2. Tarkamakik (Propithecus Benn.)

Vele ellentétben a szifakák vagy tarka makik (Propithecus Benn. nemzetség) nappali állatok és szép tarkán színezettek: bár bőrük fekete, bundájuk legnagyobb része fehér, fejük, mellük, karjaik és lábaik felső része pedig sárga, piros és fekete rajzolatú. De egészen fehér és teljesen fekete példányok is előfordulnak, és azt mondhatjuk, hogy míg nedves helyeken inkább a fekete szín dominál az állatokon, addig a száraz helyeken lakók prémjében a fehér jut túlsúlyra. A csupasz, rövid arcorrú pofa mindig fekete, s ezért a nemzetséget magyarul „álarcos makik”-nak is elnevezhetnők. Szőrük inkább selymesnek mondható, mint gyapjasnak, testük felső részén sűrű, alsó felükön azonban ritka. Felső karjuktól a törzs felé bőrredő húzódik. A szifakák növényevők és a fák lakói. Alsó metszőfogaik ferdén állanak és így nagyon alkalmasak arra, hogy a gyümölcsök héját átlukasszák és a húst darabonként kiegyék. A héjat mindig eldobják a szifakák és inkább szeretik az éretlen gyümölcsöt, mint az érettet. Hatalmas, erős hátsó lábaikkal tízméteres ágközöket ugranak át és mozgásuk olyan gyors, hogy Grandidier szerint inkább repülni látszanak. Hogyha a fákról lekerültek a földre, hosszú ugrásokkal haladnak előre, mivel rövid első lábaik miatt a négy lábon való szaladás nehezükre esik. Ha hátsó lábaikon állva és karjaikat minden ugrásnál a levegőbe dobálva látjuk őket, azt lehetne hinni, játszó gyerekek mulatnak előttünk, – mondja Grandidier; bizonyos, hogy egy ilyen módon előre haladó makicsapat mulatságos látványt nyujt. A szifakák ugyanis nemcsak az erdőségekben tartózkodnak, hanem a kevés fával benőtt síkságokon és száraz területeken is előfordulnak. A bennszülöttek tisztelik és kímélik őket; bizonyos, hogy valóban ártalmatlan állatok, melyek féltucatnyi csoportokba verődve kóborolnak és leveleket, gyümölcsöket, virágokat fogyasztanak. Napközben az ágak védett sürűjében alszanak, de kora reggel és este élénk mozgásban találjuk őket. Napfelkeltekor gyakran láthatjuk őket a fatörzshöz közel vízszintes ágakon ülni, miközben lábaikat álluk magasságába húzzák föl és kezeik térdükön nyugszanak, vagy néha kiterjesztett karokkal pihennek a gallyak közt és hasukat, mellüket a melegítő napsugarakkal süttetik. Alvás közben fejük mellükre hajlik, karjaik az arcuk fölött kereszteződnek, míg farkuk lábuk köré csavarodik vagy hosszan lefelé lóg.

A szifakák fajait talán még nehezebb megkülönböztetni, mint a többi félmajmokét, mert az egyes példányok színezete nagyon változó. Elliot szerint csak két fajuk, de több alfajuk van. A diadem szifaka (P. diadema Benn.) színes testű, míg Verreaux szifakája (P. verreauxi Grandid.) fehér, fekete arccal és fülekkel. Utóbbi fajnak egy példánya évekkel ezelőtt a berlini állatkertben élt, és csupasz, fekete, lárvaszerű arcával, amelyből kénsárga szemek világítottak ki, kiérdemelte az „álarcos maki” elnevezést. Ápolójával hamarosan megbarátkozott, fölmászott annak vállára, sőt még a sapkájára is, és ha elülső lábaival a ketrec rácsozatába kapaszkodott, nem bánta, ha hátsó lábainál fogva kinyujtóztatták és símogatták. Kéz- és lábujjai nagyon különös alkotásúak, főleg a láb hüvelykujja: ez egészen lapos és szélesre nyomott, az ujjpárna pedig éllel van ellátva, úgyhogy azt a benyomást teszi, mintha gumiból vágták volna ki.