Páris, az én Bakonyom

Első megjelenés: BN 1906. július 1. XI. évf. 179. sz. 2. – Tárca – (Páris, junius) – Ady Endre – („Nyári versek” főcímmel harmadikként közli Uj Bakony címen a Szent Junius hívása és A Zozó levele c. versek után.) – További megjelenés: Szil 1909. január 28. XXVII. évf. 4. sz. 1. – Tárca – Ady Endre. – Kötetben: VA₁ (1908) (A magyar Messiások ciklus) 56–57.; VA₂ (1910) 34–35.; VA₃ (1910) 34–35.; Gyűjt [1910] 30–31.; VA₄ (1918) 34–35.; VA₅ (1919) 46. – Gyűjteményes kötetben először: AEöv-1 [1930] 54.

Alapszövegünk a VA₃-ból. A BN szövegét több módosítással sorolta be a VA-ba, az egyes kötetkiadások között csak apróbb eltérések találhatók. A Szil és a Gyűjt szövegváltozatai inkább szövegromlás-jellegűek. A főszöveg kialakításához az alapszövegen nem kellett változtatnunk.

A VA₁ korrektúráján (PIM A. 126/1.) a 16. sorban a felesleges betűközt (D unánál) összevonással a költő eltüntette.

Fordulatot jelent ez a vers Ady magyarság- és Párizs-élményében, és ebben az összefüggésben változást hoz a költő ars poéticájában is. Találóan összegzi a lényeget Benedek Marcell: „1906 júniusában Ady fölfedezi a második Párizst, a fölszabadító után a bujtatót: a Bakonyt…” (Benedek I. 92.) Mindazt, amit e költeményben megfogalmazott, kimondott, korántsem előzmények nélkül tette, de korábban nem volt képes ilyen határozottan és érzékletesen kifejezni. A Szajna partja és a Duna partja valóságos és jelképes ellentéte felvillan már az ÚjV egyik utolsóként, a BN-ban 1906. jan. 7-én publikált versében is. (A Szajna partján. l. AEÖV II. 199.) A daloló Páris c. ciklus darabjai között e versben Párizs már nemcsak az ámulás, hanem a vigasz földje is: „A Duna partján / Démonok űznek csúfot velem, / A Szajna partján álmokba von be / Százféle, szűz szerelem.”

Ezt követően bukkan fel Párizs mint a megenyhülés, mint a menedék víziója. Már az ÚjV megjelenését beharangozó írásában felbukkan e gondolat és érzés csírája: „Egyazon erő űz el a Duna tájáról, ami a magyar parasztot. Menni, menni akárhova, mert itthon rossz. […] Parlamentet, irodalmat, művészetet, tudományt, vármegyét s bármit tessék nézni: módosult, de hű képe a régi Magyarországnak. Urak, ispánok, béresgazdák, cselédek, jobbágyok és szegénylegények élnek itt. A magyar parasztok pedig fölkerekednek s mennek Amerikába. A modern magyar lelkek pedig fölkerekednek s megenyhülnek Párizsban, Rómában, Berlinben, másutt. […] Nagy a mi bűnünk, mert azok merünk lenni, akik vagyunk.” (Iró a könyvéről. BN 1906. jan. 28.; AEÖPM VII. 111.; a fentebb idézett cikk néhány fordulatára Földessy Gyula is felhívta a figyelmet: Földessy: Amt 61.) Adyt folyamatosan nyomasztja a „dacos Hunnia” fojtogató világa, és újra meg újra költői megszólalásra ösztönzi a kitörés, a fölülkerekedés vágya. Így született meg 1906. febr. végén a Menekülj, menekülj innen néhány strófája a „Rossz a világ itt” kiáltással. (BN 1906. febr. 25.; l. e kötetben.) Majd ez év májusában a Gémek az Olimpusz alatt gunyoros versszakai, amelyekben a hazai irodalmi és társadalmi közállapotokat ekként pellengérezi ki: „Rikácsoljatok bőven és bátran / S vesszünk mi itt a magyar Mocsárban.” (BN 1906. máj. 20.; l. e kötetben.) Júniusban pedig a Magáradt a Tisza mindent elöntő pocsolya-víziójából röpteti „Nyugatra” a „gőgösen kiváló”, bús dalú „sármány-madár” alakját (BN 1906. jún. 17.; l. e kötetben.)

Ilyen lelkülettel, ilyen kitörési kísérletekkel a háta mögött a lírai én második párizsi megérkezése után joggal érezte magát Hunnia új szegény legényé-nek, és a hozzákapcsolódó gondolattársítással képzelte a maga Bakony-ának Párizst, az ember-sűrűs, gigászi vadon-t. Mert ez az „Ady, aki most Párizsba érkezett, nem a régi Ady volt többé”. Mögötte voltak már a megjelent ÚjV és a BN-ban rendszeresen publikált frissebb versei, amelyekből sok „nyugtalan, saját sorsába és a mások sorsába bele nem törődő ember észrevette, hogy Ady az ő érzéseinek a megszólaltatója, az ő költője”. (Bölöni 68.) A második párizsi tartózkodás első hónapjainak koronatanúja szerint e költemény „a lüktető életű Párizs hatalmas megérzése, amint a soviniszta magyar politikától menekülő, magát üldözöttnek érző Ady legelső párizsi napján a Quartier Latinből a Batignolles-ig áthaladva a zajló Párizson, bevette magát a város áradatába.” (Bölöni 69.; az életrajzíró Ady útvonalát jelölte meg a Szajna bal partján lévő szállodájától (Hotel des Balcons, 3. Rue Casimir-Delavigne, az Odéon tér mellett) Lédáék jobb parton található lakásáig (a Rue de Lévis 92. számú házban; Lédáék utcája a Boulevard des Batignolles közelében található).

Bölöni György jogosan teszi fel a kérdést, hogy a szájas Dunának milyen pandur-hada vette űzőbe Adyt. Szerinte ekkor „a támadás” „a költőnek szólt és nem a politikusnak”. A költő viszont eleve „kiszélesítette a küzdőteret” a verseiben: „az egyetlen akart lenni”, „diktatórikusan akart elhelyezkedni a magyar Olimpuszon”. Pedig „az írók, hát még a költők, úgy voltak elhelyeződve az irodalmi életben, mint valami hivatalnoki ranglétrán. Szabolcska Mihálytól Kiss Józsefig vagy Pekár Gyulától Herczeg Ferencig. Ádáz tusa folyt, hogy melyikük kerüljön be a Petőfi Társaságba vagy a kisfaludysták közé”. „Ezt a poshadt irodalmi alkotmányos rendet fenyegette Ady.” (Bölöni 69–70.)

A küzdelem a poéta személye, költészete és társadalmi-erkölcsi nézetei miatt csak két-három évvel később következett be valójában. Képzeletében ezt az űzöttséget néhány apróbb támadást felnagyítva azonban a költő máris megelőlegezte.

Hatvany I. 20–21.; Benedek I. 92., II. 315.; Bölöni 68–70., 315.; Halász: NA 134.; Barta 294–95.; Földessy: Amt 61.; Király I. 231–32., 234., 479., II. 537.; Baróti 118.; Kun András: A Páris, az én Bakonyom élménytörténete. Alföld 1977. 11. sz. 73–83.