellett (30. verso 228)

 

(Amit a patvaristák tanulnak)

Elszökteti a bajtárs a nagyanya nevelt leányát s lesznek szinészek. Ezért megharagszik rájuk (26. recto 178)

Régi táblabirót azzal fizették ki egy heti törvénykezésért, hogy majd lát egy szép leányt – s kap 5 szem mogyorót (21. recto 110)

A két szegényes öltözetü története, az egyiket meg kell csapatni (26. recto 175)

Bagi a gazdag paraszt foltos ruhában (21. verso 118)

A cancellárnak két garast ád mint koldusnak (20. verso 90)

Z. főispán a káptalan ügyvédénél (22. recto 122)

Az eladott s visszavett kereszt (25. verso 172)

A fösvény gróf. Decséry (24. verso XXIV.)

 

(A persiettető)

A két disputáló (20. verso 85)

Az ajtóra irják a süketek a veszekedést (33. verso 293)

Két süket egymást néma játékkal bosszantja (33. verso 296)

Jutka asszony beszámol egy huszasból 56 krajczárral (33. verso 287)

A válópörben informáló urhölgy (z6. recto 176)

 

(Az első intés)

Széchenyi szaváról. Semmi se könnyebb, mint meggazdagodni. Csak három szoba kell hozzá. Egyiken jön be a pénzadó, másikon a pénzkérő (62. verso)

Font számra eladott váltók (20. verso 89)

W. minden desperatus kötelezvényt megvesz, aztán a kölcsönvevőnek mint készpénzt átadja (62. verso)

Bekopognak Józsa Gyurihoz (21. recto 100)

Az elefántcsontbul faragott szépség (33. verso 298)

Könyvet sorba kérik olvasni (19. recto 36)

A m. eredetét kereső viszontagságai (19. recto 35)

 

(Az elefántcsontra festett kép)

A szerecsen táncmester (20. recto 66)

 

(A messzelátó család)

A régiségbuvár (18. recto 7)

Irodalom pártoló drága könyvek megvételében, versatus drága régiségekben (34. recto 304)

Többet ér a tánc, mint a tudomány (34. recto 306)

 

(Az első „Te”)

A magyar solot tánczoló (33. verso 295)

Conservativ szónoklatot irni a főispán számára (33. verso 299)

 

(Ariadne)

Józsa Gyuri equipageja a többiek között (21. recto 102)

 

(A hecc)

A heczcz, vadállatok verekedése (28. verso 198)

Macska, kutya, bika, bivaly (34. recto 311)

Opticum theatrum (29. recto 206)

A chinai császár bolhája (34. recto 308)

Palikao (14. recto)

A táncoló bolhák. Józsa Gyuri (33. recto 290)

 

(Hátrafelé fölfelé)

A sántának nem kell a templomszentelésnél kardosan kiállni (34. recto 310)

A három kövér Körmöczy (23. verso 157)

Szegény pap a makarónit kígyónak nézi, kéri, hogy ne etessék meg vele (21. V. 112)

A sorba toasztozó pap. 36 toaszt, a másik közbe is iszik, tehát 72 pohár (34 recto 309)

 

(A szivárvány közepett)

Gróf K. hogy építteti ujra a faluja rongyos házait (33. recto 284)

Katinka lövi meg a medvét. Medve még akkor is nyalja a fiát (35. verso 301)

 

(A hőstett)

Orosz sivit, ha örül, meg ne ijedjen (31. verso 259)

Katinkát vadászosan megcsapják (33. verso 302)

Bunkó bandája együtt a színészekkel (32. recto 271)

 

(Mi van a fenyők mögött?)

Vadászaton szinpad gyékényből. Medvék (31. verso 257)

A vadászatra elvitt szinészek (31. recto 241)

Az arena. Kassáról viszik fel őket (30. verso 234)

Koczebue Benyovszkija. Afanasia Anna Karolina, megnézi Benyovszki unokája az előadást (32. recto 266)

Sugó mellett két palack (31. verso 258)

 

(Közelebb az éghez)

Szerdahelyi éhségében beugrik a kastély udvaron, pupos delnő szívesen fogadja őket, két nap el se eresztik (31. verso 262)

Restauratio, kapu alja, tele fogadók, végre a barátokat főzik le (32. recto 263)

Előadás a refectoriumban, betakarják Krisztust és Szüz Máriát, papok sirnak, Hunnia nyög letiporva (31. verso 261)

 

(Lenn a földön)

Gyors paraszt pattogtat, hány óra alatt akar ott lenni (34. recto 305)

Nem kap szállást Debrecenben, s megvesz egy házat, hogy beleszállhasson (33. recto 286)

1786-ban kétszer arattak egy esztendőben, December 20-án (26. verso 192)

 

(A vál-úton)

Ponyvairó (18. recto 14)

A népbolondító ponyvairodalom (28. verso 171)

Reviczky Ádám (33. verso 297)

A remekmüvét nem jutalmazzák meg, mellette egy silányság nyer (34. recto 313)

 

(A nagyanya fenyítő keze)

A hercegnő a palatinushoz bevezeti (33. verso 300)

Palatinus Pista (33. verso 294)

 

(Lóháton)

Nem akar verset irni a nádorhoz (26. recto 180)

Eltagadja, hogy tud költeményt irni (33. verso 303)

A pókfonál a tollon (34. verso 323)

A haldoklótul izen a másvilágra (21. recto 104)

Haldokló mellett misét zongorázik (21. recto 104)

Abda belgrádi basa………… (26. verso 193)

Az őrnagy szórakozása (34. verso 324)

 

(A nádornál)

Jacobinusok (25. recto 175)

A nádor ellenzi a színészetet Pesten. Kálmán csakazértis kierőszakolja (34 verso 314)

Appellata (29, verso 222)

 

(Őszi harmat után)

Találkozik a vándor szinészekkel esőben (34. verso 318)

A nádor számtartója fogadja be őket (34. verso 319)

 

(Milyen szépek a grófnő nefelejcsei)

A nefelejtsek (35. recto 326)

 

(A rundellában)

A rundella, a Karger-féle ház (30. verso 232)

Censor alkuszik, nem szabad hütlennek lenni, nem öngyilkosnak, nem apa ellenére házasodni (31. recto 246)

A censor nem veszi észre a darabban a szellemet, csak szavakat igazgat nagy betüvel I-t, a fekete barát, aztán utazik Pozsonyba vallásos könyveket birálni (34. verso 325)

Minden nemzetnél magyart keres (19. recto 33)

Tudósok egymást sorba megszólják, amint egyik eltávozik a társaságból (34. verso 322)

Drámát ir a tilalom ellenére szinész barátjának, azért a critica lehordja, nagyanyja kitagadja, a kedvesét elveszti (26. recto 181)

Dorothea Czilikét dicséri Kálmán előtt, róla kérdezősködik (34. verso 317)

 

(Különböző női szivek)

Kéri Katinkát, hogy vegye pártul a magyar szinészeket, az megigéri s elcsábítja Borcsayt (34. recto 312)

Kálmán nagyanyja levelét olvasatlan visszaküldi (34. recto 307)

Nagyanyám, tagadjon ön ki. A bukásra felébred benne a talentum büszkesége (31. recto 250)

 

(Apelles csizmadiái és az igazi csizmadia

Az igazi csizmadia (35. recto 328)

Kulcsár hirlapja (29. verso 226)

Régi magyarok 20 évtől 30-ig (35. recto 329)

Renyheség, urhölgy jelleme (18. verso 26)

 

(Az árvaság kezdete)

A nagyasszony Tseresnyéssel Béninek csizmát varrat (35. verso 344)

 

(A hősnő)

A szinművek archimedesi pontja (35. verso 342)

Szelid asszony megveri az urát részegen (18. verso 25)

Czili maga kezeli azontul a pénztárt (35. verso 338)

Bányaváry teát kezd inni. Hogy részegszik meg az ember a teátul (35 verso 339)

Tseresnyés felruházza Kálmánt a kapott pénzből, a mosolygó muzsa segélyére jön a szomoru muzsának (35. recto 336)

 

(A boldog szerelem)

Batthyanyi fösvény gróf kedvit hogy nyeri meg Zichy, leendő veje, fidibus, gyertya, két krajczár (20. recto 68)

Katinka viszi ki, hogy egyszer játszhassanak Pesten, de azért elcsábitja Borcsayt (34. verso 315)

Korcza visszautasítja Jenőyné ügyét Kálmán ellen. Biróczy elvállalja, hogy egy clauzulát belecsusztasson: ha pedig a szinészektől el találna válni. Ezért Kálmán örökre kerüli őt (35. verso 345)

Béni mint majoresco (36. recto 349)

Mézesheteit, Homburgban eljátszva pénzét, a börtönben tölti (18. verso 29)

A tömlöcbe jutott nagy ur mulatozása (33. recto 281)

Decséry Bálvándyra, maradjon ott a börtönben (35. recto 333)

Decséry pénzt kér Tóthtul; először odaigér, azt hiszi Kálmánnak kell, azután nincs, mikor megtudja, hogy Bálvándy (35. recto 334)

 

(A jég hátán)

Ráckeviben játszanak rácul, el akarnak menni játszani rácul, olaszul, németül (32. verso 274)

 

(A teaivástól)

Szórakozott tudós (21 recto 103)

Biróczy mondja el Czilinek, hogy férje miben töri a fejét (35. verso 346)

Czilike veszi észre férje hütlenségét, s Kálmánt kéri, hogy hadd menjenek ismét faluzni (34. verso 316)

Te Borcsay! (35. recto 327)

Német szinésszé akar lenni, Kálmán agyoncsapással fenyegeti (33. verso 292)

Wart verfluchter Komediant, werd ich dir geben singen abscheuliche Lieder von Läusen und Flőhen (32. verso 279)

 

(A pusztában)

Jenőyné még egyszer hivja haza Kálmánt, mindent tud Biróczy által Kálmán csalódásából, nála a végrendelete, melyben kitagadja (34. verso 321)

Lapszerkesztő. Censor (18. verso 30)

Megcsókolja a festett arcképen paraszt (19. verso 63)

A müárusnál a kép nem tetszik a pusztával; vihar meg szikla kellene. Azokat a képeket aztán megveszi Tóth, ott vásárol csizmát (35. recto 332)

Elvállal boltcimert is, amikor Ts beteg (36. recto 353)

 

(Kortesdolgok és családi bajok)

Decséry főispán ellen Bálvándy lép fel s sok bajt okoz neki (35. verso 347)

Kein Bruder in der Politik. Bálvándy Decséry főispán ellen (36. recto 351t

A beneventatiohoz hozzáteszi: asszonyám tiszteli, urambátyám, az) a gubernátort. Kínálja a császárt az ebédnél. Mi volt az étel. Ott az András, megmondja (23. recto 146)

A hirlapban az jön, hogy illustrissime princeps (36. recto 350)

Jungfer bin ich Herr von Kaiser (23. recto 147)

Z. főispán fáklyás zenéje (22. recto 124)

A főispán macskazenét kap (31. verso 320)

Dorothea küzdelme (35. verso 340)

Dorothea kálvinistává lesz, hogy Bálvándytól elválhasson, büszke caracter, Decséryékre nagy csapás (36. recto 354)

 

(Correctura)

A cholerától jöttet bepácolják (22. verso 129)

 

(Alkonysugarak)

Attul fogva Kálmán csak éjjel jár ki és a város végére sétálni (36. recto 348)

Meg ne tudják szállását (35. recto 337)

Hagymázban elmondja a csizmadia előtt, miket lát Pest jövőjében (31. verso 240)

 

(„Volt. Nincs. Lesz.”)

Csak a vándor érkezik meg a temetésre. Lesznek ketten. (31. recto 247)

Vannak-e még e világon magyarok? Nincsenek. Vannak-e még idehaza magyarok? Nincsenek. (31. recto 248)

 

(A harc vége)

Férj nejét hazavinni készül tizenkét ökrös szekéren (21. recto 107)

 

(A költő álma)

Barkó jön haza még egyszer, megmutatja, hol van a költő sírja (31. verso 253)

Vége a szobor előtt (26. recto 183)

A szobor (31. verso 254)

Hasztalan öleled már, te megvénültél, az pedig örökké ifjan marad (31. verso 255)

Te megvénültél, az örökké ifjan marad (31. recto 249)

 

*

 

Jókai előzetes feljegyzéseivel kapcsolatban vö. Margócsy József: Megjegyzések Jókai regényírói módszeréhez (A noteszek filológiai jelentősége). A Pécsi Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei 1964. 455–71.

A regény napilapban való megindítása előtt került sor Jókainak akadémiai székfoglalójára, az 1870. dec. 5-i ülésen. A Párbaj [az] Istennel c. beszélyének (50. k. 1–44.) felolvasása előtt egy rövid elmefuttatást olvasott fel. Ebben hitet tesz arról, hogy az írónak milyen nagyszerű és szép hivatása a nyelv ápolása, művelése, de azt az elvet is hangoztatja, hogy a magyar író nyelve érthető minden magyar ember számára, mert nincs különbség népnyelv és irodalmi nyelv között, s ő maga is nagy gondot fordít ennek az elvnek gyakorlati megvalósítására. Sőt, a tárgy fontossága miatt elméleti összefoglalásokra is vállalkozik. A nyelv – írói és társadalmi – művelésében két fontos hibacsoportról nem szabad elfeledkezni. Az egyik a jóhangzás (euphonia) tágabb értelmezésű csoportja (ikes igék, e hangok, a hosszú í, ú ű problémái); a másik a teljesen fölösleges germanizmusok, gallicizmusok népes csoportja. A Hon dec. 6-i tudósítása, másnap, beszámol a rendes tagsági székfoglaló nagy sikeréről, s azt írja, hogy a bevezető előadásban adott kép „hátterében látjuk azon törekvést, mely által Mária Terézia germanisáló terveit oly ügyesen vitte előre”. Maga az előadás a Hon 1870. dec. 7-i számának tárca rovatában jelent meg. – Nem nehéz felfedezni az irodalmi nyelvről mondottak demokratikus célkitűzésében Kisfaludy Károly valóságos gyakorlatát, elveit, továbbá a nemsokára kezdődő, ekkor már előkészületben levő regény Tseresnyés uramjának Jenőy számára adott tanácsait.

Ugyanezt a felfogást fejezi ki Jókai lapjának, a Honnak 1870 karácsonyán megjelent névtelen vezércikkírója is. A magyar társadalom c. hosszabb írás többek között ilyen kifogásokat emel kora magyarságával szemben:

„Fájdalom, ma már nincsen magyar társadalmi életünk! Az elnyomatás korszakában az egyetlen kincsünk volt, melytől meg nem fosztathatánk, az, hogy társadalmunk magyar volt, nemzeti, s hogy akkor, midőn a közélet sorompói zárva valának előttünk: volt mégis tér és alkalom, ahol a nemzetiség [a nemzet magyar volta] nyilvánulhatott, s oly hatalmasan, oly imponálóan nyilvánult a társadalmi téren – mert csakis erre kellett szoritkozunk –, hogy ellenségeinknek is el kelle ismerniük a magyar faj életerősségét, életképességét.

De olyan magyartalan, olyan nemzetietlen sohasem volt társadalmunk, mint ma… A pesti lakosság a népességnek oly vegyülete, mellyel az ember csak a dardanellusi vagy a levantei városokban találkozik, s melynél sem nemzeti tipus, sem nemzeti nyelv… Már benne is vagyunk abban az állapotban, midőn a magyar társadalmat csak a puszták kunyhóiban találhatjuk fel. Azon fölül már nem magyar többé senki…

Társadalmunk ki van vetkőzve magyar jellegéből, s ezt legjobban bizonyítja, mily nagy befolyással bir a felülről jött példa… S ez igy megy tovább számtalan variációban, valamennyi osztályon, valamennyi rétegen keresztül, amíg ahhoz az alsó réteghez jutunk, melyet népnek neveznek. Ez még magyarecto

Ne csináljunk magunknak illuziókat. Társadalmunk nem magyar, nyelvünk uralma csökken, irodalmunk hanyatlott és nemzetiségünknek nincs meg ma az az erkölcsi suprematiája, mellyel a közelebbi években az országban bírt. Mi nélkülözzük azt, amit más nemzet az udvarban feltalál: nemzetiségének, nyelvének, törekvéseinek támaszát és támogatóját. Magasabb köreink, aristokratáink ma a magyar társadalmi életre elveszettnek tekinthető, sőt uttörő az elnemzetietlenedésben. A kormány, gyengeségből vagy álfélelemből, nem támasza nemzetiségünknek, sőt ott sem teljesíti hivatását, ahol kötelessége volna; magyarnak nevezvén magát, mégis a hivatalos ügymenet legnevezetesebb ágaiban, vagy kizárólag a német nyelvet használja, vagy csak appendixül a német mellett a magyart. Az a kormány, amely Magyarország egész ügymenetében nem bír érvényt szerezni nyelvünknek: ne nevezze magát magyarnak. Aki Magyarország fővárosában járt, aki megfordult az udvar légkörében, aki ismeri a magasabb köröket, aristokratáinkat, hol bontonná vált minden nyelven gagyogni, csak magyarul nem beszélni, az a hazafi mély fájdalmával lesz kénytelen bevallani, hogy a magyar társas élet nemcsak lehanyatlott, – hanem megszünt…

Óhajtom, hogy azok, kik vagyonnal, nagy történeti névvel bírnak, ne feledjék el soha, hogy csak ez a föld ad nekik erőt, s hogy a nemzet csak addig büszke reájuk, mig utmutatók a hazafiságban, s ha bünt követnek el a nemzet ellen, ez annál sulyosabbá válik, mert a sors már születésüknél fogva oly fokra emelte őket, hova a valódi tehetségek is csak egy munkateljes élet árán emelkedhetnek. A nagy tömeg utánuk indul, de ha egyszer észre veszi megcsalattatását; a történelem bizonyitja, hogy irtózatosan szokta magát aztán megbosszulni. Ne feledjék, hogy nagyobbrészt oly neveket viselnek, melyek jelszavak és vezérek valának a nemzet alkotmánya és szabadságérti harcaiban, hogy nem szabad szégyent hozniok az ősökre, kikre mint nemzetiségének támaszaira és védoszlopaira ma is kegyelettel tekint a magyar” (H 1870. dec. 25. 309. sz. recto k. – Szinnyei József szerint ez a vezércikk Jókai írása.; Vö. Magyar Irók. 5. k. 566. hasáb).

Amikor ez a cikk megjelent, akkor közölte a lap e regény 9. folytatását, A Rákóczi harang c. fejezet középső részét. A cikk ostorozó gondolatai egyébként visszatérnek Barkó Palinak a Tseresnyés uramhoz intézett szavaiban.

Parlamenti beszédeiben is hangot adott Jókai a kiegyezés utáni évek pénzhajszoló, önző világát illető bírálatnak. 1869. jún. 26-án (a bírói hatalom gyakorlásáról szóló törvényjavaslat tárgyalásakor) ezeket mondotta: „Én előttem az emberi indulatok közt nem a bosszu a legalacsonyabbik. Az emberi hét fő bün közül hatnak még denevérszárnya van; a hetedik, a legrutabb, már a földön mászik: ez a kapzsiság, a pénzvágy.” (Jókai Mór Politikai beszédei 1. k. 100.)

Hasonlóképpen nyilatkozik, amikor 1870-ben a köztörvényhatóságok rendezéséről szóló törvényjavaslat tárgyalására kerül sorecto Többek között így beszélt: „Ismerjük, mekkora és mily félelmes ellenség a nemzet közönye! Két évtized alatt kétszer idézték elő ezt a trón tanácsadói, s jött az elfásulás letargiája a magyar nemzetre, hogy nem találta honát a hazában, s nem rettegett semmi ellenség diadalától. Gondolják meg a trón mostani tanácsadói, hogy előidézzék-e ismét azon korszakot, midőn minden hazafiai mozgalom, mindem önzetlen ügyszeretet visszavonult a köztérről. Pedig arra kényszerittetik e törvényjavaslat által.” (Uo. 156.)

Ugyanezt a hangot halljuk Jókai lapjában is. A Hon 1870–71. évfolyama, a regény közlésével párhuzamosan állandóan közöl híreket, tudósításokat, elvi cikkeket, amelyek ezeknek az éveknek a magyartalanságát marasztalják el, – ugyanúgy, mint a regény szereplői a maguk kora, a reformkor társadalmát. Különösen gyakori témája az újságnak a magyar nyelv elhanyagoltsága. Állandó rovatokat, vissza-visszatérő hírfejeket találunk: Örvendj Germánia! Germanizáljunk! Germanisatio. Germánia Hungáriában címmel. S a címek alatt megfelelő kommentálással találunk adatokat, előfordult eseteket. Például: „A horváthkerti csatorna kellemetlen bűzt terjeszt – mondják –, ergo… a konkluzió ebből: le kell rombolni a szinházat. Különben: ismerlek szép maszk! A magyar szinészet büdös ezeknek a derék úri embereknek.” (1870. júl. 12. esti kiadás). A szerkesztőség ablakából látszik a Ferenciek tere, s a rengeteg német plakát, s csak egy szögletben szerénykedik a nemzeti színkör Coriolán plakátja. „Örvendj Germánia! Die deutsche Zunge reicht so lang!” – fejeződik be a glossza. (1870. okt. 21. esti kiadás) – Máskor a pénzügyminiszter, Kerkápoly, kap megrovást, mert rendeleteit főleg német nyelvű újságokban (Pester Lloyd, Ungarischer Lloyd) teszi közzé. (1870. nov. 10. recto k.) – Állandó harc folyik a helytelen címer, címzés és szín használat miatt; a cs. kirecto helyett a cs. és kirecto (császári-királyi – császári és királyi) jelző használatáért. – 1871 telének báli szezonjában a jogászbálon nagy botrány kerekedik, mert a megjelenő magyar királyt (Ferenc Józsefet) osztrák himnusszal fogadták, jóllehet az uralkodó itthon van nálunk, s nem kell vendégként, osztrák himnusszal üdvözölni. A nagy felzúdulás miatt a bálon szereplő egyetemi ifjúsági vezérkarnak, köztük Beöthy Zsoltnak is, le kellett mondania (1871. jan. 21. recto és e. k; 22. recto k; febrecto 10. recto k. stb.). – Az Andrássy-család is megrovást kap, mert ifj. gróf Andrássy György sírjára német felirat került a krasznahorkai sírboltban (1871. szept. 1.).

Október 6-a alkalmából 1870-ben még sok hírlapi megemlékezés található, bár a lap megjegyzi, hogy „napról-napra fogynak” a megemlékezők, „az új nemzedék nem ér rá az effélére”. Damjanichné és rokonérzelmű társai az októberi kivégzettek emlékére a Kerepesi úti temetőben fekete gránit obeliszket emeltetnek közös gyűjtésből. Az emlékmű hátlapján ilyen felírás olvasható: „Csatájok a védelmezett népjog csatája volt, melyet szent jog és szent kötés ellen zsarnok tiport.” (1870. okt. 6. esti kiadás) – Jókai A vértanuk emléke címmel verset is ad ki. A hat, tizenkét soros strófából álló, „Vértanuk sirjának szentelt földe” kezdetű költemény a Nemzeti Kiadás (Jókai Mór Összes Művei. 1–100. k. Bp. 1894–98.) – És mégis mozog a föld; 43–44. k. 1896. 98–99. kötetében nem található. (Megjelent Hon (Jókai napilapja)1870. okt. 31. esti kiadás) – 1871. márc. 15-én csak a különfélék rovatában közölt hír (egy kéregető honvédről) emlékeztet a múltra. 1871. okt. 6-án már csak ennyi: „Az aradi 13 vértanu kivégeztetése napjának 22. évfordulója. Tehát még nem egészen egy negyed százada és már az elfeledtség szélén. Alig látni meg annak az országnak a fővárosán, amelyért életökkel áldoztak, hogy még vannak, akik emlékeznek rájok… „Szép csalfa fény… korán ellobbant hazafiság!” – mondja Katona a Bánk bánban, fejezi be a cikk (1871. okt. 6. esti kiadás). Néhány nap múlva azonban tudósítás jelenik meg az aradi gyászistentiszteletről, amelyen az alispánnal az élén minden jelentős funkcionárius megjelent, az ott állomásozó honvédség teljes tisztikarával. Ünnepélyes menetben vonultak a pusztán álló sírokhoz, fátyolos zászlókkal. Közben éljenezték Kossuthot és a Himnuszt énekelték. (1871. okt. 10. recto k.)

A színház ügyével is sokat foglalkozik a lap – Törs Kálmán Darázsfészek címmel ír arról, hogy a jó körülmények között élő színészek felületes mesteremberekként lézengenek a színpadon (1871. márc. 7. recto k.); másnap a tárca rovatban (y) jelzettel jelenik meg hosszabb eszmefuttatás arról, hogy a színház fellendülése „csak a pálya iránti teljes odaadás” útján születhet. (1871. márc. 8. esti kiadás) Ekkor már erőteljes mozgalom bontakozott ki, hogy megépítsék a pesti magyar népszínházat. Sokszor szidják a hivatalos szerveket, akik részint a pesti német színház tervei miatt ejtik el a népszínházét, részint pedig csak a tervezett operaház megépítése után foglalkoznának a népiesebb célkitűzéseket valló népszínház tervével. (Pest város 1871 novemberében telket szavaz meg a színház céljaira; de még sok idő telik el a felépülésig, a megnyitásig – 1875. okt. 14-éig. Az operaház, majd tíz évi építkezés után, 1884 szeptemberében nyílik meg.) – Ugyancsak hosszú sajtóbeli sürgetésre játszotta újra a Nemzeti Színház Katona József Bánk bánját. Az előadással (y) nem volt megelégedve, egyedül Felekiné Melindájára talált dicsérő szavakat, a többiek szüntelen harsogó, üvöltő játéka mellett. Azt azonban kiemeli, hogy „a közönség szép számmal volt jelen, – kivéve a páholyokat és az erkélyt”, ahol tehát az előkelőbb közönség szokott elhelyezkedni. (1871. aug. 17. esti kiadás) – Latabárék társulata Budáról hamarosan visszakényszerült Kassára. Pedig sokkal rosszabb színtársulat is megél Pest-Budán, – ha németül játszik. De a magyaroknak nem kell a nemzeti műveltség. „Megérdemelné, hogy közönységnek nevezzük a magyar közönséget.” (1871. szept. 19. esti kiadás)

A Toldy-ünnepség lakomáján Jókai szónoklatot mondott, s felesége, Laborfalvy Róza üdvözletét is tolmácsolta. Jókívánságait ezzel fejezte be: „Az ég éltesse őt [Toldyt], míg megkezdett művének diadalát megéri.” Jókai tehát reménykedik a régi eszmények újabb időkben még bekövetkező feléledésében, valóra válásában, de még nem látja a megvalósulást. Erre utal a Honnak az Országházi fecsegések rovatában olvasható glossza is: „Ad vocem Toldy ünnepély. A méltóságos főrendek hatalmasan tündököltek jelen nem létök által. A magyar tudomány háza előtt hiányzottak az úri fogatok: hiányzottak a tudomány házában is a rendek. Hiában! A Széchenyiek, Telekiek, Desseőffyek [!] kora lejárt. S ugy látszik, hogy miután ők hiányoznak a tudomány házából, talán az ő házukból is hiányzik a magyar tudomány.” (Nov. 14.)

A cikkek tényanyaga, Jókai írásai és a kommentárok irányzatossága mind szembeállítja az elnemzetietlenedett fővárost a vidékkel, ahol a nép még őrzi nemzetiségét, létét s hagyományait; szembeállítja a nép lelkesedését az előkelő úri társadalom cinikus kozmopolitizmusával; szembeállítja az egyszerű emberek nyelvét, régi szokásokat megőrző hagyományszeretetét a germanizáló, nyelvrontó, külföldieskedő városi, fővárosi lakossággal. Olyan kérdések ezek, amelyekkel a reformkori haladó egyéniségek is találkoztak. Így kerül az aktuális, saját korához szóló mondanivaló Jókai regényébe mint reformkori problémakörecto Ez a regény az Eppur si mouve – És mégis mozog a föld.

 

*

 

Az először 1854-ben, majd később több kiadásban megjelent novellisztikus történelmi feldolgozásban, A magyar nemzet története regényes rajzokban c. könyvének A reformkorszak Magyarországon című hosszabb fejezetében ezeket írja Jókai: „Mai napság már az akkoriban új eszmék, melyek a régieket eltemették, sem érthetők többé… Méltán rakhatja le koszorúit a nemzet azon nagy szellemek emlékköveire, kik e nehéz munkát előbbre vitték. Küzdeni az ellenkező elvű hatalom ellen, csupán szellemi eszközökkel és egyúttal a saját nemzetünknek megrögzött előítélete ellen. Újítani azzal az óvakodással, hogy a régi meglevő halomra ne dűljön. Terjeszteni a szabadelvűséget és felvilágosodást, a censura kényuralma mellett. Ébresztgetni a nemzeti öntudattal együtt az európai polgárosulás utáni vágyat. Javítani a földet és a szíveket. Mívelni az elhanyagolt nyelvet, melyet átburjánzottak a holt és élő nyelvek kifejezései, melynek beszélése kiment a divatból, s e nyelvnek érvényt szerezni a szószéken, törvényhozásban, bírói széken, iskolában, irodalomban, színpadon, s a mi legnehezebb, a társas életben. Előkészíteni oly intézményeket, melyek az elméleti világban utópiai álmoknak tűntek fel. S a kik mind ezekért életet, vagyont, fáradságot áldoztak, azzal a biztos tudattal, hogy az a mag, a mit ők elvetnek, valaha dús aratást fog adni – az utókornak; de azt a kort ők nem érik meg e testben élve.” (6. képes kiad. 1902. – 822., 833.)

Nemcsak a régmúlt idők felnagyítása található meg ezekben a sorokban, hanem az is, hogy a kiegyezési kor nem is értheti meg a reformkor eszméit. Viszont az is látszik, hogy Jókai a reformkornak nem gazdaságpolitikai alapjait, társadalmi viszonyait vizsgálja, nem ilyen vonatkozású intézkedéseit és eredményeit dicsőíti, hanem a kor harcainak szellemi eszközeit, kulturális intézkedéseit tartja nagyra – és követendőnek. Magyar nyelvűség és a nyelv aggódó szeretete, a nemzeti történelmi eszmények ápolása, a múlt emlékeinek megőrzése a jövő számára: ugyanazok az eszmények, amelyekért Jenőyék küzdöttek, szenvedtek, s ugyanazok az eszmények, amelyek hiányoznak a kiegyezés kori Magyarországból. Figyelemre méltó, hogy Jókainak ez a reformkor-értékelése teljesen megegyezik Horváth Mihály: Huszonöten Magyarország történelméből 1823-tól 1848-ig című, Genfben 1864-ben megjelent kétkötetes munkájának szemléletével. (1. k. 4., 45–48. stb.) – Jókai Horváth Mihályra mint tekintélyre szokott hivatkozni pl. A Magyar Nemzet Történetében (id. kiad. 743. – Levente. Utószó. 95. k. 139. – A kőszívű ember fiaihoz is felhasználta forrásként; vö. Nagy Miklós: A kőszívű ember fiai. Irodalomtörténeti Közlemények 1958. 231–46.)

 

*

 

A jelen kritikai kiadás megelőző kötetei is tanúsították, hogy Jókai gyakran használta forrásul a Tudományos Gyűjteményt, amikor a reformkortól vagy más, a folyóiratban is szóban volt kérdést vetett fel regényeiben. Szekeres László utalt is arra, hogy Jókai édesapja 1819 és 1831 között járatta is a Tudományos Gyüjteményt. (Egy magyar nábob. A jelen kritikai kiadás 2. k. 346.) Ebben a regényben is hasonlóképpen jár el Jókai. Az És mégis mozog a föld szereplőinek véleményét nemegyszer megtaláljuk a Tudományos Gyüjtemény egy-egy cikkében. Egyébként magát a folyóiratot is említi a regény, cím szerint is, mert hiszen Barkó Pali utazási beszámolója a cselekmény szerint itt jelenik meg. Hogy ez az utalás megegyezik a valósággal, az könnyen igazolható: Kőrösi Csoma Sándor és Reguly Antal utazásairól a folyóirat, a Tudományos Gyüjtemény gyakran közölt ismertetéseket. (Erről majd a főszereplők élő mintáiról szóló fejezetben részletesebben lesz szó.) Itt csak utalunk e folyóirat néhány olyan cikkére, amelyek teljes egészében azt az eszmeiséget, felfogást tükrözik, mint Jókai regényhősei.

Maga a tudomány terjesztésének fontossága, mint a fejlődés alapja, Edvi Illyés Pál cikkében kerül kifejezésre. Két fontos elvet szögez le a cikkíró: van ugyan fejlődés a hazai kultúrában, de nem szabad elbizakodni, mert még kevés az olvasó; továbbá: a pártfogók, a mecénások hiányában épp a parasztság, a köznép műveltsége alacsony. Pedig általában jobban kellene vonzódni a tudományokhoz. (Észrevétel és kérés Nagybuzgalmu Iróinkhoz. 1823. X: 74–80.) – Kováts Sámuel: Igaz é, hogy a Tudományok inkább rontják, mint javítják az Elméket s az Erköltsöket? c. cikke (1818. X: 61–72.) romantikusan igazolja Jenőy Kálmán magatartását, ahogy elzárkózik a jóléttől és a nyomort választja. A szerző azt bizonygatja, hogy a luxusban élőt elkerülik a múzsák; a kényelemnek és a pénznek hiánya a tudomány virágzását segíti elő. – Más cikk az idealizált színpadi alak bemutatását kívánja meg, és az előadások gondos előkészítéséről és lebonyolításáról beszél (Prepelitzay: Hazafiui figyelmeztetés Magyar Nemzeti Játékszínünkre. 1822. XI: 36–55.). – A regénybeli Monsieur Henrynak a magyar táncról mondott szavai, illetve az író visszaemlékező gondolatai kerülnek elénk Balla Károly dolgozatában (A Magyar Nemzeti Tánczról. 1823. X: 85–106.), mely szerint föltétlenül nagyobb figyelemben kellene részesíteni a ragyogó szép magyar táncokat. – Két terjedelmesebb tanulmány foglalkozik olyan elvi kérdésekkel, amelyek a regényben is fontos helyet kapnak. Ezek: Kovacsóczy Mihály: Mi az oka, hogy a külföldiek, és Hazánkban lakó Idegenek többnyire balul ítélnek a Magyar Nemzetről (1823. IX: 62–67.) és Tóth Pál: Mi az oka, hogy némely Nemzetek a Tudományokban és szép Mesterségekben más Nemzetek felett fellyebb emelkedtenek? (1818. IX: 10–27.) cikkei. Az előbbi azzal foglalja össze fejtegetéseit, hogy műveletlenek vagyunk. Ezért a magyarnak nyelveket kellene tanulnia: nem azért, hogy azon beszéljen, hanem, hogy a külföldi tudományokat elsajátíthassa. Most ez fordítva van. Nem kell az idegenek talpnyalójává válnunk azzal sem, hogy csak az idegen, külföldi áruk után kapunk. Bizony jelenleg nyugodtan kell eltűrnünk, hogy kisebbítsenek az idegenek, – mert igazuk van. – A regényben Biróczy, Jenőy és a szerecsen táncmester vitáinak gyakran épp ez a témája (1. k. 275–78.); a nádorral folytatott beszélgetésben is felbukkan a nyelvtanulás motívuma(2. k. 93–94.): Tseresnyés uram is az idegenektől tanulás fontosságát hangsúlyozza stb. – Az említett, második tanulmány egyébként azt is kiemeli, hogy önmaguktól nem fejlődnek a tudományok, művészetek; azoknak művelőit meg kell szervezni, igazgatni kell őket, – mint ahogy Jenőy teszi ezt Kisfaludy Károly nyomán. – Hasonló gondolatok találhatók egy másik cikkben is az olvasóközönség megszervezéséről (Kis János: Hogyan kell a’ Magyar Olvasó Publicumot nevelni. 1818. VIII: 85–91.), s Tseresnyés mester többé-kevésbé ugyanezeket mondja a regényben is. – A regényben szó van Szent István koronájának vitatott eredetéről, s a krónikás megdöbbentő hatású dolgozatáról – „biz azt ki is nyomtatták már azóta”, mondja a zárójeles írói jegyzet. Ilyen stílusú vita-összefoglalást olvashatunk a Tudományos Gyüjteményben is A’ Magyar Sz. Koronának Bécsből jelentett származása eránt Észrevételek (1826. II: 3.). – Bodolay Géza: Irodalmi diáktársaságok 1785-1848 c. könyve több cikket sorol fel, amelyek a Tudományos Gyüjteményben és más hasonló, egykorú folyóiratokban beszámoltak a debreceni, pápai stb. diák irodalmárok munkásságáról (Bp. 1963. 765–82.), s ezeket Jókai maga is olvashatta.

A regény elé írt, Toldy Ferencnek szóló ajánlásban Jókai felsorol néhány személyt, akik „egy eszményi célnak, melynek mi mostaniak már csak jól jutalmazott epigonjai vagyunk, egykor földretiport óriásai voltak”. A névsorban Vörösmarty, Garay, Bajza, Nagy Ignác, Kazinczy Gábor, Czakó, Széchenyi szerepel, majd a két Kisfaludy, Kazinczy Ferenc, Kölcsey, Katona, később Kisfaludy Károly, külön is, sorra kerül.

Ezek a nevek – amelyeknek tulajdonosai a regényben képviselt eszmények megtestesítői voltak saját korukban, s a regény szereplői közül egyiknek-másiknak, főleg pedig a főszereplőnek szolgáltak mintául – nem először jelentkeznek Jókai írásaiban.

1854-ben jelent meg a Vasárnapi Ujságban a Magyar költő sorsa c. emlékezés (Életemből. 96. k. 101–06.). Nagy Ignác javaslatára Garay János árvái részére rendeztek jótékony célú hangversenyt, de időközben Nagy Ignác maga is elhunyt. Ennek az akciónak kapcsán emlékezik meg Jókai e két író sorsáról, majd Czakó Zsigmond, Bajza József és Vörösmarty költői pályájáról, életéről. A cikk írásakor Bajza és Vörösmarty még életben van, de szinte élőhalottnak számítanak előrehaladt betegségük miatt. (Egyébként Vörösmarty és Bajza az, aki Jókai első drámáját, a Zsidó fiút, – kisebbségben maradt véleményként – 1844-ben ajánlotta a száz aranyos pályadíj elnyerésére. Erre az első igazi elismerésre Jókai mindig büszkén tekint vissza, s ugyanúgy azokra is, akiktől ezt kapta. (Vö. életrajzi visszaemlékezéseit Nemzeti Kiadás (Jókai Mór Összes Művei. 1–100. k. Bp. 1894–98.) – És mégis mozog a föld; 43–44. k. 1896. 100. k. 128., 138.)

Jókai ezeket a költősorsokat tipikusan költősorsnak tartja. „Kedves hazámfiai, kik csendes örömmel nézitek, mint virul fel lassanként édes hazai nyelvünk, kik tetsző dicsekedéssel halljátok, mint emleget bennünket a külföld költőinkről, íróinkról, s ti is elégedetten mondjátok egyikre is, másikra is: ez a mienk! halljátok meg néhány együgyű szóból tőlem: mi a magyar költők sorsa, mi az élete, mi a halála azoknak, kiket Isten hívott el, hogy lennének a költészet felkentjei a magyar nép előtt?” (Magyar költő sorsa. = Életemből. 96. k. 101.) Valamennyi megrajzolt portré végén refrénszerűen ehhez a gondolathoz tér vissza Jókai. Garay kapcsán: „Meg kelle halnod, hogy bebizonyítsa a nemzet: mennyit értél neki?” (103.) Ezután következik Vörösmarty: „aki azon ifjú tűztől szikrázó sorokat írta, annak hajfürte ősz! És annak hajfürtei a nemzeti dicsőségen fáradozásában őszültek meg s jutalma nem volt ennek a fáradságnak…” (103.) Folytatódik a felsorolás: „Néha találni az utcán egy férfit csendes, halk léptekkel ballagva, szemöldei mozdulatlan homloka elejére összevonva, szép, kifejezésteljes halavány, szelid arcú ifjú vezeti. Ez Bajza és gyermeke. Emeljetek kalapot előtte és haladjatok el mellette csendesen. Ő nem ismer senkit; nem ismeri önmagát sem. – Ez a költők sorsa!” (104.) Czakó Zsigmond: „Kérditek, hol van eltemetve? Tudja az Isten! Halála után két évvel már a sírjára sem lehetett akadni; az is elpusztult, elenyészett, sírkövet sem emeltek neki s fejfáját feltüzelték, – és ez a magyar költők sorsa…” (105.) – Nagy Ignác „jó családja…oly szegényen, oly gyámoltalan maradtak itt, mint minden magyar költő családja…” (106.)

A rezignáltságot kifejező három pontok nem maradnak el a cikk befejező bekezdésének végéről sem, amikor magára vonatkoztatva összegezi az elmondottak tanulságát: „Körülem magasztos, szomorú énekhangok zengenek az elhunyt költő tiszteletére; lelkemen pedig az a gondolat borzong végig: menjek-e én is tovább azon az úton, melyen Garay elment, melyen járt Vörösmarty, Bajza és Czakó, melyen bevégezte futásit Nagy Ignác? Vagy megforduljak innen s felkeressem az ősi barázdákat, és szántsak és vessek és elrejtsem magamat úgy, de úgy, hogy soha híremet se hallja senki?…” (106.)

Hogy ez a kérdés mennyire foglalkoztatta Jókait, mutatja egy levél részlete is. Ekkoriban írta édesanyjához ezeket a sorokat, 1854. márc. 28-án: „Pénzem lehetne nekem annyi, amennyit akarnék, de félek Garay és Nagy Ignácz sorsától.” (Vö. Jókai Mór levelezésének kiadásához készült kolligátum. Levélmásolatok. Az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára Fol. hung. 2261. 204. f.)

A választ ezekre a tépelődő kérdésekre, 16 évvel később, az És mégis mozog a föld c. regény adja meg, amikor az önmaga vágyaival, élettapasztalataival, élményeivel felruházott regényhőse, Jenőy Kálmán vállalja és végigharcolja ezt a költői sorsot. Bármennyire romantikus hős is Jenőy: mintái a legvalóságosabb életből kerültek a regénybe. De ki tehet arról, hogy ezeknek a mintáknak a sorsuk volt ennyire „romantikus”!?

De nézzük a névsort tovább. Kazinczy Gábort az „okos emberek között” emlegeti Jókai a debreceni Béke párti napokban. (Visszaemlékezések 1849-re. Vö. Emlékek a szabadságharcból. = Írások életemből 187.) A sokoldalú íróember, Kazinczy Ferenc unokaöccse, azért került bele a névsorba, mert kiváló szónok és szerkesztő volt, a Fiatal Magyarország nagyreményű tagja, Petőfi kedves barátja, s Toldy Ferenc munkatársaként igen sokat fáradozott a régebbi és újabb irodalom népszerűsítéséért (1818–1864).

Széchenyi szerepeltetése önmagában is érthető. Szekeres László az Egy magyar nábob kapcsán már rámutatott arra, megfelelő irodalmi utalásokkal, hogy Jókai milyen rajongással beszél mindig Széchenyiről (A jelen kritikai kiadás 2. k. 346.). – Az ajánlásban említett sors-jelzés: „óriási lelkében találva önellenségére, ki legyőzte őt” – már előzőleg is kifejezésre került a Széchenyi halálán c. vers 3. versszakában (Költemények. 98. k. 53.). – Különben Czakó és Széchenyi képét Jókai szobájának falán is őrizte, mint ahogy erről – bizonyos misztikus összefüggések magyarázata során – maga is nyilatkozik. (Vö. Utazás egy sírdomb körül. 95. k. 180–81. L. erről Zsigmond Ferenc: Jókai. 290–91.)

Az ajánlás így válik kissé magyarázójává is ennek a regénynek. Elsősorban eszmei összefoglaló ez, nem pedig mentegetőzés – ahogy Gyulai Pál rosszindulatúan magyarázni igyekszik a Toldyra való hivatkozást (i. m. 106.). Utólag írt kiegészítő magyarázó szavak ezek, amelyek jól eligazítják az olvasót a regény élén az első kötetkiadás óta.

 

*

 

Toldyra hivatkozik Jókai az ajánlásban: hogy ti. tőle kért és kapot útbaigazításokat a korra vonatkozóan, mikor a regény írásához fogott. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ez az ajánlás utólag jelent meg, s csak az országos Toldy-ünnepségek egy – lényegében elkésett – mozzanataként szerepelt. A regény utolsó folytatása 1871. nov. 11-én jelent meg a Honban. A nagyszabású ünnepség nov. 12-én folyt le. A Toldynak szóló ajánlást csak két nappal később, nov. 14-én közölte Jókai lapja a tárca rovatban.

Nincs arra adat, hogy Toldy és Jókai oly szoros kapcsolatban állt volna; az is szembe ötlő, hogy a megírt regényben egyáltalában nincs szó olyan típusú alakról, akárcsak mellékes megjegyzésben is, akiben éppen Toldy korszakalkotó tevékenységére lehetne ismerni. Minden bizonnyal ismerhette Jókai azokat a kiadványokat, gyűjteményeket, amelyekben Toldy az itt mintául vett alakokról ad közléseket, eredeti és ismeretlen adatokat. (Sok megvolt a Jókai-hagyatékban is.) Maga az ajánlásban foglalt forrás-utalás azonban inkább csak tiszteleti gesztus, nem pedig föltétlenül elfogadandó adatközlés.

A Toldy-ünnepségek egyébként eléggé széles körű előkészítéssel indultak. Jókai lapja pontosan nyomon követi az előkészületeket, amelyek Toldy Ferenc írói munkássága ötvenedik évfordulójának országos ünneppé emelését célozzák. Az első ilyen hír a Hon 1871. jan. 4-i (esti kiadás) számában olvasható. Nemsokára a kolozsvári Toldy-kör is jelentkezik (jan. 20. esti kiadás; febrecto 7. recto k.), a Kisfaludy Társaság is szervezkedik (márc. 2.), országos gyűjtés is indul az ünnepség fényesebbé tételére, a kisfaludysták felhívása nyomán (márc. 14.). Előbb Kolozsvárt jan. 17-én, majd Pozsonyban, áprecto 23-án külön ünnepségek is zajlottak le. Az utóbbi fényes ünnepség tudósítását azzal a tanulsággal zárja le az újságíró, hogy az elnémetesedő Pozsonynak föltétlenül kellene magyar sajtó (áprecto 26. recto k.); az anyagi ügyek lebonyolítója Arany László; ezüst és bronz érmeket adnak ki az ünnepély emlékére (júl. 20.); elhatároztatik, hogy a jubileumi ünnepség az akadémia dísztermében folyik majd le (okt. 20.), s végül sor kerül az ünnepségre is. – Erről már egy külön kiadvány is megemlékezik: Toldy Ferencz Irói Arany Ünnepe Pesten 1871. november 12-én. (Kiadja a Kisfaludy Társaság. Pest 1871. 50 l.).

Horváth Mihály elnöki megnyitójában elmondja, hogy a Kisfaludy Társaság 1836-ban Toldy kezdeményezésére indult, s a Toldy-portré megrajzolásában azokat a vonásokat emeli ki, amelyek Jenőy Kálmánra és korára jellemzők. Greguss Ágost hasonlóképpen jár el, s miközben Kölcseyt, Vörösmartyt, Bajzát idézgeti, a kor kietlenségét, sivárságát rajzolva, a tömeg értetlenségét a haladó ifjak megszállottságával állítja szembe, – pontosan úgy, ahogy a krónikásoknak kellett harcolniuk Jókai regényében.

Sajátságos, hogy a bizottságok névsoraiban és a fényes ünnepség részvevői között nem szerepel Jókai neve. Csak az ünnepi lakomán tartott beszédéről számol be a Hon; itt írónk tósztot is mondott. Ennek keretében külön üdvözölte Toldyt felesége nevében, mivel Jókainé – úgymond – „Toldynak sokat köszönhet, kitől buzdítást nyert, ki által a világba be lett vezetve, kitől tanulmányaiban gyámolíttatott”, s így az „úttörő művésznő” az „úttörő írót” köszönti. (Nov. 14. esti kiadás)

Hogy Jókai ajánlása, aktívabb bekapcsolódása a Toldy-ünnepségekbe ad hoc természetű volt, az a fentiekből kitűnik. Az ajánlásnak a 12-i ünnepségen még semmi nyoma, tervekben sem kerül említésre. A Magyar Ujság krónika-rovata nov. 15-i (nyilván előredatált) száma közli ezt a hírt: „Jókai is hozzá járult a Toldy-ünnepély emeléséhez és pedig olykép, hogy épen most befejezett regényét, az Eppur si muove címűt kegyeletes sorokkal Toldy Ferencznek ajánlotta föl. Az ajánlatot a Hon mai száma hozza.” – Toldy és Jenőy párhuzamainak előfordulása az ünneplő beszédekben a kor általános vonásainak azonosságaiból, nem Jókai Toldyra-szabásának célzatosságából ered, legfeljebb a regény következményeként jelentkezhetett az üdvözlő beszédekben. (Greguss egyébként Galileit is idézi beszédében. – Vö. Toldy Ferenc Irói Arany Ünnepe… 41.).

A regény ajánlásában a főszereplőkről ezeket bocsátja előre Jókai: „…ezek a hihetetlen mesék, amik regényem alapját képezik, ha nem valószínűek is, de megtörténtek. Hogy regényem hősének alakja nem egy ember volt ugyan; de tíz. Hogy e szenvedések, e lemondások, e csalódások Katona, Kisfaludy Károly, Kazinczy emléklapjai, s a kitartás a hűség, a katasztrófa megannyi dicsőé…”

Most, amikor sorra kell vennünk, hogy a történet szereplői milyen élő személyek vonásait viselik magukon, legelőször azt a kérdést kell, tisztáznunk, hogy a főhős, Jenőy Kálmán alakjában mennyire található meg maga Jókai Mór: fiatalkori vágyaival, lobogó lelkesedésével, „exorbitans képzeletével”, szervezkedő hajlamával. Itt csak a főbb motívumokkal foglalkozunk, az apróbb részleteket ezzel kapcsolatban is a tárgyi és nyelvi magyarázatok között adjuk majd.

A regényről megjelent egyik legelső kritika rámutat arra, hogy az És mégis mozog a föld lényegében Jókai önéletrajzának egy részlete. (Pester Lloyd 1872.; vö. Irodalom) – A kérdést azonban hosszú ideig nem feszegették tovább. Részletesebben Buday Dezső beszélt erről: „Nem kutatom, hogy kit akart festeni Jenőy Kálmánban, ahogy az akadémikusok kutatják, Katonát-e, Kisfaludyt-e? Önmagát festette. Az író, aki ideálokért, vagy talán ami rosszabb, ideológiákért égeti el magát gyáva szerelemben és tüdővészt hozó lázas kiélésben – ez Jókai szeretett volna lenni… A mindenki Móricz bátyámja. A felfelé hős, lefelé gyáva… Akit a királyi kegy néhány odavetett sugara annyira átalakított, hogy Jenőy Kálmánt is megleckéztette a Nádorral.” (Jókai lelke. Nyugat 1925. 329.) – Újabban Orosz László céloz röviden az összefüggésre, később még tárgyalandó tanulmányában (Jókai Kecskeméten. Tiszatáj 1954. 2. Sz. 114–19.), és Nagy Miklós is szóvá teszi a kétségtelen kapcsolatot. „És mennyi személyes élmény dúsítja az És mégis mozog a földet. A nagymama, aki óvja unokáját a színészektől, nem a Laborfalvy Rózával megbékülni nem tudó Jókainé? Katinka és Jenőy szerelmében mintha az írónak valamilyen titkolt fiatalkori szenvedélye támadna fel olykor, s a festészet és költészet közötti ingadozás dilemmáját nemcsak Kisfaludy Károly élte át, hanem a 18–19 éves Jókai Móric is!” (Utószó a regény Olcsó Könyvtárbeli kiadásához. 1963. 3. k. 277.).

Több szó esett már eddig is arról, hogy Jenőy Kálmán nagyanyja erősen hasonlít Jókai édesanyjához. Így pl. Zsigmond Ferenc erről a következőképpen ír: „…kétségtelen, hogy pl. az özv. Baradlayné, özv. Lávayné, özv. Jenőyné alakjaihoz a fővonásokat anyja jelleméből kölcsönözte írónk; mind a három női alakot a férfias akaraterő heroizmusa teszi fenségessé, de a feltüntetett sorrend szerint mind jobban-jobban hangsúlyozva van bennük egy lényeges jellemvonás: a szilárd meggyőződésnek és elszántságnak néha hajlíthatatlansággá való merevedése.” (Jókai. 5.) Szekeres László a példákhoz még Az elátkozott család Malárdynéját is hozzáteszi, majd Beöthy Zsolt és Kovács Dezsőné adatait, vallomásait közli (vö. Politikai divatok A jelen kritikai kiadás 587–88). – Hegedüs Sándorné Jókay Jolán is említi, hogy az id. Jókayné „nagyon szigorúan ítélt mindenki erkölcse felett”. (Jókai és Laborfalvy Róza. Bp. 1927. 36.) – Mikszáth szerint Jókayné „ritka típusa az akkori asszony-vicispánoknak. Puritán erkölcsű, tekintélyén csorbát nem tűr… szembeszáll a nagyok gazságával, hatalmaskodásával…” (Jókai Mór élete és kora. Krk 18. k. 24.).

Az ilyen általános jellemvonásokon túl azonban konkrétabban, a szóban forgó regényben szereplő alak: Jenőyné és Jókayné, Kálmán és Jókai Mór közötti párhuzamhoz is közeledhetünk. Váli Marinál olvashatjuk, hogy Jókai házasságát nem akarta a család elhinni, s ezért Károly bátyját küldték felderítésre, aki aztán meg is hozta Pestről a házasság valóságos hírét:

„– Szegény Móric öcsém, bizony csakugyan megházasodott! … s ezért édesanyánktól igen alázatosan bocsánatot kér…

– Bocsánatot?!… a megcsalt anyától?… Soha! soha! sohasem fogok neki megbocsátani!… Átkozom azt a percet is, melyben neki életet adtam!… Átkozom a szívemet, amiért olyan igen szeretni tudtam!

… A végrendeletnél szokásos vallásos bevezetés után rögtön az következett, hogy: – Móric fiamat minden anyai jussából kitagadom, amiért házasságával olyan nagy bánatot szerzett szerető szivemnek…” (Emlékeim Jókai Mórról. Bp. 1955. 60–61.)

E tárgyban levelek is olvashatók pl. 1849 októberéből (az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára Fol. Hung. 2261. 171–176. sz. levelek). A Petőfi Múzeumban egy ilyen levél öngyilkossági gondolatokról tanúskodik, s Jókai, örökségi ügyben, így ír anyjának: „Kedves Anyám! Esztendő óta nem láttuk egymást… A kegyed átka fogott-e ennyire rajtam és megkérhessem, hogy azt vegye vissza rólam.” (III. 128. H.) – Jenőy Kálmán regénybeli kiátkozása is színészházasság miatt keletkezett, a Cilike és Bányaváry együttes távozása következményeként, mint ahogy Jókai és Laborfalvy Róza házassága adott a valóságban is alapot az ismert anyai elhatározásra. Az anyai vagyonból Jenőy Kálmánt is éppen ilyen drámai felkiáltásokkal átkozta ki nagyanyja, – mint Jókait az édesanyja a valóságban.

Jenőy jurátusi élete is olyan, mint Jókaié volt. Mindketten laudabilére végezték a jogot, s az írásbeli rontotta le a végeredményt (vö. Szabó László: Jókai élete és művei. 79.); egyikük sem bírta az egzekuciót, a derest, (Szabó László i. m. 79–82.; Váli Mari i. m. 39.; E. Horn: Jókai. Paris, 1895. XI. p; Önéletírásom 1895. 100. k. 138.).

Kálmán kicsapatását Cilike a helytelen viselet vétségével okolja. Kőrösi László leírja a kecskeméti diák Jókainak egy legációi kalandját: a tóga hiánya miatt súlyos és messzire kiható összeütközése volt a harkányi lelkésszel (Korrajzok. Jókai Mórecto Bp. 1894. 24–25.; vö. Szabó László i. m. 62–63). – A festészet és az irodalom szeretetében, a két múzsa közös ihletében is egyformán részes mindkét alak: a regény főhőse és írója is. (Vö. Jókai önéletrajzszerű vallomásait a Nemzeti Kiadás (Jókai Mór Összes Művei 1–100. k. Bp. 1894–98.) – És mégis mozog a föld; 43–44. k. 1896. 100. kötetében 126., 136–37.).

Az egyes motívumok felbukkanásakor a megfelelő helyekhez még fűzünk majd jegyzeteket; befejezésül azonban még egy jelenség-csoportot kell itt kiemelnünk. A Petőfi Irodalmi Múzeumban ma is megvan az a komáromi Jókai házból származó négy Tell Vilmos kép, amelyre Sikabonyi is visszaemlékszik (Jókai és szülővárosa. Komárom 1925. 14.). Pontosan ugyanez a négy színes rézmetszet található meg Tseresnyés uram szobájában is, mint ahogy a csizmadia pamlagja fölött Kálvinus János képe látható, s a reformátor „talárráncait a miatyánk, hiszekegy és tízparancsolat apróbetűs sorai képezték”. Hegedüs Sándorné visszaemlékezései szerint Pauly Mária, az író édesanyja ágya fölött függött egy ilyen furcsa készítésű kép, csak az éppenséggel Luther alakját mutatta, – ugyanilyen ábrázolási körülmények között (i. m. 36.). Hegedüsné könyve egyébként megismertet az író édesanyjának háztartásával is, s Jenőynét is ugyanilyennek ismerjük meg az Édes otthon c. fejezetből. – Végül: Jenőy Kálmán temetési menetében Tseresnyés uram énekel, mint egy kántor, majd pedig a sírbatételkor is elénekel két versszaknyi zsoltárt. Pontosan azokat az énekeket fohászkodja el a regénybeli derék kézműves, mint amelyek. „Idvezült Tek. Ns. Ásvai Jókai Jósef Ur végtisztelete alkalmával énekeltettek”. (Vö. a Petőfi Múzeumban található 32 lapos kis nyomtatott temetési jelentést, A–703 jelzéssel.) Nyilván ezért a sok személyes emlék miatt sikerült olyan különösen rokonszenvessé Tseresnyés uram regénybeli alakja nincs.

Így  tűnik ki, hogy nemcsak eszmei azonosság van a főszereplő és krónikástársainak harca és az író személyes törekvései között, hanem saját életrajzának megannyi pontos adatát is felhasználta a regény helyzeteinek bemutatásakor, egyes szereplők jellemzésekor, főleg pedig a főhős és családja leírása esetében.

Jenőy Kálmán alakjának irodalomtörténeti előzményeit az ajánlás közlése alapján elsősorban Kisfaludy Károly és Katona József személyében szokták megjelölni. Gyulai ezt olyan komolyan vette, hogy – további mintául megjelölve Kazinczyt és Kölcseyt is – említett bírálatában tárgyszerűen foglalkozik ezzel a kérdéssel, természetesen elmarasztalja az írót, s egyenként kéri számon Jókaitól a valódi alakok itt nem említett más jellemvonását, életrajzi adatát. Szerinte Jókai „hősében, Jenőy Kálmánban, van valami Katonából és Kisfaludy Károlyból, de ez inkább csak külsőség. Azonban ez igaz adatok is Jókai keze alatt oly phantastikus alakot nyernek, hogy alig ismerünk reájok. Bensőleg semmi sincs Jenőyben e kor nevezetesebb íróiból. Nem találjuk fel benne Kazinczy kiolthatatlan lelkesedését, szívós kitartását s mindennek annyira örülő naiv kedélyét, mely szenvedéseit, sőt nyomorát is oly elviselhetőkké teszi; nem Katona érzékeny szivét, csendes, de mély búskomorságát, mely Bánk bán bukása után tétlenségre kárhoztatja; nem Kisfaludy Károly függetlenségi szilaj vágyát, erélyes szellemét, mely az élet viharába, csalódások és szenvedések közé ragadja, de egyszersmind megnemesítve emeli ki, mint az emberi gyarlóságok iránt élénk érzékű költőt és vezérét egy írói új nemzedéknek; nem Kölcsey álmodozó és borongó természetét, a lágy szív és erős lélek e különös vegyületét, ez inkább belső, mint külső életet, mely egy szép elégiaként hat lelkünkre.” (Bírálatok 108.)

Kisfaludy Károly szerepeltetésének elősegítéséhez hozzájárultak azok az ünnepségek, amelyeket 1869-ben rendeztek az író első fellépésének félszázados emlékezetére. Így került sor arra is, hogy Jókai saját lakásával kapcsolatban emlékezzék Kisfaludy Károly és a névtelen [!] csizmadia együttlakására, s ebből messzemenő eszmei következtetéseket vonjon le a későbbi, regénybeli Jenőy-Tseresnyés viszony bevezetéseképpen. (Ez előtt. Kötetben: 96. k. 418-20.; vö. Tárgyi és nyelvi magyarázatok)

Az 1869-i ünnepségek során Toldy Ferenc tartotta a Kisfaludy Társaság ünnepélyes közülésében az elnöki beszédet (Toldy Összegy. M. 6. k. 224–31). 1870 őszén mozgalom indult meg, hogy a költő téti szülőháza előtt díszes emlékművet állítsanak fel (H 1870. okt. 17. esti kiadás; okt. 26. recto k. és később is: 1871. aug. 25.; szept. 27. esti kiadás). A Kisfaludy Társaságban Toldy tesz javaslatot arra, hogy a legkitűnőbb arcképfestővel készíttessék el Kisfaludy Károly portréját. (Az 1870. okt. 26-i ülésről beszámol a Hon /Jókai napilapja/ okt. 28. esti kiadás) Toldynál megannyi részfeladatot is találhatott Jókai Kisfaludyról. Az említett emlékbeszédben Toldy részletesen elemzi a költő korabeli jelentőségét, a nagy kortársak, Kazinczy, Berzsenyi és Kölcsey méltó barátját, eszméik továbbvivőjét rajzolja meg benne:

„Egyetlen menedéke a nemzeti léleknek, egyetlen tere a nemzeti tevékenységnek az irodalom.” (Összegy. M. 6. k. 225.) Majd lejjebb ez olvasható: A Fejér megyei színészek „nyelvterjesztő intézete” és Kisfaludy Károly darabjai 1819–ben „gerjeszték azon lelkesedést, mely ama társaság ismételt pesti szerepléseit míveltségtörténeti eseménnyé avatta a hazában… áthatva a vágytól: a magyar játékszínt eredeti és nemzeti színköltészet által képessé tenni, s egyszersmind a nemzetet ezúton önbecsülésre, öntudatra ébreszteni”. (Uo. 227.)

Toldy már 1832-ben megírta Kisfaludy Károly életrajzát. Ebben ilyen adatokat találhatott Jókai: a 14 éves ifjút egy tanára dorgálás közben arcul üti, erre a gyermek a tintatartóját vágta a professzorhoz, mire Kisfaludyt az iskolából száműzték (4.); olaszországi utazásában sok verset írt, amelyeket azonban „semmi nemű kérésekre nem hagya olvasni”, mert gyengéknek tartott. Házassági terveire atyja nemet mond, és éppen 21 éves korában; egyszersmind kitagadja örökségéből, sőt szerelme is elpártol tőle. Toldy idéz levelet Kisfaludytól, amelyben az író beszámol arról, hogy a gyöngéd testvéri segítség mennyire igyekezett könnyíteni gondjain, hogy legifjabb korától foglalkozik „képírással”, s neki is „Rafael és Rubens lettek istenei”, s a festményekből rendesen keres. „Valamint későbben író korában, a képíró volt mulatsága, úgy viszont mint képíró szabad óráit olvasással tölté.” (11) – A fejérváriak 1819 őszén feljöttek és játszották Stibort, de „a hatás nem felelt a várakozásnak, mert a társaság a darabbal nem bírt eléggé, mi annyival menthetőbb vala, mivel azt éppen oly hamar kelte tanulni, mint iratott – 10 nap alatt.” (16.) – 1821 novemberében az Auróra első, 1822-re szóló számát a felséges Asszony nevével díszítve adta ki Kisfaludy, aki írás előtt nagyon átgondolta drámáit, skiccet sem csinált, csak nekiült és írta. Életét tüdőbaj fejezte be, rossz beteg volt, csak az utolsó napokban nyugodott meg. Amikor utolsót lélegzett, még egy utolsó örömöt hozott volna neki a posta; az akadémiai taggá választás pozsonyi értesítését. – Ezek az adatok itt kiválogatva: rendre felismerhetők, Jenőy Kálmánban.

Horváth Mihály Huszonöt év Magyarország történelméből 1823–1848. c. könyve 1864-ben jelent meg Genfben, két kötetben. Az 1. kötetben külön fejezet foglalkozik Kisfaludy Károllyal. Horváth már politikai hatásokat is fedez fel az itáliai útban: „Olaszországból… nemcsak művészi ízlést, hanem Alfieri és Ugo Foscolo szinte dühös hazafiságú művein érlelt szabadságszellemet is hozott magával vissza hazájába.” (1. k. 69.) Horváth Toldy nyomán idéz Kisfaludynak Gaál Györggyel folytatott levelezéséből, melyben gyakran számolt be a költő a cenz rával megharcolt csatározásairól, harcos eszmei próbálkozásairól. Pl. „ismét egy darabom jő sajtó alá: Zách Nemzetség. A thema nagy és érdeklő. Az aristokratismus ellen van; nem fog földieinknek tetszeni” (i. m. 1. k. 71. – A levél kelte 1821. febrecto 18.). Van itt szó a költő drámaíró terveiről is: „lesz köztük sok rosz; de lesz tán jó is, s így remélhetjük, hogy lassú álmunkból felébredünk s a pallérozott nemzetek közé léphetünk.” (Uo. 73. A Levél kelte 1820. febrecto 17.) Ez utóbbiban már mintha Jenőy Kálmán szavait hallanók; vö. a nádorral folyt vitáját.

Mint ahogy Jenőy elszakadt családjától a kitagadás folytán, ugyanúgy Kisfaludy Károly sem nagyon érintkezett saját családjával pesti tartózkodása idején. Pedig János bátyja József nádor környezetében hivataloskodott, de a testvér nem szívesen találkozik „kétes” hírű öccsével. Amikor Kisfaludy 1817-ben a Magyar utcában egy jószívű csizmadiánál kap szállást, (a mai 19. sz. ház helyén volt ez), szó van arról, hogy a múzeumban „művészeti őr” alkalmazást kapjon az író, de József főherceg elveti a javaslatot; „Nem nevezhetem ki; ismerem őt, szép talentuma van, de állhatatlan; mikor legjobban rászorulnék, akkor hagyna itt bennünket.” Ezek is visszatérő motívumok a regényben. (A fentiekre vö. Pintér Jenő i. m. 5. k. 508.)

Még talán az sem véletlen, hogy Kisfaludy regénybeli alakja, Jenőy Kálmán azzal a Csollán Bertivel kerül kapcsolatba, akinek viszont Józsa Gyuri az élő mintája. Váradi Antal egy közismertnek mondott anekdotát idéz Kisfaludy és Józsa Gyuri találkozásáról egy Magyar utcai kisvendéglőben. Józsáék gúnyolták a csendesen üldögélő költőt, aki a durván tréfálkozó társaságot azzal némította el, hogy a pohár kihörpintése után „pompás fogaival darabonként harapta le a pohár széleit s összemorzsolva, sorra lenyelte. Ezt persze nem tudták utána csinálni, de öreg színészeink szentül meg voltak győződve, hogy ez ölte meg lassú halállal” Kisfaludy Károlyt. (Képek a magyar író és színészvilágból. Bp. 1911. 2. k. 74.) Ez az anekdota nincs benne a regényben, de elvezet Józsa Gyuri – és regénybeli megjelenéseinek – élő alakjához. (Vö. Tóth Béla: Magyar ritkaságok. Bp. 1899. 154–59. is.)

Katona József életéből lényegében csak a Bánk bán közismert sikertelen pályázata és híres drámájának bemutatási nehézségei kerültek át a regénybe. A betiltott színdarabot a Politikai divatok c. művében is említi (A jelen kritikai kiadás 84.; vö. Szekeres László jegyzetét is uo. 580. – Itt is utalás történik Jókai egy 1899-ből származó cikkére: Katona József Bánk bánja. Jókai Mór hátrahagyott művei 4. k. 197–209. L. erről a megfelelő hely jegyzetét itt lejjebb). – Magát a Bánk bán-történetet részletesen ismerteti Jókai A Magyar Nemzet Történetében (id. kiad. 148–51.). – Jókainak egy nem túl sikerült anekdotája olvasható a hagyatékban is, Katona József apjáról, kb. 1860 előttről (Petőfi Múzeum: V-an V. 1076). – Feltehetően Katona József életéből vett motívum a regényben az is, hogy ugyanabban az időben idegeskedik beküldött pályázata sorsáért és teszi le az ügyvédi vizsgát a Bánk bán szerzője, Katona József is (Pintér Jenő i. m. 5. k. 828.), mint Jenőy Kálmán; továbbá a regénybeli eredményhirdetés szerint „valamennyi pályázó közül egy idegen nyelvből fordított műnek adták ki a koszorut. Megkapta a babért egy fordító”, s a valóságban az Erdélyi Múzeum pályázatán a legjobbnak Tokody János Pártosság tüze c. tragédiáját találták, amely Ziegler német színműíró nyomán készült, mint ezt az Erdélyi Múzeum 1818. évi 10. (utolsó) füzete adatszerűen közölte (vö. Pintér Jenő i. m. 5. k. 863., 872.).

Ez a Katona-Jenőy párhuzam szüli azt a feltevést is, hogy a regénybeli K-város valószínűleg Kecskemét lehet. Komárom feltevése elesik, Kecskemétet valószínűsíti a regény néhány helye, pl. 1. k. 109., 126., 134., 163. Orosz László már idézett dolgozatában ezt írja: „A legelső Jókai hőst, a Jenőy Kálmánok ősét Jókai önmagából teremtette meg kecskeméti tartózkodása idején. Ezért is nevezhette joggal Kecskemétet második szülővárosának.” (I. m. 118) A regénybeli várossal azonban nem azonosítja Kecskemétet. – Decséry főispánék birtokainak közel kell lennie a Tiszához, a tiszarévi átkelőhelyen kell a Felvidékről hazafelé jönniük; birtokaik a csongrádi, máskor hódmezővásárhelyi komposszesszornak nevezett Tóth Máté földjeitől sem feküdhettek távol. Kecskemét régen Pest megye területén feküdt: a regényben ennek a megyének a gyűlésén került szóba a krónikások ügye is, s ez a megye rendezett épp őszi megyegyűléseket, amikor a teátristák megjelentek, s ahol alkalmanként az elnöklő főispán, Decséry, is részt vett az előadásokon. Kecskemétre utal továbbá az is, hogy Tóth Máté felesége leánykorában az öreg Jenőynénél szolgált, s Debrecenből a Körös felé kerülve találják Szentkeresztet, ahol Jenőy a főispáni családdal megszáll. – Kálmánt Debrecenbe „leküldi” a nagyanyja tanulni a híres iskolába. Tudjuk, hogy e tájnak református lakossága szoros kapcsolatot tartott a debreceni kollégiummal. Csokonai például Kiskunhalason volt legátus 1795 tavaszán stb. – Erről szó van még a jegyzetek között is.

Kazinczy Ferencet is emlegeti Jókai az ajánlásban. A Magyar Nemzet Történetének a Magyar jakobinusok című fejezetében is meleg rokonszenvvel emlékezik meg Kazinczyról. 1859-ben egy verset is írt a Kazinczy jubileumra: A magyar nyelv ismét itthon címmel (98. k. 46–47.). – Rédey Tivadar cikke számol be arról, hogy 1859-ben, amikor a nyelvújítás atyja születésének 100. évfordulóját ünnepelte a nemzet az önkényuralom idején, „a nevezetes ünnepnek legszebb vezércikkét Jókai Mór írta”. Példaképnek, a múlt fontos jelének mutatja be Jókai Kazinczyt. „Egy nép ünnepel, egy nép, melynek sok emlékeznivalója van a múltban, sok követelnivalója a jövőtől… Aminek mi örülünk, az a mi szívünk dolga; de e közöröm nyilatkozataiból annyit megtudhatnak azok is, kik létünket tagadni szeretnék: hogy az a nép, mely életinek ily jeleit adja, – életét megérdemelte!” (Idézi Rédey: Jókai és a történelem. Századok 1925. 113.). 1862-ben ennek a vezércikknek a főbb gondolatait versben is kifejezi. Az óda címe: Kazinczy szelleméhez (Kakas Márton humoristikus levelei. Pest. 1871. 145–47. – Nemzeti Kiadás (Jókai Mór Összes Művei 1–100. k. Bp. 1894–98.) – És mégis mozog a föld; 43–44. k. 1896. 98. k. 9–10.). – Toldy Ferenc töredékben maradt monográfiája is a jubileumra készült (Kazinczy Ferenc és kora 1859–60).

A Nemzeti Kiadás (Jókai Mór Összes Művei 1–100. k. Bp. 1894–98.) – És mégis mozog a föld; 43–44. k. 1896. 40. kötetében, a színművek III. sorozatában található három jelenet, amelyik a színészélettel foglalkozik. Afféle alkalmi darabok ezek: a Nemzeti Színház működésének 50. évfordulójára készül 1887-ben az Olympi verseny c. ábrándkép (95–107.); a magyar színművészet fennállásának centenáriumi ünnepségeire készült a Földönjáró csillagok drámai prológja (64–94.), és ugyancsak 1890-ben, erre az alkalomra írt Jókai egy kétfelvonásos színjátékot, a Thespis kordéját (2–61.). – Mindhárom darab megfelelő pátosszal járul az ünnepélyes hangulat felkeltéséhez. A főváros fejlődésének és a színi élet színvonalának emelkedése megfelelő víziókban jelentkezik: a látomásban Pest növekedése, a Nemzeti Színház, a Népszínház és az Operaház képszerűen látható; a jövő víziója és a múltbeli látomás a színészet úttörőiről is megemlékezik, s Katona József álomalakja is megjelenik. – A Földönjáró csillagok és Thespis kordéja Kazinczynak jelentős szerepet ad, hosszan beszélnek Hamlet-fordításának nagy jelentőségéről is. – Így Katona József és Kazinczy Ferenc úttörő jelentősége későbbi Jókai-művekben szintén jelentkezik.

Csokonai Vitéz Mihály nem szerepel név szerint az ajánlásban, de a debreceni diákélet rajza, a kollégiumi élet mindjárt ráirányítja a figyelmet. Szerepel a csittvári krónikában is. Ez nem történt minden előkészület nélkül. Már a regény első közlése előtt híradást ad a Különfélék rovatában Jókai lapja: „Jókainak egy oly irott régi gyüjtemény van kezében, mely Csokonai költeményeit eredeti alakjukban foglalja magában. Ezekből ki fog derülni, hogy Csokonai nem az az ember volt, akinek őt tartani sokan hajlandók voltak s legkevésbé sem érdemli meg az alázatosság, szolgaiság, szabadelvütlenség vádját, mellyel – megváltoztatott költeményei alapján – sokan illetik, sőt ellenkezőleg fennköltség, magasztos eszmék és szabadelvüség tekintetében megközelíti magát a magyar Tyrtaeust – Petőfi Sándort is.” (H 1870. dec. 8. recto k.) – Az ülés a Kisfaludy Társaságban 1870. dec. 28-án folyt le, ahol Jókai A szellem meghamisítása c. dolgozatát olvasta fel. (Ezt közölte a Hon /Jókai napilapja/ dec. 29-i recto k.) Az általános probléma: a cenzúra régebbi féktelen uralma, s így kerül sor Csokonaira, akinek Constantinapoly c. versét elemzi ebből a szempontból. A vers „atyám írott gyűjteményében két részre szakítva fordul elő; az utóbbinak címe: a vallás”. – A Nemzeti Kiadás (Jókai Mór Összes Művei 1–100. k. Bp. 1894–98.) – És mégis mozog a föld; 43–44. k. 1896. 96. k. 200–7. lapjain kis eltérésekkel található a H-ban megjelent előadás első közlése. (Jókai édesapja Csokonai két darabját, a Culturát és a Karnyónét is leírta, az előbbihez illusztrációkat is készített. Az öt színes kép látható a Vargha Balázs gondozásában megjelent kötetben (Csokonai Vitéz Mihály négy színdarabja. Bp. 1956. 167–214. Vö. Vargha Balázs cikkével: Jókay József illusztrált másolata Csokonai két színdarabjáról. Irodalomtörténeti Közlemények 1955. 428–35.).

A családi indítékokon túl Toldynak Csokonairól írt dolgozatai is bőséges adatokkal szolgáltak. A Nemzeti Könyvtár 1846-beli Csokonai-kötete elé írt Toldy életrajzot; ez bekerült a Magyar államférfiak és írók. Életrajzi emlékek Toldy Ferenctől c. kétkötetes kiadványba (Pest 1868.). Ez részletesen ismerteti Csokonai köralakító tevékenységét, amelyben ésszerű terv alapján a kultúra minden tája iránt érdeklődtek a tagok, „e szerint egy olvasa mindnyájokért, s mindnyája egyért, s közös iparkodással közös javadalmat, a tudományok és irodalomban előmenetelt szerzének” (Toldy i. m. 2. k. 43.). Beszámol arról, hogy Csokonai „ifjú vezér” volt a kollégiumban, akit a város is figyelemmel kísért (49.), majd kicsapatása körülményeit foglalja össze (nyilván a Sedes Scholastica ismeretében): a kollégiumból való ki-kijárás contrascriba engedélye nélkül; tanítványaival meg nem engedett időben „sípoltatott”; professzorát, felvigyázóját írásaival, beszédével és cselekedetével bosszantotta a nagyerdőn, sőt minderről „vidám orcával” számolt be társainak; tiltott ruhákban járkált (2. k. 52–53.), „az oskolai könyörgéseket, mind a vasárnapi isteni tiszteleteket egészséges létére folyvást elmulasztotta” (52.). – A krónikások és vezérük, Jenőy Kálmán ugyanezekben a bűnökben leledztek.

Felhívhatta a figyelmet Csokonaira az a tény is, hogy 1870-ben indul meg a debreceni Csokonai-szobor felállításának hírverése is – országos méretekben. Jókai lapjában is gyakori a híradás a pályázatról, a szobor elkészültéről és az avatás előkészítéséről. Izsó Miklós szobrát 1871. okt. 11-én leplezték le. Ezen a napon a Hon /Jókai napilapja/ tárca-rovata hosszan foglalkozik Csokonaival. Kiemeli, hogy Csokonai az első, aki még a múlt század végén a népköltészet felkarolója, s megnyitja azt az iskolát, melyet Czuczor követ s majd Petőfi és Arany tökéletesít. A befejezés szerint „az utóbbi idők újdonság szeretete kissé hálátlanná tette a közönséget a régi jó írók iránt. A debreceni szobor egy intőjel arra is, hogy a régi irodalomnak szintén vannak kitűnőségei, kiket nagy kár nélkül nem lehet felejteni.” Jókai is írt egy epigrammát erre az alkalomra Csokonai címmel (98. k. 69.). – Az ünnepségen egyébként váratlanul Toldy is megjelent Debrecenben, s a gondosan előkészített terv szerint lefolyt ünnepségsorozat befejezéséül éppen Kisfaludy Károlynak Toll hatalma c. dramolettjét adták elő zsúfolt ház előtt. – Csokonai neve, műveire való utalás többször is található a regényben: Decséry hercegnő nem éppen elismerő szavakat használ. Jókai családjában azonban Csokonai nevéhez mindig csak a megbecsülés és szeretet jelzői kapcsolódtak. (Az utóbbira vö. Feszty Árpádné Jókai Róza: Pár szó Jókai könyvtáráról. Magyar Bibliofil Szemle 1924. 197–99.).

Vörösmarty Mihály neve is szerepel a példák között. Az irodalomtörténeti kritika az ajánlásnak ezt az adatát nem szokta általában Jenőyre vonatkoztatni. Tudomásunk szerint csak két helyen említik ezt a kapcsolatot. Oláh Gábor Jókai és Debrecen c. dolgozatában (Irodalomtörténeti Közlemények XVI. k. 272.), és Zsigmond Ferenc teszi szóvá, hogy „Vörösmarty reminiszcenciára is sor kerül: a nádor kisfiának halálára Jenőy megható szépségű elégiát ír” (i. m. 179.). (Vö. a regény 2. k. 78: 13 jegyzetét.) A Toldy-ünnepségeken emlegették Vörösmarty mecénását, a csizmadiát. Így Tseresnyés uram személye – ill. mintája – utal vissza Vörösmartyra.

Ugyancsak Zsigmond teszi szóvá, hogy Jenőy alakjában „itt-ott Széchenyi eszméiből is megcsillan egyik-másik”. Széchenyi István neve szerepel az ajánlásban is (vö. erről a fentebb mondottakat).

Hasonlóképpen általános korjellemzőként merülhet fel Kölcsey Ferenc neve is. Ez a név azonban szerepel a regény ajánlásában, minden személyes vonatkozás nélkül. (Viszont Kisfaludy, Kazinczy, Katona neve tárgyi emlékekhez kapcsolódik a megemlékezésben. – Toldy többször ír Kölcseyről is; a regényben csak apróbb célzások olvashatók Kölcsey személyére. – Szauder József ugyan említi, hogy Kölcseynek voltak az iskola és az élet közötti éles szakadékról olyan vallomásai, mint amilyen a csittvári krónika íróinak, de ezeket Jókai aligha ismerte (A romantika útján. 10-11).

Nemigen olvasható az irodalomban, hogy Jenőy Kálmán alakjában festőművész-mintákat is keresnének. Nem csuda, hiszen az író-festő alak egy személyben adott Kisfaludy Károly alakjában, s a fordítottjára nincs példa a művészettörténelem magyar köteteiben. Csak egy kritikáról tudunk, amelyik megemlíti, hogy a XIX. század eleji kulturális életet Jókai egyetlen szereplőbe sűrítette, Kálmán egyszemélyben Katona és Kisfaludy, Orlay és Markó. (Pester Lloyd 1872. jún. 22. 144. sz. Vö. Irodalom)

 

*

 

Barkó Pál regényalakja a kritikákban kezdettől fogva Kőrösi Csoma Sándor (1784-1842) személyéhez kapcsolódott. Ennek reális alapja is van. Már a csittvári krónikások előadásai is ráemlékeztetnek, Csollán Bertinek adott válasza szerint is azért készül Barkó Pali Ázsiába, hogy a „magyarok őshazáját” keresse meg, s ennek érdekében járja be Perzsiát, Tibetet, Kínát, s e célkitűzéseinek megvalósulásáról számol be a Tudományos Gyüjteményből idézett cikk is.

Jókai gyakori forrása, Horváth Mihály is erről az úti célról számol be, s említi, hogy Csoma hamar elvetette a tibeti és magyar nyelv közötti rokonság elméletét (i. m. 2. k. 15–16.). Az utazó rendkívüli elszántságát, kiemelkedő akaraterejét és erkölcsi nagyságát is részletesen bemutatja ez a cikk.

Ezen kívül közvetlen tudósításokat is kaphatott a székely fiúról P. Szathmáry Károlytól, akivel a regény írása idején együtt dolgozott Jókai a Hon /Jókai napilapja/ szerkesztőségében. Szathmáry sokat mondhatott Kőrösi Csomáról, aki 1799-től hosszú ideig volt enyedi diák, s akit 1818-ban, utazásából visszatértekor meg is kínált az enyedi kollégium tanári állással. P. Szathmáry ugyanis előzőleg megírta az enyedi kollégium történetét (A gyulafehérvári-nagyenyedi Bethlen főtanoda története. Nagy-Enyed 1863.).

Magát az őshazát és Julián barát útját korábban egy befejezetlenül maradt novellában is feldolgozta Jókai (A másik haza 1851. = Romemlékek. 36. k. 73–114. – Sajátságos, hogy majd élete végén már így ír: „Julián barát regéjét a háromszáz év múlva felfedezett Volga-vidéki ősmagyarokról tisztán a képzelet szüleményének tartom.” Levente 95. k. 160.). – Az önkényuralom idején egyébként más hasonló írásai is születtek (vö. Szinnyei Ferenc: Novella- és regényirodalmunk a Bach-korszakban. 1. k. Bp. 1939. 307.).

Ugyancsak a regény keletkezése előtt foglalkozik az akadémia egy újabb ázsiai utazó kiküldetésével. 1848-ban Fogarassi János biztosít négy évre megfelelő ösztöndíjat őstörténeti kutató számára, s az 1870. dec. 5-i ülésen dönt arról, hogy a felemelt ösztöndíjat Bálinth Gábor kapja meg. (A neves orientalista, később kolozsvári egyetemi tanár 1844–1913-ig élt.) Ezen az ülésen jelen volt Jókai is; ekkor olvasott fel (l. erről feljebb).

A legrégibb és legtöbb indítékot talán itt is a Tudományos Gyüjtemény adhatta. Ez a folyóirat sokat tárgyalta Kőrösi Csoma útjait, gyakran adott ismertetést, tudósítást munkájáról, gyűjtést szervezett Csoma javára, be-beszámolt a kapott hírekről. Csak előfordulásuk szerint idézzük azokat a legfontosabb cikkeket, amelyek az utazóról szólnak, illetve amelyek leveleit közlik e folyóiratban: 1820. X. 121–22. 1821. IV. 130.; V. 67–86.; 119–22.; VII. 142.; IX. 127. 1822. VIII. 41. 1825. I. 4–15. 1826. IV. 123–27.; IX. 105. 1830. II. 113. 1833. I. 95–99.; III. 85–III; X. 125. 1835. XII. 124. A Tudományos Gyüjtemény egyébként is többször foglalkozik a keleti rokonsággal, a szanszkrit nyelvvel, őstörténeti kérdésekkel, utazókkal (pl. az inkább kalandor, mint tudós Turkolyi Sámuel Asztrakánból 1716-ban kelt, akkor előkerült levelével 1821. X. 126–29. stb.).

Van azonban a regénybeli Barkó Pali leírásában néhány olyan utalás, amely arra figyelmeztet, hogy a szereplő megalkotásában más is lehetett Jókai modellje, s nemcsak egyszerű írói képzelet-csapongásról van szó. Reguly Antal az illető (1819–1858), aki nem ugyanott fordult meg, mint Csoma. Reguly az Ural vidékét járta be, és fontos néprajzi és nyelvészeti anyagot gyűjtött össze a finn-ugor rokonság bizonyítására. Tehát Reguly járt a vogulok között, Szibériában, ahol viszont Kőrösi Csoma nem fordult meg. Reguly egyetlen elkészült nagy műve, akadémiai székfoglalója szólt a dzsungárokról (A dzsungárokról és azoknak a magyarokkal állított fajrokonságáról), mint ahogy Barkó is velük foglalkozott. – Ez a feltevés nem légből kapott. Jókai is közreműködött a Reguly Album létrehozásában: ebben jelent meg A munkácsi rab c. írása (Nemzeti Kiadás (Jókai Mór Összes Művei. 1–100. k. Bp. 1894–98.) – És mégis mozog a föld; 43–44. k. 1896. 14. k. 76–104.) is még 1850-ben. (Reguly Album. 1850. Történeti és szépirodalmi tartalommal Jászay, Jókai, Jósika… által. Megelőzte: Reguly utazásai Toldy Ferenctől. Kiadta a Reguly Társaság. Pesten 1850.) Ez a Reguly Társaság 1845-ben alakult, s ezalkalommal az albummal kívánt névadóján segíteni (vö. Farkas Gyula: A Fiatal Magyarország kora. Bp. 1934. 230.).

Megint visszakerültünk Toldyhoz, aki a 129 oldalnyi bevezetésben sok, Regulynak hozzáküldött levelét közli. (Toldy bevezetését 1. a már idézett Életrajzi emlékek 2. k. 269–397. is.) Toldy nemcsak azt írja le, hogy Regulynak fiatalkorában Kőrösi Csoma volt példaképe, hanem pontosan ugyanarról az önérzetről számolnak be a közölt levelek, mellyel Barkó Pali visszautasítja gyűjteménye megvásárlását, viszont a pénzt felajánló orosz elküldi a gyűjteményt Pestre. (Toldy bevezetés LVII.) Az orosz akadémikus Baer mindent elkövetett, hogy Reguly igénybe vegye az orosz segítséget, csábította a pétervári akadémiához, de Reguly nem állt kötélnek, mire az orosz tudós a magyar akadémiához közvetítette Reguly igényeit, mert a fiatalember csak hazai segítséggel óhajtott működni (LXXV–LXXVI.).

 

*

 

Csollán Berti és életbeli modellje: Józsa Gyuri azonosítása közismert.

Magáról Józsa Gyuriról a Vasárnapi Ujságban két cikket is ír Milesz Béla, s láthatóan igyekezik idealizálni a léhűtő földesúr életpályájának képét. Az arcképpel és háza képével is illusztrált cikkek szerint pankotai Józsa György 1789-ben született. Apja Józsa Gábor, édesanyja felsővályi Vincze Mária. Patakon tanult jogot, majd 1809-ben Heves megye insurgens kapitánya. Sokezer holdnyi birtokon élt, mint „rettegett sátán”. Ellensúlyozásul Milesz Béla Józsa jótékonysági intézkedéseit is említi (Vasárnapi Ujság 1900. 30.). Tiszafüred nevezetessége a „bagolyvár”-nak is nevezett veres kastély, mely már a XIX. század végén is csak képről ismeretes. (Emellett volt egy rendes lakóháza is a családnak.) Az ominózus veres kastélyt 1844-ben kezdte Józsa építtetni, amikor házasodni készült. Spengel Zsuzsánna nevű házvezetőnője azt hitte, hogy őt akarja a földesúr elvenni, s eleinte gonddal felügyelt az építkezésre. 44 méter hosszú, 12 méter széles, 10 méter magas épület készült egyméteres falakkal, megannyi modern fűtési, vízvezetéki berendezéssel. Az építkezés azonban abbamaradt, mert egy bizonyos Bech kisasszony kikosarazta a nagyúri kérőt, a házvezetőnő viszont megmérgezte magát a más asszony után néző Józsa miatt. A heccmester 1847-ben halt meg, miután erős fogfájása keletkezett egy tiszai fürdés után, s a foghúzás miatt kapott fertőzés végzett vele. Erzsébet nevű leánytestvérének unokája, Wattay Gusztáv földbirtokos 1900-ban állíttatott neki díszes síremléket.

Az épülettel kevesebbet törődtek az örökösök; végül tégláját eladták, s ezzel megszűnt a lakatlan épületből keletkezett betyártanya. Állítólag Szilaj Pista, Piros Bandi is ott tanyáztak. (Vasárnapi Ujság 1895. 17.) György Lajos is hosszan foglalkozik Józsával, többnyire az idézett cikkek alapján (A magyar nábob. 224.), de ő 1793-ra teszi Józsa születési évét. A Heves vármegyei monográfia is megemlékezik Józsa Gyuriról, mint aki „kalandos tréfáiról országszerte ismert”, s így a hatóságokkal is gyakran meggyűlt a baja (Szerk. Borovszky Samu. Bp. 1909. 674).

Ismétlés elkerülése miatt a Józsa-anekdotákkal a regénybeli előfordulások jegyzeteiben foglalkozunk. Itt kell azonban rámutatni arra, hogy sajátságosan jelentkeznek ezek az anekdoták az egykorú sajtóban. Eleinte csak névtelenül, aztán Pankay György (Gyuri) néven, később J… A Gyuri, J. Gy. ill. Gy. J. jelzéssel, s csak 10–15 évvel halála után írják ki teljes nevét, – alighanem maga is örült volna ez utóbbi megoldásnak, ha megéli. Talán ezzel kapcsolatos, hogy az Egy magyar nábob keletkezése után több, mint másfél évtizeddel újra központi szereplőül választotta Jókai Józsa Gyurit. Jókai egyre több anekdotát gyűjtött össze, és a publikált történetecskék nagyrészt az ő tollából származnak – az És mégis mozog a föld megírása előtt és után (olykor ismétlésekben is).

Az erről szóló irodalmat lásd az Egy magyar nábob jegyzeteiben (A jelen kritikai kiadás 1. k. 319–24.; 2. k. 345.). Úgynevezett Józsa Gyuriádák olvashatók Bernáth Gáspár egyik-másik kötetében is. A múlt század közepe táján közismert adomák egyik gyűjteményében (Bernáth Gáspár adomái, élcei, apró freskóképei és gazsiádái. Összegyűjté hátrahagyott özvegye: A szamarkandi püspök. Bp. 1878. 208 l.) külön csokorban találhatók a Józsa Gyurihoz fűződő esetek (67–95.). – Tóth Béla Magyar anekdotakincsében csoportosítva mond el kilenc anekdotát Józsa Gyuriról, miután általános jellemzést is ad a hírhedt tiszafüredi földesúrról. Ezek közül kettő megtalálható a regényben is: a heccbeli bolhagyilkosság és a fizetés nélkül, de szabad lopásra felvett tiszttartó esete. Tréfakedvelő barátként itt is említést nyer Keglevich Miklós gróf és Bernáth Gáspár (2. k. 270–88.). – Vas Gereben az Egy alispán c. regényében (1858) név szerint együtt szerepelnek Keglevichcsel, sőt György Lajos azt is tudja, hogy Beöthy Lászlónak volt egy kéziratos regénye „vasadi és tiszafüredi Pankotay Józsa Györgyről” (A magyar nábob. Erdélyi Múzeum 1940. 215–39.). Legújabban hosszabban beszél róla Szücs Sándor (Úri mulatság. = Pusztai szabadok. Rajzok a régi Alföld életéből. Bp. 1957. 288–95.). – Józsa Gyuri név szerint is felbukkan Jókai regényeiben: A kőszívű ember fiaiban (29. k. 3.), a Szerelem bolondjaiban (A jelen kritikai kiadás 10.), adomagyűjteményében pedig szinte mindig.

A legtöbb hasonlóság az Egy magyar nábob Kárpáthy Jánosa és e regény Csollán Bertije között található, noha az És mégis mozog a földben a garázdán tréfálkozó földesúr nem javul meg. – Föltétlen rokonság van azonban Csollán Berti és a Mire megvénülünk Topándyja között. Nemcsak abban, hogy Lankadomb Tiszafüred környékén lehetett (28. k. 231.), de a mulatozások, az egyházi ünnepek, szertartások kicsúfolása, Topándy otthoni életmódja is kétségtelenül Józsa Gyuri-eredetre vallanak. – Egyébként Lóránd ingadozásai Jenőy útkeresésére emlékeztetnek, Bálnokházynénak és Csollánnénak is sok azonos tulajdonsága van, csakúgy, mint ahogy Gyáli alakja ismétlődik majd Aszályi szerepében. Ezentúl megannyi kisebb konkordanciát találunk, amelyekre az egyes esetekben külön is utalunk. (A két regény kapcsolatára, pusztán a korrajz tekintetében, már Zsigmond Ferenc is utalt. I. m. 180. – Vö. Mire megvénülünk jegyzetét, a jelen kritikai kiadás 467.)

Egy másik regénybeli szereplő is részben Józsa Gyuri modellje alapján készült az És mégis mozog a földben. Ez Bálvándy báró figurája. A részletekre a magyarázatok között kitérünk. György Lajos szerint azonban a báró szerepében többnyire gróf Keglevich Miklós élő alakjára is ismerhetünk. A Józsa Gyurihoz hasonló stílusú arisztokrata (1799–1847) „élénk részt vett a vármegyei politikai mozgalmakban, s különösen mint a Heves megyei ellenzék vezére vonta magára a figyelmet. Emlékiratokban, újságokban, egykorúak nyilatkozataiban gyakran feltűnik az alakja, mindig úgy, mint a századeleji zajos ellenállások főkolomposa. Azok a vonások, amelyekkel Jókai Bálvándyt jellemezte, tökéletesen ráillenek, vagyis a szertelen Bálvándy nem más, mint a szilási híres gróf Keglevich Miklós. Tudjuk még azt is róla, hogy igen jó baráti viszonyban állt Józsa Gyurival, rendkívül kedvelték egymást, sok tivornyás időt töltöttek együtt, s a róluk szóló anekdotás tréfákban is mindig közösen szerepelnek. Folyton keresték az alkalmat, hogy melyik tud csípősebb borsot törni a másiknak az orra alá. Bernáth Gazsi közösen kedvelt kenyerespajtásuk, aki sokat forgott társaságukban, igen jóízűen örökítette meg jókedvüket és együttesen kieszelt vagy egymást bosszantó vaskos tréfáikat. Teljesen kettőjükre áll, amit Jókai Bálvándyról és Csollán Bertiről ír, hogy elválhatatlanok voltak, hogy állandóan azon törték a fejüket, miképpen tréfálják meg egymást mentől kegyetlenebből. „S nem volt az a sordidus tréfa vagy elegáns patvarkodás, amit meg ne engedtek volna egymás ellen.” (A magyar nábob. 237.) A sokat emlegetett Bernáth Gáspár szintén Tiszafüredről származott, Józsa Gyuri földije volt, és sokszor volt együtt a másik két nagy tréfacsinálóval. Később kapcsolatba került Jókaival, s nyilván ő szállította a józsagyuriádákat írónknak, de a régi Pestről szóló emlékek is gazdagon éltek Bernáthban, s ezen a téren is sokszor szolgáltatott adatokat Jókainak, minden bizonnyal e regénye írásakor is. Élt 1810–1873-ig. (Vö. György Lajos i. m. 222.).

Irodalomtörténeti szempontból Oláh Gábor foglalkozott először a csittvári krónika létezésével (Jókai és Debrecen. Irodalomtörténeti Közlemények XVI. 1906.). „Ez a regény [És mégis mozog a föld] veti napvilágra a Csittvári krónika érdekes, misztikus történetét. Míg Jókai meg nem írja, talán a debreceniek sem tudják: mi volt a Csittvári Társaság? mi volt a Csittváti Krónika? És bizony mindmáig homályosság fedi az egészet. Ma sem tudunk többet róla, mint a mennyit a Jókai regényből megtanultunk. Sőt, itt a bökkenő: volt-e hát csakugyan valaha ilyen krónika? Írtak-e hát abba sárospataki vagy debreceni diákok olyan dolgokat, a melyeknek nyílt kimondása főbenjáró bűn lett volna? Sokan szentül hiszik hajdani megvoltát, keresik máig is a debreceni nagykönyvtár poros tékái mögött; mások puszta Jókai-leleménynek tartják.” (272.) Oláh Gábor aztán megyei monográfiák és a Pallos Nagy Lexikonában levő Ballagi-cikk alapján (4. k. 701.) elmondja a Zemplén megye északi részén hajdan állt Csicsva vára történetét. Itt tartották volna a csicsvai könyvet, amely válogatott hazugságok gyűjteménye. S közmondás is kerekedett a nagy hazugságokra: „Ezt is beirhatni a csicsvai könyvbe.” – A „csicsvai” és „csittvári” jelző kontaminációjára már Tóth Béla felhívja a figyelmet (Magyar anekdotakincs. 1. k. 247.), Szirmay Antal könyve alapján (Not. top. com. Zempl. 340). Talán sajtóhiba, hogy a közmondásban csicsai könyvről ír Tóth Béla, jóllehet előzőleg mindenütt csicsvai könyvet emleget.

Fontos és eredményes nyomozást végzett a diákirodalmi hagyományok ügyében O. Nagy, Gábor (Református kollégiumi diák-irodalom a felvilágosodás korában. Öntudatlan népiesség kéziratos gyűjteményirodalmunkban. = Értekezések az 1941. évről. A debreceni ref. koll. tanárképző intézetének dolgozatai. 203–88.). Hivatkozik O. Nagy Jókainak A szellem meghamisítása c. előadására és Kazinczy levelezésének egy adatára (Levelezése 6. k. Bp. 1895. 562.), mely szerint az író édesapjának birtokában volt Csokonai verseket is tartalmazó „írott gyűjtemény”, sőt Jókay József maga is szerkesztett ilyet, majd megállapítja, „hogy Jókai jól ismerte a kollégiumi gyűjtemény-irodalmat, és… az egész Csittvári krónika leírása nem más, mint a debreceni kollégiumi gyűjtemény-irodalom keletkezésének stilizált rajza, romantikus környezetbe helyezése”. (O. Nagy i. m. 219.).

Jókai csak csittvári krónika alakban emlegeti a könyvet, ez a regény első fejezetének címe is. A jezsuitákra fogja az író, hogy ők gúnyolják e gyűjteményt „csicsvári krónikának”, mert róluk sok kedvezőtlen adatot jegyeztek fel a könyvbe, s idézi a hazugságról szóló szállóigét.

A Pesti Hírlap 1925. évi Nagy Naptárában Tábori Kornél Jókai-intimitások c.-en írt cikket (170–216.). A Jókai intim órái c. fejezetben a cikkíró Huray Anna vallomására hivatkozik. (Huray Anna apja, H. József, Jókai rokona. Huray felesége, Jozefin: Laborfalvy Róza apjának, Berke Józsefnek a második házasságából származó leánya.) Huray József 56 évig volt a pannonhalmi apátság fürdőorvosa, s így tudhatott Huray Anna az író és Vaszary Kolos zalavári apát, majd pannonhalmi főapát, hercegprímás és bíboros barátságáról, füredi találkozásairól. „Vaszary nem egyszer olyan eseteket mondott el régi krónikákból, amelyekből aztán a színes írói fantázia lebilincselő históriákat alkotott a közönség számára. A primástól kapta Jókai a híres csicsvai krónika egyik példányát is. Ama nagy tudósnak, professzor Hatvaninak életéből némely töredékek és az Aranyember egyes részletei szintén Vaszary Kolostól származtak.” (197–98.) – Sajátságos, hogy Tábori Kornél, amikor a Tolnai Regénytárban, kötetben is kiadta ezeket az „intimitásokat” (Jókai regénye. 156 lap), a Vaszaryval kapcsolatos feljegyzést kihagyta (bár más anekdotákkal bővítette az eredeti szöveget). – Maga a visszaemlékezés forrásértékéhez szó férecto Jókainak már 1856-bar megjelent A magyar nép adomái c. gyűjteménye, amelyben benne foglaltatik az emlegetett Töredékből származó Hatvani anekdota-sor (vö. O. Nagy i. m. 218–19); így pedig kevés a valószínűsége annak, hogy az akkor még 24 éves Vaszarytól kaphatta volna az adatokat; s az is feltűnő, hogy a „csicsvai krónika” egyik példányáról beszél az anekdota, hiszen a dolog természeténél fogva aligha lehetett belőle – e néven – több, főleg ha ez a diákok könyvével lett volna azonos. – Egyébként: az És mégis mozog a föld közlése idején jelent meg Jókainak a Magyar Faust c. hosszabb elbeszélése (Népmonda Hatvani István professzorról alcímmel. A Kisfaludy Társaság Évlapjai. Új folyam. 6. k. 1870–71. 140 skk.), miután azt előzőleg a Társaságban felolvasta (kötetben: 50. k. 44–66.). Ebben megtalálható a csittvári krónikabeli bűvészkedés, a „cras” felírás története, a rejtelmes epitáfium históriájával együtt (e regényben 1. k. 23.). Legutóbb Bán Imre mutatott rá arra, hogy a legújabb kutatások szerint „a Hatvani monda sohasem élt a nép ajkán: a debreceni kollégium felvilágosodott légkörében termett még Csokonai idejében, legrégibb kézirata 1796-ból való”. (Vö. Debreceni diákirodalom a XVIII–XIX. század fordulóján. = Bán Imre–Julow Viktor: Debreceni diákirodalom a felvilágosodás korában. 1964. 13.)

 

*

 

A csittvári krónika forrása kettős: valóságos, írásos anyagok és hallomásból ismert történetek. Az előbbiek nagyrészt megvoltak Jókai birtokában: ezek egy részével a hagyatékból meg is ismerkedhettünk. A hallott történetekre pedig csak utalhatunk, mint kortörténeti dokumentumokra, olyan szervezkedésekre, amelyek a század elején vagy a XVIII. század végén léteztek, s így történeti alapot szolgáltathattak hasonló kör, mozgalom szerepeltetésére a regényben.

Ami a valóságos, írásos dokumentumokat illeti: Jókoi Mór irodalmi és művészi hagyatékának becslési és átvételi lajstromai címmel tekintélyes gyűjtemény található az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában (Fol. Hung. 1945.). Itt a kéziratok között ilyen tételek felsorolását találhatjuk: 191. Gúnyirat II. Ferenc császárra. 1805. – 201. Karaffa vértanúinak börtönét ábrecto fénykép. – 205. Kovács József: Intim eszmecsere. – 207. Krónikás leonini versek az insurgensekhez. 1800–10–210. Latin írás 1726-ból. 213. Prédikácziók a XVIII. szd-ból. – 215. Sebestyén Gábor: Elegy-belegy stb. (26. d.) Ezek nagyrészét már nem lehetett megtalálni, de megvan két fontos kézirat-kötet, amely azt bizonyítja, hogy a csittvári krónika egy része a Jókai tulajdonában volt gyűjteményekből került összeállításra.

Az egyik, egy 78 lapos, Oct. Hung. 695. jelzésű könyv az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában a következő címlapot viseli:

 

 

Ebben a kötetben 80 verset találhatunk, szinte kizárólag magyar, ritkán latin vagy német nyelven. A 73. d. – 78. d. lapokon A Mezei Gazdasághoz tartozó némelly Jegyzetek olvashatók.

A másik nagy kolligátum, amelynek leltári címe: Kuruckori versek és hivatalos iratok másolatai. 17–18. sz. Magyar, latin, német. Egykorú másolatok, több kéz írása. 156 folio. Jókai hagyaték. (Az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára Quart. Hung. 2041.)

Mindkét kötettel csak annyiban foglalkozunk, amennyiben e regényt érintik. Ezek az utalások pedig nagyobbrészt a Tárgyi és nyelvi magyarázatok között foglalnak helyet a csittvári krónika szövege kapcsán, kisebb részében pedig a Jókai noteszjegyzeteivel foglalkozó fejezetben.

A hallomásból ismert történetekről szólva, mindjárt egy becses adalékkal kell kezdenünk, amelyet Molnár Józsefnek köszönhetünk. Ő találta a Ráday levéltárban kutatva ezt az utalást, amely minden valószínűség szerint a krónika csicsvai címezésére derít fényt. Az 1752–55 között lefolytatott pereskedésről ezeket olvashatjuk:

„Mi ezelőtt Nánás Várossában, mostan penig Büd helységben lakozók, Harmath György, Anna nevű hites Társommal és Anna leányommal az Catholica Romai Hit ellen következendő, motskos és káromkodó szókat Hitünkkel és illő bizonyságokkal meg bizonyítani mindenkor készek vagyunk:… 3tio Nánási oskola Mester Otsaj János, a ki mostan ugyan Nánási Predicatornak Veje, Romai Catholica Hitünk ellen Pasquillus könyvet tartott, melly könyvet tsufságul sokaknak ki botsátotta olvasni, és az akadván kezébe Csitsvaj Györgynek, Szabó Sámuel házába hozta, a hol én Harmath György hites társommal és Anna lányommal laktam, a holott nevezett Csitsvaj György nagy hahotával olvasta, és nem tudván azt, hogy mi Romai Catholica igaz hitben légyünk, számtalan sokszor monta, bezzeg rakja őket, s. verso baszom a Lelkedet, mely könyvbe Boldogságos Szüz Mária ellen, Római Szentséges Pápa ellen, Püspökök és más rendő Papok ellen való káromkodások ollyanok voltak, hogy még irtóztató hallani is, nem hogy mondani: kiket Isten életünknek kedvezvén, némelyiket specificálni is fogjuk hitünk szerint. – Azon könyvet akkor Szabó Sámuel Ur házánál olvasni György Filep hallotta és azután én Harmath Györgyné kezében adván maga is olvasta. Azon kivül Görög Márton, Görög Miklós és Szabó Sámuel feleségestől jelen voltak midőn Csitsvaj György olvasta.”

A tanúvallatás a nánási elöljárók ellen történt, akik Sári Péter emeritus hadnagyot feljelentették, s az a maga védelmében egészen a királynőig elment, s a bécsi agentialis iratok közt van ez az idézett melléklet is. Sári Péter a felterjesztésében ezeket írta: „Alázatosan kénszerittettem Excellenciadnak representalni, hogy Nemes Szoboszló Várossának múlt két esztendőben érdemes hadnagya… Sámuel uram házánál egykor meg jelenvén, panaszoltam ellenem kegyetlen haragját… kire is azt mondotta, hogy egy sák pénze volna kegyelmednek el költetné kegyelmeddel, még sem volna kegyelmed dolgának boldogulása, még Csenaldi Sámuel uram kapitány lészen, mert az igazat üldözi, a gonoszat penig patrocinallya. Azon szavára elő vevén egynehány levelből álló meg irtt pasquillust, a kiben a Szentséges Római Pápa és minden belső személlyek az egész Catholica Religio nagy utálatossággal le vadnak irva…” (Ráday Gyűjtemény Recursus Dömjeniana. I. A. II. 2309. 583. lapon.).

Az idézett passzus első részéből az olvasható ki, hogy egy bizonyos Csitsvaj (= Csicsvai) olvasta fel az istentelen és antiklerikális blaszfémiákat, mégpedig egy könyvből. A második részből az tűnik ki, hogy más is olvasott ilyeneket, esetleg nem is könyvből. Mindez valószínűsíti a csicsvai könyv (Csicsvai-féle könyv) elnevezés elterjedésének valóságos alapját: később a tulajdonnévből lett jelző mögött helynevet kerestek. Jókainak nem kellett látnia ezt a könyvet, pasquillust; még a hallott nevet is megváltoztatta, s így lett a regénybeli fiktív gyűjtemény: csittvári krónika – máshonnan származó tartalommal.

De miért került a csittvári krónika Debrecenbe? Az nem magyarázat, hogy az előbb idézett Csitsvaj György a Debrecen közelében levő Hajdúnánás és Tiszabüd (később Büdszentmihály, ma: Tiszavasvári) helységekhez tartozik. Ráadásul a gyakran idézett, a Jókai édesapja gyűjteményében is sokszor szereplő Kováts (Kovács) József, a „rímkovács”, „ez a legdebrecenibbnek érzett költő” sohasem volt Debrecenben (Bán Imre i. m. 15). Ennek oka több mellékkörülménnyel magyarázható, de elsősorban Csokonai személyének köszönhető.

O. Nagy Gábor jegyei meg, hogy „a krónikaírókat maga elé idéző sedes-ülés történeti alapja… talán az a nyomozás, melyet a helytartótanács 1783-i megkeresésére Debrecen város végzett Szent István költött levelei megtalálására a Kollégiumban”. (I. m. 219.) Ezek a levelek megtalálhatók az ismeretlen másolótól származó ún. Csokonai gyűjteményben (régebben drecto Bertók Lajos, újabban a debreceni kollégiumi könyvtár tulajdonában). Ez a Szent jobb „tiszteletére” írt hosszabb prózai írásmű volt a tárgya a helytartótanácsi rendeletre folytatott eredménytelen kollégiumi keresésnek. (O. Nagy i. m. 280.)

Oláh Gábor egy másik példára utal. A csittvári krónikásokról beszélve ezeket írja: „Ellenállhatatlanul kísért itt a Csokonai példája… És hogy magát Jókait is csábítja ez a hasonlóság: bizonyítja a Sedes lefolyásának rajzában az a sok érdekes vonás, a mit gyaníthatólag a Csokonai-per részleteiből vesz át regényébe. Olvasnia kellett a debreceni Sedes Scholastica jegyzőkönyvét, mert pl. a mit Jenőy Kálmán felsorol, mint rájok halmozott vádat, csaknem szószerint a Csokonaira szórt vádak. S egy áruló éppúgy akadt a csittváriak között, mint a Csokonai ügyében valószínűleg Lengyel széniorecto” (Jókai és Debrecen. Irodalomtörténeti Közlemények 1906. 274.) Az említett fegyelmi jegyzőkönyvek eredeti latin szövegei Csürös Ferenc kiadásából ismeretesek (Csokonai kollégiumi pöre. Irodalomtörténeti Közlemények 1905. 447–64.); a Muraközy Gyulától származó magyar fordításuk, megfelelő jegyzetekkel, olvasható Vargha Balázs: Csokonai emlékek c. kiadványában (Bp. 1960. 32–71., 551–56.). Ezekben szerepel Csokonai egy iskolatársa, Karika János esküdt, 1787-től debreceni diák (majd Császár falu lelkésze). Ez a név megvan regényünkben is. Ő az egyike a krónikát a tűzvészből megmentő hősöknek. A részletek egyezéséről a jegyzetek között emlékezünk meg. (L. még Oláh Gábor: Csokonai. Irodalomtörténeti Közlemények 1928. 183.)

A Csokonai-per egyébként nem volt egyedülálló. O. Nagy ismer egy eljárást 1800. nov. 22-én is, ahol magyarra fordított könyvek olvasása a vád tárgya, majd Kölcsey panaszát idézi, mely szerint a tanárság a magyar könyv kézbevételét tiltja. (Levele Kazinczyhoz. 1808. jún. 25. = Minden Munkái Bp. 1887. 10.) Mivel büntetés is járt a tiltás mellé, „a kollégiumi diákságnak nem maradt más választása: magának kellett irodalmat alkotni saját szükségletének kielégítésére, s mivel nyomtatott könyvekhez nem jutott hozzá, kézzel írott gyűjteményeket állított össze”. (O. Nagy i. m. 210–11.)

Bélteki Lajos az Athenaeumban számol be egy 1833-ban szervezett társaság munkájáról, amelyben a tárcaíró is részt vett annak idején. (Tanuló ifjak egyesülete Debreczenben. Athenaeum 1842. II. félév. 1.) Ez a társaság új magyar könyvek beszerzésére pénzt adott össze, hogy azokat megismerjék, azokból tanuljanak, s azokhoz hasonlókat készíteni maguk is megkíséreljék. Ugyanennek a kornak minden irodalmi szervezkedést, irodalmi kört tiltó kollégiumi intézkedéseiről – beleértve a Csokonai síremlékére rendezett gyűjtés tiltását is – számol be O. Nagy Gábor egy másik tanulmányában: A „debreceniség” alkonya. (Ifj. Péczely József irodalomtörténeti értekezéséhez. Értekezések az 1939. évről. A debreceni ref. koll. tanárképző intézetének dolgozatai 153–64.)

Sárospatakon hasonló a helyzet. „A népi gondolattal együtt a nemzeti gondolatnak is hűséges szolgálója az ifjúság. Ezt mutatja az a sajátságos intézmény is, mely 1813–1822-ig állott fenn Pántzél-vármegye vagy -ország (Regnum Pántzél) néven a joghallgató ifjúság körében. A gondolat egyik tanáruktól: Kövy Sándortól, az országos hírű jogprofesszortól indult el. A valóságban kegyetlenül megszüntetett alkotmányos életet állították vissza ezek a lelkes ifjak, intézményeivel, hivatalnokaival, tisztviselőivel, minden formaságával, választási harcaival, szabad szó- és gondolatnyilvánításával. Érthető, hogy ez az ellenzéki szellem kihívta a hatóságok ellenszenvét, s 1822-ben betiltották a virágzó egyesület működését.” (Vö. Jánosi Ferenc: A sárospataki református főiskola irodalmi élete 1800-tól 1868-ig. Értekezések az 1941. évről… 5–62. – Az idézet a 10. lapon.)

Zsigmond Ferenc még kérdést tett fel: „még a csittvári krónika adomaszerű, regényes motívumáról sem tudhatjuk, nem hagyományon vagy épen adatokon alapul-e?” (Jókai és Debrecen. 1925. 70.) Ma már bizonyítottnak vehetjük, hogy kiterjedt hagyományra és pontos adatokra egyaránt épít Jókai, amikor a csittvári krónikát összeállította ebben a korfestő regényében, s ezek az adatok, célzások nemegyszer előbukkannak más Jókai-írásokban, mint a jegyzetekben erre a tényre többször utalunk is. Barta János egy alkalmi megemlékezésében rámutat arra, hogy amikor Jókai „1850 után annyit foglalkozott a reformkorral és a 48-as forradalommal, arról kellett meggyőződnie, hogy a nagy nemzeti mozgalom egyik kezdeti szakasza, a magyarság eszmélkedésének egyik első lépése Debrecenhez és a Kollégiumhoz fűződik. Ezért rajzolja olyan szeretettel és büszkeséggel az És mégis mozog a föld című regényében a nagy kollégium haladó, szinte forradalmi szellemű földalatti szervezkedését. A híres csittvári krónikában a magyar nemzeti mozgalmak szinte valamennyi dokumentuma össze van gyűjtve… a XVIII. századi parasztlázadások leírása mellett ott vannak az országgyűlési gúnyiratok s köztük olyasmi is, mint a Martinovics-káté. Az egyik összejövetelen Csokonainak a vallásról szóló antiklerikális versét szavalják, végül megszólal a tárogató! Íme, így, ennyire haladónak értékeli Jókai a kollégium hagyományait” (Jókai. Ünnepi megemlékezés halálának 50. évfordulójára. Építünk. 1954. 2. sz. 6.)

Csak röviden említjük meg, hogy Jókai, a debreceni diákélet leírásakor gyakran merített a pápai kollégiumban szerzett élményeiből, emlékeiből. Ezeket Tóth Endre mutatta ki (Jókai és Pápa. Pápa 1943.), a részletekre azonban csak a Tárgyi és nyelvi magyarázatok között térhetünk ki. Itt kell azonban beszélnünk arról: pápai diákkorszakában Jókai maga is részt vett az irodalmi társaság életében, amelynek olyasféle viszontagságai is voltak, mint a csittvári krónikaíróknak – ha nem is ugyanolyan következményekkel. Bodolay Géza: Irodalmi diáktársaságok 1785–1848 című könyve (Akadémiai Kiadó, Bp. 1963. 810 l.) szolgál sok érdekes adattal. Megtudjuk, hogy már Jókai bátyjának, Károlynak is volt összeütközése pozsonyi diáksága és diáktársasági szereplése miatt a korabeli hatalmasságokkal (179., 720.); arról is tudomást szerzünk, hogy Kecskeméten, jogász évei alatt Jókai szerkesztett egy diáklapot Kalliope címmel, de ennek egyetlen példánya sem ismeretes (i. m. 634. Idézi Szabadi Sándor: Egy vidéke diáklap a reformkor idejéből… Kecskemét 1961. 2–3.). Az 1841–42-es pápai diákoskodás adhatta azonban a leghathatósabb élményt a regénybeli krónikás szellemhez. Bodolay szerint „először óvatos vagy maradi tanárokkal, végül ismét a legkegyelmesebb felső parancsok szerzőivel találták magukat szemben a társaságok tagjai”. Éppen amikor Petőfi, Orlay, Jókai, Kerkápoly is tagja a pápai Képzőtársaságnak, akkor akarták kitűzni ezt a pályatételt: „Fejtessenek ki’ a Dósa-had okai ‚s következményei”. Erre határozat is született, de mivel a feltett tudományos kérdés „a ‚politikával nagyon összefüggőnek” találtatott, – mégis mást tűztek ki (Bodolay i. m. 52.).

Jókai mindig nagy szeretettel emlékszik vissza a Képzőtársaságra (100.), s miután távozta után tiszteleti tagnak választották meg, az 1846-i pályázatok elbírálására is felkérték. A „Jókay Mór fiuk” aláírású, háláshangú levelet közli Bodolay (63., 622–24.), s e levélben olvashatók a bírálatok is. Már a novellák recenziójakor felveti a nehézségeket, amelyek kiadás esetén felmerülhetnek, mivel királygyilkosság, királybűnhődés, papi dolgok fordulnak elő bennük, de a legérdekesebb egy történelmi dolgozat kritikája. A szabadságharcban hősi halált halt Győrffy Endre dolgozatot írt István királyról: „Vizsgálódás Szent István kormánya fölött, itt ott ügyelettel annak következményeire” (487.). Az értekezés határozottan bírálja István uralkodási eljárásait, s tudatában van ebbeli úttörő mivoltának: „a magyar történetírók Szent István iránti kiapadhatatlan dicséreteiket nem birtam eléggé szilárd férfiúi erővel ostromolni” (uo.). Jókai a bírálatot tartalmazó levelében ilyeneket ír e műről: „Sokkal több igazság van… lerakva e műben, mintsem annak jelen sorsunkban világot látni, vagy a világtól láttatni szabad lehetne. A Képzőtársulatok sorsa, a nélkül is olly ingadozófélben van; – okul a politikai életkérdésekbe avatkozást vetik fel, – hogy ha még egy illy helyes felfogású, tisztult nézetű, okokkal és tényekkel bizonyító értekezés jöhetne valamellyiknek kebeléből tudomásra, ez volna megölő betűje minden rokonállapotú társulatnak.” (63.) Majd így folytatja: „Bíráló bátorkodik a tisztelt társulatnak e művet a feltett jutalomra ajánlani, azon tanácsadással, hogy ezt arcanumába azonnal elrejtse… Álladalomról, kormányról, fejedelemről szabad írni, de minden, a mi pap és papé, sacrosanctum és ne nyulj hozzá”… (Biráló) „nem mulaszthatja el, hogy a tisztelt társulat abbeli örömét ne ossza, hogy ha eltemetendő kincset nyert is e műben, e mű szerzőjében bizonyosan egyikét bírja legszilárdabb és reménytelljesebb tehetségeinknek.” (624.)

A regény csittvári krónikájában éppen Jenőy olvas fel egy tanulmányt – harmadik előadóként – a nagyerdei utolsó összejövetelen: Szent István koronájáról. Nemigen véletlen, hogy a meglepő felfedezéseket tartalmazó, eredeti, illúziókat romboló „értekezés is felvétetett a krónikába, de utána lőn jegyezve, hogy ezt soha le ne írja, tovább ne adja senki” (i. k. 27–28.). Ugyanaz a sorsa Jenőy dolgozatának, mint a Jókai által „arcanumba” javasolt Győrffy-tanulmánynak.

 

*

 

Zsigmond Ferenc hívja fel a figyelmet arra, hogy „az És mégis mozog a földhöz némi tárgyi és hangulati rokonság fűzi a Mire megvénülünk c. regényt (1865). Ami a cselekmény idejét illeti, ez a munka mintegy folytatása az előbbinek. Amaz a XIX. századnak körülbelül első negyedét öleli fel, emebben a cselekvény bonyodalmának kezdete Kossuth Országgyűlési Tudósítások c. vállalkozásának idejéhez fűződik. A cselekmény megindításában tárgyi motívum is emlékeztet az előbb ismertetett regényre: mind a két munka elején tilos műveletek miatt az iskolából kicsapott hazafias, jeles diákokról van szó.” (Jókai. 180. Vö. még a jelen kritikai kiadás 16. k. 555.) – Részletesebben itt nem foglalkozunk ezzel a kérdéssel, csak utalunk egy idetartozó adalékra. A Magyar Nemzet Történetében, a Kossuth Lajos c. fejezetben ugyanis ezt írja Jókai annak kapcsán, hogy az Országgyűlési Értesítő kiadását elhatározták az 1832-i országgyűlés rendei: „A nyomtatásban sokszorosítást a kormány nem engedte meg: még a kőnyomat használatát is betiltá! Azt azonban nem akadályozhatta meg, hogy írott tudósítások szerkesztessenek… Az Országgyűlési Értesítőt a pozsonyi fiatalság, többnyire tanulók írták le dictando… …s ezek lettek zárt levélborítékban a megyéknek megküldve.” Ehhez a bekezdést végző mondathoz azonban csatlakozik egy csillagos jegyzet is: „1836-ban magam is részt vettem e leírásban, mint pozsonyi diák, s ez időtől maradt meg mind mostanáig a nyomtatásnál is sűrűbb írásmódom.” (Id. kiad. 834.) – A Mire megvénülünkben, a VII. Tiltott iratok c. fejezetben megírja Jókai ezt az 1836-os jelenetet, ahol a „tizenkét éves gyermekig” mindenki részt vett e munkában: Dezső is – aki ezúttal magával Jókaival azonosítható – közeledik a tizenkettedik életév betöltéséhez 1836-ban.

Mindez csak arra bizonyíték, hogy Jókai a maga izgalmas élményeit is beleírta a csittvári krónikát szerkesztő fiúk sorsába – mint ahogy ennek számos más bizonyítéka is van. Áronffy Dezsőről ugyanezt megállapítja Orosz László is a Mire megvénülünk jegyzetében. (A jelen kritikai kiadás 16. k. 464.)

 

*

 

Volt azonban a csittvári krónikának „utóélete” is. Figyelemre méltó, hogy a későbbi előfordulások már mindenütt a Jókai-használta címet alkalmazzák (ő is említi a Kiskirályokban 75. k. 36.), s nem találkozunk más címmel. Kivéve Tóth Bélát, aki anekdota gyűjteményében még a csicsvai könyvről beszél.

Legelőször 1871. febrecto 22-én (recto k.) közöl híradást A Hon A csittvári krónika története új kiadásban címmel. Beszámol a pozsonyi tanulóifjúság felhívásáról, „melyben Magyarország és Erdély minden szépre és nemesre törekvő ifját” felszólítják a „magyar önképző szövetség” megalkotására. A pozsonyi kör mindjárt Jókai regényének megindulásakor kezdhette meg működését, mert kéthónapos működési adatokat közöl a hírecto Ez alatt az idő alatt hét ülést tartottak, főleg „iskolában nem tanított tudományok” tanulmányozásával. A belépőnek becsületszóval kell megfogadnia, „hogy mindig magyar lesz, és nemzeti művelődését szívén hordva, azért anyagilag és szellemileg, tehetsége szerint mindig kész leend áldozatot hozni!” A fentebb már ismertetett korhelyzetnek megfelelően ez a hír is arról számol be, hogy már 14 vidéki csoportosulás csatlakozott a pozsonyi felhíváshoz, de pesti egy sem. A szervezkedés bizonyos illegalitást is elárul, mert az üléseket „egy tag szállásán” tartják, s szemben állhatott az iskolák hivatalos önképzőköreivel is, mert a tudósítás végén ez olvasható: „Tisztikarunk – csak az alapszabályok megerősítésével irhatja ki egész nevét – szomorú, de úgy van, a mai időben is ilyen egylet üléseit csak lappangva kénytelen tartani! Sok ellenünk a fondorkodás, pedig mi önmagunkban is többet tudtunk kivinni, mint a mennyit azon önképzők, tanári elnökeikkel együtt, melyek egyletünk virágzásában végelgyengülésüket látják. Tehát ezért kellett csaknem buknunk!”

Hír van arról is, hogy – a barátság fenntartására és a korszerű műveltség terjesztése céljából Pesten „Debreczeni Kör” működik, azoknak részvételével, akik Debrecenben születtek vagy ott jártak iskolában és most Pesten élnek. (H 1871. júl. 25. recto k.)

1885 elején megjelent egy ilyen című gyűjtemény a fővárosban: Csittvári krónikák. Folyóirat a múlt századból. Szerkeszti Egy vén diák. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, Károly krt. 8. A „Vén diák” aláírású bevezetés szerint addigi anyagát a debreceni diákok által a múlt század végén s a mostani elején keletkezett feljegyzésekből szedte össze. Az addig némák, elcsitítottak megszólaltatására vállalkozik, de megjegyzi, hogy az igazi csittvári krónikához képest, ez a folyóirat csak szerény vállalkozás. Előre elnézést kér a „szabados eszmék és fátyolozatlan kifejezések” miatt, egyszersmind hasonló szellemű anyag beküldését kéri és várja. A többé-kevésbé ma már ismert anyag első csoportjában pajzán Csokonai versek, névnapi köszöntők találhatók, a II. rész címe: Honfi keserv – s a tartalom is ennek megfelelő. Majd „Szatira és ezzel rokon” darabok következnek, míg végül az „insurrekció” néhány éneke következik. – A vállalkozás folytatásáról nincsen tudomásunk. – Ugyanebben az időben a Sárospatak c. hetilapban is van egy „A csittvári krónikából” című rovat. Ebben a régi Zemplén megyére vonatkozó anekdoták sorakoznak.

A kilencvenes évek elején beszámol Jókai Az Osztrák Magyar Monarchia Irásban és Képben egyik cikkében három kálvinista diák útitársról, akik Debrecenből tartanak hazafelé, a Tiszán úsztatva, s közben „egy falut sem hagynak maguk mellett elmenni, hogy valami adomát ne mondjanak róla. Ez az Alföld ősi fonográfja, a diákok szájhagyománya, ők a Csittvári krónika letéteményesei. Ők ismernek itten minden falut, mezővárost, hogy ki a pap, ki a rektor benne, s mennyi annak a dáciája; van-e benne régi templom, bortermő hegy, erdő. Az igazi adóalapot csak a kálvinista rektor és pap ismeri hamisítatlanul, s azok után a legátus diák.” (Tiszamenti élet. = Jókai: Magyarhon szépségei. Bp. 1956. 85.)

 

*

 

A csittvári krónika íróinak kalandos folytatóiról érdekes adatot jegyzett fel – édesanyja elbeszélése alapján – Feszty Masa. A Feszty Árpád és kora című, sajtó alá elkészített kéziratában ezeket olvashatjuk: „Feszty Árpád 1870-ben, 16 éves korában, a Budai Királyi Főreáliskolába iratkozott be. Jókai regénye, az És mégis mozog a föld ez idő tájt jelent meg. Feszty és osztálytársai a Jókai képzelete alkotta Csittvári krónikáról olvasva, hazafias felbuzdulásukban ,vérszerződést’ kötöttek – állítólag egyenesen a Habsburg-ház egyik tagjának megölésére –, azon kívül a Csittvári krónikának az ő intézetükben való vezetésére, az ,eredetinek’ pedig megszerzésére.

Ezeket az egészen gyermekes diák-képzelgéseket azonban valaki kifecsegte, az iskola felfigyelt, amire ők ijedten lappangtak néhány napig valahol, aztán meg is szöktek, de ennek a kalandnak kudarca után mégiscsak előkerültek.

Az ügy elsimult, bizonyítványt kaptak, de azt tanácsolták, hogy ne jöjjenek vissza a jövő évben az iskolába… Feszty, apjától való féltében, nekivágott az Alföldnek, beállt valamiféle színészcsapatba, s majdnem Debrecenig jutottak el 1872 április–június közötti időben. Lerongyolódtak, éhesek voltak, s egy falusi plébános vendégelte meg őket, s ellátta a megszökött diákokat útiköltséggel.

Mikor Jókaival Feszty Árpád is Debrecenben járt (a Sárga rózsához gyűjtvén adatot), a díszebéden elbeszélte ifjúkori kalandját, s rájöttek a jelenlevők, hogy melyik az az elfelejtett falu. A főispán befogatott, s kikocsiztak a plébánoshoz, aki még akkor is ott szolgált, s összeismerkedtek a hajdani rongyos diákból lett festővel. Az eseményről állítólag valamelyik debreceni lapban is megemlékeztek akkorecto” (Erre az esetre Feszty Árpádné Jókai Rózsa egy cikkében is utal: Képek Feszty Árpád gyermekkorából. Élet 1925. L. Irodalom)

 

*

 

Végül megemlítendő, hogy 1964-ben jelent meg az Akadémiai Kiadónál egy gyűjtemény, amely lényegében Jókai csittvári krónikáját idézi fel közvetlen és eredeti debreceni anyagával: Bán Imre–Julow Viktor: Debreceni diákirodalom a felvilágosodás korában. 282 l. A bevezető tanulmányt írta Bán Imre. Válogatta és sajtó alá rendezte Julow Viktorecto A jegyzeteket írta Bán Imre és Julow Viktorecto – A gazdag válogatású gyűjteményhez írt bevezetőnek egy népszerűbb változata előzőleg is megjelent az Alföld c. folyóiratban (1961. 3. sz. 109–18.).

1870-től a Hon szerkesztőségében dolgozott P(éterfalvi) Szathmáry Károly (1830 [1831]–1891), a korában főleg társadalmi tárgyú regényeiről híres író. Ugyanebben az évben jelent meg négykötetes regénye: Az ország sebei. E könyv pontos megjelenési idejéről nincs biztos tudomásunk, de – mint ahogy erre és a további összefüggésekre Margócsy István felhívta figyelmünket – 1871. jan. 14-én, az esti kiadásban a Hon már közöl róla recenziót V. K. aláírással. (Ez valószínűleg: Vadnay Károly, aki ebben az időben termékeny munkatársa a lapnak. – Gulyás Pál: Magyar írói álnév lexikonában így nem szerepel.) Ekkor már egy hónapja folyt a Hon tárca rovatában Jókai regénye.

A két mű között határozott rokonvonások tapasztalhatók, s erre a tényre – tudomásunk szerint – eddig senki sem utalt. A kritika általában Jósika és Jókai tanítványának fogja fel Szathmáryt (Gál János: Jókai élete és írói jelleme. 238.; Kovách Béla: P. Szathmáry Károly élete és művei. Kolozsvár 1911. 155., 245–47.; Császár Elemér: A magyar regény története. Bp. 19392. 269–70.; stb.). Most sem arról lehet szó, hogy Jókai e regény olvasása után merített volna motívumokat Szathmárytól, hanem sokkal inkább a szerkesztőségben találkozva ismerhetett meg egyet s mást a készülő könyvből Szathmáry elbeszélése nyomán, s így kerülhetett be néhány azonos vonás az És mégis mozog a földbe. – Ezt a feltevést valószínűsíti Oltványi Ambrus egy újabban idézett adata. Eszerint P. Szathmáry Károly visszaemlékezéseiben az áll, hogy az Erdély aranykora egy epizódja Szathmáry elbeszélése alapján (anyai rokonságának történetéből) került Jókai regényébe (Emlékeim. 1884. 8. Idézi az Erdély aranykora jegyzetei közt a jelen kritikai kiadás 414.).

Fentebb szó volt arról, hogy Szathmáry megírta a nagyenyedi kollégium történetét. Ez a regény viszont a nagyenyedi diákélet rajzával kezdődik. A negyvenes évek derekán néhány jóbarát szövetségre lép, hogy egymást segíteni fogják, s tíz év elteltével találkoznak, hogy beszámoljanak egymásnak. A szabadságharc kitörése és az ezt megelőző nemzetiségi ellentétek sok bonyodalmat okoznak a regény szereplőinek életében, úgyhogy a rengeteg viszontagság miatt csak a két mellékszereplő Hátszegi testvér jön össze. Közben a segesvári csata részletes ismertetését is olvashatjuk, – Petőfi elestével együtt.

A regény cselekményének részletes ismertetése helyett inkább csak néhány párhuzamos motívumra hívjuk fel a figyelmet. Solymosi Jenő, a regény főszereplője sokban Jenőy Kálmánra emlékeztet: zseniális tanuló, több nyelven beszél, a kollégium büszkesége. A Sárdy grófok családi szolgálatába lép mint házitanító. Közben költészettel is foglalkozik, sőt, amikor a nemzetiségi felkelés következtében a főúri családnak csak száraz kenyérre telik, a grófi házat is Jenő tartja el írásaiból szerzett jövedelméből. Azért ez a segítség, mert a fiatal házitanító és Agatha grófkisasszony között szerelem szövődik. A fiatalember azonban megvakul, és öngyilkos lesz, majd a gróf és leánya is vízbe fojtja magát. – A diák jóbarátok az iskolában „frigyláda” szövetséget fogadnak. Van köztük egy sánta jótanuló, akit gyakran gúnyolnak (Hátszegi Andor), s aki szomorúan változatos pályát fut be. Ennek testvére Hátszegi Sándor, aki tanár lesz. Csak ez a két „szövetséges” találkozik 10 év múlva. A főszereplő, a vezér: Solymosi Jenő meghalt. Kovács Pál közömbössé válik, csakúgy, mint Szamosi Bertalan, akit főúri házassága von el haladó diáktársaitól. Kis József – Borcsay-Bányaváriként – színész lesz, miután a szabadságharcból leszerelt s a Nemzeti Színházhoz került. Egy alkalommal generálisnak öltözve menti meg Solymosit a sorozástól. A találkozóra azonban ő sem jut el, mert nincs pénze, túlnyomólag csak statiszta szerepeket kap. Beregi Péter, a hetedik szövetséges, elfajzott a társaitól: kizárólag csak a karrier érdekli, meg is tagadja elveit. Ebben a szereplőben Aszályi-vonások találhatók, bár van a regényben egy közelebbi Aszályi rokon: Pap János. Ő is diák volt Enyeden, de minden eszközzel gátolja a többiek előrehaladását, ellenségükké válik, végül közönséges bűncselekmény miatt jut börtönbe: egy zálogpörben okmányt hamisít, és a papír vízjelének segítségével leplezik le a csalást, mint Bárzsingét a Politikai divatokban.

Van még a regényben egy cenzúra-jelenet is: itt is arról van szó, hogy miképpen sikerül kijátszani a cenzor éberségét.