{II-1-103.} 4. A társadalmi és nemzeti kérdés

A negyvenes évek liberális nemesi reformellenzékéhez hasonlóan a radikális ifjak is hajlottak arra, hogy a pánszláv veszély koncepciójából kiindulva magyarázzák az ország nemzetközi helyzetét, és a nemzetiségi kérdést az országon belül. A május 23-i számban Csernátoni figyelmeztetett arra, hogy „a két magyar hazabeli oláhok közt missionáriusok fújják a lázadás tüzét”, és javasolta a német szövetséget és „a királynak körünkbe jövetelét”. Ugyanitt egy másik cikk pedig azt fejtegette, hogy Jellasich kinevezése „kihívás” volt, és hogy a szlávok által képviselt veszéllyel szemben a románokban kell bízni, hiszen közöttük – írja némileg idillikus reménnyel – „olly mozgalmat, melly a magyar ügyre nézve veszélyes volna, még most nem vehetni észre”, a román „jó és hív nép, csendes, szelíd, türelmes, és daczára az elnyomatásnak becsületes és romlatlan kedélyű”, a magyar „az itt lakó nemzetek közül egyre sem támaszkodhatik biztosabban, mint éppen ő reájuk”, csak éppen meg kell magyarázni nekik, hogy „mit akarunk mi”. Az ifjú radikálisok persze tudták, hogy a román jobbágyságnak az erdélyi feudális urak alatt különösen nehéz sora volt, de úgy gondolták, hogy ezt a kérdést – akár a volt magyar jobbágyok esetében, most már megoldja a forradalmi változás. Arra, hogy a paraszti követelések itt is túlmutathatnak a márciusi vívmányokon, nem gondoltak, mint ahogy arra sem, hogy e követelésekben tömegbázist nyerhetnek külön, saját nemzeti törekvések is, amelyek az egyéni szabadság megadásán túl kollektív nemzeti elismertetést óhajtanak. Három nap múlva, május 26-án, a küszöbön álló erdélyi országgyűléssel kapcsolatban, Csernátoni hangsúlyozta, hogy az unióra Magyarországnak is, Erdélynek is szüksége van: „Csak unió és öt évi béke s honunk erős lesz magában s erős lesz külveszélyek ellenében.” Majd ismét egy névtelen cikk megint arra tért vissza, hogy a „derék, becsületes, igénytelen, jószívű”, de befolyásolható és elámítható erdélyi románokat kellene megnyerni papok, tanítók segítségével. Egy nappal korábban pedig ugyancsak Csernátoni a bécsi ármányok és szláv aknamunka veszélyes törekvéseit vázolta fel, amelyek Bécs és Frankfurt közeledésének próbálnak útjába állni, mert látják, „hogy a Németországhoz csatolt Ausztria, s az ezzel szövetkező ifjú Magyarország egy hatalom leend a szláv elem ellenében”.

Meg kell végül említenünk, hogy a márciusi ifjak – és általában a radikálisok – a munkásokat sem támogatták a jogegyenlőség követelésén, a márciusi vívmányokon túlmenően. Még segítségüket is csak egy-két „jakobinus” szellemű ifjú volt kész közülük egy ideig elfogadni. Dobsa Lajos, aki a Pesti Hírlap március 29-i számában, majd pedig külön kis könyvben szemtanúként számolt be a februári francia forradalomról, elmondta, hogy a párizsi magyar munkások siettek az ideiglenes kormányt üdvözölni, de azt is felemlegették, hogy a 12 pont egyetlen munkáskövetelést sem tartalmazott, bár azért várják hazulról a jó híreket, így egyebek közt a céhek eltörlését. Ez utóbbit a radikális sajtó is követelni kezdte, de ezzel inkább azt jelezte, hogy cikkírói {II-1-104.} a munkások ügyét a polgári gazdasági liberalizmus, és nem a korai szocialista eszmék szempontjából nézték. Sőt az áprilisi–májusi pesti bérmozgalmak, amelyekkel a radikális sajtó – mint látni fogjuk: a Munkások Újsága kivételével – semmi közösséget nem vállalt – mint Szabó Ervin írta: inkább „háttérbe szorították az értelmiség körében a szocialista gondolatkör zsenge csíráit”. Még erősebben váltottak ki ilyen hatást a francia munkásság és burzsoázia ellentétének kiéleződéséről és a kibontakozó párizsi munkásmegmozdulásokról befutó hírek. A Marczius állást foglalt e megmozdulások „gyalázatosságai” és a szociális forradalom ellen, bár utalt arra, hogy a „munkarendezés” gondolatát – amelyet a maga módján Ledru-Rollin és Louis Blanc körvonalazott, egy ideig nálunk is némi várakozással fogadták. „Mi – írta a május 27-i számban Csernátoni – a munkarendezés kérdésének megoldását nem tartjuk ábrándnak, bár felőle ép oly kevéssé vagyunk magunkkal tisztában, mint az eszme megpendítői. Mi az indítványt, kísérletet nagyszerűnek és nem impraktikábilis túlzásnak tekintjük… és csalódtunk. Az eszme melletti harcz csak eszköz volt magoknak a nagy munkás osztály rokonszenvét megnyerni, …hogy a vagyontalan, dolgos népben magoknak egy roppant fizikai erőt biztosítsanak, mellynek segélyével … kezeikbe a hatalom gyeplőit ragadhassák és magok lehessenek elnyomói a népnek, mellynek elnyomott állapotja felett álnok könnyet hullatának. A „kommunizmus”-tól és a júniusi párizsi munkásfelkeléstől a Marcziussal együtt az egész radikális sajtó és az Egyenlőségi Társulat is elhatárolta magát. S hogy ez az álláspont a hazai gyakorlatban mit jelentett, az jellemzően megfigyelhető a pesti munkásvezér Keczkés Edon ügyvéd esetén, akit „lázító” beszéde miatt a rendőrség sietve letartóztatott. Az esetről – különböző lapokban – eltérő megítélésekkel találkozunk, amelyek közül Csernátonié a Marczius július 18-i számában szinte a legkeményebb. Eszerint tegnap a Széchenyi-ligetben „egy Kecskés nevű – mint mondják – ügyvéd lázzító beszédeket tartott. Mondanivalója a „legveszedelmesebb irányzatú volt”. A kormányt rosszakaratúnak, a nemességet, polgárságot árulónak, a nép zsírján hízónak nevezte. „A szüntelen gyarapodó tömeg egy nagy része (napszámosak, zavargók, dologtalanok és értelmetlenek)” éljenzett. Midőn azonban „szó emeltetett ez izgatás és félreismerhetetlen bujtogatás ellen”, kénytelen volt elhallgatni. „A város kapitánya a történtekről értesíttetett”, és erre aztán a szónokot „ki úgy látszik Blanqui szerepét kívánta játszani”, bekísérték. Ez az ember – tette hozzá Csernátoni – korábban „a közönség figyelmét egy placattal akará magára vonni, mellyen írva volt, hogy Kenyeret a népnek”. Az „illy rosszakaratú s a kedélyek felingerlésére számított izgatások ellen mindannyiszor… szót emelünk és emelni fogunk, míg ereinkben egy csepp vér mozog”.

A márciusi ifjak és általában a radikálisok – mint ismeretes – nagyon alulmaradtak a júniusi választásokon. Igaz, a Marczius már előre, június 1-én megírta: „Mi illúziókat nem akarunk magunknak csinálni. Mi előre tudjuk, hogy a tisztán radikális párt a gyűlésben roppant nagy minoritásban fog maradni.” Az eredmény azonban a vártnál is gyengébb lett. Az ifjak közül {II-1-105.} csak Irányi Dániel és Irinyi József, meg a még közéjük számítható győri Lukács Sándor kapott mandátumot. Petőfit kibuktatták – hogy miféle aknamunkával, miféle ellenfelek, azt ő maga mondta el, hosszú nyilatkozatban, amelyet megküldött minden „becsületes elvű” szerkesztőnek, és amely a Marczius hasábjain június 19-én látott napvilágot. Ebben mindenki olvashatta, hogy nevezték őt hazaárulónak, muszka kémnek. „Soha sem ostromolta szemtelenebbül a becsületességet és igazságot a gazemberség, mint ezen esetben.” Az egykorú sajtó és a későbbi szakirodalom a nemzetgyűlés radikális „baloldalát” megközelítőleg 36 főre becsülte a 426 közül. Tehát valóban „törpe minoritás” volt, mint egy alkalommal haragjában Kossuth nevezte. De a valódi „baloldal” még ennél is kisebb, sőt elenyésző volt ezen belül, hiszen igen kevesek – főleg Táncsics – kivételével ez a minoritás is nagyrészt olyan nemesi radikálisokból állt, akik a Habsburg-hatalommal szemben követeltek erélyes politikát, még több eredményt, és nem szociális vonatkozásban. – Vasvárinak természetesen igaza volt, midőn jún. 4-én leszögezte az Életképek hasábjain, hogy a külső fenyegetés „egyesülést parancsol”, és hogy „veszély idején a nemzet erejének meg nem kell szakadni”. Csakhogy ezt az „egyesülést” a politikai szereplők nagy többsége minden további társadalmi vívmány nélkül, az ilyesmit követelők félreállításával akarta létrehozni. Nézzük csak, mit írt a Marczius névtelen cikke június 15-én a „népről”, amely – szerinte – olyan, amilyen „a nép szokott lenni”. „Értjük a műveletlen népet, mert ennek még azokon kívül, mellyek az ő napi szükségeit közvetlenül érintik, alig van valami magasbról fogalma.” A nép ugyanis „egy nyugodt erő, mellyel az rendelkezhetik, aki őt előbb a maga részére elfoglalja”. Igaz, hogy itt a cikk a „magyar Vendée”, Horvátország ügyéről beszél, de a nép – szerinte – általában ilyen „szokott lenni”. Annál határozottabb és ékesszólóbb viszont a lap, ha a nemzeti függetlenségért emel szót. „A magyar – írta „Kopogó” még június 7-én – rettenetesen megunta, hogy ő másod rangú nemzet legyen.” S e téren még a közös front sem zavartalan, sőt éppen ekörül folynak az éles harcok a radikális kisebbség és a tehetetlenséggel vádolt Batthyány-kormány s a mögötte álló nemesi többség között. Ez a többség – írta július 7-én a Marczius – semmivel nem törődik, még arra sem figyelt fel, hogy az orosz sereg a román mozgalmak ellen indulva átkelt a Prut folyón. „Mi marczius óta folyvást ijesztgetjük a táblabírót a muszkával”, de az éppúgy nem vesz semmit komolyan, mint egykor a mohácsi vész előtt.

A radikális sajtó mindig megújuló törekvése volt, hogy Kossuthot, akitől a legtöbbet várta, leválassza e többség és a kormány oldaláról. „Meg vagyunk győződve – olvassuk már június 30-án a Marcziusban –, hogy Kossuth a ministerium ingadozó és határozatlan politikájával egyet nem ért.” Az olasz segély megszavazása körüli viták persze egy időre megint szembefordították Kossuthtal a radikálisokat. Nyíri Józsa a július 8-i számban a forradalmi szolidaritás elvére hivatkozott és Louis Blanc szavait idézte: „Minden népek testvérek és minden forradalom az egész emberiségnek használ.” {II-1-106.} Nem sokkal utóbb ugyanő azt is a kormány szemére vetette, hogy a forradalom elvei közül a szabadságot gúzsba kötötte a sajtótörvénnyel, a testvériséget elárulta a zsidó emancipáció halogatásával, az egyenlőséget pedig a kiváltságosak előnyben részesítésével a hivatalok osztogatásakor. A cikkíró őszinte radikalizmusában kételkedni nincs okunk. De e számonkérésből mintha egy kissé kimaradtak volna a társadalom széles rétegeinek tényleges sérelmei. Július 31-én a Marczius vezércikkben reflektált a Kossuth Hírlapja előző napi fejtegetéseire, amelyek szerinte arra vallanak, „hogy a ministerium beljében a legkomolyabb szakadás van”, Kossuth ugyanis „nem érez úgy, mint a többi minister”. Kossuth „meg van győződve, hogy a táblabíró politika, melly a ministeriumban olly nagy túlnyomósággal bír, e hazát nemcsak megmenteni nem képes, hanem inkább a legegyenesebb úton dönt a veszedelembe”. S a lap így most már nyílt felhívást fogalmaz: „Az alkalom itt van. Ha Kossuth zászlót emel, az ország egy percz alatt körötte összesereglik”, hiszen „eddig is az országban a kormány tetteit úgyis csak Kossuth neve sanctionálta.” S ugyancsak jellemző volt az a tájékoztatás, amelyet a Marczius a képviselőház augusztus 1-i zárt üléséről közölt. Ezen – mint tudjuk – Batthyány egyheti halasztást kért a katonai törvényjavaslat tárgyalására, azzal, hogy rövidesen eldől, csatlakozik-e Ausztria a német egységhez, és ha igen: meglesz a megfelelő jogcím az önálló magyar hadsereg felállítására. A Marczius e vita tárgyát – természetesen – nem hozhatta nyilvánosságra. De azt viszont lelkesen ünnepelte, hogy Kossuth itt szembehelyezkedett a kormány politikájával. „Kossuth beszélt, s az ember azt hitte, hogy Magyarország első szónoka mint oppositionalis vezér küzd a ministerium ellen.” Úgy tűnt, mintha az ellenzék Kossuthot „hosszú távollét után ismét viszontlátná”. A többség szemlátomást „törpülni kezdett”, a „jobboldal sápadva hallgatott”, a miniszterek pedig, megannyi dacos gyerekként, „elfordultak Kossuthtól”. Petőfinél ezzel a személyhez fűzött várakozással nem találkozunk, pedig nyilatkozatában, amelyet a Marczius augusztus 11-i száma közölt, ugyancsak határozottan fejtette ki, hogy a tehetetlen Batthyány-kormány hibájából „egyszerre csak azon veszzük észre magunkat, hogy nem két, hanem négy tűz közé szorultunk… És pedig így lesz, ha a nemzet minél előbb fel nem serken, s ki nem ragadja kormánya és képviselői kezéből azon hatalmat, amelyet nekik jóhiszeműen átadott, s mellyel azok részint nem tudnak élni, részint rútul visszaélnek.” Augusztus 14-én a Marczius az igazságügy-minisztert, tehát Deákot támadta meg elég gorombán: „Nemcsak hast növeszteni, a syllogismusokkal parittyázni ültették önöket uraim a ministeri székbe.” Ez idő tájt jegyezte fel naplójában a Marcziusról alkotott véleményét gr. Gyulay Lajos, Hunyad megye képviselője, aki elméletileg, ha nem is a politika gyakorlatában, Fourier híve volt: „Furcsa lap” ez, „mindent piszkol, mi nem radicalis, elmésen is néha, estve jelenvén meg, nagy kelete van a nevezetesebb eseményű napokban. Elveit őkelmének nem lehet elfogadni, de mind a mellett szükséges hírlap, mert különben igen elhinnék magokat minister uraimék.” A Marczius viszont elsősorban Kossuthtól várta, {II-1-107.} hogy a radikálisok igazságát végre is belássa és elfogadja. „Íme – írta Kis Péter a lap szeptember 5-i számában – elkövetkezének az idők, mellyben minden embernek meg kell vallania, hogy a Marcziusnak első betűjétől fogva az utolsóig igaza volt.” Tegnap ugyanis Kossuth végre kijelentette, hogy a végrehajtó hatalomnak a haza veszélyének megfelelő eszközökhöz kell folyamodnia, és Beőthy Ödönt kormánybiztosként a táborba küldte. Bezzeg, ha ezt egy héttel ezelőtt a Marczius javasolta volna, „nagy hanggal ordították volna: le a revolutióval! egy conventi commissarius a hadseregbe!” De most már végre legalább „egy rendszabályban a radikál párt s a ministerium összetalálkozott”. Sőt az a „Rendkívüli lap”, amelyet a Marczius szeptember 17-én, „a második felelős magyar ministerium alakulása napján” bocsátott ki, Csernátoni cikkében, Madarász László, az ellenzék „egyik leghatározottabb vezére” példáját követve, most még Batthyányt is támogatásáról biztosította újabb megbízatásában, azzal, hogy ha nem is őt akarták az új kormány elnökéül, becsületességéről meg vannak győződve. E múló epizód azonban nem tartott soká. S a radikálisok politikája ekkor, szeptember válságos fordulóján, valóban beigazolódott, amennyiben a Habsburg-hatalommal való konfliktus elkerülhetetlenné vált, Batthyány irányzata elbukott és a nemzeti önvédelmi harc irányítását a Honvédelmi Bizottmány vette kézbe, amelyben Kossuth és a radikálisok végre összefogtak.