A falu és a város gazdasági szereposztásában nem az a lényegesebb, hogy a falu őstermelő, a város pedig iparos, kereskedő és mindenféle értelmiségi foglalkozást űző, hanem az, hogy a falu elsősorban termelőterület, a város pedig fogyasztó. S még ezen fölül: a falu fogyatékos munkamegosztású és elsősorban nem készárut termelő terület, viszont a város mind termelésében, mind fogyasztásában különösen differenciálódott és magasabbszintű gazdasági életet képvisel.
Közelebbről nézve ez a szereposztás abban fog a faluban megnyilvánulni, hogy a termelés az elsőrendű gazdasági funkciója, s fogyasztása csak a szükségszerű mértékre korlátozódik és mindig alatta marad fontosságban a termelésnek. Ezen kívül pedig a termelés elsősorban nyerstermelés és egyik ágában sem specializálódik úgy, mint a városban. Tömegében olyan nyerstermelés, amely a városok fogyasztása, vagy finomabb feldolgozása részére termel, s kisebb részében olyan készárutermelés, amely a helyi szükségletnek kielégítésére való. Egyik fajta termelésben sem érvényesül azonban olyan részletes munkamegosztás, mint a városi termelésben. A nyerstermelő mezőgazda nagyon sok ipari szükségletét maga látja el s nagyon sok áruját maga viszi a városi piacra, viszont a falusi iparos és kereskedő legtöbbször maga is folytat mezőgazdasági termelést házi szükséglete céljaira. Egyetlen rétege van a falusi társadalomnak, amely erős munkamegosztásban él s ez a falusi értelmiség, noha kertje ezer közül is nagyon soknak van. Abban is egyetlen ez a réteg, hogy nála a fogyasztás szempontjai nem rendelődnek alá a termelésnek.
Termelési áganként természetesen különbözők a termelés társadalmi motívumai.
Igy a legigazibb falusi termelőknél, a falusi mezőgazdáknál tökéletesen érvényesül e különös falusi meghatározottság, azonban a paraszt hagyományok még csak fokozzák mindazt, amit a falusi helyzet kialakított. Mind a termelésnek az előbbvalósága, mind pedig jellemző falusi osztatlansága a végsőkig fokozódik a paraszt társadalmi törvények hatása alatt. A parasztságnak az a legalapvetőbb jellemzője, hogy nemcsak termelőszerepre szorult, hanem arra tudatában és erkölcsi felfogásában is beidegződött társadalmi rend, amely mindenekfölött való vezetőeszméjének ismeri a termelő munkát. S az is hozzátartozik a paraszt jelleghez, hogy termelő munkája nemcsak úgy őstermelés, hogy mezőgazdasági termelés, hanem úgy is, hogy magában foglalja a mezőgazdasághoz és a fogyasztáshoz legközvetlenebbül kapcsolódó ipari munkákat is. A falusi parasztgazda ezt a falusi és paraszt termelőszerepet tökéletesen betölti. Nemcsak azért dolgozik szüntelenül, mert dolgoznia kell, hogy élhessen – birtoka esetleg fölmenthetné ez alól – vagy hogy újabb birtokot szerezzen, hanem azért is, mert ezt ismeri társadalmi kötelességének. S nemcsak azért végez mindenféle házkörüli ipari munkákat, mert így kevesebből el tudja végezni, mintha iparossal csináltatná, hanem azért is, mert ezt kötelező paraszt hagyománynak tartja.
Természetesen a parasztság átalakulása sokat változtatott ezen a termelő arculaton. A házát ma már nagyon kevés helyen építi maga a gazda, mezőgazdasági szerszámait és lakásának a berendezéseit is nagyon kevés helyen csinálja maga, azonban a részletmunkákat még most is maga végzi. Vagy a család nőtagjai ma már nem szőnek és fonnak, csak igen kevés helyen, azonban kenyeret mindenütt sütnek és a meszelést, mosást mindenütt maguk végzik el. Tehát az átalakulással a paraszt törvények már nagyrészben elvesztették erejüket, azonban a falusi helyzetnek a kényszerűségei fennmaradtak s ez majdnem annyit tesz, mint a régebbi paraszt állapot. Minden átalakulás ellenére a falusi parasztgazdának ma is a fogyasztás szempontjait alárendelve kell dolgoznia, akkor is, ha csak éppen élni akar, akkor meg különösen, ha adósságait szeretné kifizetni, vagy éppen újabb földeket szerezni. S ezt a termelőmunkát úgy kell folytatnia, hogy minél kevesebb ipari munkát végeztessen el arravaló iparossal, tehát amit csak meg lehet a háziüzemben csinálni, azt mind meg is csinálja.
Nagyon hasonló a falusi iparosnak a helyzete is. A falusi helyzet tőle is megköveteli, hogy minden gondja termelő munkája legyen, akkor is, ha csak élni akar, ha pedig vagyont is szeretne szerezni öregségére, akkor meg éppenséggel minden erejét erre kell fordítania. Éppen így van a falusi kereskedő is, azzal a különbséggel, hogy a kereskedőknél többször jár sikerrel a vagyongyüjtő igyekezet. Náluk is azonban föltétele ennek, hogy teljes idővel és energiával folytassák munkájukat.
Ugyanez az esete a falusi munkásnak is. Nem azért, hogy vagyont gyüjtsön, de a puszta megélhetésért mérték nélkül kell dolgozni, nagyon sokszor még ünnepnap is. Mindazok a munka korlátozások és szabadidő kedvezmények, amik a városokban maguktól értetődőek, faluban el sem képzelhetők. Olyan szoros a falusi életnek a gazdasági korlátozottsága, hogy mindenkinek megállás nélkül kell dolgoznia. Az ünnepek egyrésze is csak részben ünnep, másik részében arra használja föl a falusi, hogy a szakmáján kívüleső, de mással el nem végeztethető munkákat ellássa. A munkás ekkor dolgozhat csak magának, a gazda ilyenkor végez ipari munkát és az iparos ilyenkor dolgozik a kertjében vagy a szőlejében.
Ilyen szorosságok miatt lesz általánosan jellemző a falusi termelő munkára az, hogy ugyanazért az eredményért többet kell dolgozni, mint a városban. A tökéletlen munkamegosztás és a termelés egyébként is mostohább föltételei különösebb városi »kizsákmányolás« nélkül is erre kényszerítik a falut, csak azért, mert a falusi gazdasági szervezet ennyivel kedvezőtlenebb helyzetben van a városival szemben. S ilyen termelőviszonyok mellett alig kivihető akármilyen munkaidőkorlátozás is. Sem a gazdának, sem az önálló iparosnak vagy kereskedőnek nem lehet megszabott munkaideje, mindig kell dolgozniok, amikor csak lehet, de a munkásnál is nehéz a korlátozást keresztülvinni, mert neki is az az érdeke, hogy amikor dolgozhat, akkor annyit dolgozzon, amennyit csak tud. S ha éppen egy-egy szakmában van is munkaidőkorlátozás, a munkás mégis nagyon sok munkaidőt tölt, mert szakmai szabadidejében a házán dolgozik, vagy a kertjében foglalatoskodik.
Sokkal rosszabb helyzetben van a városnál a falu a termelés szakmai tudományában is. Sem képző és oktatóintézmények, sem kísérleti telepek, sem pedig magasabb szaktudást képviselő gazdaságok és vállalatok nincsenek olyan közel, mint a városokban, tehát a szakmai kiképzés szükségszerűen fogyatékosabb faluban, mint városon. S ezen kívül jobban köt a hagyomány, mint a városban, tehát még az erős igyekezet is gátakkal találja szemben magát. S e tekintetben nem sokat különböznek egymástól a különböző termelési ágak.
A mezőgazda kétféle úton szerzi meg a szaktudását. Egyfelől a szülők gazdaságában megtanulja a termelés hagyományos paraszti módszereit, másfelől úgy-ahogy tanul valamit más gazdaságokban, ujságból, nagyritkán könyvből és tanfolyamokon. Egyik sem teszi feltétlenül jó mezőgazdává. A hagyományos termelőtudomány ugyan sok értékes ismeretet ad, mert a helyi viszonyok közt hosszú időn keresztül leszűrt tapasztalatokat közvetíti, azonban semmiféle tájékozódást nem ad a növényi és állati élet törvényszerűségeiről és a termelői beavatkozás okozati összefüggéseiről, tehát végeredményben egy tehetetlen szakismeretet alakít ki. Viszont a fogyatékosan megszerzett könyvbeli tudomány egészben véve is sok olyat tartalmaz, amit a helyi viszonyokhoz képest át kell értékelni, ha pedig ezt csak fogyatékosan és rendszertelenül tanulja meg valaki, akkor meg éppenséggel nem sok hasznát veszi. Igy kínlódik tehát a falusi mezőgazda hiányos és kétesértékű szaktudással, s csak kivételesen sikerül egynek-egynek a sikeres gazdálkodás tudományát elsajátítani.
Nem sokkal jobb a falusi iparosnak a szakképzettsége sem. Az ő tudománya is részben a helyi hagyományokból, részben szakmai kiképzésből származik, azonban az összetétel nála sem szerencsés. A falusi iparoshagyományok csak kis részükben erednek a helyi népi mesterkedés fogásaiból, nagyobb részben félművelt mestereknek a szövevényes és tudálékos módszerei, amik sem igazi népi kultúrának nem mondhatók már, sem magasabbrendű műszaki tudománynak. Ez a rendszerint való eset. Kivételesen azonban vannak egyes falvak, ahol ez a népies iparostudomány nagyon életrevaló és kitűnő munkákat tud produkálni. Igy például az Alföld egyes vidékein a kocsigyártás, másutt az építkezés, sokhelyütt pedig a különböző faipar dicsekedhet harmonikus szép művekkel. Nem sokkal szerencsésebb a falusi iparos másik szakismeretforrása sem: az iparostanonciskola. Egy németes műszaki tudománynak az elemeit tanulja itt meg olyan példákon, amiknek semmi köze a faluhoz, nem csodálatos, ha csak megzavarodik mind az ízlése, mind pedig a tudása. Ilyen vegyes és összevéve is fogyatékos iparos szaktudománynak a számlájára írható a falvak építkezésében, lakásbelsőjében és ruházkodásában megnyilatkozó elképesztő ízléstelenség. Ahol még élnek a paraszt hagyományok, ott még harmonikus és szép a falu, mert a parasztkultúra szigorú és fegyelmezett ízléssel szabta meg mindennek a műformáját, ott azonban, ahol már elvesztették erejüket a paraszthagyományok, ott a falusi iparosoknak az eltorzult ízlése találkozik a polgárosult parasztok elromlott és megzavarodott ízlésével s mindenféle torzszülöttet eredményez.
A falu egészben is önellátó jellegű, kisebb gazdasági egységeiben is. Milyen lehet itt a forgalom? Olyan, amilyen ebben az önellátásra szorult világban lehetséges. Van egy kis belső forgalmi kör és van forgalom a városokkal. Egyik forgalom sem hasonlít azonban ahhoz, ami a városban van.
Hiányzik mindenekelőtt a forgalomnak az a döntő szerepe, ami a városok forgalmi gazdasági szervezetére oly jellemző. Persze a falu is a forgalmi gazdaság rendjében él és itt is árut termelnek végeredményben, azonban ez a forgalmi jelleg annyit kopik, változik, alakul a falu viszonyai közt, hogy már nem is igazi forgalmi gazdaság. Sem a piacra való termelésnek, sem a piacról való élésnek a határozott rendje nem alakult ki. A falu értelmiségijei és a falusi iparosok, kereskedők még jórészben ilyenek. Piacra termelnek és áruval kereskednek, s életszükségletüknek a nagyobbik részét a piacról elégítik ki. Azonban távolról sem olyan kizárólagosan, mint a városban. A kert, a természetbeni járandóság ezeknek az egzisztenciáknak is úgy alakítja az életét, hogy nem mindenben szorulnak a piacra. Pontosabban szólva: termelésükkel a piacra dolgoznak, de fogyasztásuk már nem teljesen a piacról való élés.
Falusi őstermelőknél még a piacra való termelés is csak részben érvényesül. Sok mindent visznek a piacra, de nem a piacnak termelnek. Termelnek úgy, ahogy a hagyomány tartja, vagy ahogy egy-egy falun végighullámzó divat megkívánja, azonban a termelésüket nem mérik a piachoz, tehát követni sem tudják a változásait. Ha jó a piac s jó áron fölveszi azt, amit termeltek, akkor örülnek, s ha nem kell a piacon, akkor panaszkodnak és várják a jobb időket. Hozzájárul természetesen ehhez a piaciatlan szemlélethez a falusi hagyományosság törvénye is és a termelési szakértelem bizonytalansága. Ha a piac ösztönzésére egyik-másik gazda mégis megpróbálkozik valami újítással, legtöbbször kudarccal jár a kezdeményezése, tehát csak azokat erősíti meg meggyőződésében, akik eleve tartózkodnak az ilyen kísérletezéstől.
A forgalom szerepének ilyen lecsökkenése általában véve nyilván rossz és hozzájárul ahhoz, hogy a falu gazdasági helyzete mélyen alatta marad a városénak. Válságok idején azonban ez ad biztonságot a falu életének. Kisebb körökre húzódva jobban lehet bírni a válság terheit.
A városokkal való forgalom, akár erős, akár gyenge, mindig aránytalanul kedvez a városnak. Nemcsak az agrárolló kirívó esetében, hanem egyáltalán minden áru forgalmában kedvezőtlenebb helyzetben van a falu. Akkor is, ha vesz, akkor is, ha elad. Két főtényezője van ennek a falusi kiszolgáltatottságnak. Az egyik az, hogy a szállítási költség akár városba menő, akár városból jövő árunál a falut terheli, a másik pedig, hogy a forgalom központja a város, tehát a gazdasági életnek minden mozzanata a város szempontjai szerint alakul ki. A falu, mint gazdasági külterület, kénytelen mindent úgy elfogadni, ahogy a városból jön.
A falusi fogyasztás arányát a termelés túlságosan érvényesülő szempontjai határozzák meg. Nem külön gond a fogyasztás a faluban, kivéve a piacról élő szegénységet és középosztálybelieket, hanem mellékfunkciója a termelésnek. A gazdák fogyasztásának a legnagyobb része kitelik a házi gazdaságból, de az iparosnak és kereskedőnek is sok minden megterem a kertjében. Ez, ami a fogyasztás arányát jellemzi.
Nevezetesebb azonban a fogyasztás technikájának és ökonómiájának az ügye. A régi parasztfaluban a paraszttörvények rideg és szigorú szerepet szabtak a fogyasztásnak, s ez egyben föltétlen gazdaságosságot is biztosított. Nem létezett önálló fogyasztási szempont: csak a termelés árnyékában és addig a mértékig, ameddig az élet föltétlenül megkívánja, addig lehetett törődni vele. Sem a táplálkozásnak, sem a lakásnak, sem a ruházkodásnak külön alkalmai, berendezései és darabjai nem voltak. Minden elsősorban a termeléshez igazodott s csak mellékesen szolgált fogyasztási célokat. Legjobban jellemzi ezt a törvényt az, hogy a paraszt ünneplőruha nem különálló ünnepi reprezentáció, hanem a paraszt munkaruhának egy ékesebb formája.
Amikor azonban ez a szigorú paraszttörvény fölengedett, akkor már el is pusztult a fogyasztás ökonómiája. Kivétel a középosztály és az igazi polgári elemek, akik polgári gazdaságossággal élnek. A megváltozott parasztság azonban teljesen belekeveredett az aránytalanságokba. Egészben véve is megnövekedett a fogyasztás jelentősége, azonban különösen azokon a területeken, amelyeket a polgárosodás legjobban elérhető útjainak ítélnek. Igy például egyes falvakban mérhetetlen fontosságra jutott a ruházkodás. Mindent erre költenek, s ha akármilyen házban laknak, vagy akárhogy étkeznek is, a ruhában tüntetni és mutatni akarnak. Egyik helyen még a parasztviselet jutott ilyen túlságos szerepre, másik helyen azonban már a polgári formákat vették át. A Sárközben pompás paraszti viseletben páváskodnak a lányok, a pestmelléki falvakban pedig bundában és selyem estélyi ruhákban. Másik helyen a táplálkozás került ilyen aránytalanul túlsúlyra. Mindenné vált a jó evés-ivás s ezt a szükségletüket ruházkodás és a lakás hátrányára is mindenáron kielégítik. Legkevesebb olyan hely van, ahol a lakás szükséglete növekedett így meg. Arra még bőven van példa, hogy nagy házakat építenek sok szobával, túl minden paraszt mértéken, azonban arra már sokkal kevesebb akad, hogy a házbelsőben is egy nagyobb lakásigénynek a kielégítését kíséreljék meg. Még legtöbb ilyen eset a német falvakban akad. A zongora legendája, amennyire kirívó példája ennek az esetnek, annyira ritka is.
Akárhogy is változott azonban a falu gazdasági szerepeiben, annyira meg nem változott, hogy a fogyasztás jelentősége egészében fölébe kerekedett volna a termelésnek. Csak a teljesen polgári falvakban és a »romlott« parasztfalvakban billent át az arány. Itt azonban kétségtelenül átbillent, s következményül azt vonta maga után, hogy a termelés az ilyen fogyasztásnak a terheit nem bírván el, mindenféleképpen válságba került. Vagy a földek elhanyagolása következett be, vagy a nagymértékű eladósodás. Mindkettő olyan zavara a falu gazdasági életének, ami nagyon gyökeres és a falu egész gazdasági helyzetét megváltoztató átalakítás nélkül nem is orvosolható. Vannak pusztuló falvak, amelyekben a földek egyrésze parlagon marad, másik részét bérbe adják s annyit-amennyit gyöngén megmunkálnak, viszont drága ruhákban járnak, bőségesen élnek (Dunapatajon két cukrászda is van!) s az adósságuk már majdnem elnyelik őket. Ezeken már nem hitelreform vagy védettség segít, hanem csak egész életszemléletüknek és társadalmi világuknak a megváltozása. Szóval a falu valóban gyökeres átalakulása.