Kiteljesedés és új fejlemények a hatvanas években

A hatvanas évek esszéjét a szemléletmód, témavilág kiszélesedése mellett új esszéírói törekvések mind szélesebb körű jelenléte jellemezte. A műfaj megbecsülését, szerepének elismerését az bizonyította a legékesszólóbban, hogy esszéistaként is visszatértek néhányan azok közül, akik korábban már elismert művelői voltak e kifejezésformának, művészi fejlődésük során azonban időről időre más műfajokhoz pártoltak, mert azok az adott korszakban hitelesebben hordozhatták mondanivalójukat.

Az irodalmi élet s a kor magyar esszéírásának is döntő jelentőségű eseménye volt Németh László visszatérése. 1961-ben kétszer is megjelent a Sajkódi esték, 1962-ben a Lányaim majdnem kétszeresére bővített formában, majd az évtized vége felé, 1968-ban a Kiadatlan tanulmányok. Egy szuverén, nagy gondolkodó szembesült bennük az irodalom múltjával és jelenével, a Németh Lászlóra mindig jellemző nyugtalan érdeklődéssel, a különféle művészeti ágak és tudományos eredmények szintetizálásának vágyával, s a roppant anyagot a szenvedély erejével mozgósító {1296.} rugalmassággal (mely erényeket ő maga ugyan Sylvester Jánosban vélte felfedezni, de rá magára is jellemzőek voltak). Tanulmányainak sorában reveláló erővel valósította meg küldetését, melyet Egy korszak alkonya című írásában így összegzett Béládi Miklós: "Németh László nem bánkódott azon, hogy ő és nemzedéktársai kimaradtak az európai modernség hullámából és helyette másfajta feladatot kaptak, aminek magas színvonalon megfelelni semmivel sem volt könnyebb, mint formát bontani, vagy a sérelmet, ami a művészt az elmagányosodással érte, bortányokozással a társadalmon megtorolni. A maga helyén korszerűségre törekedni, követni az időt, a történeti sugallatokat, feldolgozni az új helyzeteket és ugyanakkor emlékeztetni is a múlt értékeire, egyszóval, a helyi sorsban adott lehetőségeket kihasználni – ez volt Németh László programja." S tegyük hozzá: ezt a programot akkor is igyekezett megvalósítani, amikor testi ereje hanyatlott, szellemi erőinek gyengüléséről azonban – mint azt az Utolsó széttekintés bizonyította, amelybe 1957 és 1970 között született írásait gyűjtötte – csak műveinek rövidülő terjedelme tudósított.

Németh László esszéiben néhány nagy hatású, a műfaj szemléletmódját is megtermékenyítő elem tűnt fel. Már 1956 előtt, betegségéből lassan gyógyulgatva megfogalmazta azt a művészi magatartásmintát, melynek leghitelesebb példáját Bartók Béláéban ismerte föl. Bartók lett a példája abban, hogy a művész szembefordulhat kora hanyatlóaknak érzett jelenségeivel, s helyreállíthatja azt a "nedvkeringést", amely a "távoli gyökerek"-hez fűzi. Ez a sokat emlegetett s mára lényegesen kitágított "bartóki modell" Németh László által megadott értelme. De emellett nem kevésbé fontos az a törekvése sem – s ez is plasztikusan bontakozik ki nagy esszéiből –, hogy megőrizve az újkori civilizáció kultúraértelmezésének egyik nagy értékét, az elemzést, a kifejezésre, az önközlés hogyanjára irányította a figyelmet. A Megmentett gondolatok antropocentrikus szemléletmódja a bölcseleti összegzés igényével találkozott nála, abban a tudatban, hogy a hanyatló egészséggel is be kellett teljesítenie rá mért feladatait. Ez az etikus szemléletmód Németh László esszéit a kor és az emberi hivatás elkötelezett értelmezésének adottságai felé tágította, s magát a műfajt is olyan új elemekkel oltotta be, amelyek következménye műfajtörténeti vonatkozásban sem elhanyagolható.

Aligha véletlen, hogy a sors által az íróra mért feladat, a szolgálat eszménye hatotta át Illyés Gyula esszéit is, melyeknek ekkor jelent meg kétkötetes gyűjteménye (Ingyen lakoma, 1964). Németh Lászlóhoz hasonlóan ő is bővítette az esszé tárgykörét, amikor ilyen jellegű írásaiban a "közösség", az "osztály", a "nép", a "nemzet" és az "emberiség" fogalmaival él, s magától értetődő természetességgel elemzi együtt és egymás mellett a magyar nemzeti és a világirodalmat (s e kettőnek különösen francia vonatkoztatási pontjait idézte nagy elhitető erővel). Hozzá hasonló meggyőző erővel senki sem szolgálta a magyar irodalom és a magyar író öntudatának ügyét. Azt akarta megmutatni, hogy kis nép írója és irodalma is naggyá lehet, ha meghallja a történelem jeladását, és lehetőségei között – híven hagyományainak szelleméhez – válaszolni is tud rá. Az Ingyen lakoma, majd az ennek anyagát részben magában foglaló Iránytűvel (1975) az irodalom s a nép sorsával úgy szembesül, hogy szüntelenül hangoztatja a {1297.} megközelítés elasztikusságának, pontosságának jelentőségét, s az irodalomnak azt a létjogát, hogy ezekben a kérdésekben szépen, világosan és erővel foglalhasson állást. Ami a magyar esszé korábbi történelmében tájékozódás, öneszmélési és kifejezési kísérlet volt, az Illyés Gyula esszéiben társadalmi érdekű állásfoglalássá változott. S ha némi szkepszissel írta is: "A Betű nem talált el úgy a néphez, mint egykor a Dal", a maga esszéírói és gondolkodói tevékenységével is azt bizonyította, hogy a "betű", a próza, az esszé betűje is lehet sokak gondjainak megfogalmazója, a szellem honfoglalásának eszköze. A program, amit megfogalmazott, nem az esszé hagyományos programja volt. ("Sok itt a tennivaló. Ahogyan Kölcseyék kimutatták a nagy veszélyt, s ez negyvennyolcban erőt adott. Nekünk pontosan ki kellene mutatni, hol tart ez a nép ... Áldhatjuk a körülményeket. Régen volt ilyen nyugodt élete a nemzetnek. Most kellene megoldani sok mindent. Tisztázni.") Ám a kifejezés módja, a termékeny szenvedély, a tájékozódás, önnön helyének s vele a nép helyének keresése mégis a magyar esszéműfaj legerkölcsösebb, legmagasabbrendű dokumentumává avatják írásait.

A hatvanas években jelentkezett ismét esszékötetekkel a műfaj egyik legnagyobb mestere, Gyergyai Albert. Hosszú évekig csak egyetemi katedrájáról hirdette a modern francia szellem példáját, s a régi folyóiratokban eltemetve várták feltámadásukat kortársairól szóló, szeretetét, csodálatát szemérmesen rejtegető írásai. A Klasszikusok (1962), a Kortársak (1965) és A Nyugat árnyékában (1968) szemléletesen mutatták egy esszéisztikus magatartás szinte túlérett szépségű változatát. Gyergyai Albertet a megértés, a beleérzés, az irodalom szinte áhítatos tisztelete és szeretete jellemezte, igazi lírikus módjára engedte át magát a művekből áradó benyomásoknak, s azt a nagy klasszikus tradíciót őrizte, mely az általa oly hőn szeretett és védelmezett Babitsra és Kosztolányira is hatást gyakorolt. Hasonló értékőrző szilárdság és pedagógiai elhivatottság jellemezte Keresztury Dezső esszéit is, melyekben a magyar romantika szenvedélye éppúgy éltető erő volt, mint a világirodalmi igény és a sorsvállaló gesztus (Örökség, 1970).

Az esszének új jelensége volt ezekben az években, hogy a Nyugat nagy nemzedéke után megkezdődött a következő generációk mind határozottabb idézése is, amivel szükségszerűen együtt járt a műfaj történetével, múltjával, változataival való tudatos szembesülés, megnőtt az esszé becsülete és hatása. Sőtér István a Tisztuló tükrökben (1966) azokat a hajdani írásait is újraközölte, amelyekben a második és harmadik nemzedék vitáinak emléke éledt föl, s ezzel nemcsak elfelejtett arcokat villantott föl, hanem feledésbe merült eszméket, irodalmi törekvéseket is, elsősorban azt a játékosságot, varázslat iránt való fogékonyságot, mely a harmincas évek esszéírását jellemezte. Mind tudatosabban tért vissza stílusának hajdani szürreális elemeihez. A játék inkább Devecseri Gábor irodalmi esszéit jellemezte, melyeket Lágymányosi istenek címmel gyűjtött kötetbe 1967-ben.

Az Újhold hajdani törekvései között meghatározó érvényű volt a világirodalom párhuzamos jelenségei iránt megmutatkozó fogékonyság. Az esszét korábban is művelő Somlyó György 1963-ban adta ki A költészet évadai később új és új köteteket életre hívó első darabját. Esszéfelfogását így fogalmazta meg: "A művészi alkotások olyan titkos írások, amelyeknek mindegyike önmagában rejti meg{1298.} fejtésének kulcsát: s a kritikus (vagyis: a legértőbb olvasó) dolga éppen az, hogy megtalálja s másoknak is kezébe adja." Ebben a megfogalmazásban, melyet több hasonlóval egészíthetnénk ki, az a szkepszis is bennerejlik, mely mind határozottabban öltött formát a kor esszéjében: szembefordulás "a teoretikusok által gyártott kaptafákkal", az előre "kitett rőfökkel", amelyekhez "aztán hozzászabják a költeményt". Somlyó az olvasói beleérzés, az azonosulás készségét hangoztatta, a "lenyűgözőttséget", mely kicsit talán köznapibban, de ugyanannak az esszéista ideálnak újrafogalmazása volt, mely az induló Halász Gábort, Szerb Antalt s mindenekelőtt Cs. Szabó Lászlót jellemezte. Az esszé nála személyes vallomássá forrósodott, naplóvá, amelyet a művészetek iránt nyitott, azokat újraértelmezni kész személyiség írt, akit megejtett a század nagyjainak az a törekvése, mely az egyetemesség és az emberi lényeg kifejezésére irányult. Nem ítélkezett, hanem a költészet, a művészet nehezen kifejezhető, megfogható "titkát" próbálta értelmezni és kifejteni, s eközben olyan nagy írókkal és művészekkel szembesült, s tett közkinccsé, mint Aragon, Pablo Neruda, Quasimodo, Picasso vagy Chaplin. Mind tudatosabban alakított ki olyan képet a század szellemi törekvéseiről, melyek a költői "jelenség" – Füst Milánról írt esszéjének talán legfontosabb fogalma ez – köré rendeződtek, s abban az alkotás folyamatát, annak legbelsőbb tartalmait igyekeztek feltárni. Somlyó György is "csillagképek" után tájékozódott, mint a második nemzedék nagy esszéistái, ő azonban már jól megszerkesztett, pontos térképpel is rendelkezett, s elsősorban azt igyekezett közölni olvasóival, hogyan lehet e képzeletbeli térkép alapján helyesen tájékozódni a század művészeti jelenségei között. Őt is jellemezte az ítéletalkotás váratlansága, melyet szuverén fensőbbséggel honosított meg egyik mestere, Füst Milán (akinek esszékötete Emlékezések és tanulmányok címmel 1967-ben jelent meg), s részben ez a magyarázata annak, hogy némelyik megállapítása máig gyűrűző vitát kezdeményezett.

Bár nem az Újhold köréhez tartozott, a lap szellemiségéből sokat megőriztek Szobotka Tibor esszéi is. Valóság és látomás (1967) című kötetében Shakespeare-től Kafkáig kalandozott a világirodalomban, példáját mutatva annak a műfajtörténeti esszének, mely a következő korszakban lett mind jellemzőbb formája a műfajnak. Különös érzékenységgel fordult a világirodalomnak azokhoz az alkotóihoz, akikben "szabálytalanságot" vélt felfedezni, akiknek életművében fel-felvillant a váratlan, az előre ki nem számítható, a játékosság, az ötlet, amit egyetlen szóval "látomás"-nak nevezett. Némelyik esszéje a megidézés igazi művészete: alakjai szinte élnek, a finom vonásokkal rajzolt portrék háttere is eleven, jelezve, hogy igazi, "komoly" tudomány is művelhető volt ekkor már az esszé szabadságával és plaszticitásával.

Annak a tíz évnek, mely 1960-tól 1970-ig terjed, az is különös érdekességet kölcsönöz, hogy megkezdődött, majd mind határozottabban folytatódott az esszé hagyományos kereteinek kiszélesítése. Töredék-arcképekből alakított ki nagyszerű esszéfüzért Bóka László "arcképvázlatai"-ban (Arcképvázlatok és tanulmányok, 1962), Thomas Manntól is megihletve a napló látszólagos kötetlenségével, alkalmiságával oltotta be a műfajt Őszi naplójában (1965). 1964-ben jelent meg az {1299.} esszé hazai történetének egyik legizgalmasabb kísérlete, Vas István Nehéz szerelem (1964) című könyve, mely folytatásaival "a líra regényé"-vé bővült, 1969-ben adta ki Jegyzetlapjainak első kötetét Rónay György, s a verses esszé műfajával kísérletezett Juhász Ferenc (Mit tehet a költő?, 1967; Vázlat a mindenségről, 1970).

Bóka László "arcképvázlatai"-t az teszi műfajtörténeti szempontból is érdekessé, hogy bennük az anekdotikus elemet avatta az esszé szervező elvévé. Az az arcképcsarnok, melyet emlékeiből idéz, elsősorban olyan írókat ábrázolt, akikről megfeledkezett a közvélemény, nagy részük nem is kiemelkedő, meghatározó jelensége volt korának. Bóka azonban egy-egy találó történet révén a korban rejlő véletlent ragadja meg a legplasztikusabban, s természetének fő vonását, az értékek iránt tanúsított nyitottságát igazolja. Az Őszi naplóban aztán visszatér az esszé egyik legkarakterisztikusabb jegyéhez, a nem palástolt személyességhez, s egy tragikus világtörténelmi pillanat előterében rajzolja meg az életről és a művészetekről kialakított képének összefoglaló vonásait.

A Nehéz szerelemben Vas István is a két világháború közötti korszakot idézi föl, nemzedéke öneszmélésének éveit, majd a következő kötetekben irodalmi elveinek kialakulásáról, legjellemzőbb szellemi törekvéseiről rajzol megragadóan személyes, ugyanakkor a tényeket mindig figyelembe vevő képet. Ő maga "a líra regényé"-nek nevezi esszéfolyamát, s már a címválasztással is jelzi az anyagát átható feszültséget, melyet egyrészt a regény objektív, higgadt ábrázolásmódjával ragadott meg, másrészt azonban – lévén szó éppen a líráról – mindvégig megőrizte benne a szubjektivitás lefegyverző és vitát provokáló őszinte nyíltságát. "Nem eszményíteni, hanem kinyomozni" akarta a múltat, s abban először s mindenek fölött a maga személyes múltját, költővé érlelődésének folyamatát. A nyomozás munkáját elfogulatlanul, a kor tényeire figyelve végzi, s azt a képet igyekszik visszaállítani, mely akkori önmagát jellemezte. Ez az eljárás a regényt jellemzi. Ám ez a regény ugyanakkor magában hordozza az esszé személyes, szeszélyes mozdulatait is, Vas István ugyanazzal az ironikus és önironikus gesztussal mutatja föl a megidézett múltat, mint egyik mestere, Füst Milán tette. "Ez mind én voltam egykor" – mondja Hábi-Szádi lesütött szemmel fiának, Tahturnak, mintegy azt bizonyítva, hogy a létezés a semmire épül, s azzal szemben csak a különféle alakváltozatok vigasztalásával lehet küzdeni. Ám Vas István életregényéből hiányzik mindenfajta eltávolítás, nem ölt maszkokat, hanem kegyetlen nyíltsággal néz szembe hajdani önmagával, korával és annak legendáival. Az a "panteista lelkesültség", melyet a "nagyvárosi embervegetáció" keltett benne, maga is az esszé szemléletmódjának létrehívója, s a regény témáján túlmutatnak azok a nagyon fontos megnyilatkozásai is, melyeket az írás természetével kapcsolatban tesz, szembeszállva a "lírai infláció"-val, a könnyedség, az egyszerűségben rejlő áttetszőség létjogát és fontos voltát hangoztatva.

Rónay György Jegyzetlapjaiban nagyjából hasonló eljárásnak lehetünk tanúi: ő is a személyiség reflexióit fejezi ki, de nem a múltban, hanem többnyire a jelenben, s nem regényformában, hanem hangsúlyozottan töredékesen, ám e töredékek együttese mégis erősen naplószerű: mintha az élet és az irodalom legfontosabb jelenségeit folyton, tudatosan értelmező személyiség szerves önépítő tevékenységé{1300.} be engedne bepillantást, s olyan hatalmas arányú feljegyzés-sor részleteit közölné, amely a kultúrával átitatott, a világgal kapcsolatban felelősséget érző s másokban is indukáló gondolkodó műhelynaplója. A jegyzeteit író Rónay György olykor éles kritikus, máskor megértő lírával, szelíd iróniával figyeli az élet és irodalom visszásságait, de mindenkor felelős erkölcsi következetességgel figyelmeztet emberségünk belső parancsaira.

Juhász Ferenc esszéi a műfaj szélsőséges példái. Amikor tudatosult benne az a fölismerés, hogy a lírai költőnek is "meg kell építenie a maga világegyetemét", akkor azt is vállalta, hogy erről a bensejében őrzött s kialakított világegyetemről nemcsak hatalmas létösszegző verseiben kell szólnia, hanem egy látszólag lazább, oldottabb formában is, melyet esszének nevez, s amelynek központi mondandója: mit tehet a költő olyan korszakban, amikor válságba került legfontosabb eszköze: a szó, hitelét veszítette a művészet s kiüresedett embernek emberrel való kapcsolata. A költő azonban – már csak mesterségében is bizakodva, elkötelezetten hívén annak mozgósító erejében – a nyelv s vele a líra átlényegítő erejét állítja szembe a kétséggel: "Nemcsak a haza, de a természet is attól van, hogy nyelvem megnevezi, s én attól vagyok az, aki, hogy nyelvem, az anyanyelv, a természet általános eleven ködéből, virágzó együgyű homályából a megnevezéssel ... kimetszi, sugárzó fényébe vonja a dolgot, a jelenséget ..."

Fogalmi nyelv és verspróza keveredik ezekben az írásokban, mintha a költő nem érezné elégnek, hogy megnevezze a fogalmakat, vagy kifejezőbbnek vélné a metaforikus nyelvezetet, mely többoldalú megközelítésre ad számára alkalmat. Koncepciója – mint erre Bodnár György mutatott rá Világkép és költészettan – versprózában című írásában – "múlt és jelen felé egyaránt nyitott", újra meg újra azt hangoztatja, hogy el kell vetnünk a költői irányzatok és stílusok kizárólagosságának bénító tudatát.

A hatvanas évek egyik nagy újdonságát jelentették az úgynevezett műfajtörténeti esszék. Szenvedélyes hittevés és magasra emelt mérce jellemezte Hubay Miklós drámatörténeti esszéit (A megváltó mutatvány, 1966). Esszébe oldott regénypoétika körvonalai bontakoztak ki Sükösd Mihály írásaiban, hogy majd végső formájukra találjanak az 1971-ben megjelent Változatok a regényre című kötetben; a modern tragédia forrásait és legfőbb jellegzetességeit követte nyomon az új magyar esszé egyik legsokoldalúbb, legizgalmasabb kérdéseket felvető művelője, Ungvári Tamás (Modern tragikum – tragikus modernség, 1966). Mindhárom szerzőben közös a szerves világirodalmi kultúra, módszerük azonban az esszé más-más hagyományaihoz kapcsolódik. Hubay Miklós a Nyugat második nemzedékének esszéideáljaihoz kötődik, s bár szenvedélyes formában veti fel a kérdéseket, érezni műveiben a "játékosság" jelenlétét, igézetét is. Sükösd Mihály az esszé tárgyszeri irodalomtörténeti változatában alkotta legjobb műveit. Ungvári Tamás szemlélétmódjára mindenekelőtt az angol esszé hagyománya gyakorol befolyást. A Bloomsbury-kör esszéíróinak módjára közelít a művészet jelenségeihez, meghökkent, vitákra ingerel. Irodalomszemléletére elsősorban az a felismerése gyakorolt elhatározó befolyást, hogy a felgyorsult világban, a sokat emlegetett "gyorsuló idő" korában az irodalomnak, az elméletnek is nem sejtett sebességgel{1301.} kell új ismereteket meghódítania a maga számára. "Az egész mai magyar irodalom Hétmérföldes léptekkel haladja meg korábbi hibáit" – írta Mai irodalomszemlélet című tanulmányában, s őt magát is az ismeretszerzés és -közlés mohó vágya jellemzi leginkább. "Az eltűnt személyiség nyomában" (1966-ban megjelent esszékötetének címét kölcsönözve) haladva, az esszé személyes változatával életközeibe tudott hozni nagy alkotókat, jelentékeny megtermékenyítő életműveket (Ikarusz fiai, 1971), világirodalmi jelenségeket. A pillanat sugárzásában megszületett ötlet egyik mestere, szellemesen, könnyedén csapong a magyar és a világirodalom legkülönbözőbb korszakaiban.

Míg az esszéműfaj ezen, új képviselői inkább a Nyugat-esszéhagyományát folytatták, Csoóri Sándor első esszékötetében (A költő és a majompofa, 1966) a sors, az ítélkezés gesztusa a legélesebb. Illyés Gyula esszéinek egyenesági örököse volt s maradt, de termékenyítően hatottak rá Bálint György kisprózai írásai is. Már ebben a kötetében feltűnik későbbi esszéinek egyik legmarkánsabb jellemzője: a vitás kérdések kiélezésének szándéka, mely majdnem minden írását közüggyé teszi.

A hatvanas években ismét nagykorú lett az új magyar esszé. E vázlatosan tárgyalt törekvései, melyek inkább csak az írói esszé jellemzői e korban, arra mutatnak, hogy a műfaj határai jelentékenyen kitágultak, s részben ezáltal alkalmas lett a művészet, sőt a lét kérdéseinek vizsgálatára is. Módszerére és szemléletmódjára termékenyítően hatott a más művészeti és tudományágakban is meghonosodott változata (példaképpen idézhetjük Ortutay Gyula néprajzi kiindulású, Szilágyi János György antik művészeti tárgyú, Szabó Árpád gondolkodástörténeti, Huszár Tibor szociológiai, Mérei Ferenc pszichológiái, Nyíri Tamás antropológiai és teológiai esszéit), s az a tény, hogy a tudomány világa is integrálta (Poszler György mind határozottabban önvallomásos esszéire érdemes utalnunk). A hetvenes évek kezdetére már általánosan elfogadott, fontos világértelmezési lehetőségek megvalósítója volt a korábban elvetett esszé, s nem véletlen, hogy a következő évtizedben, amikor egy-egy korszak irodalomszemléletét jellemezte a szaktudomány, abban meghatározónak érezte s mutatta az esszé-műfaj szerepét is. A műfajjal való számvetés fontos dokumentumai voltak Bodnár György elméleti tanulmányai, melyek a vizsgált tárgy természetének megfelelően olykor maguk is esszéisztikusak (Törvénykeresők, 1976).