Kalauzhalak (Naucrates Cuv.)

Testük hosszúkás, csaknem teljesen orsóalakú és apró pikkelyek fedik. A farok mindkét oldala ormós. A tüskés hátúszó néhány rövid, szabad tövisből áll. Álúszóik nincsenek. Az állkapcsokat, továbbá az eke- és a szájpadláscsontokat bársonyos fogazat borítja.

A hajóvezető hal (Naucrates ductor L.)

A csak néhány fajból álló Naucrates Cuv.-nemzetség tagjai közül a hajóvezető, vagy kalauzhalat, N. ductor L.,

Kalauzhal, vagy hajóvezető hal (Naucrates ductor L.).

mutatjuk be. A régiek „Pompilius” néven emlegetett hala, amely a hajók nyomába szegődött, nem lehetett más, mint a kalauzhal. Főbb ismertetőjelei a következők: megnyúlt tojásdadalakja van; orra tompa; első hátúszójából mindössze néhány szabadon álló sugár maradt meg; a farok oldalán él vonul végig; testét kis pikkelyek borítják; fogazata rövid kefefogakból áll, amelyek az állkapcsokon és a garatcsontokon keskeny, az ekecsonton és a nyelv közepén pedig szélesebb pásztát alkotnak. Alapszíne kékes ezüstszürke, amely a hátán sötétebb, a hasán pedig tiszta ezüstbe megy át; a test díszítése öt sötétkék sávból áll. A mellúszó kékesfekete, a hasúszó fehér, a hasúszó töve kék, a szegélye sötétebb. Első hátúszójában 3–6 tüske, a másodikban 1 és 26, a mellúszóban 19, a hasúszóban 1 és 5, az alsóban 2 tüskés és 16 puha, a farokúszóban pedig 17 sugár van. A kalauzhal 20–30 cm-re nő meg.

„Mindig mesének tartottam, hogy a kalauzhal a cápát vezetné, míg saját szememmel meg nem győződtem róla, hogy ez az adat megfelel a valóságnak – írja Commerson. – Azt, hogy a kalauzhalak összeszedik a cápák zsákmányából származó morzsákat, könnyű megérteni, nehéz azonban megmagyarázni, hogy a cápák miért nem kapják be ezeket a folyton az orruk előtt uszkáló halakat? Sokszor láttam, amikor kalauzhal a vízbe dobott szalonnadarab után úszott, majd meg a cápához sietett, mire az maga is tüstént odaúszott. A horogra került cápa mellett a kalauzhalak mindaddig kitartanak, míg a vízből ki nem emelik. Ha nem találnak más cápát, akkor a hajó mellé szegődnek és több napon át követik, míg szerencséjük valahol cápát nem hoz az útjukba.” Ezekkel az adatokkal a többi megfigyelő leírása is megegyezik. Kiegészítésül Bennet még hozzájuk teszi, hogy csak a magányosan kóborló cápákat kísérik kalauzhalak, ha ellenben több verődik össze, elmaradnak.

A kalauzhal és a cápa közötti baráti viszonyt sokfélekép magyarázzák. Vannak, akik feltételezik, hogy vadászatra a kalauzhal vezeti a cápát, mégpedig abban a reményben, hogy a zsákmányból neki is jut. Valószínűbb azonban, hogy a kalauzhal a félelmetes ragadozó környezetében biztonságban érzi magát leggonoszabb ellenségeivel, a fürge rablóhalakkal szemben, a cápától viszont nincs mitől tartania, mivel ügyes mozdulataival könnyen kikerüli. A fiatal fattyú makrahalak ugyanilyen módon csatlakoznak a meduzákhoz, úgyhogy az utóbbi feltevés valószínűnek látszik. Egyébként a kalauzhal és a cápa között biztosan van valamilyen viszony, mert kölcsönösen törődnek egymással. Erre vall Geoffroy Saint-Hilaire itt következő leírása is. „Egyiptomba való utazásom alatt szélcsend következett be. Hajónkhoz ekkor cápa közeledett, amelyet kétoldalt bizonyos távolságban két kalauzhal kísért. A kalauzhalak a hajót kétszer körülúszták, s mivel semmi ennivalót nem találtak, cápájukat magukkal vive, továbbálltak. E közben a hajóslegények szalonnával felcsaliztak egy erős horgot és a vízbe dobták. A halak ekkor már elég messze jártak, de a csobbanásra visszafordultak. Mihelyt a szalonnát megtalálták, visszatértek a cápához, amely ezalatt azzal töltötte az időt, hogy a felszínen lubickolva mulatott. A cápa, kétoldalt kis barátaitól kísérve, legott visszaúszott a hajóhoz, s mivel a szalonnát nem vette mindjárt észre, a kalauzhalak szinte odatolták hozzá. A csalétekből először egy darabot harapott le, majd megint hozzákapott és a következő pillanatban már a horgon vergődött. Felhúzták a fedélzetre és két órával később horogra került az egyik kalauzhal is. Ezek ugyanis ottmaradtak a hajó közelében.”

Az „Arcturus”-expedíció tagjai a Csendes-tengerben, feleúton Panama és a Galapagos-szigetek közt, szép, verőfényes napon cápafogással szórakoztak. Hosszúnyelű kampón halcsalit bocsátottak le és úgy huzogatták az orruk előtt, mint a szamár előtt a répát szokták. A cápák ugyanúgy viselkedtek, mint a szamár szokott. Orrukkal követték a csalit, úgyhogy „a bestiák a lábunk előtt jelentek meg a felszín közelében és jól láthattuk a ragyogó kék kalauzhalakat, amelyek kínos pontossággal követték hatalmas termetű gazdájuknak minden mozdulatát, sőt előre megsejtették. Az egyik nagy bestiának három ilyen fullartárja volt, amelyek szigorúan betartottak bizonyos menetelési rendet: egyikük valamivel a cápa feje előtt úszott, a másik kettő pedig az állkapcsával egy szintben. Az ilyen flottacsoportban a mozdulatokat annyira egyidőben hajtják végre, hogy lehetetlen eldönteni, vajjon a cápa követi-e a kalauzhalakat, vagy pedig megfordítva” – írja William Beebe („The Arcturus Adventure”, 1926), aki szintén azon a véleményen van, hogy a kalauzhalnak valami haszna van ebből a társulásból. Nem lehet megállapítani, hogy a cápákat rávezetik-e a zsákmányra, vagy pedig csak követik őket, annyit azonban Beebe is bebizonyítottnak vesz, hogy a nagy ragadozó asztaláról lehulló morzsákkal táplálkozik.

Beebe és társai a telepes zsákállatokkal rokonságban álló nagy tüzes ugorkát (Pyrosoma) figyeltek meg, amint a hajó mellett a kristálytiszta vízben lebegett. A tüzes ugorka kocsonyahengere alatt vagy féltucat kalauzhal lapult meg, úgyhogy a gőzöst állandóan kísérő tonhalak nem is vették észre őket, „pedig – mondja Beebe – ez az ernyő nem takarta el őket jobban, mintha valaki szúnyoghálóban, vagy görög oszlopcsarnokban rejtőzik el. Amint hajónk éle eleven ernyőjük közelébe ért, pánik tört ki köztük. Mind a hat hal kirebbent a fedél alól, s mintha ugyanaz a gépezet mozgatta volna őket, hat tonhal kapott utánuk – és hat kis kalauzhal megszabadult a jövő gondjaitól.”

Sok megfigyelő azt állítja, hogy a kalauzhal a cápák ürülékével táplálkozik, ez azonban még nincs bebizonyítva, gyomrában ugyanis rendesen csak kisebb halakat találnak.

A kalauzhal épp annyira hűségesen és kitartóan követi a hajókat is, főképpen a vitorlásokat, mint a cápákat. Pechuel-Loesche többször megfigyelte, hogy gyakran a nyomába szegődik a barracuda nevű rablóhalnak, továbbá a vízen lebegő mindenféle fának, hajóroncsnak, úszó hordónak, és pedig valószínűen nemcsak azért, mert valamilyen okból kénytelen volt cápájától elválni, hanem kísérési ösztönből. A kalauzhal az északi tengerekben rendszeresen aligha fordul elő, ismételten megtörtént azonban, hogy a hajókat követve eljutott a La Manche-csatornába. A Földközi-tengerben gyakori, s az egész Atlanti-óceánban el van terjedve. Bennet szerint ezt az annyira ügyes állatot csak úgy lehet kézrekeríteni, hogyha előbb cápa kerül horogra. A hűséges kis csatlósok nagy védnöküktől nem akarnak elszakadni; míg csak a cápát ki nem húzzák a vízből a kalauzhalak ott rajzanak körülötte, s nem tágítanak mindaddig, míg vége nincs mindennek, közben természetesen több ízben a felszínre is jönnek. Ilyenkor hosszúnyelű merítőhálóval nem nehéz őket kihalászni. Az angol halászok hering- és makrahalfogó hálójában olykor kalauzhal is akad.

A kalauzhalnak olyan ízletes húsa van, mint a makrahalnak, legalább is ez az egybehangzó véleményük mindazoknak, akiknek módjukban volt valaha megkóstolni.