{102.} ÉPÍTŐANYAGOK ÉS SZERKEZETEK


FEJEZETEK

ÉPÍTŐANYAGOK

A magyar paraszti építkezésben egészen jelen századunkig a fa és a föld volt a meghatározó építőanyag. A falusi lakóházak falazatának történetében fő szerepet játszik e két alapvető anyag arányainak változása. Ez a változás az évszázadok folyamán a faházak rovására megy végbe. A középkor végétől – Közép-Európában általában a 15. századtól – egyre inkább tapasztalható a földfalak terjedése, az Alföldön a 18. században már általánosnak mondható, a hegyvidéki, dombos, erdős tájakon viszont csak a 18. század második felében kezdi felváltani a faépítkezést. A 19. század végén és a 20. század elején a magyar parasztházak legnagyobb hányada földből épült. Az 1890-es népszámlálás során készült első, megbízható épületstatisztika szerint a házak 49,90%-a vályog- vagy vertfalú. Az 1910-es népszámlálás adataiból megrajzolt térképek a vályog- és sárfalazatú lakóépületek hasonló arányát mutatják: 50,5%. Ezek az adatok még a történeti Magyarország egész területére vonatkoznak, tehát magukba foglalják Erdély, a Felvidék és a Drávántúl faházait is, melynek függvényében még figyelemreméltóbbak ezek az adatok. Az ország középső, sík és dombos területein – lényegében tehát a mai országhatárokon belül – viszont a vályogból és sárból készült lakóházak aránya a 90–100% körül mozgott (Bátky Zs. 1921: 36–39, 3–5. tábla; MNA 221. térkép).

A faépítkezés visszaszorulása több okra vezethető vissza. Egyrészt az okszerű erdőgazdálkodás hiányában a 17. század végére – a hasonló európai folyamatokat követve – jelentősen lecsökkent a jó minőségű épületfát nyújtó erdőterületek nagysága. Másrészt ezzel párhuzamosan fokozódott a földesurak allodizációs törekvése, amelynek során az erdőlés jogát egyre inkább kivonták a faluközösségek kezéből. A jobbágyok egyre nehezebben jutottak épületfához. Az épületfaellátással kapcsolatos problémák a 18. század derekára annyira kiéleződtek, hogy végül is központi szabályozást kényszerítettek ki. 1772. december 21-én Mária Terézia uralkodói leiratba foglalta a Liptó megyei liszkafalvi lakosok panaszainak rendezése kapcsán, „… hogy az alattvalók az épület falait, ahol lehet szilárd vagy legalább nyers anyagokból állítsák elő, az uradalom az erdőkből fát csak a tető, ajtók, ablakok és más hasonlók készítéséhez – amennyiben ezek szükségesek – szolgáltasson. Ez a szabályzat ne csak ebben az uradalomban és ebben a megyében lépjen életbe, hanem az ország más részein is, ahol csak a fából való építkezés szokása el van terjedve.” (Bakó F. 1967: 167.) A vármegyék ezt a rendelkezést saját statútumaikban is rögzítik, s igyekeznek azt szigorúan be is tartani, noha az a tény, hogy a következő fél {103.} évszázadban még többször meg kell ismételtetniük a rendelkezést, azt bizonyítja, hogy a tradíciók megváltoztatása nem ment egyik napról a másikra.

Évszázadok során tehát a természetes anyagok voltak a meghatározók népi építészetünkben. Törvényszerűnek mondható, hogy minél közelebb jövünk a 20. század fordulójához, illetve a jelenhez, annál több előkészített, megmunkált, iparilag előállított anyag jelenik meg a falvak népi építészetében. A faragott kő, a vályog, a nyers tégla, illetve az égetett tégla, később a salaktégla, a tetőfedő cserép és pala felhasználási arányainak növekedése a népi építészetben összefüggött specializált iparok, foglalkozások és ipari létesítmények (mész-, téglaégető) elterjedésével. A vízi és szárazföldi közlekedési-szállítási lehetőségek javulásával, a vasútvonalak kiépülésével széles körű építőanyag-kereskedelmi tevékenység vált lehetővé, mely eljuttatott olyan építőanyagokat (kő, pala, faragott fa, zsindely, mész stb.) is az ország szinte minden területére, melynek természetföldrajzi adottságai egyébként nem tették lehetővé az anyag használatát az adott vidék népi építőgyakorlatában (Cseri M. 1986). Mindez azonban a 20. század első feléig nem okozott döntő változást a paraszti építészetben, csupán az anyagok és szerkezetek alkalmazásának arányait módosította. Mi sem jellemzőbb, mint az a statisztikai tény, hogy 1970-ben az összes falusi lakóház 66%-a még vályog- és sárfalú volt Magyarországon (Dám L. 1992: 24).

Ha a 19. század vége és a 20. század eleje időmetszetében áttekintő képet akarunk adni a magyarországi falusi házak építőanyag (falazat anyaga) szerinti körzeteiről, akkor térképünkön a föld és sár alapanyagú építészet összefüggő területeit rajzolhatjuk meg, az Alföld és a Kisalföld sík vidékein, a Dunántúl keleti részén és a középhegységek lábánál elterülő vidékeken. A sárépítészet ekkortájt nyomult fel az Északi-középhegység völgyeibe. Ugyancsak a sík vidékeken, elsősorban a Tiszántúlon volt korlátozott szerepe a nádnak a falazat kialakításában.

A faépítészet ez idő tájt a Dunántúl nyugati és déli peremére, a Dráva mentére, az erdélyi és felvidéki hegyvidékekre szorul vissza. Ekkor faházat már szinte sehol sem építenek az országban. A ből rakott falusi lakóházak jellegzetes területe ebben az időben a Mátra déli lejtője, a Bükk hegység egy része, a Zempléni-hegység középső és északi része, a Dunántúlon pedig a Balaton északi része, a Bakony és a Mecsek-hegység behatárolt körzetei. Erdélyben a Déli-Kárpátok vidékének egyes körzetei emelkednek ki, de nem elhanyagolhatóak olyan kistájak sem, mint pl. Nyugat-Dunántúlon Fertőd környéke, vagy a Nyírségben a Barabás-hegy környéke (Bakó F. 1985).

A téglafalazat, illetve a nyers vályogból és az égetett téglából felépített vegyes falazat ebben az időben kezd terjedni a nyelvterület több részén, de alkalmazása elsősorban még szociálisan meghatározott, tehát csak jobb módúak építkeznek így, ezért dominánsnak sehol sem tekinthető (MNA 221. térkép).

ALAPOZÁS, FUNDAMENTUM

Az építmények alapozása statikai szempontból fontos építészeti elem, amely azonban a népi építészetben csak századunkban vált általánossá. Orosházáról ugyan már a 13. századból ismerünk téglaalapozást, a nyársapáti ásatásokból 15. századi kőalap került {104.} elő, de ezek nem tekinthetők általánosan elterjedtnek (Szabó István 1969: 43–44; Sztrinkó I. 1982).

Hosszú évszázadokig az alapozás egyetlen módja a döngöltföld-alapozás volt. A lakóház helyét jól megtisztították, kiegyengették, sok helyen jól ledöngölték, Szatmárban ledürückölték. Fejlettebb eljárás volt ennél az, ha a fal szélességében árkot ástak, majd a kitermelt földet fordított sorrendben visszalapátolták, s jól ledöngölték. Több helyütt a kiásott földet törekkel keverték, meglocsolták és sorról sorra haladva visszarakták és erősen ledöngölték. Ez a technológia széles körben elterjedt volt, jellemző, hogy a századforduló táján a sár- és vályogfalazatú házak 92%-a még ilyen alapozásra épült (Dám L. 1992: 35).

A borona- és zsilipelt falak, a favázas falszerkezetek esetében kezdetleges alapozásnak tekinthetjük a talpfák alá, a sarkokra helyezett görgeteg köveket, tuskókat, cölöpöket is. A Felföldön és Erdélyben a faház talpgerendái alá hatalmas, kemény köveket raktak (Bakó F. 1985) éppúgy, mint a középkori Dunántúlon (Holl I. 1979; Parádi N. 1979). A vázszerkezetes falak esetében az oszlopokat egyszerűen csak a földbe mélyítették, s ez volt maga az alapozás. Gömörben ismert volt a földbe kerülő oszlopok végének elszenesítése, így kívánták konzerválni a földbe kerülő részeket (Cseri M. 1987: 43).

A szilárdabb házalapok készítése igazán a 19. század végétől, e század fordulójától kezdett terjedni, elsősorban az 1880-as évektől megjelenő építészeti szabályrendeletek előírásainak hatására. Az időről időre megújított rendeletek azonban csak igen lassan éreztették hatásukat. Először a döngölt földet kő- és téglatörmelékkel váltották fel, majd az alap egész mélységébe kő vagy tégla került. Eleinte egyszerű sár volt a kötőanyag, majd e század első évtizedeitől megjelentek a korszerűbb, cementbeton kötőanyagok. Az 1920-as évek tekinthetők az igazi mérföldkőnek, hiszen ekkortól már minden esetben építési engedély kellett a lakóházak építéséhez, mely a szilárd alapozást előírta. A föld-alapozás aránya fokozatosan csökkent, s 1970-ben részesedése már csak 21,5% volt.

Kő- és téglaépületek esetében mindig készítettek szilárd alapot, rendszerint úgy, hogy a fal rakását 30–50 cm mély árokban kezdték el. A betonalap megjelenése, illetve lassú terjedése az 1940-es évekre tehető a falusi építészetben (Dám L. 1992: 35–36).

A falak szigeteléséről a 20. század elejéig nemigen beszélhetünk, ezért a föld- és sárfalak vizesek, nedvesek voltak, a fatalpak és földbe ásott oszlopok, cölöpök hamar elkorhadtak.

Noha a 18. század utolsó harmadában már a nagybirtokosok arra törekedtek, hogy jobbágyaik házaikat az utca vonalára helyezzék, a 19. század elejéig központi rendelkezés nem szabályozta a lakóház elhelyezését a telken. Lehetőleg mindig a telek legmagasabb pontjára került az épület, míg a hegyvidékeken enyhe lejtésű vagy sík területekre építkeztek. A cél a száraz kiemelkedés biztosítása volt, ami a gyakori árvizek, illetve a magas talajvíz ellen nyújthatott védelmet. A múlt század második felétől tűzrendészeti és építészeti szabályok írták elő a lakóház és a melléképületek elhelyezését. Eszerint a lakóház padlószintjének minden esetben magasabbnak kellett lennie az utca szintjénél. Sík vidékeken ezt úgy érték el, hogy növénymentes földdel feltöltötték a ház helyét – ez erősen ledöngölve az épület padlózatát is alkotta. Hegyvidékeken kétféle eljárással érhették el a közel vízszintes házhely kialakítását: egyrészt a lejtőt a ház végénél lefaragták, s az innen kikerülő földdel a lejtő alját feltöltötték, mintegy kiegyenlítették a természetes ferdeséget. Ez azt is eredményezhette olykor, hogy a ház hátsó oromfala az eredeti talajsíkkal {105.} vált egyszintűvé, s a padlásra létra nélkül feljuthattak. Másik megoldás az volt, hogy a ház elejénél a lejtőt kővel felfalazták úgy, hogy a padlószint vízszintes síkba kerüljön. Ilyenkor az utcai rövid homlokzat fala 1,5–2 m magasságban kezdődött, ami lehetővé tette, hogy a ház alá közvetlenül az utcára nyíló bejárattal pince épüljön.

FALAZATOK

FÖLDFALAK

A magyar nyelvterület, illetve a Kárpát-medence természeti adottságai következtében a 19. század folyamán a föld anyagú falak váltak a meghatározóvá a népi építészetben. Ez századunk fordulójára a Székelyföld, a Felföld szlovákok lakta területei és a hagyományos faépítkezésű nyugati határszél kivételével a faépítkezést mindenhol kiszorította.

A szoros értelemben vett földfalak alaptípusai a magyar nyelvterületen: a rakott és a gömbölyeges sárfal, a vertfal, a többrétegű fal,a gyeptégla fal, a vályogfal és a favázas sárfalak változatai.

RAKOTT SÁRFAL

Ez az egyik legrégibb sárfaltípus a magyar nyelvterület síkabb tájain. Építése a sár előkészítésével kezdődött. A falu határában vagy a telken ásott agyagos földet a ház közelében 40–50 cm vastagon elterítették, ún. ágyást készítettek: szalmatörekkel, pelyvával, helyenként gyékény- és sásdarabokkal összekeverték, összegyúrták, közben vízzel locsolták. Aztán kapával megvágták, forgatták, lovakkal vagy ökrökkel megtapostatták. A folyamatos munka érdekében általában több ágyást is készítettek, s a megdolgozott sarat egy éjszaka „érni” hagyták. Egy-egy lakóházhoz 15–20 szekér földet is felhasználtak.

A falat a kijelölt és már előkészített alapon kezdték rakni. A sarat talicskával hordták a házhoz, háromágú vasvillával rakták fel. Általában egy méter vastag falat raktak fel egyszerre körben, együtt a közfalakkal. A sarkokon és a közfalak csatlakozásánál minden sor tetejére nádat vagy vesszőt fektettek, ezzel is szilárdítva a falat. A vastagabb rétegeket egy hétig is hagyták száradni. Ezalatt az saját súlyától kissé megroggyant, alul kiszélesedett. Ezeket a részeket gyakran már munka közben vagy a fal elkészülte után ásóval levágták, egyenesre faragták. Általában három réteg adta ki egy lakóház átlagos falmagasságát. Az ajtók, ablakok helyét a keretek beállításával kihagyták, de nem volt ritka az sem, hogy az ablakokat utólag vágták ki az elkészült falból. A kész falat egyenesre vágták, betapasztották és bemeszelték (Györffy I. 1908: 162; Vajkai A. 1959a: 178; Ruszthy Zs. 1974: 227; Tálasi I. 1977: 267–268; Filep A. 1980: 251–252; Erdész S. 1983: 98–99; Dám L. 1992: 26–27).

A rakott sárfal még ma is élő építésmód, elsősorban Pest és Fejér megyében. A századforduló környékén főleg a Dunántúlon, a Kisalföldön, a Csallóközben, Fejér, Komárom és Pest megyében, a Fertő mentén, a Dráva mentén, a Nagykunság és a Kiskunság egyes vidékein, a Hajdúságban, a Nyírségben és a Rétközben alkalmazták (MNA 221. térkép). Legelterjedtebb elnevezései: fecskefal, fecskerakásos fal és rakott fal.

{106.} GÖMBÖLYEGES SÁRFAL

A rakott sárfal egyik változata a gömbölyeges sárfal. A rakott sárfalhoz hasonló módon előkészített alapanyagból emberfej nagyságú gombócokat szakítottak ki villával, s a földre leszórt töreken meghempergették. Kissé szikkadni hagyták, majd kézzel, ritkábban villával rakták fel a falat. A szakaszos építés, a megroggyant fal lefaragása stb. hasonlóképpen történt, mint a rakott sárfal esetében. A gömbölyeges sárfal a 19. század folyamán általánosan ismert volt az Alföld sok vidékén. A Nyírségben még nemes házak is épültek göngyölsárból (Nyárády M. 1935: 55; Dám L. 1982a: 22). Elnevezése az Alföld déli részén csömpölyegfal, az Alföld északi peremén a sárgombócoknak gon-gyola, göngyöleg, gömölye a neve. A Bükk hegység déli előterében és Szeged környékén a „göngyöleg” sárból gyúrt hurkát jelent, amiből kemencét és egykor feltehetően házat is építettek (Bakó F. 1978; Dám L. 1986). A Dunántúlon mórfal, melyet Zalában néhol gombócfalnak is neveztek. Másutt ezt a változatot is fecskerakás, fecskefal névvel jelölték (Gönczi F. 1914: 403; Vargha L. 1972: 472; Takács L. 1977; Dám L. 1992: 26).

VERTFAL VAGY TÖMÉSFAL

A századforduló táján az egyik legkedveltebb és a leginkább elterjedt sárfal volt, és készítése a modern építészetben alkalmazott ún. zsaluzás elődjének is tekinthető. Lényege az, hogy az agyagos, löszös földet, növényi anyagokkal keverten vagy anélkül, nedvesen, de nem vizesen, két vízszintes deszka vagy palló közé szórják és azt keményre döngölik vagy tapossák (leírását lásd: Györffy I. 1908: 163; Füzes E. 1959: 218–219; Dankó I. 1977: 263; Tóth F. 1976–1977: 172–182; Sztrinkó I. 1978: 152–153; Kücsán J. 1979: 307–308; Filep A. 1980: 251; Dám L. 1992: 27–29).

A zsaluzat rögzítésének kétféle módja terjedt el. A Duna mentén és attól keletre az építendő fal mindkét oldalán egy-másfél méteres távolságokban, páronként szemben egymással oszlopokat ástak a földbe, melyek felső végét lécekkel, gúzsokkal kötötték össze. Az oszlopok közé egy-egy szál deszkát tettek, s az így kialakított formába döngölték a földet. Minden sor elkészülte után följebb emelték a deszkákat, s hogy le ne csússzanak, a falon keresztbe tett vékony karókkal támasztották alá vagy oszlopokhoz kötötték őket. A Dunántúlon, főképpen Fejér, Tolna, Somogy és Baranya megyében, valamint a Tiszántúl déli részén az oszlopok helyett kalodának, járomnak nevezett szerszámot használtak a keret felállítására. A kaloda rendszerint fa-, ritkábban vaspálcákból készült. A két élére állított deszkát a falon vízszintesen keresztbe tett kalodafába tűzött szárakhoz támasztották. Zalában a vízszintes léc vagy laposvas neve iga, melyet kalodaszeggel fogtak össze.

A vertfal készítéséhez a kötött, agyagos talajok a legalkalmasabbak, melyet felrakás előtt ugyancsak megdolgoztak, s kissé megnedvesítettek. A Dunántúlon, a Duna–Tisza közén és a Nyírségben a föld közé növényi anyagokat (pelyva, törek) is kevertek. A megdolgozott, összegyúrt földet az épülő házhoz talicskázták, s lapáttal hányták a zsaluzat közé. Hegyes karóval megbökdösték, megszurkálták, hogy a kis göröngyök között ne maradjon levegő, majd a döngölő fával, tömőfával keményre döngölték, néhol előzőleg megtaposták. A tömőfa nyéllel ellátott súlyos fabunkó, melyből a kerekfejűvel a deszkakeret középső részén lévő földet tömítették, míg az ék alakú tömőfa a deszkák melletti föld döngölésére szolgált.

10. ábra. A vertfal készítésének kétféle módja


{107.} 10. ábra. A vertfal készítésének kétféle módja

A munkát mindig két fal találkozásánál kezdték meg, hogy a sarkok jól összeálljanak. A közfalakat a fő falakkal egyszerre készítették. Sorról sorra körbehaladva, a deszkákat mindig feljebb emelve. A falverést általában 3–6 ember végezte, akik egymás nyomába lépve dolgoztak. Az Alföldön ún. falverő bandák dolgoztak. Az ajtók és ablakok helyét a falverés során a keretek beépítésével általában kihagyták. A fal elkészülte után az egyenetlenségeket baltával, ásóval lemetszették, többszörösen betapasztották, simították, majd lemeszelték.

Egy közepes nagyságú ház fala 8–10 nap alatt készült el és 50–60 cm vastag volt. A téglakeménységűre összeszáradt falat utóbb már csak csákánnyal lehetett szétverni. Szigetelőképessége kiváló volt, a ház nyáron kellemesen hűvös volt, télen pedig jól tartotta a meleget. Egyetlen ellensége az árvíz volt, így az Alföldön, a múlt századi árvízmentesítésekig a vízjárta területeken nem honosodott meg. A vertfal elnevezésében, a már említett kétféle zsaluzatkészítési módnak megfelelően két változat terjedt el. A Dunántúlon a tömött fal és a tömésfal elnevezés szinte egyeduralkodó. A Duna–Tisza közén a verett fal elnevezés a domináns, míg a Tiszától keletre országrésznyi területen a vertfal elnevezés használatos (MNA 223. térkép).

A vertfal múltjáról kevés adatunk van, noha a Pest megyei Nyársapátról feltárt 16–18. századi lakóházak közül hét vert falazatú volt. Mindenesetre az biztos, hogy a zsaluzásos technika igen fejlett eljárásnak tekinthető, hiszen a városi építészet is mintegy évszázada használja csak általánosabban. Lehet, hogy igazat kell adnunk Györffy Istvánnak, aki {108.} szerint a vertfal előképe a várépítéseknél használt, többrétegű falak elkészítésében keresendő (Györffy I. 1943: 20). A Mátra és a Bükk egyes falvaiban újabban feltárt emlékek is talán a várépítésre vezethetők vissza, de Szabó István szerint a középkorban ez az Alföld jellegzetes házépítő gyakorlata volt (Szabó István 1969: 141; Bakó F. 1972: 273).

TÖBBRÉTEGŰ FAL

A többrétegű fal nem tisztán agyagból, földből készült, az alapvető eljárások hasonlósága miatt azonban a vertfal változatának tekinthető. A többrétegű fal zsaluzata nem deszka, hanem karókkal erősített sövényfonás, esetleg zsilipelt deszka- vagy boronafalazat. Az alapvető különbség abban rejlik, hogy a föld betömítése után a zsaluzat keretét nem bontják el. Történeti adatok emlékeztetnek arra, hogy ez a technika ismert volt a középkor folyamán, s friss adatok szerint ismert napjainkban is: Heves megyéből és Kecskemét környékéről vannak rá adataink. Takáts Sándor leírásaiból ismerjük ezt a technikát, mely főként a török elleni végvári harcok idején vált ismertté, mint a „magyar módra való” várépítés egyik eljárása (Takáts S. 1915–1917: II. 43). A többrétegű falazat jelen kori leírása Egercsehiből és Nagyrédéről a legismertebb (Bakó F. 1978: 37), de elterjedt volt pl. az érmelléki falvak favázas lakóházai falkitöltő technológiájaként is (Benedek Z. 1982: 270). A sövényfalak közé tömött vertfal a Kárpát-medencén kívül elterjedt volt Kelet-Európában is (Dám L. 1992: 29).

GYEPTÉGLA FAL

Ez az egyetlen olyan földépítkezési technikánk, amelynél a talaj minden különösebb előkészítés nélkül, természetes formájában kerül felhasználásra. Aránylag szűk területről, az Alföld déli részéről ismerjük egyelőre a gyeptégla, a hant alkalmazását a falazat felépítésénél (Juhász A. 1969). Mégis figyelmet érdemel, mert természetes anyag felhasználásával kialakult igen régi technika, amely feltehetően egy korábbi, szélesebb körben és területen alkalmazott eljárás maradványa. A lényege az, hogy a falat téglány formájúra vágott gyeptéglákból rakják fel, a vályog-, majd később a téglafalaknál alkalmazott szerkezeti séma alapján.

A gyeptéglából épült ház a 19. század végén már az Alföld déli részén sem volt túlságosan elterjedt. Elsősorban szegények éltek benne, akiknek egyébre nem tellett. A Duna–Tisza közé betelepített lakosok – tanyájuk felépültéig – ideiglenes megoldásként építettek hantházakat, s laktak bennük. Ideiglenes építményként, aklok, hodályok, pásztorépítmények falképző anyagaként ismert volt a gyeptégla a Hortobágyon, Debrecen környékén és a Kiskunságban is (Tálasi I. 1936: 138). Nagy múltjára utalhat a Gyöngyösi Szótár „Fwes hant” adata 1560-ból (Régi magyar glosszárium: 587).

VÁLYOGFAL

A 19. század végi magyar nyelvterületen a földépítkezés legelterjedtebb formája a vályogfal volt. Az egyetemes építészettörténetben évezredek óta ismert, de hazai történetét vizsgálva 16. századinál korábbi adataink nincsenek (Fegyó J. 1973: 103). A vályog szó is 1693-ban fordult elő először magyar nyelvemlékben, de feltételezhető, hogy ennél nagyobb múltra tekint vissza. A vályog az iparilag gyártott építőanyagok előfutára, az égetett tégla közvetlen előzménye. Nem igényelte azonban a költséges téglaégető felépítését, alapanyagához mindenki könnyen és olcsón hozzáférhetett, készítési eljárása könynyen {109.} elsajátítható volt. A magyar nyelvterület túlnyomó részén szinte akadály nélkül hódította meg a falusi építészetet.

A vályogkészítés munkamenetét sorozatunk III. Kézművesség c. kötete ismerteti.

A vályogtégla sajátos helyi változatának tarthatjuk a mór, mórtégla elnevezésekkel jelölt nyerstéglát, melyet agyagból, finom szemcsézetű földből gyúrtak a vályog készítéséhez hasonló eljárással. Az alapvető különbség az volt, hogy ebbe növényi adalékanyagot nem kevertek. Méretei, arányai az égetett tégláéval voltak azonosak. A falazatok mellett elsősorban boltozatok, pillérek, kémények készítéséhez használták szívesen. Elterjedési területe leginkább a Kisalföld és a Mosoni-síkság körzete volt. Érdekessége, hogy csak ott használták, ahol a vályog egyáltalán nem volt használatos és ismeretes. Lényegében átmenetet jelent a vályog és az égetett tégla között. A mórtéglából, mórból készült falazat neve a mórfal volt (Filep A. 1973: 312).

A vályogfal száraz, meleg, jól szigetelt falat adott, s a belekevert növényi anyagok nem engedték a téglák elporladását. A vizet nem szereti, s szilárdsága sem olyan erős, mint a vertfalé. Elterjedése főleg azzal magyarázható, hogy olcsón előállítható, s igen gyorsan felrakható. Elnevezése szinte országosan vályog, vályogfal, egyes vidékeken, mint pl. a Kisalföldön vagy Hevesben mór, mórfal elnevezése dívik (Bakó F. 1972: 266; 1978: 38; Dankó I. 1977: 270–274; Tóth F. 1976–1977: 185–187; Kücsán J. 1979: 309; Erdész S. 1983: 96; Dám L. 1992: 30–32).

A vályogfal az alföldi mezővárosokban már a 18. század folyamán elterjedt volt. Templomokat, plébániákat is gyakran építettek ez idő tájt vályoggal (Bakó F. 1972). Felhasználását legtöbbször földesúri-hatósági előírások is elősegítették (Balogh István 1966b). A múlt századra a vályogfal az Alföld egészén általánossá vált, noha a peremvidékeken – mint pl. Nyírség, Szatmár, Érmellék, Fekete-Körös völgye – csak később, a múlt század végén, e század első évtizedeiben szorította ki a favázas házakat. Észak-Magyarországon hasonló folyamat ment végbe, míg a Dunántúlon csak a 19. század végére vált általánossá. Erdélyben elsősorban a Mezőségben találunk vályogházakat, míg a Székelyföldön szinte ismeretlen, s a moldvai csángóknál is csak e század 40-es éveiben terjedt el kirpicsfal néven (Kós K. 1976: 20; Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1974: 18; 1981: 66). Jelentőségét mutatja, hogy a legutóbbi évtizedekben épült lakóházak még mindig kb. 1/3-a épült vályogból. Környezetvédelmi és gazdasági megfontolásokból újra szorgalmazzák a magánerős építkezők körében, falun és városban egyaránt.

FAVÁZAS SÁRFAL

Jellemzője az, hogy a sár- és földfalazatok szilárdítására először vázszerkezetet készítettek. A sarkokra és a nyílászárókhoz oszlopokat ástak, az oszlopok közét is behálózták karókkal, vékony vesszőkkel, s ezt a vázat töltötték ki a földfalazatoknál már megismert falféleségekkel. A gerendavázas falszerkezeteknél falkitöltő anyagként viszonylag ritkán használták az egyszerűbb földfalakat. A kisalföldi Martosról van adatunk arra, hogy a cölöpváz kitöltésére rakott sárfalat használtak (Vargha L. 1953: 10–11). Szintén elszórt adataink vannak csak a favázas vertfal meglétére főleg a palócok körében, s az Ormánságból is ismerjük leírását (Istvánffy Gy. 1911: 8; Kodolányi J. 1960: 22).

Lényegesen nagyobb előfordulását regisztrálhatjuk a favázas karóközös sárfal szerkezetnek az alföldi népi építészetben. Elkészítése a sárfalazatokhoz hasonló, a változás az, hogy az oszlopok és a közéjük rakott karók alkotta favázat sárgömbölyekkel töltötték ki.

{110.} A Nyírségben mereglyés falnak nevezik. A mereglyék, a karók alsó végét hegyesre faragták, s így verték be a földbe, míg felső végüket gúzsokkal, hánccsal kötözték a koszorúgerendához. A vázat aztán sárgombócokkal vagy villával rakott sárral, ún. fecskerakással töltötték ki (Szabó L. 1968).

A favázas sárfalak sajátos változata volt a Dél-Alföldön az oszlopos fal. Ez esetben a vázat alkotó oszlopok közét nem vékony karókkal töltötték ki, hanem vastag oszlopokat ástak le, arányosan az ágasok közé, s felső végüket szilárdan rögzítették a koszorúgerendához. Ezáltal az elkészült falváz nemcsak magát a falat szilárdította, de fontos statikai szerepet is játszott a tetőszerkezet súlyának hordozásában. Az oszlopok közeit a már ismert eljárással töltötték ki a sárgombócok. Elnevezése többnyire oszlopos ház, oszlopos fal, csömpölyeg fal (Juhász A. 1989b: 119–123).

A favázas sárépítkezés nem ismeretlen a Dél-Dunántúlon sem, főleg Zala, Somogy és Baranya megyében, ahol karóközös falazatot, helyi nevén sárkarós falazatot alkalmaztak a talpas-vázas szerkezetek esetében is (Zentai T. 1991a: 47–48). A karóközös sárfal ismert volt a magyar nyelvterület legkeletibb vidékein, pl. a moldvai csángóknál is. Itt csak századunk húszas éveiben terjedt el, egyéb fatakarékos eljárások mellett. Az itteni nevén a valatog-fal úgy készült, hogy az arasznyira állítgatott karók közeit belülről, kívülről szalmás sárral, a valatoggal töltik ki (Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1981: 48–49).

FÁBÓL KÉSZÜLT FALAK
BORONAFAL

A korábbi évszázadokban a faépítészet jóval jelentősebb volt a magyar nyelvterületen, mint azt a jelenkori kutatások alapján korábban gondolni lehetett.

A faházakhoz, a boronaházakhoz főleg tölgyfát használtak, néha gyertyánt és bükköt is, az utóbbi kettő azonban gyorsabban korhadt. A legtöbb vidéken ezt a fát a község erdejéből szerezték be, vagy a földesúr erdejéből vásárolták. A 18. század második felétől a nagyobb méretű gerendákat a magas hegységekből tutajokkal úsztatták le a Dunán, Vágon, Tiszán, Dráván, Körösökön vagy a Berettyón (Cseri M. 1986: 205–215; Barna G. 1988). A faházakat általában közösségi összefogással maguk a parasztok építették, esetleg egy tanult ács irányításával. Az Őrségben a faanyagot is a munkát irányító ács válogatta az erdőn, a lábon álló fák közül.

A fából készült falnak két technikai változata terjedt el a magyar nyelvterületen: a boronafal és a zsilipelt fal.

A boronafal alapját vastag tölgyfagerendák alkotják, melyeket a sarkokon nagy kövekre vagy tuskókra fektetnek, s erre vízszintesen fekszenek aztán fel az egyenes gerendák, a boronák. A boronák általában faragatlan, hengeresen hagyott, lehántolt, esetleg kissé megbárdolt tölgy- vagy fenyőgerendák voltak. Összeerősítésükre több módszer is létezett. A legelterjedtebb eljárás az ún. keresztfejes boronafal, mely kétféle eljárással készült. Az egyszerűbb és régibb eljárás során a boronák végétől visszaszámított 15–20 cm távolságban a hosszirányra merőlegesen alul, ritkábban felül is félkör alakú vájatot, fészket faragtak, mely lehetővé tette, hogy rá keresztben másik boronát lehessen fektetni. Így váltakozva helyezték a fatörzseket egymásra merőlegesen. A ház sarkain, illetve a közfalaknál, ahol az egyik borona merőlegesen találkozik a másikkal, a gerendák túlnyúltak {112.} a fészkelés helyén. A túlnyúló részt gerezdnek is nevezték. A keresztfejes fészkelt gerendakötés fejlettebb változata a vályús kötés, melynél a bevágás nem félkör, hanem szögletes vonalú. A változat előnye, hogy a boronák jobban fekszenek egymáson, tartósabbak.

11. ábra. A vázszerkezetű és boronafalak típusai: 1. talpas vázszerkezet sövény kitöltéssel; 2. karóközös sárfal; 3. zsilipelt falszerkezet; 4. zsilipelt boronafal; 5. boronafal; 6. cölöpvázas sövényfal

{111.} 11. ábra. A vázszerkezetű és boronafalak típusai: 1. talpas vázszerkezet sövény kitöltéssel; 2. karóközös sárfal; 3. zsilipelt falszerkezet; 4. zsilipelt boronafal; 5. boronafal; 6. cölöpvázas sövényfal

A boronák összeerősítésének másik változata a csapolt vagy lapolt gerendakötés. Ez esetben a boronák már kissé megmunkáltak, bárdoltak, szögletesre faragottak, s az összeillesztés bonyolult csapolással történik. A boronavégek ez esetben is túlnyúlhatnak az összeerősítés helyén, ekkor keresztvéges lapolásról beszélünk. Ha a csapoláson túlnyúló részt lefűrészelték, ezt fecskefarkas lapolásnak hívták. Az emlékezet szerint ez az utóbbi az elterjedtebb.

Ismert eljárás volt az is, amikor a boronákat ún. zsilipelt technikával erősítették össze. Ennek lényege az, hogy a talpgerendákba a sarkoknál és a nyílászárók helyén függőleges oszlopokat állítottak, melyek egymással szemben álló lapjaiba vájatot, hornyot, rovást vágtak, s felülről lefelé ebbe csúsztatták be a boronákat. Ez az újabb technológia már átmenet a gerendavázas falszerkezetek irányába, komoly megmunkálást igényelt már a falazat előkészítésének időszakában is.

Az egymásra fektetett boronák nem zártak tökéletesen, s ezért a közöket mohával, agyaggal töltötték ki. Hogy a fal felületén a tapasztás megüljön, Göcsejben a boronákat baltával bevagdalták, megbarkucolták. Erdélyben apró kis faszögeket vertek a boronákba, melyeket bolhaszegnek vagy pocoknak is neveztek. Ugyancsak Erdélyből ismert, hogy a sima fa falfelületre ferdén vékony léceket szegeztek fel, szintén a sározás jobb megtapadása érdekében. A Kárpátokban sok helyen egyáltalán nem tapasztották be a boronafalat. Az ajtók helyét kihagyták a beépítés során a keret beállításával, a kisméretű ablakokat, melyet a legkülönbözőbb módon fedtek be (pl. tolitu ablak) később vágták ki a gerendákból (lásd bővebben: Pápai K. 1893: 12–14; Istvánffy Gy. 1911: 1–16; Ébner S. 1931b: 85–91; Bakó F. 1967; 165–169; B. Nagy M. 1971: 50–53; Bíró F. 1975: 49–53; Dám L. 1981b: 74–78; Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1981: 46; Paládi Kovács A. 1982: 84–86; Dám L. 1992: 12–16).

A boronafal a Kárpát-medencében elsősorban a nagy fenyőerdők vidékén vált általánossá, de a lomboserdők övezetében, az Északi-középhegység, a Felső-Tisza-vidék, a dunántúli dombság vidékén is jelentős boronaépítészet alakult ki. A 18. század végi korlátozások után lakóház már nem nagyon épülhetett boronából, de a technika tovább élt a csűrök, hidasólak, pincék, istállók falazataiban. Még a századfordulón is tartotta magát a boronafal (keresztvéges, csapolt és zsilipelt változata egyaránt) a Nyugat-Dunántúlon (Zala, Vas, Somogy), a felföldi megyék területén, a Felső-Tisza és Máramaros vidékén. A leggyakoribb volt ez idő tájt Erdélyben (MNA 221. és 224. térkép).

A magyar boronaépítkezés történetéhez nagyon kevés konkrét adattal rendelkezünk. A borona szó szláv eredetű, s csak a 15. században fordul elő legkorábban gerenda jelentéssel nyelvemlékeinkben. Valószínű, hogy a magyarság már az ugor korban ismerte a boronafal technikáját. Erre utalnak a vándorlások idején érintett területeken végzett régészeti ásatások egyes leletei. Hazai területekről csak a Sümeg melletti Sarvaly 16. században elpusztult házainál kerültek elő boronafal-maradványok.

{113.} ZSILIPELT FAL

A zsilipelt fal lényege az, hogy a talpfákba vagy a földbe ásott oszlopok egymás felé forduló oldalába végigfutó függőleges vájatot véstek, s ezekbe a hornyokba eresztették bele, berótták az egyenlő hosszúságú és a két végükön ék alakúra faragott, fejszével hasított deszkákat, pallókat. A falmagasság elérése után az oszlopok felső végét lezárták a koszorúgerendával, s a falazatot kívül-belül többször letapasztották, meszelték. Ezt a technológiát – nagyon találóan, a szerkezet lényegére utalva – a Dél-Dunántúlon zsilipelt falnak, a Palócföldön, Zemplénben és Gömörben rovásos falnak nevezik. Elterjedési területe a Palócföld, Erdély, a Dunántúl délnyugati vidéke: Zala és Somogy megye. Elterjedt vélemény szerint a zsilipelt faltechnika a boronafal visszahúzódása után jelent meg. A komolyabb szaktudást igénylő technológia a 19. század végére azonban a lakóházak építésénél fokozatosan háttérbe szorult. Ugyanakkor szinte máig megfigyelhetünk zsilipelt falazatú disznóólakat, kamrákat, ólakat, gabonásokat, présházakat s egyéb melléképületeket szerte az országban (Vajkai A. 1937b; Bakó F. 1967: 168–184; Zólyom J. 1974: 15; Gilyén N.–Mendele F.–Tóth J. 1975: 81; Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1978: 61–65; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 68–69; Cseri M. 1987: 47–48).

GERENDAVÁZAS FALAK

Azokat a falszerkezeteket soroljuk ide, melyeknél a tetőzet terhét a ház négy sarkára, illetve a közéje eső falszakaszokra állított, felül a koszorúgerendához erősített gerendaváz tartja. Közös jellemzőjük, hogy az ácsolt keretet különböző növényi és ásványi eredetű anyagokkal, ezeket kombinálva töltik ki. Annak függvényében, hogy a teherhordó szerkezet készítésekor a függőleges oszlopokat közvetlenül a földbe mélyítik-e vagy pedig a ház alapját alkotó talpgerendába csapolják-e be, megkülönböztetünk cölöpvázas és talpas vázszerkezetet.

A régészeti adatok szerint a cölöpvázas szerkezet a régebbi, nagy hazai múltját a nagyszámú alföldi ásatási eredmény is bizonyítja. A cölöpvázas szerkezetnél a földbe ásott oszlopok, az ágasok adták a váz szilárdáságát, merevségét. Oszlopokat ástak le a ház sarkainál, a hosszabb falszakaszokon közben is, a nyílászáróknál, a közfalak csatlakozásánál, és erre került a tetőszerkezetet tartó koszorúgerenda. Az ágasok már a 18. századtól kezdve bárdoltak, megmunkáltak, noha a földbe kerülő részeket eredeti vastagságukban hagyták. A cölöpvázas szerkezet sokszor együtt járt a szelemenes tetőszerkezettel, és így az épület rövid falainak közepén ott magasodott a szelement hordozó, teljes tetőmagasságú szelemen ágas is. Az így készült vázszerkezetet töltik aztán ki különféle szerkezetekkel és anyagokkal.

A talpas vázszerkezet valószínűleg később alakult ki, Nyugat-Európában is csak a 1112. században jelent meg. Hazai elterjedése a késő középkorra tehető. Ez a szerkezet csak komoly ácsszerkezeti ismeretekkel, ácskötésekkel építhető fel. A teherhordó szerkezet alapja a tuskókra, kövekre fektetett, sokszor 4060 cm vastagságú talp, talpfa. Az oszlopokat a sarkokra, a nyílászárók helyére és a harántfalak csatlakozásaiba helyezték. A talpfába becsapolt, beeresztett oszlopok szilárd tartását ferde könyökfák, merevítők hozzácsapolásával biztosították. Az oszlopok neve szögláb (Zala megye), sas, sasfa (Zala megye, Erdély), szuláp, culáp (Szatmár megye), culák (Abaúj megye), esetleg ágas, dúc {114.} (Szlavónia) (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 6569). A talpas vázszerkezettel készült házakat, épületeket Somogyban, Baranyában talpas házaknak is nevezték (Knézy J. 1973; Zentai T. 1991a: 4351). A talpas vázszerkezet általában keményfából készült, mert ez ellenállóbb a nedvességgel szemben.

Elterjedési területe az Alföld peremterületein, az Északi-középhegységben, Dél-Dunántúlon és a Székelyföldön rögzíthető. Nógrádban, Szatmárban, Abaújban a talpas vázszerkezetet főleg kisnemesek használták. Igen népszerű volt az erdélyi, partiumi részeken templomok, haranglábak, udvarházak építésénél is. A 19. század második felében jelentősen visszaszorult a használata, de a csűrök, talpas hombárok, disznóólak, kamrák, présházak esetében még napjainkig megfigyelhető ez a technológia.

SÖVÉNYFAL

A gerendavázas falszerkezetnél a vázszerkezet kitöltésére a már ismertetett zsilipelt fal mellett a sövényt és a nádat alkalmazták. A sövényfal két altípusát különböztethetjük meg: talpas-vázas és vázas sövényfal.

A talpas-vázas sövényfal építési technikájának lényege az, hogy az előre elkészített s összecsapolt talpas vázszerkezet talpfáiba és koszorúgerendáiba arasznyi távolságokra lyukakat fúrtak, abba karókat illesztettek, és a hézagokat vízszintesen vagy függőlegesen vékony ágakkal, vesszőkkel, hasogatott lécekkel befonták. Az így elkészült falat kívül-belül pelyvás sárral betapasztották. A karók általában karvastagságúak, míg a vesszők kb. ujjnyi vastagok voltak. A betapasztott fal vastagsága sem haladta meg a 30 cm-t. A vázas sövényfal lényegében hasonlóan készült, csak ott a karók nem a talpfába, hanem közvetlenül a földbe ereszkedtek. Ebben az esetben gyakoribb volt a függőleges fonás. Ilyenkor a karók, a rigelyek a függőleges oszlopokhoz rögzültek vízszintesen, nem kellett őket a földbe ásni.

A sövényből készült falazat elnevezése tekintetében jól körülhatárolható régiókat különböztethetünk meg a századforduló idején. A sövényfal, süvényfal, sövény elnevezések a Dunántúlon, a DunaTisza közén, a Dél-Alföldön és a Székelyföldön tekinthetők általánosnak. A paticsfal, patics, pacsitfal, pacsit terminológia a nyelvterület északkeleti felében terjedt el. A fonott fal, fonyás, fonás kifejezések elszórtan ismertek a Dráva-szögben, Dél-Hevesben, Pest és Bács-Kiskun egyes vidékén csakúgy, mint a Székelyföld déli részein. Igen karakteresen elkülönül a rekesztett fal, rekesztés, rekeszték terminológiák használata a Dél-Dunántúlon, főleg Baranyában. A kertelés kifejezés ismeretes a Székelyföld egyes területein, s vannak sajátos helyi kifejezések is a technika jelölésére, mint pl. a kavas fal Zoboralján vagy a pattogatott fal Udvarhely megyében (Barabás J. Gilyén N. 1987: 68; MNA 225. térkép).

A sövényfal világviszonylatban is az egyik legrégibb és legáltalánosabb faltechnika. Alig van Európának olyan vidéke, ahol ne ismernék használatát. A magyar népi építkezésben is nagy hagyományai vannak. A honfoglalás előtti vándorlások területeiről régészeti ásatások igazolják korai ismeretét. Árpád-kori és középkori településeken általánosan alkalmazott építési technika volt már a középkorban. Megerősítik ezt a 1719. századból származó egyre nagyobb számú írott források, rendelkezések is. A 1819. században még templomokat és középületeket is emeltek ilyen falakból. Visszaszorulásában elsősorban a földesúri-hatósági tiltások (tűzveszélyessége miatt) és a korszerűbb építőanyagok és technikák térnyerése (vályog) játszhatta a legfontosabb szerepet. {115.} Ma már csak gazdasági épületek, ólak, kukoricagórék, kerítések falazataként találkozhatunk vele.

A gerendavázas szerkezetek falkitöltő anyagaként az Alföld síkvidéki, árvíz járta, vizes-mocsaras területein, a folyók mentén és a tavak környékén kedvelt volt a nád alkalmazása.

NÁDFAL

A nádfal készítésénél az épületek a vázas sövényfallal megegyező vázszerkezetet kaptak. A cölöpváz elkészítése után a fal helyén lábnyi széles, kb. 50 cm mély árkot ástak, s ebbe állították az arasznyi vastag nádcsomókat. A nádkévéket a talajjal párhuzamosan futó két korcpár közé szorították vesszőgúzzsal. Ezután a kiásott földet visszahányták a nád tövére, s erősen ledöngölték. A nádat a koszorúgerenda magasságában elvágták, majd pelyvás sárral kívül-belül bevakolták. Ismert volt olyan eljárás is, amikor a nádfal vázát először vékony léckeretből elkészítették, az ágasokhoz, oszlopokhoz erősítették, s erre a keretre kötözték aztán a nádcsomókat, gyékényszálak segítségével. Ezt a vékony falat több rétegben betapasztották. Az ajtók helyét rendszerint kihagyták, de az ablakok helyét utólag vágták ki egy sarlószerű eszközzel, amit a Sárréten pl. falvágónak neveztek.

A nádfal (Szeged vidékén tutajfal) (Juhász A. 1989b) nem volt hosszú élettartamú, de anyaga olcsó volt és könnyen el lehetett készíteni. A 1819. században különösen előnyös volt azokon a vidékeken, ahol a vizeket még nem szabályozták. Árvízkor a víz kimosta a tapasztást, néha a nádfalat is, de az épület faváza a legtöbb esetben megmaradt. Így az árvíz levonulta után csak a nádfalat és a tapasztást kellett pótolni, helyben található, könnyen megmunkálható anyagokkal (Györffy I. 1908: 158159; Szűcs S. 1943: 138139; Dám L. 1975: 5253; Barabás J.Gilyén N. 1987: 68). A 19. század második felében a magyar nyelvterületen lezajlott folyószabályozások, árvízmentesítő munkálatok következtében a vizenyős területek a minimálisra csökkentek, s ennek következtében a nádházak építése is jelentősen visszaszorult. A századfordulón már csak a Tisza menti területeken, az Ecsedi-lápon, Sárréten, Hortobágy vidékén, Nagykunságban, a Berettyó mentén, a Sárközben, a Drávaszögben és a Fertő mentén ismerték és használták (MNA 224. térkép).

TÉGLAFAL

A tégla használata az egyetemes építészetben az ókori civilizációban alakult ki, Európába római közvetítéssel érkezett. Közép- és Kelet-Európában, így hazánkban is csak a 1213. században jelent meg, de itt is csak a társadalmi elit építészetében. A népi építészetben való megjelenése még nem eléggé tisztázott. A 18. század második felétől szaporodnak meg azok az írott források, melyek egyes vidékeken a földesúri kezelésben álló téglaégető kemencék meglétéről vagy alapításáról tudósítanak. Egyes megyei statútumok, rendelkezések már ebben az időszakban is a nem tűzveszélyes téglát javasolták az újabb házak épületanyagául különösen kéményekhez , és ezt még adókedvezménnyel is támogatták (Páll I. 1987: 46). A téglafal igazi elterjedése a 19. század második felére tehető. Ezt elsősorban a nagyüzemi, olcsó tömegtermelésre alapozott gyári téglakészítés kialakulása tette lehetővé. Elősegítették a múlt század második felének nagy építkezési, ipari beruházásai s a hazai fogyasztópiac kialakulása is. Az ipari forradalom előnyeit {116.} élvező, a piacgazdaságra áttérő falusi-mezővárosi módos paraszti rétegek újabb házaikat már téglából építették. Mindezen okok következtében a tégla századunk elejére vált igazán jelentős és a népi építőgyakorlatban is elterjedt építőanyaggá.

A nagyüzemi tömeges téglaégetés előtt a helyi téglaégetők adták a téglamennyiség túlnyomó részét. A Kisalföldről ismerjük azt az eljárást, amikor a kiformázott, égethető agyagból elkészített és megszárított nyers téglát gúlába rakták, s a benne kihagyott tűzteret betapasztották és az egészet kiégették. Bácskában főleg a tanyákon építették fel az ún. tábori kemencét. A vályogvetésnél megismert módon elkészített és kiszárított vályogot 6 vagy 12 lyukú kemencékben égették téglává. A kiégetett tégla a földesúr vagy a gazda tulajdonába került, aki vagy eladta, vagy házat épített belőle. Olcsóbb és könnyebben elérhető volt a mezei téglaégetőkből nyert tégla, mint a házi, így e század közepéig fenn is maradt a gyakorlata (Harkai I. 1991). A téglaégetés hatékonyságát helyenként úgy növelték, hogy a nyers téglába szénport kevertek; erre a vajdasági és a kisalföldi példák mellett Gömörből is van adatunk (Cseri M. 1987: 52).

KŐFAL

A alkalmazása természetföldrajzilag meghatározott. Kitermelése, megmunkálása, kifaragása, felrakása komoly szakmai hozzáértést, egy specialista foglalkozás, a kővágó, kőfaragó ipar kialakulását feltételezi. Mindez az egyéb falazó anyagokhoz képest lényegesen drágábbá teszi a kő felhasználását. Ezért csak módosabb, kiváltságosabb társadalmi rétegek használhatták fel építményeiknél meghatározott körzetekben.

A kőépítészet csak a 18. századtól kezdett terjedni azokon a területeken, ahol a kőbányászat fellendült. Szerepet játszott e folyamatban a fával való építkezés tiltása is. A fellendülés állandó földesúri kontroll alatt állt, hiszen bányajoga csak földesúrnak volt, s kedvezményként adta a jobbágynak a kőfejtés lehetőségét. A 19. század végén és a 20. század elején a jelentősebb kőépítkezésű területek a Mátra déli lejtője, a Bükk hegység nyugati-délnyugati része, a Börzsöny és a Pilis vidéke, a Zempléni-hegység kö-zépső és északi vidéke, az Aggteleki karszt és környéke, a Dunántúlon a Balaton északi partja és a Bakony, a Mecsek hegység környéke, Erdélyben a Mezőség egyes vidékei. A kőépítkezés meghonosodott olyan kisebb régiókban is, ahol egyébként a fa- vagy a sárépítkezés volt az uralkodó. A Tiszántúlon a Barabási-hegy környékének falvait, az Aggteleki karszt egyes településeit, a Cserhát hegység vidékét vagy a Dunántúlon a Fertő menti településeket, Fertőrákos és környékét sorolhatjuk példaként ide (Bakó F. 1985).

A kőházak készítéséhez elsősorban a puhább, könnyen megmunkálható, bányászott követ használták. Erre legalkalmasabbak a különböző mészkőfajták, a vörös homokkő, a riolit, tufa, trachit és a márga stb. voltak. A falba kerülő követ gyakran természetes állapotában, esetleg a nyílászárók és a sarkok mentén kissé megfaragva építették be. A köveket mindig úgy forgatták, hogy falazáskor nagyjából egymáshoz idomuljanak, s a külső-belső oldalon hozzávetőlegesen sima falat adjanak. Noha ismeretesek olyan vidékek, ahol a kövek minden kötőanyag nélkül, saját súlyuk megtartóerejével álltak a falban, általában sár vagy homokos-meszes habarcs tartotta össze. A kőfalat rendszerint kívül-belül betapasztották, de néhol, pl. a Bakony vidékén a külső tapasztás elmaradt (Viski K. {117.} 1926; Ébner S. 1933: 1; Gönyey S. 1939: 124; Bakó F. 1978: 6166; H. Csukás Gy. 1984: 30; Dám L. 1992: 3234).

A kőfal építéséhez a DunaTisza közén felhasználták a sajátos természetföldrajzi folyamat során kialakult réti mészkövet, a darázskövet is. Ez a síkvidéki erek, folyók, vízállások medreiben keletkező, durva szemcsés, könnyen porladó, könnyen kinyerhető és megmunkálható építőkő kedvelt volt ezen a tájon a köz- és egyházi épületeknek és a módosabb rétegek házainak építésekor (Juhász A. 1982; Sztrinkó I. 1982; 1987: 6774).

A magyar kőfaragás legkorábbi tárgyi darabjai a 11. századból ismeretesek ugyan, de a kőfaragók hosszú évszázadokig a királyi, egyházi, főúri megrendelésekre dolgoztak. Városaink polgársága körében a 14. századtól, a mezővárosokban a 15. századtól számolhatunk a kőfaragó munkák szélesebb körű felhasználásával. A 18. századtól a népi építészeti gyakorlat is egyre több kőből faragott elemet átvesz: párkányok, ablakkeretek, szemöldökfák, pillérek, oszlopok, kerékvetők stb. A nagy barokk és klasszicista építkezések hatására a szakképzett iparosréteg mellett kialakul a kontár kőfaragók, ügyes kezű kővágók rétege is, akik az ellesett formákat, elemeket, motívumokat fokozatosan népszerűsítették egy-egy kistáj népi építészetében.

A vagyoni lehetőség és a kulturális szükségletek előidézte piacot aztán döntően ez a réteg látta el faragott kővel, illetve kőből készült épületelemmel. Kiépültek a kővel való kereskedés, szállítás útvonalai, s megjelenhetett a 19. század végén a kő olyan területek építészetében is, ahol egyébként erre semmi természeti adottság nem volt. A kő végül is színesítette, mintsem meghatározta volna a paraszti építőgyakorlatban alapvetően használt építőanyagok palettáját (Bakó F. 1985).

VEGYES FALAZATOK

A vegyes fal, kevert fal technológiája a népi építkezés gyakorlatában a 19. század utolsó harmadának újítása. Lényege, hogy eltérő anyagú, de egymást erősítő, szerkezetileg és statikailag összeilleszthető technikákat alkalmaztak egyszerre a fal építésénél. Nem általános, de előfordul a kő és vályog együttes alkalmazása. A vegyes falazatok közül legelterjedtebb volt a vályogtégla kombinációja. Ehhez az kellett, hogy a vályog és a tégla méreteit vidékenként eltérő méretekben, de egymással szinkronba hozzák. Így a falban soronként váltotta egymást, jellegzetes téglakötésbe ágyazva egy sor tégla és egy vagy két sor vályog. Kötőanyagul a híg sár felelt meg a legjobban. A tégla–vályog vegyes fal jelentős elterjedési területei a Bácska tipikus vályogépítkezésű vidékei, a Kisalföld, az Alföld síkvidéki területei a Dunán innen és túl, Felföld egyes kistájai. A vegyes falazatot olyan technikai megoldásnak kell tekintenünk, amely egy átmeneti időszakban átvezet a hagyományos építőanyagok használatából a modern építészet irányába.

KÖTŐANYAGOK

Azoknál a faltípusoknál, amelyek különálló elemekből állnak össze (vályogfal, mórfal, téglafal, kőfal), szükséges az elemek valamilyen anyaggal történő rögzítése, egymáshoz kötése, erősítése. A hagyományos paraszti építőgyakorlatban az ilyen falazatnál a {118.} legelterjedtebb kötőanyag a híg sár vagy agyag volt. Ezt simították egyenletesen az egyes építőelemek alá, s a tégla, vályog, kő stb. mintegy belesimult, a kötőanyag körülölelte az építőelemet, s száradás után szilárdan rögzítette azt. Korszerűbb és újabb kötőanyag a habarcs vagy malter. Ez homok, mész és víz megfelelő arányú elegyítésével készült. A keverési arány általánosságban két veder vízbe egy veder mész és ugyanennyi homok, csomómentesen elkeverve. Jelentősebb használata a népi építészetben a múlt század második felére tehető, és főleg az újabb falképző anyagok, tégla, kő használatával együttesen terjedt el.

Készültek kötőanyag nélkül felrakott falak is. Ezek elsősorban kőből, téglából rakott gazdasági épületek, főként kerítések, kisebb tereket lezáró építmények. Sajátos helyi változat ismert pl. a Bakonyból, ahol a kőfalat kötőanyag nélkül rakták fel, majd oltott mészből és összetört homokkőből híg habarcsot készítettek, s ezt felülről öntötték a felrakott falrészre úgy, hogy a híg lé teljesen kitöltse a kövek közötti hézagokat, s megszáradva összetartsa a kődarabokat (Dám L. 1992: 33).

VAKOLATOK

A magyar nyelvterületen már a korábbi századokban is több helyütt tapasztották és meszelték a boronafalakat. A föld alapanyagú lakóházak falazatának tapasztása, bevakolása, meszelése a 19. században vált általánossá. A borona-, a zsilipelt és a kőfalazatú épületeket több helyütt nem vakolták. A föld- és sártechnikák esetében viszont a házépítésnek fontos befejező munkálata volt a tapasztás és a vakolás. Célja nemcsak a falon lévő kisebb hézagok, egyenetlenségek eltüntetése, hanem a nedvességre igen érzékeny falak eső, fagy elleni védelme is. A tapasztás a régebbi technológia, és általában kézzel végezték. A vakolás az újabb, jobbára a vályog- és téglafalakhoz kapcsolódott, szakiparos végezte speciális szerszámokkal (vakolókanál, simító stb.).

A különböző falazatokat általában 2–3 rétegben kézzel tapasztották. A sövényfalat a kellő falvastagság elérése érdekében három rétegben kellett tapasztani. A borona- és zsilipelt fa, illetve a favázas falakat elő kellett készíteni a tapasztáshoz, ami azt jelentette, hogy a boronákat, rovásokat, oszlopokat a balta élével bevagdalták, hogy jobban tapadjon majd rá a sár. Hasonló megfontolásból a sárfalak, fonott falak esetében apró cserép-, kő- és tégladarabokat nyomkodtak a nyers falba, hogy a sár jobban megkössön.

A tapasztás gyakorlatot kívánó munka volt, gyakran ezzel foglalkozó specialisták végezték. A megdolgozott sárba igen finom töreket kevertek. Mindig a fal belső felületén kezdték, s csak ennek elkészültével fogtak a külső falak tapasztásához. Az első réteg durvább sárból készült, pelyvával, törekkel, sok helyütt lótrágyával keverték a sűrű masszát. Ennek az eljárásnak nagyolás volt a neve. A második és harmadik réteg esetében fokozatosan finomodó pelyvás sarat vagy finom híg agyagot hordtak fel a falfelület mind simábbá tétele érdekében. A tapasztó anyagot rendszerint kézzel vitték fel a falra, sima lécekkel simították el, s az egyes rétegek között száradási időket hagytak. A kőfalat ritkábban tapasztották sárral, mert azt tartották róla, hogy hamar lerúgja a sarat.

A falazat külső megjelenésére a múlt század közepéig általában a tapasztást követő finom mázolás volt a jellemző, melyet nagyon híg agyagos sárral értek el. A mázoláshoz {119.} igyekeztek sárgás, kékesfehér vagy fehéres földet használni. Ez a technika a múlt század közepén, az oltott mésszel történő meszelés megjelenése után kezdett visszaszorulni. Ma már csak egyes hátsó homlokzatok, hátsó falak, gazdasági építmények esetében figyelhetjük meg. Egyes vidékeken, mint pl. a Balaton-felvidéken vagy Pest megyében a mázolt falfelületeket az ablakkeretek fehérre meszelésével emelik ki.

A malterral történő vakolás új keletű, lényegében a vályog- és téglaépítkezéssel terjedt el. Az általában egy veder mész, egy veder homok, egy veder víz keverési arányú mészhabarcs, malter három rétegben került fel a falra. A csupasz falat először csak híg fröccs malterral csapkodták be, majd egy napig száradni hagyták. Utána került fel a durva vagy grundoló vakolás, melyhez sűrű maltert használtak, majd következett a száradás utáni finomvakolás, amikor híg habarccsal simították végleges felületűre a falsíkokat. A betapasztott, levakolt házat több héten keresztül száradni hagyták. A mészhabarccsal történő vakolás régen és jelenleg is kőműves szakipari tevékenység volt, az ennek megfelelő szókinccsel és eszközkészlettel. A népi építőgyakorlatban jobbára a 19. század második felétől terjedt el.

A falfelületek meszelése viszonylag nem régi gyakorlat. A 18. század második felében jelentek meg az első adatok róla, de igazi elterjedése a 19. század utolsó harmadára tehető. Elsősorban ott jelent meg, ahol a mészkő rendelkezésre állt, tehát a Dunántúlon, az Északi-középhegység mészkővidékein s Erdélyben. Innen terjedt el aztán használata a specialista vándorkereskedők, a meszesek jóvoltából. Az évente kétszer megújított fehér fal a magyar népi építkezés jellegzetessége lett. Ismeretes a kék színezés használata is, de ez visszaszorult Erdély egyes vidékeire s a Felföld északi megyéire.

A megszáradt falat általában három rétegben meszelték, de nem ritka az ötrétegű meszelés sem az új házon. Először igen sűrű, agyaggal és lótrágyával kevert mésszel meszelték, majd a második és harmadik réteghez tiszta, híg, oltott meszet használtak. E munkát országszerte az asszonyok feladataként tartották számon. A meszelés megújítására általában évente kétszer, tavasszal és ősszel került sor. A már bevakolt falazat gyakorlati védelmét szolgálta a lábazat sötét színűre festése. A nagyobb felverődés és átázás veszélye miatt a külső falazatot kb. 5070 cm magasan sötétbarnára vagy feketére, sötétszürkére festették. Színezőanyagként különböző sötét földfestékeket, égetett szalmapernyét, kormot stb. használtak a szintetikus festékek megjelenéséig.

PADLÓZAT

Padló szavunk szláv jövevényszó, melynek jelentése az idők folyamán erőteljesen megváltozott. Eredetileg ugyanis a padlás deszkázatát jelentette. A népnyelv a padlószintet ház földjének nevezte, s nevezi ma is. Feltehetően a deszkapadlók elterjedése okozta a jelentésváltozást.

A döngölt, tapasztott földpadló igen nagy múltra tekint vissza, és századunk közepéig domináns maradt a falusi építészetben. Készítésekor a ház földjét sárga agyaggal töltötték fel, jól ledöngölték, majd trágyás sárral letapasztották. Ismerünk olyan adatot is, amikor ökörvért vagy sertésszőrt kevertek a tapasztó anyagba, hogy a padló ruganyosabb legyen. Száradás után sok helyen agyagból oldott sárga vízzel lemázolták, s még finom homokot is szórtak rá. Naponta, söprögetés után, ún. vizesnyolcas mintával díszítették.

{120.} A deszkapadló a népi építészetben a múlt század második felétől kezdett elterjedni, főleg a módosabb paraszti rétegek használatában, de pl. a Heves megyei Kompolton még ma is őrzi a néphagyomány annak emlékét, hogy az 1753-ban a Rajna-vidékről betelepített németek házaiban már alkalmazták (Bakó F. 1984: 114). Jobbára az első szobát, a tisztaszobát burkolták le, majd a 20. században a többi szobát is. A padlót ácsok vagy asztalosok készítették. A ledöngölt földre fektették a keményfából készült párnafákat, majd az egész padlószintet finom homokkal töltötték fel és léccel elsimították. A fűrészelt fenyődeszkákat, pallókat aztán a párnafára szögezték. Fában gazdag faépítkezési területeken, mint pl. Székelyföldön már a 19. század közepétől megjelent a deszkapadló, annak hasított és fűrészelt megmunkálási formájában egyaránt. Más területeken a deszkapadló elsősorban vagyon és mód kérdése volt, s itt a hajópadló vált általánosabbá.

A népi építőgyakorlatban ismert volt a téglapadló is. Rendszerint közönséges, egymás mellé, homokba vagy porózus földbe rakott téglákból készült, nagyritkán különleges sokszögletű kiképzést is nyerhetett. Rendszerint nagyobb téglagyárak vidékén terjedt el. Konyhák, kamrák, tornácok burkolására használták. A téglapadlónál is ritkább a kőpadló, melyet általában a közelben fejtett lapos kövekből raktak. A jelenleg is terjedő parketta, simított cement, a kőlapos, cementlapos belső térburkolatok a városi építészet elemeiként csak az utóbbi évtizedekben terjedtek el a falusi építészetben.

FÖDÉM

A födémszerkezet a magyar népi építészetben viszonylag újabb keletű. Közép-Kelet-Európában a 1011. században jelent meg ez a szerkezet, hazánkban a megjelenése csak a 16. századra tehető. A mennyezet jelölésére használt szavunk finnugor eredetű, melyet a 16. századtól használtak ebben a jelentésben, korábban a mennyezetes ágy felső kárpitját nevezték így. A födém nyelvújítás korabeli műszó, mely gyakorlatilag napjainkig ismeretlen a népnyelvben. A födém jelölésére a leggyakrabban a szláv eredetű pad, padlás, illetve a plafon szavak szolgáltak. Ez utóbbi a polgári-városi lakáskultúrából történt átvétel révén terjedt el. A nyelvterület peremvidékein az egyébként tető jelentésű hiu, héj, héjazat szavakat is használják a mennyezet elnevezésére.

A födém elterjedése a lakóhelyiségek füsttelenítésével függött össze. Eleinte nem az egész lakóházat, csak a szobát padlásolták le, a pitvar, konyha, kamra továbbra is mennyezet nélkül maradt. A múlt században az emlékezet szerint még gyakoriak voltak a födém nélküli lakóházak. A gazdasági építmények, elsősorban az ideiglenes lakóhelyül szolgáló tüzelősólak, szőlőbeli pajták, óltanyák, présházak többsége még századunkban is lepadlásolatlan volt. Hagyományosan padlás nélküliek voltak a veremházak is, ahol a tető héjazatát belülről vastagon betapasztották és bemeszelték.

Az Alföldön a jómódú parasztok által épített, felmenő falazatú, kívülfűtős kemencés lakóházak szobáiban feltehetően már a 16. században megjelent a födém, s a 18. századra széles körben el is terjedt. A pitvar lepadolására csak a szabadkémény elterjedése után kerül sor, szintén a 18. század folyamán. A Dunántúlon, a füstösházak vidékén, legalább a füsttelenített lakóhelyiség lepadlásolt volt. A Felföldön a szoba füsttelenítésére a 1718. században került sor, ettől számíthatjuk a födémek szélesebb körű elterjedését is, míg a pitvar és a fűtetlen kamra csak jóval ezután következett. Erdélyben a kandallós szobát {121.} valószínűleg szintén korán ellátták födémmel, adataink szerint már a 17. században, s a többi helyiség időben csak ezután következett. Erdélyben és Moldvában még századunk közepén is felmértek olyan lakóházakat, ahol a bejárati helyiség, amely a többi lakóhelyiség füsttelenítésére az összes füstöt összegyűjtötte, födém nélküli volt (Barabás J.Gilyén N. 1987: 8283). A mennyezet elterjedésével végül is megvalósult a két légterű lakóház, elvált egymástól a lakó- és tetőtér. Ezáltal könnyebbé vált a lakótér fűtése, a padlástér kialakításával pedig lehetővé vált a tetőtér hasznosítása tárolás céljára.

A mennyezet szerkezetileg két részből áll: az alapját képező és terheit viselő gerendaszerkezetből és a tulajdonképpeni födémből. A magyar nyelvterületen szinte kizárólagosnak tekinthető a 19. század közepéig a mestergerendával és keresztgerendákkal kialakított sík födémszerkezet, mely a falakra támaszkodva viselte a tulajdonképpeni födém- és tetőszerkezet terhét, noha az utóbbival nem alkotott szoros szerkezeti egységet. Ebben a rendszerben a mennyezet legfontosabb eleme a mestergerenda, mely a ház legsúlyosabb, legvastagabb gerendája volt, általánosan tölgyfából bárdolták, később fenyőből is fűrészelték. Az írott források 1546-ban említették először a mestergerendát. Elnevezése általánosnak mondható, de az Alföldön sokfelé nagygerendának, a Bükk hegység vidékén ormosnak, Szlavóniában idegnek is nevezték. Rendszerint a lakóház hossztengelyével párhuzamosan fektették a falakra. Ritka volt az egy darabból készített mestergerenda, általában két-három volt egy házon, végeivel a ház végfalára, illetve a közfalakra támaszkodott. Ez a méreteiben is sokszor monumentális gerenda a szerkezet legértékesebb eleme volt, így a ház lebontása után is megőrizték vagy újra beépítették.

Az Északi-középhegységben, a Tiszántúl egyes vidékein s Szlavóniában általános volt a mestergerendának a belső, lakótérben történő alátámasztása. Ezt a karcsú tartóoszlopot a palócvidéken boldoganyának, boldogasszony fájának, az Alföldön egyszerűen csak oszlopnak, ágasnak, Szlavóniában pedig idegágasnak nevezték. A középoszlopot, ágast gyakran utólag helyezték a mestergerenda alá, mint pl. Székelyföldön a stempelyt vagy stömpölyt. A palóc lakóházaknál néha két oszlop is állt a szobában, s ilyenkor az ablak felé eső oszlop neve volt a boldoganya, míg a tűzhely felé esőé a bálvány. A ház középoszlopához néhol kultikus hagyományok is kapcsolódtak, melyre találóan utal a palóc népnyelvből már említett bálvány vagy boldogasszony elnevezés is (Vajda L. 1951; Gunda B. 1961; Bakó F. 1967: 216239). Talán éppen a kultikus jelentéstartalom és a lakóházon belüli hangsúlyos elhelyezkedés következtében vált gondos megmunkálásra és díszítésre alkalmassá. Visszaszorulása a 19. század második felére tehető.

A Dunántúl délnyugati és középső részén a mestergerendát nem a ház hosszában, hanem keresztirányban fektették a falra. A kereszt-mestergerendák alkalmazását valószínűleg az mozdította elő, hogy a nagy belső légterű, hosszanti irányban kiterjedt füstösházak födémét statikailag csak ez a megoldás erősítette számottevően. Emlékei Vas, Somogy, Zala, Veszprém megyékben megtalálhatók, de más vidékeken is fel-felbukkant, mint pl. Zobor-vidéken vagy Erdély egyes településein (Lukács L. 1984: 701702; Barabás J.Gilyén N. 1987: 83; H. Csukás Gy. 1987: 649; Zentai T. 1991a: 91).

A mestergerendát csaknem minden esetben díszítették, faragták, s rendszerint feltüntették rajta az építő, az építtető vagy a tulajdonos nevét, az építés dátumát s gyakran vallásos tartalmú jókívánságokat is. A mestergerenda a múlt század utolsó harmadában ritkább lett, s a századforduló tájára lényegében el is tűnt az újabb építésű parasztházakból, mert a szilárdan megépített falak s a tartós, erős anyagból készített födémgerendák {122.} már nem igényelték az alátámasztást. A Kisalföldön, az Északi-középhegységben és a Felső-Tisza vidéken ismerjük olyan másodlagos hasznosítását, hogy a padlásra feltéve a födémgerendák felhúzására, erősítésére szolgált. A Felső-Tisza vidéken ilyenkor felhúzó-gerenda volt a neve. Ez a megoldás már lehetővé tette a korban oly divatos, alulról teljesen sík födém kialakítását is (MNL 3: 580582).

A födém gerendaszerkezetének készítésekor a mestergerendára mindenkor merőlegesen 80120 cm-enként vékonyabb, de ugyancsak bárdolt gerendákat fektettek, melynek vége a fal tetején körbefutó koszorúgerendán, sárgerendán, folyógerendán, falgerendán, közepe pedig a mestergerendán nyugodott. Ennek a gerendának a neve keresztgerenda, átalgerenda vagy folyógerenda volt. A Dunántúl déli részén a fő-, fi-, fűgerenda elnevezés volt az általános. A Dunántúl más vidékein, a kötő-, kötés-, általkötő gerenda elnevezés volt a leggyakoribb. A DunaTisza közén főleg a fiókgerenda elnevezés terjedt el. A Tisza alsó szakasza mentén, Bácskában és a Bánságban a kisgerenda elnevezés dívott. A Felföldön meglehetősen vegyes a kép, előfordult egyaránt a keresztgerenda, keresztfa csakúgy, mint az átalgerenda, átalfa, átvető és a folyófa, folyógerenda kifejezés is, a kötőgerenda terminus mellett. A Tiszántúlon a folyógerenda, folyófa elnevezés volt a leggyakoribb. A Felső-Tisza vidéken keveredés figyelhető meg a folyógerenda és a keresztgerenda kifejezések használatában. Erdélyben a keresztgerenda terminus volt a leg-gyakoribb, de előfordult egyes vidékeken a kötőgerenda, folyógerenda, fiókgerenda elnevezés is (MNA 231. térkép).

A mestergerendára merőlegesen felfektetett keresztgerendák szerkezetére épült a tulajdonképpeni födém, melyet különböző építőanyagok és építőtechnikák felhasználásával készítettek el. A legegyszerűbb változat volt a nád-, a vessző-, és a dorongfödém. Ezeknél a változatoknál a keresztgerendákra vastagon nádat, vesszőt, vesszőfonatot vagy vékonyabb dorongokat fektettek, és ezt alul-felül vastagon betapasztották pelyvás sárral. Ez főleg a fában szegény alföldi, kelet-dunántúli területeken volt általános. Bonyolultabb szerkezet volt a pólyás karófödém, mely úgy készült, hogy a keresztgerendák vésett vájatába két végén kihegyezett, szalmával körülcsavart, majd vastagon besározott rudakat, pólyákat fektettek szorosan egymás mellé. Elkészültével ezt is alul-felül besározták, majd lemeszelték. Az Alföldön és a Dunántúl keleti felén terjedt el, de ismert volt ez a változat a moldvai magyarok körében, sőt a Bácskában is, ahol a pólyát viklinek nevezték. Minden valószínűség szerint szakképzett ácsok terjesztették el, hiszen a városi építészetben már korábban is ismert volt. Szintén városi hatásra terjedt el az ún. sárléc födém, amelynél a keresztgerendákra hézagosan léceket fektettek, s azt tapasztották be vastagon sárral. Mindkét esetben immár lehetőség volt az alulról sima mennyezet, az ún. stukatór kialakítására.

A födémek másik csoportját alkotják a fából készült födémek. Az egykori faházakon gerendafödémet alkalmaztak, vagyis vastagabb, bárdolt gerendákat szorosan egymás mellé fektettek, s a padlástérben vastagon letapasztották. Anyagigényessége és drágasága miatt ez már a 19. században is igen ritka volt. Ugyancsak az egykori erdős-fás vidékeken volt jellemző a pallófödém, amely úgy készült, hogy hasított, bárdolt keményfa desz-kákat, pallókat fektettek szorosan egymás mellé a keresztgerendákra, s szintén felül vastagon letapasztották. A 19. század közepéig, tehát lényegében a fűrészelt deszka nagyarányú elterjedéséig sokfelé gyakori lehetett. Különösen Göcsejből, Somogyból, de még az erdős Szatmárból és Erdélyből is ismerjük szép példáit.

12. ábra. A födémek szerkezeti változatai: 1. deszkás födém; 2. nádfödém; 3. sárléces födém; 4. szalmapólyás födém; 5. gerendafödém; 6. borított deszkafödém

{123.} 12. ábra. A födémek szerkezeti változatai: 1. deszkás födém; 2. nádfödém; 3. sárléces födém; 4. szalmapólyás födém; 5. gerendafödém; 6. borított deszkafödém

A deszkafödém a vízzel hajtott fűrészmalmok működésével s a deszka vízi szállításával együtt már a 18. század vége táján elkezdte hódítását, és a 19. század második felére, végére vált dominánssá. E szerkezetnél gyalult, fűrészelt deszkákat fektettek szorosan egymás mellé, szögelés nélkül, s ezt tapasztották be sárral. A deszkák közötti hézagok idővel szélesedtek, s a sár gyakran kihullott közüle. Ezért újfajta megoldásként terjedt el az ugratott deszkafödém, amelynél minden második deszkát úgy fektettek rá a mellette lévő két deszkára, hogy ezzel azokat 23 cm szélességben fedjék. Az ún. hornyolt födém elterjedése és jelentősége kisebb volt.

{124.} A mestergerendás, keresztgerendás és deszkával borított szerkezeteknél a mennyezet alulról, vagyis a lakóhelyiségek felől nem volt tapasztott és meszelt. A nyers színben hagyott faszerkezet, melyet élszedéssel, profilgyaluval húzott vésetekkel is díszítettek, hozzátartozott a ház, a szoba díszítéséhez és azzal esztétikai egységet alkotott. A mestergerenda és a mennyezetdeszkák közötti hézagokat mindenütt kihasználták, ez volt az értékesebb iratok, a Biblia, az imakönyvek, a gyermekektől távol tartandó borotva és más értékek tárolóhelye. A keresztgerendákat és a deszkákat néhol barnára festették, pácolták, esetleg fehérre meszelték, pingálták is.

A mennyezet jelentős változását a 19. század utolsó harmadában, illetve a századforduló táján lehetett tapasztalni. Az építészet megújulásával, az egyre erősödő polgárosodással párhuzamosan mind nagyobb igény mutatkozott a gerendázat nélküli, belülről sima mennyezet iránt. Az igény kiszélesedéséhez hozzájárult az is, hogy megfelelő faanyagot mind nehezebben és drágábban lehetett beszerezni, továbbá az is, hogy ez idő tájt már teherbíró falak épültek, nem volt szükség a statikai feladatokat ellátó mestergerendára sem. A sima mennyezet megteremtéséhez elterjedt a borított deszkafödém, amelynél a deszkára, illetve a gerendázatra vakolatot tartó nádszövetet szegeztek, s ezt már lehetett vakolni, tapasztani, majd a sík mennyezetet meszelni, festeni. A stukatóros mennyezet lényegében a századforduló táján jelent meg, s városi hatásra terjedt el szinte az egész országban. A stukatóros elnevezés mellett Szeged környékéről ismerjük az egyenpallatú mennyezetet, a Kisalföldről a plafonyos ház terminológiákat (MNL 3: 561562).

A mennyezet igényesebb és nagyobb szakmai tudást igénylő változata, a boltozatos födém a megfelelő építőanyag és a kellő szaktudás hiánya mellett drágasága miatt a magyar népi építészet gyakorlatában soha sem tudott gyökeret verni. Ennek nem mond ellent az, hogy a BakonyBalaton-felvidék és Észak-Magyarország kisnemesi településein már a 18. század óta ismerünk dongaboltozatos szobákat, tornácokat, boltozatos istállókat és pincéket, s a századforduló tájáról poroszsüveg-boltozatos kamrákat és magtárakat is. Elterjedtségük azonban nem számottevő (Barabás J.Gilyén N. 1987: 65).

TETŐZET

TETŐSZERKEZET

A tetőszerkezet vagy fedélszerkezet az épület héjazatának hordására szolgáló szerkezet, az épület egyik fontos eleme. A magyar parasztházak építészetében alapjában véve kétféle tetőszerkezetet alkalmaztak: a szelemenes tetőszerkezetet és a szarufás tetőszerkezetet. A szelemenes tetőszerkezetnél a tető súlyát nem az építmény falai, hanem attól egy gyakorlatilag független függőszerkezet hordozta, míg a szarufásnál a tetőt kizárólag a fal támasztotta alá. Ennek megfelelően a szelemenes tető függesztett, míg a szarufás tető támasztott tetőszerkezetnek minősíthető (Dám L. 1992: 4144).

SZELEMENES TETŐSZERKEZET

A szelemenes (oromgerendás, ágasos) tetőszerkezetnél a tető és a héjazat súlyát a különféle tartókkal alátámasztott, a tetőgerincen végigfutó gerenda, a szelemen tartja. A szelemenre támaszkodnak a héjazatot tartó szarufák. A szelemen szó szláv eredetű, s első {125.} előfordulása 1135-ből származik. A keleti magyar nyelvterületen ismeretlen, Csíkban rúd, Szabolcsban gerincgerenda, Hevesben ormos, vezérág, az Érmelléken pedig oromfa volt a neve. A szelemenes szerkezet jellemezte Árpád-kori és 1417. századi népi építészetünket is. Az okleveles források és az első néprajzi leírások szerint a ma már egyáltalán nem kimutatható szelemenes szerkezet Észak-Magyarországon is elterjedt lehetett a 18. század folyamán, s ezt a szarufás szerkezet csak ezután váltotta fel (Barabás J. 1967a: 4345; Bakó F. 1967; MNL 1: 3436; MNL 4: 628630). A tartószerkezetek különbözősége miatt a szelemenes szerkezetnek három típusa különböztethető meg, melyek időben is jól elválaszthatók: a) szelemen hosszúágassal, b) szelemen félágassal, c) szelemen ollóágassal.

13. ábra. Tetőszerkezet-megoldások a magyar nyelvterületen: 1. üres fedélszék; 2. torokgerendás fedélszék; 3. kétállószékes tető; 4. szelemenes tető hosszúágassal; 5. ollólábas-szelemenes tető; 6. állványos,

13. ábra. Tetőszerkezet-megoldások a magyar nyelvterületen: 1. üres fedélszék; 2. torokgerendás fedélszék; 3. kétállószékes tető; 4. szelemenes tető hosszúágassal; 5. ollólábas-szelemenes tető; 6. állványos, jármos tetőszerkezet

A hosszúágasos-szelemenes szerkezetnél a ház építésekor a lakóház elejére és végére, általában a falakon kívülre 56 m hosszú, erős gerendaágast ástak be a földbe. Gyakran a ház közepén is hasonló gerendát süllyesztettek le, az egyik válaszfal mentén. A neve ágas volt. Ezek az ágasok tartották a rájuk illesztett, gyakran faszögekkel is rögzített gerendát, a szelement. A szelemenre támaszkodtak a fedélfák, melyek régebbi változatban kampós kiképzésű, horogfának, horgasnak, ragfának nevezett vékony gerendák, később felül ék alakban rögzített szarufák voltak. A ragfák, szarufák alsó végei a sár- vagy koszorúgerendán nyugodtak, s gúzsokkal, szegezéssel vagy különböző csapolásokkal rögzítették a sárgerendához.

Az ágasfás-szelemenes szerkezet domináns volt az Alföldön és a peremterületein a 18. század derekáig. Elsősorban gyöngébb teherbírású falazatok esetében (sár-, sövény-, nádfal) alkalmazták (Balassa M. I. 1977). Más vélemény szerint alkalmazásuk a födém nélküli lakóházak építésével függött össze (Barabás J.Gilyén N. 1987: 72).

{126.} A félágasos-szelemenes szerkezet az előbbinél kisebb elterjedésű. Átmeneti formának is tekinthetjük, megjelenése összefügg a szilárd falazatok építésével, s a hosszúágasnak alkalmas faanyag fogyásával. Ennél a szerkezetnél a szelement félágas tartotta a ház elején, végén és közepén, mely a födém keresztgerendájára, a mestergerendára vagy a falra támaszkodott (Füzes E. 1959: 221222). Átmeneti jellegét bizonyítja az is, hogy sokszor csak a közbeeső alátámasztásnál használták, a ház végfalainál továbbra is hosszúágas volt. Elterjedése a múlt század folyamán figyelhető meg, de sehol sem vált dominánssá.

Az ollóágasos-szelemenes szerkezet esetében a szelemengerendát olló alakban összecsapolt lábak tartották, s az olló felső, rövidebb szárába illeszkedett a szelemen. Az olló alsó két szára általában a födém keresztgerendájába volt becsapolva. A nyelvterületen csak a Göcsejből ismert változat az, amikor a két ollószár ívesen meghajlítva, a ház méretének megfelelő szélességben, a földbe ásva rögzítődött, s hordta a tetőzet súlyát (Barabás J.Gilyén N. 1987: 7374). Az ollóágasos-szelemenes szerkezet a 18. század folyamán jelent meg, elsősorban Nyugat-Dunántúlon, ahonnan aztán nagy gyorsasággal terjedt el kelet felé, az ágasos tetőszerkezetű vidékek felé, s a 19. század végére az Alföldön a Tiszáig kiszorította a hosszúágasos szerkezetet. Alkalmazása nyilvánvalóan összefüggött a szakképzett ácsok tevékenységével s a parasztság anyagi helyzetének javulásával.

Viszonylag szűkebb körzetben, a Balatontól északra és a Bakony vidékén, a kőépítkezés jellegzetes területén volt megfigyelhető az, hogy a végfalakat és a közbülső harántfalakat teljesen a tetőcsúcsig felfalazták, s a szelemen e falak megfelelően kiképzett csúcsán feküdt. Hasonló variáns a Nagykunságban is megfigyelhető volt, csak ott vályogból készült a fal.

A szelemenes tetőszerkezet elterjedésének két nagy területe határozható meg: a Dunántúl egésze a déli részeket kivéve, az Alföld a Maros vonalától északra, a Nagykunság és a Sárrét keleti pereme, valamint Moldva magyarok lakta része. A DunaTisza köze átmeneti területnek tekinthető a szarufás és a szelemenes szerkezetek között. A Dunántúlon elsősorban az ollólábas szerkezet volt a jellemző, nyugaton kizárólagosan, egyéb területein vegyesen az ágasfás megoldással. Az alföldi területeken az ágasfás szerkezet volt a jellemző, de jól nyomon követhető az ollólábas szerkezet expanziója, fokozatos térhódítása. A szelemenes szerkezet a századforduló táján kezdett visszaszorulni, de ez a folyamat eltartott a 20. század közepéig (MNA 227228. térkép).

SZARUFÁS TETŐSZERKEZET

A magyar nyelvterület másik meghatározó tetőszerkezete a szarufás tetőszerkezet. Ez a szelemenesnél magasabb építészeti tudást és több fát igénylő szerkezet. Lényege, hogy a fordított V-alakban összekapcsolt szarufák a tető terhét, tehát az oldalirányú nyomást a falakra vezették át. A szilárdan összeácsolt szarufapárok a födémszerkezet gerendáihoz vagy a keresztgerendákra fektetett közvetítő gerendához rögzültek. A szarufák szétcsúszását a felső harmadukban hozzájuk csapolt vízszintes rövid gerenda, a kakasülő (építé-szeti szaknyelven: torokgerenda), a szarufák oldalirányú eldőlését a lécezés akadályozta meg. Miután az áttételeken keresztül e szerkezetnél a súly a falakra hárult, így elsősorban a szilárdabb borona, gerendavázas falszerkezeteknél, a kőfalaknál, vályog- és téglafalaknál alkalmazták.

{127.} A szarufás tetőszerkezet elterjedésének három legjelentősebb területe rajzolható meg a magyar nyelvterületen: Erdély és a vele szomszédos tiszántúli területek, Észak-Magyar-ország és a Dunántúl délkeleti területei. Archaikusnak csak Erdélyben tekinthetjük, mert a többi területen csak a 18. század második felétől, de inkább a 19. század folyamán ter-jedt el, ott azonban teljesen kiszorította a szelemenes szerkezetet. A szarufás tetőszerkezet 1900-ra lényegében az egész országban ismert volt egyeduralkodó technikaként vagy pedig kisebb-nagyobb arányban keveredve a szelemenes szerkezettel.

A szarufa elnevezés kizárólagos volt Észak-Magyarországon, Erdély keleti-középső területein s az érintkező tiszántúli területeken. Ismert volt a Csallóközben, a DunaTisza közén, a Körösök mentén. Szalufa elnevezés dívott Baranya, Somogy, Tolna, Zala megye területén. Szinte csak Göcsej, Hetés és Őrség vidékén volt ismert a ragfa elnevezés. Födélfa terminológiát használtak a Dunántúl középső, a Balatontól északra eső régióiban, s elvétve a DunaTisza középső folyása mentén. A horogfa terminus a DunaTisza közén, a Tisza vonala mentén egészen a Vajdaságig és a Csallóköztől északra az Ipoly és a Vág mentén figyelhető meg. Erdély középső és belső területein a már említett szarufa mellett a szarvazat, szarvazófa elnevezés volt a leggyakoribb. Sajátos a moldvai csángók körében ismert kaprior, keprior, kiprior elnevezés. Ezt a terminológiai sokszínűséget összevetve a szarufás, illetve a szelemenes tetőszerkezet elterjedési területeit ábrázoló térképpel, azt tapasztaljuk, hogy a szarufás szerkezethez a szarufa, szalufa, szarvazat kifejezések kapcsolhatók, míg a szelemenes szerkezethez kötődnek a ragfa, horogfa, födélfa, kaprior terminusok (MNA 229. térkép).

A szarufás tetőszerkezet lényegét tekintve meglehetősen hasonló volt a különböző tájakon. Annál változatosabbak voltak a szarufák alátámasztásának módozatai. Noha a födémhez és a falhoz való kapcsolat elvileg független volt a tetőszerkezet típusától, azért bizonyos összefüggések itt is megfigyelhetők. Két alapváltozattal számolhatunk, melyek időbeli sorrendet is feltételeznek, s ezeknek a variánsait figyelheti meg a népi építészet kutatója a helyszínen.

Az egyik a csüngős szarufás szerkezet, melynél a szarufa alsó vége túlnyúlt a falon. Ilyenkor a szarufa a folyógerendára, a fal tetején végigfutó falgerendára vagy a kötő-, illetve a födémgerendák végére támaszkodott. A szarufákat becsapolással, fészkeléssel rögzítették, és keményfaszögekkel erősítették meg. Ez a technikai megoldás volt a régebbi, s adataink szerint a 19. század közepéig általános is volt. A másik, újabb változat volt a támasztott szarufás szerkezet, melynél a szarufa alsó végeit általában a keresztgerendába csapolták bele, faszöggel megerősítve. Néhol az ilyesfajta kötést német kötésnek nevezték (Gönyey S. 1937: 296). A födémgerendába csapolt szarufa leginkább jellemző a Kisalföldre, Dél-Dunántúlra, főleg Baranyára, az Északi-középhegységre, Szatmárra és Erdély nagy részére. Több helyen a leírt módon rögzített szarufát az alsó végéhez kapcsolt vízcsendesítő gerendával toldották meg, kiszélesítve ezzel az ereszt. (A szarufás tetőhöz lásd még: Barabás J. 1967a: 4345; Barabás J.Gilyén N. 1987: 7576; Dám L. 1992: 4344; MNL 4: 563564.)

SZÉKES TETŐSZERKEZET

A magyar népi építészetben alkalmazott tetőszerkezetek közül újabb és kevésbé elterjedt a székes tető. A 19. században jelent meg elsősorban rangosabb épületeken. Bonyolultabb szerkezete magas színvonalú ácstudást igényelt, s anyagigényessége is számottevő {128.} volt. Lényege a szerkezetnek az, hogy a szarufákat alátámasztó állvány, ún. szék épült a padlástérbe. A szarufák terhét függőleges vagy ferde állású oszlopokra fektetett oldalszelemen, nagyobb tető esetén még egy gerincszelemen is hordozta. Az oszlopok helyzetének függvényében beszélünk álló széklábas és dőlt széklábas tetőről. A székoszlopok legtöbbször nem közvetlenül a keresztgerendákba, födémgerendákba csatlakoztak, hanem az attól függetlenül fekvő, ún. kötőgerendákba. Éppen e megoldás miatt több helyen azt tapasztaltuk, hogy a múlt század 80-as éveitől kezdve, tűzbiztonsági megfontolásból megyei vagy helyi önkormányzati rendelkezések segítették elő terjedését. A Nagykunságban a födém elkészítése után még néhány sor vályogot is felfalaztak, s erre állították a tetőt. Nyíregyháza környékén a betelepült szlovákok az ilyen megoldást tűzmentes tetőnek is nevezték (Györffy I. 1908: 164; Erdész S. 1968). A székes tető lehetővé tette a tető magasítását, mely emelte a ház megjelenését, rangját, tehát az új ízlés kialakulását és terjedését is elősegítette (Barabás J.Gilyén N. 1987: 77). Nagyobb terek, csűrök, pajták, uradalmi épületek, kisnemesi udvarházak, kúriák, magtárak fedésére, tetővel való ellátására területenként eltérő, sokszor helyi sajátosságú technikai megoldásokat is ismerünk. A csűrök, pajták fedésénél a fesztávolság és a belmagasság növelése érdekében a Nyugat-Dunántúlon kialakult és elterjedt a kötőgerendacsonk ferde vagy íves dúcokkal történő alátámasztása, illetve a tartóoszlop megtámasztása. Ha a falazat szilárd, teherbíró anyagból készült, akkor a ráterhelt súlyt a fal is megfogta. Ilyenkor az ollószárakat egy fogófával, kakasülőre emlékeztető keresztpánttal is megerősítették (Tóth J. 1971: 79). Szatmárban, az északi hegyvidéken, Erdélyben és a Kisalföld északi peremén találkozhatunk elvétve az állványos tetőszerkezettel. Ez a szerkezet magas szintű ácsismereteket tételezett fel, malmok, fatemplomok és haranglábak építésénél is alkalmazták (Barabás J.Gilyén N. 1987: 79).

Ritka volt az ún. jármos tetőszerkezet is, melyet csak Erdély egyes tájain, Szatmárban és a Felső-Tisza-vidéken alkalmaztak. A szerkezet lényege az, hogy a földbe íves ágasokat, Erdélyben csűrhorgasokat, Szatmárban kardoságasokat ástak, melyek tetejét, a kívánt magasságban vízszintes gerendával, a járomgerendával kötötték össze, s ez a keret hordozta az oldalszelemeneket, illetve az erre támaszkodó tetőzetet. Az íves ágasokat természetesen könyökfákkal lehetett tovább erősíteni. Ezzel a szerkezettel a belső fesztávolság nőtt, s akár egy jól megrakott szekér is befért a csűrbe (MNL 2: 661662). A jármos szerkezet a kora középkor óta ismeretes az európai népi építészetben, a magyar nyelvterületen a legtovább Erdélyben maradt meg, még századunk 3040-es éveiben is épültek így csűrök (Gönyey S. 1957).

Említenünk kell még két egyszerű tetőszerkezetet. Az egyik az ún. bogárhátú tető, melynél a falakon átvetett karókra, rudakra, növényi anyagokból, szalmából, venyigéből, gallyakból tetőt raktak, s azt földdel domború formájúra képezték ki. Kisebb ólakat, ideiglenes határbeli építményeket, kunyhókat fedtek ezzel az eljárással, főleg az Alföldön. Feltételezhető, hogy egykor az egész nyelvterületen ismert lehetett.

Szintén az egyszerűbb tetőszerkezetek körébe tartozik az ún. félhajas tető, műszaki nevén a félnyeregtető, mely lényegében egyetlen tetősíkkal kialakított lejtős tető. Elsősorban ideiglenes építmények tetőszerkezete volt, gyakran felmenő fal nélkül csak oszlopokkal ferdén vagy függőlegesen, sok esetben a lakóházak végfalához támaszkodva jelent meg a paraszti építészetben.

{129.} TETŐFORMÁK

A tető formája az épület tömeghatásának fontos eleme, s mindenkor szoros összefüggést mutat a tetőszerkezettel. Ennek alapján a magyar népi építészetben a tetőzet két alapformáját különböztetjük meg: a nyeregtetőt és a kontyolt vagy kontyos tetőt. Az alapformáknak több változata alakult ki.

A nyeregtető vagy oromfalas nyeregtető a századforduló táján már a legelterjedtebb és legjellegzetesebb tetőforma volt a magyar nyelvterületen. Mindkét tetőszerkezeti típusnál alkalmazták. A nyeregtető két ferde, lejtős, felül élben vagy gerincben összekapcsolódó tetősíkból áll, és a két végén függőleges háromszögű oromfalakkal záródik. Ezek anyaga, díszítése, kiképzése vidékenként változó volt. Az oromfalas nyeregtetőnek régi hagyományai vannak a Nagy- és Kisalföldön, a Dunántúl középső és keleti részén, míg az ország más részein csak a múlt század folyamán terjedt el. A peremterületeken az alföldi háztípus elterjedésének következtében, míg a Dunántúlon inkább a városi kőművesek hatására vált jelentőssé (Barabás J. Gilyén N. 1987: 130).

A kontyolt vagy kontyostető négy ferde tetősíkkal lezárt tetőforma, mely a 19. század végéig Dél- és Délnyugat-Dunántúl, Északkelet-Magyarország és az Alföld keleti peremén, illetve Erdélyben a domináns forma volt és ma is gyakori. Alkalmazása a keleti országrészeken valószínűleg összefüggött a taposott szalmatető alkalmazásával. Csonkakontyos tetőnek nevezzük azt a változatot, amikor a ház elején a homlokzat felső harmadáig, közepéig csonkakontyszerű, előre lejtő tetősíkot képeztek ki az első szarufapár módosításával. A csonkakonty a függőleges oromzat alsó részét szabadon hagyta. Az Alföld nagy részén kanfaros, a Felső-Tisza vidéken félsvábos tető a neve, megkülönböztetve ezzel a svábosnak nevezett oromfalas nyeregtetőtől (Gilyén N.Mendele F.Tóth J. 1975: 76). Európa-szerte ismert, átmeneti tetőforma volt, mely elsősorban a hagyományosan kontyolt nyeregtetős vidékeken terjedt el, szórványosan másutt is a 19. század második felében, amikor ennek a típusnak a virágkora volt. A Dunántúl délnyugati részén már a 19. század elején is kimutatható. Elsődlegesen esztétikai szerepe volt, amit jól mutat az is, hogy szinte kizárólag a lakóház utcai frontján találhatjuk meg. Jellegzetes megjelenési formája a csak Göcsejben és az Őrségben ismert, L alakú házak fölé boruló hatalmas csonkakontyos tető.

A füstlyukas tető vagy más néven alsó csonkakontyos tető Észak-Magyarország jellegzetes tetőformája volt. A ház eleje voltaképpen kontyos megoldású volt, vagyis a ház elejét a falig lenyúló tetősík fedte, felső részén a gerinc alatt azonban kisebb, háromszög alakú, függőleges nyílást hagytak a füst kivezetésére. Ez a megoldás eredetileg a kémény nélküli házakhoz kötődött, ahol a padlástérbe vezetett füst ezen az oromzati nyíláson távozhatott. A 19. században e vidéken még általánosan elterjedt lehetett, majd a füstelvezetés megoldásával számaránya fokozatosan csökkent.

A vízvetős tető a füstlyukas tető továbbfejlesztésével jött létre. A kémény megépültével ugyanis a füstlyukat lezárták és a felső oromzat fokozatosan megnagyobbodott. Ezzel együtt a kontytető alsó síkja keskeny vízvetővé csökevényesedett, ami már sokkal inkább díszítő, mintsem homlokzatot védő elem. Az oromfal közepéig, alsó harmadáig érő vízvetős tetőre jó példa Hollókő híres épületegyüttese, míg az egy-két tetősornyi szélességű vízvetős tetőket Perkupa és körzete lakóházai példázzák. A vízvetős és a füstlyukas tető a magyar népi építészetben a felföldi magyarság és a szomszédos szlovák lakosság jellegzetes {130.} tetőformája, eredete feltehetően a felvidéki szász városok polgárházainak hatásában keresendő.

14. ábra. Tetőforma-változatok a magyar nyelvterületen: 1. nyeregtető; 2. kontyos, farazatos tető; 3. sátortető; 4. kis csonkakontyos tető; 5. féltető; 6. csonkakontyos tető; 7. vízvetős tető; 8. füstlyukas tető; 9. bukós tető

14. ábra. Tetőforma-változatok a magyar nyelvterületen: 1. nyeregtető; 2. kontyos, farazatos tető; 3. sátortető; 4. kis csonkakontyos tető; 5. féltető; 6. csonkakontyos tető; 7. vízvetős tető; 8. füstlyukas tető; 9. bukós tető

Az üstökös tető (más néven buggyos tető) szintén az északi országrészeken, elsősorban a matyó községekben és környékükön alakult ki, a kontyolt tető helyi változataként. Ennek az ágasos-szelemenes tetőszerkezethez kapcsolódó tetőformának a lényege az, hogy különböző szerkezeti megoldásokkal a ház oromzata elé ugró, a ház elejét védő, domborúan hajlított tetőzetet, üstököt alakítottak ki. A recens kutatások ezt a típust nemcsak a matyó falvakban rögzítették, a 1819. században területileg nagyobb elterjedtsége volt (Bakó F. 1978: 102103). A csonkakontyos tető sajátos helyi változata az őrségi házak ún. kalabukos tetője is. E szerkezeti megoldásnál a gerinc- és oldalszelemenek a ház homlokzata elé nyúlnak, melyre a homlokzatot védő, kissé előreálló csonkatornyot építették. Ezzel a megoldással a ház látszólag előre dől. Feltehetően a fejlettebb ácstechnika {131.} térhódításával alakult ki és terjedt el, de ennek idejét és körülményeit nem ismerjük (MNL 5: 281283).

A sátortető négyoldalú, gúla alakú tető, négyzet vagy sokszög alaprajzú épületen, ahol a tetőélek egy csúcsban futnak össze. A hagyományos magyar paraszti építészetben a 1920. század fordulójáig nem volt szerepe. Kivételt képeznek ez alól az északi-északkeleti országrészek magas színvonalú faépítészetének emlékei, a templomok és a harangtornyok. A 20. század második felétől a kockaház, tömbház elterjedésével egyre inkább általános és egyeduralkodó tetőformává válik. (A tetőformákról lásd még: Bakó F. 1976; 1978: 100103; Barabás J.Gilyén N. 1987: 130133; Dám L. 1992: 5359.)

Végezetül említést kell tenni a kör alaprajzú épületek fölé emelt tetők formájáról is. Az állandó lakásként szolgáló épületeknél ez a forma ismeretlen. Gazdasági épületek, főleg kisebb kunyhók, disznó- és baromfiólak és más kerek alaprajzú melléképületek fedésénél alkalmazták a különféle szerkezeti megoldású, kerek, bogárhátú tetőformát. Készítése egyszerű volt: az épületet előbb rudakkal, dorongokkal, lombos ágakkal és gallyakkal lefedték, majd rá földet hányva, bogárhát formát alakítottak ki, hogy a víz lefolyjon róla. Más esetben a bogárhát formájú tetőt magasra rakott szalmából vagy egyéb növényi anyagból képezték ki. Egykor jellegzetesek voltak a pásztorok, csőszök, halászok ideiglenes szállásaként használt kúpos kunyhók és az ún. kontyos kunyhók, melyek nevüket sajátos tetőformájukról kapták (MNL 3: 259260; MNL 3: 303305).

A tetőforma meghatározó tényezője a tető hajlásszöge és magassága. Ebben a tekintetben a Kárpát-medence átmeneti zónát képez a szomszédos európai nagytájak között. Az Alpok vidékén a tető hajlásszöge a magas tetőkre jellemzően az 5060 fokot is eléri, míg tőlünk délebbre a Balkán-félszigeten és az Al-Duna vidékén a laposabb, 2025 fokos tetősík volt a jellemző. A Kárpát-medence túlnyomó területén a középmagas tető, a 3045 fokos hajlásszög volt az általános. Kivételt képeznek ez alól az erdélyi s a vele szomszédos erdőháti, beregi, szatmári, tiszaháti területek, ahol a magastető volt az uralkodó, 5060 fokos hajlásszöggel.

A tető magassága a szerkezet mellett a tetőfedő anyagoktól függött. Legmeredekebb volt a szalmatető és a zsúptető, hiszen ezek hajlamosak voltak a beázásra. A növényi tetőfedő anyagok közül kisebb lejtést kívánt a nád és a zsindely, még kisebbet a cserép és főleg a pala. Nem véletlen tehát, hogy a 19. század második fele óta a magyar falusi lakóházak tetőmagassága fokozatosan csökkent. A tetőforma változását természetesen egyéb tényezők is befolyásolták, pl. a tetőszerkezetek átalakulása, az ízlés változása, valamint az építőközpontok, építőmesterek tevékenysége (Barabás J.Gilyén N. 1987: 132).

OROMZAT

Az oromzat az épület rövid oldalának, a homlokzatnak vagy homlokfalnak a felső része. Szűkebb értelemben a nyeregtetős és csonkakontyos (illetve ezek változatai) építmények két végének tetőzet alatti, padlásteret lezáró része. Neve és kialakítása jellegzetes a magyar népi építészetben. Elnevezésére tájanként eltérő terminusok alakultak ki: Erdélyben bütü, a Nyugat-Dunántúlon és Északkelet-Magyarországon tűzfal, a Dunántúlon csúcsfal, homlokfal, a DunaTisza közén, Kalocsa vidékén humlok, Nógrádban és a DunaTisza közén fürfal, fürgát, a Dél-Alföldön házvég, végfal, a Közép-Tisza-vidéken és a {132.} Tiszántúlon vértelek, a Felvidéken vért, front, a Dél-Dunántúlon üstök, míg a Bácskában a kibli elnevezés dívott. A 19. század végétől országszerte elterjedtté vált a tűzfal elnevezés (MNA 253. térkép).

A kontyolt és sátoros tetőnek nincs oromzata. A nyereg- és csonkatornyos épületek oromzatának kiképzése azonban igen változatos volt. Építőanyagai közül legáltalánosabbak a nád, vesszőfonás, sövény, léc, deszka, vályog, tégla és a kő voltak. Már a 19. század végén is visszaszorulóban volt az ún. üres oromzat, mely azt jelenti, hogy a két rövid oldalon, a tetősíkok által lezárt padlástér teljesen nyitott volt. A Dunántúlon vagy a Nyírségben viszont még ma is láthatunk olyan lakóházakat, melyek oromfal nélküliek. Ugyancsak hagyományosnak tekinthető az a változat is, amikor csak az utcára néző oromzatot készítették el, a hátsó tűzfal azonban üres maradt.

Vízjárta, nádban gazdag vidékeken nádból korcolták az oromzatot, majd sárral betapasztották és lemeszelték. Országszerte ismert és elterjedt volt a vesszőből font, sárral tapasztott és meszelt vagy éppen tapasztás nélküli vesszőoromzat. Noha az oromzatok kiválóan alkalmasak voltak díszítések, dekorációk megjelenítésére, hordozására, a szabadon hagyott, illetve tapasztott és meszelt vessző-, nádoromzatok esetében ez csak annyiban nyilvánult meg, hogy a sima fal egyhangúságát kör alakú, ovális vagy négyszögletes szellőzőnyílásokkal oldották fel.

A deszkaoromzatok ugyancsak jellemzőnek és általánosnak tekinthetők a magyar nyelvterületen. A legegyszerűbb formájában a deszkalapokat függőlegesen egymás mellé szegezték. Ez volt jellemző a Kisalföldön, az Alföldön és a Dunántúlon. Nyugat- és Dél-Dunántúlon az állígatott deszkaoromzatot vésetekkel, faragásokkal, faragott betétekkel, díszes vízvető- és széldeszkákkal; az Őrségben és Göcsejben színes festéssel, a Dunántúl északi részén és a Dél-Alföldön mintásra zsaluzott deszkaborítással, Szeged környékén faragott lécekből kialakított napsugár-ábrázolással díszítették (Dám L. 1992: 5659).

A 19. század második felében terjedtek el és váltak uralkodóvá a vályogból, téglából felfalazott, vakolt és meszelt oromzatok a magyar nyelvterületen. A falazott oromzat elterjedését különböző központi, biztonsági előírások is elősegítették. Az oromzatokon mindig vágtak egy vagy két szellőzőnyílást, melyet szellőzőnek vagy padláslyuknak neveztek. A környező falfelületeket gyakran díszítették évszámokkal, monogramokkal, stilizált virágmintákkal, rozettákkal. A szellőzőnyílások, szoborfülkék elhelyezése, ritmusa maga is dekoratív célokat szolgált (MNL 4: 107108).

TETŐFEDÉS

A tető fedése, a héjazat anyaga ökológiailag meghatározott, készítésének módozatai pedig összefüggéseket mutatnak az európai zónák technikai fejlettségi szintjével a különböző korokban. A magyar nyelvterületen alkalmazott anyagok és technikák történeti múltja nem eléggé tisztázott, az ide vonatkozó régészeti leletek hiányoznak, az írásos adatok pedig csak a középkor végétől bukkannak fel. Bizonyos, hogy hosszú évszázadokig szinte kizárólag növényi eredetű anyagokat alkalmaztak. Ezek közül a nád tekinthető a legrégebbi tetőfedő anyagnak, noha elterjedését a növényföldrajzi viszonyok mindig erősen befolyásolták. A szalmatető különböző változatai a gabonatermelés fellendülésével terjedtek el, valószínűleg a 1213. században. Technikai változatai a nagy európai {133.} zónákkal mutatnak szorosabb kapcsolatot. A teregetett szalmafedés a német nyelvterület jellegzetes technikája volt, míg a csomózott, kötözött szalmafedél a közép- és kelet-európai szláv területeken volt jellegzetes. A legfiatalabb tetőfedési eljárásnak a növényi eredetű anyagok felhasználási körében a zsindelyfedés tekinthető, melynek alkalmazására a 15. századtól vannak konkrét adataink. A cserép- és palatetők 19. századi nagyobb arányú elterjedését a gyúlékony héjazatok fokozatos visszaszorulása, drágulása, valamint az építőanyag-ipar és -kereskedelem fejlődése magyarázza (Dám L. 1992: 5253; MNL 5: 280281).

A tetőfedés fontos előkészítő munkálata a tető belécezése. A fedélfákra, szarufákra szabályos rendben felerősített lécek teszik lehetővé, hogy a tetőszerkezetet fedőanyaggal borítsák, s azt rögzítsék. A tetőlécek egymástól való távolságát a fedéshez használt anyag határozta meg. A nádtető pl. ritkább lécezést igényelt, mint a szalma vagy a zsúp, hiszen a nád maga is hosszabb. A zsindely- és cseréptető lécezését mindig a zsindely vagy cserép nagysága szabta meg. A tetőléceket régebben fűzfagúzsokkal, később fa- vagy vasszegekkel erősítették a szarufákhoz.

A 19. és 20. század fordulóján a falusi épületek fedésénél a legfontosabb anyagok a nád, a szalma, a fazsindely, valamint az egyre nagyobb elterjedésű cserép és a pala voltak. A felhasznált anyagok és technikák között több keverékforma volt, és a különböző variációk nemcsak vidékenként, de gyakran egy településen belül is eltérőek lehettek.

NÁDTETŐ

A nád a múlt századi vízszabályozásokig a nyelvterület jelentős részén nagy mennyiségben termett, s tetőfedésre kiválóan alkalmas volt. A legjelentősebb nádtermelő területek a 1819. században az Ecsedi-láp, a bihari és békési Sárrét, a Tisza és a Duna, valamint mellékfolyóiknak árterületei, a Velencei-tó, a Balaton vidéke, Sárköz, Csallóköz, Szigetköz és a HanságFertő-tó vidéke voltak (MNA 233. térkép). A nád szára szilárd, a vizet taszítja és jó hőszigetelő. E felismerés révén évezredes múltú tetőfedő anyaggá vált, s jelentőségét, elterjedtségét a századforduló táján is megtartotta.

A nádtető készítésének technikája az egész magyar nyelvterületen nagyjából azonos volt. A készítők általában paraszt specialisták, a nádazók voltak, akik meghatározott körzetben dolgoztak. A nádazást a tető alsó részén, az eresznél kezdték. Kisebb nádkévéket fektettek egymás mellé, tövénél lefelé, majd régebben fűzfagúzzsal, később dróttal szorosan egymás mellé és a tetőlécekhez kötötték őket. Erre az alsó sorra jött az első verés. A nádcsomókat ugyancsak tövével lefelé egymás mellé fektették úgy, hogy az alsó sor kötését fedje, majd lazán lekötötték. Utána speciális fogazott eszközzel, a nádverővel felfelé ütögetve a nádszálakat simára felverték (Kurucz A. 1982). Végül szorosan lekötötték. Ugyanígy készült el a többi sor is. Általában 34 sort vertek fel, de a negyedik sor már túlnyúlott a gerincen, melyet az ellenkező oldalon kötöttek le. A lekötést, a gerinc beszegését ketten végezték, és egy speciális eszközt, a fából vagy inkább fémből készült, jó félméteres fűzőtűt, nádvarró tűt használták hozzá. A tetőéleken a nádat lépcsőzetesen hagyták. A keresztben lekötött gerincet sok helyütt vályúszerűen összeerősített deszkákkal fedték, és ezt a gerincre párosan ültetett karókkal, kalodával rögzítették. Szintén a gerinc védelmét szolgálta két szál, nyeregtetőszerűen összeszegezett deszka vagy egy-egy sor cserép. A felvert nádtető 3040 cm vastag volt, a vizet nem eresztette át, s kiválóan hőszigetelt. Javításokkal, ún. duggatásokkal több generációt is kiszolgált. A felverésnél {134.} használt nádverőknek a magyar nyelvterületen különféle formai változatai terjedtek el, melyek táji sajátságokat mutatnak, jóllehet funkciójuk azonos volt (MNA 235. és 236. térkép).

A nádtetőnek a Kisalföldön sajátos változata terjedt el, a lészás nádtető. Ennél a megoldásnál nem szegelték a tetőzetre a léceket, hanem nádból szalmakötéllel, erdei folyondárral teherbíró, szőnyegszerű szövetet, lészát készítettek, melyet az egész tetőt befedve a gerincszelemenre kötöttek, s erre a lészára került a nádazás (MNL 3: 450, 679681). A nád mellett kisebb jelentősége volt még a gyékénynek, melyet a náddal vegyesen alkalmaztak. Ebben az esetben a gyékény az alsó réteget alkotta. A gyékénytető készítése azonos volt a nádéval (Páll I. 1987: 36; Zentai T. 1991a: 8384).

SZALMATETŐ

A népi építészet másik, széles körben elterjedt tetőfedő anyaga volt a szalma, mely a gabonatermesztés következtében mindenütt rendelkezésre állt. A szalmával való fedésnek a magyar nyelvterületen három alapváltozatát kell elkülöníteni, melyek az alkalmazott anyag és technika tekintetében is különböztek egymástól. A gabona szalmáját ugyanis felhasználhatták összetörve (kinyomtatva, illetve géppel csépelve) vagy töretlenül (kézi cséplés útján). Az összetört szalmával való tetőfedés legegyszerűbb módja az az országszerte gyakran használt eljárás, hogy az épületet szalmaboglyával fedik. A bogárhátú tetőnek nevezett fedésmódot szinte kizárólag melléképületeken, kisebb ólak, kasok, vermek, színek esetében alkalmazták (Dám L. 1992: 48).

Az összetört szalmával való fedés jelentősebb módozata volt az ún. taposott szalmatető. Erdélyben volt domináns héjazat, de kisebb mértékben Északkelet-Magyarországon és az Alföld északkeleti peremén is elterjedt. Ennél a technikánál összetört és megnedvesített búzaszalmacsomókat használtak. A tetőlécekbe gereblyeszerű fogakat, faszögeket vertek az előre kifúrt lyukakba, hogy a szalma lecsúszását megakadályozzák. Az előkészített szalmacsomókat apránként felhordták a tetőre, az alsó sornál kezdve, majd csigavonalban körben és felfelé haladva keményen a lécek közé taposták. A gerincen és a széleken betaposott szalmát nyársakkal és a gerincre ültetett páros rudakkal rögzítették. A tetőlécekbe vert szögeket Erdélyben gyakának, míg a gerincet védő rúdpárokat kalodának, károgónak, a Bodrogközben és Zemplénben kobónak nevezték. Egy közepes házhoz 45 szekér, 5060 q szalmát használtak fel, a szalmafedés 4050 cm vastag volt, jól összetapadt. A magas hajlásszög és a nagy vastagság biztosította a csapadék elleni védelmet. A tetőfedő anyagot a padlástérbe eresztett füst is konzerválta. A taposott szalmatető a 1920. század fordulójára fokozatosan visszaszorult (Cs. Sebestyén K. 1941b: 58; Dám L. 1992: 4748; MNL 4: 543).

A teregetett vagy felvert zsúptető a töretlen szalmából készült tetőfedési eljárás egyszerűbb formája volt. Készítéséhez hosszú, egyenes szárú rozsszalmát használtak. Készítésének módja szinte azonos volt a nádtetőével, s általában a nádfedés területén, a szalma- és a nádfedél érintkező zónájában, Észak-Dunántúlon, az Alföld északi peremén és a déli részén terjedt el. Ennél a fedési módnál rozsszalma csomókat fektettek tövükkel lefelé a tetőlécekre, majd a csomókat kioldva a zsúpverővel vagy nádverővel egyenletesen felverték, végül gúzzsal vagy dróttal korcolva, a nádfedés technikájával megegyezően a lécekhez kötözték. Nyilvánvaló, hogy ez a technika a nádas területek visszaszorulásának és a gabonatermesztés előretörésének arányában terjedt el, de az említett zónákban {135.} sem lett domináns (Vajkai A. 1959a: 180181; Kós K.Szentimrei J.Nagy J. 1981: 49, 61; Dám L. 1992: 54).

A századfordulón az egyik legjelentősebb szalmafedés a kévés zsúpfedés vagy kötött zsúpfedés volt. Ehhez mindig kézzel csépelt, gondosan válogatott, erős és hosszú szálú rozsszalmát használtak, ezért alkalmazása szoros összefüggést mutatott a rozstermesztéssel és a kézicséplés területeivel. Magyarországon ezek a területek az Alföldet környező peremvidékek, a középhegységek területei és a Dunántúl nagy része voltak. Észak-Magyarország hegyes-dombos vidékein ez szinte kizárólagosan alkalmazott technika volt (MNL 5: 641644).

A kévés zsúptető készítése technikailag nagyjából azonos volt a magyar nyelvterületen, a zsúptetőt alkotó rozsszalma csomók terminológiája viszont rendkívül változatosan, tájanként eltérően alakult. A zsúpozás mindenütt a zsúptetőt alkotó kis csomók, kévék elkészítésével kezdődött, nevük északkeleten zsúf, bábu, babka, matring, melyből kettőt vagy négyet kötöttek egybe, s lett a neve babka. Délkelet-Dunántúlon a kis csomó neve zsúp vagy babics, babajka. Általában az egész nyelvterületen két- vagy háromfajta zsúpot használtak attól függően, hogy a tető melyik részére került. Az egyik fajta zsúpkévét a kalásznál kötötték, ezt a tető alsó sorában használták, mert ennek a töve volt lefelé, és így a tető széle egyenes vonalú lett. Neve a keleti palócoknál fejesbábu, fejesmatring, Zemplénben pedig kicska. Nyugat-Magyarországon kancakéve, Dél-Dunántúlon kancazsúp. A másik fajta zsúpcsomót a tövénél kötötték meg, s ezt a tető többi részénél használták, mert a kalászos vége volt lefelé, és így adott sima, egyenes tetőt. Ennek a neve a keleti palócoknál simabábu, Zemplénben sznobka, szobka, a Dunántúlon kankéve, bag-zsúp. Harmadik fajtáját, a pendely- vagy szegélyzsúpot derékban kötötték meg, s a tetőéleken vagy a gerincen használták (Knézy J. 1973: 211; L. Imre M. 1973: 237; Bíró F. 1975: 54; Cseri M. 1987: 60; Dám L. 1992: 4850; MNA 234. térkép).

A kévés zsúptető készítése mindig az alsó sornál kezdődött. A kalászánál megkötött szalmacsomót általában kettesével vagy négyesével összekötve, kalászával felfelé fordítva a lécekre fektette a zsúpozó, s a belőle elvett néhány szál szalmából kötelet csavart és ezzel kötötte a léchez. A melléje fektetett következő csomót az előzőből elvett szalmából sodort kötéllel kötötte a léchez, s ez így ment a sor végéig. A következő sorhoz és a tető többi részéhez a tövénél megkötött simabábut használták, ugyanúgy megkötve, mint az első sort. A tetőélekhez fejesbábut használtak, így az általuk fedett tetőélek lépcsőzetessé váltak. A magyar nyelvterületen csak Észak-Magyarországon volt általános az, hogy az egész tetőt fejesmatringból készítették, s így jöttek létre a jellegzetesen lépcsőzetes, helyi elnevezéssel létrás, grádicsos, gerezdes tetők Abaúj, Zemplén és Felső-Borsod vidékén (Selmeczi K. A. 1968).

A tetőgerinc lekötése és díszítése nagyon változatos volt ennél a technikánál. Észak-Magyarországon a gerincre kenderrostokat fektettek, majd hosszában lécekkel szorították le. A léceket fordított V vagy X alakú rudakkal, ún. nyomtatófákkal, ekelovakkal rögzítették, nehogy a szél kikezdje. Dél-Dunántúlon a gerincre kalászánál megkötött zsúpcsomókat ültettek tövével felfelé, mely védte is és díszítette is a tetőt. Ezt hívták sörtének. A ház elülső csúcsára gyakran vizes szalmából csavart dísz került, melyet címernek, címörnek neveztek. Az Ormánságban és Göcsejben ismert volt az az eljárás is, amikor a gerincre és az élekre kerülő zsúpkévéket felrakás előtt sárban megmártották, s csak ezután kötötték fel. A tetőgerincen lévő zsúp rögzítése az ekelónak nevezett eljáráshoz hasonlóan {136.} a nyelvterület egyéb területein is ismert volt. Elnevezései kaloda, kolostya, kobola, katona stb. voltak (Dám L. 1992: 51).

A jól megkötött zsúptető tartós volt, jó hőszigetelő, az egyenes és hosszú rozsszálak jól levezették a vizet. Javításokkal 3040 évig is kitartott. Javítása, megújítása a felkötési módok miatt nem okozott gondot, hiszen mindig csak a sérült egységet, a rongálódott kévét kellett kicserélni. Visszaszorulásának oka részben a kézi cséplés fokozatos háttérbe szorulása, majd az iparszerűen előállított, tartós és egyre olcsóbbá váló égetett cserép térhódítása.

Mind a nád, mind pedig a szalmafedés legfőbb hátránya fokozott tűzveszélyessége volt. Ezt kiküszöbölendő a 18. század végén és a 19. század elején a hatóságok szorgalmazták az ún. habántető, habánfedél elterjesztését. Ez lényegében a sározott zsúpfedésnek felelt meg. Noha már 1772-ben szakkönyvek jelentek meg az eljárás népszerűsítésére, az ajánlott fedési mód nem tudott elterjedni a nyelvterületen (Vajkai A. 1937a; Zoltai L. 1937).

FAZSINDELY TETŐ

A fazsindellyel való fedés Európa déli részét leszámítva az egész kontinensen nagy múltra tekint vissza. A magyar nyelvterületen első említése 1500-ból ismeretes, de valószínű, hogy városokban, várakban, kastélyok esetében korábban is használták. A 19. század közepéig országosan ismert volt, noha igazi elterjedési területe Erdélyre és az északi hegyvidék területeire tehető, más vidékeken jobbára nemesházak, középületek, templomok és harangtornyok, polgárházak esetében fordult elő. Mivel a hegyvidékeken iparszerűen űzték a zsindelyhasítást és a zsindelyszegkészítést, így a sajátos területi munkamegosztás következtében ezekből a specialista falvakból nagy távolságokra is eljutott. Szekérrel, tutajjal ért le az áru a fában szegény alföldi területekre, s árulták vásárokon vagy házalva. A 19. század második felétől könnyebben megszerezhetővé vált, mert a Tisza és a Duna nagyobb kikötőiben épült gatterek, fűrészmalmok már helyben, nagy mennyiségben és olcsóbban állították elő. Ezért nem lehetett csodálkozni, hogy a századforduló épületstatisztikáiban olyan, fában szegény vidékeken is nagy részaránnyal szerepel a zsindelytető, mint például a Jászság vagy a Tiszántúl egyes települései (MNL 5: 634–635). A Székelyföldön, igazi hazájában szinte mindenki számára elérhető tetőfedő anyag volt, noha itt is voltak híres zsindelykészítő falvak, mint Zetelaka vagy a kászoni Jakabfa. A moldvai csángó magyaroknál viszont csak e századunkban terjedt el (Barabás J.Gilyén N. 1987: 82). A századforduló után a faanyag megdrágulása, az égetett cserép térhódítása miatt visszaszorult és mára csak szórványos emlékei maradtak fenn (MNA 233. térkép).

A fenyőből (lucfenyő), esetleg bükkből hasított és megmunkált, 4080 cm hosszú, vékony zsindely egyik hosszanti oldala vastagabb és hornyolt volt, amelybe a tetőn a másik zsindely vékonyabb széle illeszkedett. A méretéhez igazított tetőlécekre faszögekkel, később kovácsolt vasszögekkel rögzítették, alulról fölfelé úgy, hogy a felső sorok egy kicsit mindig takarják az alattuk lévő sor felső részét. Így a hornyolás és ez a takarás tökéletes vízzáró réteget hozott létre. A tető élein és gerincén általában díszesre faragták, és úgy helyezték el, hogy mintákat képezzen. Neve: zsindely, de szórványosan más elnevezés is előfordul, pl. iszla, tégla, fatégla, bükkfatégla.

Kizárólag Erdélyben terjedt el a dráncia, mely 60100 cm hosszú, 1030 cm széles tölgy- vagy fenyődeszka volt. Különlegessége, hogy mindkét hosszanti oldala egyforma {137.} vastagságú volt, s hiányzott a hornyolás is. Szorosan egymás mellé fektetve, szintén faszögekkel erősítették a tetőlécezéshez. Mivel a hornyolt zsindelyhez képest kevésbé volt tartós, így csak szórványosan fordult elő, elsősorban gazdasági épületeken (MNL 1: 609).

PALATETŐ

A természetes eredetű tetőfedő anyagok közül a természetes pala természetföldrajzi meghatározottsága miatt ritkán fordult elő. Noha tűzbiztonsága miatt már a múlt század közepétől közigazgatási utasítások ösztönözték használatát, de nehézkessége, nagy súlya, drágasága miatt még a kitermelő helységek körzetében sem tudott domináns tetőfedő anyaggá válni. A kibányászott, rendszerint teljesen szabálytalan alakú palaelemeket, a kőzsindelyt egymásra takarva, alulról felfelé szegezték fel a tetőre, gyakran több rétegben. Főleg falusi középületeken (templomok, kúria, községház), módosabb parasztházakon, városi és mezővárosi polgárházakon és középületeken fordult elő, jobbára elsősorban a Bükk hegység elszigetelt vidékein (Bakó F. 1978: 66; Cseri M. 1983: 118).

CSERÉPTETŐ

Az égetett cseréppel való fedés már az ókor óta ismert, de a magyar nyelvterületen első említése csak 1637-ből származik. A mezővárosokban, városokban, főúri és várépítkezéseken a 19. század előtt is használták, a népi építészetben azonban csak a 19. század vége felé terjedt el a dinamikusabban fejlődő tájakon, a kisnemeseknél és a jobb módú parasztságnál (Cseri M. 1989: 276). Alkalmazását elősegítették a tűzrendészeti szabályok, közigazgatási előírások, melyek egyre határozottabban tiltották a tűzveszélyes anyagok használatát a tetőfedésben. Szerepet játszott az a tény is, hogy a múlt század végi ármentesítések után beszűkültek a nádtermő helyek, a gabonakonjunktúra idején a kézi cséplést fokozatosan felváltotta a gépi cséplés, így a töretlen szárú, zsúpnak való szalma sem állott már a korábbi mértékben rendelkezésre. Tűzveszélyessége miatt a zsindely is háttérbe szorult, és Trianon után a zsindelyfaragó központok más országhoz kerültek, s ugyanezen okokból a vízen történő kereskedelem útvonalai is lezárultak. Végül pedig kedvezett a cserép elterjedésének az is, hogy a 19. század végén a hazai építőanyagipar is áttért a nagyüzemi gyártásra, sorra alakultak a cserépégető gyárak, üzemek, melyek már tartós, nagy tömegű, s ezért olcsó tetőfedő anyagot kínáltak. Míg a múlt század végén, s e századunk elején elsősorban a sima, lekerekített végű, ún. hódfarkú égetett cserepet használták, addig e század közepétől a hornyolt cserép kezdett elterjedni. Minden cserépgyár sajátos színezésű, formájú és nagyságú cserepet fejlesztett ki, melyek nagyobb körzetekben jellegzetessé váltak.

A cseréptető elkészítése is a tetőlécezéssel kezdődött. Ezután az ún. cserepezők, a cseréptető-készítés specialistái, alulról felfelé haladva, a cserepek felső szélén kiképzett akasztók segítségével rakták fel a tetőt úgy, hogy alsó végükkel mindig egy kicsit takarják az alattuk lévőt. A hódfarkú cserepet két rétegben kellett rakni, mert hosszanti oldalai mentén hiányzott a vízszigetelést biztosító horony. A tetőéleket általában szegélydeszkával fedték, míg a gerincet külön erre a célra gyártott cseréppel, az ún. kupás cseréppel zárták le, s a szél és víz elleni védelem miatt leszögelték, sőt még le is cementezték. A cseréptető a századfordulón még nem volt meghatározó a magyar nyelvterület egészén, noha már általánosan ismert volt. A hagyományos, illetve a természetes alapanyagokból {138.} készült tetőfedő anyagok felváltása tehát egy hosszabb folyamat eredménye, mely jelenleg is tart (MNA 233. térkép). Az észak-magyarországi vas- és acélipari központok vidékén már a múlt század utolsó harmadában megjelent a bádoglemez tető, mely az ország többi részén csak nagyon szórványosan fordult elő. Drágasága s viszonylag gyors korrodálódása miatt sehol sem vált általánossá, jobbára ipari munkáskolóniák épületei vagy jobb módú gazdaházak jellegzetessége maradt. Észak-Magyarországon amerikás háznak is nevezték a bádoggal fedett házakat, mert előszeretettel alkalmazták az Amerikát megjárt vendégmunkások.