Zajzoni Rab Pista emléke.

Zajzonban még egyről nem emlékeztem meg s nagy bűnt követnék el, ha Zajzontól a nélkül válnék meg, hogy e község s az összes magyar faluk legjelesebb szülöttjéről zajzoni Rab Pistáról meg nem emlékeznék, kinek Zajzoni név alatt megjelent szép költeményei nemzeti irodalmunk kiválóbb termékei közé tartoznak; kit szenvedései, s ezek által siettetett kora halála irodalomtörténetünk egyik rokonszenvesebb alakjává tőn. Bizonynyal Zajzoni kora halála veszteség volt nemzeti műveltségünkre; de még százszorta nagyobb a barczasági magyar népre nézve; hisz senki annyira hivatva nem volt e szegény mártyr nép szenvedéseinek elősorolására, senki e nép csüggeteg lelkének fölemelésére, mint a közülök oly magasra kiemelkedett, oly nemesen érző, magas röptű gondolatait oly szépen kifejezni, a szivhez oly hatásteljesen beszélni tudó Zajzoni; ki a mint életében eléggé méltányolva nem volt, ugy letünte után sem nyerte el az oly nagy mértékben kiérdemlett elismerést. Hozzám áthat ama fénysugár, mely Zajzoni hazafias szivéből fakadva, a sír éjjeléből is „kitör és eget kér;” én megértem a haza szenvedései közepette feljajduló költőnek megrepedő szivéből felható hattyúdalát; én pirulok a kor hálátlan közönye miatt; s hogy legalább e téren jóvá tegyem annyiak mulasztását, megkisértem e nemes lelkű költőnek eddig hiányzó életleirásához az adatokat egybegyűjteni, hogy ezek segélyével irodalomtörténetünk egyik üres lapját az arra hivatott kezek betölthessék.

Zajzoni Rab István 1832-ben febr. 3-án Zajzonban született*A mint ez az ottani anyakönyvből kitünik.; anyja Miklós Kata, apja szintén mint fia Rab István nevet viselt*Mondják, hogy a török háborúk alkalmával egy kitünő hőse volt Zajzonnak, ki a hét falu népét a határszél védelmére vezette és vezényelte; de egykor a honvédő csapat roppant számu török által támadtatván meg, szétszóratott, vezérük fogságba esett, s hosszú évek során szenvedte a tatár rabságot, mig előbb gazdag rokonai mindenüket eladva kiválthatták, ekkor nyerte a rab nevet s ez volt a zajzoni Rab családnak eldőde.; apja a szegényebb sorsu földmüvesek közül való, de szülő falujának egyik leghasznosabb polgára, és jóltevője volt, mert 30 évig viselte a zajzoni magyar egyház gondnokságát, s a mi Zajzonban ez idő alatt keletkezett mind az ő emlékével van egybecsatolodva; ő volt Barthos pap jobb keze ő vele ujittatta meg amaz a templomot*A templomban a papi széken most is fel van irva „Rab István 1818.”, vele együtt épitette a község iskoláját, a papi és tanitói lakot; ő volt, a ki Zajzon népnevelésének önmegtagadással is annyi áldozatot hozott*Az öreg Rab István 1853-ban 78 éves korában halt el, fia elvesztét nem sokkal élhetve túl.. Ily apának csak jeles és hazafias szellemü gyermeke lehetett, ily szülő fia nevelésének bizonnyal jó irányt ad; a tehetség jelei már zsenge korában mutatkozván fiánál – szegénysége daczára – minden áldozatot önmegtagadással is meghozott fia kiképeztetésére. Az ifju tanulását 7 éves korában a zajzoni népiskolában kezdette meg, hol szép észtehetségének már is tanujeleit adta. 1842-ben saját kivánságára a brassai szász gymnasiumba vitték szülői*Mert akkor a hétfalusi magyarnak legnagyobb elérhető pályája az volt, ha pap lehetett, azt pedig csak ugy érhette el, ha szászos nevelésben részesült.. Mint minden oda került magyarnak, ugy neki is sok megaláztatást, üldöztetést kellett kiállania, s nemzete kisebbitését, lerántását elhallgatnia, mi növendékünk hazafias lelkületét mélyen sérté, a mint annak egy a Czenk tetői tornáczozat*A Czenken volt tornáczozatot egy a brassóiak által a muszkák bejövetlének dicsőitésére emelt oszlop helyesite 1850-n, mit most ismét tornáczczal váltottak fel. egyik lábára akkor irónnal felirt költeményében kifejezést is adott*E vers, melynek czíme „Rab vagyok én Rab a nevem” megjelent Zajzoni „Kordalok” czímű versgyüjteményében.. A hazafias önérzet minden napi megaláztatásának kinjai közt a gymnasiális 8 osztályt keresztül vergődvén maturizált, s mert egyedüli pályaként csak a papság állott előtte, Pestre ment theologiát hallgatni, hol Hunfalvi és Repiczky szellemi és anyagi támogatását szerencsés levén kinyerni, főleg ez utóbbi buzditására a keleti nyelvek tanulására adta magát, azon eltökéllett szándékkal, hogy Kelet tudományának kincseit és költészete gyöngyeit a nyugati irodalomba átültesse. Olvastam egy, ezen időben Borcsa Mihály barátjához irt, levelét, melyből megitélhetni, hogy e nagy és nemes czél felé mennyi kitartással, önfeláldozás és ügyszeretettel tört; minden szavát áthatotta a lelkesedés, melylyel éjt nappalá téve tanult, hogy tanulmányait egykor hazája és nemzete előnyére hasznosíthassa, minden sorából látszik, hogy tetteinek rugója nem fiatal ábránd, vagy kitünési viszketeg, hanem az öntudatos honszeretet volt; de Repiczky halálával elvesztvén gyámolitóját és szent törekvéseinek nemes Mentorát, elhagyta Pestet s 1855-ben a theologia folytatása végett Bécsbe ment fel; itt félévig hallgatta a hittant; azután ezen nem inye szerinti tanulmánynyal felhagyván s szomoru anyagi helyzete által sarkaltatván, 1856. aug. 9-én a belügyministeriumban, mint a magyar irodalom tudósitója 350 ftos silány állomást nyert. Ez alatt is folytatta Kelet nyelveinek tanulmányát s ugy itt mint már korábban Pesten léte alatt, a magyar hirlapoknak szorgalmas munkatársa volt; azok igen sok érdekes költeményt és czikket közöltek tőle, a melyek közt a barczasági magyar nép ismertetése és előtérbe hozatala nem egyszer foglalkoztatá tevékeny tollát. Bécsben irodalmi munkássága igen nagy volt, ott léte alatt irta és adta ki „Magyarok kürtje*Ez megjelent 1857-ben. és „Kordalok*Ez 1859-ben. Ezeket, valamint minden közleményét az egyszerű „Zajzoni” néven bocsátotta közre. czímen két kötet költeményét. – 1859-ben Bécsből haza jött Zajzonba, rég látott szülői látogatására, s gyengült egészsége helyreállitása után több kirándulást tett Háromszékre, hol köztetszésben részesült hazafias szellem átlengte versei a Zuthureczky s más családoknál a legszivélyesebb fogadtatást biztositák részére. Ez évben visszament Pestre; s csakhamar még ez év folytán ismét visszatért szülőföldjére; ekkor a hosszúfalvi segédlelkészség felajánltatott neki; ő azonban a képességi hiányt hozván fel, hittani tanulmányainak tökélyesbitése czéljából a Molnár Victor hosszúfalvi lelkésztől kapott 52 forint segélypénzzel 1860-ban visszament Pestre. Fölmenetelére azonban csak ürügy volt a hittan, de nem czél; mert bár részére hosszas hányatása s évtizedes nélkülözései után az elhelyezkedhetés jótékony lesz vala, ő azt nem kereste, mert ő nem azon köznapi lények közé tartozott, kik az élet törekvéseit ön jóllétüknek megalapitására öszpontositják; az ő emelkedett lelkülete nem énjével, hanem a haza szabadsága kivívásának nagyszerű küzdelmeivel, a letiport nemzet fölemelésének reményeivel volt eltelve. Akkor az alkotmányától, nyelvétől s önkormányzati jogától megfosztott nemzet elnyomatása keservei közt csak a forradalom által remélt felszabadulást; akkor folyt a franczia-olasz-osztrák háború, s Magyarország fiatalsága lázas tettkészséggel csüngött az eseményeken, remegve leste a perczet, a melyben a csaták vészeibe rohanhat, hogy letiprott hazáját fölemelhesse, vagy elvérezzen a szabadság dicső harczaiban. Magyarország minden harczképes embere ekkor munkához készült: a nemzeti emancipátio nagy munkájához. Egy ily korszakban a tüzlelkű Rab István nem tudott elhelyezkedni a nagyon jövedelmes hosszúfalvi segédlelkészség kényelmes karszékébe, ő Pestre azért sietett, hogy az események és a készülődések szinhelyéhez közel legyen s mikor a tett órája üt, karját felajánlhassa a haza, a szabadság harczára.

A népek ugy mint az egyesek gyakori csalódásoknak vannak kitéve; Magyarországnak nagy várakozására is ujból a keserű csalódás jött; csalódtunk mint minden nemzet csalódni fog, a mely letiportatása közepette, önmagán és a népek testvéries együttműködésén kivül másba s főleg ha az egymás szemét ki nem vájó varjak valamelyikének támogatásába veti reménye horgonyát. Az osztrák rendőrség meghunyászkodása leshelyeiről a vihar elvonulta után ujból nagy hetykén kilépett, a bátrak bebörtönzése ujból napi rendre került. Valamely kém rávezette a hazafias szellem üldözőit Rab Pista lakására is, kit, miután nála Tancsics műveit s más tiltott könyveket találtak, börtönbe hurczoltak. Itt irta februártól septemberig tartó fogsága alatt*A mint az 1861-ben megjelent kötet előszavában maga mondja.Börtön-dalait”. Hattyudala volt ez a költőnek, végsohaja a haza szabadságán csüngő honfinak, mert az egészségtelen börtön a különben is beteges és gyenge idegzetű férfinak egészségét végképpen megtörte. 1862-ben haza hozta Zajzonba a honvágy; ekkor érezte már végének közelgését, s eljött, hogy tüz lelkét az oly hőn szeretett nép közt lehelhesse ki. Betegen, szebb reményeinek hiusulta miatt megtört lélekkel érkezett meg, szülőinél feküdt betegen, legtöbb idejét a helybeli lelkész Papp György társaságában töltve el*Ez adatokat éppen a végső napjaiban mindig mellette volt Papp György zajzoni lelkész szivességének köszönhetem.. Halni jött haza s minden orvosi segélyt, valamint a lelkész által barátilag felajánlott lelkészi lakba való költözést is, – mert ez az orvosok által tiltott vizgyógymód használatát ellenezte – vissza útasitá. Szülőinél hideg fürdőt használt, a mi annyira megártott neki, hogy önmaga kivánkozott a brassai kórházba, melynek egy külön szobájában helyeztetett el; de az orvosi segély már ekkor nem mentheté meg a hazának hasznos drága életet, beköltözte után két nappal a még utolsó napon is mohó kiváncsisággal olvasott magyar hirlapoktól környezve kimult máj. 15-én 1862-ben 28 éves korában*A mint a brassói magyar luth. egyház jegyzőkönyvének bejegyzéséből látszik..

Sirja ott van a brassai magyar lutheránus templom cinteremének második sor 21-ik számú sirdombjánál. A költő és a lánglelkű hazafi ravatalát a brassai és hétfalusi magyarság ezrei vették körül; a közszeretet, a közrészvét a legmeghatóbban nyilatkozott a számára rendezett fényes temetésnél, s hogy az most évtized mulva sem enyészett el, tanusitja már az is, hogy 1871-ben Kenyeres Adolf*Akkor a „Nemere” szerkesztője, most brassói kir. ügyész. elnöklete alatt egy 9 tagu bizottság alakult a végett, hogy a korán elhalt költő sirját emlékoszloppal díszitsék, mely czélra rövid időn 200 forintnál több gyült be. Igy tehát nem lesz jeltelen a sir, a mely alatt egy a szabadságért rajongó, és ideáljának romjain kedvezőtlen idők szenvedései között megtörött fiatal sziv porladoz; mert valóban őt hazájának balsorsa fölötti tépelődései, s a zsarnok hatalom által ártatlanul börtönre dobatása vitte a sirba; soha még megrázóbban nem fejezte ki fájdalom az igazság szavát mint zajz. Rab István öreg atyjánál, ki végtelenül szeretett fia halála által ugy lesujtatott, hogy pár hónappal ő is követte fiát az örök lét fájdalommentes honába. Borcsa pár héttel halála előtt fölkereste a fia után búslakodó s hozzá a sirba készülő atyát*Borcsa fel volt szólitva, hogy zajzoni Rab Pista életleirásához adatokat gyüjtsön s azért kereste fel haldokló atyját. Fájdalom, az ekkor Borcsa által egybegyüjtött igen érdekes adatok eltévedtek, s igy igen valószinű, hogy sok minden a mi akkor még az emberek élénk emlékezetében élt, ma már feledékenységbe ment, ugy hogy zajzoni Rab Pista életét ma már csak hiányos leirással illustrálhatjuk., s többek közt kérdezvén, hogy fia minő betegségben halt el: az öreg fölemelkedve ágyában, a gyülölet és megvetés irtózatával kiáltá: „A német ette meg.”

Az itt elősorolt száraz adatok kit-kit meggyőzhetnek arról, hogy az, a kinek sirjára ez emlékfüzért hazafias tisztelettel és fájdalommal oda illesztém, egyike volt a legnemesebb s rövid élete daczára hasznosan működött hazafiaknak, kit egy benső barátja ezen rövid mondattal jellemze: „Zajzoni igaz ember, komoly férfi, élczes-éles eszű iró, és lángoló lelkű hazafi volt.”

Rab volt neve, de lelke az elnyomatás közt is szabad maradt, mint magasban röpkedő sas, s rabja csak az emberi legdicsőbb szenvedélynek: a hon és szabadságszeretetnek volt; ez tette őt a zsarnokság rabjává; ez ásta meg kora sirját.

Legyen a haza elismerése és áldása e drága hantok felett; legyen szent hely az, hol a barczasági magyarság tanulja meg a hazát és szabadságot ugy szeretni, a mint azt az alattok nyugvó Zajzoni, földjük e legdicsőbb szülöttje, szerette, s akkor áldásos hatása és emléke örökösen fenn fog maradni.

És most búcsút veszünk a kiszenvedett vértanu költő bölcsője és léptei által szentesitett Zajzon községtől, s átlépjük folyóját, széttekintendők a tul parton levő fürdőn.