Álmakrahalak (Caranx Lacép.)

Az álmakrahalakat az jellemzi, hogy oldalukat ormós pikkelypajzsok vértezik fel. Mindegyik pajzson 1–1 tövis van, úgyhogy oldaluk fűrészessé válik. Mind a két hátúszójuk jól fejlett. Első alsóúszójuk előtt két szabad tüske van. Mellúszójuk nagy és sarlóalakú. Pikkelyeik, a pajzsalakúak kivételével, aprók.

A jakabhal (Caranx hippos L.)

A jakabhal, Caranx hippos L., angolul: Jack, Cavalli-Jack, spanyolul: aurel, Nyugat-India vizeiben és Amerika melegégalji részének mindkét partja mentén otthonos. Teste tojásdad, hátrafelé elkeskenyedik és vékony faroknyélbe megy át. Feje zömök, arcéle hajlott, állkapcsa vaskos. Felső állkapcsát mindkét oldalán 2–2 nagy kapófog fegyverzi fel. Jól fejlett első hátúszóját 8 tüske tartja, a másodikban pedig 20 lágysugár sorakozik egymás mellé. Az alsó úszót két apró tüske előzi meg, hártyája pedig 17 lágysugár közt feszül meg. Sem a második hát-, sem pedig az alsó úszó végéről nem különültek el sugarak. Mellúszójának felső része sarlóalakú. Farka villás.

A jakabhal díszes színezetű álmakrahal. Alapszíne olajzöld, de oldala és hasa aranyszínű. Második hátúszójának vége fekete. Kopoltyúfedőjén élesen körülhatárolt fekete petty van; a mellúszó felső sugarai feketések. A jakabhal csapatosan jár és más halakat üldözve a folyókba is behatol. Ha a kiszemelt zsákmány a levegőbe menekül, a jakabhal utánaugrik. Többnyire hajnalban jár vadászni. Húsa igen finom, s ahol tömegesebben fordul elő, a legkeresettebb árucikk a halpiacon.

Horgászata izgalmas sport. Horogra akadva sokféle meglepetésben részesíti az embert. Kiszámíthatatlanul cikázik ide-oda, váratlanul visszafordul és elsiklik a csónak alatt, majd megint a felszínre száguld, s nem egyszer sikerül is elszabadulnia. A jakabhal horgászatában idáig Mitchell Hedges tartja a rekordot. A híres horgász 1921-ben a jamaikai Black River torkolatában 149.8 cm-es példányt fogott, amely 98.5 fontot (44.31 kg) nyomott. Odáig a húszfontos példányok is rekordszámba mentek.

„Sok küzdelmet vívtam már meg, – írja érdekfeszítő könyvében Mitchell Hedges kapitány, – de ez a vadság felülmúlta minden eddigi tapasztalatomat. A bestia alábukott, keringett, tombolt, egyszer-kétszer mesébeillő gyorsasággal száguldott el a ladikom alatt. Egy és háromnegyed óra telt el, amíg a legkülönfélébb mesterfogások segítségével a csónak mellé tudtam hozni.” Egy másik, valamivel kisebb példány, hosszas küzdelem után elszabadult a kapitány horgáról.

A jakabhal nyáron északabbra is elkóborol. Így Woods Hole mellett, ha nem is gyakori, de rendszeres nyári vendég.

A fattyú makrahal (Caranx trachurus L.)

Makrahal (

Makrahal (Scomber scomber L.). Fattyú makrahal (Caranx trachurus L.).

A fattyú vagy száraz makrahal alakjára nézve a valódi makrahalhoz hasonlít. Orsóalakú teste, hegyes feje, karcsú farka van, de úszói nagyobbak, mint a valódi makrahalé. Hossza eléri a 48.5 cm-t. Színe felül kékesszürke, alul ezüstös; úszói szürkések. Az első hátúszó hártyáját 8, a másodikét 1 fél és 32 teljes, a mellúszóét 21, a hasúszóét 1 és 5, az alsóét 2 tüskés, 1 fél és 26–29 teljes, a farokúszóét pedig 17 sugár feszíti ki. Az oldalvonal pajzsainak száma alapján két európai alfajt lehet megkülönböztetni.

A fattyú makrahal a Földközi-tengerben és az Atlanti-óceánban, Norvégiától kezdve a Jóreménység-fokáig mindenütt megtalálható. Fiatal korában csapatosan él és nem ritkán látható meduzarajok közt, ahol védelmet talál. Az idősebbek a mélyebb rétegekben szóródnak szét, de helyenként nagyobb rajokba is verődnek, így pl. az angol partokon és a Quarneróban. Az ilyen csapatok a fiatal hering-félék rajait követik, mivel táplálékuk főkép ezekből kerül ki. A Földközi-tengerben tavasszal, az angol vizekben nyár elején ívik. Húsa fehér, de szívós, ezért nevezik a Quarneró mentén száraz szkombrinak. Néhol szárítják és besózzák. A fattyú makrahal sokszor szardínia vagy „chinchard” név alatt szerepel a forgalomban. A szardíniához hasonlóan olajos konzervet készítenek belőle. Ezt a harmadrendű dobozos árut többnyire a portugál konzervgyárak hozzák piacra.

A fattyú makrahal ivadékának és a medúzáknak egymáshoz való viszonyáról Garády „És mégis szép ez a világ” című könyvében (1917.) a következőket olvashatjuk:

„Íme a Pilema pulmo nevű medúza! Egy verőfényes, szép nyári napon találkoztam vele a nyilt Adrián. Hatalmas, gyönyörűséges alakja ott imbolygott előttem, gőzösünktől pár lépésnyire, lassúdan, szinte álmodóan, mint valami mesebeli tündér. Szép, fehér selyemruhája szinte elmerült a csipkék és rojtok káprázatos özönében. Derekát ibolyaszínű, ékes öv fogta körül s oly pompásan illet rá, mint valami fényes táncterem királynőjére.”

„Nagy lassan imbolygott a békésen nyugvó tenger kék vizében, mintegy másfél méternyi mélységben, hol fölfelé szállva, hol lefelé ereszkedve. A harangalakú, szép, fehér jószág körül valami ötven darab ezüstös csöpp halacska úszkált, amely egy pillanatig sem hagyta el a medúzát. A halacskák majd az állat korongja alá csoportba verődve, majd pedig a lelógó cafrangok, rojtok, pántlikák között bujkálva, ide-oda surranva, pajkosan evickélve, folyton a medúzát követik, mint akár a csirkék a fiastyúkot.”

„Csónakba szálltam, azzal a szándékkal, hogy közelebbről megfigyeljem az állatot és természetesen, hogy a halacskák közül néhányat elfogjak. Mikor a kis selyemhálót leeresztettem, a halacskák hirtelen szétrebbentek. Ki-ki más irányba iparkodott menekülni, egyre jobban távozva a medúzától. De már a következő pillanatban ismét nála termett valamennyi.”

„Végre sikerült néhányat elfognom. Trachurusok vagy fattyú szkombrók csöpp ivadékai voltak. A halacskákat tengervízzel telt üvegedénybe tettem s vagy húsz méternyi távolságra eleveztem a medúzától. A halak persze nagyon nyughatatlanok voltak, amikor azon vették észre magukat, hogy a medúzának se híre, se hamva.”

„Kis idő mulva visszaeresztettem őket a tengerbe, s nagyot bámultam, amikor azt tapasztaltam, hogy a halacskák gyors iramodással a medúza felé tartottak. Pár pillanat mulva megint ott úszkáltak a medúza lágyan lejtő korongja körül.”

„Ugyanezt a halat egy másik medúzával is láttam szövetkezni. A neve Cotylorhiza tuberculata. A korongja zöld, sárga és barna ékítményekkel, a rojtjai ibolyaszínűek. Éppen ezért a halacskák ennél a medúzánál már nem ezüstösök, hanem a medúza színéhez alkalmazkodva, ibolyaszínűek.”

A Cyanea capillata Eschsch. nevű korongos medúza kalapja alatt is sokszor találnak 6 cm hosszú ivadékokat. C. W. L. Holt említi, hogy 1889 augusztusában Irországtól délnyugatra egy óriási Rhizostoma korongja alatt nem kevesebb, mint 79 darab 16–56 mm-es ivadékot talált. Az ernyő védelme alól csak ritkán távoztak el, akkor is csak igen rövid időre, s ha valamitől megijedtek, rögtön visszarebbentek alája. A. W. Malm annak a véleményének adott kifejezést, hogy a fattyú makrahal ivadékai a medúza ivarmirigyeivel táplálkoznak. Ezt a véleményt az újabb vizsgálatok is igazolták.

Régebben a medúzák és a fattyú makrahal ivadékai között valósággal gyöngéd viszonyt tételeztek föl. Önkényesen, minden megfigyelés nélkül azt állították, hogy az ivadékok hálából azért a védelemért, amelyet a medúza csalánzószervei számukra nyujtanak, pártfogójukat megszabadítják a Hyperia glabra Mont. nevű Amphipoda-ráktól, amely a medúza korongjába rágja be magát. Ebből a naiv elképzelésből semmi sem bizonyult valónak. Ellenkezően az derült ki, hogy a medúza és a fattyú makrahalak ivadékai közt levő viszony éppenséggel nem ideális. Scheuring (Biol. Centralbl., 1915) megfigyelte, hogy a halivadékok az élősdi rákokkal egyáltalán nem törődnek, hanem a medúza tapogatóit és a női ivarmirigy sallangjait csipegetik le és nyelik el. A fattyú makrahal fiataljai tehát élősködő rablók. Scheuring megfigyelései alapján azt gyanítja, hogy a fattyú makrahal ivadékai nem teljesen érzéketlenek a csalánzók mérge iránt.