Katonadalok

A szerelem és a tréfás dalok után jelentőségben és számban egyaránt a katonadalok következnek. Közeli rokonai a történelmi, vitézi és bujdosóénekeknek, de leginkább az idegenben szolgáló magyar katonák nehéz sorsát: életét és halálát mondják el. Igazában a XVIII. századtól kezdve keletkeztek, de döntő többségük mégiscsak a XIX. század második feléből való, és megújulásuk nagyjából az első világháború végével lezárult. Hangjuk borongós, elkeseredett, hiszen a szabadságharcokat kivéve a magyar katonáknak mindig idegen érdekekért kellett véröket ontaniok.

A katonadal nagyon sokrétű, és tartalmilag legkülönbözőbb irányba kapcsolódik, vagyis szinte minden dalcsoport felé nyitott. Egy jelentős részük tulajdonképpen még a polgári életről szól, a sorozásról, a bevonulásra való előkészületről, az elkeseredés is hangot kap benne, mert a társadalmi megkülönböztetés még itt is érvényesült:

– Édösanyám, mi annak az oka,

Hogy a szögény legény mind katona?

– Édös fiam, nem töhetek rúla,

A szögénnek nincsen pártfogója.

Magyarszentmárton (Torontál m.)

{H-475.} Az már inkább csak saját vigasztalás, hogy a szegény, az árva milyen jó katona lesz:

Vásárhelyi megyeházán,

Ott álltam a mérték alá;

Ott álltam a mérték alá,

Ott váltam be katonává.

Császárkörte nem vadalma;

Árvából lesz jó katona;

Árvából lesz jó katona,

Mert nincs annak pártfogója.

Hódmezővásárhely (Csongrád m.)

A sorozás még ünnepnek számított, ott még inkább az szégyellte magát, aki nem vált be, de bevonuláskor már elbizonytalanodtak, az édesanyák pedig éppen úgy elsiratták fiaikat, mint a kedves halottjukat:

Katona vagyok én,

Ország őrizője,

Sír az édesanyám,

Hogy elvisznek tőle.

Sír az édösanyám,

A rózsám mög gyászol:

Fekete gyászvirág

Búsul ablakából.

Isten veled rózsám!

Én immár elmegyök,

El ne felejts engöm,

én se felejtlek el!

Egyházaskér (Torontál m.)

A XIX. század első felében még a katonákat verbuválták (vö. 434–436. l.), vagyis nótaszóval, zenével, de többnyire erőszakkal igyekeztek rábírni, hogy sokszor hat, de néha tizenkét évig is katonáskodjanak:

Megütik a dobot,

Város közepibe,

Felteszik a zászlót

Torony tetejibe.

Sok szegény embörnek

Most kell elindulni,

Sok szegény mönyecskét

Özvegyön kell hagyni.

Hervad az a rózsa,

Kinek töve nincsen,

Bágyad az a madár,

Kinek párja nincsen.

Okorág (Baranya m.)

A kaszárnyai kiképzésről szóló dalok a rabénekeket idézik, mások viszont a bujdosóénekekkel tartanak szoros rokonságot, hiszen a bujdosás vagy a messze földön, sokszor idegen országban való katonáskodás oly sokban rokon egymással:

Meguntam már a bujdosást,

Hegyen-völgyön a mulatást;

Papot illet a Szentirás,

Szegény legényt katonaház.

Napnyugaton fordul a szél;

Padovából jön a levél:

Katonának kell elmenni,

Ujra háboru fog lenni.

Nem szép élet, nem gyöngy élet,

Aki mindig otthon élhet,

Mer ugyis csak meg kell halni,

Betegágyban elhervadni.

Katonaság az uraság,

Tiszteli az egész világ;

Nincsen gondja sóra, borra,

Nagy pompára, koporsóra.

Nem látja az édesanyja,

Nem sir a kedves galambja;

Siratják majd a pajtások!

Hazahallik a sirásuk.

Kisdobsza (Somogy m.)

266. Spanyolozott tükrös (264. hátoldala.)
1885 Nagydobsza-István major, Somogy m.

A katonaélethez tartoznak a félnépi verses levelek is, melyek nyomtatott és kézzel írt levelezőkönyvek segítségével terjedtek, csiszolódtak.

{H-476.} A csata-, háborús, menetelő-, hadifogolydalok egyaránt szomorú hangvételűek. Már tréfásabbak azok, melyek a fegyvernemek közötti különbségeket ecsetelik, és természetesen – akárcsak a pásztoroknál – azok tartják magukat legtöbbre, akik lovon járnak:

Huszár vagyok, nem bakancsos katona,

Mer a bakancs nem illik a lábomra!

Rám illik a sárga zsinóros mente,

Sok kislánynak megáll rajtam a szeme.

Bésorozott a német katonának,

Lovat adott, hogy én gyalog ne járjak;

Adott alám kesely lábu paripát,

Azon járok kis angyalom, tehozzád.

Köröstarcsa (Békés m.)

A katonadalokban sok az epikus vonás is, némelyik egészen balladás jellegű: az erőszakos katonafogdosásról, a nehéz menetelésről, a súlyos büntetésekről, a csatákról szólnak. Mindenki csak a leszerelés napját számolta, várta, amikor már nem parancsolnak nekik a tisztek:

Kis pej lovam, ne bánkózz énértem,

Három évig jól gondodat viseltem!

– Kapitány ur, köszönöm a jóságát,

Visszaadom ezt a komisz sarzsiját.

{H-477.} Betőtöttem három évet, hat napot,

Kapitány ur, szalutálni nem foguk!

Kapitány ur azt hagyta a parancsba:

– Pucoljátok mög a lovat tisztára!

Parancsoljon a vén, büdös anyjának,

Nem pediglen hároméves huszárnak!

Szeged (Csongrád m.)

Ha pedig háborúba kellett menni, akkor mindenki csalt annak végét várta. Ezek a békedalok nagyobbrészt kimaradtak a gyűjteményekből hiszen tartalmilag ellenkeztek az uralkodó osztály érdekeivel, így hát általában csak titokban dalolták:

Odesszai kikötőben áll egy hadihajó,

Tetejében ki van tűzve nemzeti lobogó.

Fujja a szél, fujja, hazafelé fujja …

Imádkozzunk, magyar lányok, legyen béke ujra!

Oroszország homokjába árok van épitve,

Virággal és babérággal van felékesítve.

Fujja a szél, fujja, hazafelé fujja …

Gyüjtik már a babérágat (a) békekoszorura.

Áj (Abaúj m.)