A falu népe

A magyar falvaknak szinte végtelen változatát áttekintvén, a változatosság szüntelen szemelőtt tartásával fölvethetjük a kérdést: milyen hát általában véve a magyar falu társadalmi építménye, milyen részekből tevődik össze és mik ennek a társadalmi csoportnak az állandó és jellemző szerkezeti elemei. Ha nem tévesztjük szem elől a falu változatosságát és állandóan folyó változását, úgy ez a kérdés lényegében nem arra vár feleletet, hogy milyen hát a magyar falu, hanem egyszerűbben és helyesebben csak azt kérdezheti, hogy most éppen milyen a magyar falu és az összes változatok fölött való általánosságban milyen szervezetű társadalmi csoport ez.

A kérdés súlyát az az arány jellemzi legjobban, hogy mennyi az ország egész lakosságából a falusi és ez az arány milyen változást mutat a multtal szemben.^*

Az 1930-as népszámlálás szerint az összes községeknek a népessége 5,807.068 fő volt s ez a közigazgatásilag falusinak minősülő tömeg, az ország egész népességében 66.8%-ot jelentett. Láttuk azonban, hogy a 3372 községből társadalmilag igen sokat, kereken 50-et nem lehet falunak tekinteni, azért, mert vagy magábanvéve város, vagy nagyobb városnak a városrészévé szerveződött, az igazi falusi népesség tehát lényegében kisebb számú. Az 50 város vagy városrész kereken 500.000 főnyi népességet képvisel, tehát ha ezt levonjuk, akkor marad 3332 falu összesen 5,300.000 lélekszámmal. Ilyen számú falusi népesség pedig 60.9%-ot jelent az ország egész népességében. A falusiak többsége tehát mindenképpen fennáll a városiakkal szemben, azonban ez az arány állandóan kisebbedik. 1869-ben még 76.2% volt a falusi, s bizonyos, hogy az 1940-es népszámlálás jóval 80% alatt fogja találni a falusiak arányát. Pontosan 1940-ben tehát már csak éppenhogy a nagyobbik fele lesz falusi az ország népességének. Még mindig a nagyobbik fele azonban, tehát a falusi társadalom kérdései, már csak számbeli arányuknál fogva is, legalább olyan súlyosak, mint a városié.

Mielőtt a falusi társadalom népességi összetételét és népességi csoportosulását vizsgálnánk, nem érdektelen, ha egymásmellé állítva összegezzük, hogy a magyar falu társadalma milyen típusokban oszlik meg, s az egyes típusok mekkora súlyt jelentenek a többihez viszonyítva. A kimutatás számai nem különböztetik meg a külterületi falvakat, mert ezeknek a pontos összeállítása csak helyszíni fölvétel alapján lenne lehetséges, számításba kell tehát venni, hogy a kimutatott falusi népességnek mintegy 20%-a külterületi. Ez a falusi külterület pedig részben tanya, részben a faluhoz társadalmilag is hozzátartozó külterületi lakott hely, részben pedig önálló falu, amely vagy olyan jellegű, mint az anyafalu, vagy egészen másfajta.

A 20%-os külterületi arányszám alapján számítva az összes falusi népességből 1,067.000 külterületi. Ebből azonban le kell számítanunk a tanyásközségek külterületi lakosságát 30%-os arányszám szerint, mert ezek a tanyaiak szervezetten az illető falu társadalmába tartoznak, összesen 330.000 főnyi népességet. Ami ezután marad külterületi lakos, az valóban módosítja a különböző falutípusok egymáshoz való arányát. Mindenekelőtt a külterületen álló s társadalmilag önálló ipari, bánya- és üdülőtelepek elég nagy száma és elég népes csoportja növeli az ilyenfajta falvak számát és népességét, viszont csökkenti a parasztfalvakét, továbbmenőleg pedig a körülbelül 2.000-nyi uradalmi falu, 300.000-nyi népességgel egy új falutípust iktat be, s ennek arányában csökkenti a parasztfalvaknak nem a számát, hanem csak a népességét.^*

Hogy falura milyen számú népesség esik a városhoz viszonyítva, az még a falusi társadalom belső szervezetéről nem mond semmit, mindössze arra való, hogy a falu társadalmi kérdéseinek a súlyát megmutassa a városéval szemben. Ott kezdődnek a falusi társadalmat jellemző arányszámok, amikor a várossal szemben mutatják ki a falu eltérő népességi rétegződését. Ebben a vonatkozásban a falusi népesség arányszámai alkalmasak arra, hogy a falu társadalmának különös népességi csoportosulására, tehát végeredményben a falu társadalmi szerkezetére vessenek világot.

Minden társadalomnak jellegzetes rétegződése az, ami a kor és nemzedékviszonyokban megmutatkozik. Az öregek és fiatalok csoportja nem szükségképpen cselekvő társadalmi csoport. A rendszerint való eset az, hogy a korcsoportok egyszerűen hasonlóság alapján megállapítható rétegződést jelentenek, s minden különös társadalmi viszonylat teremtése nélkül egyszerűen arra mutatnak rá, hogy az illető társadalmi csoport öreg-e vagy fiatal, tehát egészben véve fölfelé ívelő pályájú-e, vagy ellenkezőleg hanyatló. Ellenben a nemzedékviszonyok már nem egyszerűen ilyenek. Megállapodott és lehiggadt életű társadalomban nincsenek nemzedékproblémák. A korcsoportok állandók, s a társadalom minden tagja végigmegy az összes korcsoportokon, anélkül, hogy ezzel különösebb társadalmi szerepű csoportosulásnak lenne a tagja. Változó, sőt válságosan változó társadalmakban azonban a korcsoportok már aktív és egymással szembenálló csoportokat, a nemzedékeket formálhatják, s itt már különös társadalmi viszonylatok lépnek föl a nemzedékviszonyok nyomán. A magyar falvak társadalmában ez utóbbi az eset, tehát itt a nemzedékviszonyok jellegzetes társadalmi csoportosulást is jelentenek egyben.

Általában a falusi népesség korszerint való csoportosulása a legfiatalabbak és a legöregebbek túlsúlyát mutatja a várossal szemben. A magyar falvak 12 éven aluli korcsoportja az egész falusi népességnek 27.2%-a, viszont a városokban ugyanez az arány 18.9%. A különbség föltűnően nagy s mögötte az a jelenség húzódik meg, hogy a falvak népszaporodása sokkal nagyobb, mint a városé. Ez a helyzet az 1930-as népszámlálás pillanatában. Korábbi népszámlálásokhoz viszonyítva a különbség határozottan csökkenő tendenciát mutat, tehát arra világít rá ez az irányzat, hogy a falu bőséges szaporodása nemcsak csökkenőben van, hanem egyenesen megtorpant. A 40-es népszámlálás minden valószínűség szerint további igen lényeges különbségcsökkenést fog kimutatni, ami méginkább rámutat majd a falusi népszaporodás aggályosan komoly csökkenésére. Másrészt pedig az a helyzet, hogy a mostani arányszám az összes falvak átlagát mutatja. Az átlag mögött pedig nagyon különböző jelenségek húzódnak meg. Hogy az átlag ilyen különbséget mutat, az annak a következménye hogy igen sok rendkívül nagy természetes szaporodást fölmutató falunk van, itt tehát az átlagnál sokkal nagyobb a fiatalok korcsoportja. Viszont nem kevés azoknak a magyar falvaknak a száma, amelyekben vagy ugyanolyan korviszonyok állanak fenn, mint a városokban, vagy éppen még azokénál is kisebb a fiatalok aránya. Ilyenek pedig összes egykés falvaink. Az egykésnek nevezett, tehát rendkívüli születéscsökkenést, sőt természetes apadást mutató falvainkról bőséges demográfiai kutatásnak az anyaga áll rendelkezésre s ezek mind azt mutatják, hogy a szabályszerű széles alapú, karácsonyfaszerű korgrafikon helyett, az ilyen falvaknak az ábrája elkeskenyült alakú alaktalan folttá válik, sőt régóta egykés falvakban éppen gombaszerűen alakuló formát mutat, amely világosan érzékelteti, hogy a fiatalokat jelentő szár további elvékonyodása az egész falunak kidőlt gombaként való pusztulását eredményezi. A határozottan érvényesülő tendencia az, hogy mind a születések híján pusztuló falvaknak a száma, mind a születések csökkenésének révén bekövetkező »elöregedett« falvaknak a száma erősen növekszik.

A korcsoport még nem nemzedék társadalmilag, illetve, ha nemzedéknek mondjuk az csak annyit jelent, hogy a korkülönbségnek megfelelően más életszemléletet és tevékenységet képvisel, de ezt nem határozottan cselekvő és a többiekkel szembenálló csoportként. A falu társadalmában még ez a jelentősége is csak csökkentetten érvényesült. A falu társadalmában az öregebbek vezetése föltétlen és jól megalapozott volt, tehát a fiatalok, csak az ő kezük alatt élhettek.

Igazi nemzedékké akkor válik egy korcsoport, ha olyan történelmi élmény éri, amely úgy változtatja meg egész életszemléletét, hogy szembe kerül más nemzedékekkel és azokkal szemben át akarja alakítani a társadalom életét. A magyar falut érte ilyen történelmi élmény, sőt nem is egy érte. Egyik volt a jobbágyfölszabadítás, a másik a háború előtti »boldog békevilág« és a harmadik a világháború, illetve az azt követő válságok. Ez a három esemény, illetve korszak úgy nyomta rá a bélyegét arra a korcsoportra, amelyet éppen életének kezdetén, illetve delén talált, hogy az már szemben találta magát az előző nemzedékkel.

Az a nemzedék, amely ifjúságát még a jobbágykor idejében, illetve a megváltás alatt, vagy közvetlen utána élte, még töretlenül képviselte a rendi korszak falusi parasztját, vagy ha nem paraszt volt, a rendi parasztszemléletet. Az utána felnövő generáció már a paraszthatárokon túlterjedő lehetőségeket látta maga előtt, tehát szemben találta magát a jobbágyi kötöttségű öregekkel. Végig a háborúig csöndes harcban állott ez a két nemzedék: az öregebbek úgy akartak még élni, mintha jobbágyparasztok lettek volna, viszont a fiatalabbak már élni akartak az újabban megnyílott lehetőségekkel. Nagyobb és döntőbb volt azonban a háborúnak és az utánakövetkező időknek a hatása. Az a nemzedék, amely fiatalon élte át a háborút és az utána következő válságos időket, a háború nagy élményét, idegen tájak ismeretét és egy társadalmi rend belső visszásságainak a megismerését kapta útravalóul, s mindezek tetejébe egy forradalom és egy ellenforradalom megrázkódtatását. Túlsok volt ez a hatás ahhoz, hogy ez a nemzedék csöndesen bele tudjon illeszkedni a falu világába. Kitágult szemhatára, sorsával való elégedetlensége odasodorta, hogy megrendült paraszt lojalitásában, érzékennyé vált falusi kivetettségében és hátramaradottságában, tehát szembekerült nemcsak a nagyapáknak jobbágyemlékű belenyugvó nemzedékével, hanem az apáknak csöndesen és megrázkódtatás nélkül emelkedő generációjával is. Ez a nemzedék már ellenzéke lett minden réginek és hagyománynak, s vagy ma is nyugtalanná teszi a falu életét, vagy a falusi ellenállás áttörhetetlen akadályától visszatorpanva elhagyja a falut, vagy ha egyénileg sok minden köti még a faluhoz és az élethez, akkor gyermekeit küldi ki a falu világából, vagy a világra sem engedi őket jönni.

Mindenfajta faluban áll ez a nemzedékharc, azonban a frontállás nagyon különböző. Egyben azonban mindenütt egyező: a harc már mindenütt eldőlt, s apróbb összeütközések folynak még, de az eredmény nem változik többé. Legtöbbhelyt a fiatalok győztek, s az a törekvés, amit képviselnek: a falu átalakulása és ideges sietsége, hogy minél messzebbre kerüljön megunt multjától; de nem kevés az olyan falu sem, ahol az öregek maradtak fölül, s a fiatalok az ő törvényüknek adták alá magukat, hogy az öregek kihalta után ők vigyék tovább az örökölt hagyományokat. Csakhogy nagyon kevés az olyan hely, ahol a termékeny és gyümölcsöző paraszthagyományok képviselői győztek. Legtöbb helyen az öregek győzelme nem ennek a multnak a továbbélését biztosította, hanem a visszájára fordított paraszttörvényeknek a végleges uralomrajutását. Ez történt az összes egykés falvakban, s nagyon kicsiny a remény arra, hogy a most felnövő generáció, amely az öregek kényeztető önkénye alatt él, valaha is meg tudja fordítani a falu sorsát. Egy községről tud a falukutatás irodalma, ahol a fiatalok győztek és megfordították a pusztuló falu sorsát, s új lehetőségeket találtak a fejlődésre s ez a fejérmegyei Vereb község. Hogy végleges-e a sorsfordulás, azt nem tudja meggyőzővé tenni, Földes Ferenc, a nagyon optimista szociográfus.

Falusi társadalomnak föltétlen és kötelező egysége a család. Nemcsak a parasztságnál, hanem minden falun élőnél. Egyszerűen nem lehet élni családi keretek nélkül falun. Többek közt gazdasági és társadalomszervezeti okok teszik ezt szükségessé, úgyannyira, hogy alig is van valaki falun, aki ne tartoznék valamilyen családi egységbe. A családi állapotra vonatkozó számok kézzelfoghatóan jellemzik ezt a helyzetet. Falvakban 49.4% a nőtleneknek és a hajadonoknak száma, a városokban pedig 49.2%. Ez a 0.2% különbség azonban nem jellemzi a különbséget, mert ugyanakkor a falusi népességnek 39.9%-a húsz éven aluli, a városokban pedig ez a korcsoport csak 31.8%. Tehát a házasságra éretlen korcsoportbelieknek a száma kereken 8%-kal nagyobb a falusi társadalomban, mint a városokban, s a házasok aránya még sem marad a városi alatt, sőt egy kevéssel fölé is emelkedik.

Nemcsak kötelező egysége azonban a falunak a család, hanem nehezebben is bontható föl falun a házasság, mint városokban. Városokban az elváltak száma 1.2%, míg a falvakban 0.4%. E különbségnek nagyjában három tényezőben rejlik az oka. Egyik a parasztság társadalmi törvényei: parasztok közt nem személyi okok miatt születik meg a házasság, s ilyenek miatt nem is bontható föl. A gazdaság és gyermekek végérvényesen összekötik a házastársakat, akármilyen személyes ellentéteken keresztül is. Az a parasztság pedig, amely még életbentartja ezeket a hagyományokat, igen nagy részét teszi ki a falusi népességnek. A másik tényező a mezőgazdaság. Mezőgazdasággal foglalkozó népességnél, akár parasztok még, akár nem, mind a házasság, mind a család egyúttal gazdasági egység is, tehát személyi okok miatt sokkal nehezebben bomlik föl, mint az ilyen szálakkal össze nem kötött városiaknál. A harmadik tényező csak az, ami sajátságosan falusi ok. A falusi társadalom szoros és közvetlen viszonyai, az erős ellenőrzés nyomásával tartják egybe azokat a házastársakat is, akik széthúznak egymás közt. Faluban mindig botrány a házasság fölbontása, azért is, mert minden hagyománnyal ellenkező szokatlan lépés, de meg azért is, mert a falusi társadalom kötelező normának ismeri el a házasságban élést. S ez nemcsak a falusi parasztok közt van így, hanem mindenféle más falusiak között is. A nőtlen vagy hajadon jövevényt sehol olyan házassági támadás nem éri, mint a falusi társadalomban, s nemcsak parasztok, hanem értelmiségiek közt is éppenúgy.

A magyar falvak nemzetiségei viszonyai nemcsak azért érdekesek, mert vannak nemzetiségi falvaink, amelyekben a társadalmi élet stílusa, minden falusi egyezés mellett is egészen más színezetű, mint a magyar falvakban, hanem azért is, mert vannak vegyes nemzetiségű falvaink, ahol a különböző nemzetiségek élesen elhatárolt társadalmi csoportokat alkotnak, s ezek sokhelyt igen élesen szembenállanak egymással.

Falvaink nagyrésze mindenesetre színmagyar, nem kevés azonban azoknak a falvaknak a száma, még a mai országterületen sem, amelyekben valamilyen nemzetiség van döntő többségben. Vagy egészben, vagy túlnyomóan német nemzetiségi falunk van kereken 300, ugyanígy szlovák 16, szerb 1, bunyevác 8, román 4 és horvát 28. Feltűnő a tiszta szlovák falvaknak a kicsiny száma és horvát falvaknak a meglepő aránya. Magyarázat az, hogy a hazai szlovákságnak jórésze mezővárosokban lakik, s azok is, akik faluban laknak, az alföldi nagy falvak vidékén élnek, s ott is legtöbbször a magyarsággal vegyest. A horvát falvak nagy számát pedig az magyarázza, hogy mindegyik apró kis dunántúli falu, a legtöbb 1000-en aluli népességgel. Összesen 354 az ilyen tiszta vagy túlnyomóan egyféle nemzetiségi falvainknak a száma, ennél több van azonban olyan, amelyekben vegyesen vannak különböző nemzetiségűek a magyarsággal, vagy éppen a magyarság nélkül egymásközt. Legjellemzőbb változatok: magyar-német falvak a Dunántúlon, magyar-horvát falvak ugyanitt, magyar-német-bunyevác falvak a Bácskában, s néhány a Csepel-szigeten, magyar-szlovák falvak az Alföldön és a Felvidéken, magyar-német-szlovák falvak a főváros környékén, s magyar-német-szerb falvak ugyanitt, végül magyarszerb-román falvak a Tisza-Maros-szögben és néhány magyar-német-szerb-román falu a keleti határszélen.

Egynemzetiségű faluban nem belső társadalmi probléma a nemzetiség, annál inkább az a falvak közti vonatkozásban. Probléma tulajdonképpen itt is csak egy van: a német falvaké. A falu kutatás egyöntetű eredményei alapján a német falvak mindenütt fejlődők, gyarapodók. Legjellemzőbb erre a viszonyra a hartaiak és a dunapatajiak esete. Ha Dunapatajon föld van eladó, – s egyre több van ilyen – akkor azt nem Patajon dobolják, hanem Hartán, mert bizonyos, hagy nem pataji magyar fogja megvenni, hanem hartai német. Ezt az ellentétes fejlődési tendenciát és aránytalan viszonyt nyilván a nemzetiségi különbség magyarázza elsősorban, azonban távolról sem kizárólagosan, s legfőképpen nem érvényes a tétel abban a formában, hogy a magyar falvak pusztulók és a németek gyarapodnak. Nem pedig azért, mert itt jellegzetes társadalmi és történeti különbségek is fennállanak. A német falvak mind kiváltságos telepítvények, amelyek gyarmatosító energiával fogtak hozzá az új hazabeli életnek, s kezdetben különösen mindenféle olyan kiváltságokat kaptak, amik küzdelmeiket sikeressé tették. Viszont a szomszédságukba eső pusztuló magyar falvak mind ősrégi szállások, legtöbbjük agyonterhelt jobbágyfalu volt, nem csuda, ha ma nagyon fáradt energiát és életkedvet mutatnak. Ezen kívül pedig a német falvak nagyrésze víz mellett, város mellett települt, viszont az ősi magyar telepek legnagyobbrészt elszigetelt helyzetben élnek ma is. Mindezek a társadalmi okok nem teszik azonban egészen hatástalanná a nemzetiségi különbséget, egyet azonban világosan megmutatnak, azt nevezetesen, hogy a pusztuló magyar falvak reménytelen helyzetükbe belefáradt és mostoha multu települések, viszont a német falvak újkeletű és kiváltságos multú gyarmatosító települések.

Ahol a különböző nemzetiségek együtt élnek egy falu társadalmában, ott az a helyzet, hogy a falu társadalma csaknem annyi falura bomlik, ahány a nemzetiség, s ezek egymásközt egy nagyobb körű falusi keretben viaskodnak. Szintén egyértelmű eredménye az újabb falukutatásnak, hogy az ilyen belső harcban is a németség bizonyult a legerősebbnek. Egyrészt avval, hogy a németség őrízte meg mindenütt a legnagyobb mértékben összetartozását és különállását, másrészt abban, hogy termelésben, jólétben és faluvezetésben mindenütt a legtöbbre tudta vinni. A magyarság és vele együtt a déli szlávok (szerbek, bunyevácok) a küzdelemben hátramaradtak, s egymáshoz nagyon hasonlóan mindenütt kénytelenek voltak teret engedni a mostanában különösen életrekapott németségnek. A szlovákokkal nem ilyen aránytalan a viszony. A magyar-szlovák falvakban nagyon egyforma eséllyel állanak szemben egymással a nemzetiségi csoportok: amit a szlovákok nagyobb szaporasága jelent, annyit jelent a magyarok oldalán legalább olyan munkakészségük, erősebb tartásuk és az államnyelv segítsége.

Van mindezeken kívül még egy különös és nevezetes nemzetiségi vonatkozása a falvak társadalmának, amit sokkal kevésbbé vitatnak, mint egyéb nemzetiségi kérdéseket. Nem más ez a kérdés, mint a különböző nemzetiségek aránya a falvakban és a városokban. Alapvető fontosságú itt a magyarság aránya. Falvakban 88.2%, városokban 92.3% ez az arány. Mindent jelent ez az arány, csak azt nem, hogy Magyarországon a magyarság szállotta meg a városokat és a nemzetiségeket kiszorítja a falvak kedvezőtlenebb területére. Sőt éppen az ellenkezőjét jelenti mindenféleképpen. Nem azt jelenti, hogy a németség nem tud a városba bekerülni, hanem azt, hogy ott magyarrá válik, s növeli a városok amúgy is felhigult és a falusi vidékkel, különösen pedig a magyar falvakkal nem sok közösséget érző magyarságának a számát. Erre nincs szám, hogy az arányt jellemezhessük, azonban városainknak mind üzleti életében, mind pedig hivatali helyein szereplő idegen nevekről fogalmat alkothatunk a nemzetiségi városbaözönlésnek az arányáról. És egy másik helyesbítés, amely már számokban is kifejezhető. A zsidóvallásúak aránya a városokban 1930-ban 13% volt, nemzetiségileg ezek természetesen magyaroknak vallották magukat. Azóta azonban a magyar törvényhozás, ha nem is nemzetiségnek nyilvánította a zsidóságot, de mindenesetre vallásukon túl megkülönböztette őket. De a törvényhozástól függetlenül éppen a város-falu vonatkozásában társadalmi szempontból is meg kell annyit állapítani, hogy ha nem is idegen a zsidó vallású magyarság, azonban semmiesetre sem egy a minden ősével itt született magyarsággal. Annyira semmiesetre sem egy, hogy minden jelentéség nélkül valónak lássuk a különbségtételt. Ha mármost ezt a 13%-nyi zsidóságot leszámítjuk a városok népességéből, akkor már alá esik a magyarság városi aránya 92.3%-ról 79.3%-ra, szóval alacsonyabbra, mint amennyit a falusi lakosságban tesz ki, mert itt, ha le is számítjuk a magyarság arányszámából a zsidóságét, akkor is 85.8% marad a magyarság részesedése. Ha számokban ki lehetne fejezni a magyarságnak a németeredetűekkel kiegészített németséggel szemben való hátraszorulását is a városok népességében, akkor mindenesetre nagyon közel lenne a 20%-hoz az az arány, amennyivel a magyarság kiszorult a magyar városokból. Óriási aránytalanságot fejez ez a szám, s hogy ha hozzávesszük még ehhez azt is, hogy ez mindenesetre a legkisebb szám, amiről egyáltalán beszélhetünk e vonatkozásban, akkor a »társadalmi egyensúlynak« megdöbbentő fölborulását szemlélhetjük ebben a jelenségben. Ha pedig fölmérjük a városnak és a falunak a társadalmi vezetés akármilyen területén való aránytalan szereposztását is, úgy a város-falu szembenállásnak egy különlegesen magyarságellenes tényezőét szemlélhetjük ebben az arányszámban.

---