3. Sivatagi egerek (Meriones Illig.)

Az északafrikai sivatagi egerek itt különösen azért érdekelnek bennünket, mert azok kerülnek leginkább állatkertjeinkbe, sőt néha még állatkedvelők birtokába is.

A nagy sivatagi egér (Meriones shawi Roz.)

Nagy sivatagi egér (Meriones shawi Roz.).

A sivatagi egerek közül a leggyakoribb faj. Kisebb a patkánynál. Életmódját Günther nyomán adjuk.

Günther a sivatagi egereket a legkellemesebb szobai állatoknak mondja, amelyek valaha is birtokában voltak, s mindenekelőtt teljes szagtalanságukat dícséri. Ez okból a legjobban féltett szobában is tűrni lehetett, hiszen teljességgel „szalonképesek” voltak.

Günthernek egy párocskája volt; „a két állat teljes békességgel élt egymással, s ha nem aludtak, azzal foglalatoskodtak, hogy a homokot dombbá halmozták fel, vagy pedig mély folyosót ástak bele, miközben hihetetlen gyorsasággal szaladgáltak ide-oda. Más alkalommal a homokot elülső lábaikkal kaparták ki, s azután időről-időre hátulsó lábaikkal nagyon szélesen hátra szórták. Evés közben hátulsó lábaikon ültek.

„Bizonyos idő múlva azt figyelhettem meg, hogy a nőstény a kölesszemet nem harapta szét, hanem többet összegyüjtött a szájüregében és ebben bevitte a lakásába, ahol annak egyik zugában halmozta fel, majd pedig elfedte homokkal. Ezzel azután vége lett a békességnek, mert amint a hím az elrejtett raktárhoz közeledett, a nőstény rögtön odaugrott, hogy elmarja onnan. Az ilyen támadás mindig nagyon tréfás lefolyású volt. A nőstény a hím alá iparkodott furakodni s hátulsó felével félrenyomni, s egyik szemét becsukva, alulról iparkodott megharapdálni, a hím ellenben felágaskodva, folytonos nyívákolás közben igyekezett a támadást elhárítani és a nőstényt karmolni. De mindig ő húzta a rövidebbet egyébként is, s hogy pl. elveszített hálóhelyéért kárpótoljam, egy másik dobozt is tettem a ketrecbe. De az sem használt semmit sem, mert alig hurcolkodott beléje a hím nagy boldogan, mindjárt megjelent a nőstény, kimarta onnan is és az új hálószobát is birtokba vette. Ugyanez a jelenet megismétlődött akkor is, amikor még egy dobozt helyeztem el a ketrecben; a nőstény kapzsisága kielégíthetetlennek mutatkozott. Azonban a rejtély csakhamar megoldódott; a nőstény hat rózsapiros, csupasz, vak, igazán egy cseppet sem tetszetős kölyket ellett. Mivel a fiatal anya most állandóan olyan izgatott volt, hogy a hímbe annak a legcsekélyebb közeledésére is rettenetesen belémart, az utóbbit másik ketrecbe tettem át. Egyébként a fiatalokat bármikor megérinthettem a nélkül, hogy az anya harapni próbált volna, s mikor a kölykek már nagyobbacskákká lettek és sárgásfehér szőrruhájukban, nagy, fekete szemeikkel valóban végtelenül kedves lényeknek bizonyultak, akkor is a kezembe vehettem s a ketrecbe bárhová tehettem őket, a nélkül, hogy az anya ezért haragudott volna. Csakhogy akkor gyorsan a szájába kapta őket és vitte vissza a vackába, miközben néha olyan kíméletlenül ragadta meg őket, hogy meglehetősen keservesen nyívákoltak. E közben volt alkalmam megcsodálni az anya erejét is, amikor farkát magasra föltartva, ide-oda szaladgált, később már meglehetősen nagyranőtt kölykét fogai közt tartva. Sőt midőn az egyiket egyszer egy meglehetősen magas söröspohár fenekére tettem, az anya még onnan is kihozta, egy merész ugrással átvetve magát a pohár szélén.

„A fiatalok gyorsan növekedtek, egynek a kivételével, amely elpusztult, s mikor az apát későbben megint hozzájuk eresztettem, kiderült, hogy annak is nagy öröme telik bennük. Ha közeledtek hozzája, gyengéden nyalogatta őket s hozzájuk símult. Azonban az anya, amely mint önző lény, sem a vackát, sem a kölykeit nem akarta megosztani mással mindig elmarta a kölykekhez közeledő apát.