Bizony már jó ideje, hogy ezt a rovatot nem látták olvasóink lapunkban. A választások óta alig volt rá szükség. A már meglevő mamelukok annyira nem csinálnak semmit, hogy még csak meg se halnak.

Ahol pedig esett is azóta egy-egy követválasztás, oda olyan emberek kerültek jelölteknek, akiket én (már t. i. én Scarron) csak úgy bírnék bemutatni valahogy az olvasóknak, ha az iskolai bizonyítványaikat közölném - már t. i. amelyiknek van.

Hanem Szeged megürült első kerülete mégse olyan hely, ahova érdemes volna elküldeni valami úri csemetécskét. A prózai cívisek még nincsenek egészen preparálva - palántaföldnek. Ők még maguk válogatnak - abból a bizonyos körtéből.

Lássuk legelőbb a szabadelvű párt jelöltjét, aki nem más, mint

MÉSZÁROS NÁNDOR.

Nomen et omen. Az egyik Ferdinánd után a másik Ferdinánd, - mert Bakay is Nándor, amint azt illik tudnia mindenkinek, mivel Bakay megérdemelné, hogy csak keresztneve legyen.

Mészáros Nándor jelenleg tankerületi felügyelő, mert valamikor instruktor volt az Andrássy gyerekeinél.

Mészáros már régen szeretett volna követ lenni, s föl is léptették nemrég egy bunyevác kerületben, de csak úgy szeretett volna követkedni, ha eddigi hivatalát is megtarthatja s ezen föltétel mellett szívesen vállalna még tíz hivatalt is, - de Trefort nem volt hajlandó alkudozni e tárgyban. Tisza azt mondta, hogy: »van elég mameluk ingyen, kár volna drágán venni egyet.«

Így aztán visszalépett Mészáros a bunyevác kerületből, ahol a nemzetiségi párt is vele tartott.

Hogy a nemzetiségi párt gyanús-e emiatt vagy Mészáros? azt csak Miletics tudná megmondani, ha nem lenne megbolondulva.

Annyi tény, hogy Szegeden mindenha úgy volt ismeretes Mészáros Nándor, mint nemzetiségi érzelmű: annál csodálatra méltóbb tehát, hogy most a »legmagyarabb város« általa fogja magát képviseltetni.

Örüljetek, Göcsej, Rátót és Kóka!...

Hajdan az ősidőkben a jövendő idők eseményeinek titka csak a belekből volt kiolvasható a jósok által, s az se teljesedett be mindig.

Most már előbbre vagyunk, most már én is meg tudom határozni a jövőt, mégpedig pozitíve.

Mészáros Nándor meg lesz választva, de képviselősége csak másfél évig fog tartani, amikoron Tisza Lajost választja meg Szeged egyhangúlag - ami dukál is, mert bizony mindenét Tisza Lajosnak köszönheti a legmagyarabb város, csak Mészárost nem - mert ő Jankovich Micut akarta követnek.

De folytassuk a jóslatot.

Mikoron Mészáros megválasztatik, Trefort nyugdíjazni fogja őt mint tankerületi felügyelőt, mégpedig tekintettel kiváló érdemeire (instruktora volt az Andrássy-fiúknak) kétharmad fizetéssel azon indokolással, hogy már beteges a közszolgálatra.

Letelvén az országgyűlési ciklus, szabadjára hagyatik, hogy válogasson ki magának kerületet, ahol meg akar birkózni, ha meglesz jó, ha pedig meg nem lesz, megint egészségessé válik a közszolgálatra, s tekintettel a parlamentben szerzett érdemeire (az Andrássy-fiúk instruktora volt), kineveztetik a kultuszminisztériumba osztálytanácsosnak.

Ezzel pedig befejeztük az új nagy férfiú életrajzát, remélvén, hogy a közönség tudni fogja méltányolni azon körülményt, hogy - ami élő emberek életrajzánál ritkaság - nemcsak a jelent és a múltat, de a jövőt is szellőztettük.

S ez utóbbit matematikai alapossággal.

Hanem azért a szegedi ember meg merne rá esküdni, hogy mindez az ő eredeti ötlete, őneki jutott legelőször eszébe Mészáros Nándor jelöltsége.

S hogy ami csak történik és történni fog, minden magától vagyon...

ENYEDI LUKÁCS

Az a kerület, ahonnan Mészáros fog megválasztatni, csak nemrég még ellenzéki kerület volt. De hogy ezt bebizonyítsuk, át kell ugornunk nemcsak Szendét - hanem Bakayt is - s hivatkozni, hogy őelőtte Simonyi Ernő volt ott megválasztva.

Hanem hát úgy van az - minél jobban nagyobbodik a város, annál inkább kisebbedik a móres.

A szegediek elég férfiatlanok voltak abba a gyanúba keverni Tisza Lajost, hogy ő rekonstrukcionális teendői mellett mellékesen a szabadelvű pártnak is csinált propagandát. Mert ha nem fújna a szél, nem mozognának a falevelek.

Pedig nem fúj a szél... Tisza Lajos sohasem tett semmit pártja érdekében ott, ahol »más dolga« van. Annyira már gavallér ő és tapintatos.

Miért hogy mégis »átváltozott« a kerület olyan hirtelen? Hm! Hát van ott egypár kolompos, aki azt az együgyű tant hintette el a polgárság közt, hogy: »Tegyük magunkat kedvesekké Tiszáék előtt, akkor megkapunk mindent, még az egyetemet is. Ha aztán meglesz az egyetem, meg minden, megint vörösködhetünk a hazáért.«

A nép, Szeged derék népe nem így tett, mert magyar vér van benne, mert meg tudja ítélni, hogy nem Tisza Kálmán áldoz rájuk, hanem Magyarország, s mert az elveit nem viszi vásárra, se fortélyt nem űz velök; hanem az úgynevezett intelligencia, mely a belvárost lakja, mely beszármazott elemek zagyvaléka, s melynek egy nagy része letette az ellenzéki köntöst s tartja a tenyerét, hogy ugyan mi fog belepotyogni.

Ami kis ellenzéki töredék megmaradt (az, aki nem kapott jó fundust), azok most Enyedi Lukácsot léptetik fel a nagy Mészáros ellen.

A szegény emberek vízzel főznek... de nem, Enyedi még mindig jó jelölt Mészáros ellenében.

Magyarabb ember annál és sokkal többet tanult, hanem sohasem tanított Andrássynál.

Enyedi az odavaló egyik napilap szerkesztője. Volt már kereskedő és habaréki. Egyik dolga se sikerült. Ezzel is meg fog bukni.

Mert rossz planéta alatt született.

Legállandóbb foglalkozása, hogy veje a város egyik legnépszerűbb emberének, Zsótér Andornak.

De még ez is ellene fog szavazni.

Pedig megérdemelné, hogy bejusson a képviselőházba, hol hasznos és komoly tagja lenne pártjának. A nemzetgazdaságban és kereskedelmi ügyekben sokszor meg lehetne szavát hallgatni.

Hanem minden ellene esküdött s legjobban a saját ábrázata.

Azért is nem csoda, hogy szeretné a mások képét viselni...

Jellemes, becsületes törekvésű ember, ki férfikora delén áll most, s kitől még sokat várhatunk, ha a köztérre szólíttatik - amihez azonban ezúttal nincs remény -, miképp szegedi levelezőnk írja.

Hacsak a szentlélek meg nem szállja őket...

I. Előjáték

Báró Atzél Béla, akinek az lesz a címe az utókor előtt, hogy »a nagy revolver-irtó«, egy szép délután nyugodtan csibukozott a dohányzószobájában, mely híres a »kiporolt nadrág« folytán, midőn kopogtatnak ajtaján, s lihegve, ijedt arccal lép be egy rendőr. Egész teste reszketett, mint a nyárfalevél.

- Mi baja van, szegény ember? - kérdé a báró.

- Én civil rendőr vagyok - dadogá. - Itt az igazolványom.

- Nem szükséges. Látom, hogy a rendőrségtől van. Mi a baj?

- Báró úr - kezdé a rendőr, s fogai vacogtak - veszély fenyeget bennünket.

- Kiket?

- Bennünket, a rendőrséget.

- Hogyan? Veszély?

- Igenis, kérem, fenyegető leveleket kaptunk a revolver uraktól.

- Nos?

- Azt írják, hogy önt okvetlenül agyon fogják ütni, ha vissza nem veszi Heinrich úr ellen a fenyítő pert.

- Nos, hisz akkor én forgok veszélyben, nem önök. Sőt nálam is van vagy húsz ilyen levél.

- Bocsánatot kérek báró úr, de tévedni méltóztatik, a dolog mégis a mi bőrünkre megy, mert a főkapitány úr rendeletéből mi kénytelen vagyunk a báró urat őrizni éjjel s mindenütt nyomában lenni, be fogja tehát látni méltóságod...

- Mit?

- Hogy mint családos emberek joggal esedezünk, kegyeskedjék visszavenni a fenyítő pert Heinrich úr ellen.

- Lehetetlen, hanem önöknek komolyan megtiltom, hogy engem őrizzenek. Félek, ez valami szerencsétlenséget hoz rám.

II. Hadi készületek

A revolverek összeröffentek s pártállást foglaltak. Miért ne lehetnének kompakt testület? A porszemekből ha szikla alakul, a fergeteg sem ingathatja meg.

Választottak hihetőleg elnököt, alelnököt, titkárt is s az alapszabályaikat fölterjesztették a belügyminiszternek: legalább ez gyanítható.

Céljuk egyelőre Heinrichet kimenteni.

Az eszlári titoknál is nagyobb titok, hogy miért. De mégis ki lehet találni.

Mindazok, akik a Heinrich-pörben vádlóként állanak, irtózatosan fenyegető leveleket kapnak már napok óta, hogy ezt írják, azt írják, ha a pör be nem szüntettetik.

Sőt talán arra is gondolnak, hogy egy ál-Heinrichet csempésszenek elő valahonnan.

De manőverük főtárgya maga Atzél.

Atzél a múlt hét keddjén rohantatott meg a fenyegető levelek által. Azt hitték, sikerük lesz. S várták Atzélt a főtanyára alkudozni.

A főtanya a szeretetház egy udvarszobájában van.

A fickók okosan számítottak:

Ezekre a levelekre megijed Atzél, vagy dühbe jön. Tertium non datur.

S akár megijed, akár megharagszik, mindenféleképp el fog jönni.

Várták. És nem naivok. Fegyveresen, csapatosan várták. Az egyik szobában a főrevolver ült, a mellékszobákban a többi revolverek voltak elrejtve, hajdan a Hunyadi László vitézei.

Várták Cilleit.

Ott volt valamennyi együtt, egynek kivételével. Papot is hítták. Pap azt mondta, ő már nem visel hadjáratot Atzél ellen.

Ő már békét kötött vele.

E ténykörülmény igen elkedvetleníti a testület szellemi bajnokait, s abban állapodtak meg, hogy Papot kirekesztik maguk közül.

...De a döntő csata nem vívatott meg aznap. Atzél nem ment el a revolverekhez.

III. A helyzet

A helyzet tehát e pillanatban a legfeszültebb. A bizonytalanság sötét köde lebeg az események felett.

A revolverek nem tudják, nem sejtik, hogy a báró hallgatása alatt micsoda ominózus terv rejlik, Atzél báró nem tudja, hogy mikor fog meghalni (azt különben én sem tudom magamról).

A rendőrség pedig szinte nem tudja, mi készül, de hát ez a legkevesebb, mert ő már meg van szokva ahhoz: hogy ne tudja.

De az tény, hogy a levegő puskaporszagú. A báró cselédei talpig fegyverben állnak, a rendőrség kötelékéből mindennap kilépnek egyes félénkebb egyének.

Thaisz, hírlik, kevésnek találja az itt fekvő katonaságot s peticionálni fogja, hogy a bosnyák ezredek ide rendeltessenek.

A revolverek immáron nagyhatalom, akikkel ebben az államban nem bír senki.

IV. Tanulság

Erős ellenzéki körökben azon fifikus ötlet villant meg, nem-e a kormány fizetett emberei a revolverek?

Vajon nem-e ezekkel akarják kompromittálni a tisztességes sajtót s ezt lejáratni a publikum előtt.

Hüm! Nem lehetetlen már minálunk semmi, de semmi.

Csak az az egy látszik lehetetlennek, hogy fővárosi társadalmunk e rákfenéjét kiirthassuk.

Mindent megbocsátottunk a németnek, meg a németmagyarnak; lehajították a polcról az öreg corpus jurisunkat, amelybe, ha megfogózkodtunk, az ördög sem bírt velünk, amelyben ott volt az egész világ minden bölcsessége; kivették alólunk az alvó párnánkat: a tekintetes vármegyét, megakciszolják borainkat, adót fizetünk mindentől a világon, még a levegőtől is, amelyet beszívunk, de mondom, mindent megbocsátanánk - csak a dohányzacskónkhoz ne nyúljon senki. Mert már ebben a dologban nincs tréfa.

Tanácskozik az ankét. Ott ülnek a nagy komoly uraságok, akiket meghívott a miniszter s ítéletet tartanak a pipa fölött.

A pipa... pipa. Hát azt hiszik talán, hogy ez valami nagy csekélység, azért, hogy picike jószág. Bizony pedig nagyobb szerepet játszik az a politikában, mint a Krupp-ágyú.

A pipáról már Kollár is énekli: »Kicsiny vagy pipácskám, nem érsz egy garast sem, mégis vágyik rád az uralkodó is.«

És tanácskoznak fölötted tudós urak és szakférfiak, hogy mi történjék veled, mi legyen a te sorsod, a te táplálékod ezután! Komoly szemöldjeiket ráncba szedik, mert fontos az, hogy veled mi történik. Ők már jól tudják, hogy kupakod alatt nagy erő van, s hogy szárad vékony lyukán át forradalmat szívnak be az emberek, vagy megelégedést.

A hatalmasok is gondolkoznak. Rájöttek, hogy az állami dohánybevétel tetemesen nagy azon két hónapban, midőn a tavalyi dohány már elfogyott - de az idei még nem ért meg.

Ebből kiokoskodták, hogy az csak úgy lehet, miszerint a többi hónapokon csempészett dohányt szívnak a rakoncátlan alattvalók, akikre pedig rászabja a törvény, hogy csak királyi dohányt szabad a pipáikba tömni.

Mégis csak szép ész van a hatalmasokban s nagy studirozó talentum.

De már azt nem tudhatták ki, hogy ilyenkor sokkal elégedetlenebb az emberiség: a választások (ahol vannak) mind az ellenzéknek kedveznek, s a halálozás is sűrűbb. No, ehhez ugyan nem is kellett a statisztika.

És mégis (így vágják a fát maguk alatt) meg akarják szorítani a dohányszerzési módokat. Sógor a sógorának, koma a komájának ne küldhessen egy-két csomócskát, ami mellett kedélyesen lehessen szidni, füstölgetve, a kormányt. Pedig micsoda kedves harag ez így, elmúlik egyszerre a füsttel!...

De a kegyetlen ankét be nem látja az ilyeneket, s újra szörnyű dolgokat várhatunk. A fináncokat megszaporítják, némely területekről (amik a Tisza baloldalán fekszenek) elveszik a dohánytermesztési jogokat, s míg efölött sötéten tanácskoznak, azalatt külföldről csempészett szivarokat szívnak ők maguk...

Karr Alfonz szellemesen beszéli el, hogy a dohányt egy király találta fel, ki mindig azon törte fejét, miképp pusztíthatná el népét legkönnyebben. Végre e mérges növény ötlött eszébe. A doktorok, tudósok, kiktől pusztító szereket kért, ezt tanácsolták neki:

- Ha ezt használod, felség, néped elsatnyul és elpusztul lassankint.

- Tehát ezt fogom használni, - s kiadta a rendeletet, hogy mindenkinek szívni kell a megszáradt és meggyújtott növény füstjét.

Úgy is lett. De a nép nem akarta az átkos füstöt s fellázadt. Nagy forradalom tört ki, mely végre diadalmasan végződék.

A királyt elkergették.

Csakhogy mire elkergették - addig már mindenki annyira megszokta a dohányfüstöt, hogy nem volt képes róla lemondani.

És a királynak mégis igaza lett. A nép satnyul, pusztul azóta. És satnyulása sokat jövedelmez a királyoknak. A mi dohányzacskóink tömik meg az ő pénzeszacskóikat.

A dohány maga is megtartotta természetét: akkor azért csináltak forradalmat az emberek, hogy - színi kellett, most pedig azért csinálnának, ha színi nem engednék.

»Az ebéd semmi egyéb - mondá az öreg Deák -, mint egy küzdelem arra, hogy a dohány jobban essék a magyar embernek.«

Aki dohányzik - vélekedék egy másik államférfiúnk -, az sohasem éhes: mert mindig füstölt nyelv van a szájában.

Most pedig elmondtam minden komoly argumentumomat s kérem a tekintetes dohány-ankétot, vegye figyelembe, hogy az államnak ez csak pénzkérdés, de az egyeseknek életkérdés.

Könnyű az államnak diskurálni, mert az nem pipás ember.

Nem tudom még, hogy mit akarnak és mit fognak határozni, de annyit mondhatok, hogy én gyomorhurutos ember vagyok, s ezt a trafikdohánynak köszönhetem. Földterületem nincs, ahol szűzdohányt ültethessek, pedig én azt akarok színi, s ha mind elszedik a módokat erre nézve - mindjárt felcsapok szélsőbaloldalinak, föl én, pedig eddig én voltam a kormánypárt legbuzgóbb kortese Pápán - ha kell, okmányokkal bizonyíthatom.

Nagy volt a lelkesedés a ma éjjel lezajlott banketten. A nekibuzdult hazafiak éltették már mindenféle alakban Kossuthot.

Végre felállott az egyik.

- Éltesse az isten még az örökkévalóságon túl is - ha ugyan van még hozzá elég hatalma.

Ez aztán a legmagasabb extázis.

*

(Nagy Bálint uram)

A banketten jelen volt Nagy Bálint is, Hódmezővásárhelyről. Módos ember őkigyelme s annálfogva ráér eljönni még ilyen messze is, ha Kossuthról van szó, kiért az imádásig rajong.

Mikor még az első leveleit írta Kossuth Magyarországba, az egyikben előfordult ez a mondat: »Öreg vagyok már az íráshoz - kezem reszket és írnokokkal nem rendelkezem.«

Nagy szöget ütött a Nagy Bálint uram fejébe az a szomorú mondat s egyszer csak beállít a vásárhelyi akkori követhez: Németh Alberthez.

- Nos, isten hozta, Bálint bácsi! - fogadja Németh. - Mi jót hozott otthonról?

Az öreg erre kihúzott a dolmány zsebéből egy ócska strimflit teliden-tele huszasokkal, lehetett vagy negyven forint.

- Az anyjukom küldi, tekintetes uram ezt a kis csekélységet, hogy tessen azt elküldeni Turinba Kossuth Lajosnak.

- Aztán minek lesz neki? - kérdi Németh Albert megütközve.

- Hát jó lesz neki - mondá Nagy uram kissé félénken -, ha ippeg nem fogadna írógyiákot, hát jó lesz neki, mondotta az anyjuk, egy kis koltációra.

Németh Berci akkor visszaadta a pénzt, hogy azt úgyse fogadná el Kossuth, de mikor aztán Vásárhelyre került s ott megpirongatta emiatt Nagy Bálintné asszonyomat, kisült, hogy az egy mukkot se tud a dologról.

Hanem hát úgy kellett annak lennie, hogy a saját pénze volt a Bálint gazdának, csakhogy restellte nyilvánosan a dicsőséget érte s furfangosan áthárította inkább az anyjukra.

*

Ecclesia praecedit...

A tolvajok azonban nem vették ezt valami nagyon szorosan.

A világi nagyokat már sorba járták s az ecclesia formaliter elhanyagoltatik.

Ma ugyan Göndöcs Benedeket már meglopták, de az illető tolvaj nem céhbeli, csak fiatal kezdő, s úgy látszik, nem is a tehetséges kezdők közül való.

A vizitkártyáját is ott hagyta a házfelügyelőnél... Meglehet, hogy a rendőrségtől volt fölbérelve s ilyen eljárásra kioktatva, hogy már egyszer forduljon elő olyan eset is, amikor rájönnek: ki a tolvaj?

*

Most a vizitkártyáról rá is jöttek.

...Zsarnaynak alapos reménye van, hogy a nagy fogásért most már megkapja a Ferenc József-rendet.

Ami nem fog neki sokat érni: mert Göndöcs elkéri tőle.

*

Báró Atzél Béla és a kaszinó néhány tagja értekezletet hívnak össze vasárnapra a Redoute-ba, melyen a revolverfirmák elleni eljárás módozatairól fognak tanácskozni. Tervben van egyelőre egy monstre-petició az országgyűléshez, melyben a sajtótörvénynek a magánbecsület megsértésére vonatkozó szakaszát módosíttatni kérnék. Az értekezletre való meghívókat ma küldték szét a tekintélyesebb lapokhoz és közéletünk nevezetesebb férfiaihoz azok közrejárulását kérve.

Bizony-bizony szürke kezd lenni a világ lassankint. Még egy-két hét, s eltűnik minden zöld, kivált ha a budai színkört is becsukják (vagy mit ér, ha a darabírókat be nem csukják?), a lucskos időjárás visszajön, s a képviselőház megkezdi üléseit, (Hogy amit itt beszélnek? Ej, az már téli-zöld lesz), a gólyák, fecskék visszamennek, az Alter és Kiss kirakataiból kiszedi a kereskedőlegény az eddigi vékony kelméket s vastagakat rakván ki, ezzel hivatalosan is inaugurálja, hogy a természet új ruhát húzott. (Könnyű neki ruházkodni.) Egyébiránt ha Alter és Kiss akarná, valamivel hosszabb is lehetne az enyhe idő.

Azok akik ráérnek az ilyenre gondolni, legkellemesebb időszaknak tartják nálunk a szeptember utolsó és az október első felét. A világ szellemtelen fecsegői, kik az időről szokták szőni társalgásukat, »Magyarországi hónap«-nak nevezik e harminc-negyven napot, amely ha akarom meleg, ha akarom hideg; a lutheránusok nem hiába választják most egyházi fejüket. De azok a turisták akik csak a meteorológiai jegyzetekből ismerik éghajlatunkat s most becsülik a legtöbbre, nemigen lakhatnak itt állandóan, mert tudhatnák, hogy a magyar hónap (jobb volna így: Szapáry hónap) a legmelegebb, mert ilyenkor indulnak meg az adószedők (s lévén a legmelegebb időben fölösleges a derékalj) elszedik a szegény népnek még az ágyneműjét is.

A hervadásban kétségtelenül van poézis (habár a poézisban nincs is hervadás), a sárguló levelek hullásukban szelíd, melancholikus kedélyhangulatba ringatják az embereket (s az emberek, bohó gyerekek, mindig szeretik, ha ringatják).

Igazán olyan szomorú elgondolni, hogy most hosszú, hosszú ideig nem fog virítani semmi (legfeljebb a Podmaniczky Frigyes nadrágja).

A fővárosi ember különben semmit se veszít. Ő csak a szabójának adandó utasítások érdekében érdeklődik a különböző évszakok iránt s arról tudja meg, hogy mennyire vagyunk a naptárban, ha a kávéházak elől elrakják a leander-berket.

Egyébként igen egyhangú életet él. Örökösön tapogatózik. Reggel fölöltözve megtapogatja tárcáját, hogy nála van-e (már akinek érdemes megtapogatni), s este midőn hazajön, megint megtapogatja a tárcáját. Az utcákon is gyakran megáll napközben s tárcáját tapogatja. Ha a tárcáját el találná veszteni, ez egy kis emóció volna ránézve. De mondom, nincs érzéke az emóciók iránt. E tárca körül forog egész élete, mint ahogy kacsalábon forognak a mesebeli kastélyok. Hol kiveszi, hol beteszi, hol megtölti, hol kiüríti.

S a tárcákra nem áll az az időjárás, amit Gergely pápa szabott össze. A tárcában télen is lehet tavasz s viszont. Furcsa portéka a tárca.

Hát még arra nézve, akinek kétféle alakban keseríti meg minden napját szerves összefüggésben egymással.

Olvasóim most már kitalálták, miről van szó. Hogy saját magamról beszélek, akinek gyakran kell ellentétes összeütközésbe keverednie a saját tárcájával s igen gyakran megtölteni az önökét a Pesti Hirlapban.

S így jutottam el oda, ahova tulajdonképpen akartam, ahova tárcám címe elhozott, hogy csakugyan az a legigazságosabb »Őszi gondolat«, ha az ember a tárcájára emlékezik.

Ködös, borongós homályban vonul el szemeink előtt az a rubrika a jövőből, amelyiknek az a címe, hogy »bevétel«, s nyár csillogó rózsaszín derűjéből a »kiadás«.

Feleségünk... a, kedves öreg, csak a múlt napokban jött meg a fürdőből, azt beszélte, hogy úgy megerősödött, mint egy medve. (Medve,... micsoda medve az, amely az urát táncoltatja?)

Jogász fiunk föllépett elnöknek a segélyző egyletnél. Mindennap becsípve jön haza éjjel, irtózatos robajjal a lépesőkön. Nagyon szelíd, ártatlan gyerek volt s most valóságos tigris. (Hogyne, mikor az anyja medve!) Pénzt követel. Meg kell lenni, mert jelöltségével nekem kölcsönöz, úgymond, tekintélyt. (Nekem ő kölcsönöz? Oh, az akasztófáravaló!)

Hát leányaim? A francia divatújság (szeretnék huszonötöt veretni a szerkesztőjére) meghozta nekik az új őszi szabásmintákat, szövetmustrákat s mit tudom én mi mindenfélét, azóta tisztára meg vannak bolondulva s folyton a nyakamba csimpészkednek s hozzám tapadnak, akár a polip, hogy mikor veszem meg nekik az új piperéket... mert már itt a szezon, itt a szezon!

S a szezonnal itt az ősz... több, az őszítő gondolatok.

Én is írok a »Nemzet«-nek. Mért ne írnék? Én vagyok egyedül a Tisza-család azon tagja, aki azáltal, hogy írni nem tudok, nem kompromittálom a Tisza nevet. Mi, Tiszák, csak beszélni tudunk.

Kálmán is írt már cikkeket a Honba és az Ellenőrbe. Taczly Lajos is írt. Most pedig már a Pista kisöcsém is írt. Csak én magam ne értsek a tollforgatáshoz?

Különben is azt kívánja a raison: Kálmán beszél, Lajos dolgozik, nekem nem marad más, mint írni.

De miről írjak? Hm! Nagyon bajos. A zsidóknak fognám pártját, de azt már a Kálmán teszi a balkezével (értsd: Csernátony), a keresztényeknek fognám pártját - de azt nem nyomtatná ki az újságunk.

Hanem gondoltam valamit. Írok a siketnémákról. Azilum, minél több azilum a siketnémáknak!

Vác kevés. Igaz, hogy az országgyűlésen is el van helyezve közülök vagy kétszáz. De mi az a tenger sima tükréhez képest? Még igen sokan vannak a siketnémák s engemet szidnak, mint a bokrot, mert hiszen öccse vagyok a siketnémák pártfogójának. Pedig én nem tehetek róla. Jobban szeretnék nem az lenni. Mert az idegen mondhatná:

- Én nem leszek se siket, se néma, csak ha így vagy úgy...

Most pedig nekem mondják:

- Hiszen teneked úgyis siketnémának muszáj lenned. Belátom. Azért beszélek mellettetek, kedves cimborák. Azilumot nekünk mindnyájunknak! Hány főispánság is van? Lesznek-e bosnyák megyék is?

Éljenek a siketnémák! Ékesen szóló az ő szomorú sorsuk.

Föl tehát, testvéreim, javítsatok sorsukon amennyire lehet!

A vezér levette válláról a kürtjét, egy nagy bukfencet vetett a levegőbe, azután görbe késével egy marok füvet vágott le a királyi palota kertjéből és beleharapott: Ham! ham!

Annál a népnél, amelyről írok, csak az volt a szokás, ha valaki nagy dolgot akart cselekedni.

Azután belefújt a kürtjébe, melynek ezüst szavára egy gyönyörű hölgy jelent meg előtte.

- Te vagy, szépséges húgomasszony? - mondá a vezér meghökkenve tündöklő ábrázatától. - Isten áldjon, ha te vagy...

Ez volt az üdvözlet.

- Fogadjon isten - mondá a szép nő. - Igen. Én vagyok a nemzet géniusza. Hallom, azért jöttél, hogy végigvonulj országomon népestül egyetemben.

- Azért jöttem, hogy...

- Ne beszélj, kérlek, annyi »hogy«-gyal. Már eddig is viccelnek rád, lovag, ezért az országgyűlésen! Hát add elé magad, mit akarsz?

S ezzel bort, tüzet és sót tett elébe a szép asszony, de az nem volt sem attikai só, sem honfiúi tűz.

A vezér a borhoz nyúlt. (Ej, hisz ebből már kitalálhatják: ki volt.)

- Az én nevem Tibiscus, bihari kán, a nagy folyam unokaöccse, s Debrecen választottja. Azt kívánom tőled, szép Géniusz, eressz te át országodon s add mellém kíséretül két fejedelmi leányodat, a »Népszerűséget« és a »Hatalmat!«

- Megadom, vezér. De esküdj meg, hogy nem leszel frivol velük szemben, s hogy... hiszen tudod, mitől kell szűzeimet féltenem. A kilenc bihari pont az, amit megtarts.

- Esküszöm minden szentekre.

- Nem elég.

- Esküszöm múltamra.

- Az sem elég. Esküdjél meg a kakasra.

- Miféle kakasra? - kérdé a vezér meghökkenve.

- Esküdjél meg vallásodra: a kálvinista kakasra.

- Okos vagy, asszony, - megfogtál. De isten neki, megesküszöm a kakasra, hogy a bihari pontok teljesítésére igyekszem esőben, sárban, vízen és szárazon, éjjel és nappal.

Az eskü elhangzott.

...................

Sok-sok év elmúlt. Egyszer ott ült Bálványos várban a vezér, hatalma kellő fényében. Bálványos-vár kapuját bálványimádó szolganép állta körül.

A harangok búsan kongtak a szentegyház tornyában, mintha kiáltanák: »Bim-bum! az eskü meg van szegve.«

Az ezüst síp, melynek szavára a Géniusz szokott megjelenni, penészlepetten pihent egy fiókban. Kell is már valakinek a Géniusz? Vén dáma az már! Ki csalogatná, ki hívná?

A vezér azonban nemcsak a Géniuszról feledkezik meg már, hanem a sípról is, hogy mire való, s egyszer tévedésből bele talált fújni.

Haragos arccal, villám és dörgések között, csattogó szárnnyal ereszkedett le a magasból a Géniusz.

- Hah! Hát így tartottad meg esküdet?

- Micsoda esküt? - szólt a vezér flegmatice, karjait mellén összekulcsolva. - Ne lármázzon úgy, asszonyom, mert mindjárt hivatom Jekelfalussyt...

- Hogy micsoda esküt? Hát nem esküdtél a kakasra?

- Nos igen, hogy betartom a bihari pontokat. És be is tartottam.

S ezzel kivezette a Géniuszt az előszobába, hol az alattvalók állottak hosszú sorban, s mindeniknek volt a ruháján hat-hét kerek alakú folt, amik hatalmasan kitarkállottak a szövetből. A csizmákon, a nadrágokon is ilyen foltok valának.

- Ezek a bihari pontok - mondá a vezér finom mosollyal. - Ezek az én programom!

A Géniusz arca elborult.

S kézen fogva kisebbik, de szebbik leányát: a »Népszerűséget«-et, így szólt:

- Ezt nem hagyhatom többé melletted!

S siető léptekkel elvezeté.

Folytatása következik.

A másolat hiteléért: Scarron

Szegény újságírók, de nagy idealisták vagytok idehaza, ha körülülitek esténkint a kapucinus csészékkel rakott asztalt, vagy ha konferenciát hevenyésztek a szerkesztőségben, hogy miképp lenne jobb? Micsoda hiányosságok vannak még a lapnál? Melyik rovat a leggyengébb? Hogy kellene segíteni rajta! Mindenitek hoz valami tervet. Mert hiszen rá gondolunk mindig, mindenütt. Őrá: a lapra.

Ezer aggodalom egy végben. Már megint eltévesztettük az irányt! Szent isten, micsoda ellenmondás ez megint a lapban? Majd megütött a guta, mikor reggel olvastam s. a. t. Ki írta azt? Jézusom, ki csinálta megint ezt a nagy skandalumot? Mit szól majd ehhez a közönség?

Mint anya a csecsemőjét, úgy gügyölgetjük, úgy cicomázzuk a lapunkat. Ide egy csokrot, oda egy kis virágszálat; meg kell szépen fésülni, mosdatni, hogy tetszetős legyen a szemnek.

Sohasem vagyunk megelégedve a lapunkkal, de mégis a legjobbnak találjuk. Az aggódó szeretet minden szimptomáját átérezzük, s azt hisszük, mint az egyszeri cigány, hogy a rajkón függ az egész világ szeme.

Szerető szemünk látja minden ékességét, s remegve érezzük minden hiányát. Itt-ott egy schnitzer. Jaj nekünk akkor. Nem ízlik étel és ital, lecsüggesztett fővel járkálunk az utcákon. Hiszen az emberek is mind-mind tudják, micsoda borzasztó következetlenség csúszott be a mellékleti cikkbe és milyen egetverő nyomdahiba a tárcába!

Évekig élve zsurnaliszta-körökben igazán én sem gondolok egyébre, mint a lapokra. Eleven emberekké válnak ezek szememben, s úgy érezem, mintha rajtok kívül nem lenne senki más a világon. Az emberek bizonyára csak azért születnek, hogy legyen aki elolvassa és élvezze, amit mi írunk, amit a lapok hoznak.

A múlt napokban vidékre vetődtem. Persze, hogy ott is mindig a lapok jártak eszemben. Ahol megfordultam, mindenütt megnéztem, milyen lapot járatnak. Tény is, hogy abból jobban meg lehet ismerni egy vidék műveltségét, mint a keményítő-fogyasztás mennyiségéből.

Néhol a »Budapest« jár. Szegény tatárok! Itt olyanformán szőttem a társalgást: »Látta-e már, urambátyám, a Lánchidat?« A jeles előfizető visszakérdezte: - »Láttam bizony, kedves uramöcsém, ugyan él-e még az öreg Széchenyi, aki építette? Pompás kőmíves lehetett!«

Némely familiánál a »Képes Családi Lapok« hevertek az asztalon. Itt is tudtam, hányadán vagyunk, s megvolt az a hasznom, hogy érdekes és okos embernek mutathattam magam: »Van-e már sok befőzöttje? - faggattam a kisasszonyt. - Látta-e már a kilenc mázsás sertést, amit a szomszéd városkában mutogattak? Ugye hercig volt?« A nevezett lapok olvasónője szerény igenekkel felelt, s igen jól látszottam őt mulattatni. Később pironkodva bevallá, hogy ő maga is az irodalommal foglalkozik.

- Ah! És ugyan mit szokott írni?

- A borítékra - mondá büszkén - részint kérdéseket, részint feleleteket.

No, de az együgyűség sokszor mennyei... jól áll ezeknek a kis vidéki galamboknak. Még csak le se nézi őket az ember, a világért sem.

Nehány napi kóborlás után végre elérkeztem, ahol hetekig szándékoztam megpihenni, a nagybátyámhoz, aki már nem a félintelligens osztályhoz tartozik, hanem előkelő úr, aki már követjelölt is volt, mint megyéjének egyik legintelligensebb fia. Itt már bizonyosan megtalálom a nagy magyar lapokat is s azonfelül a Neue Freie Pressét, a Pester Lloydot.

Csalódtam, egy lapja se volt Zsiga bácsinak.

- Hát semmi újságot se járat, Zsiga bácsi?

- Hogyne járatnék? Hanem most éppen elfogyott a prenumerációm, s nem volt annyi becsület a szerkesztőben, hogy hitelbe küldje - míg a városba bemegyek.

Nagyon méltatlankodó hangon mondá ezt.

- Hüm, hüm! Mit csináljunk lap nélkül? Egészen elmaradunk a világtól - mondám kedvetlenül.

- Ne búsulj, már előfizettem. Tegnap voltam bent a székvárosban, hát benéztem a sánta könyvkereskedőhöz, Spritzhez. Ott hagytam a pénzt is. Már azóta útban is lesz az újság.

- Aztán melyik lapra prenumerált?

Zsiga bácsi nagyon megütődött erre, s összeráncolva szemöldeit, csettentett a nyelvével.

- Hát tudod, öcsém, hogy én már csak amolyan mameluk ember vagyok. Hiába no, az a meggyőződésem. Az elv mindenek felett, édes öcsém. Justum et tenacem stb. Hát én bizony azt mondtam Spritznek, hogy fizessen elő a »Hon«-ra.

- Hiszen nem is egzisztál már a »Hon«!

- Majd megküldik az »Ellenőr«-t - mondá Zsiga bácsi vigasztalódva.

- Az se egzisztál már - mondám.

- Lehetetlen az, édes öcsém - mondá hanyagul. - Hát mi történt volna velük?

- Egy lap lett belőlük: a »Nemzet«...

- Mi a fránya? No lám, lám... hanem beszéljünk valami okosabbat. Tudsz-e kuglizni?

Kugliztunk reggeltől estig s minden nap előlről kezdtük.

Negyednapra végre megjött az új lap. Bizonyos lázas kíváncsisággal bontottam ki. Az »Egyetértés« volt.

Az öregre néztem, hogy mit fog mondani. Nem szólt az egy kukkot sem. Átolvastam, azután neki nyújtom, ő is elolvasta. Vártam, mit szól majd, most se szólt semmit.

S ugyanezt tette másnap, harmadnap. Végre már nem állhattam tovább, én vágtam bele.

- Hogy van megelégedve a lappal, Zsiga bácsi?

- Jól... nagyon meg vagyok elégedve.

- Pedig ugye nem ilyen lapot akart?

- Már mért ne akartam volna? - fortyant föl.

- Hát nem látja, hogy ez az »Egyetértés«?...

- Hiszen az, persze, hogy az... Nos, aztán?

- Az »Egyetértés« pedig szélsőbaloldali.

- Mindegy az nekem, édes öcsém, csak benne legyen a »búzaárak« rubrika. Aztán...

- Nos, aztán?

- Aztán, mondom, az ember megborotválkozhatik ám olyan tükörben is, édes öcsém, amelyik megfordítva mutatja az ábrázatot.

Erre azután persze hogy nem tudtam mit mondani. Sóhajtva gondoltam azonban a fővárosban hagyott újságíró cimboráimra, kik véres verejtékkel izzadnak, hogy belecsepegtessék lapjuk hasábjaiba zsenialitással, igyekezetükkel a tendenciát, mely elveiknek, programjuknak vetőmagja.

A belügyminiszter csenget.

- Szólítsátok be Jekelfalussy urat!

Jekelfalussy belép.

- Parancsol excellenciád?

- El fog ön menni Pozsonyba, azonnal, mint királyi biztos.

- Értem, kegyelmes uram.

- Itt van négy írás. Tegye be az úr a belső zsebébe. Meg vannak numerálva. A Nr. 1. kinevezése, azt elő fogja mutatni, a nr. 2. a statárium, ezt csak a végszükség esetén bontja fel.

- Hát a harmadik?

- A harmadik egy egészen üres lap. Amelyre a pozsonyiak hálafelirata jön, melyet majd énhozzám intéznek.

- Értem. Titkos instrukciókat nem méltóztatik adni?

- De igen, ne avatkozzék valami nagyon a dologba.

- Úgy? Hát a negyedik levél?

- Abban ön emiatt meg fog pirongattatni. De jól vigyázzon, nehogy ezt nyújtsa át a polgármesternek a Nr. 1. helyett. Mert nem szeretem, ha avatatlan szemek az erélyes kormányzás titkait kifürkészik.

*

Mikor Istóczy nemrég Pozsonyban járt, e szavakat intézte búcsúzásul az antiszemita hívekhez:

»Isten önökkel, uraim! Nyugodtan távozom városukból, mert meg vagyok győződve róla, hogy ügyünk jó kezekbe van letéve.«

(S itt Simonyi Ivánra mutatott.)

Az események igazat adtak Istóczynak. A jó kezek olyanok voltak, mint a melegágy, gyorsan megért bennük a gyenge plánta, ma már hullatja is leveleit.

*

Levelezőnk írja ezen érdekes közbekiáltást - mely a pozsonyi magyar-utcán hangzott, körbe kedélyesen tegnapelőtt éjjel:

Egy kisebb csoport kiáltá, egy zsidóház ablakait betörve (Vajon nem-e a környéken lakó üvegestótok rendezik ezt a heccet?):

- Adjátok elő Solymosi Esztert!...

...Meg a Wertheim kassza-kulcsokat - tette hozzá, egy praktikusabb antiszemita.

*

Hogy ím, tegnapelőtt ideérkezett a szegedi küldöttség a derék Treforthoz, amint leszálltak, aggodalmas arccal kerestek fel egy Szeged iránt érdeklődő fő korifeust s megkérdék:

- Nos, mi újság?

- Pompás újság! Pozsony meggondolta magát s most már Szeged mellett dolgozik.

Az ám - s pedig erősen.

*

Egy képviselő beszéli a következő esetet.

Simonyi Ivánra valaki kisütötte a klubban, hogy az öregapja zsidó volt, mire Simonyi dühösen hivatkozott arra, hogy már több száz esztendős nemesi családjának a hajtása.

Erre felállt az illető képviselő, akitől ma hallottuk azt a történetet s így szólt:

- Fogadjunk erre!

- Fogadjunk! - szólott Simonyi mérgesen.

- Öt kopek ellenében száz aranyat teszek, ha kimutatod az öregapád keresztlevelét.

Simonyi hazautazott - úgymond - a keresztelő levélért; sohase került vissza többé a »Ház«-ba.

De az öt kopeket talán mégis elküldte...

1. A Kesely rögeszméje

Az utóbbi időkben jó nevet szerzett fiatal illusztrátor-, Dörre Tivadarnak volt meg az a kívánsága, hogy ő, ki már nekem annyi palócot rajzolt ide-oda, lásson egyet egyszer elevenen is.

Elutaztunk. Mondtam neki, hogy csináljon odahaza testamentumot előbb, mert noha nem esik Palócia a világ végén, itt mégis meg fogja kóstolni azokat az utakat, amelyekről az annálékban meg van írva: hogy sarat raknak a sár fölé s nevezik egymás közt »országút«-nak.

Minthogy ez a leírás egyszersmind hasznos kalauza kíván lenni a jámbor olvasónak, kénytelen vagyok kiterjeszkedni a részletekre is. Nevezetesen elindultunk Budapestről este a bécsi hajón, mely Vácig vitt bennünket, hol szépen megháltunk a »Csillag« című vendéglőben s csodálkozva tapasztaltuk reggelre, hogy a pénzünk több egy forinttal, mint amennyivel elindultunk.

Miképp lehetséges ez, ha sem nem kártyázik, sem nem lop, sem nem talál pénzt az ember?

A pénz ezen megfiadzását talán a boldog éghajlat okozza? Oh, nem! Palócia sem tündérország ennyire! Ilyen tartomány nem fordul elő talán még a Népszínházban sem!

Nagy fejtörés után bírtuk csak megfejteni a csodát. Eszünkbe jutott ugyanis, hogy tegnap este a váci hajóállomásnál fiákerkocsist fogadtunk, akinek nem mi adtunk foglalót, hogy pontosan ott legyen reggelre, hanem ő adott nekünk egy forintnyi foglalót, hogy biztos passzagieroknak vehessen.

- Hogy hívják? - kérdé tőle az én piktorom, egészen elmélyedve vonásainak nézésében.

- Én Roth Salamon vagyok.

- Palóc ez? - szólt a piktor halkan, hozzám fordulva.

- Dehogy! Hát nem látja, hogy zsidó?

- Lehetetlen! Soha nem láttam még zsidó kocsist.

- A palócok kevély, hetyke nép; nekik derogál az, hogy pénzért szállítsanak valakit. A zsidó vagy uruk nekik, vagy - szolgájuk...

Aki ösmeri azokat a bérkocsikat, amelyek Vácról Gyarmatra szállítják az embereket, azok már régen szamárnak deklarálták azt a bölcs embert, aki először állította fel, hogy »lassan járj, tovább érsz«.

Két nyomorult gebe (ezúttal Kesely és Sármány) van befogva egy-egy özönvíz előtti batárba, melyről minden földi ékesség lekopott.

A gebék nyakán csengettyű, melynek zörgése idegessé teszi az embert és a feje is okvetetlen megfájul tőle.

- Nem lehetne levenni azt a csengettyűt, Salamon? - indítványoztam a kocsisnak.

- Nem lehet, kérem alásan, mert az nagy mulatság a lónak. Nagyon megszokják ezek a kedves állatok és szórakoznak vele így útközben. Olyan az nekik, kérem alásan, mint az abrak... mint a vászoncselédnek a muzsika.

Aminthogy igaz is. A szt.-katalini állás alatt, mikor a Kesely nyakát megrángatta Salamon, leesett a csengettyűszíjról a csatt, minélfogva nem lehetett többé felcsatolni. A Kesely megindult, de nagy zavarba hozta a csengettyűhang hiánya s minden tíz lépésnyire megkötötte magát, hogy ő a herkópáternek sem megy így gyalog. Salamon végre is kénytelen volt madzaggal kötni oda a bűvös kolompot.

- De iszen - mondá - nagy esze van ennek a lónak. Higgye meg, teens uram, az embert sokkal könnyebb rászedni.

S miért ne hittem volna, ha ő mondta?

2. A palócföld flórája

Szép őszi nap volt a hétfői nap. Aranyos sugarak fénnyel öntötték be a völgyet és a rónákat. A vén Naszály-hegy egészen nekizöldült a múlt heti esőzések után s míg nagy darabon velünk futott, hol közeledve, hol távolodva előbukkantak kék ruhában Nógrádvár regés romjai, Drégely is azon az oldalon, s balra a távolban ködösen, mint egy karabélycső, a vén Szanda.

De jó volt ezekben lakni valamikor.

Hanem iszen nem a daliás időket keressük most. Az én piktorom oda se nézett a sasfészkeknek!

Többet ért annál egy rozoga kunyhó a rétsági szőlőkben.

- Nini, a Lapaj kunyhója! - kiáltá a piktor lelkesedve. Menjünk oda! Hadd vegyek róla vázlatot.

Leszálltunk s megindultunk a hegyi gyalogúton a kunyhó felé, mely gallyakból és vesszőkből volt összetákolva.

Útközben jobbról-balról ismerős füvek és virágok mozogtak, susogtak harmatosan. A vadkomló felfutott a csipkebokrokra s egészen körülfogta a karcsú hajtásokat, mintha szoknyákat varrna belőlük. A feketebodza egész nagy táblákat lepett be... mosolygó gyászmezőket csinált.

Még a virágok is milyen egyszerűek itt!

A marmancsok, a tormalevelek hogy összekeverednek, összebújnak; a bajnokfű kiemelkedik közülök magasra, a farkastej buján szegi be az utakat s még a halványpiros virágú bogáncs is dísz itt.

Oh, kedves virágai a palócföldnek! A tündérkért se szebb tán, a kelet gyöngyei se bájolóbbak, mint a ti boróka-bogyóitok.

Ez a szőnyeg, amely az én bölcsőm alá volt terítve, amelyet én annyiszor megtapodtam.

Valami édes csiklandozást érzek a talpamon, ha rátok lépek... vagy hogy talán a szívemben van az...

- Milyen szomorú virágok és füvek! - mondá a piktor.

- No, ugye gyönyörűek!

Még egyszer megnézte őket, futólag, lenézőleg.

- Nem találok rajtok semmi különöset. Minden mező ilyen.

Ilyen? Oh, dehogy ilyen! Vagy igaz, a piktorral ők egy cseppet sem törődtek, hagyták elmenni magok közül idegenül.

Valamennyi engem nézett, kidugták kíváncsian fejeiket az apró füvek és a lóheres bokrok közül, integettek és kiabáltak, csalogatón magukhoz szólítottak... Nem ösmersz? Nézz csak! Itt vagyok... Látsz-e? Én is. Mi is. Mindnyájan. Nem öregedtünk semmit... semmit azóta...

Szívem hangosan dobogott szavaiktól... talán a könnyem is kicsordult; soha nekem még nem volt ilyen nagyszerű fogadtatásom.

De a piktor nem értett abból egy betűt sem.

Dunántúli ember, szegény!

3. Az új üstökös

Lerajzoltuk a kunyhót. A csősz, amint meglátta, hogy a kunyhójáról mappát veszünk föl, gyanakodó szemekkel mért végig s közelebb lépegetve hozzánk, szűrét a földre terítvén, félkönyökére dülve, kihívó tekintetet vetett ránk mintegy várakozó állásban.

- Osztég mire való lesz az? - szólt hosszú hallgatás után bosszúsan.

- Semmi rosszra. A kunyhó nagyon szép. Le akarjuk rajzolni.

Megcsóválta bozontos fejét.

- Dejszen engem el nem bolondítanak az urak. Már micsoda szépség volna ezen la? Nem vagyok én mai gyerek. Ha az urak valami szépet akarnának festeni, ott a tiszttartó háza a faluban, - hanem hát jól tudom én, mi lesz ez...

- Ej, ugyan mi lesz?

- Az lesz, hogy megmondta nekem a rétsági főkoldus, akinek a fészke ott vagyon az országúton a vén nyárfa alatt...

- Mit mondott meg?

- Azt, hogy a bíró megfenyegette, jövedelmi adót fog vetni a vármegye őrá is: - mert már a vármegye rászorul az ilyen szegény párákra is.

Nevettünk a csősz észrevételén, ami úgy látszik, még csak jobban elkeserítette.

- Nevethetnek, tudom. Látom ám már az új üstököst negyednapja. Mindig hajnalban jön a nagy farkával... Égi jel nem hazudik.

- Hiszen az üstökös háborút jelent, barátom.

- Az ám, valamikor - szólt meggyőződéssel, kalapját szemére húzva -, háborút jelentett még a jó világban, de most már mindig az új porciónak a forspontja. Nem vagyok én mai gyerek, megvigyáztam én azt már.

És az öregnek körülbelül igaza van. Mert ha az üstökös háborút jelent is, az új adókat meg a háború jelenti.

Csak egyet nem vigyázott meg csősz uram; hogy az adószedők néha be se várják az üstökös csillagot.

Felállt, közelebb lépett hozzánk s inkább kíváncsisággal, mint gyűlölettel tekintett a vázlatkönyvbe, s amint lassan-lassan ki kezdte venni a körvonalakat, még tetszett is neki a dolog.

- Az istenúgyse - mondá.

Kivettem szivartárcámat s megkínáltam egy szivarral.

- Hát iszen... iszen... - szólt békülékenyebb hangon, mialatt a szivart a nagyobb összetartozandóság okából megnyálazta -, ha már rászorul király őfelsége... mert hallom, hogy nagy szegénységben él ő is... én bizony nem ódzkódom... csak arra kérem szeretettel az urakat, hogyha már úgy van, hogy legalább minél kisebbre rajzolják.

Azt gondolta, hogy úgy kevesebbet kell majd fizetni érte. S szörnyen hálálkodott, mikor egy féltenyérnyi darabkára látta oda teremtve.

4. Képzeletbeli kényelem

Az is csak valami, s ha beelégszik vele, aki élvezte, megéri neki az igazit.

De menjünk bele a meritumba. Vajon van-e, aki ne hallotta volna már ezt a nevet: Fábri? Mert ismertebb név az a tótok előtt, mint a Hannibálé, vagy az I. Napoleoné.

Fábri volt az ötvenes években a tótok közlekedésügyi minisztere.

Ugyanis őneki volt egy nagy gyékényes szekere, mely minden hónapban közlekedett egyszer Pest és a Szepesség közt, s amennyi Pestre menendő és Pestről jövendő utas meggyülemlett egy hónap alatt, azt mind egyszerre vitte, hozta, tekintet nélkül a mennyiségre; olyan volt az a tót szekér, mint a Hatvani professzor bűvös szobája, mely tetszés szerint tágult ki in infinitum.

Mundus se expediet. A nagy Fábri meghalt, de a nagy tótszekér megmaradt, lévén ez örökkévaló. Most is ott pillantottuk meg Rétság fölött, két mokány hegyi ló húzta, s mintegy húsz ember ült rajta egymás tetejébe, ládákon, batyukon és párnákon. Hogarth ecsetére méltó kép.

Akik a kocsira fel nem fértek (azok is voltak vagy húszan): ott kutyagoltak a kocsi mellett, két oldalról, vidám dalokat zengedezve:

Tátra, Mátra, Fátra,
Három arany tálka,
Három arany tálon
Három arany cipó
Előre lovak! Gyi, hó! gyi, hó!

A lovak oda se hederítettek a nótának s monoton lépésekben, melancholikus ábrándokba merülve mozgatták a lábaikat nagy kelletlenül.

A következő dombnál azok, kik eddig a kocsin hemperegtek és fogódzkodtak, leszálltak pihenni, a gyalogosok pedig fölkapaszkodának, ami nekik körülbelül olyanforma mulatság volt, mint mikor a quadrille-ben felváltják egymást urak és hölgyek.

Mert tulajdonképpen borzasztó utazás volt ez. Az utasoknak még jobb a gyaloglás, mintha a kocsin ülnek. Sőt datur tertium is. Némely helyeken maguknak kellett tolni és húzni a roppant megrakott szekeret.

Hanem azért ők mégis azt képzelték, hogy kényelmesen utaznak s szívesen fizettek Pestről Liptó-Szt.-Miklósig fejenkint néhány forintot a szekeresnek, hogy a járműve mellett ballaghassanak s azt vontatni segítsék a két életunt állatnak.

Ilyesmire is csak a tót fantázia képes, meg a birkatürelem és a mindennel való megelégedés.

Nem! Ezek sohase fognak revolúciót csinálni ellenünk!

- Mikor érnek be Szentmiklósra? - kérdém tőlük.

- A jövő héten - válaszolták. - Vegyék fel az urak egy darabkán a feleségeinket a hintóra!

Útitársam mondá, szeretne lerajzolni egy-két tót arcot, minélfogva késznek nyilatkoztam teljesíteni kívánságukat.

- Válasszák ki maguk közül a három legszebb leányt, azokat elvisszük Vadkertig.

Nagy zsibongás-nyihogás keletkezett a vászonnép között, s csodálatos, csakhamar megállapodás történt a legszebbek iránt, kik aztán, mint a vadmacskák, egyszerre három oldalról is fölkúsztak kocsinkra.

Csinos arcok voltak, délceg, sugár termetek, valóságos öröm volt velük lenni. Úgy néztek ki, mintha Pestre mennének s szinte nehéz volt elhinni, hogy onnan jönnek.

Pestről? Ilyen üdén, ilyen elevenen?

- Lehetetlen! Igazán Pestről jönnek?

Hanka, Panka, Anka a fejeikkel bólingattak és semmi különöst nem találtak abban, hogy a piros rózsát ott le nem szakasztják.

Mert másnak nyílik az... ott, ott...

Kék szemük révedezve járt a messze távolból kéklő hegyeken. Arra fekszik valahol Mikulás, a kedves, édes Mikulás.

- Az csak a szép város, édes uram! - mondák... Pedig igazán Pestről jöttek.

5. Nás Gyurko

A lankás oldalon egyszerre leugráltak a hintóról s mint valami szárnyas madarak szétrebbentek s egyenesen a nyárfa alá, hol egy kis halom domborodik.

- Nás Gyurko! - kiáltották. - A mi Gyurikánk!

Hiába híttuk vissza, hogy lerajzoljuk. Kivált a Hankát, kinek szép szláv típusú arca nagyon beillett volna terveimbe. Lengyel hercegnővé akartam őt tenni s férjhez adni egy görög királyhoz - a jövő beszélyemben. Kis ostoba! Elrontotta a szerencséjét.

Megállítottam kocsinkat, s megnéztük magunk is a halmot, mely alatt egy tót, egy földijük alussza örök álmát; sőt le is rajzoltuk a csinos helyet a kőbe karcolt felirattal egyetemben.

Itt nyugszik az Úrban Sztuhár György nevű tót.
Meghalt minálunk, mivel hogy Liptószentmiklóson született.
Ezen kövecskét emeltük az arató-részéből ami maradt.
Anno 1873.

Micsoda bolond beszéd ez? - elmélkedém magamban. - Itt halt meg mert Szentmiklóson született!

De mindjárt gondoltam, hogy a palóc észjárás nem logikátlan egészen. Kell, hogy valami nyitja legyen.

Ki is sült aztán, hogy a dolog abból áll, miszerint Sztuhár György azokon a napokon halt meg 1873-ban, midőn szülővárosában a kolera dúlt. Ennek a nevezetes ténynek akart adni kifejezést a feliratkészítő. Mert persze, ha valahol Rimabrézón talál születni a boldogtalan, még mai napig is gabonát csépelne a palóc szérűkön...

A nagy kocsi is odaért lassankint a karavánnal együtt. Mindnyájan lekászálódtak s körülállták a szentmiklósi ember sírját.

Az asszonyok letérdeltek. Egy töpörödött anyóka füvet szakított le róla és a kebelére eresztette.

- Elviszem a húgodnak, Gyurka fiam - mondá s a lecsúszott apró köveket visszaillesztgette a dombhoz.

- Derék ember volt! - szólt a szekeres megigazítva fésűjét hátul. - Én hoztam ide. Bizisten, inkább ingyen vittem volna haza, mintsem örökre itt maradjon.

- Hoj, hoj! De híres verekedő volt - sóhajtott fel egy termetes tót, nagy kalapját meglóbázva maga körül, hogy a döngő méheket elkergesse. - Egyszer úgy földhöz ütött, hogy alig bírtam feltápászkodni.

- De a halál mégis erősebb vala nálánál. Hja, hja...

Egy fiatalabb asszony egészen nekiérzékenyült s elkezdett zokogni:

- Látod, látod, minek jöttél ide, idegen pogányországba? Országút mellé kitettek, temetőbe be nem vettek. Otthon megélhettél volna holtig! A Csepcsan Matyej félölet szántott el tavaly a földedből... a Csepcsan Matyej, hiszen jól ösmerted... A feleséged is veri a nagyobbik gyereket, a tetőled valót...

S aztán rendre elpanaszolják neki, mi minden történt azóta otthon... mi minden.

Anka a szoknya-galandból leszakít egy darabot s odaakasztja a kőre, a szép Hanka előkeresi a nagy kocsiban a butykost, amelyben az útravaló ivóvízük van s végigönti vele a horpadozó dombot.

A barna palócföld szomjasan megissza, ami a repedéseken át be nem folyik hozzá s a haragos füvek elkezdenek a szegény tót sírján vidáman mosolyogni.

A tót kocsi pedig gurul lassankint odább-odább, a híres Mikulás felé - hol a Csepcsan Mátyás egy félölet szántott el ennek a szegény néhai Gyurónak a földjéből.

Hogy milyen gazember, mégis csak szörnyűség!

6. A csodálatos halastó

Útközben egy kis faluban ebédeltünk, úgy ahogy lehet. A gyomorhurutról ott nincs fogalma senkinek. A konyha csak vasgyomrokat ösmer. Sertéskaraj, bőrös sertés, sonka, sertéskotlett, sertéspörkölt stb. Ha a széptehetségű Noé palócember lett volna, egyéb állatot hihetőleg nem vesz be a bárkába. S az milyen nagy fontosságú aktussá változott volna át a mai napokra! Meg lenne oldva vele a zsidó-kérdés: az ortodoxok nem tudnának mit enni.

A korcsmáros jó kinézésű magyar ember: valóságos szenvedélye a vendéglátás. Ha nincs fizető vendég az »ivó«-ban, hí magának ingyen vendéget. Mert azt mondja, hogy egész életén át részeg emberek között lévén, ezeket úgy megszokta, úgy eltanulta az észjárásukat, hogy a józan emberek iránt bizonyos ideges szánalmat érez s ezek olyan különöseknek, visszataszítóknak látszanak előtte, mintha viaszból volnának, nem is tud velök beszélni. A feleségétől is azért vált el, mert nem ivott. Egyszóval, hogy társasága legyen, minden este preparál magának nehány embert, akármibe kerül is.

Mialatt e foglalkozása folytán átszűrt életnézeteit Barkó úr előadta, nagyon sajnálkozott, hogy az étlapja nem tetszik. Meg is tudakozta megütközve, milyen országból szakadtunk ide.

- Én magam erre a tájékra való volnék.

Őszülő fejét meg is csóválta s mélyen elgondolkozott.

- Hiszen, kérem, volna itt, volna ám itt tyúkhús is... meg is főztük az istenadtát, hanem biz az a szegény színt vallott.

Útitársam nem értette ezt a palócillusztrációt s már éppen rendelni akart a tyúkból, midőn megmagyaráztam neki, hogy a tyúk vörössé változott holtteste az a színvallás amellett, hogy nem rendes halállal mult ki.

- Ámbátor - mondá a leves után jóakaratúlag -, ha éppen, éppen...

Szórakozottan felvette tányérom mellől a késemet s elkezdé vele a körmeit vagdosni.

- Nini, mit csinál a késemmel, korcsmáros úr?

A legtermészetesebb hangon viszonzá:

- Rövidítem magamat. Ez a bolond köröm az, amelyik megnő magától, se öntözni nem kell, se megkapálni. Higgyék meg, urak, hogy az egész teremtésből csak a köröm van kifundálva okosan... Becsületemre mondom, hogy csak a köröm... De miről is beszéltünk csak?...

- Hogy bárha éppen, éppen...

- Aha! Ha mondom éppenséggel olyan kákabélűek az urak, iszen foghatok ám én halat is, ha szeretik...

- Halat? Bravó! És hol fogja itt a halat?

- Hol? A kertemben a halastóban.

- Hát az is van? - kiáltám csodálkozva.

- Már hogyne volna - mondá Barkó uram öntelten.

No, hanem erre aztán fel is ugrott az én piktorom egyszeribe, mert egyetlen alkalmat sem akart elmulasztani, ahol a természet szépségeiben gyönyörködhetett. Egy halastó a tündér Palócországban. Elő azzal a vázlatkönyvvel a kufferból!

- Minek az a könyvecske? - szólt Barkó úr kifelé indulva.

- Arra, hogy le akarom rajzolni.

- Mit? A halat?

- Dehogy! A halastavat.

- Hát idehozassam? - kérdé Barkó úr. - Mit? A halat?

- Ej dehogy! A halastavat.

- De istenem, miféle halastó lehet az?

Hát az bizony olyan halastó volt, hogy Barkó uram beásott a porhanyós kerti földbe egy három akós hordócskát s abba beleeregetett tavasszal egy csomó hitvány halat, hadd gyarapodjanak, szaporodjanak ott, ha ráérnek, a szentlélek nevében.

S azok meg is nőttek ott unalmukban akkorákra, hogy - mint Barkó uram mondá - ma már az Atlanti-tengernek se derogálnának.

7. A Pakas

Leírtam már flóránkat, halastavunkat, erdeinket, hanem micsoda ez mind, a Pakas nélkül?

A Pakas, - a Gilagó-banda utolsó tagja.

Nagy firma ez - a múltból, nagy tradiciókkal. Gilagóék muzsikáján rakta a nagyanyánk az első csárdást, meg az előkelő menüettet. Emellett nőttek fel, szegényedtek el apáink is. A vonó kiesett hébe-hóba az egyik vagy a másik moré kezéből, de a banda, az örökkévaló volt.

Oda volt nőve a tekintetes vármegyéhez, úgy, mint a hímes tulipán a ködmönhöz: együtt pusztulnak el.

A nemesség odalett, elzüllött. Gilagóék is elvesztek. A százados névből nincs ma már egyéb emlék, mint a Pakas.

De már az se tud muzsikálni. Öreg, reszket a keze. Háta meggörbült. Csak a szemeinek fénye maradt meg. Az utolsó fény azokból a régi időkből!

A kastélyok még ott állnak a palóc falvakban, hanem már nagyon kopottak. Némelyiknek a fedelén becsurog az eső is. Másokról ellenben levakarták a címereket.

A fényes nevek is megvannak még - de mit ér az, ha a névnapok nincsenek meg többé. Hej, pedig valamikor de sokat jövedelmeztek!

Talán a kalendárium változott meg? Talán a pap kereszteli el rosszul az embereket?

Vagy hogy mindig így volt - csak a vén Pakas álmodott valami bolondot valamikor? S most aztán a gyengülő eszével igaznak azt tartja.

Faluról falura kóborog, nem muzsikál már, hanem énekel. Nincsen valami különös jó hangja, de ha egyszer olyan a divat, hogy többet jövedelmez az ének, mint a nóta (többet a rossz hang, mint a jó hang) - aztán nem énekel ő valami trillás operákat, nem sok kell az ő mesterségéhez, csak a miatyánkot kell megnyújtani egy kicsit az ajtóküszöbökön... ennyi az egész.

A muzsikaszerető földi urak szétvesztek, odafordult hát ahhoz, aki még megmaradt - a mennyei úrhoz; azt mulattatja most olyan nótával, aminő annak tetszik - t. i. zsoltárokkal.

Hanem iszen rossz csere volt az! Nem dob ám az tízforintos bankót a zsoltárokért.

Igaz, hogy Pakas se őszinte híve. Nem tud a cigány jó koldus lenni: túlságosan komoly hivatal az neki.

Istentelenül csúnya históriába keveredett. Restellte is, hogy ilyenkor láttam viszont a nótárius úrnál, ki igazságot tészen fölötte.

Hát úgy volt az, hogy egy szegény özvegyasszonynál vagyon szállása: ahol a kocsiszínben húzza meg magát éjszakára az apró baromfiállatokkal - ha eső van. Ha pediglen eső nincs, akkor csak kívül marad a Szent Jánoska szobra alatt, mivelhogy a szobor éppen az özvegy Ráczné háza előtt áll vala. Jó hely az ott, egész komótusan segíthet onnan éjjel a kutyának, vigyázni az özvegy háztájára. Mert olyan segéd-kutyaféle ő éjjel a Ráczné asszonyom portáján, amiért sokszor kijut neki egy kis meleg étel is... kivált mióta a kutya beteges, s tulajdonképpen ő volt helyette előléptetve a helyére.

Hanem a múlt heti esőzések alkalmával ott bent hált, hogy, hogy nem, egy szép reggelen azon vette magát észre Ráczné asszonyom, hogy egy köcsög finom tejföle oda van. Éppen köpülni akart délutánra.

Hová lett, hová lett, keresi mindenki... hát uramfia, egyszer csak észreveszik a falubeliek, hogy Szent Jánosnak tejfölös a szája.

A bizony, csoda esett... A Szent Jánoska megette a Ráczné tejfölét. Váljék egészségére szegénykének.

Tele lett a falu a nagy hírrel. Vén asszonyok oda zarándokolának a torkos szoborhoz s unisono konstatálták, hogy hiszen megéhezhetett már, kilencven esztendő óta.

Ebben azután az ájtatos Ráczné asszonyom is megnyugodott, kivált, midőn este előkerült a Pakas és elbeszélte, hogy ő maga is hallotta múlt éjszaka, milyen jóízűen csamcsogott Szent Jánoska.

Csak a nótárius uram fogta fel a dolgot másképpen s a szegény vén Pakast gyanúsította a tejföldologgal.

S ki tudja, még talán ki is sült volna valami a kemény firtatásra, ha szerencsére oda nem vetődünk s el nem kérem Pakast modellnek Dörre számára.

Ideadta. Lekaptuk a vázlatkönyvbe s oda rajzoltunk egy képzeletbeli hegedűt is a hóna alá.

Megnézte a vén koldus s mosolygott.

- Ez az igazi Pakas - mondá, piszkos ujjaival oda bökve -, én csak az árnyéka vagyok.

Éppen az esti harangot kondították meg. Ösztönszerűleg lekapta a kalapot, hivatalos állásából kifolyólag, de észrevettem, hogy rászedi az Úristent, mert imádság helyett ezt motyogta:

»Az az igazi Pakas!... Az, ha mondom...«

Ámor már sokáig csintalankodott!

Minden istenek kimentek a divatból, nem sokat hederítettek rájuk az emberek, csak Ámor maradt, a kedves Ámor a mézbe mártott nyilával. Nagyon derék kis isten ő. Hurrá! Kis Ámor! Te voltál a legnagyszerűbb!

Voltál? Bizony! Láttad-e azt a jó húsban levő kis gyereket, mely úgy néz ki, mintha ikertestvéred lenne, de tudom, nem is rokonod, aki a levegőbe emeli az egyik lábát s maga is ott látszik függni röpülő pozitúrába helyezve kövér kezeit és lábacskáit.

Mert ez bizony a Merkur gyerek, aki szörnyen kiütött téged a nyeregből! Most már igazán egy az isten a annak neve: Merkur. Szervusz, kis Merkur!

Rózsaszin levélpapirokra rajzolták Ámort, mézeskalácsos szíveken grasszált, igazi szívekre lövöldözött, szerelmeseknek jelvénye volt. Merkur több, Merkur paloták homlokzatán tündöklik aranyos színben; ifjak, vének, kicsinyek, nagyok mind őhozzá imádkoznak. S Ámor is utána biceg, Ámor sem önálló már.

Valahányszor elmegyek a börze-épület előtt, mindig megnézem az új üdvözítőt a szögletek tornyocskáin, akiben a zsidók is, keresztények is hisznek. Én ugyan még sohasem fordultam hozzá, hanem respektussal én is viseltetem iránta.

Valóságos beláthatatlan misztérium előttem a börze. Titkait nem ismerem, a nem is fogom ismerni sohasem. Mindent meg lehet tanulni, de a börziáner nascitur.

Hallom a bódító hangzavart, ha arra megyek, az »Ich nehme, ich gebe«-t, látom a sajátszerű arcokat, amelyek igen csinosak a Munkácsy képén, itt azonban a kapzsiság és a szenvedélyek százalakú kinyomata riasztja el őket.

Vajon mi lehet a rostélyokon túl? Mikor szólal meg az idegreszkettető csengettyűhang - mely őnekik lélekharang? Elgondolkozom: micsoda szenvedély lehet az, mely a regényekből ösmert őrületes játékra ingerli őket? Hát nem elég jó már ezeknek a ferbli?... Mikor én nem ösmerek a világon valami tökéletesebbet ennél!

Egypárszor megmagyaráztattam magamnak, mi a börze, s azóta még kevesebbet tudok felőle. Anélkül halok már én meg.

Hanem néha, ha akarom, ha nem, mégis tanúja vagyok a Merkur-udvar cselédei között egy-egy polgári elmével is megérthető jelenetnek.

Ilyenbe ütköztem bele tegnap is a börzeépület előtt. Egy papírügynök találkozott egy gabonaügynökkel.

- Régen láttalak, Móric! - mondá a gabonaügynök a papírügynöknek; hadarva, mert ezek az emberek teljes életükben sietnek, még beszélni is sietnek.

- Elég nem szép tőled - szól az savanyú képet vágva s siralmasan csörgetve meg zsebében a rézpénzeit -, hogy már egy félév óta semmit sem kerestem tőled. Öt apró gyermekem van, Henrik... Öt apró gyerek és az asszony...

- Eredj! - mondá a gabonaügynök. - Elhagytalak! Nincs veled szerencsém! Még eddig mindig vesztettem rajtad!

A hangja szemrehányó volt, mint az indusoké, kik a házi bálványokat illetik panaszos szavakkal.

A párbeszéd elég érdekes volt arra, hogy megállásra bírjon. Meghúzódtam a kapu alatt.

- Isten áldjon meg! - szólt aztán Henrik úr a csarnoknak tartva.

- Hát igazán nem bízol meg semmivel. Majd megbánod... megbánod.

Henrik visszafordult e szavakra.

- Ej, lássuk hát. Mit javasolsz nekem? Hadd hallom.

A papírügynök megsimogatta fekete körszakállát, s az ég felé emelte szemeit nagy ájtatosan.

- Adj el azonnal száz hitelrészvényt! - indítványozá Móric.

- Andungod ez?

- Olyan tökéletes andung, mint a köszvény! A tagjaimat tördeli.

Henrik elgondolkozott s azután élénken kiáltá rá:

- Vedd ki a zsebedből az aprópénzedet s olvasd össze, pár-e vagy unpár?

- Unpár! - mondja a papírügynök.

- Nos, akkor eredj, siess be a börzére s végy nekem azonnal száz hitelrészvényt.

Móric szánakozólag csóválta fejét, hogy minek rohan erőszakosan a veszedelembe, hanem azért természetesen sietett eleget tenni a megbízásnak.

S másnap megvigyáztam, csakugyan fölment a hitelrészvények ára. Amiből az következik, hogy a peches ügynökökkel is lehet nyerni a börzén. Az egészből pedig az a tanulság vonandó le, hogy nem is olyan nagyon nehéz tudomány ez: ennél ugyan sokkal komplikáltabb, igaz, hogy jobb is - a ferbli.

Meg kellett kerülnie harminchárom esztendő óta az egész világot, míg ide juthatott a Dunapartra. Megjött, itt áll most. Nem kell már kérdezősködnünk, hol esett el - elég jó tudnunk, hogy felemelték.

S míg idáig ért, amerre járt, diadalútban, magával vitte nemzetét. Vele voltunk, ha nem tudtuk is, s velünk van itt, habár ott is maradt.

Nézzük meg őt, hogy néz ki ércből. Milyen ő itt, hol mozdulatlan és hideg. Ha az ő szívét tették volna be, izzó lenne a vas s megolvadna. Így most szilárd ez a szobor s megmarad egy darabig, mert szobrot csak ideiglenest kaphatott. Az idők végtelen útján minden csak egy rövid ideig tarthat őmellette.

El van borítva koszorúkkal. Virágaink legjavát neki vittük, amit a nyár hozott. Nem annyi még, amennyit érdemelne. De hát termett-e annyi? Nyarat évente csak egyet ád az isten. Petőfit egyet ezer évre adott.

Nemzeti ez az ünnep, szebb sohase volt még. A parlament koszorúja ott függ a szobron. Eljöttek a megyék is. Ország s megyék koszorújában benne van hódolata minden magyarnak, s mégis dicsőítik sokan azon kívül is.

Ha száz lelkünk volna, mindenikkel külön szeretnők.

Eljött Félegyháza is. Megnézi, amint lehull nagy szülöttjéről a lepel. Milyen viszonttalálkozás ez!

És ott fog állni ő is, a másik, az eleven, de nem a kisebb. Beszédet mond: őszinte lesz abban, amit mond, de hát amit elhallgat, amit tán nem is gondol, de amit érez.

Ki érti azt meg? Pedig azt kellene megérteni. Az volna az ünnep másik fele.

Ki érti meg? Hát nem beszél elég világosan ez a szobor? A koszorúk nehéz selyemszalagjaikkal nem mondják meg nektek, hogy egy vagyon van ráaggatva Petőfire? Arra a Petőfire, aki most ott áll a hideg kövön s nem kér ott enni, nincsen szüksége semmire - még elismeréstekre sem. A szomjas föld csak azt az esőt issza be mohón, amely elsőnek esik. Idegen népek hódoltak meg múzsájának, s ti csak akkor veszitek le már a kalapotokat, mikor őket látjátok meghajolva. Hálások vagytok-e vagy inkább hiúk? Dicsőséget adtok-e vagy részt kértek belőle? Mi az igaz?

Hogy csontfoga van az embernek, azt bölcsen rendelék az istenek, mert ha vas lenne, már rég a rozsda ette volna meg...

Hát most már itt van ő vasból, s nincs semmilyen foga.

Zászlók lobognak szobra körül, díszküldöttségek jöttek mindenünnen; itt van a regényes felföld, itt a tündéri róna, s csüggnek a dicsőség jelvényei a szobráról, mint a gyümölcs a fán. Nem kíméltek semmi költséget, hogy megtiszteljék, versenyeztek megyék, városok. Idegen ország királyasszonya üdvözletét küldi a nagy szellemnek. Azok is fölfele nyújtják már a kezüket hozzá, akik a trónon ülnek. Pedig csak a kunyhóknak énekelt ő.

Kár, hogy már ősz van, és elmentek kedvenc madarai, a gólyák, akiket ő szeretett, és csak az emberek vannak itt, akik míg élt, nem eléggé szerették.

Ki érti meg, amit elhallgat az a másik? Hiszen elmondta egynehányszor egyebütt. Mindenki meghallgatta, de senki meg nem figyelte.

Elmondta, hogy ne fordítsuk meg a világrendet. A rögök a sírokra valók, s mi élő nagyjaink útjára hajigáljuk azokat, hogy a rózsákat sírjaikra ültessük aztán. Vagy mindenáron a rögökben kell teremniök a virágoknak?

Hányszor hangzott fel a szemrehányás, hogy a magyar szépirodalom hanyatlóban van, hogy a nemzetet megszállta a közöny, hogy nem pártolja, nem segít fejleszteni, gyarapítani szellemi vagyonunkat.

És ez mind igaz... igaz az utolsó szóig.

Minek jöttetek hát ide ünnepélyt tartani?

Petőfinek? Ne ámítsátok magatokat; Petőfihez nem ez a méltó ünnep.

Ti nem az örökséget becsülitek meg, amit hagyott. Ti csak tort ültök, lakomát csaptok, mert az nektek jólesik.

Hanem iszen érdekes is lenne, amint ott ültök a dús asztal körül a tízforintos lakománál, habzó kehellyel éltetve az ő szellemét, ha egyszerre feltárulna a szárnyasajtó, s belépne rajta egy idegen, akinek nincsen ebéd-bárcája, de meg jó ruhája se fáradt, öreg utas, porral lepetten s azt mondaná:

»Hát itt vagyok, Petőfi Sándor. Megjöttem Szibériából. Ugyan, ugyan ne csináljatok belőlem maskarát azon a bálványképen, azzal a tömérdek drága selyempántlikával és koszorúval. Akasszatok inkább egy ócska tarisznyát a nyakamba. Az az igaz!«

Öreg, görnyedt hátú ember nézegette a koszorúkkal borított szobrot délután, midőn már lezajlottak az ünnepélyességek. Általában egész estig valóságos búcsújáró helye volt a közönségnek. Nagy néptömegek gyönyörködtek azon impozáns, igazi tündéri látványban, melyet a tömérdek fényes koszorú nyújtott a szobor lábánál.

Elandalodtak rajtuk: a tömérdek dicsőségen, melyet »a jó öreg kocsmáros« fia szerzett. »Mégis csak van gondviselés - mondák az egyszerű emberek -, igazaknak az ő jutalma.«

Betűzgették a koszorúk feliratát.

A román királynőé áll a legfelül. Vajon merre van a képviselőházé? Hej, csak mégis derék asszony lehet az a román királynő. Áldja meg az isten jártában-keltében.

Némelyek Budára tekingettek. Van-e ugyan zászló a királyi-váron? Talán már levették... vagy talán nem is volt...

A szobor háta mögött volt egy piciny szép koszorú, lantot ábrázoló: ibolyákból volt a lant fája csinálva, szalagja félig behajlott s csak ennyit lehetett elolvasni, ...és Stefánia.

Vajon mi lehet előtte? Mi lehetne más, mint: Rudolf... Ezt hitték legtöbben.

Bántotta őket a kíváncsiság, de melegítette is a hit.

Egy pajkos fiatal mesterlegény bemászott a sorompón, mikor a rendőr oda nem nézett, s a begyűrt szalagot kisimította. Az volt biz azon:

»Wohl Janka és Stephanie.« Ők küldték azt a szép lantos koszorút.

A szabadszállási parasztembert mind nem érdekelték az ilyen apróságok. Ő a »Sándor gyerek« arcát nézegette. Mert pajtása volt neki a Sándor. Együtt jártak az elemi iskolába. Azonfelül még druszák is, mivelhogy Szabó Sándornak hívják őkigyelmét.

Szóba eredtem vele:

- Hát jól van-e találva?

- Meg van az cselekedve, uram, derekasan - mondá, büszkeséggel legeltetve a szemét rajta. - Hej, de sokért nem adom, hogy megéltem!

- Hát persze, ismerte kelmed?

- Komája volt apám az apjának.

Megint csak nézegette elülről-hátulról a Sándort, s végre így szólt fejcsóválva:

- Együtt jártunk az iskolába. Mindég én tudtam jobban a leckémet. Mégis őbelőle lett nagyobb ember. Hát nem furcsa dolog ez a világon?

- Talán bizony irigyli, bácsi?

- Nem én, nem biz én... mivelhogy hát mégis csak mitőlünk való ember ő. Én voltam a kortese a követválasztáskor... amikor kikergették...

- Cudarság, ugye?

- Hajszen ki tudhatta azt akkor? Én kísértem ki a városból... Azóta se láttam szegényt egész a mai napig. Nem öregedett az, uram, annyit se, mint a körmöm!

Ma érkezett meg a Munkácsy Mihály koszorúja. A postai rendetlenségek okozták, hogy ott nem lehetett vasárnap a Petőfi-szobron. De ott volt in effigie. A Munkácsy levele megelőzte hat nappal s abban már jelezve volt.

A koszorú orgonafáéhoz hasonló zöld levelekből áll, melyek aranyfüsttel vannak beárnyalva.

Hosszú nemzetiszínű habos nehéz selyemszalag fut le róla e felirattal: »Munkácsy - Petőfinek.«

A nagy, a nagynak.

A ma reggel érkezett gyönyörű koszorú a tornacsarnokba vitetett, s ott Pulszky Ferenc ma délelőtt azok közé választá, melyek még ma át fognak onnan vitetni a Nemzeti Múzeumba, hogy a nagy irodalmi diadalünnep emlékéül megőriztessenek.

Ezek között van a képviselőház, Budapest és a román királyné koszorúja s még nehány, legnagyobb részben olyanok, amik hímezve vannak, mert a hímzés tovább tart, mint a betűk.

A tornacsarnok tisztviselői közül valamelyik rámutatott tréfásan »a szerajevói magyar zsidók« koszorújára s kérdi Pulszkytól.

- Hát ezt nem viteti el, méltóságos uram?

- Mond ön valamit? - jegyzi meg Pulszky. - De mégse viszem el. Mert megtámadnának a zsidók, hogy »ritkaságnak« deklarálom a koszorújukat.

Ezért nem jutott a szerajevói magyar zsidók koszorúja a múzeumba, pedig érdekes adat lenne, hogy, mikor Magyarországon sem hittek lenni magyar zsidókat, ugyanakkor még Szerajevóban is valának.

Különben félre a tréfával. Még csak azt tartom megemlítendőnek a Munkácsy koszorújáról írva, nem volna-e illendő és kegyeletes, ha az elkésett koszorút rátennék a Petőfi szobrára legalább egy napig, hogy a közönség ott láthassa s hogy valóban eljusson oda, ahova szánva volt.

Megérdemli ezt a küldő is - a címzett is...

Csiky Gergely egyetlen produktív színműírónk. Egyetlen és mindekkoráig jobb mindazoknál, kik nagynéha egy-egy darabot elindítanak a közönség elé. S mégis valóságos sport »ráutazni« (hogy Kapucineria házi nyelvét használjam) a sajtóban, hol az úgynevezett kritikusok, a színházi referensek egy része abban hivalkodik, miképp találjon minél több hibát s miképp »pogonyítsanak« agyon (ez is a házi nyelvből) egy érdemes művet. Mert nagy erényesség vagyon abban, hogy minél hosszabb referádát adjanak be a szerkesztőnek, hát még abban, hogy minél élesebb szemmel és vékonyabb boncoló késsel ékeskedőknek tartassanak; a férfias bátorságnak is az lévén jele, ha valaki minél nagyobbat mer ütni s pedig minél hatalmasabb emberen.

Az ismeretlen nevű szerzők fércelményeit persze nem kell levágni, mert ez Kapucineriában egyáltalában nem tartatik virtuscselekedetnek, hanem jeles író jeles művének menni neki, ez Kapucineriában nagy dicsőség. Ami nagyon rossz, azt magától is észreveszi a közönség, hanem ami nagyon jó - arról már meg kell magyarázni, miért rossz.

Ezek az urak, mikor végighallgatnak egy darabot, behunyják a szemeiket, órákig töprenkednek s köszörülik eszüket a hibák keresésében. Mert nemcsak a darab minőségéről van itt szó, ez csak másodrendű dolog, hanem tulajdonképpen egymás között folyik a verseny, hogy ki tud nagyobbat mondani s ki tudja ügyesebben szétszedni. Ez nekik olyan mulatságos dolog, mintha preferánszoznának egymással, hogy melyik csinál több ütést a maga kártyájával.

Hanem persze az a szerencse, hogy »hozom«-ra megy az egész. Az ő megjegyzéseik, argumentumaik csupán »spielmark«-ok, amelyek csak köztük járnak, s a publikum éppen nem fogadja el készpénznek.

Jókai Mórról már húsz év óta írják, hogy nem tud regényt írni, de csak mégis megmaradt Jókai Mór. Nos, hát Csiky Gergely is mindig csak Csiky Gergely. Darabjainak bármilyen sűrűn következnek is, első előadása mindig esemény, színházba jutni protekció, végignézni csemegézés.

A Stomfay-család egy nagyzoló familia Felsőmagyarországon (ahonnan már elhozta nekünk szerző a pompás Poprádi urat).

A rokonok egész légiója, tarkábbnál tarkább alakok jönnek Budapestre, midőn a gazdag Stomfay Ákos képviselő haldoklik. A rokonok tarkábbnál tarkább alakok, kik egyszerű megjelenésükkel is hatnak már, mert egészen tőrülmetszettek.

A Stomfay-család szegénye, gazdagja, nagyra van a Stomfay vérrel, még a szegény Stomfay Kázmér (Vizvári) is ki azonnal leköszön adóvégrehajtói hivataláról, mihelyt Ákos halálában az örökség reménye felcsillog. Legbüszkébb azonban a familia a család bárónéjára, Bertára (Molnárné), kit Héthársy báró vett nőül s ki a haldokló Ákos testvére. A báróné a legokosabb ember a familiában, mint ahogy ő maga is mondja, s egyszersmind a színművek szokásos jó szelleme, ki rendesen minden lében kanál, s mindent okosra, jóra igazít.

Míg a doktorok (nagyon jó alak köztük Ujházi) kimondják, hogy a gazdag Stomfay Ákos menthetlenül odavan, s míg rokonok krokodilus-könnyekkel siránkoznak a haldokló fölött, addig a báróné ráveszi Stomfay Ákost nehezen és meglehetősen lélektanilag törve össze gőgjét, hogy Keresztes Ágnest (kissé gyengén személyesítette Felekiné), kitől Stomfaynak törvénytelen leánya van, vegye nőül az utolsó órában s ezáltal törvényesítse leányát.

Míg ezeket főzi a báróné, a rokonokat be nem eresztve, azok azon hitben vannak, hogy végrendelet készül, s midőn pláne a papot is látják bemenni a beteghez, a végóra közeledtét várják.

A báróné kis vártatva kilép:

- Megtörtént! - mondja.

- Meghalt? - kérdik tompán.

- Dehogy! Megházasodott.

Eddig az első felvonás.

Az ember azt hinné, hogy tovább már folytatni sem lehet a darabot. Egy kis életkép végződött be, teli szelíd mosolyra fakasztó ötletekkel, s szívesen csatlakozik azokhoz, akik háromszor hívják ki a szerzőt zajos tapsokkal.

Az első felvonásból egy szálat hoz át a szerző a másodikba, s arra épít egy ezzel szerves összefüggésben álló új darabot, bámulatos ügyességgel hozva át összes alakjait, mégpedig úgy, hogy habár tulajdonképpen sokszor fölöslegesek is, sohasem látszanak azoknak.

Az első felvonásban ugyanis a Stomfayak egyik sógorának, Lipóczy kataszteri igazgatónak (kit látható kedvteléssel nézett egy alsó páholyból Szapáry Gyula) fia, Barnabás (Halmi) a gőgös és jómódú özvegy Stomfayné Vilmos fiával (Nádayval) jövén, megösmerkednek útközben Stomfay Ákos még akkor törvénytelen leányával Margittal (Csillag Teréz) anélkül, hogy tudnák, ki. Egy vonaton utaztak Pestre, mivel a báróné a leányt és anyját szintén elhozatta. Az úton Barnabás beleszeret a leányba s hebehurgyán azonnal megkéri, a leány azonban a méltóságteljes Vilmost szereti meg. Vilmos azonban fumigálja az alsórendű leány szerelmét. A viszonyok változtával, a léha, üresfejű és üresszívű Vilmos is változik s a leányt hajlandó elvenni, de az anyát szégyenli, s ebből támad a két felvonásra való bonyodalom. Azt kívánja Stomfay Ákostól, váljon el nejétől előbb.

Az anya megtudja, hogy leánya boldogságának ő áll útjában s elhagyja a házat örökre.

A leány azonban értesül Vilmos szívtelenségéről, megutálja s anyját követeli. A jó bárónő megint helyreigazít mindent, s Margit, a jószívű bohó Barnabásé lesz, a harmadik felvonásban, - ki hiába kérte meg őt azelőtt egy gyönyörűen írt mesteri jelenetben, mely a darab fénypontja. Igaz, az is sokat tesz, hogy a Halmi kezében volt.

Az idő előhaladottsága és térszűke miatt szinte lehetetlen ma a darabról részletesebb véleményt mondani. Csak a legteljesebb siker konstatálására szorítkozunk. A közönség folytonos derültséggel kísérte az élénkebb helyeket, az érzékenyebbeket pedig megkönnyezte, a szereplőket nyílt jelenetekben is tapsolta s szerzőt zajosan hítta ki minden felvonás után. A darabnak kétségkívül vannak egyes kisebb hiányai; némely jelenet nagyon is el van nyújtva, némely alak túlerősen karikírozva, de egészben véve a mai siker a »Proletárok« fényes sikere mellé helyezhető. Halmi, Náday és Feleki kitűnően játszottak. Az eredménydús estének érdeméből az oroszlánrész azonban mégis a Csillag Terézé, ki a harmadik felvonás szép végső jelenetét hatásosan emelte érvényre.

Ha most úgy feltámadnának azok, akik a Nemzeti Színházat alapították, nagyot csodálkoznának, tudom, hogy most nem nevezzük lelkes honleánynak, sem pedig nagyérdemű pártfogónak azt, aki elvetődik a magyar játékszínbe, midőn hazai (mint Zbóray Zénó mondaná: doma robiensis) darabot játszanak, - hanem megfordítva, szerencse gyereke az, akinek hely jut, ha másutt nem, legalább a muzsikusok közt.

Nemcsak színházlátogatók vannak már, hanem színházgourmandok is, kik fel tudják fogni, hogy micsoda kapitális élvezet először látni meg a darabot. Mert ez a szűz-előadás. A többi mind bliktri. A frisseség hímporát, zománcát az első publikum szívja be s azonfelül részt vesz a véleménycsinálásban is. A darab következő publikumai szánalomra méltó páriák, mert ezek elől már le van szedve a tejföl - ezek ugyan jobb, minden ízében átszűrt és ízletesebb alakban kapják az ételt, csakhogy mit ér, ha már meg van hűlve. A szakács is megkapta a jutalmát. A dicséretek vagy az ócsárlások elhangzottak. Semmi különös nem történhetik többé. A darab öreggé lesz, átadatik a közönséges publikumnak, aki hűségesen átveszi, mint a megalkotott véleményt a darabbal együtt, olyanformán, mint a kronométer órákkal a jótállást, hogy ennyi s ennyi ideig el nem romlanak.

A közönség roppantul el van kényeztetve a francia modern darabok legjavával mert nemzeti intézetünk valóságos fiókja a francia jelesebb drámaíróknak. Csak Csiky hoz néha egy kis hazai levegőt a magyar színpadra. S ez olyan üde és olyan szokatlan előttünk, hogy teljesen pótolja a művészi rafinériáig vitt szerkezeti tökélyt és kerekdedséget, melyet a francia drámákban megszoktunk - melyet utolérni nehéz lenne.

A Csiky premiereket már annyira megszoktuk, mint a sátoros ünnepeket a naptárban. Az ember belép s mind ott találja régi ismerőseit, ugyanazok az arcok köröskörül. Ezek látták a »Proletárok«-at. Ezek tapsolták meg a »Cifra nyomorúság«-ot, a »Kaviár«-t. Együtt élnek az íróval, követik nyomról nyomra. Olyanok mint a keresztszülők, a komák és sógorok, kik a hetedik csemete keresztelőjén is tudják és visszaemlékeznek, mikor még az első csemete pólyáiba kapaszkodtak. S utoljára már azt hiszik, hogy nekik is valami részük van ezekben a darabokban, s ha ember alakban járnának azok, Mukányit »kedves bátyám«-nak szólítanák, s a többieket is, kit »öcsém«-nek, kit »húgocskám«-nak.

Nem kritizálni jönnek az újszülötthöz, hanem csak azért, hogy ott legyenek, részint mert már megszokták, no, meg a többi gyerekek végett... Megelégedett arccal jönnek előre; a kíváncsiság már csak mellékes, hogy fiú lesz-e vagy leány, akármi lesz, gyarapodás lesz, hiszen elvégre is, a többiek képére fog ütni... arra nem is gondolnak, hogy torzszülött lehessen.

Csak imitt-amott sötétlik egy-egy kritikus zordon ábrázata, ki fontos mivoltának tudatában kevélyen terpeszkedik el a tölgyfa-székben, mintha a berlini kongresszus határozatai fölött volna hivatva dönteni. Odabámulj most, Európa! Ott ül ő, a hatalmas. Ő fogja megmondani, életképes-e a darab vagy nem? Persze körülbelül olyanformán, mint Ujházi doktor a darabban, midőn kimondja a szentenciát, hogy Stomfay Ákos meg fog halni, élete menthetetlen.

Stomfay Ákos nem hal meg, hanem megházasodik, de a doktor hisz a saját sarlatán tudákosságában, s midőn egészségesen látja is így kiált fel:

- Ez lehetetlen! A tudomány nem csalhat.

A tudományt kiültetik ezek az urak a szemöldökeik közé s éppen csak e felhős homlokok akadályozzák, hogy egész familiáris színezete legyen a premiéreknek.

Zajgás, zsibongás támad a felvonások után, a tapsok megszüntével. Ismerősök a hatodik padba átkiáltják véleményüket. Írómesteremberek összeröffennek a bejáratokon s csoportokká verődve, mérlegelik a mű jelentőségét. A serpenyők nehézkesen mozdulnak, majd sebesen ingadoznak jobbra-balra. Egy új alak jön, egy új ötlet reppen el s mint hűs léghuzam megcsapják a serpenyő-ingát...

Az egyik padban egy szép leány kiveszi zsebkendőjét s megtörüli könnyeit...

A pénzügyminiszter meglátja a »kataszteri igazgatót« az egyik páholyban s elkomolyodik. Ráismer a saját alkotására.

Egy gyerek tátott szájjal nézi az anyja öléből a csodálatos történetet. Az anyjának váltig figyelmeztetnie kell halkan: »Te bolond, hiszen nem igaz!«

Egy önkéntelenül kiszaladt röhej a karzatról, egy frappáns meglepetést eláruló »ah!« felkiáltás, mindezek azok a szinek, melyekből végre megalakul a közvélemény.

Az alakok jönnek, mennek, beszélnek a színpadon, a történet tovább szövődik, de mi már nem gondolkozunk fölötte kritikailag,... a serpenyő nem mozog. Amit az emberek tesznek, mondanak, nekik tulajdonítjuk egyenkint, nem kutatjuk, mondhatnának-e egyebet is, azt hisszük, magától folyik minden: - eszünkbe sem jut, hogy Csiky is van a világon.

S mikor őt nem érezzük már, akkor uralkodik ő rajtunk igazán.

A nemzet legnagyobb költője halva fekszik. Konduljanak meg a gyászharangok mindenfelé!... Építsétek fel, ácsok, a ravatalokat minden házban. Mert minden házban halott van...

Erdők zúgása zokogó legyen, folyamok áradjanak meg könnyeinktől. Hulljatok le, sebesen sárguló falevelek, legyetek puha vánkosai odalenn. Állj meg, idő, kivel mégysz tovább? Csipkebokrok piros bogyóit taposd le. Legyen az egész ország szürke és fekete. Gyülekezzetek felhők mindenünnen, itt van a nagy gyász, ide boruljatok fölénk, halotti pompának!

Meghalt Arany! Együtt haldokolt a természettel, melyet annyira szeretett s mely őt kísérni fogja. Meghalt ma vasárnapon, mikor éppen délre harangoztak. Ez a pihenő nap, s ezt választotta ki, hogy elmenjen örökre megpihenni.

Micsoda két vasárnap ez így egymásután! Mikor letépdeltük ma egy hete virágainkat, tudtuk-e, hihettük-e, hogy meg kell hagyni az egyik felét, a másiknak a koporsójára?

Vagy csakugyan érezni, óhajtani tud az a szobor, s visszakívánta őt innen, őt »lelke barátját« s azt mondta neki: Látod én már itt állok egészségesen; gyere te is. Szorít ez a sok borostyán magamat, most is meg akarnám osztani veled. Jó itt nagyon. Nem fáj semmim. S nem kell már semmi.

A nagy megfogadta szavát a nagynak. A holt költő, aki már elvitte mindenkijét, de itthagyta mindenét, eljött az élő költőért is, s az vele ment. Mikor borogatást akartak tenni ápolói a kezére délben, nyugodtan mondta: Nem kell már semmi.

És igazán nem kell már neki sem semmi. Ott fekszik hidegen mozdulatlanul, ami törékeny sár volt belőle, - ami arany volt, az megmaradt; nagy lelke műveiben, nemes egyszerűsége emlékében, kristálytiszta jelleme örök példának.

Mint ember sokban hasonlított Deák Ferenchez. - Mintha egy ércből lennének öntve: Deák az egyik, Arany az érem másik felén. Az volt az egyik az irodalomban, ami a másik a politikában. A legnemesebb polgári erények mintaképe egyszersmind; a »két utolsó római«. »Félistenek« voltak - de megmaradtak egész embereknek is.

S éppen azért nagy a mi veszteségünk, mivel az embert kell siratnunk - hiszen a költő ezer évig fog élni -, de e tündöklő alak, ki már szobor volt, míg élt, itt a törpék, a haszonlesők, irigyek, elvtagadók és szolgalelkűek között, kidőlt innen, s nincsen hová tekinteni többé... nincsen hová... meglátni embervoltunk méltóságát.

A nemzeti kripta ajtói újra csikorognak... Nem érnek rá megrozsdásodni sohasem. Oh jaj, idő, miért szülted őket, a nagyokat, oly sűrűn egykor, ha megtagadod folytatásaikat s ha olyan sűrűn ismét elszeded? Játékot űztél ezzel az országgal...

De vége van! A címerpajzsot már-már föl lehet fordítani. Még tán egy üres hely... s aztán jöhet a rozsda kriptakilincsre, magyarok szíveire.

Nem lesz már nekünk kit siratni s nem lesz már miért a szívnek fájni ezután. Megmérhetetlen nagy üresség, mit a koporsó úgy megszaporít, mivé teszi ezt a mi otthonunkat!

Egy ház, amelyből hurcolkodnak, kietlen lakálytalan, hát még egy ország?

Lengesd, szél, a fekete lobogókat és süvíts! Halotti fáklyák, táncoltassátok rémes fényeteket! Legyen ez a nap a legszomorúbb. Fagyjon meg minden öröm, minden mosoly. De te, hazai föld, amelybe tesszük, légy a szívétől sokkal melegebb.

Érezze az egész természet, hogy Arany meghalt. Erdők támadjanak szomorú bodzából. Boróka-bokrok, szőjék be a hegyeket. Feketén nyíljanak a kerti virágok.

Vagy minden csak a régiben lesz ezután is? A koporsójára rakott borostyánlevelek helyett újak nőnek, az égő fáklyák kialusznak, a gyászlobogókat leveszik s amint időközben kihajtanak, azután is egyre hullatja majd leveleit a nemzet vén fája...

Hullathatja már. Egy egész koronája le van törve.

Mesékben olvasható: hogy a vándor megy, mendegél s egyszer csak megérkezik egy fekete városba, ahol gyász-posztóval van minden bevonva. Csendes a város, mintha ki volna halva, léptei visszhangot keltve kísértetiesen kopognak a kövezeten...

A vándor rendesen megkérdi a mesékben: mi az oka, hogy a város gyászba van borítva?

Az az oka, mert az öreg királyt elnyelte egy hétfejű sárkány.

Ide is gyászra jön, aki megérkezik; de egy kicsit megfordítva van a sorja.

Itt a fekete várost is elnyelte egy hétfejű sárkány: az apátia.

Hát ez a magyar főváros? Hát látszik ezen, hogy a nemzet legnagyobb alakja a ravatalon fekszik?

Alig mutatja egy-két külsőség. Még a középületeken sincs mindenütt gyász-jelvény. Ez volna a nemzetnek szíve?

Ej, lehetetlen, hogy ilyen szíve legyen!

Nem a hatóságot értjük itt. A hatóság megtette kötelességét, pedig eddig mindig ez cammogott nehézkesen a polgárok mögött. A király sietett kifejezni részvétét a családnak. Az Arany-szobor terve is megindult. De hol vannak a polgárok?

Messze kelettől nyugotig - hol csak magyarok laknak, már átnyilallott a szomorú hír a szívekben.

S ha vándorok eljönnek ide messziről, hogy föld anyjához elkísérjék a halottat - nem látják meg a fekete várost sehol sem.

Kérdezni fogják: hova lett az a város? Azoknak ugyan mit feleljünk?

Képzeljétek magatok elé Párizst - amikor Hugo Viktor halva fekszik.

Hiszen ti csak igénytelen polgárok vagytok - fogtok mentegetőzni, - szegény kereskedők, kik az arany után szaladtok és rá nem értek Aranyt siratni. Vagy pedig következőképp szóltok: »a gyász szíveinkben van, lobogóra nem telik.«

Igen, de hát a gazdagok, akiknek a dekorumra, külső tisztelet kifejezésére is tekinteni kell, s áldozni mindenütt, elöljárni mindenben?

Éreznie, látnia kell, és sehol sem szabad megszabadulnia senkinek, aki utcáinkon jár, attól a tudattól, hogy milyen fájdalom van a szíveinkben s hogy miképp becsüli meg ez az ország a nagy embereit.

Gyászlobogókat kell kitűzni a magánházakra is, mindenüvé, ahova lehet; fekete posztóval sötét színekkel kell díszíteni a kirakatokat, mint ahogy akkor volt, mikor Deák Ferenc feküdt halva.

Ne zavarjon az meg senkit, hogy a Nemzeti Kaszinón sincs fekete zászló, hol pedig a nemzet főurainak gyászát jelezné s ahova kitűzik akkor is, ha Kricsi, Flicsi agár- és kártyamesterek halnak meg. Ne zavarjon az meg senkit; a Nemzeti Kaszinó nem ma választja először magát külön a nemzettől.

Egy tenger fekszik köztünk és őköztük. S ez a tenger az ő mulasztásaik. Nem valami nehéz azt elképzelni, hogyha egy tenger egyszer ki találna csordulni...

De ne tegyünk most szemrehányást senkinek. Lehetetlen, hogy legyen valaki, aki Aranyt ne gyászolná - ha van benne egy csöpp magyarság. A mulasztások nem szándékosak. Holnap kint lesznek a zászlók minden házon s egy év múlva együtt lesz a nagy költő szobra is.

...................

Általános a közönség közt az aggodalom amiatt, hogy a temetést nagyon korán, már holnapra rendezik, s a vidéki városoknak és a törvényhatóságoknak nem lesz idejük nemcsak küldöttségeket meneszteni útnak, hanem még koszorúkat sem rendelni, a temetés idejéről a legközelebbi vidékeken is csak a hozzájuk holnap reggel érkező lapokból értesülhetvén.

Hihetőleg a család rendelkezéséből történik így, mely talán azt óhajtja, hogy a nagy költő temetése olyan igénytelen, olyan egyszerű legyen, mint aminő az élete volt: semmi zaj, semmi fény, semmi pompa.

De az a pompa mégis kívánatos, nem a halott, de az élők miatt, kiket nagy erényekre buzdíthatnak a nagy erényeknek hozott közhódolat csillogó jelvényei.

A magyar nemzet mély fájdalmába, melyet az elhunyt nagy költő halála miatt érez, bevegyül az átalános óhaj, hogy Arany Jánosnak emlékszobor állíttassék.

Több mint óhaj ez: - nemzeti kötelesség!

Ki oly dicsőséget hozott remek alkotásai által a magyar nemzetre; kinek művei elévülhetlenül fognak szólni a magyar szellem fenségéről s a magyar nyelv bájáról; ki mint ember mintaképe volt a polgári erényeknek: az megérdemli, hogy a nemzet ércszoborral dicsőítse emlékét.

Az adakozások már is megindultak. A »Pesti Hirlap« olvasói bizonyára sietni fognak hozzájárulni adományaikkal a nagy költőnek emelendő szobor pénzalapjához. Ezennel megindítjuk a gyűjtést és minden összeget nyilvánosan fogunk nyugtázni addig is, míg azokat a megalakulandó bizottságnak átadhatjuk:

Könnyű az íróembernek okosan írni azokról az asszonyokról, akiket ő maga kigondol, még azokról se nehéz, akiket jól megnéz, de majdnem lehetetlen azokról, akiket megbámul.

Én hát nem is fogok okosan írni, arról szó sincs, hanem csak úgy felületesen beszélem el, ki az a Márkus Emilia.

Mintha bizony nem tudná úgyis minden ember. Tisztán a Dunába hordom a vizet.

Hiszen ha nem ő volna is az új színészgeneráció legkiválóbb alakja, akit úgy neveznek kortársai már öt év óta, hogy az »új csillag«, akkor is ő lenne a legkedvesebb menyecske Magyarországon - s az is csak szép titulus ebben a címkórságos világban!

Hát még hogy néz ki! Ez, ez! Csakhogy ezt meg Kozmata beszéli el előlem a fotográfiával.

Nem is maradt fenn egyéb számomra, mint egyszerűen két színházi szomszédom múltkori diskurzusát citálnom:

- Ha én király volnék - mondá az egyik -, az ő arcképét veretném a pénzekre.

- Ha én kereskedő volnék - szólt a másik -, kifestetném a boltomra, s azt írnám feje fölé: »Nincs többé barna arc!«

...Az, aki mondta, hogy ha ő király volna, egy kereskedő volt; az pedig, aki megjegyezte, ha ő kereskedő lenne, egy király volt. A kritikusok királya. Ha ugyan van király a kritikusok országában, mert alattvaló nincs, azt jól tudom.

Vagy legalább azelőtt sohasem volt egész Márkus Emilia uralkodásáig.

Ő pedig már 1877 óta uralkodik isten kegyelméből dicsőséggel...

Isten kegyelméből, mert a talentum emelte a Nemzeti Színház művésznői közé. Dicsőséggel, mert a Hírnév előszobájában nem kellett várakoznia egy percig sem; míg mások egész életükben ott antichambríroznak a komornyikokkal és lakájokkal (kritikusok) vesződve, addig a Dicsőség maga ment eléje s udvariasan nyújtotta neki karját. Állandó viszonyban élnek együtt azóta.

S ezt a viszonyt nem szakította meg az a mellékfrigy sem, hogy a nyáron férjhez ment Pulszky Károlyhoz, s ezzel aztán egyszerre palóc-asszony lett belőle, akire mi palóc nemzet olyan kevélyek vagyunk, mint egy annektált tartományra.

Innen van, hogy nekem, a nemzeti krónikásnak, jut a feladat róla írni. Idegen országbeli asszonynak bizony nem tenném meg semmiért.

Márkus Emilia sohasem volt kezdő. Hogy lett, hogy támadt, nem adhatunk róla számot, éppen úgy, ahogy nem tudjuk, miképpen keletkezik a csillag: egyszer ott találjuk ragyogva fejünk felett s nem gondolkozunk, honnan jött... Mihelyt a konzervatóriumból a deszkákra lépett, azonnal meghódolt neki a közönség és a kritika. A Nemzeti Színház nagy művésznői közül látszott visszatérni egyik megifjodva. Csak azt nem tudták még: melyik jött vissza? Egyik sem! Valamennyiből valami ebben az egyben!

A fiatal nemzedék jelesei közül mindenik bizonyos utat és ugrásokat tett pályáján. Helvey Laurát látjuk, amint hosszú időközökben egyet lép (néha kettőt is egyszerre), míg Prielle Kornéliáig ér; Csillag Teréz fejlődése is szemmellátható, csak a Márkus Emiliáé nem. Nem tett jó cserét. Nem jutott neki semmi a mellőztetés keserűségéből, hanem az emelkedés édességét sem kóstolhatta meg.

Ebből azonban nem az következik, hogy ő nem emelkedett, hogy megállt azon a polcon, melyre fényes tehetsége, eszményi alakja, rokonszenves hangja s kellemes gesztusai mindjárt az első alkalommal helyezték.

Valami optikai csalódás van a dologban.

Hiszen a többiek mind fejlődtek, s nekünk közönségnek is fejlődött lépést velük ízlésünk, fokozódtak igényeink, miért hogy Márkus Emilia mégis egyformán áll közel hozzánk azóta mindég?

Bizony jól nevezték el, igazi csillag ő: nem látjuk sem közeledni, sem távolodni sohasem, bármilyen messzire érünk is mi magunk.

Csak kettő lehetséges.

Vagy folyton megy ő is, mi csak nem vesszük észre s akaratlanul kísérjük: vagy pedig álló csillag - de akkor nagyon magasan van.

Első nagyobb szerepe s első nagy sikere egyszerre esik Rómeó és Júliában. Valódi Júlia volt. A közönség örömmel jött ki a színházból azon este. Róla beszélt mindenki. Shaksperenek álma a valóságban. Júlia ilyen lehetett.

Azóta már őt év múlt el... A szép Júlia sok oldalról mutatta be magát és sok tapsot és koszorút aratott minden oldalról.

Legjobb szerepei a Csiky, Vörösmarty darabjaiban, Bartók Legszebb-jében (Melitta), a Csók-ban, újabban Essex gróf-ban; de ki győzné rendre elszámlálni s nem is szükséges. Mert Márkus Emiliát nem szabad még abból ítélni meg, amilyen volt, hanem nyitva kell hagyni fölötte az aktákat, hogy még milyen lesz.

...Pásztorok, akik ösmerősök a természettel, sokszor látnak végképp eltűnni csillagokat, melyek még nagyon szépen fénylettek előtte való éjjel: lehullanak vagy hova lesznek?... S viszont megnőnek kis csillagok nagyoknak s egyszer csak hatalmas fénnyel gyullasztják meg környéküket.

Nem, ne mondjunk semmi szentenciát még »a mi csillagunk« fölött.

Jött, látták, győzött, s ebben van a története. De a győzőnek meg is kell tudni tartani a pozicióját s terjeszkedni is tovább, följebb.

A múzsák viszik az embert egy darabon, röpülnek is vele egy kicsit - de megkövetelik, hogy a hegynek fölfelé gyalog menjen.

Nem hiszem ugyan, hogy ővele szemben is megkövetelnék - de ki tudja?... Nem adnak azok kontraktust magokról semmire!

Kevés ember van, aki a szivarokról valami történetet tudna elbeszélni. Én tudok. De a mi szivarjainkról jót még én se tudok.

Történetünk hőse - fájdalom! - egy osztrák szivar, mely azon szerencsében részesült, hogy egy excellenciás úr ajkaival juthatott érintkezésbe.

Mégpedig valóságos arany ajkakkal.

Hanem ti már persze nem emlékeztek ez ajkakra. Az aranyszájú mamelukok eltemetkeznek az aranyba, s dicsőségüknek az a jutalma, az a betetőzése, hogy végképp elfeledjék őket.

Van pozició, ahol az elfelejtés a halál, de van pozició, ahol az elfelejtés az élet.

Az arany ajk elhallgatott, de az »arany szakáll« még egzisztál. A szakáll túléli a szájat. Ami nem is csoda, mert fiatalabb.

Ebből aztán kitalálhatják az olvasók, hogy Tóth Vilmosról van szó. De nem arról a Tóth Vilmosról, aki botosban járt, míg élt; s most lepedőben jár kísérteni a tótok közé, mióta meghalt, hanem arról a másik Tóth Vilmosról, aki tejben s vajban fürdik, lévén az összbirodalom legnagyobb szinekúrájába, a közös számvevőszék elnöki székébe beültetve. Nagyon kényelmes, nyugodalmas ülés esik abban! Kár volna azt felcserélni az örök nyugalommal!

A delegációknak miatta hazajött a hajdani belügyminiszter is. Jött, mert talán a tarokk-partnerei is eljöttek, az osztrák delegátusok. Itt már alig ösmeri valaki. Úgy meg-megvillan az arca, mint valami színehagyott emléke a múltaknak. Az ember tünődik rajta: Ki ez? Honnan ösmerem?

(Denique kicsinyek maradnak a kicsinyek, ha nagy polcokon álltak volna is már valaha.)

Azt éppen nem képzelné senki, hogy a kormánykörök egyik tagja: hiszen nem maradt, már ott semmi vörös.

Tegnap ott volt a Népszínházban meghallgatni a Teresina Tuát.

Egyik ismerőse megszólítja hátulról.

- Te vagy, Vilmos?

- Én. Azt hiszem legalább...

- Nos, hogy tetszik a Tua?

- Kár, hogy nem Mea.

- Hanem mégis csak többet ér a cigánymuzsika, ugye, Vilmos?

- Nem találom. Nekem az operett-zene tetszik a legjobban.

- No, persze... Az jobban kvadrál a számfejtéshez. Hát láttad-e már a »Hoffmann meséi«-t?

- Az a szerencsém, hogy nem láttam!

- Micsoda? S te még operett-gourmandnak nevezed magadat. Ohó, barátom, hiszen az a legjobb operett.

- Tudom, el is akartam már menni... Itt van a megváltott jegyem is... Örökké itt fogom hordani a tárcámban emlékül.

Kinyitotta sok rekesztékes bugyellárisát s tréfás mosollyal mondá: (Nézd no, ilyen kicsinnyé zsugorodott össze a régi belügyi tárcám!)

Aztán nekem nyújtotta a színházi jegyet: a 17-ik számú páholy, a Ringszínházban.

- Olvasd el a ráütött dátumot - mondá, s csengő hangja szokatlanul meglágyult.

Elolvastam.

»December 8-a 1881.« A Ringszínházi katasztrófa estéje.

- Ejha, ez aztán igazán értékes jegy!

- Nekem az. Kállay Béninél voltam délután s onnan hozattam meg a jegyet a »Hoffmann meséi«-re. Este azután elindultam a színházba. Búcsúzáskor Béni szivarral kínált meg. Nem gyújtok rá, szabódtam; mert úgyse szívom ki odáig, de Béni mégis rám disputálta. A szivar kitűnő volt, sohasem esett még olyan jól. Sajnáltam eldobni s még egy sétát tettem a kedvéért. Sétálás közben olyan messzire értem gondolatokba elmélyedve, hogy már túlságosnak láttam késedelmemet, kocsira vetettem magam. Mire odaértünk már lángokban állott a Ringszínház... Ha az a szivar nincs, ma már nem hallgatnám itt a Teresina Tuát...

- Az ám! A számvevői elnökségben pedig Móricz Palya bátyánk ragyogna...

I. Bevezetés

Útiélményeket leírni unalmas dolog ma már, mert a vasutak minden utat egyformává tettek. Az ember begyömöszöltetik egy kupéba, hol messzebbről jövő utasok foglalják el a kényelmesebb poziciókat s dühös és gyanakvó szemekkel néznek a jövevényre. Ezek közül a vasutak arisztokratái: a commis-voyageurök. Majd minden kupéba jut ezekből. A cipőiket lehúzzák, holmijukat lerakják az ülésekre, s igen otthoniasan viselik magukat. A konduktort vezetéknevén szólítják s ez bizonyos fölényt kölcsönöz nekik a gőzló gyomrában... Már énszerintem aki csak teheti, járjon gyalog!

Kivévén, hogy ha ingyenjeggyel utazhat, lévén az ingyenjegy nagyon jó dolog azért, mert vasúti igazgató-tanácsosnak nézik útközben, s igazgató-tanácsosnak igen kényelmes dolog lenni még ideiglenesen is, Pestről Szegedig.

A kompánia állott pedig tulajdonképpen nagyon messzire az igazgató-tanácsosi székektől, minthogy az egyik bőrülésen a maliciózus II. Kákay Aranyos ült, vele szemben elmés Don Pedrónk, távolabb pedig beduin arcával az ő vörös sipkájában a tornaegylet érdemes elnöke. Egytől egyig válogatott, szellemes emberek, akikkel természetesen a vasút is sokkal gyorsabban megy. Úgy ott lettünk, hogy észre sem vettük.

A kocsi egyik csücskében egy zöld wiklerű dáma ült, rémítő pacsuliszaggal mérgezve meg a betolakodó alföldi levegőt. Nagy vörös orra volt az érdemes úrhölgynek, úgyhogy ha a fogai nem sárgák, hanem véletlenül fehérek, bátran bevált volna nemzetiszínű asszonynak.

Így azonban Kákay Aranyos meginterpellálta, hogy hová való?

Az asszonyság kuvikvékonyságú hangon felelte németül:

- Krakkóból jövök, uraim.

- Az ördögbe is! - mondá Aranyos felénk fordulva magyarul - Krakkó megvan vagy százhúsz mérföld idáig. Szép darab út! Ez csinos összegecskét fizethetett a jegyért...

Majd tréfás bonhomiával meglökte a nőtelen Pedrőt.

- Istók! Ennek a hölgynek pénze van! Rajta, gyerekek! Udvaroljatok neki!

A krakkói asszonyság kivette erre a tubákpikszisét a szoknyája zsebéből, megetette orrát az isteni porból, s aztán felénk sandítva, a világon a legnagyobb nyugalommal jegyzé meg tiszta magyarsággal:

- Ne fáradjanak, uraim; már férjnél vagyok.

Ebből aztán meggyőződtünk, hogy valóban találhatni a vasúton is még nőket, akiknek férjük van, s találhatni még férjeket, akik nem utaznak nejeikkel, ha ilyen nejük van.

Különben is nemsokára lehunyta apró szemeit, s mélyen hortyogott a derék asszonyság, midőn kiszálltunk a csodálatos városban, melyről egész regéket beszélnek azok, akik ott megfordultak.

Éjjel minden tehén fekete. Pokoli sötétség volt, midőn behajtattunk. Csak a nagy fekete árnyak, amiket a házak vetettek, jelezték, hogy nagy városban vagyunk, hol paloták és karcsú templomok meredeznek komoran, mint óriási kísértetek.

Az utcák üregeiből egy-egy vérvörös szem bámult reánk. Ezek a gőzgépek megvilágított üvegei, mert mintha Amerikában volnánk, az utcákon sínek futnak végig, s nappal a gőzgép hordja az építési anyagokat.

A romokból már sehol semmi. Kedvünk volna felkiáltani, megpillantva a végtelenségig terjedő s félig kivehető faltömegeket, amint a fantázia őket kitoldja: »Ez Párizs!«

Szerencsére valamelyik udvarból elkukorikolja magát egy kakas, jó kálvinista hangon, mire a szomszéd udvarokból mindjárt diskurzusba bocsátkozik vele vagy három másik kakas!

Ejh, hiszen ez mégse Párizs, - hanem csak Szeged!

A kakasok megmondják, hogy hol vagyunk. Paloták és kakasok. Hogy kerülhet ez össze. Hogy ugyan miről diskurálnak ezek egymás között ilyenkor?

A kényelmes fiáker letesz bennünket a Hotel Európa előtt. A kapuban szerecsen (»szögedi szerecsöny«) szedi el a pakktáskáinkat, s úgy viszi pincérek spaliérje között az elegánciával díszített lépcsőzeten fel az első emeleti termekbe, honnan pompa és kényelem mosolyog ránk, fáradt »vidéki« utasokra.

...De bizony talán mégis Párizsban vagyunk...

Ezzel a képzelődéssel alszunk el, tovább szőve álmunkban az édes benyomásokat: a tündérek guzsalya bőven ereszti a fonalat, az aranyos cérna pedig visz-visz a mesék országán.

Mire felébredünk, a novemberi napfény tör be az erkélyajtó pompás selyemfüggönyein. Szétrántjuk nagy hirtelen. Ejnye, milyen bolond csalódás!

Nini, odalenn a boulevardon szegedi kofák árulnak paprikát - kegyetlen veszekedést, zsivajt csinálva vevőikkel!

II. Az árnyék

Úgy teszek most, mint a mágnások, ha vacsorálnak.

Előbb mindég a kappan legrosszabb részeit veszik ki a tányérjukra, a májazúzája, combja utoljára marad.

Én is az árnyékot keresem fel legelőbb - a fényt pedig azutánra hagyom.

Aki megnézi Szegedet, eszébe jut az Aladin csodalámpája, s annak a szellemei, akiknek Aladin meghagyta: nosza, építsetek nekem hamar egy nagy várost, vagy egy nagy palotát, s reggelre ott állott az arany tornácaival, ezüst fedeleivel, karbunkulus kövekkel kirakott ajtópántokkal.

Ha azon az éjszakán, amikor ezek az engedelmes szellemek nekigyűrkőztek a dolognak, egyszerre fáklyákkal világították volna be a mesebeli horizont - valószínű, hogy ugyanaz a panoráma tárult volna ki a szemnek, ami most van Szegeden.

Palota palota nyomán, egyik a kezdet, másik már a bevégzettség stádiumán. Szinte a szemünk láttára nő Szeged. Odavaló emberek beszélik, hogy ha valaki két napig lábvizet vesz otthon, harmadnapra, mikor kilép a szobájából, rá sem ösmer a saját szülővárosára.

Annyira épül Szeged, hogy midőn egyik útitársunknak, Don Pedrőnek, ki a vasúton megfázott, az arca kezdett dagadni, megijedtünk, hogy Bernát Gáspárként, kétemeletes házzá dagad. Ki az ördög fizesse aztán attól az adót?

Igazán csudával határos az, ami ott történik. Lehetetlen csak halavány képet is adni az egészről. De mégis álljunk egy pontra és nézzünk körül. Tessék odajönni velem például a piac közepére.

Az a nagy épület, a vár helyén, az állandó színház. Ügyes ember mégis az a Fellner! - Szinte sajnáljuk már, hogy egy kicsit megcibáltuk a lapokban annak idején azért a rossz tulajdonságáért, hogy német. No, ezt pompásan kombinálta ki. Emellett ugyan elbújhat a budapesti Népszínház, pedig sokkal többe került!

A szegedi emberben van egy originális tulajdonság (azaz, hogy több is): a saját épülő háza nem érdekli annyira, mint a színház, vagy a híd és rakpart.

Egész karavánok nézik a színház épülését. Hanem igaz is, hogy ezek nagyon eleven téglakövek, amiket ide raknak. Kezdenek már hangosan kiabálni. Száz memorandumot, ezer tanácsot, millió indítványt idéz fel minden új kő. Ez az a ház, amelyben már is a visszavonás lakik.

Mindennap érkeznek folyamodványok, ajánlatok a színház bérbevétele tárgyában. A legkomolyabb folyamodók Feleki Miklós és neje, Szigeti Imre és neje, meg az eddigi direktor, Aradi Gerő.

Érdekes megjegyezni, hogy a közönség, melynek hangulatát ez irányban is puhatoltuk, délelőtt mind Feleki mellett van, délután azonban a poharak között egytől-egyig Aradista. Hát csak attól függ a dolog, hogy milyen időben fogják az ajánlatokat tárgyalni, mert egyik délelőtt előnyösebb, a másik délután.

A törvényszéki palota is födél alá került már. Az állandó híd félig kész. A Margithíd fia se lehet, olyan szép lesz. Két hatalmas pillér már mutogatja méltóságos idomait.

Hát a rakpart? Ilyen szép ágyról ugyan sohasem álmodhatott a szőke Tisza.

Miképpen feledjem el, ha már házakról szólok, az új városházát, nemes, ódon stíljével, dudorodó tornyaival? Ez volt Tiszának a legnépszerűtlenebb dolga, hogy a régi városházhoz nyúlt; a nép megszokta már a vén, horpadozó épületet s nagyon sajnálta elbontását. De mennyire meg lesz lepve, midőn majd meglátja az újban a régit megifjulva, megszépülve.

De tulajdonképpen nem a fényes épületek érdekesek Szegeden, melyek százával épülnek most, hanem túl a nagy körúton azok az apró, gyönyörű paraszthajlékok, melyek Tisza Lajos mintái után készültek, s melyekbe át vannak véve (mert Tisza Lajosnak igazi művészi érzéke van az ilyenek iránt, s gondja még az ily csekélységekre is kiterjedt) a régi szegedi házakból a magyaros motívumok: a fedél karcsúsága, a vakablakok, a tűzfal faragványai, s egyetlen piciny zsalus ablaka, melyből lelóg, mint egy kiöltött nyelv, a piros kukoricacső a festett tulipánok közül.

Egyébiránt ezen a környéken is ott a nyoma sok helyt a nagy rendezett városnak. Itt egy kéjlak szép rácsos kerttel, amott egy gyár készül, majd egy ízléses kápolna (tudvalevőleg ezek a legízléstelenebb épületek Magyarországon), a korcsolyázók is elegáns csarnokot építenek.

És honnan, ugyan honnan az a tömérdek, az a tengernyi kincs, amibe ez kerülhetett?

Hát itt vagyunk most már az: árnyéknál.

Ez a sok fényes palota, a pompás magánházak, a monumentális középületek mind-mind adósságra vannak csinálva.

Az Isten tudja, kié ez mind. Valóságos álarcos város. A fényes kosztümök mind kölcsönre vannak valahonnan. Szeged községnek magának öt millió forint adóssága van.

S adóssága van itt mindenkinek. Egy pókháló ez, mely körülfonja az egész várost.

Világváros lett Szegedből, - mert igazán a világé.

A lakosai csak laknak itt, csak nevezik magukat háziuraknak, hanem azok a házak nem az övéik, egyik nagybirtokos közülök, a másik kisbirtokos, pedig egyik sem tudja, van-e hát voltaképpen valamije?

...................

Azért hát nem kell irigyelni. Szegedtől, ha mindent oda központosítanak, ha egyetem, megye kell nekik, ha olyanoknak látszanak, mint a - sárkány, ki úgy nyelte el sorba a veres vitézeket, hogy még éhesebb lett utána.

Hanem ezt az anyagi helyzetüket majd bővebben elmondom - holnap.

III. Az anyagi helyzet

Szegednek, mint községnek, öt milliónyi adóssága után a jövő évtől kezdve 300 ezer forintot fog kelleni fizetnie évenkint. S ez a kellemetlen mulatság éppen ötven esztendeig fog tartani. Ötven esztendő múlva mondhatja csak majd Szeged, hogy most már úr vagyok.

Hanem addig még nagyon sokszor kell megtapogatnia a mellénye zsebét, hogy van-e benne valami.

A királyi biztosság azonban megtette a magáét: Kállay Albert, az ottani fináncminiszter azt a csodát csinálta meg, hogy a város jövedelmét fölemelte 600 ezer forintról több mint egy millióra.

Az adóemelés magában véve könnyű dolog, mert hiszen nem kell hozzá egyéb, egy forint helyett két forintot szedni be a jámbor lakosoktól; hanem úgy emelni fel az adókat, hogy az ember még népszerűségre is vergődjék emellett, erre a legelső példa a világon Kállay Albert.

Meg is kérdeztem a rendkívüli dolog okát őtőle magától. Miképp volt lehetséges ilyen eredményt elérni?

Kállay azt felelte, hogy az éppen nem volt nehéz, nincsen abban egy csöpp ördöngösség sem!

- Szétnéztünk a nép közt: láttuk, hogy szeretik egy kicsit a pálinkát, tehát a pálinkára s effélére vetettük ki az adót; azt az egy krajcárt senki sem érzi meg s mégis sok krajcár lesz belőle.

- Persze, persze - mondám -, minden az ilyentől függ; más ember talán a csipkére vetett volna adókat.

- Hát igen; nagy lárma lett volna érte s mégsem jött volna be semmi belőle. Mert csipkét nemigen viselnek.

Tisza Lajos annyit tett Szegedért - hogy szinte túlzással lehetne vádolni, ha egy kis bepillantás után meg nem győződnék minden ember arról, hogy neki éreznie kellett, hogy addig meg nem állhat, míg a keretet ki nem tölti.

Tisza tervszerűleg járt el: ő már akkor is látta, hova jön az utolsó kő, mikor az első követ letették. Kisült az utólag s igazolva van teljesen a nagy bizalom, mellyel kezeibe letették a város sorsát, s melyet a szegediek most olyan fatalizmussal raknak a vállaira, mint hajdan a Mátyás király lustái a maguk sorsát, hogy: »ha kellünk a királynak, majd kiszabadít.«

Egészen megszoktatta őket, hogy csak óhajtaniok kell valamit s a legvérmesebb remény is valósággá válik nagyhamar. Mikor két év előtt az egyetemet kezdték pengetni, az idegen emberek gúnyosan mosolyogtak s némelyek a fejüket rázták: »ez már telhetetlenség«. Még élceket is faragtak akkoriban Szegedre.

S íme, ma már az egyetem, hogy újságírói stílussal éljünk, »több mint bizonyos.«

Hanem azért még most sem lehet punktumot csinálni az óhajtások után. Ma már Szegedmegyét emlegetnek Szegeden.

Most már ez a »telhetetlenség«. Hanem ennek a telhetetlenségnek jogosultsága van. Mert ha valakinek a gyomra öt literre van teremtve, az még mindig szomjas a három liter bortól. Conditio sine qua non, hogy Szegednek meg kell adni mindazokat az életföltételeket, melyek elodázhatlanok a keretéhez és berendezéséhez.

Tisza nagyon érzi ezt s hangyaszorgalommal, példátlan igyekezettel koncentrálja össze mind a vért a nagy alföldi város életereibe. Ő nagyon jól tudja azt, mennyi kell és mikor elég.

Azt vethetnék fel erre, hogy miért csinált hát olyan túlságos nagy várost Szegedből, hogy most mindenféle mesterséges eszközökre van szüksége, hogy aztán mint bevégzett egészet adhassa át természetes fejlődésének?

Miért? Mert midőn Tisza megalkotta a koncepciót (igazán megérdemli ezt a nevet), akkor a nemzeti lelkesedés és részvét nyíltan kifejezett akaratát érezte át s annak a behatása alatt fogamzott meg remekül keresztülvitt terve; ha aztán hűlt a lelkesedés arról ő nem tehet, ő tervét nem csinálhatja át mindennap az érzelmek folytonos hullámzása szerint.

Olyannak kell lenni a városnak, aminőnek azt szerették volna látni a magyarok azon percben, midőn szívök a nagy csapás által meglágyítva, jobbakká, áldozatkészebbekké tette őket.

Szegednek mindent meg kell adni, amit Tisza kíván. Mert amit mi e város számára szívünkben adtunk, szavakkal, tettel is kifejezve, az »carta bianca« volt. Az ő dolga az, mit ír bele.

Van Szeged városában egy érdekes városi tanácsnok, aki arról nevezetes, hogy neki van a legkopottabb kalapja, s hogy nem ő találta fel a puskaport.

Sovány, vézna ember, originális gondolkozásmóddal, telve fanatikus szerelemmel városa iránt, - mert a szeretet halavány szó a szegediek lokalis-patriotizmusára.

Ez a tanácsnok már ezelőtt tíz évvel hajtotta örökre nagy komolyan:

- Hm! Gyerekek! Szegedből sose lesz addig semmi, míg külön minisztériuma nem lészen s míg az átkos kormány nem fizeti érte az adót!

Akkor sokat nevették ezt a bolondos beszédet, s bizony nem hitte volna el senki, hogy az szórul szóra beteljesedik egyszer.

Ma már ott a külön minisztérium: Tisza Lajos - s fizeti az adót is az átkos kormány.

Szeged hát boldog ma már s ma még.

De a különminiszter elmegy a jövő év végén s az óriásilag megnagyobbodott terhek is átesnek egészen a város vállaira.

Gondoskodni kell minden módon, hogy össze ne roskadjon alattok.

IV. Milyen a magyar iparos?

Ami unalmas volt, azt már mind előre bocsátottam, most egészen bátran át lehet csapni érdekesebb témákra. Csatangoljuk be egy kicsit a várost s lássuk legelőbb is, hogy terem a hírös szögedi bicska.

Hát azt bizony Sziráki uram csinálná - ha csinálná. Őneki adatott meg az égiektől az a különös talentum, hogy akár nyél, akár penge dolgában túltegyen a földkerekség minden bicskacsinálóján.

Van is becsülete az ő készítményének; aki csak megfordul Szegeden, mind ellátogat az ő boltjába s úgy veszi onnan a halalakú bicskát, mintha ingyen adnák; semmi árt nem tart érte túlságosnak. Ajándékba valósággal nem lehetne becsesebb tárgyat vinni ennél. Boldog, akinek ilyen jut. Még az unokáira is ráhagyja testámentumban s azok is megemlegetik, hogy: »ni, a nagyapánk bicskája, mégpedig nem bolondság, hanem valóságos Szirákitól való szegedi bicska«.

Hát azt hinné ezek után az ember, hogy ez a Sziráki bizonyosan valami nábob, akinek gyárai vannak, s aki az egész világba szállítja méltó hírnevet szerzett iparcikkeit, akinek ügynökei vannak Londonban, Párizsban, Amsterdamban, New Yorkban s mindenfelé.

Oh, dehogy, dehogy! Eszeágában sincsen Sziráki uramnak ilyen bolondság! Igaz, hogy ez így lehetne, hanem hát ő bőven meg van elégedve azzal is, ha Szeged környékén az ő bicskáival szelik a szalonnát az atyafiak. Már a hódmezővásárhelyi embertől szinte irigyli. Jó annak a fanyelű bicsak is!

Sziráki uram kevély arra, hogy az ő pengéje örökké való, s kivált arra büszke, ha szemtől szembe megdicséri a komája, vagy a sógora, hogy »no, Sziráki uram, ez aztán bicska!«

Hanem világelterjedésre éppen nem gondol, az meg alkalmasint még csak az eszében sem fordult meg sohasem, hogy valami üzleti hasznot húzzon az ő renoméjából.

Történt ugyan nemrég, hogy egy londoni cég egyszerre tízezer darab bicsakot akart nála megrendelni egy ügyvivője által, de Sziráki uram a szeme közé nevetett az ügyvivőnek.

- Tízezer bicska. Tegye az úr bolonddá az öregapját! Hiszen annyi bicskát talán nem is lehet csinálni.

- De ha egyszer komolyan megrendelem.

Sziráki uram ötölt-hatolt, hímezett-hámozott. Nagyon kellemetlenül érintette ez a dolog.

- Hát tudja kérem, az nagyon messze van ide (már t. i hogy London van nagyon messze). Aztán kérem, mire való volna neki egyszerre tízezer bicska? (Már t. i. a londoni cégnek.) Nem okos beszéd az ilyen... igaz is, nem is.

- De kérem, ha kételkedik, azonnal, deponálom a pénzt a közjegyzőnél. Hát jó lesz ez? Mi?

Most aztán még nagyobb zavarba jött a híres iparos.

- No, ezt meg éppen nem akarom. Az lehetetlen. Hanem tudja mit, egy-két bicskát a maga kedvéért, szívesen csinálok az angliusnak prezentbe... Azt megteszem, hanem annyi töméntelen... Ejh, hát úgy nézek én ki, mint akit mindenre rá lehet venni? Hagyjanak nekem békét...

Sziráki urammal igen nehéz boldogulni, ha egyszer megköti magát.

Némelykor alig van harminc-negyven kész bicska a boltjában, s mikor vevők jönnek, nem ritkán esik meg, hogy nem találnak olyan formájú kést, aminőt keresnek; »most nincs az a fajta készen«, ez a felelet.

- Mikor lesz? - kérdi a vevő?

- Hja, azt nem lehet tudni - feleli vállat vonva. - Most a mezei munka miatt nem dolgozhatunk.

Sziráki uram ugyanis mind elviszi ilyenkor a legényeit kukoricát kapálni, s szénát gyűjteni: az éppen nem jutván eszébe, hogy ezek vele együtt valóságos művészek, kik tíz forintot teremtenének addig az ipar terén, míg itt egy nyolcvan krajcáros napszámot pótolnak.

Hanem iszen azért magyar ember Sziráki uram, hogy ilyen legyen, ne értsen az üzlethez s ne csiklandozza a nyereségvágy.

Mikor nemrég ott voltunk a boltjában s majd minden kész bicskáját megvettük, dühösen nézett reánk, hogy hát neki is hagyjunk valamit.

Tisza Lajos megpróbálta lendíteni ez iparágon is: saját maga csinált mintát, egy nagy harcsaalakú nyelet rajzolván meg, mely aztán olyan művészi alakot öltött a Sziráki uram ügyes kezei közt, hogy gyönyörűség megnézni. A kész díszbicska igazi furórét csinált. Mint raritást mutogatta Tisza Lajos mindenkinek. És mindenkinek az a véleménye, hogy Budapesten méregdrágán vennék meg az ilyen ízléses stílszerű késeket, s okos ember meggazdagodnék belőlük - csak éppen Sziráki uram nem talál az új formátumon semmi különöset. Némely ember néha megkívánja s rendel egyet nála személyesen.

Ha Sziráki uramat véletlenül jó kedvében találta, hát az akkor gondolkozik egy kicsit, azután nyájas gráciával megígéri, hogy mihelyt ráér, hát csinál még egyet - úgy a jövő hónap végefelé.

V. A színészet

Semmi sincs most inkább előtérbe tolva a körülmények által, mint a szegedi színházba járó közönség. Az épülő állandó színház folytán úgy tekintik nagyon sokan a jó szegedieket, mint egy új Kaliforniát. Számosan folyamodtak már eddig is s fognak még ezután.

De hát valóban aranybánya-e ez a közönség?

Én azt hiszem, hogy túlzottak e tekintetben a remények. Szegednek csak egy színházi közönsége van s ez is az unatkozókból áll. Az »egy« közönséget úgy értem, hogy egy ugyanazon darabra egymásután két tele házat nem lehet csinálni. S ez a kritériuma annak, hogy lehet a bizonyos fokon túl emelni a színielőadások nivóját?

A jobbak azon törekvése is keveset fog eredményezni, hogy önálló dráma-irodalmat is szeretnének. Persze ez érne a legtöbbet, a színház auktoritását, a szegedi színészet fontosságát nagyban emelné, de bizony csak annyit lehet elérni, sem írhat olyan színháznak darabot, mely csak egyszer, legfeljebb kétszer képes azt előadni. Se író, se színház ilyenből hasznot nem húz.

Azért hát nem olyan kész kincsesbánya az, mint az avatatlanok gondolják, kik látván a kiválóbbak nyüzsgölődését szinte vérszemet kaptak a szegedi színházra, s most egész érdekharc fejlődik ki a kulisszák mögött érte.

Nem az, de lehet azzá idővel, ügyes, tekintélyes, szakavatott és főleg tiszta kezekben. Mert az anyag megvan hozzá. Nagy anyag. Hetvenezer ember, aki magyarul beszél. Ennyi lélek nem esik a három budapesti színházra.

Csakhogy ezek még nyers lelkek. Ugyancsak varga legyen és nem molnár, aki ezeket kikészíti - rendes publikumnak. Ami a mostani állapotokat illeti - csak egy kicsit kell betekintenünk hétköznap a színházba, hogy lássuk hányadán állnak a dolgok.

A páholyokban jobbadán a zsidók ülnek és a hivatalnokok. A földszinten hasonlóan, csak itt-ott látszik egy úgynevezett polgárné. Mert a polgárok határozottan nem járnak a színházba. A férj elkíséri nejét a színházig s aztán a szomszéd korcsmában várja be az előadás végét, hogy ismét hazakísérhesse. Olyanforma a fölfogás, hogy meglett embernek tán derogál is a komédiába menni. A színház határozottan az ifjúságé.

Hanem vasárnap azután megtelik a földszint is, az óriási karzat is a köznéppel, melynek ilyenkor mindenáron népszínmű kell.

Itt kell keresni a jövő publikumát. Ezeknek kell a hétköznap estéit átvarázsolni vasárnap estékké, s akkor aztán lehet valamit csinálni.

VI. A kis Réthi Laura

Ha már szóltunk a színészetről, mondjunk valamit a színészekről is, mert hát aminők, olyanok, de ott is vannak nevezetességek.

Kedvenceknek mindég lenni kell mindenütt. Ha Prielle Kornélia nem élne, akkor is volna bizonyosan egy legnagyobb művésznő. A nagyság éppen olyan relatív, mint a szépség.

Próbálja meg valaki összeszedni az országból a legcsúnyább hetven asszonyt (az ám az ötlet), azokkal zárkózzék el egy puszta szigetre s jót állok érte, egy esztendő alatt, mikor még csúnyábbak lesznek, gyönyörűeknek fogja őket találni.

De miért is beszélem én ezt? Hiszen talán összefüggés sincs abban és ebben az elmondandó dologban, hogy egy kedves, igénytelen tavalyi ismerősünket már valóságos művésznőnek találtuk Szegeden - szegedi szemmel. A kis Réthi Laura az.

Itt Budapesten még csak olyan gyerekszámba ment a Népszínháznál. Kedves arcocska, némi hasonlatossággal Blahánéhoz, kellemes mozdulatok, rokonszenves hang s egyéb semmi.

Hja! Megváltozott a panoráma! Itt már nincsenek nagy fák, erős tölgyek. Kopár síkság terül el, minélfogva a kis csemete veti a legnagyobb árnyékot, az ő levelein játszik a napfény.

- Ki itt a primadonna - kérdeztük egy ottani habituétől.

- Réthi Laura - mondá.

- Lehetetlen! Hát nem Krecsányi Sarolta?

- Az volna tulajdonképpen, hanem Réthi Laura a kedvenc.

- Persze... hogyne! Laurája minden jóravaló színháznak kell hogy legyen!

- Az ám... hüm...

- És hogy nőtt meg a kicsike olyan gyorsan?

- A melegágyban, uram. Hja, az a színpad! Az valóságos melegágy.

- Természetesen... mert itt alkalmasint több levegője volt hozzá.

- Már az úgy van, pedig... őt tapsolják, az ő nevét keresik a színi cédulán, neki nyílnak a virágok a szegedi kertekben.

Este megnéztük a színházban. És csakugyan, a mi kis Réthi Lauránk, akit egy látványos darab epizód-szerepében láttunk utoljára, most már valóságos darabmentő. Szépen énekel, érzéssel játszik, kellemmel mozog. Vagy ő öregedett nagyon sokat egy év óta, vagy mi fiatalodtunk nagyon sokat két nap óta.

Vagy egyik se - hanem talán olyan, mint némely kép. A szegényesebb keret emeli ki.

A férfi színészek közül Makó a közönség kedvence. Ez is tehetséges ember - csakhogy már nem éppen fiatal. Kár volt a vidéknek. De már ezzel elkéstünk, hanem a kis Réthi Laurára még írhatjuk, hogy kár lenne a vidéknek.

A Szegedi Hiradó kifakad azon, hogy a fővárosból már két színész is aspirál a szegedi színházra, s az ott járt három írót is azzal gyanúsítja, hogy bizonyosan ők is korteskedni jártak ott valakinek érdekében. Biztosítjuk, hogy azok az írók éppen nem jártak ott korteskedni, s azt tanácsoljuk a derék lapnak, hogy óvatosabb legyen a lólábakkal, mert nagyon is kilátszik, hogy neki vannak célzatai - amikor gúnyolódni igyekszik afölött, hogy »a fővárosból akarják őket gyámolítani«. Azt hisszük, hogy ennek örülhet Szeged, s még azon esetben is, ha a Szegedi Hiradónak odahaza volna már »készen« valami más jelöltje, mert a Feleki Miklósok és Szigeti Imrék nem szaladgálnak falkaszámra Szegeden, hogy csak fogni kellene belőlük egyet. Szeged intelligens köreiben bizonyára lesz annyi jó érzet, hogy e tendenciózus közleményből kiérzik, hogy otthon akarja rátenni valaki a tenyerét a zsírosnak ígérkező koncra - miután tudtunkkal a hivatottak mégiscsak itt Pesten vannak s nem Kutyabagoson, ahová azokat a rusztikus észjárással kapcáskodó helyi orákulum képzeli - a jó haszon fejében. Hanem hát vannak »illetékes kezek« Szegeden, s egész megnyugvással léphet a sorompóba mindaz, aki érzi magában az erőt többet tudva tenni a többieknél; meg vagyunk győződve, ez egyszer nem fogja a korteskedés elnyomni az igazi szegedi érdeket (mint ez eddig sokszor volt), mert az ügyet a királyi biztos is szívén hordja, ami garancia arra, hogy az fogja megkapni a színházat, aki legjobban megérdemli, még ha véletlenül fővárosi ember is s nincs komaságban a Szegedi Hiradóval.

*

A szegedi színházért Nagy Vincén kívül, akinek háta mögött hír szerint egy százkezű színházi üzletember áll, még a következők pályáznak: Feleki Miklós és Szigeti Imre, nemzeti színházi tagok, Krecsányi Ignác és Aradi Gerő színigazgatók és Nagy Sándor, a »Szeg. Hir.« szerkesztője. Értesülésünk szerint a legtöbb sansza van Feleki Miklósnak és Aradi Gerőnek.

Érdekes premierje volt ma a Nemzeti Színháznak; ifj. Ábrányi Kornél új, négyfelvonásos drámáját adták.

Oly ritka nálunk egy új számbavehető színmű, s oly kiváló írói talentum a darab szerzője, hogy méltán eseményszerű jelleget öltött a mai előadás. Fokozta az érdeklődést az, hogy a műnek már előre jó híre kelt s hogy a jelen társadalomból van véve, mert ma már csak ez hódít (példa rá Csiky), s nem mesés országból vett lehetetlen motivumokra épített regék, aminőket Csiky előtt előszeretettel dolgoztak fel íróink nem ritkán sikerrel is, mint a »Csók« szerzője, de a »Csók« is addig volt jó, míg meg nem kóstoltuk a többet.

A színház zsúfolásig megtelt. Az idő előhaladottsága folytán csak röviden kell írnunk ma, konstatálhatván a hatást, melyet az irigység sem tagadhat meg a Marianne-tól.

Ábrányi Kornél egyike azoknak az íróknak, akik a legmagasabb eszközökkel dolgoznak. Erős társadalmi problémákat és összeütközéseket állít fel s azok közt biztos kézzel mozog. Nem jár a felületen, hanem a mélyebb vonásokat hozza fel, az olcsóbb eszközöket megveti s a pszichológia törvényei elől eltolja a hatásvadászat tarka festékét. Ábrányi Kornél nem tud középszerű lenni. Vagy - vagy! Ez a jelszava.

Akik irodalmi működését ismerik, azok nem ütköznének meg azon, ha egy nap valaki azzal a hírrel állna elő:

»Ábrányi egy remek művet írt, aminőhez fogható alig van.«

És nem ütköznének meg azon sem, ha valaki ezt mondaná:

»Nagyon, de nagyon gyönge dolgot csinált.«

Mert Ábrányi összes működése arról tanúskodik, hogy roppant erő van benne.

De mindenik munkája arról is tanúskodik, hogy »no, ez még nem az a bizonyos.«

Hát Marianne? Ez se! Még ez sem az! Valljuk meg őszintén, hogy nem, hanem már olyan közel áll hozzá, hogy látjuk belőle azt a másikat, ami majd jön.

Mi a hibája hát a Marianne-nak? Semmi - és mégis.

Ezekhez a nagyhatású jelenetekhez, melyek művészi kézzel hatalmas erővel vannak szembeállítva, nem látszanak-e közönségeseknek, kissé színteleneknek ezek az emberek? Hát a staffage-dialógok nem-e kevéssé pongyola keret a gyönyörű képekhez? Úgy látszik, igazán úgy tetszik az embernek, hogy ez a darab jobb volna valamivel (legalább a laikus nézőnek), ha rosszabb volna. És ez nem ellentmondás. Mert egyöntetűbb lenne s nem zavarná az összhatást az, hogy egy helyütt magasan csapkod a költő vénája, más helyütt nem elég jellemző ahhoz képest, sőt néhol egészen felesleges egy-egy kedvetlenebbül írt jelenet.

A darab meséje rövidre fogva nem annyira Marianne-, mint inkább férjének, a gonosz Omodé Adorján grófnak szomorú története. A gróf oktalan gyanúba veszi Marianne-t, hogy az oda, hozzájuk követjelöltnek érkezett, plebejus származású Várkonyival (Nagy Imre) viszonya van, nejével durván bánik, sőt azt egyszer lovaglás közben ostorával is meg akarta ütni, mire Marianne (Helvey Laura) egy szomszéd kastélyba menekül, hol Várkonyi is tartózkodik. - Adorján követi, s a dologból véres párbaj lesz, melyben a nemes gondolkozású Várkonyi majdnem halálos sebet kap. Sebéből azonban kigyógyul, s a negyedik felvonásban képviselővé is megválasztják. A fiatal Omodé, ki eleinte ellenjelöltet állít vele szemben, megbánván bűneit, magába száll, megsajnálja, hogy angyal-ártatlanságú nejével rosszul bánt, maga is Várkonyira szavaz, s hogy nejét, ki Várkonyit csak plátóilag szereti; szabaddá tegye, a leszavazás után főbe lövi magát.

Omodénak ez a hirtelen átváltozása és az első felvonás némi vontatottsága a darab egyedüli hibája s okozója annak, hogy egészen zajos tetszésben nem részesült. Nehány alakja, mint az öreg jószívű Kluger, Illésy Abellino gróf és Füzi kortes nemcsak eredetiek, hanem duzzadnak az élettől.

A Marianne határozottan azt a benyomást tette mindenkire, mint egy nagy tehetség műve, kiben azonban még az elbeszélő van túlsúlyban.

A felvonások közben többször hítták s meg is jelent nehányszor. A szereplők közül Náday nyújtotta a legtökéletesebb alakot, s Adorján Berta húzta a legtöbb hasznot, mert szerepével, melyet Csillag Teréz betegsége miatt csak az utolsó napon vett át, nem közönséges tehetségnek adta tanújelét. Átalában Abellino s Lillike szerelme mint tündöklő aranyszál fut végig a darabon, megszépítve a szinte túlegyszerű kelmét, amelyből szabva van. Holnap még visszatérünk az előadásra, melyet nagy, díszes közönség hallgatott. Az egyik páholyban ott láttuk Andrássy Gyula grófot is.

Karátsonyi Guidó gróf még hét óra előtt letelepedett a szögletpáholyába s lebocsátotta szempilláit.

»Rossz auspicium! - suttogták. - Az aluszékony gróf... isten őrizz!«

De ezt hatalmasan ellensúlyozta Futtaki berobogása. Futtaki itt! - futott keresztül a padsorokon a villanyozó hír. A lojálisabbak a királyi páholy felé hajították tekintetüket. Ha Futtaki itt, közel kell lennie az udvarnak is. Jó szerencse mindenképpen. Ahol Futtaki van, ott elevenség van. Itt ma ugyan nem unatkozik senki. A Karátsonyi varázs meg van törve.

A premier szellemes szerzője jól mondá már tegnap délben, hogy mi különbség egy színdarab és egy könyv sorsa között? Ez utóbbi fölött rendes perúton ítélnek, hozzászólanak, napokig pro és kontra, míg végre extraháltatik a végeredmény, - de a színmű fölött statáriummal megy a dolog. Itt nem várnak egy percet sem, nem hallgatják meg a józan ész okoskodásait, hanem eltörik a pálcát könnyedén, s kimondják a halálos szentenciát visszavonhatatlanul.

Az előcsarnokban megáll az ember s elnézi azt az élénk zsivajt, ami ott kifejlődik, a paruplikat, amint bordáik összecsapódnak, a kíváncsiságot az arcokon.

Egy színházi bennfentes jő s lihegve szól:

- Csillag Teréz megbetegedett. A kis Adorján Berta fogja játszani a szerepét.

- Hüm! Ez baj, ez már baj. Szerencsére hasonlít hozzá arcban, nem fogják észrevenni.

(S valóban nem lehet nagyobb dicséretet mondani Adorján kisasszonyra, mint, hogy egy lap csakugyan nem vette észre a személycserét.)

A premier-előadások finnyás közönsége mind összejött. Megkopott tokú gukkerek az oldalaikon, szigor a homlok ráncai közt, vagy pedig jóakaratú mosoly az ajkak körül. Minden, de minden olyan ünnepélyes.

Azután jönnek a főítélő bírák egyenkint: Keszler suhan be kifeszített mellel az egyik oldalajtón, majd Beöthy jön s Péterfy: leülnek a balszárnyon beszegni az egész padsort.

A centrumban Vadnai, Silberstein, a két főerősség. De ezek már nem bírák, hanem egy kevéssé diplomaták. Különösen Vadnai arcán sohase látszik a hatásból semmi. Begombolkozik minden elől. Neki csak a keze érez - ha ír vele.

Mikor aztán így együtt vannak valamennyien, kezd a kortina mozogni, felgördül a függöny... minden szem oda néz, mert jön a vádlott - a darab.

Solymosi meghatározta egyszer, hogy egy jó darabnak a legfőbb kelléke: a bajos jövés-menések a színpadon. S igaz is. Az embereknek jönni-menni kell s folytonosan viccelni, hogy a közönség ne érjen rá megbírálni őket.

A Marianne emberei azonban előkelő nagy urak, akik nem hízelegnek a canaille-nak, a plebsnek. Kimérten, komolyan és méltósággal viselik magokat...

A kis comtesse még a szerelmet is úgy szövi Abellinóval, s Marianne is akképp kompromittálja magát Várkonyival, hogy mi alig vesszük észre - csak Adorján gróf nagy haragjából sejtjük az egészet.

Szerencse, hogy a societas közül is jön egynehány néző. Andrássy Gyula gróf megérkezik s leül a baloldalon.

A színpadbeli mágnások mindjárt élénkebbek lesznek és kezdik melegíteni a közönséget.

Egy páholyban Falk Miksa feje is megjelenik, mire Andrássy behúzza a magáét. Falk az illúzióját rontja - még majd azt hiszi, hogy a delegációban vannak, pedig nem kellemes utóérzetet hozhatott el onnan az utolsó drámai konfliktusból.

Ugyanis a minap egy oldalvágással megkarcolta Falkot (mert Andrássy nagyon jól tudja, mitől lett beteg), mire Falk egy másik oldalvágással megkarcolta a grófot; Andrássy volt hívei és régi barátai hangos derültségre fakadtak az ő rovására s tapsoltak Falknak. Ragyogó mosoly támadt az arcokon. Az ilyen mosoly az utolsó fény, mely a nagy kaliberű életpályákat beszegi.

Ott ült sötéten: nem maradt már meg semmije a nagy múltból, csak még az egy Dóczi, a páholy hátterében.

Aztán ezek a bolond fiatal emberek ott a színpadon mégis hogy törik magukat, hogy futnak, hogy szaladnak, hogy verekednek egy hitvány mandátum s egy szép asszony miatt, akivel nem lehet semmire menni.

- Rettentő kegyetlen ember ez az Adorján! - suttogja egy fiatal asszonyka, zsebkendőjét emelve könnyes kék szemeihez.

- Ugyan mért kegyetlen? - förmed rá a férj. - Azért, mert megüti feleségét az ostorral? Adorján okos ember. Én magam is azt tenném, ha levelet mernél írni valakinek.

- Hallgass, te tigris, te vadállat! Neked nincs érzéked a poézis iránt.

- Ej, mondd meg nekem, mit tud megszeretni azon a skribleren?

- Nem hallod, szerencsétlen, milyen szép regényt írt?

- Nem olvastam.

- Eredj, te megtestesült próza.

A hangulat mindég jobban emelkedik. Ábrányi megnyerte az ütközetet. Felhangzik a taps; Karátsonyi Guidó nyitott szemekkel bámul a színpadra s figyelemmel kezdi kísérni az erényes asszony, Marianne, történetét.

Győry Vilmos arca tündöklik a boldogságtól, ő az egyedüli drámaíró, aki sikert óhajt kollégáinak; a kritikusok kezdenek nem lenni többé tisztában a darabbal, Balogh Tihamér behúzza a fejét a váll-lapockái közé. Sonnenfeld Zsigmond azon tűnődik, hogy Feuillet-hez vagy Sardou-hoz hasonlítható-e a szerző. Csak egy kis fekete, mérges kritikus rázza még fejét makacskodva:

»Jaj az olyan darabnak - dünnyögi -, amit a színészek nagyon dicsérnek.«

A harmadik felvonás azonban tökéletesen meghódítja az asszonyokat. Odavannak. Kis kezük erősen tapsol a derék nagyapónak, aki olyan nagyon szereti az unokáját. De a férfiaknak nem elég frivol a darab. Aztán ez az Adorján is lehetne valamivel becsületesebb ember. - Várkonyi pedig valamivel élelmesebb. - Kár az a szép asszony a zárdába.

Hát iszen ha csak az kell: előáll Adorján barátunk s olyan tökéletes gentlemanné válik a darab végén - hogy igazi öröme lehet benne a kaszinónak.

Ezer szerencséje! Futtaki éppen már indítványozni akarta az erkélybelieknek, hogy ki kell ballotírozni.

Nem lehet semmi panasz.

Az az egyetlen komisz ember volt a szereplők közt s az is főbe lövi magát a darab végén - s maradnak csupán a becsületes emberek a jóra fordult ügyeikkel.

Hm! Talán mégsem ismeri szerző az életet - vagy hogy megfordítva akarta bemutatni!

A darabnak vége van - az eső még mindig esik odakünn. Az emberek a télikabátjaik után törik magukat.

A publikum a foyerben, mialatt gombolózik, megalkotja a szentenciát:

»A darab színaranyból van csinálva - hanem hogy tartósabb legyen, nem ártott volna nemtelenebb ércet, egy kis tarkaságot is vegyíteni közé; mert a darab is hasonlít a nemességhez: mennél régibb lesz, annál jobb, s minél több elementummal van vegyítve annál jobbízű - csakhogy az igaz, nem mindig becsesebb.«

Andrássy pedig azt dörmögte a páholyajtót becsapva:

- Látod, látod, Kákay Aranyos. Én is gentleman vagyok. Eljöttem a darabodat megnézni, mert olyan szépen írtál énrólam. A darabod bizony sokkal gyengébb: mert az nem buktathat meg engem - sem pedig tégedet. Hanem azért azt mégsem teszem meg, amit Adorján, hogy rászavazzak. Egyszer se tapsoltam neked egész este, pedig megérdemlenéd - az ellenségeidtől.

Úgy van! Az Ábrányi Kornél barátjai - s barátja őneki az egész nemzet - csak akkor fognak igazán tapsolni, ha teljesen beváltja, amire ma ilyen hatalmas előleget adott a »Marianne«-ban.

Vajon neki bók-e, ha azt mondom, hogy ő a legokosabb ember az országban, vagy pedig az országnak nagy dehonesztáció?

Sem az egyik, sem a másik. Hanem nagy bók a zsidóknak, akik annyi szájas prókátor közül ki tudták választani maguknak.

A mi Eötvösünk éppen olyan, mint Jókainak valamelyik regényhőse, tud az mindent s kitelik tőle minden.

Az ember csak úgy apródonkint jön rá az egyes tulajdonságaira. A múltkor a Petőfi sírjáról írt a »Vasárnapi Újság«-ban, hol mértanilag kombinálja ki, hol esett el nagy nemzeti poétánk.

- Hát ezt honnan sejted? - kérdém tőle egy napon.

- Kiszámítottam - felelte ő -, kimércsikéltem én azt valamikor inzsellér koromban.

Másnap valami árvaügyekről volt szó. Ahhoz is ő értett legtöbbet.

- Micsoda munkában olvastad ezeket?

- Úgy magamtól jöttem rá: megyei hivatalnok koromban.

Ezután rátért a beszéd az Eszterházy-hercegekre; ezeket meg már úgy ismerte, mint a tulajdon tenyerét.

A csodálkozás fogott el.

- Pedig hát hogyne tudnám; hiszen eleget vittem a pöreiket fiskális koromban.

Beszéltünk aztán a Napoleon elleni inszurrekciórul, mindent tudott, az összes inszurgensek vezeték- és keresztneveire emlékszik, azt is el tudná talán még mondani, hogy mit reggelizett Izsépi István uram, mikor Komáromnál tábort ütött, mit írt haza a feleségének Szúdy László uram az ütközet előtti reggelen. Nagy szemeket meresztettem rá - de már nem mertem megkérdezni, mert hátha erre is azt feleli:

- Hja, ez mind így volt, öcsém. Magam is kóstoltam én abból (már t. i. a reggeliből is, az asszonyból is) valamikor inszurgens koromban.

Egyszóval minden volt már Eötvös Károly, csak még filoszemita nem volt soha. Most már meg akarta ezt is próbálni. S ez is egészen jól áll neki - mert mint a jeles színész, olyan mélyen átérzi szerepét, hogy az az igaz - amit játszik.

Mikor megírta híres elaboratumát a »dadai hulláról«, Horánszky csodálkozva lökte meg Funtákot: »No, most beszélj már, pupák!«... Mindent, de mindent elmondott előlük.

Csakhogy neki még ez sem elég. A legnagyobb fegyverét is előveszi: az adomáit. S ezek igazi parittyakövek az ő kezében.

Semmi sem olyan engesztelő, mint a humor. Ha odaül egy-egy antiszemita asztalhoz vacsorálni, s szóhoz engedik jutni (pedig muszáj engedni, mert ő a legjobb ízű elbeszélő az országban), biztosra lehet venni, hogy az egész társaság úgy fekszik le vacsora után, mint zsidóbarát. Ha az Ónodyaknak taktikája volna, valami orvossal kellene trafikálniok, hogy tiltsa el a vacsorálásoktól.

S mindezt olyan észrevétlenül teszi, mint a doktor a gyerekekkel, mikor cukorban adja be nekik a belladonnát.

...Veszprém megyében történt, - hát persze hogy ott történt. Volt ott egy öreg bíró, ki nagy igazságszeretetéről és bölcsességéről tette magát ismeretessé.

Egyszer beállít a sedria elé egy zsidó és egy keresztény, s valami bűnügyről tárgyalnak egymás közt, nagy élénkséggel, amint ez már szokás a szembesítéseknél, vádló és vádlott, vagy - mint Csemegi mondaná - a terhelt között.

Az öreg bíró, kinek rendesen döntő szokott lenni a véleménye, s amennyiben azt tárgyalás közben nyilvánítja, némelykor informáló is, hallgatja... hallgatja egy darabig, oda is figyelve, nem is, midőn egy fiatalabb bíró tiszteletteljesen meginterpellálja:

- Mit gondol, kedves urambátyám?

- Azt, hogy megérdemli a félévi börtönt testvérek közt is.

- Nem lesz egy kicsit sok? - véli habozva a legfiatalabb bíró.

- Megérdemli ez a huncut zsidó, édes öcsém...

- Mit? A zsidó? A zsidót gondolja, urambátyám? Hiszen nem a zsidó a vádlott!

Az öreg röstelkedve morogta azután:

- Hüm... hát persze, hogy... Ühüm, hm... Az ördög tudná hát, hogy van, hüm! Mit kérdezitek az embert, ha ti jobban tudjátok, hm.

S e gixer után az öreg máskor jobban vigyázott aztán az auktoritásra.

Vigyázzatok, gyerekek, azt mondom, ezzel az eszlári kérdéssel, mert bizony el talál fogyni az auktoritás.

Tudniillik Eötvös beszéli ezt el ilyenforma hangon. Van neki húsz-huszonöt ilyen pogány hangulatcsináló adomája, s azokat kiereszti mint megannyi ostort pattogtatva velük a fejünk fölött.

S annyiban igazat adunk neki, hogy az auktoritás csakugyan fogy - de az ő puskapora nem: habár egy kicsit nedves még ekkoráig az is.

A mi kedves Eötvös Károlyunkat (mert kedves volna ő, ha nem lenne olyan nagyon harapós) valaki elnevezte egyszer »nagy visszaemlékező«-nek, mivel ő szokott eltemetni minden embert, ő búcsúztatja el s ír róla visszaemlékezéseket.

Ez a megrögzött szokása annyira megy, hogy az emberek, ha összevesznek, azt kívánják egymásnak: »Emlékezzék rád vissza Eötvös minél előbb!«

S ezt a jogát a halál is respektálja. A dolog annyira megy, hogy ha ő vidéken utazik, nevezetes emberek addig nem halnak - hogy ő visszaemlékezhessék.

Hanem azt már mégse hitte senki, miszerint annyira viszi a szenvedélye, hogy azt az egyetlen egy személyt, a dadai hullát, aki tudtán kívül hunyt el, még a sírjából is kiásatja - hogy még egyszer visszaemlékezhessék.

Nini, biz isten azon vesszük magunkat észre, hogy már gróf Teleki Sándor sem egészen fiatal ember!... Maholnap már oda fog kelleni írni a könyveire: írta »idősb gróf Teleki Sándor«, mert van már egy ifjabb Teleki Sándor írónk is, - a fia. Biz az amilyen kemény gyerek, éppen úgy ki találja szorítani az édesapját az emlékekben, mint a bálozó kislány a mamáját. Mert egy Teleki Sándor csakugyan kevés ennek az országnak, de már kettő sok - mivelhogy nem marad sem meghódítani, sem megírni való nekünk többieknek, miattuk.

A fiatal Sándor szép sugárnövésű, legény, de még nagyon fiatal, a császárt is csak az imént szolgálta még ki, de a múzsáknak már esküdt jó barátja, mert a Telekiek soha nem tévesztik szem elől, hogy a múzsák a nőnemhez tartoznak, s illik úgy futva, útközben megudvarolni őket is.

Hanem hát persze még csak amolyan szerelmes apród a múzsák udvarában a mi Sándorunk, aki már ivott a Hippokrene forrásából, de még nem itta le magát: a bor gőze majd csak később fogja átjárni. Írt már egy-két csinos költeményt, fordított is egyetmást elég sikerülten, s valószínű, hogy sok örömünk lesz még belőle valamikor.

De még most csak kezdő s kivált az volt jó másfél évvel ezelőtt, mikor a Petőfi-Társasággal ő is kirándult Kiskőrösre, a Petőfi-házra illesztendő emléktábla-ünnepélyre, mely örökké emlékezetes marad arról a ragyogó beszédről, melyet ott Jókai tartott.

Kiskőrös színe-java igen pompásan fogadta a kirándult írókat (amire nézve elég nagy bizonyság, hogy ők maguk leszólják a fogadtatást) s roppant érdeklődést tanúsított mindenki a leutazott nagyok iránt. Kicsoda ez vagy amaz? Hogy hívják? Ez volna az a György Aladár? Hát Bartók melyik? Itt van-e Ábrányi Kornél is? És az a nagy fej azzal a serte hajjal ugyan ki-e?

Ezer alakban merült fel a kíváncsiság: mely nemegyszer végződött elégedetlenségben is. Mert a notabilitások között voltak bizony olyanok is, akiknek sohase hallotta hírét a kiskőrösi ember.

- Hát ez a fiatal gyerek ugyan kicsoda? - kérdé Szanától az egyik honorácior a fiatal Teleki grófra mutatva, s volt valami hányavetiség a hangjában, amint megtoldá a kérdését? - Ez is író? Mi?

- Micsoda? - vág bele Szana Tamás, ki azonnal látta, hogy emberére akadt. - Ha író-e ez? Uram, ehhez képest Jókai is semmi!

- Lehetetlen! - mondja a honorácior elképedve.

- Ez a világ-zseni! Nagy író - gyulladozik Szana a legkomolyabb képpel.

- Ilyen fiatalon? - rebegé még mindig hüledezve a kiskőrösi ember. - S hogy még eddig semmit se tudtunk róla! Vajon én istenem, mit írt hát?

No, erre aztán megeresztette Szana a szapora beszédét.

- Nem írt ez a fiatal ember még semmit, édes uram. Jókai drága pénzzel fizeti, hogy ne írjon, mert ha írna, azonnal elhomályosítaná...

- Szörnyűség - hebegé a honorácior.

- Jókai annyira fél tőle, uram, hogy éjjel-nappal magával hordja, vele alszik egy szobában, tollat, plajbászt elszed tőle, hogy ne írhasson a falra se... mert mindjárt kitudódnék, hogy ő a nagyobb.

A derék cívis áhítatteljesen pislogott a kis gróf felé, azután soká csóválta a fejét tűnődve.

- Isten úgyse, mégsem szép - dünnyögé -, mégse rendes dolog ettől a Jókaitól!

Alkalmasint tovább adta aztán a pikáns titkot, mert a fiatal Teleki nem győzött csodálkozni, miért bánnak vele egyszerre olyan nagy tisztelettel a kőrösiek: az asztalfőre ültetik Jókai mellé, s ha toasztíroznak, az ő arcáról nézik a megelégedést, ha szivarra gyújt, ötven kéz nyúl a gyufa után és a többi meg a többi.

Végre is megnyugodott abban, hogy a »szent birodalmi grófság« csinálja azt a nagy effektust, s kezdte kevésre nézni a derék kiskőrösieket - mert egyszer se nézett a Szana Tamás ravasz arcára.