Egy csúf rontás

Kézirat: Autográf, ceruzával írt tisztázat, 1 fólió, 247×173 mm. Főcím: Babonás versek. Cím: I. Egy csuf rontás. Aláírás nélkül. A fólió bal felső sarkában idegen kéztől rézsutos felirat: A mi versbetűinkből. I. Tárca. A kézirat eredetije Bárdos István újságíró (Torontó) tulajdonában. – Fénymásolata: PIM A. 249.

Első megjelenés: BN 1906. december 8. XI. évf. 338. sz. 2. – (Páris) – Ady Endre – („Babonás versek” főcímmel elsőnek közli A bélyeges sereg c. vers előtt). – További megjelenés: NN 1906. december 25. IX. évf. 297. sz. [eredetiben hibás: 257. sz.] – Karácsonyi melléklet: 2. – (Páris) – Ady Endre – („Babonás versek” főcímmel elsőnek közli A bélyeges sereg c. vers előtt.) – Kötetben: VA₁ (1908) (A magyar Messiások ciklus) 50–51.; VA₂ (1910) 32.; VA₃ (1910) 32.; Gyűjt [1910] 32–33.; VA₄ (1918) 32.; VA₅ (1919) 43. – Gyűjteményes kötetben először: AEöv–1 [1930] 53.

 

Alapszövegünk a VA₂-ből. A k szövegében az utolsó strófa egyes sorainak vége: konkrétan a 18. és a 20. sor záró szavai elmosódottak, nem tisztán olvashatók. A BN publikációja többnyire a k-ot követi több eltéréssel, majd az első sajtóközlést a NN, olykor szövegromlással is. A VA-ba történt felvételnél Ady számos javítást, pontosítást végzett. A VA₁ és a VA₂ szövegközlése azonos, kiegyensúlyozott, korrekt. A VA₃ szövegében három eltérés akad. További indokolatlan szövegváltozatok fordulnak elő a Gyűjt, illetve a VA₄ és a VA₅ publikációjában. A főszöveg kialakítására a VA₂ publikációját választottuk alapul.

A VA₁ korrektúráján (PIM A. 126/1.) Ady fontos javításokat végzett. A 2. sorban törölte a látások utáni felesleges vesszőt, s egybevonta a különírt király fia szavakat. A 3. sorban a szép után vesszőt tett. A 14. sorban a bátor után a pontot vesszőre cserélte. A 17. sorban a külön szedett uram bátyám szavait összevonta. A 18. sorban pedig a pipafüst-szárnnyal-t követően a hiányzó írásjelet kettősponttal pótolta. A VA₃ levonatában (OSzK Fond. Hung. 1731.) a 18. sorban a Múlt hosszú ú-s alakját rövid u-ra változtatták.

A verset félreérti és ennek nyomán helytelenül értelmezi, magyarázza Földessy Gyula. Mondandóját ezért érzi rokonnak azzal, amit Ady a néhány hónappal korábban, a BN 1906. aug. 26-i számában publikált Bihar vezér földjén c. versében kifejezett (l. a verset és jegyzetét e kötetben). Szerinte, az Egy csúf rontás c. versről szólva, szervesen „kapcsolódik egymásba Adyban a régi és az új, a nemzeti és egyetemes-emberi. Ez az életérzés és életszemlélet van meg bennerejlőleg (latensen) ebben az Ady-versben, mely az újat és a régit egyaránt igenli. A múlt századbeli dohogó ős a maradi, az újat és az ó-t nem értő magyar.” (Földessy: Amt 60.) Ez a felfogás persze összefügg azzal, hogy Földessy Gyula általános tételezésekből, deduktív módon igyekszik megközelíteni az Egy csúf rontás c. költeményt, annak bizonyítékaként interpretálja, hogy „Ady egyszemélyben a legforradalmibb és » legkonzervatívabb« magyar költő”. Az első jelzőt úgy érti, hogy „minden nagy költő nemzete problémáin túl […] a kor szellemében tudja megszólaltatni mindazt, ami új, ami forradalmi”. „Konzervatív”-nak pedig azért minősíti Adyt, mert megvan benne a képesség arra, hogy „a magyar beszédnek évezredeken át felgyüledezett kincseiből: gondolkozási, zenei formaféleségeiből ópiumként szív ki finom dalos titkokat”. (Földessy: Amt 60.) Mindez nem kétséges módon többé-kevésbé érvényes az érett, a pályáján kiteljesedett költőre.

De nincs tekintettel arra, hogy Ady lírai pályája is történeti folyamat menetében, egymást követő fázisokban alakult. Ezt fogta fel viszont találóan és követte nyomon pontosan Rónay György. Az Egy csúf rontás c. verset az öt évvel korábbi A krisztusok mártirja c. költeménnyel veti egybe (ez utóbbi a NN 1901. okt. 24-i számában jelent meg; szövegét és jegyzetét l.: AEÖV II.  94., illetve: 434–36.). A korábbi versben Ady a zsidó–keresztyén világképpel szemben „a nietzschei pogány–görög életeszmény” mellett tesz vallomást. Az Egy csúf rontás strófáiban a költő mindezzel „elmélyültebben” vet számot: „a pogányság és kereszténység ellentéte itt magában a költő lelkében, alkatában feszülő ellentét: a vers s a versben fölvillanó dráma hőse nem a »paraszt Apolló«, Ady önnön ideálképe, hanem Ady a költő, az, akiben együtt és egyszerre élnek a »szűz borzongások« meg a »csúf rontás«”. A krisztusok mártirja strófáiban „mintegy színpadon játssza el, az ihletben is szinte színpadon kívülről szemlélt önmaga „paraszt Apolló” jelenését”. Az Egy csúf rontás soraiban „a színpad már önnön lelke; a versben nem színpadra föllépett önmagát alakítja, hanem a lélek benső színpadán folyó örök dráma egy megvilágosodó mozzanatát fejezi ki”. A közben eltelt fél évtized változást hozott, érlelt Ady szemléletében és poétikájában. Mert „a két költemény” „egybevetése meggyőző világot vet” a költő átalakulására „a külső teatralitásától a belső drámaiság s egy romantikus jellegű szerepjátszó magatartásból egy elmélyedő, realisztikus attitűd felé”. (Rónay: Me 276–77.) Kilépett a poéta a századelő első éveinek a lírai ént prezentáló megnyilatkozásainak sorából, s már az önmaga helyzetének, belső küzdelmeinek meghatározására összpontosít.

A korabelinél modernebb szóhasználattal élve a művészi önmegvalósítás gondja szorongatja Adyt. Jó érzékkel veszi ezt észre Schöpflin Aladár, aki az Egy csúf rontás-t Ady „egyetlen önkritikai versé”-nek nevezi. E versben – írja – „az igazi művész ösztöne tiltakozik az ellen, ami benne túl hangos és szándékos – hiányérzés ez önmagával szemben”. Magyarázatul hozzáfűzi még: „Ady páratlanul öntudatos költő volt, érezte, sokszor kelleténél is jobban, alkotása nehézségeit és korlátait, s önkritikája találóbb, mint bármely kritikusáé” (Schöpflin 84.). E csúf rontás okozhatja, hogy úgy dalolok, / Mint egy ósdi, telt szájú prédikátor. Néhány hónap – alig több, mint fél esztendő – múltán ismét módosult, változott a lírai önarckép. A BN 1906. máj. 6-i számában közreadott Pap vagyok én c. versében még büszke öntudattal szólt arról, hogy „Papoknak ivadéka vagyok”. S „prédikátorék pogány fia” nagy nyomatékkal, költői önérzettel jelenti ki önmagáról: „Pap vagyok én”. E két állítás között csak annyiban feszül ellentét, amennyiben módosult, változott Adyban a költőről, a költő szerepéről elképzelt felfogás. Erre az átalakuló felfogásra, szemléletre vall a vers indítása: Szűz borzongások, pompás szavak, / Új, nagy látások királyfia volnék. A „szűz borzongások” szabad, adys használata annak a megjegyzésnek, amelyet Victor Hugo használt Baudelaire dícséretére: „Vous avez créé un nouveau frisson”. („Ön új (újfajta) borzongást teremtett.”) (Utalást l. erre: Földessy: Amt 60.) Frappáns Adynál a kissé már gyakran előforduló „új” jelző helyettesítése a „szűz” szóval.

A saját költői magatartásával és hangjával szembeni elégedetlenségébe belejátszott az a Franciaországban, az 1906-os esztendő nyarán lezajlott irodalmi vita is, amelyet két nem jelentős francia poéta, Fernand Gregh és Francis Vielé-Griffin folytatott egymással. E vita ürügyén és hasznosítva Rémy de Gourmont Verlaine et Victor Hugo c. tanulmányának szembesítő motívumát Ady Költők címmel érdekes – saját tanulságokat is hordozó – meditáló vallomást írt. Ebben a töprengő írásban részben hasonló dilemmák foglalkoztatják Adyt, mint az Egy csúf rontás strófáiban. A költeményben új, nagy látások poétája akar lenni, de ehhez nincs benne elég apollói bátor-ság, szavaiban ott kísért még valamilyen ósdi prédikátor, valamelyik urambátyám őse. Más a francia líra helyzete, de ellentétes tendenciák jelentkeznek ott is, miként ezt „Párizs, december hava” jelzésű s a verset tíz nappal követően publikált, a BN 1906.  dec. 18-i számában közreadott vallomásában kifejti.

Ady mint külső szemlélő igyekszik véleményt nyilvánítani: „Nekünk pedig, Párizs megtűrt és édesen borongó vendégeinek, szabad meglátnunk, hogy ím még mindig Victor Hugo és Verlaine birkóznak”. Megkísérli felvázolni a francia költészet két élő örökségének szellemi portréját: „Mert hát kik is ők: a dölyfös francia Jupiter s az isteni faun? Típusai annak a kétféle kiválóságnak, mely örök: a hasonlóságénak és a differenciáltságénak”. Szerinte Victor Hugo „részeg volt korának politikai eszméitől, s csak éppen ereje, impulziója s szótára volt nagyobb, mint egy romantikus, forradalmár kereskedő-segédé”. Paul Verlaine-t másnak, Hugóval szemben ellentételesnek ítéli: „Verlaine-nél megfordult a század és a század embere. Verlaine már az ember volt, az ember, a differenciálódott, a gyalázatosan őszinte ember. Victor Hugónak testvére lehetett III. Napóleontól az utolsó krími tatárig bárki. Velaine testvére már csak a differenciálódott, a nagyon elszánt, a magát veséjéig ismerő és analizáló, új ember lehetett. Az, akit nem kap el a tömeg, s aki a világot nem a népgyűlésekről, de a szörnyű, önmagát vizsgáló, mély, individuális lelki órákból ismeri.” A kifejtettekből világos, hogy Ady számára a Verlaine poézisében, magatartásában megtestesülő példa a vonzó. Ezért a honi viszonyokra leszűrt konklúzió is egyértelmű: „Költők pedig azok, akik túljárnak politikán, helyzeten, divaton és zsargonon. Költő az, aki nem disznótorokról hozza a világnézetét, de akiben benne szenved, sír, átkozódik, ujjong a kor”. (Költők. BN 1906. dec. 18.; AEÖPM VIII. 131–33.) Az Egy csúf rontás belső feszültségről, a lírai kifejezésért folytatott küzdelem mozzanatairól valló strófái mögött Adynak a költő szerepéről, hivatásáról alakuló-változó, fentebb idézett felfogása is meghatározó.

 

Schöpflin 84.; Szabó R. 70.; Rónay: Me 276–78.; Földessy: Amt 60.; Vatai 76–77.; Varga 245–46.; Vezér 217.; Király I. 320.