A falusiak rangsorában az első hely a birtokos úré. Nem tagja a falunak, de a falu életének első számú tényezője. A falusi kastély, vagy kúria külön és körülzártan áll a falusi házak között, de árnyékát az egész falura ráveti. Olyan területenkívüliséget élvez a falusi birtokos, amely a hajdani várnak és a mai városnak a jogállását viszi a falura, s ezt falusi környezetben és a falusiakkal szemben gyakorolja. Tehát falusi e jogok birtokosa, hiszen egy-egy ideig legalább is a faluban él, azonban különjogú falusi.
A külön jogállást csak körülbástyázza az a körülmény, hogy a legtöbb birtokos nem lakik állandóan a falun, hanem városban is tart lakást és leginkább csak nyáron tartózkodik a faluban. Tehát részint bekapcsolódik egészen közvetlenül a város életébe, részint falun is ugyanazokkal a kiváltságokkal igyekszik élni, mint amiket a városi élet nyújt. A rendi társadalom falusi birtokosa is ilyen kettős helyzetben volt. Részese volt az udvar vagy a város központi és kiváltságos helyzetének, s falun is ilyen törvények szerint élt olyan környezetben, amelyben a többi falusiak egészen másként voltak kénytelenek viselkedni. A polgári társadalom kialakulásával vagy megváltozott ez a rendi helyzet vagy nem. Igen sok helyt nem változott meg, tehát ilyen helyeken lényegében ugyanaz folytatódik, ami századokon keresztül folyt. Ahol megváltozott, ott csak a formák változtak, a kettősség tovább is fennáll. Nem maradt különlegesen paraszti világnak a falu, s nem maradt kiváltságos helynek a város, azonban fokozati különbség formájában a határozott területi osztálykülönbség megmaradt. A birtokos, aki ugyan nem kiváltságos úr, hanem birtokos polgár most már éppúgy részese a város elsőrendű polgár életének, mint úr korában volt a város kiváltságainak, s éppúgy egy másodrendű polgári területen él elsőrendű polgári stílusban, mint paraszt vidéken úrként ennek előtte.
A birtokosnak tehát mindenképen van a faluban különös területenkívülisége, s ez azt eredményezi, hogy az ő esetében a falusi jellem, noha ugyanazon hatások alakítják is, egészen mássá alakul, mint azoké, akik nem fölötte élnek a falu társadalmának, hanem benne. Általában az jellemzi a falusi birtokost, hogy sokkal kevésbbé nyomja a vidéki helyzet, sokkal kisebb mértékben köti a falusi társadalom határoltsága és egészen másként fogja föl a természeti hatásokat.
A város magasabb köréből való kiesettség magában véve kedvezőtlen helyzet, ami rendszerint alárendeltséget, kiszorítottságot, vagy a legjobb esetben érintetlenséget jelent. A birtokos úr esetében exkluzív tartássá idomul. Részint azért, mert ő nem esett ki a városból, hiszen akármikor bejárása van oda, részint pedig azért, mert falusi birtoka és időnként való falusi tartózkodása nemcsak a falusiakkal szemben, hanem a város világában is többletet, kiváltságot és tőkét jelent. Úgy lenni falusinak, hogy a falus csak birtokot és kellemes kinnlakást jelent, s közben a város szintjén is teljes otthonosságot élvezni, az nem kiesettség, vagy ha okvetlen ebbe a kategóriába akarjuk helyezni, akkor nem más, mint a területenkívüliség kétirányú kiváltsága. A városiak felé a birtok és a falu megkülönböztető presztizse, a falusiak felé pedig a városiasságnak és a falusi kivételességnek a magasabbrendűsége. E kétoldalú kiváltságoltság sommásan megnyilatkozik az úri tartásban és zárkózottságban, amely falusi birtokosokra úgy jellemző, ahogy más úri típusok egészen más színezetű ilyen jelleggel dicsekedhetnek.
Ilyen helyzetben a vidéki elmaradottság sem elmaradottság. Lehet hangsúlyozott vidékiség, de nem az elmaradottság nyomasztó tudata. Sőt a falusi urak esetében a konzervativizmus mindenféle megnyilvánulása származik a vidéki elmaradottságból. A birtokos úr ugyan nem túlságosan sokat érez az elmaradottságból, valamit azonban mindig érez, ám ezt elvi követelményként szegezi szembe a város nem mindenben kívánatos haladásával és ebből folyó elveivel. Az elmaradottság rá is érvényes ténye így kivételes helyzeténél fogva elvi előresietéssé alakult át és kívánatos követelményt csinál abból a helyzetből, amely valójában kedvezőtlen tényállás. Akárhogy is áll azonban a dolog, az elmaradottság vidéki helyzete a falusi úr arculatán konzervatív hajlammá és erős hagyományossággá formálódik.
A vidéki helyzet harmadik jellemzője a városhoz való kötöttség a birtokos úr esetében hasonlóan kiemelkedik vidéki kedvezőtlenségéből és a várossal szemben való fölénnyé alakul. Kötve van a városhoz, mert bele is tartozik, azonban vidéki kiváltságai a városban is kiváltságok, tehát fölébe állítják a városnak is. Ez a várossal szemben való fölény hol úgy nyilatkozik meg, hogy tagadja a város elsőbbségét, hol úgy, hogy vitatja a falu magasabbrendűségét, de ez végeredményben mindegy: saját kiváltságait bizonyítja mindkét esetben.
A falu társadalmában minden embernek tipikus helye van, a birtokos úrnak meg különösen ilyen. Akármennyire is nem tartozik bele különösen és teljesen a falu társadalmába, mint típusnak a helye nagyon is élesen megszabott és a hozzávaló magatartás különösen kemény jellemvonássá formálódott. A magatartás, amely ezt a kiváltságosan különálló szerepet betölti, határozott vezetői és uralkodói fölény. Nyilván kölcsönös a hatás: az úri tartás növeli a falusi különállást és ez viszont élesebbé teszi amazt; a tényállás mindenesetre az, hogy úri fölényesség jellemzi a falusi birtokost, s ilyenné a falu társadalma ha nem is nevelte, de határozottan segítette.
A szűk érintkezési tér faluban közvetlen viszonyokra szorítja az embereket. Ilyenekben él a falusi birtokos is, s ezekben patriarchális magatartást tanusít. Nemcsak az egyenrangúakkal közvetlen, amit a tegeződés fejez ki, hanem az alacsonyabbrangúakkal is, tehát ezeket is tegezi és közvetlen érdeklődéssel van irántuk, ha ugyanakkor teljes fölényben marad is. Mindenkit ismer ő is és mindenkit megszólít, miután azok köszöntek neki, azonban mindezt olyan fölényességgel teszi, mint aki erre nem köteles. Nem is köteles rá, hiszen semmiféle törvény nem készteti rá, még saját csoportjának a konvenciói is fölmentik, ha nem így cselekszik. Azonban legtöbbször így cselekszik, mert a falusi társadalom ránevelte erre. Hasonlóképpen érvényesül rajta is a falusi ember totalitása, tehát az a tulajdonsága, hogy nem elkülönített, hanem minden esetben teljes viszonyokba lép. A birtokos úr mindenforma érintkezésben éppúgy teljesen benne van, mint egyéb falusiak, azonban nála az úri helyzet határokat szab. Egyenrangúakkal minden fönntartás nélkül teljesen benne van minden érintkezésben, alábbvalókkal szemben azonban szigorúan határt tart. Mivel ezekkel is belső közvetlenséggel érintkezik, meg kell válogatnia azokat a helyzeteket, amikbe belebocsátkozhat. Itt van a forrása annak a körülményes úri konvenciórendszernek, hogy kivel milyen viszonyba lehet kerülni. A független falusi gazdával lehet teljes közvetlenséggel és odaadással beszélni a termelés dolgairól, de már a cselédekkel nem. Vagy a belső szolgálattevővel lehet egészen intím dolgokról minden fönntartás nélkül beszélni, de nem lehet politizálni.
A falusi társadalom zártságánál fogva is alakítja az úri magatartást. Éppúgy zárt világ a falusi úré is, mint a falusi paraszté, azonban egyéb társadalmi tényezők az úrét magasabbrendű zárt világgá, a parasztét alacsonyabbrendű korlátozottsággá teszik. Az úri szemlélet is éppúgy közeli határokhoz és tényekhez kötött, mint a paraszté, azonban ez a szemlélet mondhatja magáról, hogy kötöttsége magasabbrendű és értékesebb valami, mint a városi-polgári kötetlenség és szabadság. Mellékes, hogy e hiedelem helyes-e vagy nem, mind a zártságnak a ténye, mind a magasabbrendűségnek a tudata tény, amely nagyon jellemző erre az embertípusra.
Sajátságos a falusi úrnak a civilizációhoz való viszonya is. Magatartása nem olyan egyszerű ezekkel a dolgokkal szemben, mint a városié, hanem valamiképpen komplikált, mint minden falusié. Csakhogy míg alárendeltebb állású falusiaknál ez a körülményesség általában nehézkességet és végül bizonyos mértékben hiányos civilizáltságot jelent, addig az úr esetében azt az igényt, hogy akárhogy meglegyen minden, ami csak lehetséges ezen a téren.
Falusi paraszt számára az is elképesztő, ahogy a városi él a civilizáció javaival, s ahogy föltétlen igénye van rá, de még elképesztőbb, ahogy falusi urak mindenáron megkövetelik és meg is teremtik ezeket. Érthetetlen áldozatokat meg tudnak hozni azért, hogy a gyep zöld legyen, hogy a tenniszpálya ne legyen poros, hogy a fürdőben hideg-meleg víz folyjék és még ezer effélét, éppenúgy, mint ahogy a gyarmati gentleman kierőszakolja az úriemberi életföltételeket a trópusi őserdőből és a bennszülöttek értetlenségéből. Úgy is lehetne mondani, hogy a civilizációval szemben gyarmati felfogása van a falusi úrnak. Igénye van rá, s hallatlan erőfeszítések és áldozatok árán is megteremti. Éppen ezért jellemző a várositól való eltérése. A városi civilizáció és a városiaknak ehhez való viszonya általános. Kell és van központi fűtés és folyó meleg víz, de ez mindenkinek van, aki a házban lakik, még a házmesternek is. A falusi úr gyarmati felfogása szerint ellenben ami kell, az mind csak neki és a családjának kell és ha megvan, akkor csak nekik van meg. Nem szükséges a házi cselédségnek, a többi falusinak meg éppenséggel el sem tudják gondolni.
Hogy áll a falusi úr a természettel szemben? A birtok őt is hozzá köti, sőt igazában csak ez köti hozzá. A természet minden egyéb vonatkozásától éppolyan távolságba került, mint a városi, azonban a birtok szorosan hozzáköti. Csakhogy ez a természethez való kötöttség nagyon is különös. Az a természetszemlélet, hogy ez az enyém s ez nekem terem, egészen másféle, mint akár a paraszté, akár a városi túristáé. Ebből a viszonyulásból teljes mélységű földszeretet és biztonság származik. Semmiféle földszeretet nem hasonlít a birtokos úréhoz, mert ez mélységes hozzákötöttséget és veleélést jelent, csak éppen abban a formában, hogy ez az enyém. Éppen ezért semmiféle más emberfajta nem veszti úgy el a biztonságát, ha elszakad a földtől, mint a falusi úr. A földjét vesztett paraszt akár gyári munkában, akár kupeckedő ügyességben megtalálja önmagát, ellenben az úr ilyen légkörben nem tud mozogni, valamilyen hasonló kötöttséget és biztonságot keres, s ezt a föld után rendszerint a hivatalban találja meg.
A földhözkötött élet időszakossága és nyugodt tempója különösen jellemzi hát a birtokos urat is, éppúgy, mint a parasztot. Csakhogy míg a paraszt maga is közvetlen tényező a termelés munkájában, s küzdő igyekezettel követi az évszakok változását, addig a birtokos csak távolról szemléli, vagy a magasból irányítja, tehát ő sokkal kiegyensúlyozottabb élettempóban él. Kimért és nyugodt, mert nincs olyan testközel függésben a természettel, mint a paraszt. »Úr nem siet« – mondja a szólás, s ez valóban igaz is, mert a parasztot is tempóssá neveli a természethez kapcsolódó munkája, s mégis időnként hallatlanul siet. Az aratás munkája nemcsak nehéz, hanem nagyon sietős is és ehhez hasonló sietést más életterületen is tudnak parasztok produkálni. Úr ellenben így sohasem siet.
A hősiesen kemény életstílus kialakítása nyilván a természet közeli hatása, azonban falusi parasztnál ebből vaj mi kevés jut a társadalom felé. Hősies, helyesebben hősiesen tűrő a természettel szemben, a társadalom felé hősiesség nélkül tűrő és megadó. Legföljebb ha legkisebb társadalmi körében ridegség formájában s az alacsonyabbrangúakkal szemben gőg formájában mutat valamit híres hősiességéből. A falusi úr az egész társadalommal szemben és az egész élettel szemben hősies életstílust képvisel, kemény határozottságot és az erőszakosságig menő cselekvőkészséget. Ilyen a falu környezetében is, ilyen a politikai életben és ilyen világszemléletében, gondolkozásában is.
Ez a falusi úr, mint falusi jellem. Minden jellemvonásában van valami, ami a falusi helyzet bélyegét viseli, azonban az alapszínt mindig az úri jelleg adja meg. Igy van ez egyéb falusiaknál is. A falusi jellem a jellegzetes társadalmi helyzettel együtt formál ki élesen határozott emberarcot és a kész jellemen már nagyon nehéz elkülöníteni a falusi helyzetnek és a rendi vagy osztályhelyzetnek a külön hatását. Azonban mindig észrevehető a falusi együttható szerepe, s elemzésének azért van értelme, mert így különlegesen társadalmi tényezőnek világosodik meg a falusi helyzet, amelynek komoly szerepe van abban, hogy bizonyos jellemvonások kialakulnak-e vagy nem s ha kialakulnak, akkor milyen színezetet vesznek föl.
A falusi ember legjellegzetesebb képviselőjének a parasztgazdát szokták odaállítani. Erre két jó ok van. Az egyik, hogy többségét teszi a falusiaknak a parasztgazda, vagy a legerősebb elemét, s a másik, hogy a falusi helyzet valóban a parasztgazdai jellemben ütközik legjobban. Azt azonban semmi nem indokolja, hogy ezt az embertípust a falusiak kizárólagos képviselőjévé léptessük elő.
A parasztgazda úgy kívül esik a városok körén, hogy nem kapcsolódik közvetlenül hozzá. Érintkezik ugyan a várossal, azonban minden városi hatás a paraszttársadalom kötöttségein megszűrve jut el hozzá, tehát nincs is már különös hatása. Ő igazán kiesett a városok világából, s vidékisége e vonatkozásban a várostól való mentességet, a »romlatlanságot« jelenti. Ilyenformán a várostól való elmaradottság is öntörvényű tehetetlenség inkább, mint elvi konzervativizmus nála. Maradiság, amelynek nem a várostól való elmaradás tudatosulása a főtényezője, hanem egy kötött és kiesett helyzet, amely magában véve különáll a városoktól. Ilyen helyzetű és ilyen jellegű ember ha mégis közvetlen viszonyba kerül a várossal, akkor a városellenesség egyszerű érzésével reagál. Nem különös elvi meggondolás, vagy elvi tudatosságú konzervatizmus, hanem egyszerűen a különállás és az idegesség alapján ellene van a városnak. Persze az ilyen városellenesség is lehet éppenolyan erős, mintha akármilyen tiszta elvi alapjai lennének, azonban abban mindig különbözik az ilyentől, hogy városellenes akcióvá sohasem tud kialakulni. Tudat és érzület mindig s a »romlatlansággal« és a maradisággal együtt erős jellemzője a parasztgazda típusának, de nem erőtényezője a város-vidék harci frontjának.
A falusi társadalom szoros közösségében a parasztgazda helyzete nagyon sokban hasonló az úréhoz. Ő is birtokra támaszkodó és ezért felsőbbrendűségi tudata típust képvisel, azonban nála mindez csak a falu szűk világához méretezett. Nem éppen vezetői és úri öntudattal, de gazdai biztonságérzéssel és ebből folyó fölényességgel, vagy gőggel érintkezik a birtoktalanokkal. A falu törvényei szerint ő is közvetlen viszonyokban él, azonban, mint az úri birtokos, ő is patriárchális stílusban érintkezik családtagjaival éppúgy, mint alkalmazottaival, vagy egyéb alárendeltebbekkel. A határtartás is éppúgy tulajdonsága, mint az úrnak. Szintén különböző érintkezési köröket különböztet meg, s ezeken belül teljes beleéléssel közlekedik.
Ez azonban csak az egyik oldal. Az érem másik oldala már éppen az ellentétét mutatja az úri típusnak. A falu szűk világa a parasztgazda világszemléletét paraszti zártságú primitív világképpé szorítja. Legnagyobb magasság a falu tornya és legnagyobb mélység a falu kútja, s a horizont szélessége nem nagyobb, mint a falu körül belátható világ. A paraszt világszemlélet magában véve is ilyen szűk és konkrét jelekkel tájékozódó, azonban a falusi parasztgazdának ilyen karakterét mind falusi volta, mind gazdai minősége még csak fokozza. Ez teszi őt alkalmassá arra, hogy akár a paraszt embernek, akár a falusi embernek a jellemzésére oly gyakran idézzék.
A parasztgazdának a legtöbbször megvolna a gazdasági ereje, hogy a városi civilizáció eszközeivel körülvegye magát. Mégsem teszi, mert mind paraszt törvényei, mind a falusi környezet magakadályozza ebben. A parasztélet törvénye a szűkmarkúság és kényelmetlenség, amelynek nincs több igénye annál, amennyit saját munkájával vagy ügyeskedéssel ki lehet elégíteni. A falusi környezet hasonlóan idegenkedik attól, hogy különös erőfeszítésekkel kényelmi javakkal vegye körül magát az ember és gyökeresen elszigetelje magát a természeti környezettől. A kis csoport igyekszik minél jobban beleilleszkedni a tájba, s csak azt igazítja a természeti adottságokon, ami nagyon kínálja magát. Ezért a falusi paraszt teljesen avatatlan a civilizáció dolgaival szemben s hiába lenne meg a módja még falusi környezetben is valamire, nem szerzi meg és nem alakítja ki. A gazda is ugyanolyan primitívséget és civilizálatlanságot mutat ilyen tekintetben, mint a zsellérek, vagy egyéb szegény falusiak, s nála ez annál különösebb, mert gazdasági lehetőségei megvolnának hozzá. Szinte elvből, helyesebben szólva a falusi és a paraszti hagyomány erejénél fogva idegen a magasabb civilizációban, ellenben leleményes a kisszerű paraszt falusi élet technikájának a fejlesztésében.
A parasztgazda már egész testtel szemben áll a természettel. Nemcsak a birtoka köti a földhöz, hanem mindennapi munkája is a természet elemei közt folyik, tehát ugyancsak ki van téve minden természeti hatásnak. Ő igazán az az embertípus, amilyennek legtöbbször jellemzik a falusiakat. S a társadalom felől nem sok segítséget vagy védelmet kap a természettel szemben. Egyetlen társadalmi támasza a birtoka, de ez sem kiváltság a természet felé, mert maga dolgozik rajta s egész léte annak a termésétől függ. Tehát a parasztgazda is szereti a földjét és kötve van hozzá. Nem úgy mint az úr, aki egy tág életlehetőségnek a tárgyát tiszteli benne, hanem egyáltalán magának az életnek a lehetőségét érzi biztosítva általa. Éppen ezért kötött mindenhez, ami csak vele jár a földdel, hagyományhoz, életmódhoz és magához a helyhez, amelyen született. Nincs helyhezkötöttebb emberfajta a parasztgazdánál, ment a parasztok földtelenjei sokkal szabadabbak és mozgékonyabbak ilyen tekintetben nála. Akit így köt magához a föld, az nemcsak általában igazodik a föld természettörvényéhez, hanem minden részletben is. A parasztgazda valóban pontosan és híven követi a kalendárium élettörvényét. Nemcsak időszakosság és tempósság lesz tulajdonságává, hanem pontosan az évszakok változásához igazodó időszakosság. Szinte a növények és az állatok változása szerint követi a naptár előírását. Tavasszal serény munkába kezd, nyáron heves ütemben szorgoskodik a termés betakarításában, ősszel sietve szánt, vet és takarít be a közelítő tél pusztításai elől, hogy télen úgy takarózzon az álmos nyugalomban, mint a levelüket hullajtott fák. A falusi parasztélet reymonti váltakozása olyan törvényszerűség, ami nemcsak a közvetlen munkamozzanatokban, hanem az élet egész stílusában érvényesül. S ennek az életstílusnak kétségtelenül a parasztgazda a legteljesebb megtestesítője.
Az ilyen természethez kötött élet kénytelen-kelletlen hősies, noha hősies jellegének nem a harcosság és az aktivitás a fővonása, hanem a tűrés és az elviselés. Ezért illenek legjobban a falusi gazda jellemzésére azok a jellemvonások, amelyekben a passzivitás jut kifejezésre, mint a puritánság és a fatalizmus. Aki ridegen ki van téve a természet hatásának, az szigorú ökonómiával tudja tűrni az élet változásait, tehát eleve puritán biztonságra rendezkedik be s megtanulja elviselni akármilyen eshetőség bekövetkezését. Nem mer maga kalkulálni vagy célokat kitűzni, hanem elviseli azt, ami bekövetkezik. Ilyen az az ember, aki úgy áll szemben a természettel, hogy a társadalom, ha nem éppen kilökte a természet kezébe, de kevés segítséggel a sorsára bízta.
A földtelen paraszt még ilyenebb, mert azt valóban kilökte a társadalom a természet elé még kevesebb segítséggel, mint a parasztgazdát. Neki nincs birtoka, amely akármilyen szolgáltatásokkal terhelten mégis a sajátja lenne. A természettel küzd mindennapi munkájában, s ez az életterület annyira természeti, hogy még csak a magáénak sem mondhatja. A másé a föld, amelyen dolgozik, de oly szigorúan a másé, hogy ezt is természeti törvénynek érzi. Éppen ezért a zsellér vagy cselédparaszt élete még passzívabb és türelmesebb jellemet alakít, mint a gazdáé. A puritánság nála a szükség és az állandó hiányosság megadással való viselkedése, s a fatalizmus, a »rosszabb már nem jöhet« megadásának a szüntelen készenléte. S mindezen felül olyan ridegség ennek az életnek a sajátja, amelyhez még a parasztgazdáé vagy a városi munkásé sem fogható. Olyan életszemlélet, amely szüntelen kemény számítással él és magamagát minden lépésen korlátozza: nem mozogni többet, mint ami szükséges, nem enni annyit, hogy a jóllakás érzése töltse el az embert s nem égetni tovább a lámpát, mint amennyi okvetlen szükséges. Szüntelen rideg korlátozottság, amely egyszer egy életben ha kicsap a medréből s ez marad aztán holtig tartó emlékezet. Ennek az életnek a tempója szintén követi a természet stílusát, azonban még közvetlenebb pontossággal, mint a gazdáé. Tavasszal, nyáron és őszön fölmérhetetlen erőfeszítésre és iramra képes a zsellér és a cseléd is, ha nagyon rászorítják, de télen úgy kell a nyugvás neki, mint a téli álmot alvó állatoknak. Azért nem lehet mindenféle hasznos téli munkákra késztetni a földtelen parasztot, mert ez képtelen törést idézne elő életstílusában. A cseléd már egy fokkal kiesett a természet közvetlen hatása alól. Szerződése, ha a természet frontjára állítja is munkára, ellenfélként a gazdát vagy az urat érzi magával szemben, tehát úgy lassítja minden lépését, hogy annyi legyen éppen, amennyit a gazda még el tud viselni. A cselédek lomhaságáról és embertelen lassúságáról minden időknek a földesurai bőségesen panaszkodtak, s nyilván csodálkoztak is mindig, hogy az a föld és természet, amely őket oly kemény és tettrekész emberekké tette, hogy tehette lomha igavonókká és csak tűrni tudó lényekké a cselédeket.
A parasztgazdának minden falusi és paraszti kötöttsége mellett mégis van lélekzetvételnyi szabadsága. Annyi, hogy maga ragaszkodhat a földjéhez, maga őrizheti a hagyományait és maga szabhat szigorú mértéket abban, ami van. A földtelen parasztnak minden lépése és minden életeleme megkötött, tehát mozdulatlansága és állandósága sem akart vagy alakított hagyományosság, hanem sokkal kíméletlenebb valami: kötöttség és tehetetlenség. Csak az lehetséges számára, ami van, s akármilyen szándéka lenne is, akkor sem jutna más. A parasztgazdánál hagyomány és falusi erkölcs, hogy puritánul él, primitív berendezésben tölti el életét, pedig lehet, hogy pénz van a ládájában és teli van a kamrája. A cselédnek és a zsellérnek ilyen hagyományosság nem tulajdona, ő a tehetetlenség kötöttsége miatt olyan, amilyen. Életmódjának rideg primitívsége és világszemléletének faluhatárnyi zártsága szintén nem valami távoli meghatározottság miatt kialakult különös tulajdonsága, hanem egyszerűen a szükségnek és a kötöttségnek a következménye, amely falusi környezeten kívül is hasonló lenne, de a falu szoros törvényei között, amelyek rá különösen szigorúak, méginkább megöröködik rajta.
Mert a falusi környezet a földtelen paraszt számára a legszigorúbb és legjobban nehezedő – akár gazdafaluban, akár uradalmi faluban legyen is – a falusi helyzet ugyanakkor, amikor a gazdából jótartású és öntudatos jellemet formál, a zsellért és a cselédet tökéletesen fellah-á teszi. Mindaz, amit a falusi jellem eltorzulásának ír le Passarge, a földtelen paraszt példáján nem eltorzulás, hanem »egészséges és természetes« arculat. Alárendeltség és alacsonyabbrendűségi érzés, mert ez típus szerint kijáró jellege a földtelen parasztnak, hűség a gazdával szemben, mert a falusi társadalomban csak közvetlen és teljes viszony lehetséges. Azt nem lehet, hogy fogcsikorgatva szolgáljon a cseléd, mert a falu ítélete minden munkaalkalomtól megfosztja akkor, tehát muszáj hűnek és odaadónak nevelődni. S a faluban nem lehet úgy, hogy szolgálatban hűséges cseléd legyen az ember s ezenkívül a »magánéletében« olyan, amilyennek éppen kíván lenni, mert itt csak totális viszonyok vannak. Általában alázatosnak és meghunyászkodónak kell lennie, éppen úgy, ahogy a gazdának általában határt kell tartani a megalázkodásban vagy a leereszkedésben.
Úgy megszabja már a természet és a falu szoros belső törvénye a földtelen paraszt életét, hogy már nem is sokat számít, hogy ezenfelül vidéki helyzetben él, tehát távol és elszakadva a várostól, de valamiképpen azért a hatása alatt. Csak olyan objektív jegyekkel lehet jellemezni a cseléd vagy a zsellér helyzetét, amelyről ő nem is sokat tud, vagy ha tud is, nem főtényezője, sőt még nem is komolynak érzett tényezője életének. Kitaszítottság, olyan maradiság, ami nem is maradiság, hanem tehetetlenség, egyszóval teljes városalattiság, ami a földtelen paraszt sajátja, ennélfogva tökéletes »romlatlanság« is.
Mindez pontosan így van addig, ameddig paraszt zártságában folyik az élet és valóban fönnáll a várostól való teljes elesettség és elszigeteltség: abban a pillanatban azonban, amikor akár belső, akár külső okok miatt a paraszt élet jól megmerevült rendje megbomlik s a falu vagy puszta valamiképp is közlekedésbe kerül a várossal, akkor az ilyei paraszt az első, aki mozdul és változik. Összes, helyzetéből folyóan kötelező és illő tulajdonságaiban megzavarodik és mivel másféle erkölcsökkel és tulajdonságokkal a faluban föld nélkül nem lehet élni, kivándorló, vagy városbaözönlő lesz belőle, s azon az úton, amíg a faluból a városba ér, szinte minden falusi és zsellérerkölcs leválik róla és csaknem fehér lapként ér a városba, hogy ott akár városifajta szolga, akár osztályharcos proletár legyen belőle.
A rendies szerkezetű falunak, különösen jellemző tényezője a középosztálybeli, vagy ahogy magát nevezni szereti a falusi intelligencia. Az igazi rendi időkben ilyen osztálya nem volt a falunak. A falu értelmiségi alkalmazottai és alsóbbrendű papsága részben honorácior volt, részben még az sem, hanem csak a falu megkülönböztetett szolgája. Az értelmiségi szolgálat nagyjában olyan ügye volt a falunak, mint egyéb alsóbbrendű közszolgálata, csak éppen a munka természete szerint illette meg a papot, tanítót és a jegyzőt különböztetett megbecsülés, de semmiesetre sem társadalmi különállás. A falut szolgálta mindegyik, a falutól kapta a javadalmazását, tehát úgy érzett együtt a többi falusiakkal, mint a megbecsült alkalmazott a jó gazdával. Szorosan a falusi élet részesei voltak az ilyen szolgálattevők s szolidaritásuk, vagy sorsközösségük a faluhoz kötötte őket, nem pedig valami magasabb hatalomhoz. Mindez megváltozott a rendiség átalakulásával és a polgárosodás beköszöntével. A falu értelmiségi szolgái a falu elöljárójává lettek s továbbra nem a falu írástudó képviselőiként működtek, hanem egy magasabb törvényhatóság, vagy az állam megbízottaiként, tehát ettőlfogva nem a falu szolgálatát érezték elsőrendű feladatuknak, hanem szót a hatalomét, amely delegálta őket. Ez az átalakulás különböző tájakon különböző időben ment végbe, azonban annyira megtörtént, hogy ma már akár rendies jellegű a falu, akár polgárosodott, van ilyen külön testet képező középosztálybeli rétege.
A középosztálybeli általában különös embertípus, de a falu világában még különösebb. Tudatában és életstílusában vezető és uralmi beállítású, tehát rendies társadalomban föltétlenül úr, igazi polgári társadalomban pedig igazi polgár, szerepének a betöltésében pedig nagyon is szolga. Az ellentétesség csak növekszik, ha falusi az ilyen középosztálybeli. Tartása méginkább úri vagy polgári, tehát falufölötti, szerepe méginkább szolgai, tehát a falu nevében alázatosabb és kiszolgálóbb magasabb hatalmakkal szemben. Ilyenfajta faluvezetőkön keresztül teljesedik be a falunak a városhoz és a társadalom központibb helyeihez való alárendeltsége. Ők azok, akik a faluban élnek és máshova tartoznak, tehát szinte idegen testek a falu társadalmában.
Mivel a falu kiesett a város fényköréből, a falura került középosztálybeli a városból kiszorultnak érzi magát s panaszos érzülettel munkál benne állandóan ez a helyzet. Fokozott teher ilyen tudat számára a kényszerű maradiság. Aki nem is akar más lenni, mint ami, annak nem fáj a maradiság, azonban annak a középosztálybelinek, aki szíve szerint a városban szeretne élni és érzése szerint a társadalom vezető és uralkodó köreihez tartozik, annak fájdalmas ez az elmaradottság és minden igyekezettel a megszüntetésén, vagy legalább is a csökkentésén dolgozik. Így lesz sznobsággá ebben az esetben a vidéki helyzet, s ennek a falusi embertípusnak minden igyekezete az, hogy a városhoz való távolságot csökkentse s ha ezt sem közlekedéssel, sem a város javainak a kicsempészésével nem tudja elérni, akkor menthetetlen városnosztalgiába esik és egész élete szüntelen vágyakozás a város felé.
Akinek így fáj a vidéki helyzet, az a falu szűk társadalmi világában is nehezen leli a helyét. A falusi középosztálybeli erős vezetői tudattal igyekszik minél kiváltságosabbá tenni tipikus falusi szerepét és ezt minden magatartásával különösen hangsúlyozza. Falusivá lesz annyiban, hogy egy típusnak az arculatát ölti magára, azonban ennek a típusnak szigorú magatartástörvényét alakítja ki ruházatában, érintkezési stílusban és életigényben egyaránt. Abban is falusi tud lenni, hogy közvetlen viszonyokkal kapcsolódik a falu életébe, azonban minden félreérthető reagálást sérelemnek, vagy lekicsinylésnek érez, tehát szüntelen versengéssé lesz az élete. El ne maradjon a többi hasonlóktól és meg ne kisebbedjék a parasztok előtt. S mert falusi törvény alatt áll, teljesen benne van ebben az igyekezetben és élettörekvésben, barátokat keres hát és ellenségeket érez maga körül. Semmi más terület és semmi más társadalom nem éri el a falubeli értelmiségiek klikkeződésének a szövevényességét és a gazdagságát. Megfoghatatlan szempontok szerint tartoznak kisebb-nagyobb klikkekbe az emberek, kiegyenlíthetetlennek látszó ellentétek állanak egymással, azonban nem nagy fordulat kell, hogy a csoportok átrendeződjenek és másfajta szembenállás alakuljon ki.
Különleges társadalmi kapcsolatai miatt a falusi középosztálybeli nem kerül közvetlen természeti helyzetbe, csak azon keresztül, hogy a falu élete a természet rendjéhez igazodik. De ez csak a mindennapi élet nagy hullámzása s nem olyan karakter, ami mélyebben alakítaná akár magatartását, akár öntudatát. Szezonra tagozódik a munka, így változik az étkezés s legfőképpen eszerint változnak a szórakozások. Strand, disznótorok, mulatságok, szüretelés váltják egymást, az ember azonban mindegyikben nagyon egyforma lelkülettel és magatartással vesz részt: mindegyikben felejteni igyekszik a falut és elővarázsolni a fájdalmasan nélkülözött várost.
Azokon a tájakon, ahol a társadalom egészében polgárosodott, ott csaknem minden falu, azokon a vidékeken illetve országokban pedig, ahol csak félig-meddig, ott a városokhoz közel eső falvak társadalma is így változott. Megváltozott az egész falunak a rendi alárendeltsége: másodrendű polgári életterületté alakult és megváltoztak a falu társadalmi rétegei: rendies csoportok osztályokká lazultak. S az ilyen polgári falunak az egész arculata megváltozott mind a társadalom, mind a természet felé, de különösen megváltozott az ilyen polgári falusiaknak a falusi jelleme. Még falusiak, de már olyan város felé néző arccal élnek a falun, hogy inkább tehernek éreznek mindent, amit a falu jelent, semmint legyökeresedésnek, biztonságnak és enyhelytadó közösségnek. Így van ez azoknál a polgári típusoknál is, akik rendies faluban élnek avval a különbséggel, hogy őket meg egy elmaradtnak érzett falusi környezet külön is szomorítja és külön növeli a városba való vágyakozásukat.
A falusi polgár s idetartozik a mezőgazda is, ha nem paraszt már és az értelmiségi is, ha nem különösen középosztályi tudatú, terhesnek és kitaszítottnak érzi a vidéki helyzetet, tehát mindenképpen meg akarja fordítani, s úgy igyekszik közeledni a városhoz, ahogy tud. A kiesettség panaszossá teszi, az elmaradottság ellen minden igyekezettel kűzd és a városhoz úgy vonzódik, mint az éjjeli bogár a lámpafényhez.
A falu belső társadalmi viszonyainak a szorítását sem megadással viseli, hanem tágítani igyekszik rajta. Nem maga veszi át a falusi helyzet hatását, hanem igyekszik a falusi helyzetet megváltoztatni. Az igyekezet azonban alig vezethet eredményre tehát vergődve viseli a falusi nyomottságot. Nem akar típus lenni, tehát nagyon is tipikusan verseng a hasonlókkal és a városiasodásban igyekszik első lenni, nem tud már falusi stílusban közvetlen viszonyba kerülni az egész faluval, tehát úgy klikkeződik, mint a falusi középosztálybeli, s hasonlókkal egyesül, hogy a másfajtákkal szembenállhasson.
Úgyis nehezen viseli a falu szorosságát, hogy a falu látókörét szűknek érzi és a város felé tör ki belőle, azonban a faluellenes igyekezet is falusi bélyeget visel: olyan kicsinyesség jellemzi, amilyen csak falusi embernek lehet a sajátja. A civilizált életkeret megteremtéséért folytatott küzdelme pedig egyenesen tragikus. A kezdőnek a mohóságával kívánja a városi civilizáció minden javait, s a falusi környezet és a falu kicsinysége azonban leküzdhetetlenül ellenáll, tehát a kényelmetlen élet súlya nyomja napról-napra.
A természet sem az a mindenképpen elviselendő és kiszolgálandó hatalom az ilyen falusi számára, mint a régebbi falusiaknak. Ha olyan a foglalkozása, hogy a természethez köti, akkor már teljes erővel kűzd ellene és nem abban hősies, hogy tűri kiszámíthatatlan vagy akár kiszámítható változásait, hanem mindenképpen győzni akar rajta. A polgárosodott mezőgazda már olyan a természettel szemben, mint a kapitalista: mindent ki akar belőle szorítani s nem tűrni önkényét, hanem úrrá akar lenni felette. Ilyen frontban már más lesz az ember, mint a paraszt volta. A kötöttségekre szabadulni vágyó igyekezettel válaszol, a megszabott élettempót gyorsítani igyekszik, s a küzdelmességet nem a tűrésben, hanem a hódításban tanusítja.
Nagyjában ilyen falusi már az a falusi munkás is, aki kiszabadította magát a paraszti kötöttségből, akár szakmájánál, akár természeténél fogva. A falusi kötöttségekre ellenkezéssel és fölszabadulásra törő igyekezettel reagál s a falusi zsellér alázatosságát a munkássorssal és a falusi helyzettel tetézetten sújtott munkás öntudatos ellenkezésével élesítette.
Bízvást nevezhető faluellenes, de a falusi jegyeket átalakultan viselő embertípusnak a falusi polgár, kispolgár és munkás. Ezek a típusok a szártoidálódás állapotában vannak, ahogy Passarge más típusra mondta, tehát azon a ponton állanak, hogy még viselik a falusi helyzetből származó erényeket és hibákat, de már ellene szegülnek a falusi helyzetnek és a város felé közelednek. Vagy úgy, hogy városrésszé akarják tenni a falut, vagy úgy, hogy elhagyják a falut és a városba költöznek, ha csak megtehetik. Legnehezebben a polgárrá vált mezőgazda mozdul, de a francia példa azt mutatja, hogy a földet is képes elhagyni, csakhogy várossal cserélje föl a falut.
A falusi jellem e széles skáláján végigfutva megválaszolatlanul hull vissza a kérdés: milyen hát a falusi jellem. Hogy milyen a falusi társadalmi helyzet, azt elég érthetően meg lehet mondani, hogy milyen falusiak vannak, arra egy csomó példával lehet felelni, de hogy milyen a falusi, arra nincs határozott válasz. Mert nem is lehet. Van olyan falusi, aki a falusi helyzetet vállalva és türőn viseli. Ha ez a falusi, akkor meg is van a felelet. Csakhogy itt helyesbítenünk kell, mert ez csak egyfajta falusi. A másikfajta az, aki a falusi helyzet ellen apellálva falusi; ez sem a falusi, hanem csak egyik változata annak.
Ha nagyon akarjuk, két állandó vonást mégis fölfedezhetünk a falusi arcon. Az egyiket a falut tenyerén tartó táj, a másikat a falut kiszorító társadalom véste rá. Akármilyen a falu és akármilyen társadalmi helyzetű a falusi, más a viszonya a természethez: közelebb van hozzá s akár türőn enged hatalmának, akár győzni akar rajta, valahogy küzködik vele, s ez úgy edzi mindenféle erejét, hogy erősíti és építi az embert. (Igaz, hogy ilyen természetviszony nem elérhetetlen a városinak sem, mert minden városi, aki akár kijár a városból, akár a laboratóriumban ül, de munkájának az anyaga természet, éppen ilyen edző természethatás alatt van.) Ez az egyik. A másik: akármilyen a falu és akármilyen társadalmi helyzetű a falusi, egy-egy szűk világnak a kisszerűségét és nyomottságát kell viselnie. S akár küzd ellene, akár viseli megadással ezt a hatást, mindenképpen a tehetetlenségnek és gátoltságnak a lenyügöző erejét érzi maga felett. Ez a kedvezőtlen állandó eleme a falusiasságnak s ez a szívgyökere a városbaözönlés és a falusi válság nem is olyan érthetetlen jelenségének.