3. ALREND: Csöves polypocskák, Virágmedúzák (Anthomedusae)

A hydroid polypocskák köveken, cölöpökön, algákon és csigaházakon s a víznek egyéb tárgyain bevonatokat képeznek. Elterjedésük a tenger hullámtöréses partjaihoz vagy a csekélyebb mélységekhez van kötve. Testük nyélre, gyomortájra, a szájjal fejecskeszerű tájékra s a fogókarokra tagolódik. A nyél növényi gyökér módjára ide-oda kúszik az alzaton; erről a gyökérről s a felágaskodó nyélről is új polypocskák sarjadzanak s ilyenképpen kiterjedt állatpázsitok vagy másminémű telepek, mint toll, ág vagy bokorszerű képződmények fejlődnek. A telep minden egyes tagja barna, merev, chitinszerű védőanyagot termel, melyet peridermának nevezünk. A tubuláriák peridermaburka a polypfejecskét nem vonja be.

A tubuláriák közé tartozik a tengerből nemrég az európai édesvizekbe hatolt buzogányos polypocska (Cordylophora lacustris Allm.). Ez az édesvizi polypocska 4–8 cm magas, díszesen elágazott, pirosas-fehér, törpe fákat formál, mely gyökérfonadékával kövekre, fákra, kagylóhéjakra nő rá. Az állat szabad medúzákat nem nevel. A hím és a női csirasejtek kicsiny buzogányszerű gonophoronokban képződnek, melyek a polypocskák alatt apró ágakon sarjadzanak. Az egyes állattelepek váltivarúak. Ezt a nevezetes állatot egészen a mult század közepéig csak Európa és Észak-Amerika félsósvizű tengerpartjairól, folyótorkolatjaiból ismerték. Boulenger vizsgálatai szerint akkor még csak az 1.3%-ú sósvíz képezte elterjedése határát. Később aztán megjelent az Elbe és a Temze alsó folyásánál s ma már az ó- és újvilág minden nagyobb édesvizében elterjedt. A Saalban a tengertől 300 km-nyire s Amerikában már a tengertől 2400 km-nyire is megtalálták a folyókban. A lárvájáról Hincks megállapította, hogy az csak mintegy félnapig úszik szabadon, mert a víz áramával nem tud küzdeni; ennélfogva világos, hogy az állat a folyókban passzíve a hajózással kapcsolatban terjed felfelé. Vándorkagylók (Dreyssensia) szintén fontos szerepet játszanak az elterjesztésében.

A Hydractinia echinata Flem., ez a tisztán tengeri állat a szaporítás tekintetében egészen hasonlóan viselkedik, mint a mi Cordylophoránk. Ezen a gonophoronok nem egyenként sarjadzanak, hanem kötegesen képződnek sovány szájnélküli egyéneken, melyeknek tapogatókarjaikat csak mintegy jelzik a csalántelepek bunkói. A telep ilyenszerű egyénei csak a gonophoronok képzésére szolgálnak s ezért csiranyeleknek (blastostyle) nevezzük. Ez is példázza a mi számunkra azt, hogy hogyan alakul ki a telepen belül munkamegosztás következtében a telep egyéneinek különbözővé válása, amellyel már fönnebb a Hydractiniákkal kapcsolatban is találkoztunk. Hargitt adatai szerint a kis polypocskák parti cölöpökön, vízinövényeken, különböző rákok ollóin telepednek meg. Rendszerint azonban olyan csigahéjakon alkotnak pázsitbevonatot, melyekben a remeterákok lakoznak. A remeterákházakon való élet sok jóval jár a polypocskák számára, mert a rák lakomáiból bőségesen jut hulladék a telepes szomszédoknak is. A rák pedig a helyhez kötött állattelepet magával hordozza és így polypocskáink is voltaképpen a szabad vándorok táplálkozási körülményei között élnek. Mivel szolgálják meg a polypocskák a jóbarát segítségét? A csigaház telepeseinek táplálkozó és szaporító polypocskáin kívül védőrsége is van a nyulánk, szájnélküli, de gombszerű csalántelepekkel gazdagon ellátott „spirális zoidok” képében. A védőrség minden egyes tagja nagyszerűen tölti be szerepét: kígyó módra összecsavarodik, majd kinyújtózik és közben ide-oda csapkod. Ezek a védőpolypocskák a csigaház héjszegélyén tömötten állanak, s a csigaháznak mintegy kapuőrségéül szolgálnak. Ha a rák valamitől visszahőköl, akkor azzal a védőpolypocskáknak mintegy jelt ad arra, hogy élénken csapkodjanak a bejárat előtt s amennyiben a remeterák ellensége a házba is be akarna jutni, veszedelmesen össze-vissza csalánozzák. A Hydractinia-telep ezenkívül még más hasznot is hajt a ráknak. Vastag gyökérfonadékszerű bevonatával megvastagítja a csigahéjat s egyúttal túl is nő a héj szájadékán és fölöslegessé teszi a ráknak veszélyt jelentő költözködését, midőn annak növekvése közben szűk lakásából nagyobb csigaházba kellene áthurcolkodnia. A Hydractinia-telepből ezenkívül peridermából képződött tüskék is merednek ki. A telep védtelen egyedei ezek közé guggolnak, ha a csigaház felfordul, különösen pedig akkor ha apály idején a remeterák házastól künnreked.

Hydractinia echinata Flem. telepe a remeteráktól elfoglalt Buccinium-házon. Természetes nagyság

Hydractinia echinata Flem. telepe a remeteráktól elfoglalt Buccinium-házon. Természetes nagyság

Utalunk itt egyik színes képünkre, amelyen gyönyörködhetünk a habszerűen gyönge „pirosnyelvű” Tiara pileata Forsk.-ban és a kép egyik Tiárida-féle medúzát tárja elénk, a Catablema campamulata H.-t. A tiaridák nevüket annak a nagy hasonlatosságnak köszönhetik, mely köztük s a perzsa királyok koronája között van. Hasonlít a Catablemához a Tiara (Turris) pileata Forsk.: ez a Földközi-tengerben s Európának atlanti-óceáni partjain a legközönségesebb hydromedúza. Az állatok ezrével úszkálnak keresztül-kasul a tenger vizében. A legnagyobbak harangmagassága 15–40 mm, a harang harántmérete pedig 10–20 mm. A négyszögletű gyomortag, mely a harang üregében csüng alá, s melynek falán a csiraszervek helyezkednek el, a vörösnek, sárgának, barnának és a sötét bíborvörösnek minden árnyalatában tündöklik. A 12–48 fogókar vagy színtelen, vagy bíborvörös; minden egyes fogókar tövében buzogányszerű alzaton sötétvörös, barna vagy bíborfekete piciny szem helyezkedik el. Az állat színpompáját betetőzik a bélcsőnek sugár- és körcsatornái, melyek néha smaragdzöldben tündökölnek. A Tiara-medúza lárvájából állattelepek keletkeznek, melyek az európai sziklapartokon igen gyakoriak. E telepeket a medúza ismerete előtt Perigonimus repens Wright néven írták le a búrvárok. Ez a polypocskanemzedék szívesen telepszik a Corystes nevű ráknak hátára és lábaira.

Hydromedúzák

Hydromedúzák

A természetbúvároknak valóságos kísérleti nyulacskái a különféle Tubularia-fajok. Ennek polypocskái a peridermától nem védett fejrészüket könnyen újraképzik, hogyha azokat kísérletképen levágjuk. Erre az újraképzésre a természet azzal szoktatta rá a polypocskákat, hogy a Tubularia-telepek a legkülönbözőbb rákok állandó táplálékául szolgálnak. Végük volna ezeknek a fajoknak, ha mindennapos veszteségeiket nem tudnák hamarosan pótolni; ellenkezőleg, annyira megszokták, hogy a halál állandóan kaszál közöttük, hogyha valami a nyár folyamán le nem vágja a polypocska fejét, akkor az legalább egyszer önként esik le.

A Tubularia larynx Ell. Sol. az európai partokon mindenfelé található; két fogókar-koszorúval van ellátva, az egyik koszorú a száját köríti, a másik pedig hosszú fogószálaival a körteformájú fejecske legszélesebb övét díszíti. A telep érett, ivaros egyedei ugyancsak ezen az övön vannak meduzaszerű gonophoronokkal ellátva. Nevezetes jelenség, hogy a tojásból kikelő álcák valóságos rendes polypocskák és mégis csillóik segítségével úszni is tudnak, fogókarjaikkal pedig szabadon csuszkálnak.

A XXII. képen a 3. rajzon óriási hydroid polypot, a Branchiocerianthus imperator Allm. nevű fajt látunk, melyet a Challenger-expedíció hozott föl Japán közeléből 5000 méternyi tengermélységből. Ez az állat két és egynegyed méter magas. Nem alkot telepet, hanem a talpi korong üstökszerű nyújtványával csak magános polypként gyökerezik a tengerfenékbe. Periderma csak ezt az üstökös alsó részt borítja. Ábránk azt árulja el még, hogy a fogókarok két övben fejlődnek s az alsók fölött gonophoronoknak szép koszorúja látszik.