A falu általában nemcsak belső szervezetében, hanem kifelé való betagolódásában is egyszerű. Egyszerű szervezetű vidéki társadalmi egység, amely egyszerű viszonyokkal tartozik valamely város vidékébe.
A rendi falu külön jogállású és külön rendű társadalmi terület, amely egyszerűen alárendeltje a vár és a város más jogállásu és társadalmi rendű területének. A polgári falu ugyan nem külön jogállású és nem másrendű társadalmi terület, azonban mégis a városok alatt áll, mint másodrendű polgári terület. Nem külön társadalmi világ, hanem ugyanazon társadalmi területnek a másodrendű külső tartozéka.
A magyar falu kifelé való társadalmi rendjében sem ilyen egyszerű. Nem egyszerű pedig azért, mert rendies jellegű vidéke a tőle elkülönülten és idegenül polgárosodott városnak.
A város és a falu közönséges rendi viszonyában megvan a teljes különneműség és másodrendűség, azonban ez éppen olyan viszony, mint az úrirendé és a parasztságé. Minden ellentét és alárendelődés fölött egy bátya-öcsi összetartozás fűzi őket össze. Alárendeltje a paraszt és a falu az úrnak és a várnak, azonban ugyanazon egy testnek a részei, vagy legalább is ugyanazon családhoz hasonlítható nagyobb egységnek a hozzátartozói.
A magyar falu és a magyar parasztság terheit ezzel ellentétben még az is növelte, hogy kiesett az ilyen összetartozásból. A fölső rend és a város kinőtt a testvériségből és a bátya helyett nagyrészében idegenné lett, amely nem tudta az összetartozás érzésével enyhíteni a meglévő különbségéket. A falu megmaradt magatudatlan és tömény népiségében, a város ellenben egy fölhigult magyarság kohójában úgy keverte össze a szentistváni nemzetiségek mindenféle színeit, hogy egészében nem is szentistváni színpompájú, hanem egyszerűen idegen lett. Ennek a magyar városnak nem volt öccse a magyar falu, hanem olyan gyarmati vidéke, amely sem inge, sem nadrágja, csak éppen vidéke. Az idegenség magábanvéve is éppen elég ahhoz, hogy sokszorosan megnehezítse a falu helyzetét, azonban ehhez még az is járult, hogy az idegenségen felül a város rohanva sietett előre a polgári fejlődés útján, a falu pedig csaknem ugyanott maradt, ahol a rendi világban állott. Ez az oka annak, hogy a magyar falu még ha itt-ott polgári vidékké is tudott fejlődni, nem másodrendű, hanem harmadrendű polgári területté lett. Ez az igaz és csak ez az igaz abból, hagy a magyar falu Ázsia és földünkön csak a városaink képviselik Európát.
Durván és sommásan úgy lehetne mondani, hogy a magyar falu keleties vidéke a nyugatias magyar városnak, s ez sokkal nagyobb és sokkal veszedelmesebb különbség, mint akármilyen más város-vidék viszony. Akármilyen terhes, de »egészséges« város-vidék viszonyban a falu tud élni, vagy ha még azt a terhet is sokalja, ami kijut neki, akkor legföljebb elnéptelenedik, mert a volt falusi városban a is otthon van, s magasabb szinten lehet ugyanaz, ami a faluban volt. A magyar falu azonban egyiket sem teheti. Vagy élhet azért, mert úgy is tud élni, ahogy számára lehetséges, vagy elsodródik, vagy elsüllyed.
Tragikomikus változata a hazai falvaknak a német faluk esete. Mindenesetre nem idegenebb hozzájuk a város, mint a magyar falvakhoz, s az odavezető utat legalább olyan könnyen megtalálják, mint a magyar falusi, ha nem sokkal könnyebben. Igaz, még mindig nehezen, s egy gyökeres változás árán, azonban legalább ilyen nehezen és ilyen átalakulás árán teheti meg ugyanezt a magyar falusi, vagy még sokkal nehezebben és sokkal nagyobb átalakulás árán.
A magyar falu magyarságában való elkülönülése és harmadrendű polgári minősége nyomaték azokon a terheken felül, amik úgy is, mint falut, úgy is, mint vidéket magábanvéve is éppen eléggé nyomják. Ennyi teher alatt már aligha nő pálma, itt már legföljebb csak élni lehet vagy változatos utakon süllyedni a pusztulás felé. Ez is a sorsa magyar falvaknak. Fejlődni csak különös szerencsével tud a kisebbik részük, tömegük éppenhogy él, nem kis részük pedig csöndesebben, vagy sebesebben halad a pusztulás felé. Nemcsak települési rendjükben, gazdasági szervezetükben, hanem abban is rendszere van, így a magyar falunak, hogy tud-e élni, vagy már a pusztuláshoz van csak ereje.
Az élén állanak ennek a különös rendszernek azok a falvak, amelyek még tudnak fejlődni és virágzani, követi őket az a sereg, amely éppencsak hogy élni tud és bezárják a sort azok a halálfoltos magyar falvak, amelyek már nem tudnak élni ebben a világban.
A fejlődő magyar falvaknak háromféle szerencse tudja biztosítani a fejlődést. A legnagyobb szerencse, ha a városok közvetlen vidékén, de különösen a főváros vidékén vannak, mert itt nekik is jut abból, ami a városoké. Ez a legnagyobb szerencse azonban alig jut magyar falunak. A főváros környékének a falvai legnagyobbrészben németek, s ez a város nem is olyan idegen hozzájuk. Ha vasárnap délután a budai körúton összetalálkozik a pesti sváb cseléd meg a vasárnapot ülni beutazó hidegkúti, vagy soroksári sváblegény, akkor nagyon is együtt és nagyon is otthon érzik magukat. Másik szerencse az, ha olyan. nagy egy falu, hogy magában is tud városiasodni. Ez az egy kivételesen a magyar falvak szerencséje, mert a magyarok falvai közt vannak ilyenek legtöbben, s ezek is különösen a tanyásfalvak közt. Ezek magukban is tudnak élni, sem a világtól való elzártság, sem a határuk szorossága nem fojtogatja őket, tehát itt-ott még virágzani is tudnak. Ám ez a szerencse túlságosan magyar szerencse: az az ára, hogy a legelesettebbeknek ki kell szorulni örökösen a tanyára, vagy úgy, mint tanyai cselédnek, vagy úgy, mint pár holdon küszködő pusztai embernek. Harmadik szerencse a telepesfalvaknak jutott. Megszabadultak egy megkötöző multnak a terheitől és frissebb energiával nyúlhatnak azokhoz az erőforrásokhoz, amelyek a falusi helyzetben is rendelkezésre állanak. S azért is, mert rövidebb történetük alatt még nem töltötték be egészen azt a teret, amely egy falunak élettere lehet. Az egykori telepítési politika azonban ezt a szerencsét is szűken mérte a magyaroknak, s százannyi az idegen telepesfalu, mint amennyi magyar falunak jutott el a szerencse.
Falvaink legnagyobb része éppencsak hogy él. Van annyi földje, hogy nem kell rajta éhen halnia, s van olyan közlekedése a várossal, hogy nem kell önmagába zárkóznia. Ez a normális életkeret azonban nem elég arra, hogy akármilyen irányban is fejlődni tudjon a falu, hacsak nem abban, hogy fölösen születnek a gyermekek. Ezenfelül már sem arra, hogy gazdálkodásában új utakra térjen, sem arra, hogy társadalmi tartásában szabadabb és emberebb legyen, sem arra, hogy az egész falu magasabb kultúrába és civilizációba kapcsolódjék, nem elég. Csak él és várja a jobb időket.
Azok a falvak pedig, amelyeknek még ennyi szerencse sem jutott, azok már csak pusztulni tudnak. Nem tudnak úgy élni, ahogy szeretnének, úgy pedig, ahogy lehet, nem akarnak, nincs más út számukra, mint a pusztulás. És a pusztulásnak sokféle útja van. Lehet úgy elpusztulni, hogy nem születik több gyerek, mint amennyi egyidőre még fenntartja az életet, de már nem szaporodik tovább a nép. Lehet úgy falunak elpusztulni, hogy kimenekül belőle a nép, ki a városba, ki a tengerentúlra. S lehet úgy is elpusztulni, hogy fölrúgnak minden eddig tisztelt törvényt és betyármódra rabolnak egy farsangra valót a sanyarú élettől, hogy azután jöjjön utánuk az özönvíz.
Ez a magyar falu már végképpen nem az örök falu. Pedig hogy ez a magyar falu sorsa, azt nemcsak rémlátó írók és hevesvérű fiatalok bizonyítják, hanem rideg számok szólanak erről és olyan jelenségek, amelyekért nem is kell a faluba kimenni.