Bujdosó- és rabénekek

A bujdosóénekek szoros kapcsolatban állnak a kuruc kor megfelelőivel, máskor a betyár- és katonadalokkal csengenek össze. Ezekben is sok a félnépi eredetű dal, mely többé vagy kevésbé folklorizálódott, kisebb vagy nagyobb területen elterjedt. A különböző, társadalmon kívül rekedt emberek: katonaszökevények, árvák, csalódott szerelmesek keserves érzéseit beszélik el, rendszerint első személyben, ezek a félig lírai, félig epikus alkotások. Mikor idegen környezetről szólnak, nem kell közvetlenül külföldre gondolnunk, legtöbbje csak a szülőföldtől való keserves elválást dalolja.

Tartalmukat tekintve a búcsú keservét, az országtól, a szeretőtől, a családtól való elválást, az idegenben érzett bizonytalanságot énekli:

Elindultam szép hazámból:

Híres kis Magyarországból.

Visszanéztem félutamból,

Szememből a könny kicsordult.

Bú ebédem, bú vacsorám;

Boldogtalan minden órám.

Nézem a csillagos eget,

Sírok alatta eleget.

Jaj istenem, rendelj szállást,

Mert meguntam a bujdosást:

Idegenföldön a lakást,

Éjjel-nappal a sok sírást.

Gyula (Békés m.)

Ezt a dalt, legalábbis részleteiben, már a XVIII. század elejétől kezdve ismerjük, sok változata él, elsősorban a nyelvterület keleti felében.

A bujdosás okai között gyakran szerepel valami bűntény, amit már nem lehet jóvátenni:

Sürü, ködös idő, felnevelő szellő.

Gondolok egy órát: van ezer esztendő.

Úszik a hold világ az ég fellegébe,

Bujdosik a fiu világ mezejébe,

Édesapám, anyám sokat kért a jóra,

De mint egy rossz fiu, nem hajlottam szóra:

Elhagytam falumat, bujdosóvá lettem;

Egy rablócsapatnak vezetője lettem.

Palócföld

Már a múlt század negyvenes éveiben feljegyezték, és erősen érződik rajta Petőfi egyik népdalszerű versének hatása. Ezekben a dalokban nagyon sokszor találkozunk az elveszett kedves iránti vágyakozással, a madárral, mely talán a kapcsolatot jelenti:

{H-468.} Bujdosik a kicsi madár,

Minden erdőszélen leszáll.

Hát az olyan árva, mint én,

Hogyne bujdosna az szegény!

Bujdosik a kicsi madár,

Minden erdőszélen leszáll.

Én is bujdosok egyedül:

Kedves rózsám, nálad nélkül.

Vojlovica (Torontál m.)

Országszerte ismeretes, változatai alig különböznek egymástól. A madárposta nagyon gyakori a bujdosóénekekben, melyet sokszor a XVI–XVIII. századig tudunk követni:

Imhol kerekedik egy fekete felhő,

Abba tollászkodik egy fekete holló.

Állj meg, holló, állj meg! Vidd el levelemet

Apámnak, anyámnak, jegybéli mátkámnak!

Ha kérdik: hogy vagyok Mondjad: beteg vagyok;

Idegen országban csak bujdosó vagyok.

Akiket szeretek, csak egyszer láthatnám,

Árva szivem bánatival mindjárt megnyugodnám.

Diósad (Szilágy m.)

Néha megcsillan a hazatérés reménye is, máskor pedig látomásszerűen látogat haza a bujdosó a szülői házba:

Hazám, hazám, édös hazám

Bárcsak határodat látnám!

Látom füstjit, de csak alig,

Hogy az égön lengedezik.

Anyám, anyám, gyúts gyertyára,

Hozzád mönyök vacsorára!

Fórraj neköm édös tejet,

Aprits belé lágy kenyeret!

Hadd ögyem egy víg vacsorát,

Milyet édösanyám csinált.

Székelyföld

A rabénekek, másképpen, börtöndalok, a bujdosódalokkal rokonok, egyiket-másikat egészen a XVIII. századig követhetjük. Ezek is első személyben szólnak, és a börtönélet keservein, a szülőföldtől, a családtól, a kedvestől való elszakadáson búslakodnak. Gyakran a betyár- vagy katonadalokhoz kapcsolódnak, de még így is önálló csoportként tarthatjuk őket számon, mert állandó keretet biztosít szárasukra a börtön, a szabadság elvesztése. Sok epikus vonást is találunk bennük, különösen, amikor a bírósági tárgyalást, a börtön mindennapi életét mondják el. Némelyik ilyen dal három versszakban, epikus hitelességgel, de népdali fordulatokkal számol be a börtönélet kezdetéről és végéről:

Mikor mentem Komáromba:

Kezem-lábam kurtavasba,

Sírdogálnak már a lányok,

Hogy engömet vason látnak.

– Ne sirjatok, ti leányok,

Hogy engömet vason láttok!

Meg fogok még szabadulni,

Nem fogok mindig rab lönni.

Egyet ütött már az óra,

Börtönőr ur jön ajtóra.

– Szedd föl, betyár, mindönödet,

Kitöltötted rabidődet!

Alsóegerszeg (Baranya m.)

{H-469.} Általában a börtöndalokban csak ritkábban esik szó arról, hogy miért is kell a rabnak szenvednie, de egyszer-egyszer erre is sor kerül

Boldogtalan sorsa egész életemnek:

Árad napról napra bánata szivemnek;

Árad napról napra bánata szivemnek,

Mert végére jártam szabad életemnek.

Ülöm a tömlöcöt hat szilaj tinóért,

Zörgetem a vasat nyerges paripákért,

Az én égő gyertyám: kigyók, békák szeme;

Takaródzó párnám: tömlöcöm teteje.

Ne csudálkozz rózsám, hogy én sárga vagyok:

Kilenc esztendeje, mióta rab vagyok.

A kilenc esztendőt töltöm a rabságban,

Tizenegyet kaptam mellé ráadásnak.

Sárköz (Tolna ni.)

A rabénekek valóságos összefoglalása a következő dal, melynek első versszaka a középkortól kezdve állandó lírai közhely, a második egyik legrégibb magyar rabének része, míg a harmadik egyik legkedveltebb dalrészlete a vármegyeházán raboskodó szegénylegények nótakincsének:

Tisza-viz, Duna-viz, ha mind tinta vóna,

Erdőn a falevél, mind papiros vóna,

Mezőben a fűszál, ha mind penna vóna,

Az égen a csillag iródeák róna:

Mégis én panaszim le nem irhatná a.

Bihar vármegyében estem a fogságba,

Bé is tettek éngem az egyes szobába.

Tömlöcnek teteje az én szemfedelem,

Vasaknak csörgíse az én harangjaim,

Kigyóknak szemei az én lámpásaim.

Leszállott a páva vármegye kutjára,

Sok szegény legínynek szabadulására.

– Rab vagyok, rab vagyok, szabadulást várok;

A jóisten tudja, mikor szabadulok.

– Rab vagy, rózsám, rab vagy, én meg beteg vagyok;

Ha te kiszabadulsz, én is meggyógyulok.

Nagyszalonta (Bihar m.)

A rabénekek általában onnan kerültek elő, ahonnan a pásztor- és betyárdalok. A Dél-Alföldről ismerjük a legtöbbet, ahol 1868–1871 között Ráday Gedeon gróf betyárirtó törvényszéke működött. Ez a terület összeesett a legintenzívebb korai népdalgyűjtéssel. Igaz, hogy Erdélyből és Moldvából is kerültek elő rabénekek, olyan helyről is, ahol betyárnótákkal csak kivételesen találkozunk, de ezek hangulata, formája sokkal régiesebb.