Ülök az asztal-trónon

Első megjelenés: BN Esti lap 1907. június 16. XII. évf. 143. sz. 2. – (Páris, június hava) – Ady Endre – („A Pénz” főcímmel Bor és pénz címen  a Vér és arany című verssel együtt másodikként.) – További megjelenés: PHSz 1907. október 6. XIV. évf. 20. sz. 17. – Ady Endre; P 1908. december 17. IV. évf. 300. sz. 1. – Ady Endre. – Kötetben: VA₁ (1908) (Mi urunk: a Pénz ciklus) 103–04.; VA₂ (1910) 59–60.; VA₃ (1910) 59–60.; VA₄ (1918) 59–60.; VA₅ (1919) 78. – Gyűjteményes kötetben először: AEöv-1 [1930] 66.

Alapszövegünk a VA₂-ből. A VA₁ nyomdai levonatában (PIM A. 126/1.) a vers eredetileg  Az ős Kaján ciklusban volt, Ady a cím mellé ezt írta: „Átteendő a Mi urunk: a Pénz ciklusba”. A 6. sor végén a kettőspontot pontra, a 13. sor végén a pontot vesszőre javította. A VA₃ nyomdai levonatában  (OSzK Fond. Hung. 1731.) a 15. sorban a sajnálok szóban a sajtóhibát korrigálták, a 19. sorban vidáman szavában a rövid i-t hosszúra javították.

• 8 Az alapszöveg és az azt követő további VA-kiadások sajtóhibás italok szavát a sajtóközlések és a VA₁ gondolatilag is helyes illatok alakjára állítottuk vissza.

• 12 A sor végén a pontot értelemszerűen – és a későbbi kiadásoknak is megfelelően – az idézőjel elé tettük.

A költeményt Ady, nem alaptalanul, a pénzversek közé sorolta,  A Pénz főcímmel jelent meg a BN-ban, kötetben pedig a Mi urunk: a Pénz ciklusba került. A vers ugyanakkor borvers is, jellemző kifejezője az akkori Ady-életérzés egyik motívumának. A kettő Adynál nem választható el. Már Móricz Zsigmond a VA kötetről írt kritikájának a vers egyik sorát adta címül: Én, mámor-fejedelem. (A kritikát l. e kötetben.) Hatvany Lajos külön nyomatékkal szól a mámorfejedelem-ről: „Keller Gottfried írta le a szót: Ein sel'ger Zecher – írja. – És ez a szó rajta maradt Kelleren. – Keller a német irodalom megszentült korhelye. Ady írta le a szót: Mámorfejedelem. És ez a szó rajta maradhatna Adyn, aki a magyar irodalomnak valóságos mámorfejedelme. – Ha még a költők jelképes illusztrálásának ideje volna, úgy kellene festeni Adyt, ahogy önmagát leírta: asztal-trónon ülő mámorfejedelemnek.” (Hatvany II. 220–21.)

Balássy Julianna egykori érmintszenti földbirtokosnő tanúsítja – miként egy régi újságcikkből kiderül –, hogy Ady italos állapotban már diákkorában hajlott tréfás pózokra: „[…] Balássy Endre szerette az Ady-fiúkat – írja –, akik már diákkorukban rendes vendégei voltak a kúriának […] Elbeszélgettek, elborozgattak a gesztenyefa alatt, melyet azonban Ady következetesen csak cseresznyefának hívott […] – Üljünk ki a cseresznyefa alá – mondotta, aztán előkerült az érmelléki bakator […] Sok-sok éjszakát töltött e fa alatt Ady Endre.” (EmlAE I. 190.)

Ady Lajos beszámol róla, hogy a költő már kisgyerek korában ismerkedik a bor ízével: „Az erősödés fokozására – írja – a közben elözvegyült Kabay Gáborné a régi idők magyar szokása szerint nem röstell titokban – s az édesanyánk szigorú tilalmának és tiltakozásának kijátszásával – egy-egy pálinkáspohárnyi érmelléki, ákosi jó bakatorbort is a gyermekbe diktálni.” Ehhez jegyzetben hozzáfűzi: „Egyik önéletírásában […] maga is megemlékezik róla, hogy a boritalhoz kicsi gyermekkorától kezdve valami különös erő vonta. Hétéves korában a kocsisunk lakodalmára ténfergett el valahogy, s a Miska kocsis, csupa tiszteletből, borral kínálta meg a »kis gazdát«. Bandi komolyan vette a dolgot, ivott rendületlenül addig, míg végre összeesett, s aléltan hozták haza.” (AL 15–16.) Az esetet Ady is elmondja A magyar Pimodán c. önéletrajzi jellegű írásában: „Szabó Miska jut az eszembe – adja Tas Péter szájába –, aki afféle gazda volt az apámnál, jó ember volt, de szerette az italt. Egy özvegyasszonnyal váltott jegyet, s a nagy alkalomra elmentünk mi is. Az apám, az anyám és én, a nyolcéves fiú, nyavalyás már akkor is. Szabó Miska az úrfit, becses magamat, bevitt a kisebbik szobába, s itatott. Apám, anyám csak akkor kaptak észhez, amikor az én kis nyolcéves gyermek-fizikumom tiltakozni kezdett. Szerencsére, az engem berúgató Szabó Miska, a vőlegény is tökrészeg volt, s így igazat is mondhatott: »Ne tessék én reám haragudni, se a Péter úrfira, jaj annak a magyar embernek, aki nem tud inni, meg kell ezt tanulni«.” (AEÖPM IX. 167–68.)

A bor végigkíséri a költőt egész életén. „Kíváncsiságból megkíséreltem egyszer – írja büszkélkedve A magyar Pimodán-ban –, hogy van-e erőm nyolc-tíz hónapig egy csöpp alkohol nélkül élni. Volt: gyönyörűen bírtam…” (AEÖPM IX. 160.) Nem tudjuk, az eset mikor történt, Ady Lajos másképpen emlékezik rá. Elmondja, hogy bátyja debreceni jogász korában a magyarcsaholyi húsvéti legációból hazatérőben nem találta meg apja reá várakozó kocsiját, ezért „ott töltötte az estét Tasnádon, jókedvű társaságba került, ahol bor is volt, cigány is, s az egész »legátum«(valami 18–20 forint) az utolsó garasig elúszott.” Másnap otthon édesanyjának „zokogva fogadta fel: bort többet nem iszik”. „A húsvéti legációt követő tasnádi mulatozás után tehát egy időre a bor kikapcsolódott az életéből” – magyarázza öccse. Ezt a fogadalmat három hónapon keresztül, amíg édesanyja fel nem oldotta a „bortilalom” alól, hősiesen állta is, „csak sört ivott”. (AL 48–49.)

Adynál a versírás és a borozás összetartozott; öccse emlékezete szerint írás közben állandóan mellette állt a borosüveg: „[…] a versírás napjaiban – írja – az első estén rendszerint csak ivás volt, az utolsó estén pedig nemegyszer az írás befejezése után itta meg a bekészített bort.” Tagadja, hogy verseit italos állapotban írta a költő: „Teljesen rosszhiszemű tehát az a hírlelés – állapítja meg –, hogy verseit »berúgva« írta, azért olyan »homályosok« azok. Tudott dolog volt  környezetében, hogy a komolyabb borozás és a versírás egymást mindig kizárta nála; még az édesanyánk is azzal szokott reggelenként bekopogni hozzá ilyenkor: »Hát ivás vagy írás volt-e az este, Bandikám?…«” (AL 154–55.) Ady vonzódását a borhoz környezete, baráti köre is jól ismerte. Első párizsi útjáról visszatérve gyakran töltötte vasárnapjait főszerkesztője, Vészi József és családja dunavarsányi nyaralójában. Számos vers született itt Vésziék árnyas kertjében, ahol: „Vészi rendeletéből ilyenkor a könnyű kerti bort és a szódavizet jeges vederben hurcolta utána a kertészlegény.” (AL 112.)

Első párizsi tartózkodásáról írja Ady Lajos, hogy: „[…] akkoriban még a borocska nem elengedhetetlen feltétele életmódjának […] A bár-beliekre csak második párizsi időzésekor került sor.” (AL 99.) Ezt erősíti meg Révész Béla is, aki több hónapon keresztül párizsi mulatozásainak társa volt: „Borozó hajlandósága megnőtt, annyira – írja Révész –, hogy kéziratait most már csak akkor tudta megírni, ha a borospohár mellette volt”, de alátámasztja Ady Lajos azon állítását is, hogy sohasem írt részeg állapotban: „szellemének biztonsága azonban óvatoskodva vigyázott, és kevés ízléssel nagyobb szünetekkel ivott, ha dolgozott és ha az önfegyelmezés mégsem sikerült és a mámor elsodorta, a munkát abbahagyta.” (Révész: Atril 63.)

Földessy Gyula felhívja a figyelmet, hogy a boros mámor Adynál „sokszor szép, nemes érzések, hangulatok felfokozása is.” Megemlíti, hogy Goethe is „prózában–versben többször szól a bor lélek-stimuláló hatásáról”. Idézi Baudelaire A magányos bora c. szonettjének utolsó sorait, amelyekben rokon gondolat jut kifejezésre: „belőled árad a reménység, tavasz, élet, / – s te hozod nyomorunk kincsét, a büszkeséget, / amely győzelmet ad és istenné emel.” (Szabó Lőrinc fordítása.)  Utal Baudelaire A rongyszedők bora c. versére is, melynek hangulata szintén rokon az Ady-verssel. Ennek idevonatkozó sorai a következők: „hőstetteket dalol, míg torkunkon csorog / s tudja, hogy adni a legkirályibb dolog.” (Tóth Árpád fordítása.) (Földessy: Amt 73.) A Baudelaire-hatás valóban nem zárható ki, hiszen Ady Párizsban gyakran olvasta a francia költő verseit.

Hatvany II. 220–21.; Sík 230–31.; Földessy: Amt 73.; Király I. 379.