Szövegkritika, szövegváltozatok
Alapszövegünk a VA2-ből. A BN szövegét néhány változtatással emelte kötetbe Ady, viszont a VA egyes kiadásai között is gyakori az eltérés. Közülük két ékezési javítással a VA2 publikációja kínál jó alapot a főszövegnek.
Ady a VA1 korrektúrája (PIM A. 126/1.) 14. sorában a Budapestre hibásan szedett t betűjét korrigálta, a 23. sor végén a vesszőt pontra, a 41. sor végén a pontot vesszőre javította. A VA3 korrektúrájában (OSzK Fond. Hung. 1731.) a 20. sorban az Ugy-e után és a 26. sorban a No után vesszőt tettek, a 33. sorban a Hideglelős szót Hideglelés-re javították.
Keletkezéstörténet
A vers Párizsban született,
az 1907 tavaszán egyre kisebb biztonságot nyújtó „Bakonyban”,
ahol a költőt a mind jobban közeledő hazatérés idejének nyomása is szorítja. Anyagi gondjai egyre súlyosbodnak,
a BN már a honoráriumát is alig tudja fizetni. „[…] nem lehet,
nem szabad azt hinnem – írja néhány nappal a vers megjelenése után keserűen Biró Lajosnak –,
hogy éppen ez utolsó időkben,
amikor maximum
két–két és fél hónap választ el a hazameneteltől,
akartok kiéheztetni.” (AEl I. 240.) Egyre gyötrőbbnek érzi a magyar sorsproblémát. „E Bakonyából,
messziről – írja Bölöni György – jobban látja Magyarországot, és tisztábban pereg előtte mindaz,
ami otthon történik […] Ady ellentéte a
nyegle magyar világpolgárnak. Ady internacionalizmusa elszakíthatatlan a fajától. Determináltan látja a magyarságot a Duna-Tisza közén”. (Bölöni 108–09.) Földessy Gyula joggal sorolja e költeményt Ady magyar sors-versei körébe: „»Ahol a szárnyakat lenyesték« – írja –: nemcsak a vezető
magyar urakra,
magyar hivatalos politikára gondol,
de a magyarság »szégyen-kaloda«-i helyzetére, elszigeteltségünkre,
tudomásul-nem-vettségünkre is; »s ahol halottasak az esték«: a magyar sírva-vigadásra,
borisszaságra gondol (eszembe ötlik itt a Vajda János Virrasztók-ja is.)” (Földessy: Amt 62.)
Adynál a tragikus-magyar-sors vízió 1905-ben kap először komolyabb hangsúlyt; prózában az Ismeretlen Korvin-kódex margójára című tanulmányában tűnik fel. „Nemes és csodálatosan nagy királyom,
Hollós Mátyás – írja –,
úgye zsémbes,
úgye nagyon keserű,
úgye nagyon hitetlen késői íródeákod? Nem tudja: ír-e valamibe,
nem tudja: ír-e valamiért,
nem tudja: van-e itt valami.
Néha vannak következő gondolatai: idejött régen egy vad,
lehetetlen,
bizonytalan,
de erős vérű fajta. Eleddig ereje volt roskadva is élni s nemes idegeneket vérébe befolyatni. Miért nem lett belőle mégis semmi? Csakugyan kifelejtődött idegrendszeréből az a néhány szükséges idegszál? Miért iszik
kancatejet ma is még,
holott nektárt ihatna a magyar? Miért nem képes reagálni és megnyergelni önmagát,
mikor már úgy sem lehet lovas nemzet? Miért? Miért? […] De óh,
rovom,
rovom
a fekete betűket és a fekete keserűségeket Korvinád nem létező exemplárjának margójára és – nem hiszek.” (AEÖPM VII. 21.) Ez a
tragikus látás feltűnik már az 1905 nyarán írt „magyar Ugar” versekben is: „Csönd van. A dudva, a
muhar,
/ A gaz lehúz,
altat, befed / S egy kacagó szél suhan el / A nagy Ugar felett.” (A magyar Ugaron. AEÖV II.) A „kacagás” és
„továbbrohanás” motívuma visszatér majd másfél év múlva Az ős Kaján-ban („Vállamra üt,
nagyot nevet / S viszik tovább a táltosával / Pogány dalok,
víg hajnalok,
/ Boszorkányos,
forró szelek.”) (l. e kötetben),
s ezzel a képpel zárul a jelen
vers is: a Duna elrohan a költőtől kacagva. Hasonlóan tragikus a hangvétele az ugyancsak 1905-ben keletkezett A Hortobágy poétája című versnek is: „De ha a piszkos,
gatyás,
bamba / Társakra s a csordára nézett,
/ Eltemette rögtön a nótát: / Káromkodott vagy fütyörészett.” (AEÖV II.)
A Duna vallomásá-ban ugyanaz a tragikus sorskérdés fogalmazódik meg,
mint Az ős Kaján-ban: „Mit ér az ember,
ha magyar?” És a felelet is ugyanaz: Sohse lesz másként,
így rendeltetett. A két verset ezen túl több motívum is rokonítja. Az ős Kaján: „Jött boros kedvvel,
paripásan,
/ Zeneszerszámmal,
dalosan”,
a Duna is részegen állott szóba a költővel,
S gúnyos nótákat fütyörészett. Az ős Kaján: „Korhely Apolló,
gúnyos arcú”,
a Duna pedig Olyan volt,
mint egy iszákos zseni. E költemény ugyanakkor tágabb horizontú is: nemcsak a magyarok, hanem a Duna-parton élő többi nép sorsára is rákérdező. A fél-emberek, fél-nemzetecskék közös szégyen-kalodá-járól beszél. Szemlélete széles távlatú, minden szomszédos népet magába foglaló.
A Duna vallomása,
Szabó Richárd szavaival: „egy kegyetlenül pesszimista nemzet-szemlélet lecsapódása.” (Szabó R. 112.) „Vannak nyílt,
tiszta tájak – írja Vatai László –,
ahol az élet szabadon bontakozhat ki,
s vannak titkokat rejtegető földek. A Kárpát-medence az utóbbiak közé tartozik. Megvan a külön törvénye,
titka,
bűne és bűnhődése […] A költő gyóntat,
és a Duna vall. A legegzisztenciálisabb kérdéseket teszi fel Ady,
s a legszörnyűbb feleleteket kapja rájuk.” (Vatai 258.)
