Az esszé és az emberi egyensúly

A hatvanas évek esszéjének fontos új fejleménye volt, hogy egyre többször és mind eredményesebben kísérleteztek a műfajjal azok a marxista irodalomtudósok és gondolkodók, akik felismerték: a közösségi gondolat túlerőltetése, türelmetlen sürgetése kiélezte az egyedi ember létének nyitott kérdéseit. A maguk tudományterületein igyekeztek választ találni ezekre a kérdésekre, kialakítani azokat a magatartásbeli paradigmákat, melyeket a mind határozottabban teret hódító egzisztencialista gondolkodás a létből kivetett, magára maradt, a halálnak, végnek kiszolgáltatott földi lény állapotának törvényszerűségeiként mutatott fel. Mivel {1302.} ebben a korszakban a marxista antropológia még csak kezdeti lépéseit tette meg, ezekben a történelmi és társadalmi adottságokat figyelembe vevő tanulmányokban is érződik egyfajta kísérleti jelleg, mely szemléletüket, érvelésük módját, olykor megírásukat is az esszével rokonítja.

A legnagyobb erővel, maradandó hatással Király István könyveiben, tanulmányaiban érvényesül az esszé nyitottsága. Korai írásaiban már kimutatható annak a minőségeszménynek uralkodó jelenléte, mely Németh László gondolkodását is áthatotta, s ezt tovább erősítette az az elhatározó befolyás, melyet Ady Endre költészete tett rá. Az irodalomtudós Adyban lelte meg az emberi példát, a szegények és kiszolgáltatottak társadalmi végkifejlete szerint optimista szolgálatának eszményét, a kultúrfilozófus pedig olyan fogalmakat közvetített, mint a társadalom szélére szorított, de nemes adottságokat birtokló, s azokat megfelelő történelmi és társadalmi adottságok között megvalósító "peremember". Széles körben hatott az a gondolata, hogy a 19. század vége óta az európai gondolkodást két magatartásforma uralma jellemzi: az egyéni létbe visszahúzódó, alapvetően pesszimista irányultságú "éjszakai emberé", akinek ellenpárja az eszméiért következetes harcot vállaló, szemét a köz javára függesztő, történelmi távlatban gondolkodó "nappali ember". Király István szemléletében folytonos gazdagodás mutatkozik: míg kezdetben kicsit türelmetlenül s vitathatóan ítélte meg az egyedi lét kérdéseivel vívódó írói magatartás példáit, utóbb ezeket is a fejlődés fontos láncszemének látta és mutatta meg, s így termékeny szempontokkal járult hozzá a marxista antropológia kialakításához. Ady Endre (1970) című monográfiájában, mely a magyar esszéstílus legjobb, maradandó hagyományait támasztja föl, s gazdagítja érdekes, eredeti vonásokkal, azt fejtegeti, hogy az igazán nagy szellemek e kétféle magatartásformát egyesíteni tudják, s magasabb fokon alakítják ki szintézisét. Ady egyszerre tudott a remény és az ember tragikumának lírikusa lenni, végelemzésben azonban kiküzdötte a maga számára azt a forradalmi világképet, melynek elemzése, alakváltozatainak nyomon követése Király István munkásságának alapvető célja, szemléletének mozgatója. Tanulmányainak és esszéinek sorából reményelvű világszemlélet alapvonalai sejlenek föl, melynek igazolását a "hétköznapok forradalmiságában" éppúgy megtalálja, mint a forradalmi hagyományok folytonosságában. Tevékeny pedagógusként nemzedékek sorába oltotta bele ezeket az elveket, melyekkel a magyar esszéhagyományt is új, termékeny, továbbgondolást érdemlő szempontokkal gazdagította.

Remény és reménytelenség, történelmi távlatú optimizmus és a fejlődés gondolatának elvetéséből táplálkozó pesszimizmus vitája jellemzi a hatvanas évek végének, s a hetvenesek kezdetének esszéit. A marxizmus szembenézett a század gondolkodástörténetének útvesztőivel. A távlatvesztés érzésével, a lét végzetszerű negativitásának sokféle formában kifejezésre jutó élményével vetett számot Ancsel Éva A megrendült öntudat mítoszaiban (1974), amelyben bölcseleti kiindulópontból vizsgálja "az új emberi arc" kimunkálásának útját. Bírálja azokat a művészi elképzeléseket, melyek szembeszállnak "a jelentés zsarnokságával", s lemondanak a művészi ítélkezés lehetőségéről. Megkülönbözteti a humanizmus pátoszát vállaló ítéletalkotást attól a kegyetlen szigorúságtól, amely "menthetetlennek ítél embert, {1303.} világot egyaránt", mert a különböző művészetek legfontosabb üzenetét abban látja, hogy értéket teremtenek, s magukban hordják azokat az emberi lehetőségeket, melyeket vagy koruk vagy az utókor válthat valóra.

Ugyanebbe a gondolatkörbe tartoznak Almási Miklós esszéi is (Ellipszis, 1967; A látszat valósága, 1971). Vizsgálódásaiban termékenyen egyesíti az esztétikai és etikai nézőpont kínálta lehetőségeket. "E sorok írójának az a meggyőződése – írja az Ellipszis bevezetőjében –, hogy korunk és különösen a szocializmus előretörése az utóbbi évtizedben rendkívül élesen vetette fel az etika átformálásának szükségletét, s ezzel együtt az aktív kultúra kiépítésének kikerülhetetlenségét." Az "aktív kultúra" fogalma visszatér ekkori esszéiben: olyan modellt jelent, melynek szerepe van a társadalom alakításában s a hétköznapoktól a szellem ünnepnapjaihoz ver hidat. Igyekszik átértelmezni olyan hagyományos fogalmakat, mint a humanizmus és antihumanizmus, s azt a művészi magatartást állítja előtérbe, amely a bénultság elleni harc vállalásával a "megváltás" lehetőségét is sejteti (A humanizmus mai antinómiái). Ez az alkotó magatartás nem elégedhetik meg azzal az "egynézőpontú" ábrázolásmóddal, melynek veszélyeit az avantgardizmusban mutatja meg Almási Miklós. "Míg a realista művész ma is a totalitást keresi – írja A látszat valóságában –, ábrázolt sorsait hozzáférhetővé teszi a mindenoldalú megközelítés számára, és minden oldaláról akarja megmutatni, addig a dekadencia úgy hat, hogy a művészeket egyetlen nézőpont totalitásának bemutatása sarkallja. A "minden oldalról való megmutatás", a zavarba ejtő, mégis célra orientált sokféleség lesz mindinkább esszéinek mozgatója, világirodalmi analíziseinek legfontosabb eleme.

"Lazán egymás mellé illesztett esszék" füzére Hermann István A személyiség nyomában járó "drámai kalauz"-a (1972), amelyben a dráma több évezredes útját tekinti végig, s azt a folyamatot nyomozza, ahogy a műfaj különféle emberi viselkedésformákat jelenített meg, állított ideálul egymástól eltérő történelmi, társadalmi körülmények között. Esszéiben ugyancsak felsejlik az emberiség előtt álló két lehetőség: a cselekvés és a belenyugvás, s Hermann István szellemes és eredeti okfejtéssel szavaz az előbbi mellett.

Izgalmas "kísérlet", s ezzel visszautal az esszéműfaj egyik legfontosabb belső jellemzőjére Szabolcsi Miklós A clown mint a művész önarcképe (1974) című könyve. Azt a folyamatot követi nyomon, melynek során a "bohóc" sok évezredes művészi díszítő eleme, motívuma a művész önarcképévé vált, helyzetérzékelésének kifejezőjévé, s ezzel mint jelfogalom is megváltozik: "... a jel kiszakad eredeti kontextusából, és egy másik hálózatba illeszkedik: a polgári rendben helyétvesztett, helyét, funkcióját kereső művész magatartásának jelzői közé sorakozik". A gazdag világirodalmi és -művészeti példatárat mozgósító műnek fontos jeltudományi tanulsága is van, hiszen azt bizonyítja, hogy a toposzoknak egyszerre van hagyományos és koronként változó eleme. Szabolcsi Miklós esszéje a modern művészet kibontakozásának sajátos nézőpontú megjelenítése, s egyben az ember és a művész elidegenedésének krónikája.

Az alkotó, a tevékeny, a közért munkálkodó ember megjelenítésének, kutatásának ideálja fontos, olykor meghatározó eleme a hatvanas-hetvenes évek marxista {1304.} esszéírásának. Ekkor bontakozott ki például Fenyő István munkássága, akinek a műfajjal való szerves kapcsolatát reformkori tanulmányai alapozták meg. Ezek során szembesült a magyar esszéhagyomány egyik legfontosabb rétegével, Eötvös József, Pulszky Ferenc és mások írásaival, s ilyen irányú készségeit új elemekkel gazdagították azok az elmélyült írásai, melyeket a Nyugat harmadik nemzedéke munkásságának szentelt. Vas Istvánról szóló könyvében e kétféle indítás szerencsés szintézisbe került, de ugyanezt mondhatjuk el például Két évtized című kötetének esszéiről is.