Beszélgetés egy szekfűvel

Kézirat: Autográf, ceruzával írt tisztázat néhány javítással, 3 fólió, mind a három 150 x 122 mm. Cím: Beszélgetés egy szekfűvel. Aláírás: Ady Endre. Az első és a harmadik fólió nincs számozva, csak a második. Az első fólión a cím fölött Ady kézírásával utólag odaírva: Tárcavers. – PIM A. 302.

Első megjelenés: BN Esti lap 1907. július 28. XII. évf. 179. sz. 2. – Ady Endre – További megjelenés: Szil 1907. szeptember 19. XXV. évf. 38. sz. 1. – Tárca – Ady Endre – Kötetben: VA₁ (1908) (A magyar Messiások ciklus) 37–38.; AH (1908) 34–35.; VA₂ (1910) 25–26.; VA₃ (1910) 25–26.; VA₄ (1918) 25–26.; VA₅ (1919) 31–32. – Gyűjteményes kötetben először: AEöv-1 [1930] 49.

Alapszövegünk a VA₂-ből.

A VA₁ korrektúrájában (PIM A. 126/1.) Ady a 2. és a 32. sor végén a vesszőt pontra cserélte, a 24. sor végére vesszőt tett, a 30. sor irigyelnek szava után a vesszőt törölte. A VA₃ korrektúrájában (OSzK Fond. Hung. 1731.) a 2. sorban a szekfűnk hosszú ű-jét rövid ü-re, a 32. sorban a szegfű g-jét k-ra javították.

• 15 Az Irígyelnek hosszú í-jét a k és a VA₄, VA₅ közlésével egyezően rövid i-re javítottuk.

• 20 A megúnom hosszú ú-ját a k írásmódját követve rövid u-ra igazítottuk.

Ady egyik párizsi noteszbejegyzésében ezt írja: „Vannak csodálatos tűzkő-színű krizantémok. Az ember szeretne beszélgetni velük.” (AEÖPM VIII. 237.) Ady édesanyja a harmincas évek közepén így nyilatkozik Ady virágszeretetéről: „Drága jó Bandikámnak a szegfű  volt a kedvenc virága. Kérte, hogy a kis kertet ültessem teli szegfűvel. Úgy is tettem mindig. Emlékszem, hogy valahányszor hazajött, mindjárt kiment a kedves virágai közé, s egy szegfűt tűzött a gomblyukába. De egy szálat nem tépett le anélkül, hogy előbb külön engedélyt ne kért volna. »Drága Ides, megengedi, hogy megrövidítsem egy szál bordó szegfűvel?«– kérdezte minden egyes alkalommal. Persze, hogy boldogan megengedtem. A virágok között, az azóta már omladozó filagóriában szeretett olvasgatni. Nyári időben ott írta a verseit is. Azóta is ugyanúgy teleültetem a kertet minden évben szegfűvel. Most is otthoni szegfűből kötött csokrot hoztam a drágám sírjára.” (Hóry László: Rádióinterjú Ady Endre édesanyjával. Rádióélet 1936. febr. 7.; Délibáb 1936. febr. 22.; EmlAE I. 252.) Kovalovszky Miklós ezt fűzi a fentiekhez magyarázatul: „Ady virágszeretete költészetének is egyik legjellemzőbb megnyilvánulása, motívuma: képeinek, szimbólumainak egyik leggyakoribb eleme a virág, s igen sokszor verseinek témája is (pl. Rózsaliget a Pusztán, Őszi, forró virág-halmon, Fedjük be a rózsát, Bosszús, halk virágének, A piros rózsa stb., stb.). Hogy a szegfűt különösen kedvelte, mutatja Beszélgetés egy szekfűvel c. költeménye is […]; e versét azonban nem Mindszenten, hanem Pesten írta.” (EmlAE I. 259.)

Az érmindszenti virágoskertről Ady Lajosné is megemlékezik: „Endre búvóhelyéről ha ki-kitekintett, a veranda előtt sok-sok virágra látott, csupa nemes rózsára, Druskira, Nifétoszra, Maréchal Nielre, La Francera. Azután kék definiumra, duplamuskátlira, erősillatú szegfűre, a kedvencére. Anyám virágai voltak ezek, ő maga vetette, palántázta, nyeste, kapálta körül, kötözgette, ápolta sok egyéb fontos gazdasági teendője mellett valamennyit – és Bandi szerette, nézte őket, elsétálgatott közöttük, egy-egy különösen szép virágot pedig mindennap tűzött gomblyukába. Ezt dehogyis mulasztotta volna el.” (AL-né 21.) Máshelyütt ezt írja a költőről: „Ilyenkor, ebéd előtt, a virágoskertben sétálgatott, s nézegette anyja virágait. Ez is közös szeretet volt bennük. Ha nagyon száraznak látott egy-egy tövet (s nem tűzött rá a nap), még meg is öntözgette. De a végén egy szál friss virágot nem sajnált letépni, mert az mindennap kellett a gomblyukába.” (Uo. 189.)

A vers keletkezésének körülményeiről Kosztolányi Dezső számol be, aki Ady Párizsból való hazatérése után (l. erről az Add nekem a szemeidet és Az én koporsó-paripám c. versek jegyzetét korábban e kötetben) együtt dolgozott a költővel a BN szerkesztőségében: „Esténként néhányszor vacsoráztam vele az Andrássy úti »Három Holló« vendéglőben, egy spanyolfallal elkerített asztalnál, mely hamarosan irodalmi központtá vált. Rendesen korahajnalig tartottak ezek a vacsorák. A vendéglőbe, mely ma a régi, boldog-budapesti életet idézi, káposztalevesre és forralt borra szoktak bevetődni az éji munkások, kis színészek, sálos, sötét és sápadt alakok s – szomorú munkájuk végeztével – a kóbor leányok is. Itt írta a szemünk láttára a »Beszélgetés egy szegfűvel« című versét hajnal felé, a szivarhamus és boros abroszon, s a költemény, mely percek alatt született meg, a bonyolult és megmunkált versformájával annyira készen szakadt ki belőle, hogy később se változtatott rajta egyetlen hangot sem.” (Kosztolányi Dezső: A huszonhétéves költő. Ny 1919. febr. 16. I. 261–63. – Kortársak. Bp., [1940.] I. 19.) A vers mélyebb, kimunkáltabb, nem tekinthetjük rögtönzésnek, valószínű Ady fejében már előre készen volt, Kosztolányiék előtt hajnal felé csak leírta.

A verset Ady a Budapestre való megérkezése utáni hetekben írta, az itthoni friss benyomások, élmények alapján. Vezér Erzsébet szerint a Beszélgetés egy szekfűvel „a költő eddigi pályájának mérlegét vonja meg. Hangja már nem olyan harsány-hetyke, mint az Új versek bemutatkozó verséé, de annál magabiztosabb. Már nem kiáltás, hanem beszélgetés. Ez a forma, a beszélgetés köntösébe takart monológ itt nem olyan drámai ugyan, mint Az ős Kaján-ban. Inkább határozottságot és rezignációt fejez ki, de mégiscsak vívódás önmagával. A második szereplő jelenlétét alig érezzük a versben, még annyi funkciója sincs, mint Csokonai csikóbőrös kulacsának, csak a refrénszerű megszólítás […] jelzi a gondolatiszonyos magyar társadalom szegényes elismerését jelképező kicsi virág jelenlétét”. Vezér kiemeli, hogy a vers röviddel a költő hazatérése után születő számvetés: „mikor megint rászakadt a szürke és kilátástalan magyar élet, ismét felvetődött és kétségessé vált benne saját küldetésének realitása.” Majd arra hívja fel a figyelmet, hogy leplezetlen önérzetét gőgre magyarázták „a modern vers őszinteségéhez nem szokott kortársak”. Idézi egy orvoslélektani tanulmány megállapítását: „Nagyobb gőg és önérzet Adyban sem volt, mint például Aranyban, akinek Epilógusa – minden feltűnő szerénység ellenére – a költői gőgnek, a maga jogos túlértékelésének egyik legszebb, de leplezett példája.” (Vezér 206–07.)

Helikon: görögországi hegy neve, amely a mitológia szerint Apolló és a múzsák lakhelye volt; átvitt értelemben az irodalmi–művészi körök együttese, megtestesítője.

Kosztolányi Dezső: A huszonhétéves költő. Ny 1919. febr. 16. I. 261–63.; Kortársak. Bp., [1940.] I. 18–20.; Írók, festők, tudósok. I. 86–90.; Földessy: Amt 56.; Varga 241–42.; Vezér 206–07.; Király I. 201., II. 285., 654.