Jó Csönd-herceg előtt

Első megjelenés: BN 1906. október 14. XI. évf. 283. sz. 2. – Tárca – (Miláno, október hó) – Ady Endre – („Éji útak” főcímmel Jó Csönd-herceg címen közli A Holnap elébe c. vers után.) – Kötetben: VA₁ (1908) (Az ős Kaján ciklus) 71.; AH (1908) 40.; VA₂ (1910) 44.; VA₃ (1910) 44.; Gyűjt [1910] 30.; VA₄ (1918) 44.; VA₅ (1919) 56. – Gyűjteményes kötetben először: AEöv-1 [1930] 58.

Alapszövegünk a VA₂-ből. A BN szövegét egy-két módosítással vette fel a VA-ba a költő. A VA egyes kiadásai, illetve az AH és a Gyűjt szövegközlései között csak apró eltéréseket találhatunk. A VA₂ szövegközlése nem igényel sajtó alá rendezői javítást.

A VA₁ levonatán (PIM A. 126/1.) egy módosítást hajtott végre a költő: a 2. sor végén a fütyörészek után pontot tett.

E vers egyike annak a három költeménynek, amelyekről Ady – aki általában nem szeretett a verseiről beszélni, még kevésbé nyilatkozni – értelmező „magyarázatot” adott. Miután A fekete zongora c. versről szólva a maga mitizáló szándékát kiemeli, elmondja, hogy a Sorsot „egy hangulatban titokzatos, fekete zongorának éreztem és hallottam”, rátér a Jó Csönd-herceg előtt víziójának szellemi tájolására is. Ennek jegyében állapítja meg: „A  jó Csönd-herceg se rossz herceg, a legnagyobb hatalom, s én nemcsak arra gondoltam, amikor az ember éjjel, egyedül riasztgatja el magától a rettenetes, félelmetes csendet, de arra is, hogy jaj volna nekem, ha egyszer, míg élek, elhallgatnék, s engedném, hogy a Halálnál borzasztóbb csönd rám feküdjön”. (Poéta és publikum. HSz 1910. január-február; AEÖPM X. 24.) Mindebből, a bonyolultan összefűzött értelmező mondatból kiderül, hogy Ady nem egyszeri, pillanatnyi érzés-rezdülést kívánt e versben kifejezni, hanem valami benne folyamatosan élő és összetetten jelentkező érzelmi állapotot próbált érzékletesen rögzíteni.

A költő vers-kommentálása jellemzően pontos és találó, bár motiváló eredetéről nem ejt szót. Némi alapunk van azonban arra, hogy a nyár végén és az ősz elején keletkezett versek mesés-babonás vizionáló jellegét tapasztalva, e költeményről is feltételezzük, hogy a költői képzelet forrásvidékét Ady kísérteties-babonás gyermekkorának emlékeiben kell keresni. E feltételezéssel – amelynek áttételes és részleges alátámasztására még visszatérünk – érdekes módon összecseng Horváth János időben igen korai véleménye e versről és a hozzá hasonló lírai alkotásokról. Szerinte a „gyermekmesék szokásos megszemélyesítései keverednek e rafinált költészetbe”. A jó Csönd-herceg alakját „meseszerű megszemélyesítés”-nek nevezi. Sőt azt állítja, hogy Ady lírai eljárása „egy még primitívebb lélekállapot műveletei közé tartozik”, nevezetesen: „az ősember, a barlanglakó babonás félelme vacog Ady némely költeményén”. Összegezve jelenti ki: „Adyról elmondhatnók, hogy babona-teremtő tehetség”. (Horváth 29–31.)

Maga a költő, s akad kortársa is, aki jellemző tulajdonságai között említi a félénkség, a félelem, a szorongás állandó élményét. A zilahi gimnáziumban az ötödik osztálytól volt osztálytársa, Molnár Imre emlékezésében külön kiemeli, „hogy a Bandi alaptermészetében volt bizonyos félénkség”. Az emlékező mindezt a diák-Ady tornaórai ügyetlenkedéseivel és egy kamaszkori udvarló versének összefüggésében említi. Molnár szerint Ady megkérte őt, hogy az egyik zilahi lányhoz, Zeitler Blankához juttassa el a szerelmes versét, minthogy osztálytársa a lány öccsének néhány magánórát adott. Persze Molnár Imre nem merte megtenni ezt, de Adyt azzal ijesztgette, hogy a vers Blanka apjának kezébe került, aki megfogadta, hogy a vers szerzőjét a botjával ott csapja agyon, ahol találja. Ady ettől kezdve bujkált az apa elől, míg a fiatal poétát furcsa helyzete miatt megsajnálva Molnár fel nem világosította, hogy kitalálás az egész. (EmlAE I. 504–06., 514–15.)

Gyökeresen más Ady felfogása a félelem, a szorongás szerepéről a maga életének és költészetének alakulásában. Mindez számára nem a félénkség anekdotikus szintje, amelyről szűkebb környezetének néhány emlékezője példákat képes említeni. Már csak azért sem, mert ők a poétát csak kívülről, viselkedésének néhány esetleges mozzanata szerint ítélik meg. Ady viszont a szorongást, a félelmet szinte gyermekkora babonás-kísérteties élményeivel hozta magával, amely azután felnőtt korában meghatározó életérzéseinek egyik sajátosságává vált. Mennyire jellemző, hogy a Jó Csönd-herceg előtt megjelenését követő fél esztendőn belül a költő saját szorongásos gyermekkori önmagát is megidézi: „Az a kis fiú jár el hozzám / Mostanában nevetve, holtan, / Aki voltam. […] S én gyermekként ébredek sírva / Százszor is egy babonás éjen, / Úgy, mint régen.” (Egy ismerős kis fiú. BN 1907. márc. 10.; a verset és jegyzetét l. e kötetben.) Hajdani élményeinek rezdülései így válnak a poétában életérzésbeli folytonossággá és költői műhelyének egyik meghatározó ösztönzőjévé.

Az 1906 őszén írt kísérteties-szorongásos versek vonulata a következő évek során egyre állandóbb ihletkörévé vált Ady poézisének. Mert halállal, Istennel, sorssal, emberi és nemzeti küldetéssel s e küldetés bonyodalmaival, a szerelem beteljesüléseivel és szakadékaival viaskodva mind többször kényszerült a poéta arra, hogy a létezés félelmes szorításaival farkasszemet nézzen. Ezért érezte szükségét annak – mintegy néhány esztendő szellemi tapasztalatait összegezve –, hogy a félelem, a fenyegetettség, a kiszolgáltatottság ars poeticáját megfogalmazza. A Jó Csönd-herceg előtt soraiban megpendített életérzés három esztendő múlva már átfogó vallomás formájában jelent meg Ady költői gondolkozásában. Az egyik első lírai felvillanás alkotói pozíciója így tölti be Ady egész költészetfelfogásának lételméleti alapjait. „Félek, tehát vagyok – vallja a poéta –, félek, mert jaj, élet adatott nekem, s olyan nagyon tudok félni, hogy félek e félelem bevallásától is. Akik engem töprengés, kínlódás, belső viták nélkül elfogadnak vagy pláne azok, akik szeretnek, rámfogták a bátorságot. Mintha lehetne bátor valaki, aki él […] Nem a boldogság a legnagyobb és legkoldusabb emberi hazugság, a legfájóbb kitalálás. A bátorság ez, az én bátorságom is, minden elevennek a bátorsága, amely nincs, mert ez a bátorság nem lehetséges […] És nem bátorság az, amely engem útra, minden utamra indított, hanem mert félek és mert sok okom van félni. Mindig féltem, és csak erre vagyok egy csöppet büszke, hogy mindig féltem, tehát az előkelőbb emberfajtával lehetek atyafiságban. Féltem a közeli temetőtől gyermekkorom falujában, s a házhíjának ajtaján mindig láttam a sötétben fehér, halott árnyékrokonaimat besuhanni. Négy évvel volt fiatalabb az öcsém, s ő kacagta le előttem először a félelmet, talán azóta senki úgy. Azóta ő is megtanult félni […]”. (Félelem és írás. Ny 1909. nov. 1.; AEÖPM IX. 361., a jegyzetét l. uo. 610–15; a házhíjának ajtaján: a híjának a padlás jelentésű hiu tájszó változata, amely Erdélyben és környékén gyakori.)

A „jó Csönd-herceg” jelképe, víziója – miként erre már az Álom álom helyett c. vers jegyzetében utaltunk – valószínűen gyermekkori képzelgésekre, érmindszenti eredetű babonás hiedelmekre vezethető vissza. Legalábbis a vers víziós logikájához igen hasonlatos falusi rémtörténetet idéz fel Ady néhány év múlva írott novellájában, A Torony-ember gyilkossága címűben. A gyermeki hiszékenység könnyen valósnak fogadja el a babonás suttogások rémképeit. Ez a „Torony-ember” „két méterrel magasabb a toronynál”, s a templomhoz érve „megfogja a szélvitorlát, forgatja, fricskázza, játszik vele”. Gyakran furcsán viselkedik azonban. „Tavasszal, amikor szeret éjszakánként elmaradozni nemcsak a legény, de más férfiember is, leggyakrabban jelen meg a Torony-ember. Megtörténik az is, hogy a Torony-ember nem áll meg játszani a szélvitorlával, hanem sarkukban van az elkésetteknek. Különösen holdvilágos estéken és éjszakákon, amikor nagyon, halálosan kell szaladnia annak, aki nem akarja, hogy fejére taposson a Torony-ember.” Majd híre jött egy szomszéd falubeli úr halálának, aki a mindszenti Górayék rokona volt, s aki gyakorta járt a faluba udvarolni a kocsmáros fiatalon özvegyen maradt szépséges lányának, Ágnesnek. „Megölték a Górayék rokonát, Ábris urat – ordították szerte az utcákon, s mi is meghallottuk. – Nem ölték meg” –, világosította fel pajtásait Lajkó, Ágnes öccse, akit leginkább beavatottnak vélhettek a többiek –, „nem ölték meg, a Torony-ember rálépett.” Mindehhez tényszerűen hozzáfűzi a szemtanú elbeszélő: „Valóban, a halott úrnak a feje eltipródott, mintha rálépett volna valaki, mintha egy csoda-ember járt volna itt, és gyilkolt.” Némi idő után elcsendesült az események kiváltotta izgalom. „Az egész falunk azonban megszelídült azóta, s a Torony-embernek félelmes, nagy híre van. – Reád lép a Torony-ember – mondják az asszonyok rossz hajlamú férjeiknek s mátkáiknak a mátkák.” (A Torony-ember gyilkossága. VÚ 1911. okt. 1., AEön 1179–82.; jegyzete: uo. 1371.; a jegyzetkészítő Bustya Endre utal arra, hogy e novellát is, az 1908-as A Tilala-tó titka c. elbeszéléssel együtt, a „misztikus falusi babona-világ népesíti be, borzongató árnyaival s furcsa vízióival”; e novella és a vers rokonítható motívumát nem említi.) Mindenképpen valószínűnek minősíthető, hogy a babonás falusi hiedelmek világából hívta elő, teremtette újjá Ady képzelete a „jó Csönd-herceg” és a „Torony-ember” bizonyos tulajdonságaiban rokon, fiktív alakját.

Földessy Gyula úgy véli, hogy a vers létrejöttében fontos szerepe volt Ady kettős, ambivalens magatartásának a csönd állapotával szemben. Hogy egyfelől igényelte, vágyta a csöndet, másfelől viszont nyomasztotta, sőt – ha tehette – menekült, futott előle. Példaként említi több mint három évvel korábban írt nyílt levelét az apjához, amelyben ezt a kettősséget már igen korán megfogalmazta. Arról beszél a poéta, hogy milyen frissítő, megújító erőt ad neki az otthoni, az érmindszenti tartózkodás: „Barátkozom az öreg akácfával, kinézek a rétre, belecsalom a mélységes csöndességet a szívembe, beleolvadok a csöndes gondolatlan vegetálásba, szagolom az isteni, a csíráztató, a nagy erejű földet […]”. De rögtön arról is szól, hogy ez a föloldódás rövid ideig tart. Mint mondja: „Egy napig… Te tudod, édesapám, hogy csak egy napig… Aztán rés törik a nagy kerten… Besüt a nap, bezúg a lárma, bezsibong a lelkembe az élet, s én rohanok tőletek el, vissza… Úgy érzem, agyonnyom a csönd, darabokra bomlik a testem, elrohad a tüdőm, ha nem szaladok a zajba, ha nem csapok össze valakivel, ha harsogva nem kiabálok én is bele a nagyvilági lármába…” (Levél az apámhoz. NN 1903. márc. 1.; AEÖPM IV. 44–46.; a vers e lehetséges prózai motívum-előzményére a figyelem-felhívást l.: Földessy: Amt 66.) A visszahúzódás és a nyugtalan beleszólás vibráló ellentéte valóban ott rejtőzik a költemény feszültségeiben.

A vers létrejöttének külső koronatanúját, a költővel utazó Brüll Adélt Révész Béla igyekezett kifaggatni. A vallomás a vers lényegéről semmit sem mond, de a külső körülmények megelevenítését illetően feltételezhető adalék. Minderről Révész így számol be: „Léda, aki végiglapozta velem az első Ady-könyvek verseit, elmondta, emlékszik rá, hogy Ady Endre ezt a kis verset egyik este valamelyik milánói kávéház teraszán írta, errefelé egészen különösen elnémult a tájék, a napi barangolástól maguk is fáradtan és szótlanul ültek egymás mellett, majd Ady elővette az apró ceruzáját, maga elé helyezte a papirost, ráhajolt, és mire felemelte a fejét, elkészült az írás. – Zsivajos Milánónak véletlen csöndjében született meg az írás, a Csöndről. – Óh másfajta csönd döbbent reánk a vers fölvarázsolt nesztelenségéből…” (Révész: AéL 172.) A Léda emlékezésére alapozott szövegnek Révész igyekezett közvetlenebb élményszerű látszatot adni. Mintha a „zsivajos” város valamelyik csöndes pontja, kávéháza lett volna bölcsője a versnek: a pillanatnyi kontraszt, a megfáradás váltotta volna ki Adyból ezt a víziót.

Hasonló törekvés figyelhető meg azoknak a felfogásában, akik a vers hangulatában az egy-két héttel korábbi velencei tartózkodás benyomásait, továbbrezdüléseit vélik felfedezni (Király I. 314–15.). Sőt: Király István szerint a Jó Csönd-herceg előtt „az egyetlen vers, melyet közvetlenül Velence sugallt” (Király 315.) Szerinte a költő felfokozott várakozással érkezett ide, a művészet annyiak által megszépített városába. S ezt Ady is megvallotta: „Hitem szerint, aki Velencében élt, annak egy kicsit művésszé kell válnia, ha nagyon barbár volt is.” Első benyomásai és a városban magába szívott hangulatok valóban némiképpen összefüggésbe hozhatók a költemény bizonyos motívumaival: „E napokban korán bukott le a Hold. De fölséges képeket festett. Egészen Gauguin-szerűeket. És a csönd. Milyen csönd van most itt. Az a csönd, amely önmagához vezeti el az embert. Az embert, aki, szegény, olyan messze bolyong mostanában önmagától. Ez fájdalmas is, de szép. És Velence ilyen őszi napokon csupa fájdalom és szépség”. (Az őszi Velence. BN 1906. szept. 30.; AEÖPM VIII. 91.) Később differenciáltabbá változott Ady kapcsolata a várossal, annak művészies légkörével. De ehhez egy furcsa esemény is kellett: hír arról, hogy Velencében öngyilkos lett egy budapesti magyar. Mindez sajátos meditációra készteti Adyt: „Velence nem az élet kikötője s nem a halálé. Valami nagy és még kifejtetlen emberié: a tartós fél-életé. Amiben élet és halál benne van ugyan, de összefolyva. Álom, emlékezés, lemondás, várakozás. Csak láz nincs, csak cselekvés nincs, csak bátorság nincs. Velencében nem szabad, nem illik, halálosan bátornak lenni.” (A lagunákon. I. Egy öngyilkos. BN 1906. okt. 7. AEÖPM VIII. 96; a cikk jegyzetében a sajtó alá rendező Vezér Erzsébet egyértelműen közli, hogy az öngyilkos budapesti magyar esetéről a magyar lapokban semmiféle nyom nem található: l. uo. 435.)

A Jó Csönd-herceg előtt rövid és látszatra könnyű, egyszerű szövege azonban sokkal bonyolultabb, összetettebb annál, minthogy Ady bármelyik ismert élmény-vonulatából levezethető lenne. Akár a milánói, akár a közvetlenül kifejezett velencei benyomások csak a ráhangolódást jelzik egy olyanfajta életérzés megszólaltatásában, amelynek eredete a költő falusi, gyermekkori babonás világába vezethető vissza. Persze mindazok az elemek, amelyek a vers létrejöttében szerepet játszottak – a falusi babonás emlékektől a korábbi vagy későbbi csönd- és hold-élményeken át –, csupán alkotórészei annak a szorongó életérzésnek, amely 1906 őszétől Ady költői életművének egyik jellemző motívumává vált. Erről beszél leegyszerűsítve, szinte köznapi formába módosítva a lényeget Ignotus Révész Béla Ady tragédiája c. könyvét méltatva: szerinte a versben „a tipikus neurózis” jelenik meg: „az az érzés, hogy van mögöttem valaki, aki leüt”. (Ignotus: Ady tragédiája. Írta Révész Béla. Ny 1926. I. 951–55.) Rónay György viszont e költemény korát megelőző életérzésbeli modernségére, bölcseleti újdonságára tesz célzást: „A Jó Csönd-herceg előtt nem puszta (és szokványos) szimbolista vers, hangulat és borzongás. Talán egyéb sem »szimbolista« benne, mint a Csönd-herceg; a többi: olyasfajta egzisztenciális (sőt bizonyos értelemben egzisztencialista) létszorongás és határhelyzet-élmény kifejezése, aminővel majd […] Kafkánál fogunk találkozni.” (Rónay György: Ady körül. Új Írás 1967. 4. sz. 26–28.)

Új távlatot nyit a költemény létrejöttének és értelmezésének összefüggéseiben Rába György elmélyült, eddig figyelembe nem vett tényeket és forrásokat is érvényesítő tanulmánya, amely címében az általánosító jelleget – Szimbólum és világnézet –, alcímében pedig – Ady Endre: Jó Csönd-herceg előtt – a konkrét mű felfejtésére törekvő igényességet nyomatékosítja. Teljesen új irányba fordítja Rába a vers jellegének megközelítési lehetőségét azzal, hogy fölteszi a kérdést: vajon nem lehetne-e megtalálni e jegyzet elején már idézett Ady önkommentárja mellé e költemény „esetleges mintáját vagy forrását”, amelynek segítségével „a különböző rétegekből meglehetős szabatossággal kirajzolódnék költőjének arca”?

Rába György megtalálta és meg is nevezi ezt a forrást: Pierre Louÿs Au Prince taciturne (Csönd-herceghez) c. szonettjéről van szó, amelyet a francia szimbolista költő Astarté c. 1891-es kötetében adott közre. Ady persze nem ebben az eredeti kötetben, hanem Van Bever és Paul Léautaud összeállításában 1900-ban megjelent Poètes d'aujourd'hui c. antológiában találkozott az említett költő szonettjével. Rába joggal hivatkozik az e tekintetben „hiteles” forrásra, Bölöni könyvére, amelyben nyomatékkal esik szó erről a gyűjteményről. Bölöniék gyakran forgatták ezt az antológiát, s Ady is „ebből válogatta ki azokat a költőket”, akiket „közelebbről akart ismerni”. Így említi az életrajzíró Verlaine, Maeterlinck után rögtön Pierre Louÿs nevét. (Bölöni 103.)

Ady tehát a maga módján ismerte ezt a verset, amely ilyen módon forrása, ösztönzője lehetett a saját költeményének. A kellő összehasonlítás és a megfelelő különbségek fölismerése érdekében Rába „gyalog prózában” ülteti át magyarra a francia szonettet. Íme a prózai fordítás: „Ha a kőris- és vackorerdőbe lépek, a hold a tiszta, a világos tóhoz vonz, hogy mintegy jövendő káprázatul megpillanthassam a vízpart tükrében megjelenő álomképedet (chimère!). Mielőtt a vízhez érnék, fehér árnya kirajzolja a kemény földbe szikkadt lábnyomodat, mely elmondja nekem, a hajnal vagy azúr miféle hőse buggyantotta ki a szűz nászi vérét. Nem térek a vadonba hideg ölekért, melyeket átjárt hosszú tőröd, és keresztként ragyog; az esti mocsarak hosszú gázlóját követem, s meghódítok egy éji szigeten, fekete trónján virágzó istennőt”. Pierre Louÿs, Rába szerint, „a lelki élet egyik nyomasztó élményét vetíti egy holdas, éjszakai látományra, illetve személyesíti meg rossz szándékú, természetfölötti figurában, az ő »Csönd-hercegében«, akinek célképzetét, jellemét nem körvonalazza”.

Mindez egyértelművé teszi nemcsak az értekező, hanem mindnyájunk előtt, hogy „az Au Prince taciturne kétségtelen forrása” Ady költeményének, viszont a két vers összevetéséből „élesen kivehető a magyar költő eltérő eszmei fölfogása és önálló költői világképe”. A forrás megtalálása, fölmutatása Rába György számára nem öncélú részeredmény, hanem elvi–módszertani megalapozás is, ami általában az Ady-kutatások egészére vonatkozó következtetésekkel jár. „Az irodalomban nincs önnemzés – állapítja meg Rába György. – A semmiből előtoppanó lángelme hiedelme tudománytalan gondolat. A művész vagy ismeri elődeit és kortársait, s folytatva–hadakozva, a romantika óta olykor a múltba visszanyúlva, olykor merészen újítva alakítja ki egyéniségét – vagy a levegőben érezhető, időszerű eszméket és jelenségeket is öntörvényűen áthasonlíthatja, de az irodalmi folyamattal valamilyen kapcsolatban áll.” Ady esetében a különböző „hatásformák kiszűrése is csak arra jó, hogy eredetiségének valódi összetevőit megismerjük. Az ő költői rangját csak növeli, ha előzményeihez mérjük”.

Ez a helyzet a Jó Csönd-herceg előtt esetében is. Rába úgy ítéli, hogy Ady verse „forrásának legszembeötlőbb bizonyítéka, a különös cím szinte teljes azonossága nyom a legkevesebbet a latban”. Szerinte „a hatás perdöntő bizonyítéka” „az üldöztetés nyomasztó érzetének jelenetszerű kivetítése s egy-két önállóan továbbfejlesztett, de vitathatatlan motívumrokonság” (mint például a lábnyom képzete, illetve az eltipró talp víziója). E hatás vitathatatlan érvényesülése ellenére „Ady versének határozott eszmei háttere van, amely erősen eltér Pierre Louÿs lelki mozzanatot fantasztikus hangulatra fordító fölfogásától”.

A két vers – francia forrás és Ady eredeti költeménye – lényeges különbségét Rába György az eltérő szemléleti, eszmetörténeti motivációban véli fölfedezni. Mindez nemcsak abból eredeztethető, hogy Adyban 1906 őszére, verse milánói megírása idejére elhalványodott korábbi francia olvasmányélménye, hanem abból is, hogy az ő Csönd-hercege gyökeresen más természetű. Mivoltának jellegére Rába szerint Ady 1909-es önkommentárjának egyik meglepő fordulata – „A jó Csönd-herceg se rossz herceg” – ad eligazítást, magyarázatot. „A vers gondolatmenetéből egyértelműnek kell ítélnünk, hogy ez a rém épp azért jó, mert rossz: amíg űzi a költői ént, csakis addig él, sőt épp ez az űzettetés élteti. Csönd-herceg nem más, mint a létért vívott harcban a darwini természetes kiválasztás elvének testet öltött alakja, az elv látomásként megjelenített élménye. […] Csönd-herceg is azért jó »ragadózó«, mert hajszája az üldözöttet (a lírai ént) életerejének összpontosítására kényszeríti.”

A darwini szemléletet „Somló Bódog művei közvetítették Adynak”, aki a tudós jogakadémiai tanár nézetei körül támadt nagyváradi, majd országos polémiában igen határozottan kiállt Somló mellett, majd kettőjük között levelekben is realizálódó szellemi barátság alakult ki egy ideig. Rába György kiemeli, hogy „Ady hírlapi megjegyzéseiből kiderül: a kiválasztás darwini elvét Somló fölfogásában nemcsak biológiai, hanem még inkább szociológiai jelenségnek tekintette.” (Az értekező jelzi is a publicisztikai forrást: AEÖPM IV. 86–90.; 333–35. Bár Ady e témakörre vonatkozó megnyilatkozásai bővebbek: l. uo. 90–91.; 93.; 95–106.; 338–400.) S ha Ady feltehetően nem is mélyült el Somló Bódog egyéb tanulmányaiban, „az ő gondozásában Somlónak Nagyváradon” kivonatolt írásaiban „már fölismerhető verse jó és rossz pólusú alapeszméjének darwini problematikája.”

A francia forrás „Csönd-hercege még csak kerülendő, rejtélyes lény volt” – az Adyé „a darwini szemléletből született, paradox funkciójú óriás, teljesebb életre vezérlő rémalak.” Lényeges különbség a két vers között az is, hogy míg „a francia szonett mítosz”, addig Ady költeménye kezdettől fogva „szimbólum”. Elemeiben néhány személyes „érmindszenti tapasztalat”: a nyitány, a „holdas éjek” élményeit nem kellett mástól vennie, saját emlékei vezették, mint például az 1908 eleji Krisztus-kereszt az erdőn esetében is. Lényeges azonban tudni, tudatosítani azt, hogy „a Jó Csönd-herceg előtt jelenete nem ábrázol, hanem a kettős jelentés formálódó alakzataként mutat túl a leíráson, hiszen a halált megidéző fantázia-érzékletei nem élményt közvetítenek”. Az „eszmei összefüggésként emberen túli” motívumot azonban Ady képes személyes-érzékletes módon szelídíteni, „domesztikálni.” Így a „tíz-öles darwini Csönd-herceg népies színezetű jelzője egyszerre mélyíti el a látomány kollektív érvényességét és személyes veretét”. Ugyanígy a „visszanézés végzetes képzete már a kettős jelentést öregbíti. A feltételes  cselekvés értelme itt nemcsak fizikai, hanem erkölcsi-teleológiai értelmű is, és a minden konzervativizmus ellen küzdő, harcos Ady önfényképe.” (Mögötte persze „a képzet mitoszi családfája is”: Lót vagy Orpheusz „visszanézései”.)

„Ady a személyiség tág skáláján játszva a biológiai mozzanatoktól a rendező értelemnek a főszerepbe iktatásáig egy emberi lét teljes értelmű megjelenítését egyetlen, noha átfogó összefüggés röpke tíz soron át tartó villanófényénél tárja elénk.” (Rába György: Szimbólum és világnézet. R. Gy.: Csönd-herceg és a nikkel szamovár. Bp., 1986. 7–16.)

Ez a két strófás, mindössze tíz soros költemény egyik kiemelkedő pontja Ady pályáján az ÚjV megjelenését követő lírai metamorfózisnak.

Horváth 29–31.; Ignotus: Ady tragédiája. Ny 1926. I. 951–55.; Sík 173., 248–53.; Halász: NA 174.; Schöpflin 127.; Földessy: Amt 66.; EmlAE I. 504–06., 514–15.; Vatai 176.; Rónay György: Ady körül. Új Írás 1967. 4. sz. 26–28.; Varga 232.; Vezér 47., 77., 204.; Király I. 315–18., II. 714.; Balogh 48–56.; Rába György: Csönd-herceg és a nikkel szamovár. Bp., 1986. 7–16.; Hegedűs Loránt 33.