Az 1975. július 30. és augusztus 1. között Helsinkiben rendezett Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet - amelyen 33 európai ország, valamint az Egyesült Államok és Kanada állam-, illetve kormányfői vettek részt - nemcsak a világpolitikának, de a magyar emigrációnak is fontos állomása volt. Értelméről, hatásáról, következményeiről az egész világon viták folytak és mindenki a maga sajátos érdekeinek megfelelően emelte ki előnyeit vagy hátrányait. Megrendezését elsősorban a Szovjetunió szorgalmazta, nem kis részben azért is, hogy az európai status quo-t és ezáltal a második világháborús területi nyereségeit az európai nemzetek közösségével, valamint az Egyesült Államokkal és Kanadával szentesíttesse. A nyugati kormányok a konferenciát nem ellenezték, mert egyfelől ők is szívesen vették, hogy az európai határokról ne folyjék vita, másfelől úgy érezték, hogy a tervezett határozatok egyike-másika a Szovjetuniót és szövetségeseit is bizonyos magatartási elvek követésére kényszeríti. Ezért tulajdonítottak oly nagy jelentőséget már kezdettől fogva az úgynevezett "harmadik kosár"-nak, amely az emberi jogok tiszteletére, az eszmék szabad áramlására és az emberek zavartalan mozgására vonatkozóan tartalmazott irányelveket. Az 1975. augusztus 1-én aláírt nemzetközi érvényű egyezmény számot vetett mind az egyik, mind a másik oldal igényeivel. A kommunista tábor megkapta a határok sérthetetlensége és a fennálló status quo jóváhagyását, a nyugatiak pedig az emberi jogokra és szabadságokra vonatkozó kívánságaik formális elfogadását. A fennálló status quo megszilárdításának tényét enyhítette, hogy az egyezmény csak a határoknak erőszakos úton történő megváltoztatását tiltja meg, de nyitva hagyja a lehetőséget azok békés, megegyezéses úton történő módosítására. A kommunista tábor viszont azáltal térhet ki az emberi jogokra, az eszmék szabad cseréjére és az emberek zavartalan mozgására vonatkozó kötelmek alól, hogy az egyezmény csak a kormányoknak szóló ajánlásokat tartalmaz, nem kötelező erejű előírásokat.

A nyugati magyar emigráció politikai szervezetei és sajtóorgánumai a konferencia ötletének felvetésétől és az előkészítési időszaktól kezdve mindvégig csak annak a Szovjetunió és a kommunista kormányok javát szolgáló vetületeit látták és regisztrálták, kevésbé véve figyelembe azokat a lehetőségeket, amelyeket a megállapodás a Szovjetunióra és szövetségeseire gyakorolható nyomás tekintetében kínált. A valóságban nem csak arról volt szó, hogy a kommunista tábor megkapta, amit akart, de arról is, hogy az emberi jogokat és szabadságokat szívükön viselő kormányok a Helsinkiben kötött egyezmény alapján számon kérhették azok tiszteletben tartását és a finn fővárosban adott ígéretek beváltását. Az is tény, hogy Helsinki hivatkozási alapul szolgálva, megkönnyítette a kommunista országokban emberi jogaikban megsértett polgárok, valamint nézeteik szabad kifejtésében, panaszaik {403.} és követeléseik zavartalan előadásában akadályozott emberi közösségek fellépését és érvelését. Nem véletlen, hogy a Szovjetunióban a Helsinki Egyezmény után jöttek létre vagy erősödtek meg a polgári jogokért küzdő, a hivatalos politikától eltérő elveket valló, vagy ellenzéki beállítottságú csoportok.

A nyugati magyarok körében csupán néhány politikai és politikamentes szervezet, sajtóorgánum, valamint nagyobb rádióállomások (Szabad Európa, BBC, Amerika Hangja, továbbá a két kölni német adó) adtak árnyalt képet a helsinki konferenciáról és megállapodásról, hátrányain kívül rámutatva azokra az előnyökre is, amelyeket kínált. Az emigráció szervezeteinek és sajtójának túlnyomó többsége inkább a konferencia és az egyezmény elleni hangulatkeltésben jeleskedett. Némelyek odáig mentek el, hogy a nyugati kormányokat - elsősorban a washingtonit - Európa elárulásával, a közép-kelet-európai népek cserbenhagyásával, a Szovjetunió háborús és háború utáni hódításainak végleges elfogadásával vádolták. Voltak, kik halálos csapást emlegettek és az európai nemzetek jövőjét a legsötétebb színekben állították be. Az Amerikai Közös Magyar Külügyi Bizottság - Eckhardt Tibor elnökletével - 1971. szeptember 26-án azt követelte, hogy az európai biztonsági konferenciára csak akkor kerülhessen sor, "ha minden résztvevő nép önrendelkezési joga helyreállott. Amikor mód nyílik arra, hogy független nemzetek szabadon hozhatnak érvényes határozatokat közös sorsukat illetőleg!"^[432]

A mérsékeltebbek arra törekedtek, hogy a nyugati hatalmak bizonyos követelések képviseletét vállalják. Az előkészületek kezdetén, 1971 májusában a kelet-európai menekült politikusok egy csoportja - magyar részről Varga Béla, Nagy Ferenc és Auer Pál - több nyugat-európai külügyminiszterhez eljuttatott memorandumában azt sürgette, hogy a nyugati hatalmaknak a Szovjetuniótól legalább a Brezsnyev-doktrína elejtését, a szovjet csapatok kivonulását és Közép-Kelet-Európa semlegesítését kellene követelniök.^[433]

1973 júniusában az Európai Szabad Magyar Kongresszus, a Svájci Magyar Egyesületek Szövetsége és a "Schweizerische Aktion für das Selbstbestimmungsrecht aller Völker" nevű szervezet zürichi közös sajtókonferenciáján Werner Kägi, a zürichi egyetem közjogi és nemzetközi jogi tanára kifejtette, hogy a biztonsági konferencia a szovjet politika sikerének könyvelhető el, de alkalmat nyújt a szabadságért és önrendelkezésért indítandó nagyarányú diplomáciai offenzívára. Szerinte az önrendelkezés kérdését a tárgyalások középpontjába kellene állítani. Európa biztonsága - állapította meg a svájci professzor - nem lehet a temetők csendje, valódi biztonság csak a szabadságra épülhet. Az Európai Szabad Magyar Kongresszus a közép-kelet-európai emigránsok más képviseleteivel együtt memorandumot küldött több kormánynak és az Európa Tanácsnak, amelyben azt kérték, hogy a résztvevők csak olyan rendezést fogadjanak el, amely Közép- és Kelet-Európában biztosíthatná az emberi jogok és az önrendelkezés érvényesülését.^[434]

1973 szeptemberében a közép-európai federalisták csoportja - magyar részvétellel - Genfből levelet küldött a helsinki konferenciát előkészítő értekezlet delegátusaihoz. Ebben kérte, hogy Közép-Európában állítsák helyre az emberi jogokat, amelyeket a jaltai megállapodás a felszabadított {404.} Európának megígért. A jaltai egyezmény ígéreteinek teljesítése az európai biztonság elengedhetetlen feltétele.^[435] E levél azért volt figyelemre méltó, mert a közép-kelet-európai emigráns politikusok és szervezetek túlnyomó többsége Európa kettéosztásának és a keleti felében élő népek cserbenhagyásának dokumentumát látta benne, holott önrendelkezést és szabad választásokat helyezett kilátásba. A genfi levél helyesen érzékeltette, hogy Jaltát nemcsak elutasítani, de rá hivatkozni is lehet, követelve az ott tett ígéretek beváltását.

A magyar emigráció realista és a helyzetmegítélésekben józan mértéktartásra törekvő szárnyán sem hiányzott a biztonsági konferenciával szembeni óvatos fenntartás és kritika, különösen, ami a szovjet szándékokat illette, de anélkül, hogy azok dramatizálására vagy a nyugatiak szempontjainak szélsőséges lebecsülésére törekedtek volna. Auer Pál a szovjet törekvésekről szólva megállapította, hogy "Szovjet-Oroszország valóságos célja a kelet-európai status quo újbóli hallgatólagos elismertetése volt a nyugati hatalmak által, vagy ahogyan a szovjet vezetőség ezt meg szokta fogalmazni a II. világháború által létesített tények (realitások) tudomásulvétele, az európai közösség fellazítása, illetve a nyugat-európai politikai közösség létrejöttének megakadályozása és helyette oly Páneurópa szervezése, amelynek Szovjet-Oroszország és csatlós államai is tagjai. Ugyanakkor alkalmi »détente« létrejötte, amely megkönnyíti a szovjet tervek megvalósítását".^[436]

Az emigráns - és köztük a magyar - követelések az önrendelkezés jogának biztosítását sürgették, a tiltakozások oka pedig elsősorban az volt, hogy sokan a küszöbön álló megállapodásban a kontinens keleti felének Európa testéről való végleges leszakítását látták. Közvetlenül a helsinki értekezlet előtt nyugat-európai emigráns képviseletek - magyar részről az Európai Szabad Magyar Kongresszus - nyilatkozatot bocsátottak ki, amelyben azt állították, hogy a finn fővárosban sorra kerülő nyugat-keleti csúcsértekezlet a jelenlegi közép- és kelet-európai állapotokat törvényesíteni fogja. A nyilatkozatot magyar részről Közi Horváth József írta alá. Az aláírók egyébként a szovjet csapatok kivonulását és szabad választásokat követeltek.^[437]

Gerald Ford elnök Helsinkibe való elutazása előtt, 1975. július 25-én fogadta tíz amerikai nemzetiségi csoport képviselőit, köztük magyar részről Pogány Andrást, aki első felszólalóként "a magyarság legélesebb tiltakozását" tolmácsolta, mert szerinte a tervezett megállapodás "hatalmas propagandaeszköz a Szovjetunió kezében". Az elnök azzal érvelt, hogy "nem a kis népek és országok sorsát pecsételi meg ez a megállapodás, hanem lehetőséget ad a Szovjettel való további tárgyalásokra, valamint a détente felhasználására a humanitárius és kulturális kapcsolatok megvalósításával kapcsolatban." Pogány András a találkozóról készített beszámolójában hozzáfűzte, hogy Fordnak korábbi magatartásától eltérő viselkedése Kissinger külügyminiszter befolyásával magyarázható. A nemzetiségi megbízottak aggodalmait az sem oszlatta el, hogy az elnök - mint mondotta - nem hitt a helsinki egyezmény aláírása "tragikus következményeiben, elvégre abban semmi másról nem mondunk le, mint az erőszak alkalmazásáról, amit úgysem alkalmaztunk volna sohasem".^[438]

Az 1975 október elején Strasbourgban rendezett kelet-európai emigráns {405.} értekezlet résztvevőihez a neves orosz regényíró, Alekszandr Szolzsenyicin, akit 1974-ben megfosztottak állampolgárságától és kiutasítottak a Szovjetunióból, zürichi otthonából azt az üzenetet intézte, hogy a kelet-európai népek lelki egysége talán utolsó reménye ennek a kontinensnek. Az értekezlet a Helsinkit követő csalódás légkörében ült össze és azzal a felhívással zárult, hogy az európai kontinens minden lakója fogjon össze a totalitárius rendszerek elleni küzdelemben, hozzátéve, hogy a helsinki értekezlet nem elégítette ki az európai népeknek béke- és biztonság utáni vágyát.^[439]

A nyugati magyarok hangadói a finn fővárosban kötött egyezményben a Nyugat vereségét látták. Miután a közép-kelet-európai erőviszonyok megváltoztatására irányuló követeléseket a nyugati kormányok nem képviselték, mivel nem képviselhették, sok magyar emigráns szemében az egész konferencia mérlege negatívvá vált, és egyértelmű szovjet sikernek könyveltetett el. A nagyobb lapok, például a Nemzetőr, a - nevét időközben Magyarság-ra egyszerűsítő - Kanadai Magyarság, a Magyar Élet, nem győzték hangsúlyozni, hogy milyen ártalom érte az európai szabadság ügyét Helsinkiben. A különböző szabadságharcos szervezetekben is uralkodóvá vált a nézet, hogy a biztonsági értekezlet nemcsak az európai szovjet hódítás véglegesítését jelezte, de a nyugat erőtlenségét és tétlenségét is világossá tette. A legvégletesebb álláspontot a Magyar Szabadságharcos (Nemzetőr) Világszövetség foglalta el. 1975. augusztus 16-17-én Bostonban rendezett rendkívüli kongresszusán "helsinki árulás"-ról, a szovjet térnyerésben vétkes "nyugati cinkosságról" beszélt és kijelentette, hogy "a magyar szabadságharcos szervezetek a nyugati kormány- és államfők helsinki árulása után törvényesnek tekintik minden eszköz igénybevételét, amely a magyar nép felszabadítását célozza. Ezért a szabadföldön élő magyar Nemzetőrséget Magyar Felszabadító Hadsereggé nyilvánították, szigorú belső rendelkezések alapján".^[440] Ezt a harcias nyilatkozatot nem lehetett mosoly nélkül olvasni. Hiszen, milyen eszközöket vehettek volna igénybe az elkeseredett szabadságharcosok és kikkel, miből, ki ellen vezették volna hadba a felszabadító armadát? A határozat megmaradt annak, ami volt, ártalmatlan háryjánoskodásnak, amit maguk a megfogalmazói is annak éreztek, hiszen megvalósítása érdekében semmit sem tettek. Egyetlen következménye egy hírlapi vita volt.

Az amerikai politika - amelybe oly sok emigráns vetette bizalmát, részben tájékozatlanságból és valódi elemeinek fel nem ismeréséből - kétségtelenül csalódást és elégedetlenséget okozott, mert a hetvenes évek elején és közepén már szemmel láthatóan nem az emigrációk kívánta irányban haladt. Gábor Áron keserű hangon regisztrálta, hogy "a világ rendezésére, az emberi és népi jogok védelmére hivatott amerikai politika nem egyezik múltunk történelmi útmutatásával és jövőbeni elképzeléseinkkel.^[441]

Ha nem is ilyen drámaisággal, de mindenképpen szembeszökő és a jövő tennivalókat mérlegelő komolysággal valóban felvetődött a kérdés, hogyan is állunk a magyar emigrációs célok nyugati támogatásával és a magyarok meddig számíthatnak a befogadó országok kormányainak, sajtójának, közvéleményének jóindulatú rokonszenvére. Az bizonyosnak látszott, hogy Helsinkivel egy időszak lezárult és egy új elkezdődött. Még szemléletesebbé {406.} vált a fordulat 1978 januárjában, amikor az Egyesült Államok visszajuttatta a magyar népnek a Szent Koronát.

Amikor a magyar-amerikai kapcsolatok fokozatos javulása már észlelhető volt, valószínűnek tetszett, hogy a rendezésre váró ügyek között előbb vagy utóbb a Magyar Szent Korona sorsa is szóba kerül, miután Budapest többször is tanújelét adta annak, hogy szeretné visszakapni minden magyarok féltett kincsét és a magyar államiság jelképét. Mindaddig azonban, amíg a kérdés megoldása nem érett meg és a washingtoni kormány véglegesen nem döntött, hivatalos amerikai tényezők tagadták, hogy a korona ügye foglalkoztatja őket. Egy külügyminisztériumi értekezlet után a Magyar Bizottság által 1970 májusában kiadott jelentés szerint az európai ügyekben illetékes államtitkár biztosította Varga Bélát arról, hogy "ámbár az amerikai kormány Kelet-Európa országaival való viszonya normalizálására törekszik, a jelen pillanatban nem tervezi a korona visszaadását, amelyet a magyar nép nevében őrizetében tart". Varga Béla megelégedéssel vette tudomásul, hogy "pillanatnyilag az amerikai kormánynak nincs terve a koronának a kommunista rendszer részére" történő átadására, "a magyar nép akarata ellenére, amely jogilag a tulajdonosa".^[442]

A New York Times 1972. február 9-én Bécsből jelentette, hogy Nixon elnök arról tájékoztatta Mindszenty József bíborost, hogy a korona továbbra is az amerikai kormány őrizetében marad.^[443] Ugyancsak a New York Times-ban Eckhardt Tibor egy olvasói levélben tiltakozott "a korona a magyar népé" helyes tételének olyan értelmezése ellen, hogy ennek következtében vissza kellene juttatni Budapestre. "Jobban bízunk az amerikaiakban, mint az oroszokban - írta -, és mélységesen sajnáljuk, hogy Patton tábornok nincs többé közöttünk és nem magyarázhatja meg fogadkozását: Szent István koronája mindaddig őrizetünkben marad, amíg az oroszok megszállva tartják az országot".^[444] Az amerikai lap néhány nappal ezelőtt azt írta vezércikkében, hogy "A Szent Korona a magyar nép tulajdona, helye Budapesten van, tekintet nélkül a jelenlegi rendszerre, amely egyébként nemzetközi elismerést élvez és diplomáciailag az Egyesült Államok is tudomásul veszi."^[445] Az Amerikai Magyar Szervezetek Koordináló Bizottsága vezető tagjai - Eckhardt Tibor, Pásztor László, Pogány András, Gereben István - több ízben interveniáltak a washingtoni kormánynál és törvényhozásnál, ahol mindannyiszor azt a lakonikus választ kapták, hogy "nincsenek tervek a Szent Korona kiadására". Közben azonban a kormányhivatalokban forgó laptudósítók azt a benyomást szerezték, hogy egyfelől a budapesti kormány erősen dolgozik a korona megszerzése érdekében, amerikai részről pedig csak a kedvező pillanatra várnak, amikor ez kellő indoklással és formában megtörténhetik.

Az emigrációs sajtóban a korona ügye visszatérő téma volt és a cikkek alaphangja az elutasító magatartást tükrözte. Az amerikai köztársasági párt nemzetiségi osztályának vezetője, Pásztor László többek véleményét tolmácsolva {407.} jelentette ki, hogy "amíg Magyarországnak nincs alkotmányos és szabadon választott kormánya" az Egyesült Államok nem adhatja ki a koronát.^[446] Abban viszont alig lehetett bízni, hogy a washingtoni kormány magáévá teszi ezt a felfogást, jóllehet többször is álláspontjának változatlanságáról biztosította a hozzá forduló magyarokat. 1973 augusztusában a tavasszal posztjától megvált budapesti amerikai követ, Alfred Puhan kijelentette, hogy a koronát vissza kell juttatni Magyarországra.^[447] A külügyminisztérium reakciója: a magyar kormány ugyan kérte visszaadását, de erről még nem indultak tárgyalások.

Az amerikai kormány a jelek szerint 1977 tavaszán látta elérkezettnek az időt arra, hogy a korona visszaszármaztatását komolyan mérlegelje és a visszaadás körülményeiről a tárgyalásokat megkezdje. Az erről szóló értesülések és hírek az amerikai magyar politikai közszereplőket mozgósították, akik igyekeztek szenátorokat és képviselőket megnyerni a tervezett lépés elleni tiltakozásra. Akadtak is néhányan, akik - elsősorban magyar szavazatokra számítva - vállalták a korona visszaadása elleni fellépést és közbenjárást. A tiltakozók között volt Ronald Reagan, aki szerint: "Az elnyomás elleni rendíthetetlen küzdelem nemes magyar hagyományát tükrözi Kováts Mihály, Kossuth és napjaink élő szabadságharcosai ezreinek élete. Szent István koronájának visszaadása indokolatlan és teljesen felelőtlen sértés e hősök emléke és leleményes, tehetséges magyar-amerikai közösségünk nemzeti büszkesége ellen."^[448]

A magyarok kongresszusi meghallgatása a Képviselőház Nemzetközi Kapcsolatok Bizottságának európai albizottsága előtt történt 1977. november 9-én. A meghallgatott tanúk többsége a korona visszaadását ellenzők, kisebbsége az azt támogatók köréből került ki. Ellenezte a tervezett lépést a többi között Pogány András, Pásztor László, Béky Zoltán református püspök, az Amerikai-Magyar Szövetség elnöke, Füzér Julián katolikus plébános, Lőte Lajos, az Erdélyi Bizottság elnöke. Helyeselte a kormány szándékát Nagy Ferenc, Kovács Imre, Király Béla, Varga László a politikusok, Deák István, Völgyes Iván, Gáti Károly, Sinor Dénes a meghívott egyetemi tanárok közül.

Pogány Andrásnak a kongresszusi kihallgatásról készített beszámolója szerint "November 9-e gyásznapnak bizonyult a State Department számára, mert a megjelentek óriási többsége, különböző amerikai szervezetek képviseletében a leghatározottabban tiltakozott a Szentkorona kiadása ellen, azon az alapon, hogy Magyarország szovjet katonai megszállás alatt, ráerőszakolt kormányzat alatt él s így a Szentkorona, mint a magyar állami függetlenség és szuverenitás szimbóluma, nem eshet a jelenlegi rezsim kezeibe."^[449] Egy másik résztvevő, Kovács Imre szerint a tiltakozók nem érték el céljukat, végső fokon kudarcot vallottak, mert egyfelől érveiket nem tudták meggyőző módon előadni és mellettük rokonszenvet kelteni, másfelől agresszív viselkedésükkel idegenkedést, sőt rendreutasítást váltottak ki. A támogatók azzal érveltek, hogy Budapesten a Szent Korona "megszilárdíthatja a magyarokat hitükben és kitartásukban, a népnek szüksége van a bátorításra és nekünk a népre kellene függesztenünk tekintetünket, nem a rendszerre" (Nagy Ferenc), "a korona többet használ a népnek, mint a kommunista rezsimnek, a reményt erősítve benne, hogy sorsa jobbra fordul" (Kovács {408.} Imre), "mivel egy egész nemzedék nőtt fel anélkül, hogy egyszer is láthatta volna a koronát, nem indokolt a visszaadás ellen küzdeni" (Király Béla) "a korona hazai jelenléte történelmi hatóerőnek mutatkozik és élteti azokat az eszméket, amelyekben Magyarország népe nem szűnt meg hinni" (Hám Tibor), "bizonyos feltételek teljesülése esetén a korona a szabadság és a függetlenség eszméjét fogja hirdetni" (Varga László). Támogatta a Szent Korona Magyarországra való visszatérését Varga Béla, a Magyar Bizottság elnöke is.^[450] A külföldi magyarok jelentősebb folyóiratai és lapjai közül az Új Látóhatár, a Katolikus Szemle, az Irodalmi Újság, a bécsi Magyar Híradó, a rádiók közül Amerika Hangja és valamennyi európai magyar adóállomás. A Szabad Európa Rádió a korona megérkezése és átadása alkalmából először tudósított közvetlenül Budapestről.

A magyarokat is magában foglaló amerikai küldöttség élén Carter elnök megbízásából Cyrus Vance külügyminiszter utazott Budapestre és 1978. január 6-án megtörtént az Országházban az ünnepélyes átadás. Az Egyesült Államok kormánya, amely maga mögött tudhatta a kongresszus és a lakosság többségének jóváhagyását, nem tette magáévá egyes magyar emigráns körök aggodalmát és veszélyérzetét, de nem akadályozta őket abban, hogy véleményüket a nyilvánosság előtt kifejezésre juttassák és tiltakozó akciókat indítsanak.

Talán nem hat szerénytelenségnek, ha e könyv szerzője idéz abból a tanulmányából, amelyet 1978 elején írt és amelyben a Magyar Szent Korona hazatérésének előtörténetét dolgozta fel.

"A szentkorona hazatért. Ott van, ahol a helye: Magyarország fővárosában és a magyar nemzet tulajdonában. E tulajdonjog felől soha semmilyen kétség nem lehetett és az amerikai kormány, amely harminchárom évig őrizte, egy pillanatig sem tekintette a magáénak. Sőt, határozottan szembe szállt olyan jogi magyarázatokkal, amelyek értelmében hadizsákmánynak tekinthető vagy olyan birtoktárgynak, amely súrolja az amerikai tulajdon fogalmát és csak különleges közjogi eljárás után szolgáltatható ki. Az amerikai kormány nézete kezdettől fogva az volt, hogy a magyar koronázási ékszereket megőrzésre vette át 1945-ben, azzal a szándékkal, hogy a jogos tulajdonosnak visszaadja. A jogos tulajdonos pedig nem más, mint a magyar nemzet, és minthogy ennek a nemzetnek a túlnyomó többsége Magyarországon él, formálisan ez ország lakosságának, de valójában az egész magyarságnak adta vissza...

A "hogyan" tekintetében a Washington és Budapest közötti megállapodás ünnepélyes külsőségeket irányzott elő, melyek ugyan nem voltak összehasonlíthatók a korona Budapestre való korábbi visszatéréseinek külsőségeivel, de mégis kifejezésre juttatták, hogy a magyar népnek értékes kincs hazatéréséről és nem mindennapi eseményről van szó. A "kinek" kérdésére meg az a felelet született meg, hogy a magyar népnek, mégpedig az amerikai nép részéről. Nem a kormány adja vissza egy másik kormánynak, hanem az Egyesült Államok népe Magyarország népének. A "néptől a népnek" jelleget az átadó és átvevő delegációnak kellett tükröznie. És végül az is nyilvánvalóvá lett, hogy az amerikaiak a magyar koronázási ékszereket minden feltétel nélkül szolgáltatják vissza jogos tulajdonosaiknak. Mert, milyen címen szabhattak volna feltételeket az amerikaiak olyasminek a {409.} visszaszolgáltatásáért, ami nem az ő tulajdonuk? Nem hadizsákmányt juttattak vissza. Nem adományt vittek Budapestre. Nem adás-vételi szerződés feltételeit teljesítették. Fejlett jogi érzékre és politikai tapintatra vall, hogy nem tették a koronát alku tárgyává és nem használták fel politikai nyomásra, üzletre, zsarolásra, hanem gazdag múltjának és méltóságának megfelelően, minden hátsó gondolat és feltétel nélkül, nemes gesztussal szállították vissza Budapestre."^[451]

Azoknak a lelkiállapotát és beállítottságát, akik nem tudták megérteni és váltig helytelenítették a washingtoni döntést, Szitnyai Zoltán érzékeltette: "Carter is az egy tál lencse mellett döntött - írta -, azon örök erkölcsi érték helyett, amit az biztosított volna számára, ha hallgat az amerikai magyarokra, akik harminc éve harcolnak azokért, akik nem nyilváníthatják szabad akaratukat... Az Egyesült Államok elnökének döntése megsértette azt, ami a magyaroknak szent."^[452] Kétségtelen, hogy Jimmy Carter éppen úgy nem hallgatott a korona ügyében a tiltakozó magyarokra, mint nem hallgatott reájuk Helsinki ügyében Gerald Ford, vagy korábban a kommunista világ felé való újabb nyitást kezdeményező Richard Nixon és Henry Kissinger. Ennek következményei, természetesen, nem maradhattak el. Fel kellett vetni a kérdést, mi az emigráns politika jövője és az emigráns magyarok feladata.

Mi az emigráció hivatása? A kérdés olyan idős, mint maga az emigráció. Amióta emigránsok léteznek, szünet nélkül foglalkoztatja őket szerepük és feladatuk megfogalmazása. Minden emigráció a kornak és a viszonyoknak megfelelő választ ad, újból és újból elgondolkozva azon, mi létének értelme és magyarázata. Az 1945 óta nyugatra kényszerített vagy a hontalanságot önként vállalt magyarok mindannyiszor felvetették a feladatokat és tennivalókat tisztázó kérdést, valahányszor olyan események vagy fordulatok következtek be, amelyek állásfoglalást sürgettek. Ilyen fejlemény volt a hatvanas évek közepe táján elkezdődött magyarországi enyhülés, a nemzetközi feszültség csökkenése és a hetvenes évek elejétől Budapest nyugati külkapcsolatainak rohamos javulása.

Akik kezdettől fogva és a helyzet változásától függetlenül makacsul az ellenkezés és tiltakozás álláspontjára helyezkedtek, könnyebben viselték el a történelem alakulását, mint azok, akik nem rekedtek meg a fejlődés valamely periódusánál, hanem közvetlen céljaikat mindig az adott feltételekhez és lehetőségekhez igazították. Ezek pedig állandóan változván a gondolkodó emigránsokat is új és új problémák elé állították. Folyamatosan arra kényszerítették őket, hogy az adottságokat és esélyeket állandóan mérlegeljék, feladataikat időközönként megvizsgálják.

A hatvanas évek vége és a hetvenes évek emigráns sajtója eléggé lehangoló képet adott a világban végbemenő események és irányzatok megértéséről. A tájékozatlansággal párosult megnemértés okozta, hogy az emigráció {410.} céljait érintő fejtegetésekben annyi köddel, homállyal, zavarral, ellentmondással találkoztunk.

Abban a politikai szervezeteket és lapokat elmarasztalni nem lehetett, hogy élesen szembenálltak a magyarországi kommunista rezsimmel és minden eszközzel arra törekedtek, hogy annak, ahol lehet, ártsanak. Emigrációtól mást aligha lehet elvárni és ameddig létét fel nem adja, ez a jellegéből folyó feladata. Felvetődött azonban a kérdés, hogy a magyar emigráció hangadó körei e feladatukat az eredmény és a siker esélyével végzik-e vagy pedig olyasmit művelnek, ami szükségszerűen kudarccal végződik, tehát ellenfelük gyengítése helyett annak megszilárdulásához járulnak hozzá.

Az emigráció hivatásáról folyt cikkezés és a tennivalóról időnként fellángolt viták mutatták, hogy a magyarok elégedetlenek az eredményekkel és látják, hogy az ellenfelükkel vívott küzdelem nem hozta meg a remélt sikert, mert sem belső helyzete nem ingott meg, sem külső kapcsolatai nem romlottak. Sőt, az elégedetlenséget állandóan növelte, hogy Budapest pozíciója a világban javuló irányzatot mutatott, az emigráció politikai képviseletei pedig az irántuk való érdeklődés elhalványodását konstatálták. Létüket és cselekvési körüket, persze, nem fenyegette veszély, mert a magyarországi uralkodó hatalom és külföldi gyámolítója minden jó irányú kezdeményezése ellenére is hagyott annyi támadási felületet, hogy szinte kihívta maga ellen a tagadást és elutasítást.

A Magyar Bizottság igyekezett ugyan hangot adni mérsékeltebb álláspontoknak, még ha némely tagja - mint Barankovics István vagy Pfeiffer Zoltán - el is rugaszkodott a valóságtól, de például az Európai Szabad Magyar Kongresszus, az amerikai Külügyi Bizottság és Koordináló Bizottság, a magyar egyesületeket tömörítő csúcsszervek mintha feladatukat csak abban látták volna, hogy tiltakozzanak és nyugati partnereiket tiltakozó szóra bírják, kevésbé abban, hogy eredmény és siker reményével kecsegtető politikai akcióba kezdjenek. Nem a tiltakozás volt hiba, hiszen az indokolt és megalapozott volt az esetek túlnyomó többségében, hanem az, hogy a tiltakozásnál nemigen jutottak többre. Vagy ha igen, olyan eleve időszerűtlen és figyelemre sehol sem méltatott ötletre, mint az, hogy egy jelentős kelet-nyugati értekezlet előtt valamely magyar szervezet a trianoni béke revíziójának napirendre tűzését sürgette. Azt sejtetve, hogy a Trianon okozta bajok megoldásával az egész világ rendje helyreáll.

Málnási Ödön történész esete egyik példája volt annak a tanácstalanságnak, amelyet a magyarországi fejlemények némelyekben előidéztek. A szélsőjobboldal gondolkodóinak egyike egy 1966-ban megjelent tanulmányában tájékozottságra és józanságra valló helyzetképet adott a magyarországi változásokról, messzemenően pozitív jegyeket fedezve fel elsősorban a társadalmi problémák megoldásában. "Magyarországon egyetlen munkás és egyetlen paraszt sem sírja vissza az 1945 előtti időket, mert senki sem akar az élet vonatján mégegyszer a harmadosztályon utazni. A lezajlott szocialista forradalmat, ha kívülről jött is, mindenki elfogadta, s Tamási Árontól, Illyés Gyulától, Németh Lászlótól, Veres Pétertől kezdve minden kipallérozott magyar elme rendíthetetlenül meg van győződve a szocializmus szükségességéről, csak a szocializmus magyar útjának keresése terén van felfogáskülönbség. Senki sem kívánja kiszorítani a közéletből a magyar élet {411.} éltető elemét: a szocializmust. Csak egyet kívánnak hozzá: szabadságot."^[453] Emigráns társait arra szólította fel, hagyják abba a múlt siratását, avult nézetek felmelegítését, legtöbbször papírkosárba kerülő memorandumok gyártását. Ha eltekintünk annak vizsgálatától, hogy valóban oly egyöntetű volt-e a szocializmus melletti rokonszenv, mint Málnási állította, az olvasóban az a benyomás keletkezhet, hogy a szerző igyekezett realista módon szemlélni a Magyarországon végbement változásokat. Ez a realizmus azonban nyomban eltűnt, amikor listát készített arról, hogy milyen követelésekkel álljon elő a külföldi magyar, ha kifejezésre akarja juttatni a magyar nép törekvéseit. Málnási szerint követeljen: magyar szocializmust, szocialista hivatalnok-kormányt, a munkástanácsok forradalomban kivívott jogainak felélesztését, minden hatalmat az Országos Munkástanács kezébe; Semmit vissza! Ki a reprivatizálni akaró reakciósokkal; magyar célokhoz igazított tervgazdaságot, az 1945 óta alkotott ítéletek hatálytalanítását, az elítéltek kártalanítását, semleges magyar köztársaságot stb.^[454] E követelések túlnyomó többsége teljesen irreális volt (nem beszélve azok egy részének nemzeti szocialista felhangjairól), éles ellentétben a helyzetelemzésben mutatkozó realitásérzékkel.

Az Amerikában élő Sisa István az 1966-os év mérlegét elkészítve az elmúlt két évtized eredményeinek felsorolása után panaszos hangon emlegette fel "az érem másik oldalá"-t, amely különösen az ötvenhatos forradalom tizedik évfordulója alkalmából vált láthatóvá. "1966 - írta - a főhadszíntérnek számító Washingtonban inkább a fájdalmas balsikerek esztendeje volt." Szerinte "a forradalom évfordulójának hivatalos agyonhallgatása, és a liberális sajtó által mutatott lekicsinylése elsősorban a State Department "hídépítő" politikájára vezethető vissza." A szerző felvetette a kérdést, "érdemes volt-e egy teljes esztendőn keresztül oly sok energiát, súlyos összegeket áldozni irreálisnak bizonyult tervek s alapjában másodrendű célok kergetésére, melyek éppúgy délibábnak bizonyultak, mint a tervek végrehajtására 1965-ben bejelentett 100 000 dolláros alap megteremtése. Ugyancsak felmerül a kérdés, vajon az agyonhallgatásban nem játszott-e szerepet az a szerencsésnek nem mondható hangnem és rámenős stílus, amely szabadságharcos körök részéről amerikaiak irányában itt-ott megmutatkozott s náluk kedvezőtlen visszahatást szült?... 1966 csalódásaiból azonban hasznot lehet meríteni, ha az azokból adódó tanulságokat józanul leszűrjük és a jövőben alkalmazzuk. Ahelyett, hogy olyan szekér után szaladnánk, mely nem vesz fel, rendezzük sorainkat és induljunk el saját erőnkből megvalósítható, forró szívvel, de hűvös fejjel kitűzött célok felé. Húsz év után végre tudomásul kell vennünk, hogy az annyira áhított nagy célok: szülőhazánk felszabadítása, az oroszok kivonulása, szabad választások megtartása, vagy Trianon revíziója olyan történelmi erőktől függ, melyekre mi hatást gyakorolni nem tudunk."^[455] Az emigráció konzervatív szegletéből származó Sisa István a magyar sorsproblémák felé fordulást ajánlotta, olyan kérdésekkel való foglalkozást, mint a hazai abortusz-rendelet, a magyar kisebbségek sorsa, nyugaton pedig a magyar ifjúság beolvadása és a magyarság lemorzsolódása.

Egy másik amerikai magyar, Wass Albert regényíró menekült társainak a beolvadással szemben a befogadó társadalomba magyarként való beilleszkedést {412.} ajánlotta. A helyes úton szerinte azok járnak, akik: "beilleszkednek az új ország rendjébe, részt vesznek aktívan is az új ország életében, de ugyanakkor magyaroknak vallják magukat és gondoskodnak arról, hogy gyermekeik öntudatába is beleoltsák az évezredes magyar múlt európai hivatásának, a magyar kultúra színvonalának és a magyar szellem, a magyar tehetség világviszonylatban is megmutatkozó értékének ismeretét. Azt a hajdani magyar menekült családot, mely ezt az utat választotta s mely ennek a kettős hivatástudatnak az egyensúlyával teremtett új otthont magának az amerikai kontinens bármely pontján, ma köztisztelet veszi körül. Az ilyen családnak ma befolyása van s egyetemes magyar szempontból jó és hasznos szolgálatot teljesít a maga szűk körében, mert a magyar névnek megbecsülést és a magyar ügynek barátokat szerez."^[456] Wass Albert nem adta fel a magyar egység megteremtésének reményét és azt a hitét, hogy közös erőfeszítéssel hatalmas vállalkozások is létrehozhatók. 1968-ban több cikket írt ilyen értelemben, de változó tapasztalatai alapján változó követelésekkel. Míg kezdetben "minden magyar" összefogására törekedett, később már csak a kiválasztottak "élcsapatába" helyezte bizalmát, de még az sem tudott tartósan összeállni és a Wass által alapított intézményeket eredményesen működtetni.

Míg a szabadságharcosok többsége - kik főleg a Veress Lajos által vezetett szövetségben gyülekeztek - erősen hitt az amerikai kormányzattal való szóértésben és beadványokkal, memorandumokkal, személyes eszmecserékkel próbálta a magyar kérdésekben vallott elveit és megfogalmazott érveit elfogadtatni, a Pongrátz-fivérek által vezetett szövetség tagjai ennek hasztalanságát hirdették és a szabadságharcos ügyekben való fellépésre csak azokat tartották illetékesnek, akik fegyverrel a kézben harcoltak ötvenhatban. Röpirataikban és lapjaikban kifejezésre juttatott felfogásuk nem is volt alkalmas arra, hogy amerikai vagy más kormányférfiak komoly partnernek elfogadják őket. Kizárólagosságra való törekvésük, a faji gondolkodást súroló nézeteik, a felszabadításra tett - de komolyan sohasem vett - célzásaik rokonszenv helyett inkább idegenkedést váltottak ki a kívülállókból. A rivális szövetség sikerei elszigeteltségük érzését, következésképp sértődékenységüket és sérülékenységüket növelték.

A szabadságharcos szervezetek javára írandó azonban, hogy jóllehet állandó volt körükben a civakodás és széthúzás, a magyarságukhoz való ragaszkodásnak, magyar kezdeményezések támogatásának és értékes intézmények fenntartásának olykor megindító példáját adták. A szabadságharcosok gyerekeiket is igyekeztek a magyar nyelvben és kultúrában felnevelni, a cserkészcsapatokban szép számmal lehetett szabadságharcosok fiaival és leányaival találkozni. Egy kanadai publicista szinte fogadalomként és patetikus szavakkal vallott amellett, hogy mik az emigráns magyarok feladatai: "gyermekeinket hazaszeretetben neveljük, gyönyörű nyelvünkre megtanítjuk, magyar iskolába küldjük, s így a magyar anyákat hősökké avatjuk; nem hurcoljuk a vasfüggöny mögé kemény munkával megszerzett dollárjainkat, nem hencegünk ott jómódunkkal, ki nem fizetett autónkkal; nem támogatjuk a propaganda útra kiküldött színészek előadásait, nem vásároljuk festők giccses képeit és nem olvassuk kommunista írók gyalázatos könyveit; nem megyünk hivatalos meghívások alapján kommunista {413.} pénzen kongresszusokra, hogy ott a békés egymás mellett élés boldogságát hirdessük; de itt az emigrációban magunkhoz ölelünk minden tisztességes magyart."^[457] A többes szám azonban mind kevesebb magyarra vonatkozott, mert a fogadkozások ellenére sem lehetett elzárkózni bizonyos felismerések és az idők változása okozta következtetések levonása elől. Néhány év múlva már azok voltak többségben, akik nem ily szigorúan fogták fel az emigráns magatartás követelményeit.

Az iméntitől lényegesen elütő szellem és gondolkodás ihlette Borsody István 1977 őszi elmefuttatását, amelyben a demokratikus emigráció harmincadik évfordulóján azt kérdezte, hogyan illik ez bele a történelmi folytonosságba és milyen világpolitikai változások közepette érte meg harmadik évtizedének végét. A kép - Borsody szerint - szöges ellentétben állt mindazzal, ami a kelet-európai emigránsok agyában Amerikáról megfordulhatott. A hatvanas évek és hetvenes évek amerikai politikája legtöbbjükből csak csalódást válthatott ki, de az rossz tanácsadó lenne a jövőre nézve. Helyette inkább a realitásokat kellene figyelembe venni és a magatartást azokhoz igazítani. "Aki még komolyan veszi az emigráció politikai szerepét a magyar demokrácia építésében - írta -, annak sürgősen változtatnia kellene eddigi gondolkodásmódján, hogy lépést tarthasson mind a világpolitikai, mind az európai helyzet változásával. A sikertelenség nem iktatja ki okvetlenül a politikai emigrációt hazája történelméből. Rákóczi és Kossuth máig is hősként él a nemzet emlékezetében. De Rákóczinak volt erkölcsi ereje, hogy beismerje: politikája kudarccal járt, s óvta a magyarokat, ne reménykedjenek európai segítségben a Habsburg-uralom lerázására. Kossuth az emigrációban szülte legjobb gondolatait, amikor egyrészt az osztrák-magyar dualista rendszer katasztrofális következményeire hívta fel a nemzet figyelmét, másrészt a dunai konfederáció eszményében ismerte fel a reánk és szomszédainkra nehezedő sorsproblémák megoldását. Jászi Oszkár, az októbrista emigráció legmaradandóbb értékű tagja, szintén a federációs megoldás zászlaját tartotta magasra és korunk problémáinak mélyreható elemzésével a követők táborát toborozta, e folyóirat (Új Látóhatár) alapítóit és számos munkatársát beleértve. Demokratikus emigrációnk harmincadik évfordulóján és a Kádár-korszak huszonegyedik esztendejében felvetődik a kérdés: mi tulajdonképp ennek az emigrációnak a politikai mondanivalója Magyarországnak, az öt országban élő magyar népnek és szomszédjainak a Duna medencében?"^[458]

Megnyugtató választ erre a kérdésre sem az az írói és politikai kör, amelyhez Borsody is tartozott, nem tudott adni, sem azok a hozzászólók, akik az esszé megjelenését követő Új Látóhatár-vitában részt vettek. Kovács Imre többször is sürgette barátait egy ilyen munka elvégzésére, de eredmény nélkül, maga is inkább felaprózta gondolkodói és írói energiáit kétes értékű hírlapi cikkek írására, ahelyett, hogy a Borsody-említette vállalkozásba belefogott volna. Gombos Gyula és Szabó Zoltán is csak elemeit és mozaikdarabkáit formálta meg egy ilyen elméleti szerkezetnek, de összeszerelésére senki sem vállalkozott.

A Svájcban élő Garamvölgyi Antal szerint a "nyugati segítség elmaradása világosan értésünkre adta otthon és az emigrációban egyaránt, hogy nem várhatjuk a "felszabadításunkat". A történelem meghatározta a helyünket {414.} és azon emberi számítás szerint belátható időn belül változtatni nem lehet. Mind az otthon, mind az emigráció magatartását ez a reális felismerés kellene, hogy meghatározza. Az otthon maradottak felismerték ezt a megváltoztathatatlan helyzetet. Mi nem. A forradalom nyugatra menekült harcosai abban igyekeztek egymást túllicitálni, ki a legnagyobb antikommunista, mert a magyar nemzeti öntudatnak itt ez volt a fokmérője. Húsz év elmúlása után látjuk, mennyivel helyesebb, reálisabb lett volna megőrizni forradalmi célkitűzéseink egyik leglényegesebb követelését a szocializmust és így egy nagyon lényeges kérdésben azonos eszmei talajon maradhattunk volna az otthonnal. Meg kellett volna ezt tennie nemcsak azoknak, akik a szocializmust akarták, hanem azoknak is, akik a nyugati demokráciáért harcoltak, mert mindannyiunknak be kellene látnunk, hogy a mai nemzetközi helyzetben Magyarország számára más alternatíva nincs, mint a demokratikus szocializmus."^[459] A müncheni Benkő Zoltán megtoldotta Borsody kérdésfeltevését azzal, hogy "mi az otthoniak mondanivalója a demokratikus emigrációnak és másrészt, mi veszteni valónk van egy esetleges kölcsönös eszmecsere során akkor, midőn nyilvánvaló, hogy problémáink megoldásában magunkra hagytak."^[460] Kende Péter Párizsból küldött hozzászólásában a többi között Szekfű Gyulának azt a Borsody által idézett mondását helyezte kritikai megvilágításba, hogy a Magyarországról 1947-ben elmenők "kiiktatták magukat a magyar történelemből". Kende szerint "ha kormányszintű kapcsolatokkal e progresszív demokrata töredék nem rendelkezett is, kifejezési lehetőségekben nem szűkölködött, legalábbis 1957 óta. Mármost, mit tudott tenni ez a nem-ellenforradalmi, nem-reakciós emigráció? Mit bírt elérni egy Károlyi Mihály, egy Szabó Zoltán, egy Kéthly Anna? Milyen hatással volt az 1957 utáni magyarországi fejlemények alakulására a folyóirat, amelyben e vitát folytatjuk? A Szekfű által bejósolt kiiktatáshoz, sajnos nem kellett, hogy valaki reakcióssá váljék."^[461] Egy volt diplomata, Kállay Kristóf Ervin úgy látta, hogy "minden emigránsban Kossuth Lajos szelleme kell éljen, amely nem enged követeléseiből, sürgeti az emberi jogok fenntartás nélküli, legteljesebb és legtágabb tiszteletben tartását, nem tévesztve szem elől a kor követelményeit, a szociális igazságot és az azt biztosító termelési viszonyokat."^[462] És végül a bécsi Varga József a történelem pontos ismeretének fontosságát hangsúlyozta és azt, hogy a magyarság ép történeti tudattal rendelkezzék, mert "csak így lesz elérhető, hogy... a jelen sajátosságaival összhangban álló nemzeti és nemzetközi feladatait felismerje és megvalósítsa. Csak így juthat az uralkodó rendszer az idegen segítséggel megszerzett hatalom tudomásulvétele mellé legitimitásának tényleges elismeréséhez, s ezáltal a jövő lehetőségeinek kiszélesítéséhez."^[463]

Az emigráció konzervatív szárnyán a Szentkorona visszaadása az 1978 újévi sajtóban vezető téma volt és arra serkentette a vezércikkírókat, hogy a fordulat fényében tekintsék át az emigráció feladatait. Gábor Áron a tennivalóik jobb elosztását sürgette és azt ajánlotta, hogy a nagy kapukon való dörömbölés helyett érdemesebb lenne kiskapukon zörgetni. Wass Albert legfontosabb feladatnak a közöny elleni küzdelmet jelölte meg. Flórián Tibor költő azoknak az összefogását sürgette, akikben él a felelősség az egész nemzet sorsa iránt. Pogány András azt fejtegette, hogy az emigrációban {415.} is a szekfűgyulai "kis magyar út" és "nagy magyar út" követői állnak szemben egymással. Eléggé leegyszerűsítve a problémát, úgy látta, hogy a kis magyar út hívei csak a túlélés lehetőségeire függesztik tekintetüket. A nagy magyar út hívei szerint "a szentistváni utat kell ápolnunk a szabadnak maradt magyar lelkekben. S ez - minden kérdést megold." Bizony eléggé általánosító szemlélet és aligha valószínű, hogy a címzettek meg is értették, mire törekedjenek és mi a teendőjük. Sisa István sokkal konkrétabbnak bizonyult. Szerinte "Helsinkiben is megmutatkozott, hogy a nyugat hatalmai a kisujjukat sem hajlandók megmozdítani a Vasfüggöny által védett területi és ideológiai status quo megváltoztatására". Megállapította, hogy "mosoly-offenzívát gorombasággal elhárítani nem lehet, de nincs is rá szükség. Van ugyanis mód az ellentámadásra olyan vonalon, ahol a magyarországi kormányzat a legsebezhetőbb. Nyissunk új frontot és hívjuk tetemre a magyarországi kormányt több millió erdélyi testvérünk egyre súlyosbodó kálváriája felett, mely iránt mindezideig Budapest a "nem látok - nem hallok - nem szólok" bűnös közönyét tanúsította."^[464]

A "nemzeti emigráció"-ban nagy becsben tartott Flórián Tibor mélységesen elítélte Carter elnököt, mert "a politikai erkölcs (ha ugyan van ilyen) makacs félretolásával kiszolgáltatta független államiságunk jelképét azoknak, akik segítették eltiporni a magyar nemzet függetlenségre törekvő kísérletét." Flórián mégsem érezte halálos csapásnak az eseményt, és a magyarországi rendszernek az emigráció felett aratott győzelme napjának 1978. január 6-át. Fennhangon jelentette ki: az emigráció él! Bizonyítéka, hogy a magyar ügynek és az emigrációnak sohasem volt olyan nemzetközi nyilvánossága, mint 1977. november 4-e (a washingtoni döntés bejelentése) és 1978. január 6-a (a korona átadása) közötti időben, amelyben szerinte "a nemzeti szellemű emigráció" megmutatta erejét. Végső következtetéseiben azonban szerényebb és mértéktartóbb hangot ütött meg. "A nemzeti szellemű emigráció ilyen körülmények között - írta -, nem is lehet más, mint a mai kormány külföldi ellenzéke és így azt is megértjük, hogy szeretnének elhallgattatni vagy legalábbis erőnket megtörni. Vétkezik tehát emigrációs hivatása ellen minden külföldi magyar, aki az 1977. november négy és 1978. január hat között történt események hatása alatt elcsügged, elveszti hitét és cselekvőképességét."^[465]

A politikai képviseletek és szervezetek nem csüggedtek el és nem vesztették el cselekvőképességüket, továbbra is tevékenyek voltak és némi megtorpanás után változatlan hévvel folytatták a munkát, még ha ebben mind kevesebben vettek is részt.

Körülményeik és lehetőségeik az emigrációs szervezeteket arra kényszerítették, hogy az egész magyarság képviseletében való fellépésük igényét tompítsák és tevékenységüket magyar érdekek melletti felszólalásra korlátozzák. Mivel a képviseleti elismerés a nyugati kormányok részéről majdhogynem nullára csökkent, hiszen azok kapcsolata Budapesttel normalizálódott és némely esetben zavartalan volt, a menekült magyarság szervezeteinek nemigen maradt más választásuk, mint a nyugatiak tájékoztatása és olyan ügyekben való fellépés, amelyekben a kommunista uralom alatt élő magyaroknak nincs véleménynyilvánítási szabadságuk, vagy csak korlátozott mértékben és erős megszorításokkal szólalhatnak meg. Az emigrációs politikai szerep tehát a hetvenes évek közepére lényegesen csökkent, de azért módot és lehetőséget nyújtott hasznos és értékes munkára.

1976 tavaszán az úgynevezett Sonnenfeldt-ügy rázkódtatta meg a közép-kelet-európai emigrációkat. A Washington Post 1976. március 22-én egy londoni megbeszélésről számolt be, amelyen Helmuth Sonnenfeldt, az amerikai külügyminisztériumban dolgozó tanácsos Kissinger külügyminiszter jelenlétében meglepő kijelentéseket tett. Az értekezletet az Európában szolgálatot teljesítő amerikai diplomaták tájékoztatására hívták össze. Sonnenfeldt szerint a Szovjetunió európai uralma nyers erőszakra épül, az ellenőrzése alatt álló népek legszívesebben elszakadnának, miután nincs egy olyan organikus állapot, amely a szovjet birodalmon belül tartaná őket. A terület Moszkva érdekszférája, de az nem tud bennük semmiféle lojalitást ébreszteni. A természetellenes állapot előbb vagy utóbb forradalomhoz vezethet, ami világháború kirobbanását idézheti elő, tehát fenyegeti a békét. Sonnenfeldt szerint az Egyesült Államoknak nem szabadna előmozdítania olyan fejlődést, amely hátráltatja a kívánatos organikus viszony kialakulását.

A nyilatkozat érthető megütközést és tiltakozási hullámot váltott ki. Nemcsak az emigrációk körében okozott megütközést, de például Jugoszláviában is, ahol Jalta szellemének újjászületését és a szovjet hegemónia jóváhagyását látták benne.^[466] A keret és Kissinger jelenléte azt látszott alátámasztani, hogy nem egyéni véleményről, hanem az amerikai külpolitika egy jól átgondolt tételéről van szó. A Lengyel-Amerikai Kongresszus - a lengyel származású amerikaiak csúcsszervezete - a demokrata párthoz fordult és az Egyesült Államok külpolitikájának kongresszusi felülvizsgálatát kérte. Európában és Amerikában politikai szervezetek egész sora tiltakozott, levelek és táviratok sürgették Ford elnököt, hogy tisztázza az amerikai külpolitika kelet-európai elképzeléseit. Sonnenfeldt az Amerika Hangja rádióban magyarázta meg, hogy voltaképpen mire gondolt és hol értették félre előadását. Tagadta, hogy nyilatkozatának az lenne az értelme, amelyet neki tulajdonítanak. Az Egyesült Államok bátorítja és támogatja Kelet-Európa népeinek törekvéseit a nagyobb függetlenségre, a teljes nemzeti szuverenitásra és a világ többi részével ápolt normális kapcsolatokra. Az "organikusabb kapcsolat" azt jelenti, hogy ezt a Szovjetunió is ismerje el - mondotta Helmuth Sonnenfeldt.^[467] Magyarázata és érvelése nem győzte meg a háborgókat, kiket Ford elnök sem tudott véglegesen lecsendesíteni, amikor május {417.} elején az amerikai lengyelekhez intézett levelében kijelentette, hogy "nincs Sonnenfeldt-doktrína", az amerikai kormány a kelet-európai nemzetek szabadságát és nemzeti függetlenségét támogatja.

A köztársasági pártot érzékenyen érintette a Sonnenfeldt körüli vihar. Javában folyt a választási kampány és tartani lehetett szavazatok elvesztésétől. A republikánus kortes hadjáratban éppen ezért nagy súlyt helyeztek az amerikai külpolitikai célok változatlanságának bizonyítására és az "etnik" szavazók megnyugtatására. Magyar részről Pogány András nyíltan a magyar szavazatok megvonásával fenyegetett. Azt írta, hogy amíg Kissinger és Sonnenfeldt hivatalban van, amerikai magyar és általában etnik szavazó nem támogatja Fordot a választáson, mert ő felelős munkatársai magatartásáért: "ha Ford ragaszkodik külügyminiszteréhez, ám ragaszkodjék. De akkor feledkezzen meg a szavazatainkról. Mert mi sem vagyunk egészen ostobák. Sok mindent lenyeltünk már a múltban, de azt, hogy amerikai külpolitika támogassa azt a szovjet tervet, amely Magyarországot végleg a szovjet tagállamává süllyesztené - ezt mi soha nem vehetjük tudomásul. A választás most már csak Gerald Fordon áll egyedül."^[468] Az elnök megbukott, a többség a demokrata pártra szavazott. Ehhez bizonyára hozzájárult a csalódott republikánus érzelmű nemzetiségi szavazók pálfordulása is.

A magyar forradalom huszadik évfordulója alkalmából a Közös Magyar Külügyi Bizottság nyilatkozatában kijelentette, hogy "Európa biztonsága Közép-Kelet-Európa sorsán múlik. Tartós európai béke alapfeltétele a közép- és kelet-európai népek nemzeti függetlenségének helyreállítása."^[469] A bizottság ügyvezető titkára, Gereben István ugyanakkor hozzátette, hogy "a Magyarországon uralkodó rendszernek most jó alkalma lenne bebizonyítani azoknak az emberi szabadságjogoknak tiszteletét, amelyek bennefoglaltatnak az általa is aláírt helsinki nyilatkozatban."^[470] Habsburg Ottó a New York-i Magyar Külügyi Társaságban a demokrácia és a diktatúra kibékíthetetlen ellentétéről beszélt, elítélve azokat a nyugati opportunistákat, "akik azt hiszik, hogy az ördöggel is szabad, sőt kell koexisztenciát kezdeni."^[471]

A világpolitika alakulása, a szovjet politika sikerei és a nyugatiak állítólagos meghátrálásai a panaszok sorozatát indították el. Szitnyai Zoltán például ilyen következtetéseket vont le abból, amit maga körül látott: "Fájóan kiábrándító tanulság, hogy világnézeti szolidaritás és azon alapuló helytállás csak a kommunistáknál van. A nyugati eszmékhez csatlakozó vazallus népek a leghősibb cselekedet árán sem remélhetik, hogy Nyugat segítségével rázhassák le bilincseiket. A rabnépek felszabadításának hosszú éveken át hangoztatott követelménye komolytalanul fenyegető propagandának bizonyult, s a magyarság ezer éves politikai rutinjával sem sejthette meg a propaganda mögé rejtett mentalitás reservációit, amely megtévesztően hallgatta el, hogy bár lázadásra buzdít, tapsol a lázadónak, magához is öleli, ha önerejéből győzi le zsarnokát, de nem áll ki érte a harcban és sorsára hagyja, ha elbukik. A magyaroknak bele kell törődniök történelmi rendeltetésükbe: vérükkel védeni a keresztény világot, pusztulva őrködni Nyugat békés álmain."^[472]

Az elkeseredés érthető volt, de a keresztény világ védelme, a Nyugat békés álmain való őrködés gyakori emlegetése legfeljebb a magyaroknak {418.} nyújthatott okot az elmerengésre és történelmi igazolásul, a nyugatiakat cseppet sem gondolkodtatta el és hatotta meg, mert megszokták, hogy a közép-kelet-európai népek legtöbbje - lengyelek, szlovákok, románok, horvátok - mind a nyugati kereszténység védőbástyájának tekinti magát.

Az elégedetlenséget fokozta, hogy 1977-ben Jimmy Carter elnök nem adott ki nyilatkozatot a "rabnemzetek hete" alkalmából, megtörte tehát azt a hagyományt, amelyet 1969-ben Eisenhower elnök indított el, miután a kongresszus megszavazta a közép-kelet-európai népekre való évi megemlékezést. Szenátorok és képviselők helytelenítették Carter "feledékenységét", amely szerintük árnyékot vetett emberi jogi politikájára.

A nyugati magyarok egységes csúcsszervezetének létrehozása a Helsinki körüli években is foglalkoztatta a politikai vezetőket. Eckhardt Tibor már nem élt, ő volt ennek az ötletnek fő szószólója és pártfogója, mert ebben vélt vetélytársat teremteni a New York-i Nemzeti Bizottmánynak, majd a Magyar Bizottságnak. A hazai Magyarok Világszövetségének ellensúlyozása is szerepet játszott Eckhardt elképzeléseiben. Az ő nyomdokain haladva határozta el 1974 áprilisában az Amerikai Magyar Külügyi Bizottság, hogy megkezdi a Szabad Magyarok Világszövetsége megalakítását. A tervből nem lett semmi, elsősorban anyagiak hiánya miatt. Létrejött azonban mint állandó intézmény a Szabadvilági Magyarok Kongresszusa, amely első ízben 1975. augusztus 21. és 24. között ülésezett Torontóban.

A négy napos tanácskozáson képviseltette magát az Európai Szabad Magyar Kongresszus, a kontinentális csúcsszervezetek, az országos szervezetek és egyéb politikai, társadalmi, kulturális tömörülések. A kongresszus "állandó jellegű koordináló magyar szervezetté" nyilvánította magát és elhatározta, hogy rendszeresíti az ilyen találkozókat. Padányi-Gulyás Béla, aki akkor az ESZMK alelnöke volt, az adott nemzetközi helyzetben és a magyar ügyek iránti fokozódó érdektelenség légkörében az emigrációnak olyan taktikát ajánlott, amely "a Rákóczi felkelés kuruc portyázásaihoz" hasonlít. A szétszórt magyarok számára a külpolitikai akcióknál a portyázó rajtaütés szinte az egyetlen alkalmazható taktika - mondotta, de nem közölte, hogy pontosan mire gondol, csak sejtetni engedte, hogy központi irányítás nélkül is minden adott pillanatban cselekedni képes együttesek munkája lebeg a szeme előtt. Az idők változása abban is megmutatkozott, hogy Padányi-Gulyás szerint a kongresszus már nem azt nézi, hogy ki kit képvisel, "mert a magyar ügynek nem képviseletre, hanem szolgálatra van szüksége. A Világkongresszus legnagyobb teljesítménye az, ha koordinálni tudja az egymástól messze esett magyarság szervezeteinek akcióit." Persze, ez sem ment ily egyszerűen, mert e szervezetek mindenütt a helyi adottságoknak, politikai légkörnek és lehetőségeknek az alapján működtek, koordinálásra akkor sem lett volna mód, ha erre erősebb szándék és igény mutatkozott volna. A negatívumok továbbra is fontos helyet foglaltak el e megbeszélések napirendjén. A többi között az, hogy "önmagukat zárják ki a szabad világi magyar közösségből", akik az április 4-i magyar követségi fogadásokon részt vesznek.

Három évvel később - 1978. augusztus 4-7-én - Hága volt a magyarok világtalálkozójának színhelye. Már a meghívók kiküldésénél mindenki tudomására hozta a rendezőség, hogy: "A Világkongresszuson nem vehet {419.} részt olyan személy, aki valamely kommunista rezsimmel, annak képviseletével kapcsolatot tart vagy tartott; továbbá, aki valamely vasfüggöny mögötti ország hivatalos rendezéseiben vett részt." (1982-ben ezt már azzal enyhítették, hogy kivételt alkotnak, akik ezt a befogadó ország hivatalos megbízása alapján teszik.) Erre azért volt szükség, mert mind több egyesületi és szervezeti tag utazott Magyarországra, lépett kapcsolatba hivatalos szervekkel, vett részt azok által rendezett találkozókon, vagy gazdasági összeköttetéseket épített ki magyar üzleti partnerekkel. A rendezés munkáját az Európai Szabad Magyar Kongresszus vállalta, amelynek elnöke akkor Stankovich Victor volt. A Zárónyilatkozatban a résztvevők megismételték a már korábban is megfogalmazott követeléseiket. A határozati javaslatokban hangot kapott az az igény, hogy a magyarság a szabad európai népek közösségéhez tartozzék. A Kongresszus elítélt minden olyan törvényt és rendelkezést, amely ellentétben áll az emberi jogokkal és a nemzetközileg vállalt kötelezettségekkel.

A Szabadvilági Magyarok Hágában rendezett II. Világkongresszusán az előzőnél is észrevehetőbb módon jelentkezett fő gyengéje, az ugyanis, hogy az összegyűlt és egyébként tekintélyes magyar közéleti emberek képtelenek voltak határozataikat végrehajtani, mert ahhoz sem anyagi lehetőségeik, sem áldozatra kész munkatársaik nem akadtak. Az ötletek és javaslatok túlnyomó többsége életrevaló volt, megvalósításukra azonban mégsem került sor. Mintha kiagyalóik megelégedtek volna azzal, hogy a magyar nyilvánosság előtt fennkölt hangon előadták és elfogadtatták, az már kevésbé foglalkoztatta őket, hogy a lehetőségek mit engednek meg. Szép szavakban és gondolatokban nem volt hiány, de hatása és következménye majd semminek nem lett, a résztvevők hivatásukat teljesítettnek látták abban, hogy összejöttek és "magyarságuk mellett" hitet tettek. Egy amerikai lap a hágai irányelveket felsorolva megjegyezte, hogy "minden pont elvi fontosságú".^[473] Az is maradt, gyakorlati próbára nem került sor. Persze, nem a magyarok mulasztásából, hanem megfelelő alkalmak elmaradása és kedvező feltételek hiánya miatt.

Amikor 1982 szeptemberében megrendezték a harmadik világkongresszust, Stankovich Victor már csak arra korlátozta az emigránsok feladatát, hogy: igyekezzenek "a nemzet állagának megóvásához hozzájárulni, hogy megmaradjon az a kevés, amiből újra felépülhet a haza". És, amikor a tevékenységi köröket kutatta, felismerte, hogy "a nemzetszolgálatra kínálkozó alkalmak valamennyien az ország határain kívül esnek": segíthetnek enyhíteni a kisebbségi magyarok sorsán, javítani "hírünket a világban", helytállni a világkommunizmus elleni szellemi küzdelemben.^[474] A Szabadvilági Magyarok III. Világkongresszusán - Torontóban, 1982. szeptember 17-19-én - a résztvevők ennél igényesebb és hangzatosabb célokat tűztek ki, majdhogynem a töretlen munkavágy és vállalkozási készség igazolásaként. A szónokok - köztük Padányi-Gulyás Béla, Gyallay-Pap Domokos, Nádas János, Gereben István, Töttösy Ernő, Nagy György - majd minden időszerű kérdést érintettek és a munkabizottsági javaslatok, előterjesztések szinte minden téma- és feladatkört áttekintettek. Olyan általánosságokon kívül, mint például "a hazai zsarnoksággal sohasem lehet kiegyezni, de a magyar nemzettel mindig egyet kell érteni", számos konkrét, megvalósítható {420.} terv is szerepelt a Zárónyilatkozatban, ismét azonban azzal a hiányossággal, hogy a szép és nemes szándékok megvalósításának az útját és módját nem jelölték meg. Pontosabban csak arról volt szó, hogy mi a kongresszus állásfoglalása és szerinte mit kellene tenni, de nem arról, hogy ki mit vállal és mit mikor kezd el.

Így tehát a 82-es torontói kongresszus is csak tiszteletre méltó elvek és felismerések megfogalmazásáig jutott el, emigráns magyaroknak sem igazi tevékenységi keretet, sem kellő munkalehetőségeket kínálni nem tudott. A kongresszuson majd nyolcvan magyar szervezet képviseltette magát,^[475] ami bizonyos egyetemességet kölcsönzött neki, de feltűnt, hogy a legjelentősebb európai és amerikai értelmiségi körök majd mind hiányoztak és a kongresszus rendezői - akárcsak az előzőké is - lemondtak több olyan magyar író és gondolkodó közreműködéséről, akik jelentős eszmetisztázó munkát végeztek a magyar tudat fejlesztése és a történelmi ítélőképesség javítása érdekében. Ennek következtében a szervezők nehezen védhették meg magukat olyan vádak ellen, hogy az emigráns közgondolkodásnak és közvéleménynek csak egy bizonyos - a konzervativizmus felé hajló - szektorára támaszkodnak.

Többé-kevésbé ez vonatkozott az Európai Szabad Magyar Kongresszusra is, amely - részben fogyatékos személyi és anyagi erőforrások miatt - sem igazán reprezentatív, sem igazán tevékeny és hatékony nem lehetett. Felszólalt azonban rendszeresen az emberi jogok és szabadságok megsértése (pl. vallási kisközösségekkel, ellenzéki csoportokkal szembeni bánásmód, erdélyi és szlovákiai magyarok hátrányos megkülönböztetése ellen), az európai egységszervezeteknél és intézményeknél napirenden tartotta azokat a kérdéseket, amelyekben közös európai állásfoglalást vélt szükségesnek. Céljait illetően 1982 novemberében kijelentette, hogy "az önrendelkezésétől megfosztott és idegen csapatok által megszállt magyar nép érdekeit tartja szem előtt, s a nép elnyomóival nem kíván kapcsolatot tartani, mert ez a jelen helyzetben a legcsekélyebb sikerrel sem kecsegtet.^[476] Az ESZMK-hoz közel álló körökben magyar sikernek könyvelték el Habsburg Ottónak a bajor CSU listáján 1980-ban a strasbourgi Európai Parlamentbe való megválasztását és őt a közép-kelet-európai népek egyedüli képviselőjének nevezték, megfeledkezve egy másik megválasztott képviselőről, a cseh Jiři Pelikanról. A feledékenységnek aligha lehetett más magyarázata, mint az, hogy a nevezett az olasz szocialista párt listáján került Strasbourgba. Habsburg Ottó ígéretének megfelelően valóban hangot adott a kommunista uralom alatt élő népek törekvéseinek és sikeres működésének eredménye volt, hogy 1984-ben újraválasztották.

A nyolcvanas évek elejének legkülönösebb és legeredetibb határozati pontját a Magyar Találkozó (Magyar Kongresszus) 1982 novemberi clevelandi Zárónyilatkozatában találhatjuk meg. "A Magyar Kongresszusnak az a meggyőződése, hogy a Magyarországgal közvetlenül összefüggő magyarlakta területeket minden további tárgyalás és kivétel nélkül vissza kell követelni."^[477] Az ilyen szöveg olvastán a külső megfigyelő vagy arra gondol, hogy a határozathozók nem tudják, mely világban élnek, vagy arra, hogy határozataikkal maguk is oly keveset törődnek, hogy a legelemibb fogalmazási gondosságon is túlteszik magukat. Az eset nem szolgáltatott {421.} valami fényes bizonyítékot bizonyos emigráns körök politikai műveltségéről.

E jelenségnek ellentmondó mérséklet és józanság jellemezte a Veress Lajos-féle Magyar Szabadságharcos Világszövetség kongresszusait, amelyeken az évek múlásával tért nyert a realitások iránti érzék. Dálnoki Veress Lajos 1976-ban meghalt. Utódai sikerrel óvták meg a szövetséget a bomlástól és eléggé rugalmasaknak bizonyultak ahhoz, hogy a nyolcvanas években is életképesek legyenek. Pogány András, Pásztor László, Gereben István és a többiek eredményes egyensúlyozással elérték, hogy egyfelől alkalmazkodtak az idők változásához, másfelől vigyáztak arra, hogy a tagok meg ne vádolhassák őket az elvek rovására tett engedményekkel. Az 1979. április 20-21-én rendezett washingtoni kongresszuson szólamok pufogtatása helyett inkább az aprómunkában elért eredményeket összegezték; az európai egységmozgalom fejlődéséről, az 1977-es belgrádi konferenciára készített dokumentációról, a Szentkorona ügyében szervezett akciókról, az Erdély ügyében tett lépésekről és hasonló kezdeményezésekről beszéltek. Határozataikban pedig a politikai foglyok szabadulását sürgették és felszólították a nyugati magyar történészeket, hogy igyekezzenek ellensúlyozni a hazai történetírásban észlelhető torzítási kísérleteket. A javaslatok és határozatok szövege korábbi dokumentumokkal ellentétben mértéktartást és visszafogottságot mutatott. Ez még inkább észlelhető volt Kölnben 1982. június 1-3-án rendezett következő kongresszuson. Az ott elfogadott Zárónyilatkozat ugyanis megismételte a külső és belső szabadság előfeltételének tekintett követeléseket (a szovjet megszállás vége, több párt részvételével rendezett szabad választások), de hozzátette, hogy "az egyéni szabadságjogok területén elképzelhető bizonyos könnyítés, amelyet a magyarországi rendszer még megtűrhet anélkül, hogy monolitikus egyeduralmát fel kellene áldoznia. Mivel fegyvereink kizárólag szellemi fegyverek, küzdenünk kell a "könnyítéseknek" otthoni kiszélesítéséért. Súlypont: a nyugati tájékoztatási anyag (könyvek, sajtó, kazetták, filmek) beengedése, a magyar történelmi múlt tárgyilagos, kiterjesztett közlése és oktatása. A Világszövetség fokozott küzdelmet hirdet tehát az egyéni szabadság könnyítésének kiszélesítésére. Küzdelmet a "világnézeti apartheid" ellen. Küzdelmet a plurális világnézeti és politikai nézetek eltűrésére, mint a könnyítések minimumára. Követeli a Helsinki Alapokmányban is elfogadott vallásszabadság korlátozás nélküli biztosítását."^[478] Tekintsünk el a stiláris bizonytalanságoktól. A dokumentum első ékes bizonyítéka annak, hogy a gradualizmus gondolata a szabadságharcos világszervezetben is tért hódított és ott is felülkerekedett a belátás, hogy az adott nemzetközi feltételek és erőviszonyok között csak a kis lépések taktikája vezethet némi eredményre. A Szabadságharcos Világszövetség washingtoni kongresszusán Pogány András helyébe Vitéz Baán katolikus lelkészt választották meg elnöknek, őt három évvel később Kölnben a kanadai Magas István követte.^[479]

Az imént említett belgrádi európai biztonsági és együttműködési utókonferenciával ellentétben az 1980-ban Madridban rendezett második ilyen konferencián a nyugati magyarság már nemcsak írásban adott hangot véleményének, hanem a delegációk egyikének két magyar tagja is volt. Carter elnök az amerikai delegációba meghívta Bertalan Imre református lelkészt, {422.} az Amerikai Magyar Református Szövetség elnökét és Gombos Zoltán lapkiadót. Ők a delegációban többekkel együtt az amerikai társadalmat, annak is elsősorban az emberi jogokban érdekelt részét képviselték. Rajtuk kívül a konferencia időtartama alatt kis magyar küldöttség is tartózkodott Madridban, azzal a céllal, hogy a delegációkat az emberi jogok magyarországi érvényesüléséről és a helsinki záróokmány kezeléséről tájékoztassa. A különböző szervezetek vezetői közül ott volt Gereben István, Töttösy Ernő, Koszorús Ferenc, Gyallay-Pap Domokos, Hámos László és a Madridban élő Szekeres János. "Egy kis magyar csoport szívós, önzetlen munkája a magyar ügyet helyi színvonalról nemzetközi színvonalra emelte - olvasható egy hírlapi beszámolóban. Hogy ezt a nemzetközi fórumot meg tudjuk tartani és tovább tudjuk fejleszteni, ahhoz a madridi csoport személyes erőfeszítése nem elegendő, ahhoz a szabad magyarság erkölcsi és anyagi támogatása a döntő feltétel."^[480]

1980 nyarán és őszén a magyar közéleti emberek egy része erősen elkötelezte magát Ronald Reagan elnökké választása mellett. A Reagan-Bush-együttes érdekében "magyar-amerikai országos bizottság" alakult, amelyben olyan ismert neveket találunk, mint Teller Ede, Hajdu-Németh Lajos, Belső Gyula, Pogány András, Gereben István, Könnyű László, Horányi Tibor, Helcz Tibor. A névsor azt látszik igazolni, hogy az amerikai magyar emigráns közélet vezető alakjainak többsége republikánus érzelmű volt. A Reagan-kormány azonban mintha nem igen honorálta volna a mellette állást foglaló magyarok kívánságait és követeléseit, azok fogadtatásában és elbírálásában nem bizonyult megértőbbnek és nagylelkűbbnek, mint az előző Carter-kormány, vagy a még előbbi Nixon-Ford-Kissinger-együttes. Kiderült, hogy a politikai váltógazdaság ellenére is van folyamatosság az amerikai külügyek irányításában. A politikusok, amint hatalomra kerülnek, azonnal elfelejtik ellenzéki korukban tett nyilatkozataikat és ígéreteiket, azok valóra váltása helyett inkább a változatlan vagy csak lassan változó realitásokhoz igazodnak. Emigráns magyar vezetőket - és nemcsak Amerikában, hanem Európában is - gyakran megtévesztették az ellenzéki pozícióból tett nyilatkozatok vagy udvariassági gesztusok. Elég De Gaulle-ra, Nixonra vagy Franz Josef Straussra emlékeztetni, akik bizony nagy adag csalódást okoztak többeknek, amikor felelős állásban mást tettek, mint amit ellenzéki korukban hirdettek. Ronald Reagan is sokkal inkább bizonyult reálpolitikusnak, mint az emigráns álmok és vágyak valóra váltójának. Sokak tanulságára szolgálhatott, hogy 1977-ben még a Szentkorona visszaszolgáltatása ellen foglalt állást, amikor azután elnök lett, közreműködésével a magyar-amerikai kapcsolatok olyan szintre emelkedtek, amelyen azelőtt sohasem voltak.

A Magyar Bizottság nevében Varga Béla továbbra is állást foglalt nemzetközi és magyar érdekű kérdésekben, jóllehet a Bizottság működése már csak formális volt, különösen az után, hogy 1979-ben Nagy Ferenc, 1980-ban Kovács Imre és 1982-ben Kiss Sándor meghalt, Király Béla a politikától visszavonult, Kővágó József pedig érzelmileg eltávolodott a Magyar Bizottság irányvonalától. A lengyel fejlemények 1981 júliusában arra indították a magyar országgyűlés volt elnökét, hogy kinyilvánítsa rokonszenvét a lengyel nép törekvései iránt és figyelmeztesse a budapesti kormányt azokra {423.} a káros következményekre, amelyekhez egy a lengyelek elleni akcióban való magyar részvétel vezethetne. "Ha a magyarországi rendszer - mondta Varga Béla - a lengyelek szabadságküzdelmét támogatni nem tudja, vagy arra képtelen, legalább ne ártson és ne ejtsen jóvátehetetlen sebet a töretlen magyar-lengyel barátságon és a magyar nép tisztességén."^[481] A magyar forradalom huszonötödik évfordulója alkalmából Varga Béla a Magyar Bizottság nevében az Egyesült Nemzetek főtitkárához fordult, ismételten kérve az Egyesült Nemzetek határozatának végrehajtását. A nyilatkozatot az Egyesült Államok törvényhozási naplójában angol nyelven kinyomtatták.^[482] Varga Béla egyébként nyolcvanadik születésnapja (1983. február 18.) alkalmából különleges megtiszteltetésben részesült. Az Egyesült Államok kongresszusa mindkét háza tisztelettel adózott a demokráciáért és szabadságért vívott küzdelmének, a törvényhozási naplóban örökítve meg a magyar politikus érdemeit.^[483]

Magyar körökben meglehetősen negatív visszhangot váltott ki az amerikai külügyminisztérium által az emberi jogok 1981-es helyzetéről összeállított jelentés, amely 1140 lapon 154 országról közölt adatokat. A jelentés Magyarországra vonatkozó része többek szerint azt a látszatot keltette, mintha a külügyminisztérium a valóságnál ártalmatlanabbá állította volna be a bajokat és a magyar alkotmányi, vagy törvényes előírásokat úgy fogta fel, mintha azok a tényleges állapotokat tükröznék. Varga László, a Jogász Szövetség elnöke memorandumában - amelyet a Szenátus és a Képviselőt ház külügyi bizottsága elnökének küldött el - részletesen foglalkozott a jelentéssel és kiigazította szembeszökő hibáit, amelyek feltehetően tájékozatlanságból származtak.^[484]

Ugyancsak csalódást és méltatlankodást váltott ki George Bush alelnök egy nyilatkozata, amelyet hivatalos látogatása során Magyarországon tett. Bush budapesti pohárköszöntőjében Kádár Jánost "nagy tehetséggel és vezetői képességgel rendelkező egyéniség"-nek nevezte. Gereben István a Magyar Koordináló Bizottság nevében táviratot küldött Reagan elnöknek, megütközését fejezve ki Bush nyilatkozata miatt, amely szerinte ellentmondott az elnöki elvi és politikai felfogásnak. A magyarok levelekkel árasztották el a Fehér Házat és a külügyminisztériumot. Az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója 1983. november 8-án megállapította: "Világos, hogy Magyarország az emberi jogok területén tanúsított magatartása nem feddhetetlen," Maga Bush alelnök hozzátette, hogy "Magyarországon az emberi jogok helyzetének - annak ellenére, hogy jobb, mint azelőtt volt - nagyméretű javulásra van szüksége. Bármit mondtam is ebben a tárgyban, azt viszonylagos és nem abszolút vonatkozásban kell értelmezni." Bush 1984. január 12-én tizenegy amerikai-magyar vezető személyiséget fogadott és tájékoztatta őket a kormány kelet-európai politikájáról, amelynek lényege - mint Magyarországról elutazva Bécsben is mondta - a különbségtevés és minden kormánynak a tényleges magatartása alapján való megítélése és kezelése.^[485]

Ronald Reagan ismét felelevenítette azt a szokást, hogy az elnök minden évben a rabnemzetek hete alkalmából üzenetet intéz az érintett népekhez. 1984. július 16-án fogadta az Egyesült Államok mintegy kétszáz nemzetiségi megbízottját és e találkozó jelentőségét azzal is aláhúzta, hogy oldalán {424.} ott állt Bush alelnök is. Reagan azt mondotta, hogy "minden zsarnok, ki az állampolgárokat megfosztja az emberi jogoktól, elítélést érdemel, függetlenül attól, hogy bal- vagy jobboldali diktátor."^[486] A rabnemzetek hetére kiadott nyilatkozatában pedig kijelentette, hogy az Egyesült Államok a rab és elnyomott népek számára a remény és a bizakodás jelképe kíván lenni.^[487] A Fehér Ház és a külügyminisztérium időnként fogadott magyar küldöttségeket. Olykor magasabb, máskor alacsonyabb beosztású tisztviselők rendszeresen tájékoztatták őket a külpolitikai célokról, különösen a Kelet-Európára és Magyarországra vonatkozó elképzelésekről. Tévedés lenne ezeknek a tájékoztatóknak különleges jelentőségeket tulajdonítani, de hasonlókat a magyar emigránsok másutt nem észleltek, semmilyen más országban nem tartotta fontosnak és szükségesnek a kormány, hogy rendszeresen érintkezzék a menekültek szervezeteivel. Igaz viszont, hogy ezek sehol sem teszik ki a lakosság oly nagy százalékát és a politikusok sehol sincsenek annyira rászorulva szavazataikra, mint az Egyesült Államokban.

Az Amerikában és az Európában élő magyar emigránsok 1984-ben már azt is eredménynek könyvelték el, ha nyugati kormányférfiak Kelet-Európát és Magyarországot egyáltalán szóba hozták. A strasbourgi Európa Parlamentben mindig különleges figyelem és érdeklődés kísérte, ha valaki a kommunista kormányzat alatt élő népeket megemlítette és ezáltal ügyük napirenden tartását jelezte. Az emigráns képviseletek szorgosan gyártották a jelentéseket és emlékiratokat, de úgy tetszett, hogy a kormányoknak saját külképviseleteik és a kommunista rendszerű országokban tartózkodó vagy utazó újságírók révén meglehetősen sok saját információjuk van. Mind kevésbé vannak tehát rászorulva arra, hogy az emigránsoktól szerezzék be a szükséges adatokat. Az emigráns képviseletek és szervezetek tevékenysége azonban mégsem hiábavaló, mert olyasmire is ráirányítja a figyelmet, ami a diplomaták és laptudósítók érdeklődését elkerüli.

Az idők változásának jelét lehetett észrevenni az olyan nyilatkozatokban, amelyeket amerikai kormánytisztviselők tettek, megnyugtatandó a náluk járó magyarokat. 1984 tavaszán James Dobbins, az európai ügyekkel foglalkozó külügyminisztériumi alállamtitkár csak annak a kijelentésére volt hajlandó, hogy a NATO bátorítja Kelet-Európában "békés evolúciós folyamat révén a liberalizálódást és valóban szabad társadalmak létrejöttét". Az emberi jogokban illetékes államtitkár, Elliot Abrams arról biztosította 1984 októberében magyar látogatóit, hogy a kormány, ha nem is a magyar emigránsok szavaival, de "más módon kifejezést fog adni annak a nézetének, hogy Magyarország orosz befolyás alatt áll." A magyar emigránsoknak meg kellett elégedniök olyan dicsérő szavakkal, mint amelyekkel 1984 szeptemberében Edward Meese, az elnök személyes tanácsadója bocsájtotta el a Dömötör Tibor-féle Amerikai Magyar Szövetség delegációját, hogy "nincs még egy olyan szervezet Amerikában, amelyik a kommunizmus lényegét és veszélyeit jobban ismerné, mint az Amerikai Magyar Szövetség."^[488] Nem kétséges, hogy a Fehér Házba látogató magyarok nem ilyen dicséret bezsebeléséért, hanem megnyugtatóbb politikai nyilatkozatért utaztak a fővárosba.

A politikai képviseletek és szervezetek, az emigráns sajtótermékek és a nyugati magyarok szellemi közösségei Magyarország lakosságának állapotán {425.} és közviszonyain kívül eleven érdeklődéssel kísérték a szomszéd országokban élő magyarok helyzetét is. Az egyetemes magyarság érdekeiből indulva ki, nem lehettek közömbösek azok sorsa iránt, akiket a nemzethez tartozóknak tekintettek, de akik a történelem alakulása következtében idegen uralom alá kerültek. Attól kezdve, hogy a romániai vagy a csehszlovákiai magyar kisebbség elleni hátrányos megkülönböztetésekről és jogfosztásokról hírek érkeztek, a magyar emigráció kötelességének tekintette, hogy ezek ellen tiltakozzék és az érintett magyarok panaszait nyugati fórumok elé vigye.

Ezzel egy időben fellendült a magyar kisebbségekkel és általában a nemzetiségi problémákkal való tudományos foglalkozás. A szakemberek egész sora világította meg e kérdések különböző történelmi, néprajzi, társadalmi, művelődési, politikai és gazdasági vetületeit. A tárgykörnek hatalmas irodalma született az emigrációban, némileg pótlandó azt a hiányt, amely az érdekeltek és a magyarországi szakemberek kényszerű hallgatása következtében állt elő. A kisebbségi és nemzetiségi kérdések tudományos feldolgozásában és publicisztikai tárgyalásában különösen kitűnt Révay István, Borsody István, Peéry Rezső, Ölvedi János, Zathureczky Gyula, Wass Albert, Illyés Elemér, Jónás Endre, Wagner Ferenc, András Károly, Skultéty Csaba, Sirchich László. Az emigráció adott nyilvánosságot Janics Kálmán és Duray Miklós munkáinak, valamint ezek előszavaként megjelent egy-egy Illyés Gyula- és Csoóri Sándor-esszének, e problémák nagy értékű írói megelevenítésének.^[489]

Magyar javaslatra és közreműködéssel az Európai Nemzetiségek Federalista Uniója már 1964 nyarán levélben fordult Gheorghe Maurer román miniszterelnökhöz, kérve a magyarellenes intézkedések visszavonását.^[490] A panaszok az emberi jogok, köztük a nemzetiségi jogok sérelmére, a magyar iskolákkal szembeni mostoha bánásmódra, a történeti és kulturális elnemzetietlenítésre vonatkoztak. A magyar panasziratokban gyakran említést kapott a kolozsvári magyar egyetem megszüntetése, iskolák bezárása, az anyanyelvi oktatás és a magyar nyelv használatának korlátozása, az élet minden területén észlelhető románosítás. Az emigráns szervezetek és lapok mind többet foglalkoztak az erdélyi, pontosabban romániai magyarokkal, hiszen a magyarok egy jelentékeny hányada már nem Erdélyben, hanem Bukarestben és az ókirályság más területein élt. Szaporodtak az akciók nyugati támogatás megnyerésére.

A kérdés nemzetközi ügy lett, azáltal, hogy mind több politikai fórum tárgyalásának napirendjére került. 1966 júliusában 51 amerikai képviselő a külügyminiszterhez fordult az erdélyi magyarok érdekében.^[491] Utána is mind több magyar és nem-magyar beadvány született annak érdekében, hogy a nyugati kormányok vessék latba befolyásukat az áldatlan romániai állapotok megszüntetése érdekében. Az Amerikai Magyar Szövetség és az Erdélyi Világszövetség szenátorokat és képviselőket nyert meg annak érdekében, hogy a kongresszusban szóvátegyék a Ceausescu-rendszer magyarellenes intézkedéseit és az emberi jogok sorozatos megsértését. A két szövetség arra ösztönözte tagjait, hogy mint amerikai, kanadai, ausztrál szavazók ne hagyják nyugodni képviselőiket. "Minden magyar érzésű szavazópolgár elvárja választott képviselőitől, hogy szabad emberek szabad {426.} országának képviselőihez illő módon minden adódó alkalommal nem az elnyomók, a törvényszegők, hanem az elnyomottak, az üldözöttek, az Igazságot keresők oldalára álljanak."^[492] Az amerikai kormányt arra kérték, hogy függessze fel kereskedelmi kapcsolatait Romániával, ha az nem változtat a magyar kisebbséggel szembeni magatartásán. "Az Amerikai Egyesült Államok kétszázesztendős évfordulóján legyen végre ennek az országnak a kormánya hűséges azokhoz az alapelvekhez és szabadságeszmékhez, amelyeknek jegyében megalapítói annak idején véráldozattal létre hozták!" - írta Wass Albert 1976 tavaszán.^[493]

A Romániai Emberi Jogok Bizottsága (CHRR) 1976 májusában kulturális genocidiummal vádolta a bukaresti kormányt és arra kérte az amerikai kongresszust, hogy tagadja meg tőle a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt. Bizonyítékul felhozta több kisebbségi oktatási intézmény megszüntetését, a magyar nyelv elnyomását, történelmi emlékek elpusztítását, adatok és statisztikák meghamisítását, levéltárak elkobzását, a külföldön élő rokonokkal való kapcsolatok korlátozásai, a nemzetiségi közösségek feloszlatását.^[494] Május 8-án tüntetésre került sor New Yorkban Románia ENSZ képviselete előtt, mintegy ezer résztvevővel. A képviselőház egy tagja és a demonstrációt rendező CHRR részéről az akkor 24 éves Hámos László beszélt, kifejtve, hogy a tüntetők a romániai magyar kisebbség politikai és gazdasági elnyomása ellen tiltakoznak. A rendőrség megakadályozta, hogy a magyarok átadhassák petíciójukat a román ENSZ főmegbízottnak.^[495]

Több szenátor - köztük Robert Taft és John Sparkman - az elnökhöz és a külügyminiszterhez fordult azzal, hogy a törvényhozás tagjainak egy részét nyugtalanítja a magyarok helyzete Romániában. Június 16-án a magyarok a fővárosban tüntettek ismét, a Washington-emlékműtől a Fehér Ház elé vonulva, majd a Capitol előtt gyűlést tartva, amelyen négy képviselő és egy szenátor beszélt a mintegy 500 résztvevőhöz.^[496] A közvetlen akciók révén az Erdélyi Világszövetséggel szemben a Committee for Human Rights in Rumania főleg fiatalokból álló csoportja került az érdeklődés homlokterébe, az előbbinél némileg több eredménnyel, mert ezek az Amerikában felnőtt, angolul jól beszélő, mozgékonyabb és a helyi szokásokban otthonosabb fiatalok az idősebb nemzedéknél könnyebben találták meg azt a hangot, amelyet a befogadó társadalom politikusai és újságírói megértenek. A New Yorkban élő Gellért Andor szerint "a magyar megmozdulások két okra vezethetők vissza. Egyrészről arra a tényre, hogy az erdélyi magyarság helyzete, amely a második világháború óta állandóan aggasztó volt, az utolsó két esztendő alatt tovább romlott és szinte elviselhetetlenné vált. Másrészről arra a felismerésre, hogy Budapest tehetetlensége következtében a nyugati világban élő magyarságnak kell fellépnie erdélyi testvérei védelmében is." A szerző hozzáfűzte, hogy a tüntetők területi kérdéseket nem vetettek fel, s "pusztán arra szorítkoztak, hogy az erdélyi magyarokkal szemben elkövetett igazságtalanságok ellen tiltakozzanak. Vagyis követelték, hogy a román kormány váltsa be a saját alkotmányában, a békeszerződésben s a többi nemzetközi megegyezésekben a kisebbségeknek tett ígéreteit."^[497]

Az Erdélyi Világszövetség és a CHRR között abban is különbség volt, hogy míg az előbbi körében a terület hovatartozandóságáról is értekeztek {427.} és az "unió Magyarországgal" gondolatát ápolták,^[498] az utóbbi a romániai magyarok ügyét merőben emberi jogi kérdésnek fogta fel és ebben a minőségében foglalkoztatta vele az általa elért politikusokat és közírókat. A magyar kisebbség ügyeiben a világsajtóban megszólaló történészek - köztük a magyar Schöpflin György és Lukács János - ugyancsak ebből a szemszögből vizsgálták a kérdést, elejét véve minden olyan feltételezésnek, mintha valamilyen leplezett területi jóvátétel igénye sugallná a magyar akciókat. Ilyesmi sem a CHRR állásfoglalásaiból, sem a témát tárgyaló tudományos és publicisztikai feldolgozásokból nem volt kiolvasható. Ha valaki a romániai magyarok sorsával kapcsolatban idegen fórumokon a területi kérdést érintette volna, aligha találkozott volna érdeklődéssel és rokonszenvvel.

Ez pedig megvolt, főleg amerikai törvényhozói körök részéről, amelyek gondoskodtak róla, hogy bizottsági tárgyalásokon vagy a plénum ülésein szóba kerüljön. Az amerikai magyarok tüntetései is megismétlődtek, valahányszor szükségesnek vagy hasznosnak mutatkoztak. A magyarokat Illyés Gyula is bátorította, aki 1976 karácsonyán azt írta, hogy a nemzetiségi jogfosztás elleni küzdelemben "dörömbölni kell, azonnal és szüntelenül... a dörömbölést kell felelősen közcselekvéssé tenni, oly fegyelmezett együttes mozgalommá, hogy végül ne csak dongjon, de törjön be is az ajtó." A jeles költő és író 1977 júliusában üzenetet küldött a CHRR fiataljainak, amelyben megköszönte, amit az amerikai magyarok az erdélyi magyarok érdekében tettek. "Ha valamit kérhetek az amerikai magyaroktól - mondotta -, az az, hogy tényleg kivételes helyzetüknél fogva, adják tudtára a világnak az elnyomottak sérelmeit: a sajtó és a gyűlésalkalmak felhasználásával és ezt csak ők tudják mívelni. Tehát igen fontos az a munka, amit - mondom, emberiesség-szolgálatában - végezni tudnak... Meg vagyok győződve arról, ha az amerikai magyarok összefognak, közösséget alkotnak azért, hogy a távollevő testvéreiken segítsenek, ők maguk is jobban fogják magukat érezni egymás között, rögtön megteremtenek egy olyan közösséget, ami anélkül talán nem alakulna ki."^[499]

Az erdélyi magyarokért szót emelő emigránsok érveik igazolását látták azokban az adatokban, amelyeket Király Károly tett közzé, amikor magasrangú kommunista pártfunkcionáriusként a magyar kisebbség védelmében összeütközésbe került a pártvezetőséggel és nyilvánosságra hozta lehangoló tapasztalatait. A Király Károly ellen foganatosított hatósági eljárás részletei és a magyar kisebbségi vezető iratai nyugaton hamar ismertté váltak. Különböző emigráns szervezetek és lapok hosszú időn keresztül tiltakoztak Király személyes szabadságának korlátozása és meghurcolása ellen. Az Amerikai Magyar Szövetség elnöke, Béky Zoltán tb. református püspök Ceausescu amerikai látogatása alkalmából - amelyet tüntetések kísértek - részben Király adataira is hivatkozva felhívta a házigazda, Carter elnök figyelmét a két és félmillió romániai magyar emberi és nemzetközi jogainak sorozatos megsértésére.^[500]

1979-ben létrejött az Északamerikai Erdélyi Szervezetek Koordináló Bizottsága, azzal a céllal, hogy összhangot teremtsen a különféle szervezetek programjai és tervei között. Ebben részt vett az Amerikai Erdélyi Szövetség (Wass Albert, Teleki Béla, Kóréh Ferenc, Flórián Tibor), az Erdélyi Bizottság {428.} (Lőte Lajos), a CHRR (Hámos László és Veress Bulcsú) és a Kanadai Magyar Szövetség (Gyallay-Pap Domokos). Támogatta az együttest az Amerikai Magyar Szövetség és a Közös Külügyi Bizottság. Az 1980. november 15-én rendezett New York-i értekezleten elhatározták, hogy 1981-ben a következő követeléseket helyezik az előtérbe: 1) nyelvhasználat, 2) magyar iskolák, 3) külföldiek elszállásolása magánházaknál, 4) magyar könyvek, folyóiratok, újságok beengedése, 5) az elvett okmányok nyugtázása.^[501]

A CHRR a madridi biztonsági és együttműködési utókonferencián széles körökben terjesztette két angol nyelvű kiadványát, amelyek a helsinki megállapodásnak bukaresti részről történt megszegése és a magyarokkal szemben alkalmazott hátrányos megkülönböztető bánásmód részleteit tartalmazták. 1981 februárjában pedig megbírálta azt a jelentést, amelyet az amerikai külügyminisztérium az emberi jogok helyzetéről tett közzé, jóllehet tárgyilagosabb volt az előzőnél és felsorolta az erdélyi magyarok jónéhány sérelmét.

A Zolcsák István vezetése alatt működő Erdélyi Világszövetség, amelynek legtevékenyebb tagszervezete kétségtelenül az Amerikai Erdélyi Szövetség volt, 1982-ben ismét leszögezte, hogy továbbra is az unió elvi álláspontját vallja és tagjait arra kötelezte, hogy aláírásukkal hitelesítsék az alapszabály és a benne foglalt elvek betartásának "fogadalmát". Ez elvek közé tartozott "Erdélynek Magyarországgal való újraegyesítése."^[502]

Az Ellenpontok című erdélyi szamizdat kiadvány 1982-es elindulása élénk visszhangot váltott ki a magyar emigrációban, a lapok hosszú szemelvényeket közöltek belőle és a Szabad Európa Rádió az egész magyar nyelvterületen ismertté tette. Az Ellenpontok, majd az erdélyi magyar hírügynökség (egy másik magán kezdeményezés) jelentései és elemzései nagy mértékben bővítették a romániai magyarok helyzetéről szerzett ismereteket és lehetővé tették, hogy az érdekükben külföldi kormányhivatalokban és törvényhozóknál eljáró magyar emigránsok a legfrissebb adatok birtokában legyenek. Mind az Európa Tanáccsal kapcsolatot tartó Európai Szabad Magyar Kongresszus, mind az Amerikában működő erdélyi testületek nem szűntek meg összeköttetéseiket igénybe venni, valahányszor a magyar kisebbség ügyében a felszólamlás időszerűvé és szükségessé vált. 1983. július 6-án 220 szenátor és képviselő levelet intézett George Shultz külügyminiszterhez, amelyben azt kérték, hogy a bukaresti kormánnyal folytatandó tárgyalások témái közé vegye fel a két és félmillió romániai magyar emberi és önrendelkezési jogát. Elliot Abrams külügyminisztériumi államtitkár, akinek ügykörébe tartoztak az emberi jogi kérdések, Washingtonban 1984. január 19-én az Amerikai Magyar Szövetség Böjtös László és Beke Imre vezetésével megjelent küldöttsége előtt kijelentette, hogy az erdélyi magyarok problémáiról az amerikai kormány tárgyalni fog a román kormánnyal, amint azt már a múltban is tette, hozzáfűzte azonban, hogy "a külügyminisztériumnak csak korlátozott lehetőségei vannak a hatásos beavatkozásra". Az államtitkár szerint a magyar származású szavazókat is képviselő kongresszusi tagok felszólalásának, átiratainak vagy határozati javaslatainak sokszor nagyobb hatásuk van a román kormányra, mint egy diplomáciai megbeszélésnek.^[503]

Ártott a romániai magyarok melletti fellépés hatékonyságának, hogy a {429.} fiatalok csoportjában belső ellentétek ütötték fel fejüket. Az 1984. május 31-én rendezett washingtoni demonstrációt már nem a CHRR szervezte, hanem a Kálmán László, egy New York-i magyar rádió igazgatója által kezdeményezett Magyar Akcióbizottság, mivel a CHRR az akció időszerűségében és hasznában kételkedett. A tüntetés azért sikernek bizonyult és ha a kellő sajtóvisszhang el is maradt, hosszabb lejáratú hatásában aligha lehetett kételkedni, különös tekintettel arra, hogy az amerikai kongresszus először látszott hajlani a román kommunista rezsimnek nem általában az emberi jogok, hanem a magyar nemzeti kisebbség emberi, kulturális és önrendelkezési jogai megsértése miatti elmarasztalására.^[504] A jövőt illetően nem biztató, hogy 1984 nyarán a Ceausescu-rendszer megítélése az amerikai közvéleményben pozitív irányba fordult, azután, hogy szembeszegült a Los Angeles-i olimpiai játékok bojkottjával és elküldte a román sportolókat a július végén kezdődött világversenyre, amelyen gyakori volt a Románia melletti rokonszenv megnyilvánulása. Ilyen légkörben természetesen megnehezül azok dolga, akik a rendszer elnyomó jellegére és a magyar kisebbséggel szembeni ellenséges beállítottságára mutatnak rá.

1982-től kezdődően egy másik magyar nemzetiségi csoport ügye is nemzetközi téma lett. A szlovákiai magyarok nehéz helyzete, a velük szemben alkalmazott megszorítások, jogfosztások (különösen az iskolaügyben és a nemzeti hagyományok ápolásában) ráébresztették nemcsak az emigrációt, hanem a nyugati közvéleményt is arra, hogy Románián kívül Csehszlovákiában is hátrányosan megkülönböztetik a magyarokat. A Szlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság jelentései, Janics Kálmán és Duray Miklós beszámolói és cikkei tudatosították a tényt, hogy a prágai és pozsonyi kormány nem tartja be a nemzetiségi jogokra vonatkozó és civilizált országokban magától értetődőnek tartott előírásokat. A Duray Miklós elleni hatósági eljárás pedig azt bizonyította, hogy Csehszlovákiában lehetetlen a vélemény szabad megvallása és a közösségi ügyekben való felszólalás. Az emigráció e tekintetben sem maradhatott néma és tétlen, különösen az után, hogy meg nem erősített hírek szerint a budapesti kormányt is nyugtalanították a Duray elleni intézkedések, több magyar író pedig nyíltan tiltakozott a pozsonyi bírósági eljárás ellen és a tárgyaláson megjelent. A kormány ugyan közlési tilalomban részesítette Csoóri Sándort a Duray-könyvhöz írott előszava miatt, de azt már nem merte megtenni, hogy ugyanolyan érdektelenséget mutasson a szlovákiai magyarok iránt, mint amilyent a romániaiak ügyében hosszú éveken át tanúsított. A nyugati magyarok e tekintetben is magukra vállalták azt, amit a magyarországiak nem tehettek meg. A sajtóban, a közélet fórumain, törvényhozó testületek és kormányhivatalok irodáiban ismertették a magyar kisebbség elleni jogkorlátozó intézkedéseket és a kulturális autonómia csökkentésére tett kezdeményezéseket.

A Csehszlovákiából menekült vagy a hajdani magyar Felvidékről származó magyarok összefogása nem teremtett olyan népes és tevékeny szervezetet, mint az erdélyieké. Régóta fennállt a Csehszlovákiai Magyarok Nemzeti Bizottmánya, amely több ízben adott hangot a szlovákiai magyar kisebbség panaszainak. 1980-ban memorandumot juttatott el a madridi konferencia 35 delegációjához, felsorolva a legégetőbb szlovákiai magyar {430.} sérelmeket, csatolva az ottani Jogvédő Bizottság dokumentum-összeállítását és adattárát. A CSMNB-ban Szilassy Béla után Sirchich László látta el az elnöki teendőket, majd az ő halála után Elek László került a bizottmány élére, 1984 áprilisában pedig Hites Kristóf San Franciscó-i bencés gimnáziumi igazgató lett az elnök. (Ez a szervezet adja ki a Kettős járom alatt című időszaki lapot.)

Miután a jugoszláviai magyarok helyzete - jóllehet az sem mentes bajoktól és nehézségektől - komoly panaszra nem adott okot és messze kedvezőbbnek bizonyult, mint a romániai vagy szlovákiai magyarok helyzete a Délvidékről vagy Vajdaságból elszármazott magyar emigránsok szervezeti tevékenysége eléggé a háttérbe szorult. A jugoszláviai magyarok kielégítő nemzetiségi jogokkal rendelkeznek és ha voltak is sérelmeik, azok gyakran az őket képviselő magyar funkcionáriusok bátortalanságának vagy tehetetlenségének voltak a következményei. A nyugati magyar emigráció negyven esztendeje alatt nem volt szükség arra, hogy a vajdasági magyarok ügyeit nemzetközi fórum elé kelljen vinni. Az 1954 októberében létesült Délmagyarországi Felszabadító Tanács hamarosan, legalábbis nevében, idejét múlt kezdeményezésnek bizonyult, hiszen felszabadításra már régóta nem gondolt senki. A Tanács - Lelbach Antal elnökletével - a vajdasági magyarok életének alakulásával foglalkozik és bő teret ad történelmi visszapillantásoknak, a magyar-horvát-szerb múlt egyes mozzanatai feldolgozásának. Ebben Homonnay Elemér volt a legtevékenyebb, több dolgozatot írva és előadást tartva.

Miután Ausztria magyarjai kisebbségi, népcsoporti státushoz jutottak, szerepet és munkát vállaltak e népcsoport közös akcióiban és külső képviseletében. A magyar Központi Szövetség figyelemreméltó eredménynek könyvelte el, hogy két képviselője, Deák Ernő és Kántás János személyén keresztül az Európa Tanácsban, Strasbourgban az európai kisebbségek nyilvános meghallgatása során az ausztriai magyarság is hallathatta hangját, ami semmilyen más európai ország magyarjainak eddig nem sikerült.

A nyugati magyar emigrációt a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején mind többet foglalkoztatta a Magyarországon kibontakozott ellenzéki mozgalom, amely ha nem érte is el a hasonló lengyel, cseh és szovjetunióbeli kezdeményezések jelentőségét és nemzetközi visszhangját, érzékletes módon jelezte az országban nyíltan kifejezett és lappangó elégedetlenséget, nemkülönben azt a rossz közérzetet, amely elsősorban a fiatal nemzedék tagjaiban jelentkezett. Ezek szívesen látták volna, ha a gazdasági gyarapodáson kívül a közerkölcs, az egyéni és közösségi jogok kiterjesztése, a politikai decentralizáció, a szocializmuson belüli pluralizmus és a nemzeti értékek megbecsülése is nagyobb figyelemben és méltánylásban részesül. A mozgalomnak két ága van. Az egyikben főleg a létező kommunizmusból kiábrándult és annak gyökeres reformját, a szocializmus korszerűbb és demokratikusabb változatát sürgető fiatalokat, a másikban a magyarság állapota miatt aggódókat, a nemzeti közérzet és önmegbecsülés javulásán munkálkodó szellemi embereket találunk. További különbség, hogy az előző csoport nem riad vissza a legalitás határainak átlépésétől, az utóbbi a nagyobb hatékonyság és eredmény érdekében, ameddig lehet, igyekszik a legalitáson belül maradni és annak eszközeit igénybe venni. A {431.} nyugati emigránsok rokonszenve megoszlik a két irányzat között. Azok egységét és közös fellépését viszont szükségesnek ítélik meg A nagyobb publicitás és jobb kommunikáció következtében az úgynevezett demokratikus ellenzék nagyobb ismertséggel és népszerűséggel rendelkezik a kinti magyarok körében, mint az úgynevezett nemzeti ellenzék, ámbár Illyés Gyula és Csoóri Sándor mindenki mást felülmúló tekintélye és az irántuk megnyilvánuló megbecsülés az utóbbi hatásának és kisugárzásának tagadhatatlan jele.

Az emigráns szervezetek és sajtóorgánumok egyaránt szót emeltek mind az egyik, mind a másik ellenzéki csoport visszaszorítására és elhallgattatására irányuló hatósági intézkedések ellen. Köreikben rokonszenvvel fogadták mind a két irányzat nyugatra látogató tagjait. Mégis, ha a közelebbi érdeklődést és figyelmet nézzük, akkor a demokratikus ellenzék szóvivőit elsősorban a hollandiai Mikes Kelemen Kör, a genfi Dies; a párizsi Magyar Füzetek és Irodalmi Újság, valamint a Szabad Európa Rádió népszerűsítette, míg a nemzeti ellenzék kimagasló tagjai elsősorban a Protestáns Szabadegyetem, a Magyar Baráti Közösség, a Bessenyei György Kör, az Új Látóhatár, a Bécsi Napló és a Nemzetőr rokonszenvére számíthattak. Egyik esetben sem kizárólagossági alapon, de mégis észrevehető módon és formában. Biztosra vehető, hogy ha megszületnék a két irányzat között az összhang és együttműködés, az emigránsok érzelmeiben és vonzalmaiban mutatkozó eltérés is megszűnnék. Aminthogy teljes volt közöttük az egyetértés, valahányszor egyik vagy másik védelmére, az ellenük elkövetett hatósági intézkedések megbélyegzésére kellett összefogni.

Ugyanilyen egyetértés és összhang, jellemezte némely más nyugati vállalkozás visszhangját is. Ezek közé tartozott a Recski Szövetségnek - Sztáray Zoltán kezdeményezésére és vezetésével történt - megalakítása. A szövetség a hajdani kényszermunkatábor volt rabjait tömöríti a közös érdekek védelmében. Arra természetesen nem lehetett számítani, hogy Kádár János válaszoljon a Sztáray által neki küldött levélre, de sikerként könyvelhető el, hogy Recsk léte többé nem hallgatható el, lassan az irodalomba is bevonul és az ott töltött időt a volt foglyoknak már nyugdíjigényük elbírálásánál is beszámítják.

A hatvanas évek közepétől kezdődően és a "kádári politika" jegyében megindult konszolidáció következtében a nyugaton élő magyarok körében mind elevenebb lett az érdeklődés az elhagyni kényszerült vagy önként elhagyott szülőföld iránt. Az érdeklődést olyan hazai jelenségek is növelték, mint az életszínvonal emelkedése, az. ország külsejének csinosodása, a nyugat felé való nyitás, a szellemi és egyházi világgal kialakult zavartalanabb: viszony, a külföldi utazások megkönnyítése, az egyéni mozgástér tágulása, a magánkezdeményezés bátorítása. Az 1963-as amnesztia ugyancsak növelte a Magyarországra való látogatás és a Magyarországgal váló ismerkedés vágyát. Szerepet játszott a rokoni kötelékek és baráti kapcsolatok {432.} felújításának igénye is. A külföldre utazó rokonok és barátok serkentették a látogatás visszaadásának szándékát. Megindult a kölcsönös személyi forgalom, amelyet a budapesti kormányzat nemcsak azért támogatott, mert értékes devizabevétellel kecsegtetett, de azért is, mert alkalmasnak látszott arra, hogy a rezsim nemzetközi hírét javítsa. Ami be is következett, évről évre fokozódó mértékben.

A nyugati magyarok a "szülőket, barátokat cserbenhagyó," "hazát és szülőföldet eláruló", "kártevő ellenforradalmárokból" és kommunistaellenes "disszidensekből" idővel "nyugatra szakadt hazánkfiai", idegenben élő "honfitársak", félrevezetett kitántorgók és megtévesztett elbujdosók lettek. Kivéve azokat, akik politikai tevékenységük következtében továbbra is mint "a szocialista Magyarország ellenségei" kezeltetnek és e minősítésnek megfelelő elbánásban részesülnek.^[505] A magyar-magyar viszonyban lábrakapott a "honfitárs" név és megszólítás, ami azonban külföldön sehogyan sem akar gyökeret verni. Olyan hazai sajátossággá lett, amely eredetét azonnal elárulja. Nyugaton a magyarok sem önmagukat egymás között, sem a hazaiakat nem nevezik honfitársnak, a szó használata a magyarországi hivatalos és félhivatalos körökre korlátozódott. Az "emigráns" és a "disszidens" elnevezés e körök részéről azoknak jár ki, rosszalló értelemben, akiknek kommunistaellenes érzelmei nyíltan kifejezésre jutnak, vagy akikről Budapest hivatalaiban úgy tudják, hogy a kialakult szocializmussal nem igen tudnak megbarátkozni. Mindenki más egyszerűen nyugati vagy külföldi magyar lett.

Szakított az "emigráns" elnevezéssel a magyar menekültek jelentős hányada is. A "disszidens" szót ők soha nem használták, önmagukat nem nevezték disszidenseknek, hiszen közülük csak kevesen voltak igazán disszidáltak, vagyis magukat - lévén annak korábban hívei, tisztségviselői - a budapesti kormány érdekeitől és képviseletétől elkülönítők, a kormányzattal és rendszerrel szakítók. A magyar menekültek túlnyomó többsége emigráns volt, akit hazájából elüldöztek, elkergettek, vagy aki elmenekült, száműzött, hontalan lett. Az "emigráns" elnevezéstől való idegenkedést az a felismerés magyarázta, hogy legtöbben már nem voltak menekültek, mert végleges letelepedési helyükön állampolgársághoz jutottak és új országuknak lojális polgárai lettek. Az emigráns mivolt ellen szólt az a körülmény is, hogy a volt haza belső ügyeibe már nem kívántak beavatkozni, annak sorsán már nem akartak tevőlegesen változtatni, nézeteiket és véleményüket fenntartva ugyan, azt olyannak fogadták el, amilyen. Következésképpen önmagukat már nem illethették a politikai hangzatú és a politikai szembenállást is magában foglaló "emigráns" elnevezéssel.

A hazalátogatások - különösen ha rokoni hátterűek voltak - sem megütközést, sem fejcsóválást nem váltottak ki, legfeljebb némi csodálkozást, ha a hazalátogató olyan közéleti személy volt, aki azt megelőzően hangzatos antikommunizmusával tüntetett és a magyarországi fejlődés pozitív vonásai iránt semmilyen megértést nem mutatott, az azt méltánylókat megalkuvással vádolta (pl. Fenyő Miksa, Ignotus Pál), vagy ha némelyek hazalátogatásuk után úgy kezdtek el külföldön viselkedni, mintha Magyarországon élnének.

A hazatérések vagy hazatérési szándékok közül egyetlen eset keltett {433.} nagyobb visszhangot, mégpedig 1962 végén, amikor a legjelentősebb antikommunista szervezetek egyikének, a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének egy vezetője véglegesen haza akart térni. Szándékának megvalósulása elmaradt, mert ebben a halál megakadályozta, de hamvait hazavitték és Pomázon temették el. Szilágyi Lajos volt huszár ezredesről van szó, aki az MHBK nyugat-németországi főcsoportvezetője, a Hadak Útján kiadója és a németországi magyar szervezetek szövetségének elnöke volt. Az MHBK köreiben az eset érthető felháborodást keltett, megrázkódtatva azt a szervezetet, amely a magyarországi rendszer elleni küzdelem élharcosának kiáltotta ki magát...

A magyarországi illetékesek ekkor azonban már hivatalosan nem arra buzdították az emigránsokat, hogy lássák be külföldi tartózkodásuk céltalanságát és térjenek vissza Magyarországra, hanem arra, hogy legyenek a befogadó ország, új honuk lojális polgárai, de támogassák, segítsék elő szülőhazájuk külföldi érdekeit és céljait. Magyarország idegenben való szolgálata fontosabb és nemesebb feladat lett, mint a hazába való bűnbánó visszatérés.

A nyugati magyarokkal való törődés és a sorsuk iránti érdeklődés néhány jelentős szellemi ember nyilatkozatai révén kapott olyan hitelt, hogy a nyugati bizalom és visszhang nem maradhatott el. Kodály Zoltán, Németh László, Illyés Gyula szavai és írásai azt a felismerést és meggyőződést táplálták, hogy a nyugaton élőkkel szembeni megváltozott hangok nemcsak a hatalom embereinek taktikai fogásai, hanem társadalmi hátterük is van és ha oly jelentős szellemek, mint az említettek, az anyanyelvi közösség tudatát a politikai ellentétek elé helyezik, a kinyújtott kezet elutasítani méltánytalan volna. A nyugati magyar irodalmi és értelmiségi körökben a visszhang általában pozitív volt, annak pontos ismerete nélkül, hogy a szóértés és közeledés gyakorlatilag hogyan valósítható meg.

Kodály Zoltán arra szólította fel a nyugati magyarokat, őrizzék meg nyelvüket, ápolják a magyar irodalmat, művészetet, mert azt semmi sem pótolhatja. Zilahy Lajos egy költői levelére válaszolva Illyés Gyula azt üzente, hogy minden magyart emészt valamilyen honvágy, a kintit és a hazait egyaránt, az utóbbit az eszményi, az igazi Magyarország utáni honvágy. Németh László szerint a hazaiak a kintiekkel álmodnak és a kintiek álmai a hazaiakéból épülnek, tehát összetartoznak. Az idegenben élők maradjanak a haza fiai. A magyar szétszóródottsággal és a magyar anyanyelvűek szerepével, hivatásával, feladataival legtöbbet és legalaposabban Illyés Gyula foglalkozott. Ő tette tudatossá, hogy "a világon mintegy tizenöt millió ember tartozik a magyar anyanyelvűek közösségébe. Minden harmadik magyar e közösség keretén kívül kisebb-nagyobb távolságokra - van, hogy tízezer kilométerre - él." Majd azt kérdezte: "ezekhez mi a viszonyunk? Helyesebben: mi ma a mi - a zömbeliek - viszonya?"

A válaszok megoszlottak, Magyarországon és nyugaton egyaránt. Magyarországon voltak, akik szívesen rendezték volna hazaiak és kintiek viszonyát, hogy az normális legyen. De voltak, akik örömmel hagytak volna mindent a régiben. Az enyhülés és a nemzeti egységpolitika ellenzői nem érezték szükségét annak, hogy "hűtlen, hazaáruló, antikommunista emigránsokkal" közösködjenek. A nyugaton élők egy része felfigyelt a {434.} megváltozott hazai hangokra és hajlott arra, hogy a megértést keresőkkel valamilyen modus vivendi lehetőségeiről eszmecserét folytasson. A másik rész minden párbeszédet elutasított, azzal az indokolással, hogy az emigrációnak küzdenie kell a fennálló rendszer ellen és nem tárgyalhat annak képviselőivel. Mindkét oldal bőven talált érveket önnön álláspontja igazolására. Az elutasítók álláspontját kitűnően érzékeltette az Új Hungária című lap egy kommentátora. "Abba az országba - írta -, amelyben Kodály Zoltán, Illyés Gyula, Németh László erkölcse, politikai felfogása és szabadságszeretete érvényesül, minden menekült azonnal hazamenne. A szovjet hadsereg által megszállott területre, a Rákosi-féle borzalmakat, az 56-os forradalmárok üldözését ma is fenntartó csatlós rendszerbe - nem."^[506]

A tanácstalan és habozó emigránsokra nagy hatással volt, hogy a nyugati magyar irodalom két legjelentősebb alkotója, Márai Sándor és Cs. Szabó László egyaránt bizalmatlan volt a magyarországi változásokkal szemben és olvasóiban is növelte a bizalmatlanság, a kétkedés, az elutasítás érzését. Cs. Szabó László az Evangéliumi Ifjúsági Konferenciának a dániai Slagelseben rendezett találkozóján azt mondotta, hogy a hazaiak nyugatra látogatása és a nyugatiak hazalátogatása nem hasonlítható össze. "Ha D. vagy I. vagy P. - folytatta - kilátogat Svájcba, Franciaországba, Norvégiába, Angliába, ott nem verték le fegyverrel a munkástanácsokat, nem vetették börtönbe Bibó Istvánt, s nem végezték ki Losonczyt. Látogatásával nem üt maga is szerény pecsétet egy francia, angol, norvég, illetve svájci November Negyedikére. S ha D. vagy I. vagy P. kilátogat, akármelyik lapnak elmondhatja, hogy egy cseppet sincs ínyére, amit nyugaton tapasztalt. Elmondhatja-e ugyanígy egy hazatérő író az ottani lapokban? Hetekkel a távozása után megjelenne a fényképe a diaszpóra könnyzacskójának szánt Magyar Hírekben, amint háttal a lencsének gyanútlanul ölelget valakit vagy valamit a giccsel és honfikönnyel folyó Kánaánban."^[507] Márai Sándor 1974-ben a szellemi csereforgalom egyoldalúsága ellen szólalva fel ezt írta naplójába: "a détente időszakában az oroszok szorosabbra fogják a nyaklót otthon is, a keleteurópai országokban is; gondosan vigyáznak, hogy az »enyhülés« korszakában ne »áramoljanak szabad eszmék«, a Gondolat Rendőrség fokozott éberséggel kezd működni. Személyszerinti tapasztalatom: Kanadában, magyar nyelven, kevés példányban »Föld, Föld« címen legutóbb megjelent könyvem hat példányát elküldöttem Budapestre: ismerősöknek, nyitott borítékban, ajánlottan. Mind a hat küldemény postafordultával visszaérkezett (a mostani postajárás mellett szép teljesítmény) »Retour« pecséttel, mellette: »Non admis. Conv. de Tokyo, 29 & 1/9.« Huszonöt évvel a kommunista hatalomátvétel után egy ország, amelyet állig felszerelt katonai, biztonsági alakulatok őriznek, még mindig fél a könyvtől, - attól a gyufalángnyi világosságtól, amit a sűrű sötétben egy könyv terjeszt."^[508]

A magyar-magyar kapcsolatok intézményes rendezésére hosszú éveken keresztül szinte semmi sem történt, nyilván annak okaként, hogy hivatalos magyar körök nem tudták, hogyan szervezzék meg az érintkezés kereteit. Jó ideig megelégedtek a Magyarok Világszövetsége felélénkült tevékenységével, a Szülőföldünk rádióműsor és a Magyar Hírek című lap andalító és honvágygerjesztő "hazacsalogató" propagandájával, a nyugati magyarok {435.} szaporodó hazalátogatásával, amely nemcsak az idegenforgalmat és a devizabevételt növelte, hanem később hasznosítható személyi kapcsolatok szövődéséhez is hozzájárult.

A mérsékelt és középutas emigránsok felfogásának kipuhatolására az Új Látóhatár 1969 végén ankétot indított a párbeszédről. Miután a vitát e könyv szerzőjének egy írása váltotta ki, talán szólhat erről ismét személyes hangon.

A "Magánbeszéd a párbeszédről" címen kinyomtatott eszmefuttatás azzal a céllal íródott, hogy némi fény vetüljön a kinti és a hazai magyarok közötti érintkezés részleteire. Az erre vonatkozó felismeréseimet és tapasztalataimat összegezve arra a végső következtetésre jutottam, hogy vannak "közös ügyek", amelyekben a józan, realista szemléletű és demokrata felfogású emigránsok közös nevezőre kerülhetnek a hasonló gondolkodású hazai írókkal és politikusokkal, mind a két fél az ügyeket a magáénak is tekintheti. "A közös ügy közmegegyezés eredménye, és könnyen elképzelhető, hogy ilyen ügyekben reális és haladó szemléletű emigránsok közelebb állnak az ugyancsak haladó szemléletű hazai gondolkodókhoz, mint maradi felfogású emigráns-társaikhoz. Aminthogy arra is van példa, hogy dogmatikus kommunisták bizonyos kérdésekben ugyanúgy gondolkodnak, mint a nyugaton élő magyarok reakciós rétegei. Érdemes lenne elmélkedni azon is, mindig és minden esetben érvényes-e az "otthoniak" és a "kintiek" felosztás; nem felelne-e meg jobban a valódi helyzetnek, ha a frontok a konkrét kérdésekben vallott felfogás és kifejezett érdek alapján jönnének létre.

Párbeszéd miről, kikkel és hogyan? Gondolom, elsősorban arról, ami otthoni és kinti szellemi embereket leginkább érdekel: mi a magyarság helyzete a világban, milyen lehetőségei vannak, hogy biológiai állagát megtartsa, szerepét a népek közösségében megjavítsa, a tudományokban, a művészetekben és a technikai civilizációban észlelhető elmaradását behozza, a nála fejlettebb és haladottabb nemzetekhez felzárkózzék, a gazdasági versenyben helyét megállja, természetéről világos fogalmakkal rendelkezzék és a korszerű igényeket kielégítő társadalmi rendet teremtsen. Ezen belül természetesen még száz és száz téma kínálkozik az otthon és a szétszórtságban élők közötti eszmecserére."^[509] Írásomban arra is rámutattam, hogy Magyarországon sokan azért féltek a párbeszédtől, mert azáltal az emigránsok "fellazítási" szándéka és nyugaton azért, mert általa a kommunisták "bomlasztási" szándéka kapott volna érvényesülési lehetőséget. Az igazi párbeszéd viszont összeegyeztethetetlen a fellazítástól és a megosztástól való félelemmel.

Az ankét során Kovács Imre kijelentette, hogy: "Én nem félek semmiféle párbeszédtől, azt sem hiszem, hogy mindjárt összedűlne a világ, ha elkezdenénk a hazaiakkal különféle kérdésekről rendszeresen beszélgetni vagy egyszerűen csak csevegni. Ha tetszik, ha nem, széles skálájú, tömeges párbeszéd máris folyik. Az utóbbi években a hazalátogatók és az otthoniak, a kiutazók és az emigránsok között igen élénk eszmecserék, párbeszédek fejlődtek ki, nem is teljesen hatástalanul vagy eredménytelenül. A kintiek az otthoniakra, az otthoniak a kintiekre hatnak, aztán, hogy kinek van igaza, ki kit győzött meg, nem lényeges. A lényeg, hogy beszélgetünk, magyarok magyarokkal."^[510] Csiky Ágnes Mária, emlékeztetve Vas Istvánnak egy nyugati {436.} magyar versantológiáról írt elismerő kritikájára és a kölcsönös írói állásfoglalásokra, felvetette annak gondolatát, nem kellene-e az irodalomban megkezdeni a párbeszédet és annak intézményesítéséről is gondoskodni.^[511] Thinsz Géza, a Stockholmban élő költő megállapította, hogy a párbeszéd addig csak "legföljebb embrionális formában" jelentkezett. "Nem a külföldi magyarokon áll vagy bukik a kétirányú szellemi csereforgalom kiszélesítése. Mi csupán arra szorítkozhatunk, hogy leszögezzük: mindkét fél hasznára válnék a párbeszéd. Addig is örüljünk a párbeszéd "magzatának" - hátha felcseperedik egyszer."^[512] Garamvölgyi Antal úgy látta, hogy a jelenlegi nemzetközi helyzetben "antiszocialista és szovjetellenes magatartásunkat nyugodtan feladhatjuk, mert 1) szovjetellenes, antiszocialista, ellenséges magatartással ma az országot segíteni nem lehet, 2) a statusquo, a két szuper nagyhatalom egyezsége még nagyon hosszú időre meghatározója lesz az európai politikának, 3) külső segítségre, felszabadításra, de még csak meghallgatásra sem találunk a nyugati hatalmaknál. Amerika nemcsak nem akar, de nem is tud segíteni." Ami pedig az emigránsok hivatását illeti, a hozzászóló szerint "feladatunk, hogy segítsük a magyarság megmaradását, függetlenségéért vívott harcát, amelyet ma csak "az alkalmazkodó" fegyverével vívhat meg. Az eszköz, amely ma rendelkezésre áll: a békés fejlődés, a megértés, az alkalmazkodás."^[513] A párizsi Márton László a párbeszédet a következő axiómák elfogadásával képzelte el: "1) Magyarországot földrajzi helyzete és történelme olyan közösségbe kényszerítette, amely tartós s amelyből kiválnia rövid távon nem lehetséges, hosszú távon pedig nem kívánatos. 2) A magyaroknak - a földbolygó bármely pontján éljenek is - nem lehet feladatuk, hogy a hidegháború lövészárkaiból egymásra célozzanak, hiszen jól tudhatják, hogy szerepük csak a közkatonáé, az ágyútöltelékeké lehet. 3) A magyarság sorsát az ország és a környezet fejlődésének belső dinamikája határozza meg. Nem mondhatok le jogomról, hogy gondolkozzam s hogy a helyzetet, a dinamika törvényeit saját felfogásom szerint analizáljam. De távozásom tényével szavazati, döntési, képviseleti jogomról lemondtam."^[514] A szociáldemokrata Vass Vilmos szerint, a hazai diktatúra igazából nem akar párbeszédet az emigrációval és hozzáfűzte, hogy "a hivatalos Magyarországgal nekünk nem lehet közös témánk, közös nyelvünk."^[515]

A magyarországi rezsim a külföldi magyarokkal folytatandó párbeszéd fórumának a Magyarok Világszövetsége égisze alatt létesített Anyanyelvi Konferenciát szánta. Az ötlet megszületésénél jelentős szerepet játszott az amerikai New Jerseyben élő Nagy Károly, akit a menekültek gyermekeinek magyar nyelvű oktatása és a magyar iskolák helyzete indított arra, hogy a jövőről elgondolkozzék és ennek gondját ugyancsak érző hazai szellemi emberekkel a közös teendőkről értekezzék. A magyar iskolákról készített felmérésével és leveleivel kopogtatott ott, ahol meghallgatást remélt, Kodály Zoltánnál, Illyés Gyulánál, Váci Mihály költőnél. Az utóbbi képzelőerejét megragadták Nagy Károly közös fáradozásokat sugalló gondolatai. Országgyűlési képviselő lévén a legilletékesebb helyeken szorgalmazta a szórványmagyarság nyelvi megmaradásáért való küzdelem intézményes kereteinek megteremtését. Így született meg 1970. augusztus 1. és 15. között a Debrecenben és Budapesten rendezett első anyanyelvi konferencia.^[516]

{437.} Ennek nyugati reakciói meglehetősen eltérőek voltak és a helyesléstől a különböző fenntartásokon keresztül egészen a határozott elutasításig nyúltak. Mértéktartó helyeslés és óvatos reménykedés jellemezte Czigány Lóránt, a résztvevők egyike benyomásait. "Az Anyanyelvi Konferencia minden kezdeti nehézsége ellenére is hasznosnak mondható - írta -, legfőképpen azért, mert fölvázolta a problémák főcsoportjait, kezdetet adott egy olyan dialógusnak, amely a napi politika fölé emelkedik, bár kétségtelen, hogy az ott kirajzolt együttműködésnek is lehetnek még nehézségei, nemcsak otthon, de külföldön is. A meghívást elfogadó vendégek a konferencia szervezőinek bizalmat előlegeztek, s ha a bizalmat a Zárónyilatkozat szellemétől eltérően propaganda célokra óhajtják felhasználni, ez könnyen veszélyeztetheti az együttműködés lehetőségeit."^[517]

Az Anyanyelvi Konferenciával szemben széles elutasító front alakult ki nyugaton, még az oly tárgyilagos és fenntartásos véleményt is bírálva, mint amilyen Czigány Lóránté volt. A Nemzetőr, a Kanadai Magyarság, a Magyar Élet és kisebb lapok a cikkek egész sorozatát írták a budapesti kezdeményezés ellen. Az emigráns szervezetek egy része is óvott attól, hogy a nyugati magyarság túlzott hitelt adjon azoknak az ígéreteknek és fogadkozásoknak, amelyek az anyanyelv ápolása, a külföldi magyarság magyarként való megmaradása és a kölcsönös kapcsolatok jótékony hatása közös nemzeti érdekként való feltüntetése mellett szóltak. Nem mintha a nyugati magyarok ezt nem akarták volna, de bizalmatlanok voltak a hivatalos magyarországi szervekkel való együttműködéssel szemben. Az azt nyíltan ellenzők hozzátették, hogy a külföldi magyar gyerekek magyarságának megőrzése és anyanyelvi oktatása érdekében elegendő, amit saját nevelőikkel és tankönyveikkel az egyházak, hétvégi iskolák, a cserkészcsapatok tesznek.

Kételyek és fenntartások jelentkeztek még olyan körökben is, amelyek nem voltak eleve elutasítóak és tagadóak. Például az Új Látóhatár munkatársai körében is megoszlottak a vélemények. Nem mindenki helyeselte, hogy a folyóirat hat munkatársa részt vett a konferencián és elnézte, hogyan használják fel jelenlétüket a budapesti lapok saját céljaik előmozdítására. Kovács Imre, rossz érzéseinek és nyugtalanságának hangot adva, azt írta, hogy: "A hat munkatárs biztosan meggondolta, hogy miért ment el Debrecenbe, egyáltalán haza, s magam is rendbenlévőnek tartom, hogy hazamentek. De nem volna jobb, ha most átkapcsolnának egy olyan laphoz, melynek programja a hídépítésnek ez a formája. Közöttünk már valamennyiünket kompromittálnak, az UL-t olyan színben tűntetik fel, mintha mi lennénk Kádárék nyugati hídfője. Valahogy az arcvonalak összekuszálódtak, az ember nem tudja, kivel szövetkezik, vagy kivel ki ellen társul... azt hiszem, elérkezett az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Az UL nem lehet átjáróház kétes szándékok vagy jóhiszemű balgák számára. Fogjuk egymás kezét, csak azt nem tudjuk, ki áll a sor végén." A maga személyes magatartását illetően Kovács Imre kijelentette, hogy "Én határozott döntéssel emigráltam, pontosan tudtam, miért jövök el Magyarországról. Nem tudtam a kommunizmussal egyezkedni, képtelenségnek tartottam, hogy kommunizmusban éljek, s ma is ez a felfogásom, hiába nevezik szocializmusnak. Valószínűleg erről a Magyarországról már nem jönnék el, de {438.} erre még nem megyek vissza. Én is ki vagyok téve csábításnak, rábeszélésnek, hogy menjek haza, akárcsak látogatóba, amint azonban magyar földre lépnék, mindjárt elveszíteném azt a potenciálomat és hitemet, ami 23 éven át az elveimhez kötött. De elveszítené hitét sok magyar is, mert ha én is hazamentem, a velem egyívásúak hazamentek, akkor már nincs remény. A remény, a kitartás részei vagyunk és ez roppant felelősség."^[518]

Kovács Imre aggodalmait a folyóirat munkatársi gárdája nem osztotta mindenben és nem helyezkedett a teljes elutasítás álláspontjára, jóllehet tekintélyes és megbecsült munkatársainak jelentős hányada - köztük Szabó Zoltán, Cs. Szabó László, Gombos Gyula, Sztáray Zoltán és Molnár József - hasonló módon gondolkodott, nem a magánlátogatást, hanem a politikai indítékú hazalátogatást ellenezve.

Kovács Imrén kívül Cs. Szabó László is teljesen elzárkózott minden érintkezés elől. Peéry Rezsővel folytatott beszélgetésében arra keresett választ, miért nehéz partnert találni a hazai és kinti magyarok közötti dialógushoz. "Amit, tapasztalatom szerint, a hivatalos másik oldal akar - állapította meg -, lényegében elmondható Szabó Lőrinc verscímével: semmiért egészen. Nem nyújtanak semmit, amíg önállóan kint működünk a közös ügyért, irodalmunk javára, mi ellenben adjuk oda magunkat egészen, alakuljunk át szép csendben kultúrpolitikai kirendeltséggé. Nincs így kimondva, de elárulja a magatartásuk. S nemcsak az övék. Egyik-másik dialogizáló kinti írótársam viselkedésén megfigyelhető hol finom, hol nem is olyan finom változás: reflexeik igazodnak a magyar hatóságok tetszéséhez, még ha anyagilag függetlenek is. Nem minket sértenek meg vagy árulnak el, minket se megsérteni, se elárulni nem lehet. Azokat az otthoni fiatalokat hagyják cserben, akiket fullaszt a légkör és tágabb szellemi hazát szeretnének kifeszíteni maguk körül."^[519]

Később Kovács Imre álláspontja enyhült, Cs. Szabó Lászlóé és Gombos Gyuláé meg annyiban módosult, hogy néhány évvel később maguk is a hazalátogatás mellett döntöttek. Mindmáig ismeretlen okokból, mert a nyilvánosság előtt sem Cs. Szabó, sem Gombos nem közölte, mi indította a hazába látogatóként való visszatérésre és az ország megtekintésére. Ez nagy kára a nyugati magyar közgondolkodásnak és irodalomnak, mert egy ilyen beszámoló bizonyosan jelentős dokumentum lett volna. Az írók közül csak Szente Imre vallott arról, miért látogatott haza negyedszázados távollét után.^[520]

Míg az első Anyanyelvi Konferencia a kapcsolatok kiépítését indította el, az 1973 nyarán Szombathelyen rendezett találkozón már gyakorlati kérdések megtárgyalására is sor került. E kérdések a következők voltak: külföldi magyar nyelvoktatás, tankönyvek, zeneoktatók, nyelvtanárok, népdal- és népitánc tanítók magyarországi képzése és tapasztalatcseréje. Mind az első, mind a második konferencián szó volt az irodalmi kapcsolatokról és a mozgalom politikai vetületeiről is, de szembeszökő módon kifejezésre jutott, hogy a hangsúly a külföldi magyar nyelvoktatás és a tankönyvellátás fejlesztésére esik. Újabb három év múlva, 1976-ban - a magyar forradalom huszadik évfordulója táján - nem látszott tanácsosnak nyugati magyarokat értekezletre hívni, ezért a harmadik konferenciára 1977-ben került sor Budapesten. Ezen az imént említett témákon kívül már részletesen {439.} érintették a nyári táborok, a sárospataki és debreceni nyári kollégium illetve pedagógus továbbképző tanfolyam, valamint a rendszeres szakmai találkozók ügyét is. 1981-ben Pécsett szintén ezekről a kérdésekről folyt a szó, kiegészítve a kétnyelvűség problémájának és a nyugaton működő "lojális" kezdeményezések és szervezetek munkájának áttekintésével. (Lojális szervezetnek Budapesten a pártfunkcionáriusok azt nevezték, amely hajlandó volt a szoros együttműködésre és elfogadta a magyarországi gyámkodást. Ausztriában csúcsszervezetük is van az úgynevezett lojális egyesületeknek. A Magyarok Világszövetsége és az Anyanyelvi Konferencia maga is kezdeményezte ilyen egyesületek létrejöttét. A Magyar Nyelv Baráti Köre-i ilyeneknek tekinthetők.).

Pécsett kisebb botrányt okozott, hogy a kormány a fejlődő kapcsolatok és a szívélyes érintkezés ellenére sem hajlandó enyhíteni a nyugati magyar irodalom legtöbb termékével szemben tanúsított ellenséges beállítottságán és az egyirányú kulturális forgalmon. Az irodalmi munkacsoport ülésén, a Jelenkor című folyóirat szerkesztőségi helyiségében immár nemcsak külföldi magyar írók és értelmiségiek panaszkodtak a postai halóságokra, de a hazaiak is tiltakoztak az ellen, hogy nem jutnak hozzá a nyugati magyar irodalom termékeihez és képtelenek kellően tájékozódni a külföldön élő alkotók munkásságában. Valóban, a párbeszéd és a közeledés egyik legnagyobb akadálya a konok elzárkózás a nyugaton született magyar művek és folyóiratok elől. Nemcsak Márai Sándor, de más írók is állandóan sérelmezték, hogy a posta nem kézbesíti ki azt a kevés számú példányt műveikből, amelyeket magyarországi barátokhoz eljuttatni kívántak. A folyóiratok és kiadók is panaszolták, hogy kiadványaik gyakran érkeznek vissza a hírhedt lilaszínű pecséttel, amely a nemzetközi postai egyezményre való hivatkozással jelzi a szállítmányok visszautasítását. A hivatkozási paragrafus a robbanóanyagokra és a pornográfiára vonatkozik, aminek a kézbesítését a postahivatalok megtagadhatják. A magyar irodalom termékei és folyóiratai robbanóanyagnak minősülnek. Az is előfordult, hogy egy megyéspüspöknek címzett, külföldön kiadott, de hazai szerző által írt egyháztörténeti munka a feladóhoz, mint kézbesíthetetlen pornográf irat érkezett vissza a magyarországi postától. A pécsi vitából nemcsak az derült ki, hogy a hatóságok álláspontjukon nem akarnak változtatni, de az is, hogy a Magyarok Világszövetsége és az Anyanyelvi Konferencia hazai illetékesei sem készek az áldatlan állapotok megszüntetését követelni. Aminthogy sorozatosan bebizonyult, hogy az együttműködési feltételeket Budapesten igyekeznek megszabni úgy, hogy a nyugatiak ezekhez vagy alkalmazkodnak, vagy visszavonulnak (mint tette például két költő, Makkai Ádám és Sulyok Vince).

Nem csoda, hogy az együttműködés egyoldalú értelmezése és a nyugati igények iránti értetlenség vissza-visszatérően porondra szólította a párbeszéd és az anyanyelvi mozgalom emigráns ellenzőit, akik bőséges igazolását láthatták tagadásuknak és elutasításuknak. Csernohorszky Vilmos, a Nemzetőr vezércikkírója szerint "az illetékesek ma sem tanultak - vagy tanulhattak - a történelemből, és igényeik ma sem terjednek - vagy terjedhetnek - tovább, mint jellemileg gyenge, lelkileg labilis, elveiket 10 évenként köpönyegként váltogató, folyton vedlő »intellektuelekig«. Ezzel {440.} azonban el is árulják, hogy céljaik priméren továbbra sem »anyanyelviek«, hanem politikaiak."^[521] A Kanadában élő Fáy Ferenc költő is több ízben óvott a budapesti fogadkozásoktól és figyelmeztetett az anyanyelv ápolása mögött meghúzódó önös politikai szándékokra. Az európai emigráns szervezetekben szerepet játszó Töttösy Ernő szerint: "Az európai »össz«-magyarság - csakúgy, mint egyebütt - nem egy tudatos és homogén közösség. Mindenesetre összeköt bennünket a közös nyelv és szülőföld - vagy egyszerűen a »magyar föld« szeretete. Ezzel és a rokoni, vagy baráti szálakkal magyarázható az az óriási méretű »haza-látogatás«, amelyet a rendszer igyekszik ugyanúgy »hódolattá« átértékelni, mint forinttá a külföldi devizát." Hozzátette, hogy "szigorúan el kell határolnunk a »haza-látogatók«-tól a »haza-dolgozók« kicsiny, de aktív kasztját. Ezekkel szemben egyetlen szavunk van: a megvetés."^[522] A müncheni Juhász László kifejtette, hogy "aki politikai okokból hagyta el hazáját, nem működhet együtt még kulturális téren sem azokkal, akik egy külföldi nagyhatalom szolgálatában napról-napra megsértik az emberi jogokat Magyarországon. Ahogy Thomas Mann és a hitleri diktatúra más menekültjei nem vették igénybe a fasiszta rendszer kulturális szolgálatait, úgy a kommunizmus menekültjei sem engedhetik meg maguknak, hogy összefogjanak azokkal, akik elűzték őket hazájukból. Egy idő után a politikai menekült is hazalátogat, de kapcsolata a rendszerrel csak a legszükségesebb hivatalos ügyekre szorítkozhat és mindenesetre elítélendő, ha a hazautazásnak ára van. Ha valaki a vízumért lekötelezve érzi magát a rendszernek és igyekszik a hazai rezsim kedvébe járni, ezt a viselkedést határozottan el kell utasítanunk."^[523] Tollas Tibor feltette a kérdést, hogy: "Lojalitás - de kivel?". Válaszában arra a következtetésre jutott, hogy: "Fiainkat akkor kergetjük »álomvilágba«, ha a mai politikai helyzetet véglegesnek fogadjuk el, és nem veszünk tudomást az otthoni szellemi élet bátor harcáról a hatalom ellen. Ha ezt a kettősséget megértik fiataljaink, megértik azt is, miért nem lehetett Magyarország a szülőföldjük, s megtalálják az utat, hogy hazájukon miképpen segíthetnek idekinn, miképpen adhatnak reményt hazai társaiknak és a kisebbségben élő magyarságnak egyaránt. Csak a valóságos helyzet ismeretében választhatnak helyesen: kivel legyenek lojálisak, a hatalommal-e, vagy a néppel? Mert ez a kérdés veleje! Így válhatnak csak az elnyomottak szószólójává a nagyvilágban. Így lesz a külföldön felnőtt fiatal nemcsak nyelvében, de szívében is hű a nemzethez."^[524] Varga László az anyanyelvi mozgalomban való részvételről szólva kifejtette, hogy az abban való részvételt nem ellenzi, de nem is helyesli. "Véleményem attól függ - folytatta -, hogy a résztvevőknek mi a szándéka és milyen eredményt értek el. Feltételezem, hogy az Anyanyelvi Konferencia résztvevői tudják, hogy a rendszert nem anyanyelvünk ápolása, vagy a magyarság érdeke, hanem propaganda szempontok vezetik, mutatva, hogy a szabad világgal jó kapcsolatban vannak. A rendszer tehát használja őket. Jóhiszeműen feltételezem, hogy ők is akarják használni a rendszert, még pedig közös ügyünkért, a népért. Ha ez sikerül nekik, akkor a részvétel helyes, ha nem, akkor a rendszer lenyelte őket."^[525]

Az Új Látóhatár szerkesztőségének két tagja, Molnár József és Sztáray Zoltán is aszerint ítélte meg a közeledést és érintkezést, hogy hasznára {441.} válhatik-e a közös magyar érdeknek. Az utóbbi a magyar-magyar szóértés fő kerékkötőjének a Magyarok Világszövetségét tartotta, mert egyoldalúságával és politikai elfogultságaival megakadályozta a mindkét felet közösen érdeklő kérdések tárgyilagos megvitatását. Szerinte termékenyebb lehetne a munka, ha a programot nemcsak Budapest állapítaná meg és a találkozókra nem kizárólag Magyarországon kerülne sor, hanem, ha a tennivalók és célok megfogalmazása közösen történnék és a mozgalomban résztvevők külföldön is összeülnének. Az egyenlőség így dokumentálódhatnék. Abban is ellentmondást látott Sztáray, hogy hivatalos magyar helyeken egyfelől a magyar nyelv külföldi sorsáért aggódnak, másfelől mindent elkövetnek a külföldi magyar irodalom elhallgatására és hitelének rontására. Molnár József is elsősorban ez utóbbit észrevételezte, megállapítva, hogy elfogadhatatlan a nyugati magyar irodalom termékeinek aszerinti minősítése, vajon alkotóik hajlandók-e a magyar állam képviselőivel kapcsolatba lépni vagy attól idegenkednek. Az előbbi esetben a művek méltánylásban részesülnek, az utóbbi esetben ezek nem is léteznek. A nyugati szerzők, a folyóiratok szerkesztői és a kiadók irányítói nem fogadhatják el ezt a "megosztó és bekerítő taktikát", legkevésbé nyújthatnak ehhez segédkezet.^[526]

A bajok főleg abból származtak, hogy a hazaiak és a kintiek sohasem tárgyalhattak az egyenrangúság alapján. Az utóbbiak mindvégig ki voltak szolgáltatva az előbbieknek, a feltételeket ezek igyekeztek megszabni. Ez az állapot kétségtelenül egészségtelen, de az erőforrások különbözősége következtében aligha valószínű, hogy a nyugati fél képes lett volna bármilyen intézményes együttműködés anyagi feltételeit és az ilyen hosszú távú munka személyi apparátusának működtetését vállalni. Nem vitás, az egyik fél mögött hatalmas pénzügyi erőforrások állnak, a másik mögött tudáson és képességeken kívül majdhogynem semmi. Gombos Gyula helyesen vette észre, hogy "Az egyik fél, a magyar kormányzat, a hatalom dolgában teljesen birtokon belül van, a másik fél, a nyugati magyar, teljesen birtokon kívül. S mivel az ügy politikától semmiképp sem mentesíthető, mindig csak az történhet, amit a birtokon belüli jónak lát és akar."^[527]

A birtokon belüli fél pedig politikai céljait is elő kívánta mozdítani a magyar nyelvért vállalt kezdeményezésével és a nyugati magyarokkal indított párbeszédével. Az ezt szorgalmazó nyelvészek, írók, közéleti emberek minden bizonnyal merev elutasítással találkoztak volna a politikai hivatalok főnökeinél, ha nem sikerült volna meggyőző módon bebizonyítaniok az anyanyelvi mozgalom és a szellemi kapcsolatteremtés politikai előnyeit is. Béládi Miklós, Bárczi Géza, Imre Samu, Keresztury Dezső, Lőrincze Lajos, Pomogáts Béla és a többiek azért kaptak lehetőséget, hogy a magyar nyelv külföldi sorsa és a magyar irodalom egyetemessége érdekében munkálkodhassanak, mert feltehetőleg nyilvánvalóvá tudták tenni az ebből folyó politikai hasznot is. A hatalom megbízottai sohasem tagadták, hogy nekik a politikai érdekek legalább olyan fontosak, ha nem fontosabbak, mint a művelődésiek. Gosztonyi János még miniszterhelyettes korában kijelentette, hogy "az anyanyelvi mozgalomban, a magyar kultúra közös ápolása útján alakuljon ki tisztességes emberi lojalitás a mai Magyarország, a Magyar Népköztársaság iránt." Ezt már mint a Magyarok Világszövetségének {442.} főtitkára megtoldotta azzal, hogy "amit végezünk, politikai munka, nemcsak kulturális."

Voltak, akik ezt elfogadták, voltak, akik különvéleményt jelentettek be. Az előbbiek közé tartozott Sinor Dénes bloomingtoni egyetemi tanár, aki nemcsak tudomásul vette, de gyarapította is a politikai szándékok listáját. Az első Anyanyelvi Konferencián kijelentette, hogy "Magyarország szocialista állammá lett - a mi feladatunk, hogy objektíven tolmácsoljuk odakint a magyar realitást. Nem kell szocialistává lenni ahhoz, hogy a mai magyar államrendszert objektíven tolmácsoljuk. Két alternatívát vetek fel. Az anyaország vagy elfogadja azt, ahogyan mi élünk, vagy elveszít minket. S ami minket illet: vagy kapcsolatban maradunk a szocialista Magyarországgal, vagy nem maradunk kapcsolatban Magyarországgal."^[528] Két évvel később Sinor már konkrétabban kifejezte, hogyan képzeli el az együttműködést. Az 1973-as találkozón kijelentette, hogy az "Anyanyelvi Konferencia a Népfront mozgalom külföldi testvére".^[529] Ezt nyugaton elemi felháborodás követte és nemcsak az együttműködés ellenzői háborogtak, hanem hívei is, mert Sinor Dénes a lehető legrosszabb szolgálatot tette az anyanyelvi mozgalomnak. Budapesten sem örültek neki, mert jóllehet az amerikai tanár minden megnyilatkozásának nagy nyilvánosságot adtak és őt állandóan idézték, ez a kijelentése soha többé nem jelent meg nyomtatásban.

Sinorral ellentétes álláspontot foglaltak el olyan tudósok és írók, mint Nagy Károly, Czigány Lóránt, Kibédi Varga Áron, Thinsz Géza, akik igyekeztek a politikát lehetőleg távol tartani és egészséges egyensúlyt teremteni a hazai és a nyugati nyelv- és irodalomápoló elképzelések között. Különösen Nagy Károly munkálkodott erősen azon, hogy az anyanyelvi mozgalom az legyen, aminek kezdeményezői elképzelték. Cikkeiben, felszólalásaiban, javaslataiban nem szűnt meg hangoztatni, hogy a külföldi anyanyelvi oktatásnak a magyar irodalom egységéből kell kiindulnia, a tankönyveknek a kinti igényekhez kell alkalmazkodnia és meg kell szűnnie az emigrációs irodalom némely irányzatával és fórumával szembeni ellenséges magatartásnak. Ezt a törekvését a budapesti funkcionáriusok figyelmen kívül hagyták, sőt elutasították. A Magyar Hírek című lap főszerkesztője, Szántó Miklós egy írásában Nagy Károlyt elmarasztalta, mert a magyar nyelv és irodalom egyetemességét hirdetve, ezt az egyetemességet a kommunista rendszerrel szemben "barátságtalan személyekre és művekre" is kiterjesztette, és nem határolta el magát "a politikai emigrációban a Magyar Népköztársasággal szemben ellenséges népcsoportok közt gyakran vázolt nemzetképtől, amely tagadja a területhez kötődés és a történelmileg konkrét rendszer adta formát."^[530] Nagy Károlyt a csalódások és rossz tapasztalatok nem kedvetlenítették el, a mozgalmat saját szüleményének is tartva, következetesen munkálkodik a magyar nyelvért, a külföldi magyar iskolákért és a magyar irodalom egysége gondolatának politikai korlátozások nélküli elfogadásáért, az egyirányú kulturális csereforgalom kétirányúvá tételéért.

Az anyanyelvi mozgalom elkönyvelhet több jelentős eredményt is. Nem kétséges, hogy serkentette a külföldi magyar nyelvoktatást; támogatta a hétvégi iskolákat és tanfolyamokat; megismertette a tanárokat és nevelőket, az ének- és táncoktatókat a magyarországi pedagógiai módszerekkel {443.} és tapasztalatokkal; segítette a külföldi egyetemeken dolgozó magyar lektorok és előadók munkáját; kiadott néhány használható tankönyvet; előmozdította idegenben élő magyar fiatalok magyarországi tartózkodását és magyar beszélőkészségének javulását. Kiállításokat rendeztetett nyugati magyar képzőművészeknek, megszervezte egy költői antológia megjelenését, lehetőséget adott külföldön élő magyar szakembereknek rendszeres találkozókra és hazai kartársaikkal való eszmecserére. Ezek kétségtelenül értékes teljesítmények és elsősorban azoknak a kitűnő nyelvészeknek, tanároknak, pedagógusoknak, íróknak az érdeme, akik magát az ügyet tartva szem előtt, politikától függetlenül is tehetségüket és tudásukat a magyar nyelv külföldi megmaradása szolgálatába állították. Ennyiben a kezdeményezés sikeresnek mondható. Részben az anyanyelvi mozgalomnak és az általa bekövetkezett légkör javulásnak tulajdonítható az is, hogy a hetvenes évek közepétől mind több nyugati magyar költő és elbeszélő művei napvilágot látnak a hazai folyóiratokban és lapokban.^[531] Ez többeket a magyarországi publikálásra serkentett, másokkal viszont felvettette a kérdést, vajon mi a hasznosabb: hontalanságban élő szerzők munkáinak szelektált magyarországi kiadása, vagy pedig nyugaton nyomtatásban megjelent műveiknek Magyarországra való beengedése és az irántuk megnyilvánuló hazai érdeklődés megbízhatóbb módon történő kielégítése?

A külföldi kritikákban gyakran szerepelt az a kifogás, hogy a budapesti hivatalok miért csak a nyugati magyarok nyelvével foglalkoznak és miért nem törődnek a szomszédos országok magyarjainak anyanyelvi helyzetével. Miért nem terjed ki a Magyarok Világszövetsége és az Anyanyelvi Konferencia érdeklődése az erdélyi, a szlovákiai, a vajdasági, a kárpátaljai magyarokra is? A mozgalom külföldi hangadói is - köztük Nagy Károly - nagy jelentőséget tulajdonítottak ez igénynek és el is érték, hogy a III. Anyanyelvi Konferencián, 1977-ben Budapesten már megjelentek Csehszlovákia, Jugoszlávia és a Szovjetunió magyar kisebbségének képviselői. A budapesti meghívást csak a romániai magyarok nem fogadhatták el. A szomszédos országok magyarjainak részvétele az ilyen konferencián viszont csak jelképi jelentőségű. Messzemenő eredményeket ettől elvárni nem lehet. A Magyarok Világszövetsége sohasem terjesztette ki tevékenységét a szomszéd országok magyarjaira, az Anyanyelvi Konferenciának sincsenek eszközei, hogy kisebbségek anyanyelvi fejlődése érdekében hathatósan közbejárjon. Igazat kell tehát adni Gosztonyi Jánosnak, aki az 1977-es találkozó végén kijelentette, hogy: "Különbséget kell tennünk a szomszédos országokban élő magyarság és a világ más országaiban élő magyarok között. A szomszédos országok magyar anyanyelvű lakossága nem bevándorolt, hanem őshonos. Évszázadok óta, sőt ezredéve él szülőföldjén. Nem tehet róla, hogy a történelem fordulatai módosították a határokat. Az ő anyanyelvük megtartását, népi, nemzeti kultúráját elsősorban nem valamiféle mozgalommal, hanem állami törvényekkel, intézményekkel, intézmények rendszerével kell biztosítani."^[532] Illetékes tehát a budapesti kormány, amelynek államközi szerződésekkel és politikai megállapodásokkal kellene gondoskodnia arról, hogy a magyar kisebbségek zavartalanul ápolhassák nyelvüket és nemzeti hagyományaikat.

Az anyanyelvi konferenciák rendezői nem voltak finnyásak és válogatósak, {444.} amikor a meghívandók listáját összeállították. Az első konferencián, 1970-ben feltűnt, hogy politikailag milyen vegyes társaság ülésezett Debrecenben és Budapesten. Volt nyilas képviselőtől és publicistától kezdve a mérsékelt közép minden irányzatán keresztül egészen radikális és szocialista eszméket hirdető baloldaliakig a politikai színkép minden árnyalata képviselve volt. A résztvevők kifelé egységet mutattak. A közös nevező a magyarországi hatóságokkal szembeni barátságos, szívélyes magatartás volt. Nem sok, de elegendő ahhoz, hogy Budapest tudomásul vegye és elfogadja őket. Ehhez az elfogadáshoz nem kellett több, mint egy jóindulatú gesztus, elismerő nyilatkozat, amely elfeledtette a múltat és reményt nyújtott a további kapcsolatra. Ilyen alapon szerveződött az A. K. nyugati táborának többsége: külföldi munkájukhoz hazai segítséget remélő nyelvoktatókból, lektorokból, műfordítókból, magyarországi megjelenésre éhes költőkből és írókból, az emigráns politikából kikopott egyesületi vezetőkből, valamint amerikai egyetemi tanárokból, akiknek évi tevékenységi jelentését szépen gazdagították és díszítették a magyarországi tudományos kapcsolatok, előadások, cikkmegjelenések, konferenciázások. A kisebb rész olyan írókból, tudósokból, tanárokból, szakemberekből áll, akiket inkább egyetemes magyar, mint önös egyéni érdekek vezérelnek.

A Magyarországra látogató, kapcsolatokat építő és konferenciázó, sajtóban megjelenő, dicsérő említésekben részesített külföldi magyarokról a propaganda sikerrel rajzolta meg a haladó, az idővel lépést tartó, a szocializmussal rokonszenvező, józan, felvilágosult, békeszerető demokraták képét, kik megérdemlik az ország lakóinak érdeklődését és a haza megbecsülését. A valóságban a választóvonal egészen másutt húzódott. A józanságnak, mérsékletnek, demokrata mivoltnak semmi köze nem volt a budapesti hivatalokkal ápolt kapcsolatokhoz. Aminthogy a hazai intézményekkel együttműködők között szép számmal akadtak olyanok, akik a magyarországi fejleményekkel szemben semmilyen megértést nem tanúsítottak. Az esetek nagy számában mind a két fél becsapta a másikat. Budapestet és sok nyugati partnerét csak a formalitások érdekelték. Mind a két oldal arra számított, hogy túljár a másik eszén. Az együttműködőket a magyar fővárosban mint a korszerű gondolkodás és a szülőföldhöz való hűség mintaképeit ünnepelték. Közülük sokakat ugyanakkor más nem érdekelte, mint az új szerepükben való tetszelgés, fontoskodás, neofita buzgalom. Egy-egy hazai kirándulást mi más követhetett tehát, mint az otthoni állapotokon való fanyalgás, a magyar elmaradottság jeleinek emlegetése és a kommunista funkcionáriusok nevetségessé tétele. Budapest valószínűleg elégedetlen sok nyugati partnerével, de realista és nem válogat, azzal dolgozik együtt, aki erre hajlandó.

A cél nem más, mint a nyugati magyarok kommunistaellenes érzelmeinek tompítása és az emigráns politika gyengítése. Kiderült: az emigránsokkal vagy volt emigránsokkal is ki lehet alakítani egy olyan viszonyt, hogy azok ne dolgozzanak a budapesti rezsim ellen. Ha már érte nem tesznek semmit, hát legalább jóindulatú semlegességet tanúsítsanak. Az is szembeszökő volt, hogy a nyugatiakkal foglalkozó hazai funkcionáriusoknak azok a legkedvesebb partnerek, akiknek hivatásuk és érdeklődésük messze esik a magyar ügyektől, tehát kevéssé eshetnek abba a kísértésbe, hogy politikai {445.} kérdésekbe beleszóljanak és esetleg nem tetsző dolgokat mondjanak. A semleges vagy közönyös magyarok száma állandóan nőtt és mivel a magyarországi fejlődés inkább pozitív, mint negatív irányba mutatott, nem volt nehéz velük a békés egymás mellett élés légkörét megteremteni.

Az emigráció mérsékelt gondolkodói és írói részéről gyakran lehetett hallani azt a kifejezést, hogy "együttműködés a magyar néppel: igen, együttműködés a hivatalokkal és hatóságokkal: nem!" Akármilyen tetszetős is e nézet, nagy gyengéje, hogy nem ültethető át a valóságba, mert a magyar néppel nem lehet együttműködni hivatalok és hatóságok kikapcsolásával. Bármilyen érintkezés feltételezi bizonyos állami hivatalok és hatóságok igénybevételét. Maga a rokonlátogatás sem vihető keresztül anélkül, hogy valamely külképviselethez kelljen fordulni vízumért, be kelljen jelentkezni az illetékes rendőrségnél, találkozni kelljen a főleg nyugati szellemi embereket olykor felkereső külügyminisztériumi "belügyesekkel". A magyar néphez eljutni csak hivatalos személyeken keresztül lehet. A jól hangzó tétel tehát gyakorlatilag használhatatlan.

Az írók körében gyakran hangzik el az a logikus kérdés, hogy miért a Magyarok Világszövetsége vagy az Anyanyelvi Konferencia az ő magyarországi partnerük és nem az Írószövetség, vagy a PEN Klub. Természetes partnereik kétségtelenül ezek lennének. Akik e kérdést felteszik, elfelejtkeznek viszont a magyarországi intézmények "profit"-járól, amelynek alapján az Írószövetség csak a szocialista országokkal való irodalmi kapcsolatokat ápolja, a PEN Klub pedig a nem-szocialista országok íróival való érintkezésben illetékes. Ki marad tehát a nyugati magyar írók számára? Csak a Magyarok Világszövetsége és az Anyanyelvi Konferencia. Az együttműködésre kész nyugati íróknak tehát nincs választásuk, azok a partnereik, akik e feladatra hivatalból kirendeltettek.

A magyar-magyar kapcsolatok bővülése és elmélyülése kikerülhetetlen folyamat volt. Budapesten előszeretettel érvelnek amellett, hogy ennek azért kellett bekövetkeznie, mert a realitások elől józan ésszel nem lehet kitérni és előbb vagy utóbb mindenkinek be kell látnia, a szocializmus Magyarországon nem átmeneti állapot, hanem tartós berendezkedés. Valóban, de a tapasztalatok bizonysága szerint az uralkodó hatalom körében bekövetkezett jó irányú változások legalább annyira megkönnyítették a közeledést, mint az emigránsok szemléletében végbement fordulat. A mai állapotok eléréséhez nemcsak az kellett, hogy az emigránsok józanabbul és reálistábban gondolkodjanak, hanem az is, hogy a kommunista rezsim emberségesebb, engedékenyebb, megértőbb, elviselhetőbb legyen. Nem az történt, hogy a kommunizmustól idegenkedő vagy azt elutasító emigránsokkal szemben a "létező szocializmus"-nak lett igaza, hanem az, hogy a magyar "létező szocializmus" annyira megváltozott, hogy a tőle idegenkedők vagy elutasítók is, ha realisták voltak, létét tudomásul vehették, vele a civilizált érintkezés formái szerint kapcsolatba léphettek.

Bizonyos mértékű érintkezés és párbeszéd elől nyugati magyarok már csak azért sem zárkózhattak el, mert az ötvenes és hatvanas években ők voltak azok, akik a budapesti rendszert elzárkózásáért és a magyar nép elszigeteléséért elmarasztalták, az országnak a nyugatról való leválasztását felhánytorgatták, a normális kapcsolatokat sürgették. Amikor tehát ennek {446.} a rendszernek a képviselői korábbi politikájuk téves voltát belátva a nyugattal a kapcsolatok újrafelvételének útján immár nagy előrehaladást tettek és a magyar-magyar kapcsolatok rendezését is napirendre tűzték, az elzárkózást és elszigetelődést ostorozók nem kezdhettek egy ellenkező előjelű és irányú elzárkózásba és elszigetelődésbe. Az a tény, hogy mind többen vesznek részt a hazai és a külföldi magyarok párbeszédében, kölcsönös megismerésében és érintkezésében, annak jele, hogy a kapcsolatok kiépülése buktatók és visszaesések ellenére is előre halad. Az eredmény és siker elsősorban a magyarországi kormányférfiak érdeke lenne, mert ha ez a fejlődés megakadna és romlás következnék be, a felelősség elsősorban őket, a birtokon belülieket terhelné.

A magyar-magyar kapcsolatokról rajzolt kép nem lenne teljes, ha nem történnék említés arról, hogy ezek fogyatékosságaik és hiányosságaik ellenére is fejlettebbek, mint akármelyik más kommunista rendszerű ország kapcsolatai a nép külföldön élő részével. A legtöbb kommunista kormánynak csak elítélő és megvető szava van az emigrációról. A lengyel és a csehszlovák újabbkori történelem néhány rövid periódusát leszámítva, a jelenlegi magyarországi kormányzat a legmegértőbb, legméltányosabb és saját feltételei alapján ugyan, de leginkább hajlandó a békés kapcsolatokra az országból elüldözött vagy eltávozott anyanyelvi társakkal.

A magyarok közötti kapcsolatok mind a hazában, mind az idegenben élő magyarok körében mind ez ideig kellően meg nem emésztett problémának látszik. Megnyugtató rendezését talán előmozdítaná, ha minderről kintiek és hazaiak között hűvösebben, érzelmek és indulatok nélkül, a lehetőségek, esélyek és kockázatok higgadtabb mérlegelésével lehetne beszélni. Valamint, ha a budapesti kormányzat részéről elfogadásra találna a kölcsönösség elve, az egyirányú forgalom kétirányúvá válnék, a sokat emlegetett kulturális csere valóban az lenne, amit a szó és a fogalom kifejez.

Az iménti elemzés talán érzékelteti, hogy milyen új jelenségek és fejlemények szélesítették ki és mélyítették el az emigráció addigi megosztottságát, vagy váltották fel újakkal a régi ellentéteket. Helsinkivel, a Magyar Szent Korona Budapestre való visszatérésével és az óhazával szövődő mind sűrűbb kapcsolatokkal új korszak kezdődött, amely a kérdések egész sorát vetette fel és állította a nyugati magyarokat olykor feloldhatatlan dilemmák elé.

Akik kételkednek az érintkezés és a párbeszéd értelmében, joggal és méltán hivatkoznak lehangoló tényekre, a mai magyarországi valóság elkedvetlenítő mozzanataira. Akik a kapcsolatokat és a szóértést pártfogolják, ugyancsak joggal és méltán emlegetik, hogy a mégoly vitatható kezdemények és eredmények ellenére is, azok nélkül ma sivárabb és szegényebb lenne a magyarok egymásról való ismerete és kölcsönös viszonya.

Vajon, el tudnak-e igazodni a hontalanságban élő magyarok az érvek és ellenérvek szövevényében, meg tudják-e találni azt az egészséges középutat, amelyen haladva elérhetik a magyarok együvé tartozásának látható megnyilvánulását, és ugyanakkor meg tudják tartani szabad, független, autonóm személyiségüket, tudatában a magyar államiság működési feltételeinek, az ország és a nép valódi állapotának, a gyakran változó külhoni lehetőségeknek és mindezek helyes megítéléséből fakadó feladatoknak?

A nyugaton élő magyarok olyan állapotban értek el a nyolcvanas évekhez, hogy megváltozott közösségi jellegük. A történelem alakulása gyengítette tevékenységük politikai és erősítette annak kulturális vetületét. Az emigrációs jelleg elhalványodott, mivel csökkent a hazai hatalommal való szembenállás heve. Az ellenséges, rendszerdöntő, mindent tagadó és semmit el nem ismerő magatartás enyhült.^[533] Az előtérbe egy olyan ellenzéki magatartás került, amely a budapesti kormányzattal és annak politikájával kiegyezni nem tud, de bírálatával annak módosítására, a hibák és mulasztások elismerésére, a nép javát szolgáló kezdeményezések elindítására ösztönzi. Ilyen értelemben komoly szerepe is lehet. Építő módon járulhat hozzá Magyarország belső állapotának és külkapcsolatainak megjavulásához, adott esetben függősége lazulásához, önrendelkezése visszanyeréséhez. Az adott nemzetközi helyzetben és erőviszonyok között ez nem lebecsülendő cél. A politikai emigrációnak nemes feladat. Ennek változatlan léte és időnkénti feladatvállalása nem homályosíthatja azonban el azt a körülményt, hogy a nyugati magyarok egy idő óta több elszántságot és erőt fordítanak művelődési célok megvalósítására, mint a politikai szerepre. Nem azért, mert attól visszariadnak, hanem azért, mert pillanatnyi hasznát korlátozottnak látják.

A széles körökben terjedő elnevezések: nyugati magyarság, magyar diaszpóra, szórványmagyarság, mind mintha azt jeleznék, hogy a politika helyett az anyanyelv, a művelődés, a hagyomány, a szellemi közösség tudata került az első helyre. Amilyen mértékben szűkülnek a politikai cselekvés lehetőségei, olyan mértékben tágulnak a magyarok nemzeti állagának megtartására, azonosságának tudatosítására, szellemi teljesítményekre szánt erőfeszítések.

A nyugati magyar egyházak változatlanul eleven tevékenysége, a cserkészetnek az ifjúság érdekében végzett áldozatos munkája, a hétvégi iskolák felbecsülhetetlen értékű működése, a magyar szórványokat összefogó egyesületek és szervezetek ténykedései, az értelmiségi körök magas színvonalú és a hungarológiai érdeklődést kielégítő összejövetelei, az írók és művészek alkotókedve, a folyóiratok, lapok és könyvkiadók lankadatlan küzdelme vállalt feladataik teljesítéséért, a magyar tudósok, szakemberek és vállalkozók tehetségének, leleményességének nap mint nap észlelhető megnyilvánulásai, a valóságos teljesítmények megbecsülésére irányuló hajlandóság növekedése, mind azt látszanak igazolni, hogy a nyugati magyarság megtalálta a politika eltorlaszolt útjai helyett azokat az új utakat, amelyeken haladva a világban való hasznos jelenlétének további bizonyítékait szolgáltathatja.

Az 1945 és 1985 közötti négy évtized eredményeit számba véve az imént vázolt jellegváltozás semmiképpen sem sugallhatja azt, hogy amit a menekült magyarság ez idő alatt tett, az felesleges, értéktelen, hiábavaló volt. Nagyot változott az idő. Ma nem lehet a cselekvésnek ugyanaz a közvetlen célja és iránya, mint volt negyven vagy harminc évvel ezelőtt, de még kevésbé a módszere és eszköztára. A változatlannak tekintett távoli célokat is veszélyeztetheti a helytelenül megválasztott út és eljárás. Egy nemzetnek {448.} külföldre kényszerített vagy külföldre szakadt része mindig az adott helyzetnek, erőviszonyoknak, lehetőségeknek az alapján határozza meg a szerepét és vállalt feladatát. Az elmúlt negyven év mérlege mindenképpen pozitív. Az emigránsoknak elegendő okuk volt, hogy az országot elhagyják. Voltak időszakok, amikor mást nemigen cselekedhettek, még ha nem képzelték is el és nem akarták is életüket idegenben leélni. Nem kell tehát bűnbánó lélekkel visszagondolniok hajdani döntésükre, bármikor távoztak is el, helyesen teszik, ha nem hallgatnak azokra, akik Magyarországon azt sugallják nekik, hogy tévedtek, megtántorodtak, engedtek a félrevezetésnek és ezért bűntudatot kell érezzenek.

Az újabbkori magyar történelem tele van olyan mozzanatokkal, amikor szabadlelkű emberek előtt nem volt más lehetőség, mint a hatalommal szembeni ellenállás, a belső visszavonulás, vagy a távozás. Ha ma már elismerésben és méltánylásban részesül, hogy a szembeszegülésnek és a visszahúzódásnak, egy vétkes hatalomtól való idegenkedésnek komoly okai voltak és e magatartások nem elmarasztalást, hanem tiszteletet érdemelnek, akkor az önkény elleni állásfoglalásnak az emigráció útján történő dokumentálása is ugyanilyen elismerést érdemel. Bűnbánatot sürgetni vagy elvárni tehát korszerűtlen kívánság.

A nyugati magyar emigránsok sokat tévedtek, sokat civakodtak és egymással is háborúskodtak, a változó idők által feladott változó kérdésekre olykor érthetetlen válaszokat adtak, értékeiket gyakran nem becsülték meg és erejüket haszontalan dolgokra fecsérelték, de négy évtizedes működésükhöz sok szép eredmény és alkotás is fűződik. A magyar társadalmat, annak keresztmetszetét tükrözték és ha hibáik, gyengeségeik, fogyatékosságaik, vétkeik voltak, azok az egész magyar társadalmat terhelik, aminthogy erényeik és sikereik is az egész magyar társadalom javát szolgálják. A második világháború utáni magyar emigráció úgy viselkedett, mint általában az emigrációk, és nem marad el a történelem bármely más emigrációja mögött. Legfeljebb eredménytelenebb volt, mint némely másik, mert fő célját eddig nem érte el, vagyis azoknak a viszonyoknak a megváltoztatását, amelyek miatt létrejött.

Szerepe nem fejeződött be és ha a politikait nagyrészt felváltotta a kulturális, ez annak a fejlődésnek is következménye, hogy a nyugati magyarságot számbelileg növelő új menekült rétegek már nem elsősorban politikai okok miatt hagyják el az országot, hanem a jobb életfeltételek, a zavartalanabb alkotás, a kedvezőbb közérzet és az előnyösebb személyes érvényesülés miatt. Szellemi teljesítményekkel is - ha azok értékesek - elérhetők vagy megközelíthetők politikai célok.

A

A