3. A lap sajtópere

Május 19-én ugyanis nagy izgalom és várakozás kísérte a nádor elnökletével összeült minisztertanácsot. Rémhírek terjedtek el arról, hogy Bécsben a császár távozása után kikiáltották a köztársaságot. Estefelé azután Pálffyt a kiadóhivatalban felkereste egy férfi azzal, az egyik „ministerialis osztályfőnöktől” származó hírrel, hogy a miniszterek ideiglenes királynak kiáltották ki a nádor főherceget. Pálffy, aki – mint Jókaitól tudjuk – ekkoriban maga is szívesen látta volna ezt a fordulatot, az új István királlyal, hitelt adott a hírnek. Mivel a lap már ki volt szedve, az első oldalon a cím alá, a szokásos mottó helyére tétette be az alábbi szenzációt: „Legújabb – Bécsben teljes anarchia. Ministereink István nádort kikiáltották provisorius királynak. Ferdinánd Innsbruckban van. Jelszavunk legyen: „rögtöni Nemzeti Gyűlés.”

E közlés azonban, mivel a hír így nem volt igaz, a kormányt kínos helyzetbe hozhatta. Így Szemere belügyminiszter, közelebbről Zoltán János államtitkár, a lapot még aznap este a nyomdában lefoglaltatta, néhány, az előfizetőknek már szétküldött példány kivételével. Mire Pálffy kivétette az inkriminált pár sort, újabb kiadást nyomatott s az utcára már az került.

Másnap, május 20-án a minisztertanács jóváhagyta Szemere jelentését a gyors lefoglalásról és megbízta az igazságügy-minisztert, hogy a sajtóvétségekről szóló előírások értelmében az eljárást indítsa meg. Ezt a rendelkezést a Pesti Hírlap május 21-i számának hivatalos rovata is közölte, figyelmeztetésül a sajtónak, de tájékoztatásul és önigazolásul az udvar számára is. S miután, éppen ez alkalomból, a pesti esküdtszéket is végre létrehozták, megindult a „sajtóvétségi közkereset”, a Marczius sokat emlegetett sajtópere.

Csernátoni a május 20-i számban a korábbinál jóval elismerőbben írt a kormányról: „Mi a ministeriumot gyermekkorát átéltnek tekintjük, újabb intézkedéseiből látni véljük, hogy a szakadatlan hatalom erejét már megérté és helyzetét felfogni indult. És midőn ezt látjuk, benne vetett hitünket is éledni érezzük”. Valószínű azonban, hogy e hangnemváltozás mégsem annyira a meghátrálásnak, mint inkább annak következménye volt, hogy a kormány elrendelte a honvédtoborzást, ezzel megkezdte az önálló magyar hadsereg felállítását, vagyis valóban határozottan cselekedett. Pálffy ugyanis egyáltalában nem ijedt meg a lap ellen indított akciótól. A május 23-i számban a Pesti Hírlap hivatalos közleményére reagálva megjegyezte: „Hisszük, hogy {II-1-102.} a ministerium a perben kudarczot fog vallani.” A június 6-i számban pedig előadta a május 19-i esti eseményeket, kérve, hogy jelenjék meg a hírvivő, bár nem említette, hogy az üzenetet Nyáry Pál (a szóban forgó osztályfőnök) nevében adták át neki. Újabb kutatóink alighanem joggal feltételezik, hogy a sajtópernek a lap megrendszabályozásán túlmenő célja éppen a radikálisok által nagyon előtérbe tolt Nyáry kompromittálása volt, ami mindjárt jobban érthetővé is tenné Szemere feltűnően gyors intézkedését. Ma sincs teljesen tisztázva még, hogy az üzenet mennyiben származott valóban Nyárytól. Úgy látszik azonban, hogy miután az akcióval valóban sikerült Nyáryt és a radikálisokat egymástól szétválasztani, a sajtóper lefolytatására sem volt már szükség. Így aztán valamivel utóbb, midőn már úgyis tovább fordult a válság, a perbefogó szék – a Marczius augusztus 15-i közlése szerint – úgy döntött, hogy „a vádlott ellen a perbefogásnak nincs helye”. Az akció tehát – korábbi irodalmunktól eltérően – nem „felmentéssel”, hanem az egész per elejtésével végződött.

Pálffy mindenesetre még május 20-án szükségesnek tartotta, hogy védekezzék a lapot érintő támadások, „álhírek, hóbortos gyanúsítások” és a sokfelé megnyilvánuló „ellenszenv” ellen. A radikalizmus terjedésével kapcsolatos, korábbi optimizmusától kissé eltérően most inkább azt hangsúlyozta, hogy a Marczius hatása egyáltalán nem széles körű. „Vidékre lapjaink mindeddig legfölebb nehány száz példányban küldetnek szét”, és az előfizetők nagy része nem olvasó-egylet, hanem magánszemély. Külön tiltakozott a Budapesti Híradó, e „Pozsonyban zátonyra telepedett hajó” eljárása ellen, hogy „minden tétovázás nélkül robespierreistáknak” nevezte őket. Pálffy visszautasította ezt a „legkeményebb vád”-at – mintha ők valaha is „a terrorismus zászlaját” ajánlották volna az országnak. Ugyanebben a számban helyeselte, hogy a kormány Magyarországra hívta az uralkodót –, hiszen valóban „csak ez menthet meg minket az elveszéstől”. Érdekesen és szellemesen indokolta meg, hogy miért e monarchista álláspontot támogatja, annak ellenére, hogy „ha ránk egy ország rendezése volna bízva, hol a szükséges elemeket rögtönében elő lehetne teremteni”, mi „a kormányformák között kétségkívül azt választanók, melly felé a nemzetek mentül inkább míveltek, annál inkább közeledni szoktak”. Egyetlen olvasó előtt sem volt kétséges, hogy itt a köztársaságról beszél. „De – folytatta – a világon a legkárhozatosabb politica: az átmeneti rendszereket keresztülugrani akarni.” A magyar nép körében a király népszerű. Nálunk is van „egy párt”, amelynek, francia példa nyomán, „alkotmányi doctrinája a monarchismussal ellentétben áll”. De ez csak elmélet, amelyet a valóságba átvinni „iszonyatos koczka volna”, hiszen a cár, lehet, a bécsi anarchiát sem fogja tűrni, „legkedvesebb álma” azonban az, hogy Magyarországgal együtt magához csatolja az északi és a déli szlávokat egészen az Adriáig.