{41.} VADÁSZAT

A VADÁSZAT MINT ŐSFOGLALKOZÁS

A magyar néprajz kutatási hagyományai szerint a vadászatot olyan ősfoglalkozásként határozhatjuk meg, mely a halászathoz hasonló mennyiségű és minőségű közvetett információkat kínál a finnugor és az ugor együttélés korára jellemző „ősi zsákmányoló gazdálkodás” rekonstruálásához. A néprajzi vizsgálat jelentőségét hangoztató elméleti megfontolások hasonlósága ellenére a magyar etnográfia önálló diszciplínává válásakor a vadászat még nem, csupán a halászat tartozott a finnugor etnogenezis eredményeivel egyeztetett eszköztipológiai összehasonlításoknál figyelembe veendő néprajzi témák közé. A 19–20. század fordulója táján, s utána is még évtizedekig úgy vélekedtek a magyar etnográfusok, hogy a feudalizmus évszázadai alatt a vadászat nemesi előjog lévén, népies vonatkozásait elveszítette, ezért alig kínál tanulmányozásra érdemes anyagot. Jankó János például – a magyar halászat eredetéről értekezvén (1900a: 604) – csupán utalt rá, hogy „a magyar őshazájában nem halászó, hanem csakis vadászó nép volt”. Bátky Zsigmond pedig – a halászat és a vadászat eszközkészletének gyűjtési lehetőségeire rámutatva – egyetértően hivatkozott erre a véleményre, ám hozzátette: a vadászat nem csupán ősi foglalkozás, hanem „magyarnak való úri passzió is [...] különösen azzá lett az új hazában. Néprajzi szempontból ezért a mi vadászatunk kevesebb figyelmet érdemel s népi szerszámkészsége is kevésbé jellegzetes.” Az a néhány esetleges tárgy (három szarvasagancs lőportartó, egy-egy csapóvas, deszkára szerelt lószőr madárhurok-csoport és őzcsalogató síp), melyet példaként bemutatott, azt szemléltette, hogy „ezen a téren, melyen ősi elemek kétségkívül vannak, még kevés előmunkálat történt” (Bátky Zs. 1906: 135, 149–151).

Részletes kutatási program és példakövetésre sarkalló „mintamonográfia” hiányában is lassan mégiscsak gyarapodtak a néprajzi megfigyelések (például Kovách A. 1904b, 1905; Roska M. 1912; Sztripszky H. 1909; Viski K. 1932). A múzeumokba bevitt eszközök, a hosszabb-rövidebb leírások, valamint Ecsedi István (1933) Debrecen környékéről – nem jellegzetes vadászterületről – írott kismonográfiájának adatai alapján arra lehetett következtetni, hogy a parasztok illegális-féllegális vadfogása, valamint a mezei és ház körüli apró rágcsálók irtási módszerei az Eurázsia-szerte használatos vadfogó hurkokhoz és csapdákhoz hasonló eszközökkel és módszerekkel történt s történik. Az úri vadászat és a paraszti vadfogás évezredes egymásmellettiségének, a népi gyakorlatban megőrződött vadfogó eszközök ősi, alkalmasint a finnugor {42.} korig visszavezethető eredetének inkább tetszetős ötlete, mint gondosan kimunkált koncepciója először Györffy Istvánnak A magyarság néprajza Vadászat fejezetében fogalmazódott meg (Györffy I. é. n. /1934/c). Ennek az eredeti gondolatnak volt köszönhető – amint azt Korompay Bertalan (1983: 12–13) csapdafélékről írott könyvének keletkezési körülményeit felidézve hangsúlyozta – a vadászat néprajzi kutatásának fellendülése, ezzel együtt az eszköztipológiai összehasonlítások és a finnugor etnogenezis mind határozottabb egyeztetésének kutatási programmá avatódása. A Györffy-féle összefoglalás „azonnali” hatása tükröződik abban, hogy Gunda Béla – alig néhány esztendő alatt – az eurázsiai párhuzamokat egybegyűjtve markáns kutatói felfogássá érlelte egy csapdaféle – az ún. íjas csapda – finnugor eredetének Györffy által még csak felvillantott lehetőségét: „eredetileg olyan vadászkultúra-komplexumnak volt a tartozéka – összegezte összehasonlító vizsgálatait –, amelyet ősfinnugor-szamojéd népek hordoztak, s ők voltak az ijjas csapdák feltalálói is” (Gunda B. 1937b: 440).

A népies vadászat kutatásában rejlő őstörténeti lehetőségek Gunda Béla és Korompay Bertalan összehasonlító módszerű – részletkérdésekben egymással vitatkozó, lényegileg egymás eredményeit erősítő – hurok- és csapdatanulmányainak az 1930-as évek vége óta folyamatos sorozatában teljesedtek ki (Gunda B. 1939d, 1939e, 1940a, 1942a, 1955b, 1966a: 136–204, 1970a, 1973a; Korompay B. 1939, 1945, 1953a, 1956, 1961, 1983). Kettejük munkássága adott etnológiai távlatot a magyar vadfogó eszközök leíró ismertetésének azzal, hogy a fejlett mechanikai tudást feltételező konstrukciók – a csapdák és hurkok időzítésének, kioldásának, a megölés vagy foglyul ejtés megoldási módjainak – eurázsiai elterjedtségéből kiindulva több fogási módszer, illetve eszköztípus finnugor vagy ugor kori „feltalálását” valószínűsítették, megerősítve vagy vitatva a kortárs etnológiai (és a szomszéd népekre vonatkozó) kutatások eredményeit (vö. Bednárik, R. 1943; Berg, G. 1950–51, 1953–54, 1966; Lagercrantz, S. 1961, 1966; Moszynski, K. 1960; Obrebski, J. 1931; Pittioni, R. 1962; Sirelius, U. T. 1934; Vuia, R. 1943).

Györffynek és közvetlen tanítványi körének hatása azon is lemérhető, hogy mindmáig olyan leíró dolgozatok készültek a „népies vadászatról”, melyeknek – akár etnográfus, akár amatőr néprajzi gyűjtő – szerzői a parasztok által alkalmazott csapdák, hurkok és vermek bemutatását tekintették etnográfusi feladatnak (lásd például Gönyey S. 1935, 1937b; Márkus M. 1937; Morvay P. 1938; Vajkai A. 1938a; Haáz F. 1941; E. Fehér J. 1957; Kós K. 1971; Molnár I. 1955, 1975, 1980; Reményi A. 1973; Csaba J. 1975; Petánovics K. 1978; Szűcs J. 1983; Pálosné Nagy R. 1994; Palkó A.–Zsigmond J. 1998: 137–154. – vázlatos összefoglalás a népies vadászatról: Hegyi I. 1971).

Vagyis a magyar etnográfia nem vizsgálta, hogy az „úri vadászok” is alkalmaztak passzív vadászati módszereket, az orvvadász parasztokra pedig szintén jellemző volt több, fegyver használatát igénylő aktív vadászati módszer. Az úri lőfegyveres vadászatnak és a parasztok hurkos-csapdás vadfogásának a 19. század végén és a 20. században megfigyelt, dokumentált elkülönülése egyúttal a néprajzi kompetencia határát is kijelölte. A fegyveres vadászat bármilyen formáját – tehát nemcsak a gyáripari eredetű tűzfegyvereknek, hanem a parasztok házilag vagy kisipari módszerekkel barkácsolt, olykor felettébb szellemes megoldású orvvadász puskáinak a használatát {43.} is (lásd például Ecsedi I. 1933: 125–127) – az „ősi” vadfogáshoz képest „új”, ezért a néprajz érdeklődésén kívül eső vadászgyakorlatként értelmezi a magyar etnográfia.

ÚRI VADÁSZAT – PARASZTI VADÁSZAT

A vadászattal kapcsolatos feudalizmus kori jogfelfogás legfőbb jellemzőit akkorra már feltárta a magyar jogtörténeti kutatás (vö. Kolosváry B. 1923), amikor a nemesség legális lőfegyveres vadászata és a parasztok illegális vadfogása évszázados egymásmellettiségének, s a paraszti gyakorlatban megőrződött vadfogás „ősi” voltának teóriáját igazolni törekvő néprajzi kutatások kiszélesedtek. A jogtörténeti, valamint a parasztságtörténeti kutatások eredményeinek ismeretében joggal merült fel tehát újra meg újra az árnyaltabb megfogalmazást sürgető kérdés, s mind a gazdaságtörténet, mind az etnográfia művelői részéről (például N. Kiss I. 1974; Takács L. 1986): vajon fenntartás nélkül általánosítható-e a feudalizmus hosszú századaira „a vadászat nemesi előjog volt, következésképpen a jobbágyok, mivel a fegyvertartásukat is tiltották, csak a szigorú tilalmakkal dacolva és orvvadász módszerekkel vadászhattak” tartalmú előfeltevés?

Az ilyen kérdés azért is indokoltnak látszott, mert a késő feudalizmus kori kortársi beszámolókban nem volt hangsúlyos a rendi választóvonalra hivatkozás a vadászati tilalom emlegetésekor. Bél Mátyás például részletesen meg is indokolta, noha tudván tudta, hogy a törvények korlátozni törekszenek a jobbágyokat vadászszenvedélyük kiélésében, hogyan is értendő a vadászat ismertetését bevezető megjegyzése: „Magyarországon azonban mindenkinek szabad vadászni, ebből a parasztot nem lehet kizárni” (Bél M. 1984a: 296–299). Noha a királyi, a főnemesi, a nemesi vadászatokról szóló régebbi és újabb vadászattörténeti összefoglalások sem szokták részletezni a jobbágyok legális vagy féllegális vadászatát (Zolnay L. 1971; Dékán I. 1972; Csőre P. 1994), ezt a kirekesztést éppen a nemesi rendhez tartozó vadászok beszámolói látszanak cáfolni. A 19. században keletkezett vadászelbeszélésekben, emlékiratokban korántsem fogalmazódott meg a nem nemesek vadászatból való teljes és következetes kirekesztésének igyekezete. Sőt: feltűnően hangsúlyos ezekben a kortársi beszámolókban az úri vadásszal együttműködő, a terepet a több évtizedes legális vadászatuknak köszönhetően kiválóan ismerő parasztvadászok, például a lápos, mocsaras vidékeken a pákászok, az erdélyi havasokban a medvevadász paraszt-puskások speciális tudásának, nélkülözhetetlen segítségének elismerése (lásd például Székely A. 1858; Bérczy K. [szerk.] 1863; Kemény E. 1869; Réthi L. 1882; Lakatos K. 1891; Bársony I. 1898 – vö. Jaksa E. 1997, 1998).

A parasztok feudalizmus kori vadászati jogával kapcsolatos, a történeti forrásokra alapozott ismeretanyagunk valóban árnyaltabb a „jobbágy csak orvvadász lehet” leegyszerűsítésnél. A „törvények” szintjén igyekezett ugyan kirekeszteni a feudális hatalom a nem nemeseket a vadászatból; az 1728–1729-i országgyűlésen például keresztülvitte a köznemesség az 1504. évi XVIII. tc. megújítását, mely szerint tilos a parasztoknak szarvasra, őzre, vaddisznóra, nyúlra, fácánra és császármadárra vadászni. Az 1729. évi XXII. tc. még a vadászkutyák tartását is megtiltotta a parasztoknak {44.} (vö. Ecsedi I. 1933: 5–7). Viszont – szintén a „törvény” értelmében – a kártékony vadak, madarak irtása földesúri vagy vármegyei utasítással elrendelt, illetve urbáriumba foglalt kötelessége volt minden jobbágynak. A vidékenként, uradalmanként más és más „szokásjog” pedig nem csupán jogszerűnek ismerte el a parasztok vadászatának-vadfogásának és madarászkodásának sokféle formáját, hanem kötelezte is a földesúr jobbágyait – faluközösségenként vagy személy szerint – vadászati robotra (azaz: a nemesi vadászatokon való közreműködésre, s nemcsak hajtóként, hanem parasztpuskásként is). Illetve – sok helyütt – az úri konyha vadakkal, madarakkal való rendszeres ellátására (lásd például a kalocsai uradalom jobbágyközségeinek 18–19. századi kontraktusait: Bárth J. 1997b). A vadászat és a madarászat szabályozásával foglalkozó 1729. évi XII. tc.-nek, s még határozottabban II. József 1786. évi vadászati rendtartásának, illetve az 1802. évi XXIV. tc.-nek egyes állatfajok vadászatát időben korlátozó (kiméleti időt megállapító), a „káros” vadászati, madará-szati módokat megtiltó vagy időben és térben korlátok közé szorító rendszabályai egyébként korántsem a parasztok vadászatának a korábbinál szigorúbb tilalmaként fogalmazódtak: a csökkenő vadállomány védelme volt a céljuk. Mindazon személyekre vonatkoztak tehát, akik nemes emberként vadászati joggal rendelkeztek és akiknek valamilyen szokásjogi egyezség értelmében szabad volt vadászniuk.

Nemcsak a vadászati jog, a vadászati technika történeti adatainak újraértelmezése is kétségessé teheti a „parasztok vadászata – orvvadászat és hurkos-csapdás vadfogás”, a „nemesi/úri vadászat – fegyveres vadászat” azonosítás feltétlen érvényességét. A jobbágyok fegyvertartásának és lőfegyveres vadászatának meg-megújuló tilalmát, hiába voltak hatósági akciók a fegyverek összegyűjtésére, s hiába a folyamatos szankciókkal fenyegetés, lehetetlen volt következetesen érvényesíteni, ha ugyanakkor a hatalom kötelezett a kártékony vadak irtására – feltételezve, hogy a falvak férfi lakossága begyakorlottan és persze kellő hatékonyságú fegyverekkel fogja üldözni a farkasokat! (Vö. Szilágyi M. 1982c) Azokban az időszakokban, amikor valamilyen – inkább politikai, mint gazdasági ok miatt – nagyobb szigorúság érvényesült a parasztok kezén levő lőfegyverek összegyűjtésében-megsemmisítésében, ideig-óráig talán csökkent a fegyveres vadászat. Ahogyan egy időre veszített például jelentőségéből – miért ne hihetnénk Lakatos Károly (1891: 289–290) élményszerű beszámolójának – a puskás daruvadászat az 1848–1849-es forradalom után, az önkényuralom évtizedében: „A puskák jól elpakolva rejtek helyen nyugodtak. Hanem volt patkány (alias: poczok) fogóvas elegendő, a mi nem lévén a tiltott fegyverek kategóriájába vonva, szabad volt alkalmazni [...] A Csongrád, Bihar, Szabolcs, Békés megyei és a kunsági boltosok nem győzték szállítani a sok vasfogót [...] még a legrongyosabb zsidó speczerájban is kapható volt.”

A vadászati kézikönyvek aprólékos vadfogóeszköz-leírásai azt a meggyökeresedett vélekedést teszik kétségessé, mely szerint az „úri passziótól” idegen, a „nemesi virtussal” összeegyeztethetetlen lenne a kártevő erdei és mezei vadak, a ház körüli rágcsálók irtása érdekében hurkok, csapdák és vermek használata – ezek a módszerek csak a parasztokra voltak jellemzőek. A középkori, késő középkori nyugat-európai vadászati szakkönyvek kivételes forrásértékére – a magyarországi recens vadfogó szerkezetek nyilvánvaló párhuzamaira – már őstörténeti igényű összehasonlító elemzéseinek kezdeményezésekor felhívta a figyelmet Gunda Béla (1939c), a {45.} Magyar néprajzi lexikonban pedig, a hurok- és csapdatípusok eurázsiai elterjedését felvázolva, visszatérően hivatkozott erre a forráscsoportra; a 19. század elejére vonatkozóan a hazai viszonyokra alkalmazott magyar vadászkönyvekre is (például Pák D. 1829). Csupán az nem fogalmazódott meg az ilyen források kapcsán a néprajzi tanulmányokban, hogy az íjas hurok, a farkaskert vagy a lépőcsapda szerkezetét és használati módját természetesen nem az orvvadász parasztok kedvéért örökítették meg – és felettébb gondosan! – írásban és rajzban. Azért, mert nemcsak a lőfegyvereknek, ezeknek a vadfogó szerkezeteknek az ismerete is hozzá tartozott a feudalizmus kori vadászkultúrához: az uradalmak vadász alkalmazottja is (aki nem volt feltétlenül nemes ember), a köznemes is, a főnemes is válogatott az aktív és passzív vadászmódszereket egyaránt magában foglaló technikai repertoárból. Ha a dúvadak vagy a ház körüli és mezei rágcsálók irtásakor hatékonyabb volt a hurok, a csapda vagy a verem, ezeket, s nem a lőfegyvert választotta.

Annak részletes igazolása, hogy nemcsak a haditechnikával többé-kevésbé együtt fejlődő lőfegyveres vadászat, hanem a vadfogás, valamint a solymászat, a lépező és a hurkos madarászat a nemesek által is alkalmazott része volt a vadászkultúrának, egyes uradalmakban, egyházi és világi nagybirtokon folyt vadászat és vadásztatás módjainak aprólékos elemzésétől remélhető (vö. Draskovich J. 1989; Nagy Gy. 1974). A praktikus ismeretek közvetítésére vállalkozó vadászati kézikönyvek azonban – ebben a vonatkozásban – önmagukban is bizonyító erejűek! Mindaddig, amíg a polgári korszak vadászati törvényének (az 1883. évi XX. tc.-nek) a hatására végletesen el nem különült egymástól – nemcsak a jogi megítélés szempontjából, hanem technikai értelemben is – a vadászsport és az orvvadászat (lásd ehhez Egervári Gy. 1891 törvény-, rendelet- és eseti döntvény magyarázatait), a „vadászattudomány” enciklopédikus kézikönyvei, az alkalmazhatóság szempontját figyelembe véve, a vadászat és vadfogás teljes technikai repertoárját ismertették. Nemcsak az etnográfusok által gyakran idézett Pák Dienes-kézikönyv (1829) foglalja magában a képzett vadásztól megkívánt ismereteknek ezt az eszményi teljességét. Még a századvéghez közeledve is a méretekre, az anyag megválasztására, az elkészítési, felállítási, időzítési módra gondosan ügyelő részletességgel mutatta be bölcsházai Belházy Jenő „A ragadozó vadak pusztításánál alkalmazott fogó szerszámok”-at – a csapóvasakat, a csapóládákat, a dorongcsapdákat, a róka-, a farkas-, a medvevermeket, a hálókat, a kőnehezékes nyesthurkot, a rántóhurkok (cseklye) és a földközelben elhelyezett hurkok (gyalogtőr, lábhurok) különböző változatait. Lényegileg ugyanúgy, mint néhány évtized múltán az etnográfusok, a hiteles dokumentálás szándékával, az orvvadász parasztok ugyanilyen eszközkonstrukcióit (Belházy J. 1892: 237–304). A 19–20. század fordulójának egyik legismertebb vadásza és vadászati írója, Lakatos Károly pedig – szintén bemutatván a csapdák és hurkok sokféle változatát – ilyen lelkesült mondatokat fogalmazott a tőrvetésről, vagyis a vastőr (fogóvas, kaptány) dúvadak elleni alkalmazásáról: „... ami a magyar vadászat fénykorából hagyományként maradt ránk, a tőrvetés mesterségét is elfelejtettük, úgy hogy némely vidéken egészen meseszámba megy az már, vagy egyenesen boszorkányos titoknak tekintetik [...] A tőrvetés nem tartozik a könnyen elsajátítható mesterségekhez, másrészt azonban a művészetig lehet benne vinni a hivatottaknak” (Lakatos K. 1903: 257).

A 20. században kiadott enciklopédikus vadászkönyvekben, ha olykor fel is bukkannak {46.} ezek a fogószerkezetek, vagy azért utalnak rájuk a szakírók, hogy a hivatásos vadász kellően tájékozott legyen: milyen üldözendő orvvadász módszerekkel találkozhat; vagy azért ismertetik részletesen, mert – megváltozott funkcióban, mint például az élővadbefogásra újra alkalmazott hálófélék – a korszerű vadgazdálkodást is hasznosan szolgálják (Sárkány P.–Vallus P. [szerk.] 1971: 252–262).

Ezen az egységes vadászkultúrán belül a nemesi/úri, illetve a paraszti tárgykészlet elkülönítésének eddig jelzett következetlenségei sajátosan tükröződnek a múzeumok néprajzi gyűjteményeinek összetételében. Jankó János feltűnően korán, a néprajzi muzeológia elméleti kereteinek és konkrét gyűjtési feladatainak a tisztázását éppen csak elkezdve tanulmányt szentelt a Nemzeti Múzeumban őrzött 17–18. századi szarvasagancs lőportartók „népi” jellege meghatározásának. A bemutatott 34 darab közül – érvelése szerint – „30 tisztán népies munka”, mert „számtalan apró részarányossági és szabályossági hiba”, „primitív, ügyetlen, az eszközökön uralkodni nem tudó kéz botlásai” fedezhetők fel a stiláris eszközkészletben. A többi lőportartó viszont – ezekhez képest – „művészi remeklés” (Jankó J. 1895: 107). Azóta is – az ábrák és díszítmények gyakorlatlan avagy iskolázott kézről árulkodó voltával megindokoltan – mind az etnográfusok, mind a művészettörténészek érdeklődnek e műtárgycsoport iránt: a karcolással díszített, gyakran vadállatot, vadászjelenetet ábrázoló lőportartók egy részét a néprajzi, más részét az iparművészeti gyűjtemények őrzik (Borsos B. 1982). Tovább öröklődött tehát az a felfogás, hogy a lőportartók egy részét a „nép” készítette és használta, jóllehet Jankó érvelése homályban hagyta, s azóta sem történt kísérlet a valamikori készítők-használók társadalmi státusának megnyugtató tisztázására, hogy a stiláris eszközök szerint esetleg „népi” tárgyak parasztokéi nem, csak nemesekéi lehettek, hiszen – úgymond – csak ők vadászhattak tűzfegyverekkel. Egyéb olyan vadászati kellékek (söréttartó, puskaportartó, tölténytartó táska) is besorolódtak a néprajzi gyűjteményekbe, melyek sokkal inkább a jogszerűen fegyverrel vadászók, mint az orvvadászok felszerelési tárgyai voltak (például Kolozsváron az Erdélyi Kárpát Egyesület múzeumában: Orosz E. 1911; a debreceni múzeumban: Ecsedi I. 1933: 115–121). És besorolódott a néprajzi gyűjteményekbe – Györffy István (é. n. /1934/c 59–60) leírását-rajzát is közölte A magyarság néprajza Vadászat fejezetében – a vadász mesterségbeli tudását trófeaként szimbolizáló, a reformkori köznemesség körében felettébb kedvelt borztarisznya is (vö. Pák D. 1829: I. 169; Kölcsey F. 1998: 97, 248–249).

Hasonló nehézséget jelent a vitathatatlanul a vadászkultúrához tartozó szokások és hiedelmek „népi” jellegének a meghatározása. Azok a vadászbabonák és hiedelmek, melyeket a 19–20. század fordulója tájt Lakatos Károly (1990) összegyűjtött („jó” és „rossz” előjelek, az „ördöngös vadászról”, az átváltozni képes állatokról, a „láthatat-lanság füvéről”, a „gonoszok útvesztőjéről” szóló hiedelemelbeszélések stb.), akár paraszti hiedelmek is lehetnének (vö. Szendrey Zs. 1932), csakhogy a vadászszakíró a puskás vadászokra jellemzőként mutatja be azokat. Ugyanígy: inkább a maguk befogadó/elválasztó rítusait és vadászhagyomány szentesítette szokásjogát szinte napjainkig kötelezőnek tekintő nemesi/úri „vadászközösségek”, mintsem „parasztok” sajátjaiként értelmezhetőek az etnográfusok-folkloristák által olykor elemzett, hiedelem tartalmú és/vagy szertartásossá stilizált ún. vadászszokások (például Gunda B. 1977b; Pálosné Nagy R. 1991–1992. – egy 18. századi adalék: Pais L. 1942).

{47.} A VADÁSZAT HELYE A GAZDÁLKODÁSBAN ÉS A MINDENNAPI ÉLETBEN

A „kártevők irtása” – akár a nemes ember (utóbb: úri vadász), akár a jobbágy (a polgári korszak vadászati joga értelmében orvvadász, amúgy parasztgazda) – vadászataként határozzuk meg, nem a „zsákmányszerzés” szinonimája. Ha egynémely kártékony vad húsa és gereznája alkalmas is tápláléknak, illetve ruhaanyagnak, ennek a vadászatnak a lakókörnyezet, a termés, a háziállatok védelme az elsődleges célja. Amiből az következik, hogy a földművelők-állattartók, illetve faluközösségként együttműködő csoportjaik – akarják vagy nem akarják – rákényszerülnek „vadászat-ként” meghatározható tevékenységre. Ha másra nem is, a kamrában garázdálkodó egerek és patkányok, ha túlszaporodnak a szemes terményt valósággal megtizedelő ürgék és hörcsögök, a baromfiállományra komoly veszélyt jelentő ragadozó madarak kíméletlen irtására. Ennek következménye, hogy a vadban kevéssé gazdag vidékekről készült néprajzi feldolgozásokban is fellelhetőek a vadfogó eszközök – az apró termetű kártevőkre adaptált változatukban.

Üldözniük-irtaniuk kell a parasztoknak, földművelő-állattartó gazdaságukat megvédendő, minden kártevőt, függetlenül attól, hogy a jog értelmében „szabad-e” bármilyen eszközt igénybe véve védekezniük a nem vadászoknak is. Avagy, mert a „törvény” így rendeli, kötelesek átruházni a védekezést azokra, akiket a jog elismer „vadászoknak”. Az 1883. évi vadászati törvényt – a Szeged környéki parasztok indulatos elkeseredettségét tolmácsolva – azért minősítette a népi gondolatvilágot jól ismerő Tömörkény István elhibázottnak és végrehajthatatlannak, mert a szegény földművelőt arra kárhoztatja, hogy amíg a vadásztársaság tagjai vadászni méltóztatnak a kukoricásban talált szarvasra, „álljon őrt a saját kukoricája körül [...] Ugyanis, ha tíz paraszt töri a más kukoricáját, a tíz parasztra rá szabad lőni, ellenben ha tíz szarvas töri a más kukoricáját, a tíz szarvasra nem szabad rálőni” (Tömörkény I. 1963: 92–95).

Ez az ironikusan fogalmazott példázat arra figyelmeztet, hogy a „vadászok úgysem tudják megvédeni a javaimat, magamnak kell tehát gondoskodnom a védelemről” tartalmú magyarázat a kényszerű törvényszegésre, nemcsak a ház körüli és mezei rágcsálók irtásakor, hanem jószerével bármilyen vad üldözésekor-elejtésekor önfelmentés lehet. A gyümölcsöt, a szemes terményt csipegető madarak, a szénakazlat dézsmáló mezei nyulak, a kukoricát prédáló szarvasok, őzek, vaddisznók, a legelésző állatokra támadó medvék távoltartásának-riogatásának kialakultak ugyan hagyományos módszerei (például Székely F. 1983), ha azonban az „ijesztő” emberutánzatok vagy automatikus hanghatások nem lennének elegendőek, a vadászat bizonyosan hatékony.

A gazdaság, a háztartás védelmének joga és kötelessége is igen fontos összetevője volt tehát a paraszti vadászatnak. Ugyanolyan fontos összetevője, mint a szükségletkielégítő célú zsákmányolás: a kiegészítő élelemszerzés. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a vadhús – mely vadban gazdag vidékeken, ahogyan azt Hegyi Imre (1975) zalai példákat idézve hangsúlyozta, a 20. század első felében sem volt elhanyagolható mennyiségű a paraszti konyhán – a természet „ajándékaként” értelmeződött: a vadászzsákmány volt a megérdemelt jutalom a vadállatokkal vívott mindennapos és kétes kimenetelű küzdelemért.

{48.} A vadászatot tehát, ha „gazdasági ágazatként” akarjuk meghatározni, azt csak a földművelő-állattartó gazdaságot szolgáló „védelmi apparátus” értelmében tehetjük. A vadászat ugyanis soha sem szerveződött – a halászathoz hasonlóan – élelemtermelő gazdasággá vagy a parasztgazdaság kiegészítő „üzemágává”. A paraszti – az 1883. évi vadászati törvény óta szükségszerűen orvvadász – felfogás szerint mindvégig megmaradt zsákmányolásnak. Abban az értelemben is, hogy mind az egyszeri, mind a folyamatos „haszna” kiszámíthatatlan ugyan, a zsákmány valószínűsége viszont jelentősen növelhető, ha valaki alaposan megismeri az erdőt, a pusztát, a nádast és az ott honos vadállomány természetét – vagyis: ha specialistává képezi magát. A „vadgazdálkodás” fogalma jellegzetesen 20. századi, és ezzel a felfogással összeegyeztethetetlen. Azt fejezi ki, hogy a vadak kíméletének és szabályozott „gyérítésé-nek”: az erdők-mezők élővilágában az ökológiai egyensúly fenntartásának a sporttá fejlesztett vadászat legideálisabb feltételeit kell biztosítania. S ami a vadgazdálkodással szorosan összefügg: a sportvadászerkölcs sarkalatos tétele, hogy „a vadász a vadban még vadászat alkalmával is ne csak a célpontot, a zsákmányt lássa” (Sárkány P.–Vallus P. [szerk.] 1971: 267).

Ez a vadászat, mely a 19–20. században, a vadászati törvénnyel összhangban létrehozta jellegzetes szervezeti formáit: a városi-falusi gazdasági és társadalmi elitet tömörítő, esetleg a módos parasztokat befogadó vadásztársulatokat (például Bartha K. 1933; Oroszi S. 1995a; a szocialista korszakban: Szász I. 1984), természetesen nem tartozik az etnográfia érdeklődési körébe. Érdemes azonban arra is figyelmeztetnünk, hogy a sportvadászathoz nélkülözhetetlen kurázsi és virtus, természetismeret és kitartás a parasztvadászok mentalitását – vadakkal való cselt vető hadakozását, olykor élet-halál küzdelmét – is alapvetően meghatározta. A többféle haszonnal kecsegtető zsákmányolásra vállalkozás olyan adottságokat, készségeket feltételezett, melyek még az orvvadász vadászatának-vadfogásának is – az erőpróba tudatos keresése és a sikerre törekvés értelmében mindenképp – sport-jelleget kölcsönöztek.

A MAGYAR VADÁSZAT TÖRTÉNETI EMLÉKEI

A magyarság elődei az Ural mellékén a vogulokkal és osztjákokkal való együttélés idején már fejlett vadászatot űztek. A vad után annak nyomán kutattak. Nagy jelentősége volt náluk a prémes állatok (nyuszt, nyúl, hód) elejtésének. Ismerték a nyilat és az íjat, különböző csapdákat, hurkokat használtak. (A nyíl, íj, ideg, lő, távész ’vadászik’ finnugor eredetű szavak a magyar nyelvben.) Hurkot – éppen úgy, mint napjainkban – állati bélből és ínból is sodortak. Ebben a periódusban a vadászatnál már alkalmazták a kutyát. A Kaukázus vidékén, a pontusi sztyeppéken a lovas hajtóvadászat, a solymászat volt egyik jellemzője a magyarság életmódjának. (A magyar vadászat őstörténeti vonatkozásairól lásd: László Gy. 1977: 304–320; Mészöly G. 1951; Németh Gy. 1943; Hegedűs L. 1950; K. Sal É. 1958, 1959; Balassa I. 1974a; Standeisky A. 1976; az uráli s a finnugor népek vadászatáról: Sirelius, U. T. 1934; Itkonen, T. I. 1948; Kodolányi J. 1975, 1994)

{49.} A honfoglalás idején az egyes törzsek szállásterületén a törzs tagjai szabadon vadászhattak. De már a 16. századból ismerünk különböző tiltó rendelkezéseket is. II. Ulászló királynak 1504-ben kiadott rendelkezésében arról olvashatunk, hogy a jobbágyok a szőlők és szántóföldek művelését a vadászat és madarászat miatt abbahagyják. Még karácsony napján is vadásznak, s ezzel a földesurakat megkárosítják. Ezért a rendelkezés a jobbágyoknak megtiltja, hogy szarvasra, őzre, nyúlra, vadkanra, valamint fácánra és császármadárra vadásszanak (idézi: É. Kiss S. 1974: 93–94). Ugyanakkor, amikor különböző tiltó rendelkezésekkel korlátozzák a parasztság vadásztevékenységét, gyakran elrendelik, hogy vegyen részt a kártékony vadak irtásában. Az 1688. évi erdélyi országgyűlés kimondja, hogy minden falusi jobbágy évenként 50 verebet fogjon, s azokkal a földesurának számoljon be. Aki nem tett eleget a rendeletnek, pálcaütéssel büntették. Háromszék megyében a 18. század elején varjú-, veréb- és egérfejeket kellett beszolgáltatni. (A verébfejek beszolgáltatásáról: Bíró V. 1940: 39–42; Gönczi F. 1941: 279–280; Rajniss L. 1959: 301–302; Albert E. 1994: 291–299.) A hatóságilag elrendelt farkaskergetés a 18. században eléggé általános volt az Alföldön, a székelyeknél pedig még a 19. század végén is kirendelték a falvak lakosságát társas farkasvadászatra (vö. Rodiczky J. 1902: 35–42; Márkus M. 1937: 345–346. – Nyíregyháza [Szabolcs m.]; Györffy I. 1984: 46; Szűcs S. 1992: 109–110. – Nagykunság; Povázsay L. 1989: 343. – Doboz [Békés m.]).

A 16. század közepéig külön társadalmi csoportba tartoztak a király, a főurak, az egyház szolgálatában álló vadászok. A királyi vadászok között voltak bölényvadászok, hermelin-, nyest- és hódfogók, solymárok stb., akik külön falvakban laktak. Így például Dédes (Borsod m.), Ipp (Szilágy m.) a bölény-, Hőgyész (Tolna m.) a hermelinvadászok lakhelye volt (vö. Heckenast G. 1970; Györffy Gy. 1977: 426–448). A 13–14. századi királyi vadászok leszármazottai a Bakony hegységben Szentgál (Veszprém m.) falu lakói, akik a „királyi vadász” címet 1848-ig használták. A szentgáli vadászok még 1839-ben is a következő vadakat szállították Bécsbe, a királyi konyhára: 3 szarvas, 14 dámvad, 26 nyúl, 240 rigó (Dékán I. 1972: 81; a szentgáli vadászokról: Tálasi I. 1942: 167–172).

A magyar főuraknak a 16–17. században német, lengyel és cseh madarászai is voltak, akiknek a tudományából bizonyára sokat elsajátítottak a jobbágyok is.

A különböző tiltó rendelkezések ellenére a parasztság megtalálta a módját, hogy vadászhasson. A vadban bőséges területeken napjainkig vannak olyan falvak, amelyek lakói kiváló vadászok, s nemcsak fegyverrel, hanem – minden hatósági rendelkezés ellenére – különböző csapdákkal, hurkokkal fogják az őzet, szarvast, vaddisznót, fácánt. A vadászat jelentőségét a múltban fokozta, hogy a Kárpátok medencéjében mindenütt bőven volt nagyvad (a vadászható állatokról összefoglalóan: Oroszi S. 1996). A jávorszarvas a 16. század közepéig kóborolt a Kárpátok rengetegeiben. A bölény csak a 18. század végén pusztult ki Erdélyben (vö. Lázár K. 1873: 174–181; Rodiczky J. 1902: 10–12; Ujfalvy S. 1940; Domokos P. P. 1979). A 19. század közepén még vadásztak a hódra, amelynek a farkát megsütötték és ették.

A fegyveres vadászat első magyar emléke – egy címerkép – 1509-ből maradt reánk, de a lőfegyver századok múlva sem tudta kiszorítani a hurkokat és csapdákat.

{50.} A VADÁSZMÁGIA ÉS MARADVÁNYAI

A vad jelentőségére utal a vadászmágiának: a vad mágikus távoltartásának néhány emléke. A magyar Alföldön egyes pásztorok – a néphit szerint – a farkast varázsszavakkal magukhoz csalogatták vagy elzavarták a nyájtól (vö. Gunda B. 1989a: 58–62). Az ilyen varázserővel rendelkező pásztorokat farkasküldőknek nevezték. A farkasküldő a nyáj körül leselkedő farkast meglátva varázsverset mormol, majd belefúj egy csontsípba, s a farkasok a nyájtól elfutnak. A Nagy-Sárréten a farkasküldő így szól a farkashoz: „Eredj haza, vedd magadra édesanyád bundáját, legyél benne hét esztendeig, hét hónapig, hét napig, azután gyere vissza!” Más tudós pásztor kört húz botjával az éjszaka pihenő nyáj köré, s ezen a körön nem tudnak áthatolni a farkasok (Szűcs S. 1992: 38–41). A székelyeknél Illés napján (július 20) és Mihály napján (szeptember 29) a gazda juhnyíró ollót és kést nem vesz a kezébe, hogy a medve, a farkas kárt ne tegyen a nyájban. Ugyancsak Illés napján a hegyekben nagy tüzet gyújtanak, hogy a medve kegyeit elnyerjék. A barkóknál a juhászok a tavaszi első kihajtás alkalmával láncot helyeznek a küszöbre, és a következő varázsverset éneklik (Paládi-Kovács A. 1965: 163):

Erdélyben a juhász meztelenül forgácsot farag le háttal állva egy fáról, s a fa egy darabjával együtt magával is viszi. A forgácsot elássa a juhakolba, s a fadarabból koloncot készít a kutyáira. Az ilyen varázslat után a farkasok, medvék elkerülik a nyájat. A székelyeknél a hegyi legelőkön karóra tűzött lókoponyát láthatunk, mely a „farkasokat, medvéket tartja távol” a nyájtól.

Itt említjük meg a medvekultusz emlékeit. Medvének maszkírozott alakok megjelennek a farsangi dramatikus játékokban (vö. Ujváry Z. 1983: 311–324). A medve viselkedéséből az időjárásra következtetnek. A népmesékben a medve néha leányt vesz el feleségül, akitől gyermeke is születik, a bajba jutott jótevőjének segítségére siet, és képessé teszi arra, hogy ő is medvealakot öltsön.

Moldvában fennmaradt egy archaikus varázsvers, melyben síppal, dobbal, kaláccsal, pálinkával „kötik meg” a szálló darvakat. A repülő darucsapat megpillantásakor a következő verset mondják, éneklik:

{51.} A vers elmondása után egy botot bedugnak a földbe, s a darvak akkor nem tudnak tovább repülni, hanem egy helyben keringenek a levegőben. Ha a botot kihúzzák a földből, és a vers sorait visszafelé mondják, akkor a darvak továbbrepülhetnek. Ez a vadászmágia körébe tartozó varázsvers sámántevékenykedés maradványa (vö. Diószegi V. 1957a).

A menyétnek a különböző európai népek hitvilágában nagy a jelentősége. Gyakran tabuneve van: például olasz bella donna ’szépasszony’, donna de mele ’méz-asszony’, török pelinvgik ’fiatal asszony’, szerb kuma ’keresztanya’, portugál papalva (< papo ’nyak’ + albo ’fehér’). A finnek, észtek a háziállatok védőszellemének tartják a menyétet. Már Rotterdami Erasmus említi, hogy Angliában a néphit szerint nem jár szerencsével a vadász, ha a vadászat idején a menyét nevét kiejti. A magyarságnál is fennmaradt a menyétkultusz néhány emléke. A Dunántúlon a menyétet menyétasszonynak, szépasszonynak nevezik, s ha a mezőn meglátják, így szólnak hozzá: „Menyétasszonykám, gyere el hozzánk, sírnak a patkányok, űzzed el őket!” A baromfiakat féltik a menyéttől, s ezért ha meglátják a ház körül, ráparancsolnak: „Ne csavarogjál ide-oda, hanem fonj!” A baromfióltól távol lehet tartani a menyétet, ha szösszel becsavart orsókat szurkálnak az ól körül a földbe. Ha a menyét az orsókat meglátja, elszalad, mert nem ért a fonáshoz, irtózik tőle. A székely néphit szerint a menyét, ha megkergetik vagy megütik, megmarja a tehén tőgyét.

A vadászmágia körébe tartozik a patkányok elűzése a háztól. A Sárközben napkelte előtt küldik el a háztól a patkányokat. A kenyeret dagasztó asszony kilép az udvarra, és tésztás kezét dörzsölve szótlanul hátrafelé lépked a szomszéd udvarig. Itt azt mondja: „Patkányok, isten veletek!” Elmaradnak a patkányok akkor is, ha újév napján főtt kukoricát esznek. A patkányok varázsversekkel való elűzéséhez a néphagyomány szerint a molnárok értenek. Bihar megyében a patkányokat elküldő ember bemegy az istállóba vagy kamrába, ahol a patkányok tanyáznak, úgy, hogy az egyik lába a küszöbön kívül, a másik a küszöbön belül van. Tekintete állandóan kelet felé kell hogy legyen. Így mondja a következő varázsverset:

Így számol visszafelé egészen egyig. Amikor azt mondja, hogy „van itt egy patkány!”, kissé megpihen, bal kezével kelet felé int, és végül így szól: „Nincs itt egy patkány sem!” Majd ismét kelet felé int. Patkányküldés közben semmire sem szabad gondolni, csak arra, hogy a patkányok elmennek (Ecsedi I. 1933: 81–82). A patkányküldő varázsversnek több variánsa van. Ilyen visszafelé számláló varázsverseket emberi és állati betegség gyógyítására is mondanak (vö. Diószegi V. 1957b; Gunda B. 1989a: 85–99).

A magyar gyermekdalok említik a lovas nyúl- és rókavadászatot. Ez a dalmotívum a lakodalmi énekekből került át a gyermekdalokba, s valószínű, hogy a motívum közös eredetű a vogul mitológia lovas medvevadászatával. A dalok rókája és nyula hajdan exogám frátriák totemállatai voltak, aminek gazdag emlékanyaga maradt fenn az újesztendei szerencsevarázsló regösénekek obszcén jellegű párosító szövegeiben, {52.} és megfelelnek az obi-ugor frátriák totemjeinek, bár ott róka helyett gyakran medve szerepel (vö. Lükő G. 1965, 1969).

A borzról az a monda ismeretes, hogy ha ez az állat kukoricát akar az üregébe szállítani, akkor az egyik borz a hátára fekszik, a másik kukoricacsöveket rak a hasára. A hátán fekvő állat farkát azután a társa a szájába veszi, és mint egy szánkót húzza. A borzszánkó mondája – gyakran a hóddal, a mormotával kapcsolatban – Európa-szerte elterjedt. Egy 1291. évi óperzsa kézirat és rajz szerint a patkányok hasonló módon hurcolják lyukjukba a tojást. Ezek az állatmondák Észak-Amerikában is ismeretesek (Vajkai A. 1938a: 155–157; Gunda B. 1977c).

Magyarországon sok mamutcsont kerül elő a föld alól. Ezekről a nép azt hiszi, hogy Szent Kristóf térdkalácsa vagy óriás ember csontja. A szarvas körméből régebben gyűrűt készítettek, amely a köszvény ellen védte a viselőjét.

VADÁSZATI MÓDOK ÉS ESZKÖZÖK

A magyar Alföldön a 20. század elején a pásztorok a farkast, az összefagyott szárnyú és repülni nem tudó darut, túzokot lóhátról lasszóval fogták meg. A lasszó magyar elnevezése (árkány) kun eredetű. (A pásztorok túzokkergetésére lásd Ecsedi I. 1933: 88–89. – Hortobágy; Finta S. é. n.: 62–70. – Túrkeve [Jász-Nagykun-Szolnok m.]; Kádár L. 1959: 181–185. – Bokros [Csongrád m.]).

Ismeretes volt a bumeráng egyik kezdetleges formája is, az ún. hajítófa, amely 50–65 cm hosszú, 3–4 cm átmérőjű, s mindkét végén kihegyezett karó. A pásztorok néhány ilyen hajítófát kötélhurokban a vállukon hordtak, s ezeket dobálták a nyájat támadó farkasokra. A Hortobágy vidékén a madarász búgófa forgatásával csalja magához a bíbiceket (Vanellus vanellus), s egy kereszt forma hajítófát dob közéjük. (A hajítófáról: Madarassy L. 1908; Bátky Zs. 1910, lásd még: Szűcs S. 1992: 92. – Sárrét; Timaffy L. 1980: 38. – Szigetköz; Farkas J. 1982: 168. – Ecsedi láp; a pásztorbot, a balta dobásáról: Andrásfalvy B. 1975 – Sárköz; Takács L. 1978: 53. – Kisbalaton; Takáts Gy. 1986: 71. – Gadány [Somogy m.]; a bibic [líbuc] ütésről: Ecsedi I. 1933: 92–93.)

{53.} Kalotaszegen a medve csapásába kihegyezett karókat vernek le, a medvét meghajtják, a menekülő állat belezuhan a hegyes karókba, és felnyársalódik. Gyakori télen a hóban a nyest nyomának követése. A vadász tizenöt–húsz kilométeren át is követi a nyestet, és az odújából kifüstöli. Az odúból előbúvó állatot a vadász a nyakánál ügyesen megragadja, és a tarkóját átharapja (például Gönyey S. 1935b: 97–98. – Börzsöny-hegység; Gunda B. 1956: 23–24. – Ormánság; Vajkai A. 1959b: 35. – Bakony). Hasonló módszerrel keresik meg a székelyek téli időben az odúban élő pelét, s ütik agyon (Székely A. 1858: 367; Viski K. 1932b: 112–114).

Több érdekes emléke maradt fenn a magyarságnál a maszkos vadászatnak. A Sárréten és a Bodrogközben a madarász állig beleáll a vízbe, és egy kivájt tököt borít a fejére. A tökhéjon kitekintő- és lélegzőnyílások vannak. Ezzel a maszkkal a fején közelíti meg a vadkacsákat, és lábuknál fogva ragadja meg őket. A tökmaszkot alkalmazzák a vízimadarak fogásánál Kínában, Afrikában a Nílus mentén, különböző indián törzseknél Dél-Amerikában és Mexikóban. Ezt a madárfogást ábrázolta az olasz Antonio Tempesta (1555–1630) egyik rézmetszete (vö. Gunda B. 1967d: 14. lásd még Ecsedi I. 1933: 66–67; Szűcs S. 1992: 93. – Sárrét; Balassa I. 1975a: 56. – Bodrogköz; Papp J. 1997: 122. – Tiszabábolna). A magyar Alföldön a pásztorok lenyúzott kosbőrrel takarták le magukat, és így közelítették meg a farkasokat, amelyeket késsel támadtak meg. A daru- és túzokvadászok lovat, tehenet vezetnek, szekérkereket görgetnek maguk előtt, ökrös szekérre ülnek, és így cserkészik be a madarakat. {54.} A daruvadász nádkévét köt a hátára, és ezzel kúszik a madarak felé (lásd Ecsedi I. 1933: 130–133; Szűcs S. 1992: 103). A Fertő-tavon fából faragott madárformát, Szeged határában a Fehértón kitömött madarakat (gólya) helyez a vadász a vízre, s ezekkel csalogatja leshelye közelébe a víziszárnyasokat, hogy lelőhesse (Lakatos K. 1891: 82–86, 217; Ecsedi I. 1933: 132–133; Szűcs S. 1977: 73–74; Sterbetz I. 1988: 314).

A magyar parasztok még a 20. század elején is gyakran tartottak az udvarukban szelíd darut. A darvaknak szinte házőrző szerepe volt: ha idegen lépett az udvarra, azonnal kiabálni kezdtek. Anatole France egyik novellájában arról ír, hogy milyen kitűnő csemege a daru húsa. A francia íróval egy véleményen vannak a magyar pásztorok is, akik még a közelmúltban is fogyasztották ennek a madárnak a húsát (összefoglalóan: Gunda B. 1969; lásd még a vadász-író Bársony I. 1898: 113–118. gyermekkori emlékeit, valamint a néprajzi adalékokat: Györffy I. 1984: 31; Szűcs S. 1977: 74–76. – Sárrét; Balassa I. 1975a: 56. – Bodrogköz).

Az archeológiai leletekből megállapítható, hogy a honfoglaló magyarság íja mongol-török típusú összetett vagy reflexíj volt, amely fa, szaru és ínrost rétegből készült, s csontlemezekkel erősítették meg. Az ideg meghúzásánál a hüvelykujjra csontgyűrűt húztak. A reflexíjat a 13–14. században még használták. A honfoglaló magyarok vadász nyílhegyei hegyesek, kétágúak és háromszögletűek voltak (Cs. Sebestyén K. 1933; Lázár F. 1957; László Gy. 1977: 13–21). Az Alföld pákászainál a 19. század végéig fennmaradt a faágból hajlított egyszerű nyíl és íj használata. A nyíl végére a madarak elejtésénél agyaggolyót tettek (Ecsedi I. 1933: 93–94; Szűcs S. 1992: 93–94).

Madárvadászathoz használatos a parittya, mellyel követ, kiégetett agyaggolyócskákat hajítanak el. A 18. században a parittya még fontos eszköz volt a szőlőpásztorok kezében, akik a seregélyt, szajkót riasztották el vele az érő szőlőről (Ecsedi I. 1933: 95–97; a madarászó pákász parittyájáról lásd Szűcs S. 1992: 93). Ma már csak gyermekek használják, éppen úgy, mint a dárdahajítót, amely az Alföldön ismeretes (Ecsedi I. 1933: 95). A dárdahajítót használják madarak elejtéséhez a bolgárok és szerbek is.

A solymászatot a magyarság a délorosz sztyeppéken török népektől tanulta el. A középkorban a nemesség is, a parasztság is foglalkozott solymászattal. A székely solymászok adó- és hadmentességet élveztek. Az egyik székely faluban a 18. század elején még 59 solymász lakott. Solymászó parasztok Erdélyben a 19. század közepén is akadtak. A magyar vadászsólymok igen keresettek voltak Európában. A középkor végén Lengyelországba, Belgiumba, a török szultán udvarába szállítottak kitűnően betanított magyar vadászsólymokat (Rodiczky J. 1902: 15–22; Gyárfás T. 1911: 142–143; Balkay A. 1926; Bíró V. 1940: 59–64; D. Biás I. 1941; Vönöczky-Schenk J. 1958). A parasztok a kamarában még ma is tartanak egy-egy levágott szárnyú vércsét (Falco tinnunculus), amely az egereket és a patkányokat fogdossa össze. (Ugyan-ebből a célból tartanak a kamarában sündisznót, nyestet is.) A vércse tartása talán a régi solymászat emléke lehet.

{55.} HÁLÓK ÉS HURKOK

A hálóknak a népi vadfogásnál nincsen nagy jelentősége. A vaddisznónak, szarvasnak, őznek hálóval való fogása a főurak vadászmetódusai között játszott szerepet (vö. Bél M. 1984a: 327–328; Pák D. 1829: I. 49–76 – Néprajzi adalékok a fürjfogó hálóról: Ecsedi I. 1933: 25–27; Bálint S. 1976: 374). A 17. század közepén vadászhálókat a főurak Konstantinápolyban is vásároltak.

{56.} Változatosak ellenben az egyszerű és a felrántó hurkok. Nyulak fogására karóhoz, a kerítés nyílásába kötnek dróthurkot. Az erdei fákhoz kötött egyszerű dróthurokkal őzet fognak. A székely juhászok olyan helyre állítják fel ezeket a hurkokat, ahová az aklokból a juh vizeletével átitatott havat kihordják. Az ilyen hóval csalogatják az őzeket. A Bükk-hegységben sós agyagot tesznek az őzhurkok mellé csaléteknek. (Az egyszerű hurkokról lásd például Fél E. 1937: 364. – Dunapataj [Pest-Pilis-Solt-Kis-kun m.]; Márkus M. 1937: 346–347. – Nyíregyháza [Szabolcs m.]; Petercsák T. 1978: 19. – Hegyköz; Farkas J. 1982: 169. – Ecsedi-láp vidéke; Solymos E. 1984b: 514. – Kecel [Pest-Pilis-Solt-Kiskun m]; Takáts Gy. 1986: 69. – Somogy m.)

Kisebb énekes madarakat, foglyot deszkalapra, kör alakú keretre erősített lószőrhurokkal fognak (például Kovách A. 1905: 182–183. – Veszprém; Ecsedi I. 1933: 57–64. – Tiszántúl; Bödei J. 1939: 163. – Zalabaksa [Zala m.]). A Balkán-félsziget felől terjedt el a magyarokhoz a kukoricacsőre kötött varjúhurok (Gunda B. 1939b: 444–445, – lásd még: Bödei J. 1939: 162–163. – Zalabaksa [Zala m.]; Gunda B. 1940b: 201. – Bukovina, Moldva; Gunda B. 1956: 23–24, 48. – Ormánság, Lápos völgye). A varjúhúsból ízletes levest főznek.

Erdélyben a villa formájú ágra erősített hurkokkal télen süketfajdot fognak. Ugyancsak süketfajd, fogoly fogására használatos a talpkioldású felrántóhurok (Palkó A.–Zsigmond J. 1998: 146). A két utóbbi hurokforma valószínű, hogy finnugor eredetű a magyaroknál. Ezt a feltevést – a tárgyi analógiák mellett – megerősíti az, hogy a fajd (Tetrao urogallus, Tetrastes bonasia) a magyar nyelv finnugor, a fogoly (Perdix cinera) pedig urali eredetű szavai közé tartozik. Vízi- és más madarak fogásához a magyarok cseklye, csikle néven ismert felrántóhurkot használnak a Sárközben, a Dráva mentén és Kárpát-Ukrajnában (Kovách A. 1904b; Lábadi K. 1994: 60). A székelyek hasonló, a róka odúja alá helyezett hurokkal fognak rókát.

Figyelmet érdemel a pruglo típusú rántóhurok, amelynek több variánsa ismeretes a magyaroknál. Kétségkívül, hogy ezt a madárhurkot a magyarok már a finnugor népekkel való együttélés ideje óta ismerik, de nem volt ismeretlen az indoeurópai ősnépnél sem. Ma is gyakran használnak pruglo típusú hurokféléket a románoknál, bolgároknál, szerbeknél stb. A pruglo egyébként azok közé a kultúrelemek közé tartozik, amelyek éppen úgy ismertesek az Óvilág, mint az Újvilág (Észak-Amerika) vadászkultúrájában. (A rántóhurkokról összefoglalóan: Korompay B. 1983: 42–76, 110–114.)

A felrántó hurkok egy másik érdekes formáját két kampóval rögzítik. Ez a hurokforma – a magyar csikkentő – az Alföldön és a Dunántúlon ürge fogására használatos (Kovách A. 1905: 179–182. – Veszprém; Ecsedi I. 1933: 49–50). Nagyobb formájával erdős vidékeken őzet, szarvast fognak (Gönyey S. 1935: 98–99. – Börzsöny-hegység; Márkus M. 1937: 346. – Nyíregyháza [Szabolcs m.]; Vajkai A. 1938a: 154–155. – Sokorópátka [Veszprém m.]; Gunda B. 1939d: 445. – Törökkoppány [Somogy m.]; Petercsák T. 1992: 121. – Északi-Középhegység; Povázsay L. 1989: 353. – Doboz [Békés m.].) Egy sajátos nyesthurkot kősúly hoz működésbe (Zempléni-hegység, Erdély – lásd Sztripszky H. 1909: 218). A felrántó huroknak facsővel való kombinációja egérfogásra szolgál. Ez a huroktípus egy francia munka illusztrációi között már 1766-ban feltűnik (vö. Korompay B. 1983: 105–110).

{58.} VEREM, FARKASKERT

A vermeket farkas, róka, vaddisznó elejtésére ássák. A magyar dűlő- és határnevek között gyakran találunk veremmel kapcsolatos elnevezéseket (Vadverem, Farkasverem). Az ilyen helyeken régebben vermeket ástak. A székelyeknél a hegyek között ma is mutogatják azokat a mélyedéseket, amelyek a hagyomány szerint bölényvermek voltak. A 17. században Erdélyben az oklevelek említik a bölényvadászatok során a veremásókat, akiknek kötelessége a verem elkészítése volt (Domokos P. P. 1979).

{59.} A székelyeknél a 18. században olyan sok volt a farkas, hogy a hatóságok rendelték el a vermek ásását. A vermek aljára gyakran felfelé meredő kihegyezett karókat vernek, amelyek a verembe zuhanó farkast, vaddisznót, medvét felnyársalják. A vermeket ágakkal, levelekkel lazán befedik, s az ilyen tetőre a medvének mézet, a farkasnak csalatékul juhhúst tesznek. A magyar Alföldön a farkasverem közepéből egy hosszú oszlop áll ki, amelynek a tetejére egy kosárba libát, kacsát kötöznek bele. (Történeti adatok a vermekről: Pák D. 1829: I. 93–94; Hofer T. 1957; Takács L. 1986: 440. Recens ismertetések: Sztripszky H. 1909: 215. – Alsókalocsa [Máramaros m.]; Ecsedi I. 1933: 40–42. – Tiszántúl; Márkus M. 1937: 348. – Nyíregyháza; Gunda B. 1956: 48. – Lápos völgye; Andrásfalvy B. 1975: 275. – Sárköz; Timaffy L. 1980: 39. – Szigetköz; Pálóczi Horváth L. 1986: 270. – Szernye-mocsár környéke; Takáts Gy. 1986: 71. – Gadány [Somogy m.]; Szűcs S. 1992: 108–109. – Sárrét; Petercsák T. 1992: 121. – Északi-Középhegység; Fazekas M. 1994: 25. – Karcag; Danter I. 1994: 59. – Leléd [Hont m.].)

Erdélyben, a Zempléni-hegységben a farkas, a róka elejtésére az ún. farkaskerteket használják, melyek két, egymással párhuzamos, kör alakú vesszőkerítésből állanak. A belső kerítés közé helyezik el az élő bárányt, tyúkot, libát, amelynek a hangjára a farkas vagy róka a két kerítés közé bekúszik, és körbe járva maga előtt becsukja az ajtót. Így fogva marad. A farkaskert valószínű, hogy a középkori európai vadászkultúra maradványa a magyaroknál. Hasonló farkaskertet ismertet Gaston III. Phoebus 1387-ből származó Livre de la chasse című munkájából. A farkaskert a románoknál, bolgároknál, szerbeknél és horvátoknál is előfordul. Szibériába valószínűleg orosz telepesek révén került el (Gunda B. 1939c – lásd még Pák D. 1829: I. 92–93; Feriz 1881: 135).

CSAPDÁK

Erdélyben, az Ormánságban, a Zempléni-hegységben vastag dorongokból nyestcsapdákat készítenek, amelyek idegzítése általában csak egy villa formájú fapecek. A pecekre tojást, mókusfejet tesznek csalatékul. Ezeket a dorongcsapdákat a magyarság már az Ural vidékén használta (vö. Korompay B. 1983: 78–86. – lásd: Sztripszky H. 1909: 215–216. – Alsókalocsa [Máramaros m.]).

A súlycsapdáknak több variánsa ismeretes, s ezek elsősorban az egér és a patkány fogására szolgálnak (Ecsedi I. 1933: 43–46). Hasonló elven alapszik (egy vízszintes pecekbe belekapcsolódó függőleges pecek) a vaddisznócsapda (Hargita hegység) és a deszkacsapda. A vaddisznócsapda 2–2 1/2 méter hosszú dorongokból készül, s a felső dorongba vasszegeket vernek. A deszkacsapdánál a felső deszkára gyakran követ, téglát helyeznek, hogy a csapda az állatot (egér, patkány, menyét, nyest) halálra zúzza. A csapda felső részét kettéhasított fahasábból is készítik. Ez utóbbi az ősi típus. Az állatoknak megfelelően a deszkacsapda lehet kisebb vagy nagyobb; a nyest fogására használt kb. 60–100 cm hosszú. A deszkacsapda az egyik legelterjedtebb csapdaféle Magyarországon. A palócoknál a parasztházakban 3–4 ilyen csapdát is találunk. Amikor tavasszal a székely juhászok a hegyi legelőre hajtják juhaikat, magukkal visznek egy deszkacsapdát is, és a kunyhóban az egeret ezzel fogják. A magyarságnál {60.} a deszkacsapdák készítésének elve és a dorongból, fahasábból készült variánsa ősi finnugor kulturális elem.

Ládacsapdával a patkányt, a nyestet, a görényt élve fogják (lásd Ecsedi I. 1933: 28–38). A ládacsapdát már F. F. Fortin bemutatja 1695-ben Amsterdamban megjelent vadászkönyvében. Az egérfogó súlycsapda, a ládacsapda, a négyes idegzítésű egércsapda – ahogyan a már említett farkaskert – a középkori európai vadászkultúra emléke a magyar népnél. Ismernek a magyarok torziós csapdákat is, amelyeknek a működési elve megegyezik a fenti csapdákéval.

Nagy figyelmet érdemel az íjas csapdák használata. Ez a csapda csak a Dunántúl keleti részén és az Alföldön ismeretes. Napjainkban ürgét fognak vele, korábban azonban értékes prémes állatok elejtésére szolgált. Az íjas csapdák különböző típusai a szibériai népeknél, a finneknél, a baskíroknál, a tatároknál is használatosak. {61.} Valószínű, hogy ez a csapda is a magyarság finnugor eredetű kultúrelemei közé tartozik (Vajkai A. 1938a: 156, 160. – Bakony; Gunda B. 1939d: 447–448. – Török-koppány [Somogy m.]; Márkus M. 1937: 347. – Nyíregyháza. Az eurázsiai elterjedésről és finnugor eredetről: Gunda B. 1937b; Korompay B. 1953, 1983: 94–102).

A Sárközben, a Zempléni-hegységben még a 20. század elején is használtak két ajtóval működő lépőcsapdát. Ezzel a csapdával, mely az erdélyi románoknál, a ruszinoknál, a lengyeleknél is használatos, vaddisznót fogtak. Előfordul Észak-Spanyol-országban is. A csapda alkalmazását ismertetik a középkori francia vadászkönyvek. Számtalan archeológiai lelet (Írország, Skócia, Svédország, Dánia, Németország, Olaszország, Jugoszlávia) tanúskodik a csapda prehisztorikus használatáról. Valószínű, hogy a legrégibb leletek a bronzkorból származnak. Ezt a csapdát a bronzkorban ismerték már Magyarország területén is, amit a nyugati határ mentén (Bad Tatzmannsdorf, Burgenland) előkerült régészeti lehet bizonyít. A csapda elterjedése a prehisztorikus időkben bizonyára sokkal szélesebb körű volt, mint a reá vonatkozó leletek (vö. Gunda B. 1939d: 446; lásd még: Katona I. 1962: 57. – Sárköz).

{62.} Egyes csapdaformák elterjesztésénél szerepet játszottak a szlovák vándor drótosok. Ezek a jellegzetes vándoralakok az első világháború előtt az Északnyugati-Kárpátok falvaiból elindulva gyalog bejárták a Kárpát-medencét: megjavították a parasztok edényeit, és drótból készült egérfogókat is árultak (Gunda B. 1989a: 199–226).

Az Európa-szerte használt vascsapdák a kereskedelem révén kerültek el a magyar parasztokhoz, de a falusi kovácsok is készítettek ilyeneket (lásd Pák D. 1829: I. 94–95, 101–103, 115; Feriz 1881: 134; Lakatos K. 1891: 289–290; Ecsedi I. 1933: 76–79. Történeti adatok a vastőrre: Schram F. 1970: II. 326. – Tétény [Szabolcs m.], 1729; Takács L. 1986: 421. – Alsok [Somogy m.], 1768; Szilágyi M. 1968a: 250–254. – Nagykunság, 1799). A nagyobb formák medve és farkas, a kisebbek a ház körüli kártékony állatok fogására használatosak. A két világháború között az egyik német cég révén a Hortobágy környéki falvakban speciális hörcsögcsapdák terjedtek el, amelyekkel a parasztok a német cég részére ezeket az állatokat a prémjükért fogták. Akadt paraszt, aki 100–200 csapdával is dolgozott. A csapdák használata napjainkig fennmaradt, s Balmazújvároson (Hajdú m.) a hörcsögfogás a szegényparasztoknak a közelmúltban is jellemző foglalkozása volt (Ecsedi I. 1933: 55–56).

LÉPES MADÁRFOGÁS

Meg kell említeni még a lép alkalmazását is. Ezt a ragadós anyagot fehér és sárga fagyöngyből (Viscum sp., illetve Loranthus europaeus) főzik, és vékony pálcikákra kenik. A pálcikákat bokrokra helyezik. A léppel bekent pálcára ráragad a madár. A lép szlovák eredetű szó a magyar nyelvben. Valószínű, hogy a léppel az északi szlávok révén ismerkedett meg a magyarság. Figyelemre méltó, hogy a 20. század elejéig az Északi-Kárpátokban lakó szlovák madarászok nagy számban keresték fel a magyar városokat (sőt Bécset is), és az utcákon árulták a lépvesszővel vagy hurokkal fogott fenyves rigókat (Turdus pilaris), amelyek húsát a városi lakosság fogyasztotta. A léppel fogott énekes madarakkal, rigókkal kereskedtek az Alsó-Őrség madarászai is. Itt karácsony éjszakáján a harangkötélből, az oltárterítőből, a temetői fejfákról lopva levág a madarász egy darabot, s azzal füstöli meg a lépvesszőket, hogy minél több madarat foghasson. (Történeti adatok a lépes madárfogásról: Bél M. 1984a: 329; Pák D. 1829: I. 149–149. – A szlovák fenyőrigó-árus a pesti piacon: Vasárnapi Újság, XII. [1865] 29. – A lépezés recens ismertetései: Ecsedi I. 1933: 72–75; Bödei J. 1939: 165–166. – Zalabaksa [Zala m.]; Pável Á. 1942: 141–163; Csaba J. 1947; Dömötör S. 1960: 29–33. – Vendvidék és Őrség; Győrffy I. 1929–30: 21–23; Bálint S. 1976: 373–374. – Szeged; Szabó L. 1978: 86–96. – Szolnok környéke; Pálosné Nagy R. 1988: 297–306. – Gyöngyös [Heves m.]; a madárlép kereskedési célú főzéséről: Dömötör S. 1951 – Kőszeghegyalja).

A VADÁSZOK FELSZERELÉSI TÁRGYAI ÉS HIEDELMEI

A vadászat sajátságos eszközei közé tartoznak a szarvasagancsból készült lőportartók, amelyeken gyakran prehisztorikus jellegű ornamentikák láthatók (kettős körök, szarvasok, emberalakok, svasztika). A különböző ornamenseknek eredetileg mágikus {63.} jelentősége volt. A lőporszarun a ’táncoló nők’ talán a rontás elhárítására szolgálnak. Kérdés, hogy mire használták ezeket az „edényeket” a puskapor feltalálása előtt, mert Magyarországon a régészek már kiástak avar kori szarvasagancs edényeket is, amelyek – ornamentikájuk révén is – megfelelnek ezeknek a mai lőportartóknak. Felmerült olyan gondolat, hogy korábban talán sótartók voltak, de lehettek idolok is. Az utóbbi feltevést erősíti, hogy egyes agancs lőportartóknak a két ága közé phallos van kifaragva (Jankó J. 1895; Bátky Zs. 1926; Ecsedi I. 1933: 104–115; Borsos B. 1982; Ughy I. 1994).

A sörét között a vadász gyakran tart kígyófejet, amely szerencsét hoz a vadászatnál. A puskával biztosan el lehet találni a vadat, ha uszadékfa hamujával dörzsölik be a puskát. Szerencsével jár a vadász akkor is, ha olyan híd alól hoz vizet, amelyen halottakat visznek át, s a vízzel újhold péntekjén megmossa a puskáját (Hetés). Göcsejben és Hetésben a néphit szerint a kocsisok, béresek és vadászok földi ördögöt tartanak maguknál. A földi ördögök hüvelykujjnyi nagyságúak, piros nadrágban, kabátban és sapkában járnak. Rendesen üvegben vagy skatulyában tartják őket. Egy vadásznak két földi ördöge volt, s mindig magával hordozta őket. Ha az egyiket a puskacsőbe tette, olyan vad jelent meg előtte, amilyet gondolt, és lelőhette. (A vadászhiedelmekről összefoglalóan: Lakatos K. 1990; Szendrey Zs. 1932.)

ORVVADÁSZ MÓDSZEREK

Ma már a hagyományos csapdák és hurkok helyét mindinkább elfoglalta a lőfegyver. A csapdák és hurkok csak az orvvadászok körében élnek tovább, akik elsősorban tél idején állítják fel a hurkokat és csapdákat, amikor az éhes vad vigyázatlan, és magának az embernek is több ideje van a felállításukhoz. Az élelmes orvvadász a Nyírségben decembertől februárig 50–60 nyúlhurkot, 10–12 őzhurkot és számtalan fácánhurkot is felállít. A zsákmánya pedig 10–20 nyúl, 3–4 őz és több fácán. Az orvvadász széna, káposzta elszórásával csalogatja a hurkok közelébe a vadakat.

Az orvvadászok csendes, hallgatag emberek, akik kitűnően ismerik a természetet. Egész éven át figyelik a vadak járását, vonulását. „Tudományukat” csak egyetlen felnőtt fiuknak árulják el, aki majd tovább folytatja az orvvadászatot. Az orvvadász felesége sem tudja, hogy mikor és hol állítják fel a hurkokat. Ha hazahoz az orvvadász egy nyulat vagy őzet, a feleségének, a családtagoknak csak ennyit mond: „találtam az erdőben”. A család fiatal tagjai nem is tudják, hogy vadnyúl-, őz- vagy fácánhúst esznek. Így vigyáznak arra, nehogy a gyermekek elmondjanak valamit a szomszédoknak orvvadász apjuk tevékenységéről. Az orvvadászoknak gyakran maguk készítette puskájuk is van.