A mezőgazdasági falvak két nagy határolója: lefelé a kiegészülésnek önállóságszabta mértéke és fölfelé a határnak a faluból naponta való bejárhatósága. Minden olyan parasztfalu, amely ezen a határon kívül esik, már valamiképpen rendkívüli falu. Azokat, amelyek alul esnek láttuk, s mint apró parasztfalvakat úgy ismertük meg, mint túlságosan is falusi csoportokat ahhoz, hogysem igazi faluk lehetnének. Éppenígy különös falvaknak találjuk azokat, amelyek a fölső határt haladják meg, mégpedig kétféleképpen is rendkívülinek. Vannak olyanok, amelyek ugyanolyan egyszerű szerveződés mellett, mint a szabályos falvak s anélkül hogy a mezőgazdasági népesség aránya alább esne, mind a határ kiterjedésében, mind a népesség tömegében, meghaladják a falusi arányokat. Mindjárt hozzátehetjük azonban, hogy ilyen csak néhány van, de mindenesetre van s ezeket mint óriásfalvakat külön szemügyre kell vennünk.
Más az eset azoknál a nagy falvaknál, amelyek szintén meghaladják a rendes faluméreteket, azonban ezt úgy érik el, hogy az egész határ, tehát belterület és külterület különös szerveződésben áll egymással. A határ azért terjedhet túl a falusi rendszerű termelés törvényszerű határán, mert külterületi termelőszállások, a tanyák ezt lehetővé teszik.
Szintén a falu egyszerű szerveződését meghaladó szervezetükkel válnak különös falvakká a kertes települések, akkor is, ha határuk nem haladja meg a szokott falusi méreteket. Csak hogy itt a külterület és a belterület nem egymásközt szerveződik, hanem a belterület szerveződik két beltelekre oszolván, úgy, hogy minden gazdának van egy belső lakótelke s kívül a faluszélen egy másik gazdasági telke: az akolkertje, ahol mintegy lakástól elvált műhelyben folyik a mezőgazdasági munka. Ilyen kertes falu ma már tiszta formában nincsen, azonban van még néhány, ahol nagyjában megvan a rendszer, de egy történeti korszakban igen sok ilyen volt az Alföldön és az Alföld északi és nyugati szélein. A kertes falu jellegzetesen az állattenyésztő falunak a formája, ellentétben a szántóvető gazdálkodás tanyás falujával.
Az összes rendkívüli parasztfalutípusok tehát – kivéve az aprófalvakat – fölfelé lépik át a falu szabványos határát, éppen ezért tüzetesebben meg kell vizsgálnunk ezt a fölső határt.
Abból indultunk ki, hogy 5 kilométerben állapítható meg az a sugár, ameddig a falusi belterületről való határművelés még gazdaságosan lehetséges. Tehát ekkora területre érdemes még naponta ki és hazajárni. Ez a terület, ha négyzet formájában képzeljük el, megfelel egy 10 km oldalú négyzetnek, s ha kör formájában, akkor ugyanekkora terület 5.5 km sugarú kört jelent s pontosan 10.000 ha.-nyi területet. Tehát geometriailag ez lenne a legnagyobb faluhatár. Ha a falusi népsűrűség hazai arányát, a négyzetkilométerenkénti 70 lelket vesszük számításba, úgy 7.000 lakos illik ekkora területre. Tehát a falu népességi határa 7.000 lakos lenne. Igenám, csakhogy a nagyobb falvakban megnövekedik a nem mezőgazdasági népességnek az aránya azon a réven, hogy egy nagyobb falu kisebbeknek az ipari és kulturális javakkal való ellátásában is résztvesz, így népsűrűsége nagyobb lesz annál, ami kisebb faluban nemcsak átlag, hanem szinte törvényszerű is. Valóban a nagyobb falvak népsűrűsége, akkor is, ha a mezőgazdaság túlsúlyát megőrzi kb. 100 négyzetkilométerenkénti lakosra emelkedik. Mindezt tekintetbe véve a népességi fölső határt 10.000 lélekszámban állapíthatjuk meg, mint olyan mennyiségben, amely a jelenlegi magyarországi agrártermelési viszonyok mellett és a falusi népesség iparosokkal és értelmiségiekkel való kiegészülésének mai aránya mellett, egy agrárfalunak a népessége lehet. Ezenfölül már a jelenlegi termelési viszonyok és a jelenlegi munkamegosztás alapján nagyobb agrárfalu nem lehetséges.
Persze akadálytalanul nőhet tovább egy falu, ha akár ipara, akár forgalmi tevékenysége ezt elősegíti, csakhogy akkor már nem az agrárfalu növekszik, hanem az iparos, vagy forgalmi falu s az egész település egyre jobban elveszti mezőgazdasági jellegét. Vagy akkor is korlátlanul növekedhet egy eredetileg agrárfalu, ha idegen területen dolgozóknak a lakótelepévé kezd válni. A fővároskörnyéki falvak nagyvésze így növekedett meg jóval a határ fölé, csakhogy itt sem a mezőgazda falu, hanem a lakófalu duzzadt meg. De még tovább is mehetünk ezen a nyomon. A 10.000 ha. és a 10.000 népesség annyira abszolut fölső határa a falurendszerű mezőgazdaságnak – összes szükségszerű belső kiegészülését is beleszámítva – hogy a városok is amennyiben agrártelepülések, nem lehetnek ennél nagyobbak. Ami ezenfölül van bennük, az mind már nem mezőgazdasági tényező, hanem ipari, forgalmi, igazgatási stb. Ekkora falu benne lehet minden városban, vagy ekkora falu még magában is lehetséges, de ezenfölül már csak kivételesen. Ez a kivételes helyzet kétféle lehet. Vagy különös belterjességű mezőgazdasági termelés, vagy különös termelési szervezet törheti át csak a határokat. Lehetséges tehát ennél nagyobb lélekszámú kertészeti település, akár ekkora, akár még kisebb területen is és lehetséges ennél nagyobb lélekszámú agrártelepülés tanyák segítségével, s ez esetben, a határ is akár tízszeresére növekedhet.
Akármelyik esetben azonban nemcsak nagyobb lehet ennél, hanem túlhaladva a falu mindenféleképpen értelmezett határait, már város lehet belőle. Most azonban csak faluval foglalkozván, nézzük sorjában a rendkívüli módon megnagyobbodott falvakat, akár tanyásfalvak ezek, akár nem.
Vannak olyan magyar agrárfalvak, amelyek nem tanyarendszerűek, nem különösen kertészetet folytatók és mégis túlhaladják a falusi településeknek most értelmezett legfölső határát. Határuk nagyobb 10.000 ha-nál és népességük nagyobb 10.000 léleknél. Olyan falu, amelynek a határa meghaladja a 10.000 ha-t, de népessége alatta marad a 10.000-nek, igen nagy számmal van az országban. Ebben azonban semmi rendkívüli nincsen. Vagy olyan területről van szó, amely terméketlen, vizenyős, lápos és szikes, vagy erdőség jórészében, vagy pedig a falu nem igazi falu tulajdonképpen, hanem több településből összetevődő igazgatási egység. Leggyakrabban uradalmak vannak az ilyen falu határában, több különálló uradalmi pusztával. Lehet tehát hogy a közigazgatási egységnek minden része falu, azonban nem egy falu, hanem több falu.
Olyan település viszont, amelynek népessége 10000-nél nagyobb számú, szintén igen sok van az országban. Számszerint 66. Ebből azonban közigazgatásilag is 10 város, nyilvánvalóan társadalomgazdaságilag is városok ezek. Továbbmenőleg van 7 olyan község, amely csak igazgatásilag község, társadalmilag már nem falu, hanem város – egyik másiknak a határa is kisebb a 10.000 lélekszámnál. Van aztán négy olyan község, amely eredetileg ugyan szabályszerű parasztfalu volt a határon alul eső népességgel és faluhatárral, azonban főváros melletti helyzetében a fővárosban dolgozók lakótelepévé alakult át, tehát agrárfalunak már semmiképpen nem mondhatók. Van azután 36 olyan falu, amelynek a határa is nagyobb, népessége is több a határul fölvett számoknál, s nem is város, nem is lakótelep a község, hanem mezőgazdasági falu, azonban már nem szabályszerű falusi szervezetű, hanem tanyás település, tehát nyilvánvaló a tanyarendszer szerepe különös megnövekedésében. Mindez összesen 57 község. Marad tehát olyan óriásfalunak, amely a falutelepülés törvényei szerint falu, mégis különös módon nagyobb annál, összesen 9. Névszerint a következők: Mór, Dunaföldvár, Paks, Berettyóújfalu, Sarkad, Nagykáta, Nyírbátor, Tiszafüred és Heves. És hozzájuk csatlakozik a legkülönösebb magyar falu Mezőkövesd, amelynek nemcsak 10.000-nél, de 20.000-nél is magasabb a lélekszáma, viszont a határa alatta marad a 10.000 ha.-nak és mégis mezőgazdasági település, sőt határozottan mezőgazda falu, amely még nem is folytat kertészeti termelést, vagy más belterjes mezőgazdasági termelést. A másik kilenc közül kettő van, amelynek a területe alatta marad a 10.000 ha-nak: Nyírbátor és Heves. Hevesé éppencsak, hogy alatta marad, annyira, hogy az eltérés elhanyagolható, Nyírbátorban sem sokkal kisebb ennél a határ, azonban már nem ilyen elhanyagolhatóan kisebb, itt viszont az a magyarázat, hogy a falusinál nagyobb arányban van képviselve az ipar, és a mezőgazdasági népességben túlnyomó a munkások száma. Egyelőre azonban mind a tizet különös módon megnövekedett óriásfalunak tekinthetjük.
Nézzük azonban külterületüket, vajjon egy-egy falut képvisel-e mindegyik.
Móron a külterületi népesség 1.214, s ezek számos uradalmi pusztán élnek, csak kicsiny részük szőlőhegyekben. Világos tehát hogy Mór nem is rendkívüli nagyfalu, mert a falusi népessége alatta marad a falusi határnak, s a falusiak birtokában levő föld kiterjedése szintén. Még így is nagyszámú népessége egyszerűen abban leli magyarázatát, hogy nagymértékű szőlőtermelést folytat a falu.
Dunaföldváron a külterületi népesség 843, s ezek részben pusztán, részben szőlőhegyen, részben tanyán lakik. Tehát sem az uradalmi puszta, sem a szőlőhegyi telep, sem a tanyarendszer nem akkora, hogy megbontaná a falu egységét, de még ha ezeket leszámítjuk is, a falu akkor is nagyobb lélekszámú a törvényszerünél és a falusiak birtokában levő föld akkor is több a 10.000 ha-nál. Dunaföldvár tehát az egyik igazi óriásfalu.
Pakson a külterületi népesség 1.604, s ez részint uradalmi pusztákon, részint szőlőhegyekben, továbbá kisgazda tanyákon és külső lakótelepen helyezkedik el. Egyik sem bontja meg tehát a falu egységét számottevően, s levonásukkal is több 10.000-nél a népesség. Az ipar sem különösen túlnyomó arányú, mert nagyobb ipartelep nincs is a faluban. Ez tehát a másik igazi óriásfalu.
Berettyóújfalu külterületi népessége 902, s ez túlnyomórészben uradalmi pusztáknak a lakója. Ha azonban ezt a kevés külterületi népességet levonjuk, a falu már is alatta marad a fölső határnak, tehát igazi faluvá minősül. Viszonylagosan így is nagy népességét – az uradalmak levonásával nem rendkívül nagy határát nem is kell magyarázni – járási intézményei és bizonyos városiasodása magyarázzák. Berettyóújfalu tehát nem igazi óriásfalu már.
Sarkadon a külterületi népesség 2.290 lélek. Kicsi részük tanyai, többségük azonban uradalmi pusztáknak és a cukorgyárnak a népessége. Leszámításukkal már alá esik a tulajdonképpeni falusi népesség száma a 10.000-nek, tehát Sarkad is szabályos faluvá degradálódik.
Nagykáta külterületi népessége 2.773. Elhelyezkedésük elég sok tanya, számos uradalmi puszta és szőlőhegyi telepek közt oszlik meg. Levonásukkal szintén alatta marad a népesség a falusi határnak, szintúgy a falusiak kezén levő föld, tehát Nagykáta is szabályos faluvá minősül. Igy is megmaradó nagyságát az uradalmi puszták, elég kiterjedt – de nem általános – tanyarendszere és szőlőművelése bőségesen indokolja.
Nyirbátor, mint láttuk, nem is rendkívül nagy területű, lakosságának a falusi méreteket meghaladó száma uradalmi pusztái, külső lakótelepei (külterületi népessége 1.278) és aránylag nagy ipari termelése miatt van. Egészben azonban Nyirbátor is szabályos parasztfalu.
Tiszafüred külterületi népessége 1.813, s ez számos uradalmi pusztán és kevés tanyán helyezkedik el. Levonásukkal Tiszafüred mélyen alatta marad a falusi határnak, tehát ez sem rendkívüli óriásfalu.
Hevesnek a külterületi népessége 2.776, amely számos puszta, kevés tanya és népes külterületi lakótelep között oszlik meg, azonban akármelyik külső telepforma népességének a levonása elég ahhoz, hogy Heves is a normális méretű falvak közé számíttassék.
Marad azonban Mezőkövesd, amely egymagában mutatja mindazt a rendkívüliséget, amit falu méretekben produkálhat. Népessége 20.806, ebből külterületi nem több, mint 36. Sem tanya, sem uradalmi puszta, sem külső lakótelep nem osztja meg ezt a fantasztikus nagyságú falut. Határa lényegesen alatta marad a 10.000 ha-nak, s ezen mégcsak jelentékeny szőlőművelés, vagy kertészkedés sem folyik. Olyan faluhatár ez, amelynél szabályosabb falusi határ nincs a világon. Kis nadrágszíj földek s egy-egy gazdának megszámlálhatatlan darabban van apró kis birtoka. Minden szabály szerint Mezőkövesdnek városnak kellene lenni, mert ennyi népesség együtt a mezőgazdasági terület korlátozottsága miatt csak iparból és egyéb városi termelésből élhetne meg. S mégsem város. Iparossága jóval alatta marad a 10.000-nél kisebb falvak iparosságának is, mert összesen csak 11%-nyi, holott a kisebb falvak átlagában is 14% az iparos. Birtokos őstermelője körülbelül egyharmada csak az összes őstermelőknek, tehát a község lakosságának éppen a fele földtelen paraszt, s nem is cseléd, mert ilyen összesen 84 van, hanem napszámos illetve summás munkás. Igaz, hogy ezek munkájukat legnagyobbrészben távoli területek gazdaságaiban lelik meg, tehát ilyen alapon azt is lehetne mondani, hogy Mezőkövesd olyan nagy mezőgazdasági munkásváros, amely messzi vidékeken dolgozó summásoknak a lakóvárosa. Lakóváros kétségtelenül lehetséges, azonban a lakás emellett még olyan városfunkciók is szükségesek, amelyek a környező vidéknek a magasabb szükségleteit elégítik ki, s ilyenek Mezőkövesden, gimnáziumát és járási intézményeit kivéve, nincsenek. Falu tehát Mezőkövesd, a legnagyobb és a legkülönösebb magyar falu.
Rajta kívül csak Paks és Dunaföldvár ilyen különösen megdagadt óriásfalu még. Mindkettő azonban oly kevéssé haladja meg a törvényszerünek vett falusi méreteket mind népességben, mind a határ kiterjedésében, hogy akár emiatt is napirendre térhetnénk fölöttük. A helyzet azonban az, hogy ez a két óriásfalu mégsem szabályos falu. Mindkettő várostalan tájon fekszik, tehát szükségszerüen városi szerepet tölt be. Viziútjuk és hajóállomásuk magában véve is ilyen szerepet jelent, de ezenkívül szárazföldi forgalmuk, iparuk és értelmiségi népességük munkája is alátámasztja ezt a városi szerepet. Mint falu mindakettő szabályos falu, azonban ezen a falun egy-egy város kezd fölépülni és nem sok idő kell hozzá, hogy mind a két helyet városnak nevezhessük. Rendkívüliségük tehát nem abban van, hogy különlegesen nagy falvak, hanem abban hogy várossá átalakuló falvak.
Mezőkövesd viszont valóban falu és valóban óriási. Növeli ebbeli különösségét, hogy az idegenforgalom a falusi kultúra és viselet rezervációjává avatta ezt a különös falut, tehát most már úgy érezheti magát, hogy falunak is kell maradnia, mert ebben a szerepben a legérdekesebb. Hogy ez a helyzet társadalmilag mit jelent, arról még a magyar falukutatás lapjain is szokatlan borzalmakkal számolnak be a kövesdi tudósítások. A falu ékes látszata és színpompája alatt a nyomornak és a betegségnek valószínűtlen pusztítása lapul meg, s ha valamiképpen várossá nem tud fejlődni ez a híres falu, akkor nyilván falukép fog elpusztulni, holott városként virágozni is tudna még.
Mezőkövesd azonban nem volt mindig ilyen egyedülálló jelenség. A mult században még javában megvolt kertes szervezete, a korábbi időkben pedig a kövesdiek a mainál sokkal nagyobb határon folytattak legeltető állattenyésztést. Abban az időben körül az Alföld peremén és benn is az Alföld északi részein csaknem minden falu ilyen kertes szervezetű állattenyésztő település volt. S ilyenek voltak a mai tanyás mezővárosok is, köztük különösen a hajduvárosok.
Különös beltelki szerveződés ez a kertrendszer. A falu belső része keskeny zegzugos kis utcákból áll, ahol parányi telkeken állanak a házak. Az udvarokon semmi olyan, ami a falusi udvarokra oly jellemző. Sehol nincsen istálló, nincsenek takarmány és trágyahalmok, s sehol állatok, még csak baromfiak is alig vannak, mindenütt csak puszta lakóházak s kis kertek körülöttük. Ellenben körül a falu szélén tágas gazdasági udvarok, ahol viszont nincsen lakás csak istálló, ólak, takarmány, trágya és mindenféle állatok sokasága. A teljes legelőgazdálkodás korában idejárt be a legelőről a jószág s itt telelt úgy, hogy gondozására a belső lakásból kijárt a gazda, s a kertben csak a fiatalabb férficsaládtagok és a cselédek közül tartózkodott valaki, illetve ez sem állandóan, mert kinn hált ugyan, azonban az otthona benn volt a lakóházban.
Az ilyen faluszervezet megvolt kisebb falvakban is, de a nagyobbakban – a mai tanyásvárosokban különösen – arra is jó volt, hogy a mezőgazdasági faluhatárnál sokkal nagyobb terület tartozhatott legelő formájában a faluhoz, hiszen az állatok legnagyobbrésze nyáron kinn volt állandóan a legelőn, csak télire terelték be a kertek aklaiba. Azonfelül tehát, hogy ez a rendszer egészen különös faluszervezetet hozott létre, arra is alkalmas volt, hogy az állattartó a falusi méreteknél nagyobb és jelentékenyebb szállássá növekedjék. Arra, hogy várossá fejlődjék. Igy lettek városok a hajduság kertes városai, amelyek kertrendszerük révén még védelmi helyekül is kiválóan megfeleltek, hiszen a kertek öve valóságos külső várként védte a belső lakórészeket, s a latorkertnek, huszárvárnak nevezett kertségek férfinépessége mindig elláthatta a védelem szolgálatát. A fejlődésnek egyenes vonala vezetett el odáig, hogy a kertek kikerültek a szántóföldre, amikor a legelőket feltörték, s a szántóvetővé alakult városnak a tanyái lettek belőle. A legeltetőgazdálkodás városa volt a kertes város, és a földművelő gazdálkodás városa lett a tanyás város. A várossáalakulást mindkét esetben a település és a termelés olyan különös szervezete tette lehetővé, amely különbözik minden sajátságos falusi rendszertől. Viszont nem szükségszerű, hogy akár a kertrendszer, akár a tanyarendszer okvetlenül várossá fejlessze a települést. Voltak kertes falvak a legeltetőgazdálkodás ideje alatt, és vannak tanyásfalvak most a földművelő gazdálkodás korában is. Mindakettő csak azt jelentette, hogy lehet város az ilyen szervezetű faluból, sőt másképpen őstermelő város nem is lehet, ha csak valamilyen különlegesen belterjes kertészkedéssel nem, de ez is csak akkor, ha akár a kerthez, akár a tanyához hasonló külső telepeket fejleszt. A földművelés mai korszakában pedig már kertes város sem lehetséges, hanem minden város, amely őstermelői tényezői ellenére várossá fejlődhet, a tanyarendszere révén lehet ilyenné. Mezőkövesd éppen kertjei révén valóságos kertes város volt egyidőben, azonban a földművelésre való áttérés idején nem tudván tanyákat fejleszteni – mert tagosítatlan volt a föld, illetve a kiosztás külön darabokban történt – visszaesett faluvá, s ebből a helyzetből többé, mint mezőgazdasági település nem is tud már kiemelkedni.
Ahogy a kertrendszer legeltető gazdasága idején voltak kertes városok és kertes falvak, éppenúgy ma a földművelő gazdálkodás korszakában vannak tanyás városok és tanyás falvak. Mind a kertrendszer, mind a tanyarendszer egymagában még nem alakítja át várossá a települést, hanem ehhez még sok minden egyéb tényező között az is kell, hogy megfelelő nagy területnek legyen a néptömörülése az illető település. Ennek és egyéb tényezőknek a híjával mind a kertes, mind a tanyás település falunak marad, csakhogy különös falu lesz belőle. A legeltető korszak különös parasztfaluja a kertes falu és a földművelő korszak különös faluja a tanyás falu.
Kertes falu még ma is van. Legépebben van meg ez a rendszer a dunamelletti Dunapatajon, de nyomai mindenütt a Duna mellett az Alföld északi peremén és sokhelyt az Alföld északi részén is megvannak. A települések alaprajza pedig ezen az egész területen kevés kivétellel mutatja a valahai kertrendszer nyomait. Dunapataj népe ma már éppenolyan földművelő gazdálkodást folytat, mint akármelyik másik magyar őstermelő vidék, azonban kertrendszere ennek ellenére fönnáll. Módosulása csak annyi, hogy most már nem elsősorban állattartó hely az akolkert, hanem az egész szántóvető gazdálkodásnak a műhelye. Itt vannak a termelés szerszámai, itt áll a takarmány, ide takarítják be a termést és itt vannak természetesen az állatok. Most már nem is tartózkodik kinn állandóan senki, hanem úgy, mint a műhelybe reggel kimennek a munkára való családtagok s este visszatérnek a lakásba. Az asszony ritkán kijár fejni, azonban a legtöbb helyen a fejést is a gazda, vagy a férficseléd végzi el. Ha pedig a határba kell munkára menni, akkor először a kertbe mennek, itt befognak a kocsiba, fölrakják a szerszámokat és úgy mennek ki a határba.
Ez az életberendezés a falusi életnek egészen különös rendjét alapítja meg. A falu belső része megmarad tisztán lakótelepnek, itt nincs kocsiközlekedés, nincsen állatjárás, takarmány, trágya, csak a lakóházak vannak kis kertek között. Minden falurendezésnek az ideálja valósul itt meg olyképpen, hogy a lakás berendezéseit nem zavarja a termelés nem éppen melléktermékek nélkül való közelsége. Viszont a kertek közt olyan tágasak az udvarok, hogy bízvást lehet géppel csépelni tűzveszély nélkül és minden mezei munkát korlátozás nélkül végezni. Dunapatajon is, meg egyebütt is ahol még valamennyire is megvan a kertrendszer, hiányzik már belőle ez a céltudat. Emiatt következik be, hogy a legtöbb gazdának ugyan még van külön háza és külön kertje, azonban a falu területén most már vegyesen helyezkednek el a kertek és a lakóházak. Igy természetesen fölbomlik a lakó és a termelőtelepnek különös szép rendje és értelmét veszti az egész berendezés. Hiába van tehát kertrendszer, a falu berendezése nem olyan célszerű többé, hanem éppolyan, mint a kerttelen faluké.
A tanyásfalu a másik különleges szervezetű település. Az alapvető különbség a kertes és a tanyás falu közt az, hogy míg a kertes faluban csak a beltelkek szerveződnek jellemző kettősség szerint, addig tanyás falvakban az egész határ szerveződik csaknem hasonló kettősség alapján. Úgy mint a tanyás városokban. Kinn a határbeli termőföldön áll a mezőgazdasági munka és az ideiglenes künntartózkodás céljait szolgáló tanya – mintha a kert települt volna ki a határba – s benn a faluban áll a lakóház, amely nem közönséges falusi ház többé, hanem elsősorban lakóház, a termelésnek szükségszerű, csökevényes berendezéseivel. Hogy egy község tanyás falu-e vagy nem, nem az dönti el, hogy mekkora arányú a külterületi népessége, vagy hogy szétszórt szállások vannak-e a határában, vagy csoportosak, hanem az, hogy fennáll-e az illető faluban a gazdálkodásnak az a rendje, hogy a termelés munkája kikerül a határbeli tanyára és a belterületi ház elsősorban lakóépületté válik.
Természetesen az ilyen tanya már nem olyan egyszerű műhelytelep mint a kert volt, mert a mezőgazdasági munka, különösen ha a belsőségektől távolabb folyik, már állandóbb kinntartózkodást követel meg. Kinn tartózkodnak tehát az ilyen tanyán, csak nem állandóan és nem otthonszerűen, hanem a szükséghez és a lehetőséghez képest. Kinn vannak a fiatalok s benn az öregek, de a fiataloknak is otthona a falubeli ház. Még jellemzőbbé válik a tanyás falvak képe, ha nem a tanyákat, hanem a falu belterületét vesszük szemügyre. A közönséges falura az a jellemző, hogy minden mezőgazdasági munka a tágas udvarokon folyik. Tanyás falvakban ilyenről szó sincs. Az udvarok vagy nem is tágasak, vagy ha tágasak is, nem termelőmunka folyik rajtuk, hanem tiszta udvarok és kertek, amiken csak időnként fordul meg a tanyáról hazajáró fogat, s egyéb állattartás, mint egy-két fejőstehén és baromfinevelés nem folyik rajta. Ha tehát a tanyákat magános szállásoknak ítélné is avatatlan szem, a falu belterületének a láttán föltétlenül meg kellene állapítania, hogy valami nincs rendjén, hiszen hiányzik a falusi élet jellemző termelőmunkája.
Ilyen szerkezeti vizsgálódás alapján állapítható meg, hogy a magyar falvak közül körülbelül 280 tanyásfalu. 1,100.000 főnyi népesség él ezekben a falvakban, tehát az ország lakosságának 12.7%-a. Nemcsak hogy tanyák vannak a határban – hiszen Pakson is vannak tanyák – hanem az egész falu szervezete tanyarendszerű. Olyan falu tehát, amelynek a belsősége mentesül a termelés szolgálata alól, vagy legalább is nagyrészben mentesül, tehát a közönséges faluarculattól eltérően különös faluképet mutat.
E 280 tanyásfalu mind az Alföldre esik, és éppen azokra a vidékekre, ahol a tanyás városok állanak. Érthető, hiszen közös szervezetforma az, amely e falvakat tanyás falvakká és e városokat agrárjellegük ellenére városokká tette. Sőt az átmenet is megvan a tanyás város és a tanyás falu között. 31 olyan tanyás település van, amely kétségtelenül város, mind népességének a tömege, mind a település szerepe szerint. Van azután 35 olyan tanyás település, – a 280-ból – amely még nem város ugyan, azonban kétféleképpen is széttöri a falu kereteit. Egyrészt magával azzal a ténnyel, hogy tanyásszervezetű, tehát különbözik a jellegzetesen egyszerű és osztatlan falusi szervezettől, másrészt pedig, hogy mind népességben, mind területben meghaladja a szigorúan vett falusi határokat. E 35 tanyás nagyfaluból kivétel nélkül mindegyiknek a területe nagyobb 10.000 ha-nál és négy kivételével (Kunszentmiklós, Fülöpszállás, Szabadszállás és Nagykálló) mindegyiknek több a népessége, mint 10.000 lélek. Ezeket most, már vagy falunak tekintjük, s ez esetben kétféleképpen is különös falvak: egyrészt tanyásfalvak, másrészt óriásfalvak, vagy városoknak tekintjük őket, s akkor kismezővárosoknak nevezhetjük legtalálóbban. Mivel azonban a városiasságnak nemcsak a kiterjedés az ismérve, hanem különleges központi funkciónak a teljesítése is, ilyeneket pedig ezek a helyek nem töltenek be, mégis falunak kell őket tekintenünk, mégpedig tanyás óriásfalvaknak. Mindent lehet tehát velük csinálni, csak azt nem, amit geográfusok szoktak, hogy szétbontják az ilyen egységeket egy szabályos de nagyobbfajta falura és tanyáit magános szállásoknak tekintik. Igaz ugyan, hogy a tanya is házhoz hasonló épület és igaz, hogy laknak is benne, azonban akit éppen ott ért a tanyán a népszámlálás, annak nem az a települési helye, hanem maga a falu; kinn a tanyán dolgozik és benn a faluban éli egyéb élettevékenységét. Természetesen vannak olyan falvak, amelyeknek a határában magános szállások is vannak, de hogy éppen hol és éppen mennyi van, azt csak teljes helyi földerítéssel lehetne megtudni. Hogy a faluhoz közvetlenül és bensőségesen szerveződő tanya a több azt még ma is, a magános szállások állandó szaporodása után is bátran lehet állítani.
Végeredményben tehát 35-öt tanyás óriásfalunak találtunk a 280 tanyás faluból. Ezek mind útban vannak afelé, hogy tanyás mezővárosokká fejlődjenek. Egyik-egyik már éppenhogy csak nem az, a másik még elég messze van attól, hogy ilyenné váljon. Bizonyos azonban, hogy nagyrészük nem is olyan soká valóságos mezővárossá lesz éppenúgy, mintahogy Dunaföldvár és Paks közönséges, nyugatias szabású kisvárosokká alakulnak át. Egyrészük azonban soha nem lesz város, nem pedig azért, mert éppen azon a helyen nincsen ok és szükség városra. Például Abony történetének igen jelentékeny ideje alatt Cegléddel, Nagykőrössel és Kecskeméttel, a másik oldalon pedig Szolnokkal versengve igyekezett várossá lenni. Sokféle ok miatt azonban egyszer lemaradt: az összes szomszédok városok lettek, s Abony megmaradt falunak. Ezután már hiába is igyekeznék, mert éppen ez a terület amúgy is az ország városban leggazdagabb része: újabb városnak már nem sok keresnivalója van azon a területen. Hasonlóképpen pl. Mezőberény Békéscsabának az árnyékában. Van aztán olyan terület, ahol még áll a verseny, mert közel egyforma súlyú és helyzetű települések állanak egymás mellett, viszont mind a kettő nehezen alakulhat várossá: pl. Endrőd és Gyoma. Gyomának jobb a vasútja, tehát nyilván Gyoma lesz a város és Endrőd marad meg falunak. Van aztán olyan, amely már egyszer város volt, de sikeresebb vetélytárs elhódította tőle a városiasságot.
Ilyen Nagykálló, amely egykor megyeszékhely volt, s nemrégen vette el tőle a székhelyi és városi rangot Nyiregyháza.
Minden mérték szerint falu azonban 245 tanyás település. Ezek mind közel sem járnak ahhoz, hogy városokká legyenek, tehát nagyon sokáig vagy örökre, mint tanyásfalvak élik le életüket. Különösnek azonban elég különös falvak. Semmi nincs bennük a falura jellemző egységből, egyszerűségből és tempósságból. A tagozottabb szervezet, mind a termelés munkájában, mind az élet egyéb területén való folyásában meggyorsítja és a falusitól eltérővé teszi élettempójukat. Benn a faluban az öregek igazi falusi tempóssággal élnek, azonban a munkaképes fiatalabbak hétköznapokon kinn a tanyán éppen nem falusi tempóban dolgoznak és vasárnapra éppúgy sietnek hazafelé, mint a mezővárosokban. A faluban való ünneplés sem olyan nyugodt tempójú, mint a közönséges faluban mert a piacra kell menni, templomba elmenni, kicsit a körben társalkodni, az öregekkel is leülni egy kicsit és még estig ki is érni a tanyára. Mindez majdnem nyomnélkül elpusztítja a falusi élet jellemző kötöttségeit, s nincsen az életnek és a benne való magatartásnak olyan oldala, amelyben ki ne ütköznék a tanyás falunak egészen különálló jellege.
Mindamellett parasztok a tanyásfalunak a lakói is, azonban sem nem olyan parasztok, mint a jobbágyi falvakban, sem nem olyanok, mint a mértékkel és szolidan polgárosodó nyugati falvak. Legtöbbjük szabad, illetve kiváltságos falu volt, igaz, de azok is, amelyek nem voltak ilyenek, azóta éppenolyan türelmetlenül változó és polgárosodó parasztokká lettek, akárcsak a mezővárosiak. Nem olyan egyenletes és előírásnak megfelelő lojalitással változnak, mint a nyugati falvak mezőgazdái, hanem hevesen, türelmetlenül és virtusszerű kiugrást tudnak inkább produkálni, mint lassú és egyenletes előrehaladást. Ha mindenféle művekkel és művészeti hasonlatokkal jellemeztük a többi falutípusokat, akkor ezt legjobban a filmmel lehetne jellemezni. Ez nem a freskónak, vagy a széles vonalozású festménynek, de nem is merev metszetnek a faluja, mégkevésbbé az oktató, vagy elrettentő plakátnak a faluja, hanem a filmnek drámai feszültségű képsorozata.
A tanyarendszer különös magyar hagyomány, azonban ahol a magyarság így települt, akár faluba, akár városba, ott a betelepülő nemzetiségek is eltanulták a megszállásnak ezt a módját. S nemcsak a szlovákok és az Alföld déli részein a szerbek, amit még egyszerüen meg lehet érteni, hanem ugyanígy a németek is Bácskában. A németek példázzák minálunk a legszabályszerűbb polgárosodó parasztfalvakat, de Bácsalmáson például éppúgy kilendítette őket tempósságukból a tanyarendszer, mint a tiszántúli magyarokat. Éppenolyan sűrűn közlekedő és egy-egy termelési ágban szorgoskodó tanyaiak lettek, mint akár a jánoshalmiak, vagy kecskemétiek.
Az efféle falvaknak Jánoshalma példázza a csúcsteljesítményét. A szabályszerű bácskai falutelepítvényből nem nagy idő alatt olyan kismezőváros lett a kietlen homokon, hogy ma már a legnagyobb piacokkal vetekszik híres gyümölcspiaca s csemegeszőlő és nyárialma termelése ott áll, ahol Kecskemété. Hogy ebben a fejlődésben a szlávval kevert magyarságú nép, vagy a gyümölcstermelés vagy a tanyarendszer volt-e a főtényező, az nem is sokat számít. Bizonyos, hogy a tanyarendszer is tényező volt.