Azt mondják, hogy bálból sohasem megy férjhez az ember - már t.i. ha az ember leány vagy özvegyasszony - és ebben van is valami. Az öregek tömérdek bölcsességet téteményeztek le az ilyen alapmondásokba.

Hanem ami áll a bálokra, nem áll az úgynevezett majálisokra. A majálisokra sokkal gyanútlanabbul lép az ember, már t.i. az olyan ember, aki »becsületes embernek« készül, sokkal őszintébben, szívét megnyitva a benyomásoknak.

A bálterem ajtajára az van írva K. V. és azt így olvassák »Cave«. Minden hamis ott, ami csak van, a gallyak, a virágok, amikkel a lépcsőházat díszítik, a mosoly, mely az arcokon tündököl, a nyíl, mely a szemekben ég, hamis a ropogó selyem, a csillogó gyémánt. Minden díszítve, erőszakolva van széppé. Ha a valóságot akarjuk, redukálni kell a látszatot.

Egészen más a majális és juniális. Itt az igazi természet a dísz. Zöld lombok integetnek édesen, valódi fák árnyéka üdíti fel a szerelemtől kipirult homlokot. A ruha sem olyan keresett a hölgyeken, a természet fénye mellett csak az egyszerűségnek van jogosultsága. Ékszer nem kell ide. Minden bokorban nyílik egy-egy vadrózsa künn az erdőn, s nincs az az ékszerész a világon, aki annál szebbet csinálna.

Egyszóval a juniális az, ahol biztosan férjhez lehet menni.

A természet a legnagyobb közvetítő. A holdvilág fénye szebb, mint a gázcsillárok. A föld párája olyan, mint a mámorító lehelet, bokrok, füvek, melyek arra ösztönöznek, hogy az ifjú, ha tisztességes szándéka van, szavakba öntse.

Egy német statisztikus, aki ráért (de hát melyik statisztikus nem ér rá?) kiszámította, hogy négyszer több házasság köttetett egy év alatt a lampionok, mint a gázcsillárok fénye mellett.

Igaz, hogy a mi közmondásunk szerint így is nagyon kevés nő jutna főkötő alá, mert ha egyetlen nő sem megy férjhez a bálokból, kevés vigasztalás, hogy a majálisokról aztán négyszer annyinak van kelendősége.

No, de nem kell a dolgot szorosan venni. Annyi bizonyos, hogy a lampionok fénye bizalmat keltőbb. Sárga bogarak, éji pillangók szabadon körülröpködik, s mindjárt meg lehet őket szólítani:

- Csak azt mondd meg: rózsámé leszek-e?

A juniálisok előkészítő oskolái a báloknak. A »bakfischek«, ezek a kedves golyhók itt tanulnak meg »úszni«.

Az isteni együgyűség nem ritka itt a - rövid szoknyácskákban.

De mire ezeknek a szoknyáknak sleppje nő - azalatt már a mennyei együgyűségből mester lett.

A »mestereket« aztán a bálban találjuk. Ott a tágabb tér ügyes tevékenységüknek.

Milyen különös ellentétek!

A kis bakfisch mindenáron nagyleányt szeretne adni a majálisokon, de nem sikerül neki.

Mikor meg aztán nagylánnyá lesz, bakfischt játszik a bálokon és sikerül neki.

Csakhogy, mondom, az az átkozott redukálás van ott - a látszat ellenségeképpen.

Uraim és hölgyeim, hallgassák meg az én jó tanácsomat, amit a nyári évadra nyújtok, járjanak a juniálisokra. Úgyis most van a szezonjuk.

Becsüljétek meg, uraim, a rövid ruhát, s becsüljétek meg, hölgyeim, a helyet, ahol nektek többet hisznek el - s ahol nem redukálnak.

Egy vén táncos

Kállay Béni 1864. évben jött Pestre, hogy a politikai pályának szentelje magát. Itt megismerkedett Joszipovits Szilárd szerb pappal, ki a városi és megyei életben kiváló szerepet játszott. Ez azt tanácsolta Kállaynak, tanuljon szerbül és lépjen föl a következő, 1865. évben mint képviselőjelölt a szentendrei választókerületben.

Kállay a szerb paptól leckéket vett és oly gyorsan elsajátította a szerb nyelvet, hogy már az 1865. év tavaszán tanítójával Szentendrére utazván, a város honorácioraival, akiknek bemutatták, folyékonyan társalgott szerb nyelven. Szeretetreméltó modorával azonnal megnyerte a lakosság, különösen a nők rokonszenvét, és az eredmény az lett, hogy kikiáltották képviselőjelöltnek.

A szentendrei választókerület egyike az ország legnagyobb választókerületeinek, 32 község, 6000 választóval tartozik hozzá. Nemzetiségükre nézve vannak közöttük magyarok, németek, szerbek és tótok. A választókerület fő- és székhelye Szentendre, rendezett tanácsú város, 4000 lakossal. Ott székel a budai görög keleti püspök is.

Kállay beutazta választókerületét; mindenütt lelkesen fogadták, elmondotta programbeszédjét három nyelven, és megválasztása biztosnak látszott. Szentendre város honoráciorai vetélkedtek az ünnepélyek rendezésében és a többi között közvetlenül a választás előtt kirándulást rendeztek képviselőjelöltjük tiszteletére az »öreg víz«-hez, a város legszebb helyére.

Az »öreg víz« gyönyörű vidéken, egy erdő szélén fekszik és forrása kitűnő ivóvizet szolgáltat. Minden idegent, ki Szentendrére jön, ehhez a forráshoz vezetik és mielőtt innék belőle, megkeresztelik, »hogy mindig gondoljon azokra, kik őt megszerették«. A forrás nevét az öreg Popovics Dénes püspöktől kapta, ki mindennap innen hordatta házához az ivóvizet.

Az ünnepély a vendéghez méltó volt. Midőn a pohárköszöntőkre került a sor, Kállay tanítója, a szerb pap formaszerint megkeresztelte őt a »Szrboljub« (szerb-barát) névre. Mindenki üdvözölte az újonnan megkereszteltet, és senki sem gondolt arra, hogy ez a keresztelő meg fogja buktatni Kállayt.

Néhány napra reá megtörtént a választás. Kevéssel előbb ellenjelöltet állítottak föl Horváth László személyében. A kerület református választói megharagudtak a szerb keresztelő miatt Kállayra, aki tudvalevőleg református, és mindent elkövettek Kállay megbuktatására. Sikerült is nekik. Kállay 22 szavazattal kisebbségben maradt. A keresztelő papot püspöke hat hétre fölfüggesztette a papi funkcióktól, és még ma is meg van róla a nép győződve, hogy Kállay csakis a szerb keresztelő miatt bukott meg.

Hogy Kállay nem örömest emlékszik Szentendrére, azt 1875-ben bebizonyította. Ekkor ismét fölajánlották neki az ottani mandátumot, de ő nem fogadta el.

Aki Budapest társadalmi életének külső részét meg akarja ösmerni, annak okvetlenül be kell néznie a Redoute előtti kioszkba, vagy ahogy közönségesen mondják: »Hangli«-ba.

Ez a kioszk nagy specialitás a fővárosban.

Sehol a világ egyetlen nagy városában sincsenek olyan élesen elkülönítve az egyes osztályok, mint Budapesten. A főurak nem járnak a kávéházakba, sem a nyilvános vendéglőkbe, egész életük a kaszinóban folyik le: ott esznek, biliárdoznak, ott kártyáznak, ott politizálnak, egyszóval mindent ott csinálnak; a politikusoknak megvannak a maguk klubjaik s azonfelül apró klikkekre szaggatva egymás között, a fővárosi életbe bele nem merülnek, hanem igazi »diák-forradalmat« alkotnak, éppen úgy az írók is.

Még hátra volna a középosztály, a fővárosban lakó nemesség, mely az itteni úri társadalom zömét teszi. No, ez van aztán még csak körülbástyázva előítéletekkel, kevélységgel. Az idegen, ki bár hónapokat időz Budapesten, sohasem látja meg e nemességet sehol. Láthatlanná teszi az magát, elzárkózik, együtt él, egymáshoz jár s nem vegyül sehova.

Innen van az, hogy az ide tapasztalást szerezni járó idegenek olyan nagy bolondságokat irkálnak rólunk, mert itt járnak köztünk, de sohase láthatnak minket.

Hanem örökké és mindenütt Budapest azon lakóit látják, akik az osztályjelleget körülményeiknél fogva föl nem vehetik s az lassankint annyira lekopik róluk, hogy éppen úgy lehetnének bécsiek, párizsiak vagy akár nagykikindaiak, mint budapestiek.

Ez a joga az osztályoknak kétségkívül megvan, és az természetes is, hogy legszívesebben egymás közt vannak. Nem is azért hozzuk ezt fel, hogy ezen változtatni szeretnénk, hanem hogy az olvasó megértse, milyen érdekes hely a dunaparti Hangli, ahol minden osztály összejön naponkint a gyöngyvirágbokréta körül, melyet a művészies szökőkút kötöget gyönyörűségére a sok ragyogó szép szemnek.

Igen, itt van minden osztály. Ott egy asztalnál a miniszterné, a mellette levőnél a gazdag szatócsné ül leányaival: a Terkával és a Nettivel. Csinos teremtés mind a kettő, s olyan jól illik nekik, amint félig kinyújtott nyelvecskéjükkel lenyalogatják a fagylaltot a kis kanálról, hogy ezt ugyan hercegnők se tehetnék különben.

Amott a túlsó asztalnál meg egy bozontos honatya szuszog, amint mohón szívja be az esti lapok híreit. Nagyokat pislant egy-egy figyelemreméltó hírnél s homlokát ráncolva, mintegy gondolkozni látszik, nem lehetne-e belőle, teszem azt, interpellációt csinálni?

Az arisztokrácia kotériát csinál, ha teheti, itt, de legalább láttatja magát. Egy hosszú asztalt olyan messzire tesznek, hogy a »canaille« meg se hallja miről beszélnek: a beszéd lassú itt, a mosoly bágyadt, a kacaj halk.

A gazdag tőzsér is itt van »nagyságos családjával« szépen kivasalt cilinderében. Az »új úr« megtalálja itt a »régi urat« is. Még köszönnek is egymásnak. A régi úr sokkal kevélyebb még most is, hogysem érezné a keserűséget afölött, hogy az új úr csak nemrég licitáltatta el a birtokait.

És itt van ráadásul a »jövendő úr« is; most csak kereskedősegéd valahol, de már is elegánsan öltözik s ruha dolgában éppen nem enged a fiatal grófoknak, kik körüljárják a rondót, s mint ahogy a tyúk kikeresi a konkoly közül a búzaszemet, megbillentik kalapjaikat az előkelőbb asztalok előtt, ide-oda még mosolyognak is - hanem hát csak az az igazi, ahol leülnek.

Itt van csakugyan, itt van mindenki. A könnyű muszlinruhák mellett, mik mindig a szeszélyes divat legújabb remekei (mert a Hangliban támad s hal meg a divat), ott szürkülnek a tábornoki egyenruhák is.

A divathölgy ide hozza új formájú kalapját, a fiatal képviselő itt használja ki szólásszabadságát s itt próbálja ki immunitását. Filozófus, amint kapucinerjét szürcsölgeti, itt erősödik meg abban, hogy »vanitatum vanitas« minden, az életunt illatos havanna füstje mellett, amint végigtekint a gyönyörű hölgycsoportokon, itt jön rá, hogy mégis szép az élet.

A kellnerek fel s alá futkosnak őrült sebesen, fekete frakkjuk úszik az esti szélben, egyszerre tíz helyen is csengetnek, csészék és kávéskanalak zöreje harmonikusan beleolvad a szökőkút melankolikus locsogásába.

Vendégek jönnek-mennek, új csoportok képződnek a régiek helyén, ha az ember elbámult balra valami szép arcon, mire megfordul, már jobbról ott talál egy új megbámulni való szőke arcot. Ez oszt a tündér virágcserép, ahol minden pillanatban más-más virág nyílik!

A diskurzusokból csak töredezett szavak hallatszanak. Egészen azt csak a tárcaíró hallhatja, hogy mit beszélnek az asztaloknál.

Kitalálhatja azonban mindenki, hogy a tiszaeszlári kislány van a szőnyegen. Ez az ezer kislány sem tudja elfelejtetni azt az egyet.

Minden asztalnál másképp fogják fel.

Csukva tartják a papok valami sötét klastromban. Ötvenezer forintot kellett volna kitűzni. Ötezer kevés. Ennyiért nem érdemes, hogy bajba keveredjék valaki, de ötvenezerért maga a bűnös is kiszolgáltatná a rejtélyt, mert ő elveszhetne, de az ötvenezer forint megmaradna a családjának.

Az antiszemiták úgy fogják fel, hogy rituális gyilkosság is történhetett. Hátha fanatikus a sakter. Aztán meg a magyar népnél is sok vallási babona van, aminek semmi nyoma a vallásban.

Vannak aztán valóságos heccmesterek, akik egyik asztaltól a másikhoz mennek frappáns hírekkel megtömve.

Már a talyigát is megtalálták, amelyiken a szegény Eszter holttestét vitték a sakterék. Csakugyan rituális gyilkosság volt.

A szemita asztaloknál elkeseredést szül ez a föltevés, az antiszemita csoportokban csak azért is elhiszik. A kérdés olyanná lesz, mint a pizai torony négy galambja. Azokról pedig az van feljegyezve a krónikában, hogy a pizai tornyon tulajdonképpen csak három galamb van, de a babona azt tartja, hogy csak az lát hármat, aki az ő apjának nem valóságos fia.

Mindenki hármat lát ugyan, de azért mindenik elfogadja, hogy négyet lát: ne tartsák természetes fiúnak.

Ilyen már a tiszaeszlári kérdés is, - senki sem annyit mond belőle, amennyit lát. Folynak a disputák pro és contra - egész addig, míg a fizetőpincér nem jön, s szét nem oszlanak szemiták, antiszemiták jobbra, balra.

Azontúl megszűnik ez a kérdés. Haza abból a szívében senki sem visz semmit. Se aggodalmat azok, se ingerültséget emezek. Az egész kérdés ott lakik - a kávéházban.

S így éltük meg, hogy van egy hely, ahol összejön az egész magyar társadalom, osztály- és valláskülönbség nélkül s még nemcsak hogy együtt van, hanem egy dolog iránt érdeklődik, egy ugyanazon dologról diskurál is az uzsonnája mellett.

S vajon mi az, mi e csodálatos egyenlőséget megteremtette, ami e különféle embereket összehozta s halomra dönté a válaszfalakat?

Talán valami új erős törvény?

Oh, dehogy! Hanem a nagy meleg és az a néhány rózsabokor a parkban, melyeknek édes illatát az esti szellő odahajtja a kioszk felé.

Mágnás-orrok, zsidó-orrok, lateiner- és proletár-orrok megegyeznek abban az egyben, hogy a rózsának kellemes illata van.

Valamikor a mi Salamon Ferencünk, mikor még nem volt olyan nagy tudós, mint most, egy színdarabot tervezett, (hiszen ezen a tervezésen keresztülmegy minden ember) a megboldogult Pákh Alberttel.

Alapítottak is meg valami mesét együtt, sőt Pákh egy napon azt újságolta már Salamonnak, hogy meg is kezdte a nagy munkát, nemsokára fel fogja olvasni az első felvonását.

Pákh tudvalevőleg a restebb emberek közé tartozott, s bizony hosszú idő múlt el, míg újra előhozta a darabot, azaz hogy elő se hozta többé. Salamon figyelmeztette rá néhány ízben:

- No, hát mi van a darabunkkal, Berci?

- Ugyan hadd el, pajtás - mondja egy ízben Pákh, mintegy sajnálkozva maga is -, szegény személyeink olyan jóizűn diskurálnak az első jelenetben egymással, hogy abszolute nem tudnak egymástól elválni, s így persze lehetetlen, hogy a cselekvény előre haladhasson.

Én is olyan darabot néztem meg tegnapelőtt a budai színkörben, ahol a személyek annyira szeretik egymást, hogy sohase válnak el, hanem mindig együtt vannak s elmondván egymás dolgait s elénekelvén egypár nótát, elvégződik a hosszú darab.

Különben a budai színkörben nem a darabok a legérdekesebbek, hanem a »Politikus szatócs«, akinél a publikum az előadás után megvacsorál. A színkörben senki sem haragszik a rossz darabokra, hanem csak a hosszú darabokra.

A színkör különben megérdemli, hogy foglalkozzunk vele. Csodálatos egy hely az. Eddig még minden eleven ember megbukott benne, hanem azért minden esztendőben akad, aki eléje megy a biztos halálnak. Van valami sajátszerű vonzó ereje ennek a helynek, de nem a közönségre nézve, hanem a direktorokra.

Én azt hiszem, hogy a pille ezerszer megújuló históriája ez, a pilléé, mely a legörömestebb megy neki a gyertya lángjának, hol egészen elperzselődnek a szárnyai...

A vágyódás a veszély után. Mert van ám annak is édessége.

És ha egyszer akad valaki, aki ezen az elátkozott területen hódítja meg a közönséget, aki meg tudja tölteni esténkint azt a nagy pajtát tapsoló tömegekkel, abból egyszerre nevezetes ember lesz.

Ahhoz pedig nem kell valami különös ördöngösség, sem pedig jó műsor, új darabok, látványos bolondságok, mert már ez mind hiábavalónak bizonyult be, - hanem egy Nana kellene hozzá. De nem Nana darabnak, hanem maga Nana primadonnának.

Ha holnap belekerül a lapokba az az érdekes hír, hogy a budai színkör primadonnája Erdélyi Marietta lesz ezentúl, bizonyosan maliciának veszik tőlem a fentebbi tanácsot, mert Erdélyi Marietta éppen nem hasonlít Nanához. Már nem Nana és még nem Nana!

De azért Erdélyi Marietta is olyan akvizíció, aminő már régen nem volt a budai színkörben. Mióta nem láttuk a fővárosban, s annak van már vagy hat esztendeje, nagyon sokat javult, hangja pedig semmit sem vesztett.

Nem merjük biztosan állítani, hogy ez lesz az az első kövér nyár, mely a sok sovány nyarat felváltja a színkörben s megfordítja a végzetet, de amennyire a társulat tagjait egykét előadás után kiismerhettük, ha ahhoz még hozzáadjuk Erdélyi Mariettát, bizony, bizony megtörténhetik, hogy sok igen derült estét él meg az idén a - »Politikus szatócs«. Mert, hogy egészen derült estéket éljen meg a budai színidirektor, ilyet a legnagyobb optimizmussal sem lehet hinni.

Buda magyarosodását, vagyis nem-magyarosodását a színkör mutatja legjobban. Aranyért sem talál ott az ember budai illetőségű embert. Néhány tisztviselő kong ott és a Pestről jött libapecsenyéző karavánok. Az állóhelyek fogynak el leginkább. Kezd a közönség praktikus és takarékos lenni. Igazi bámulat fogja el azonban a pénztárost, ha úgy be-benéz a harmadik felvonás felé s látja, hogy dacára annak, miszerint csak kilenc zártszéket adott el, mégis vagy száz ember ül a zártszékeken.

A páholyokba határozottan csupán a kopasz emberek törekszenek, hogy meg ne látszassék hajfolytonossági hiánylatuk.

A színkörről szólva, meg kell említenünk, hogy eléggé csinosan ki van tatarozva és kifestve. A ringszínházi katasztrófa következtében még két új kényelmes kijárót csináltak: egyet a Horváth-kert, másikat a »Három alma« felé.

Szegény színkör! A te két új ajtód igazán csak olyan tiszteletbeli kijárat, - de bejáratnak még képzeletben sem válik be!

A ringszínházi szerencsétlenség mélyen sújtotta a budai színkört is: ami benne a legélvezetesebb volt, azt vették le a repertoárról, a szivarozást.

Egy szál drabant áll az ajtóban ásítozva s mindenkit figyelmeztet, hogy »tessék letenni a szivart«.

Az így letett szivart persze, hogy aztán ő akvirálja, ha ugyan előbb nem kapják el az özönével ott álló csavargógyerekek, kik a legjobb darabnak tartják a szivar-darabot.

Egy ilyen című tárcának is meg kell fordulni a lapokban minden esztendőben egyszer, ilyen időtájban. Ez a cím t.i. azt jelenti, hogy amikor a legtöbb uborka van, akkor van a legkevesebb hír. Mint ahogy szimboluma a bőségnek a szaru, éppen úgy szimboluma a hiánynak az uborka, - persze az újságírók szótárában.

Az uborka a mi szegénységünk- és szükségünknek mementója s mégis, sohasem voltunk szegénységünkben még ilyen gazdagok!

Az uborka-idény megvan azért - de micsoda fényes oldaláról mutatkozik: aranyalma termett az uborka-indán. Ez az idény többet ér egy forradalomnál is. Persze csak bécsi forradalmat értek.

A lembergi fölségárulási pör, a híres bécsi svindler bűnügyének tárgyalása s ami valamennyinél jobban izgatja közönségünket, s nagyobb érdeket kölcsönöz a lapoknak: a tiszaeszlári eset.

Már hajnalban nagy tömegek állják el a szivarárus boltokat, a lapokat még el sem hozta a kihordóné s már ott lesik feszült kíváncsisággal, micsoda új szálakat hozott a meseszerű bűnügy megvilágításához éjjel a drót?

A redakciók ostromnak vannak kitéve éjjel-nappal, s még a szerkesztőségi szolga: a »Samu« is olyan fontos egyéniség a közönséges civilemberek előtt, mint legalább is Kállay Béni. Sőt sokkal több ember kíváncsi arra, amit Samu tudhat, mint arra, amit Kállay Béni tud.

Minden egyes munkatárs fontos személy; mikor a kapun kimegy, a házmesterné megnézi figyelmesen fizonómiáját s abból találja ki, hogy jó vagy rossz hírek jöttek-e Eszlárról.

Az újságírók természetesen érzik fontosságukat s begombolkozva járnak titkaikkal, vagy ha titkaik nincsenek, kombinációikkal, melyekbe be van rakva a jövő évfolyamok tartalma.

Hanem bent a redakcióban aztán - mintha a redakció lenne a munkatársak komornyikja - megszűnnek nagy emberek lenni, dacára, hogy ők a komornyikjai a redakciónak. Itt csak kétségbeesett emberek, mert sok, nagyon sok baj van azzal a kérdéssel, mely őket nagy emberekké tette. Olyan az, mint a sün, akárhol fogják meg, akármerre forgatják, mindenütt - de legjobban szúrja őket magokat.

Mikor egyszer Horvát Boldizsár még in illo tempore benyitott a magyar miniszterelnökhöz: Andrássy Gyula grófhoz, azt bámulatára az íróasztalnál találta - egy rendeletet fogalmazott.

- Mit csinálsz, kedves Gyulám?

- Nézd, ezt a rendeletet fogalmazom. Hallgasd, felolvasom neked.

Horvát végighallgatta figyelmesen:

- Hiszen pompásan van! kitűnően van.

- Ej, dehogy, dehogy! - rázta fejét Andrássy - úgy szeretném valahogy, hogy mikor Bécsben olvassák, pecsovicsnak látszassék, idehaza meg szélsőbalinak tartsák.

- De az lehetetlen! - felelte nevetve Horvát.

- Hiszen éppen ezért próbálkozom vele.

Ez a próbálkozás jellemzi most az összes lapokat az eszlári üggyel foglalkozó hasábokon, ennek a próbálkozásnak a nyoma vet annyi árnyékot mindenütt - az igazságra. Azt a nagy kérdést igyekeznek megoldani, hogy lehetne úgy írni meg az igazat, hogy a szemiták maguk mellett, az antiszemiták pedig szemitaellenesnek vegyék.

Persze nem sikerült még eddig. Hanem ehelyett sikerült egy napon két ilyen levelet kapni a »Kikirics« szerkesztőségének:

»Tisztelt szerkesztőség! Az önök lapja keddi számában első helyen közlött zsidófaló távirat arra késztet engem, hogy lapjukat, mely eddig kedvencem volt, ezennel visszaküldjem. Nekem többé nem kell.

Tisztelettel Svarcz Simon.«

A másik levél így szól:

»Tekintetes szerkesztő úr! Látom, hogy az ön lapja is zsidólap. A keddi számban az első helyen közölt távirat dühbe hozza a keresztény embert önök ellen. Szüntessék meg a lap küldését.

Tisztelettel Kádár István.«

...Tehát mégis meg van találva a stílnek az a hatalma, amit valaha Andrássy keresett; - csakhogy megfordítva.

Azt nem lehet elérni, hogy mindenkinek tessék egy és ugyanazon közlemény, hanem oda el lehet jutni, hogy senkinek se tessék. S ez is csak valami!

Sőt az uborkaidényre éppen konveniál is.

Csak rajta, gyerekek, itt a küszöbön a vakáció... Hanem még előbb meg kell szolgálni érte. A mulatságot sem adják ingyen. Bizony attól függ, hogy fogtok mulatni, hogy miképp teszitek le az exament.

Nagy, nehéz napok ezek, nem csoda, a kalendáriumcsináló bácsi is hosszabbra mérte őket a többinél, de csakugyan sokkal hosszabbak is. Lassan, szörnyű lassan szaporodnak azok a ragyogó betűk ott a falon, amikből csak egyet szabad felírni mindennapra krétával:

A tizenkettedik óra ez már. A szívszorongatások nagy napjai. Pihen is minden játékszer, a Vilmuska krampusza babája, mind elmehetnek most aludni, hozzájuk sem nyúl senki, hacsak a macska nem ugrik fel a székre s nem enyeleg velök könyörületből. Mert Vilmácska azt se tudja, ha vannak-e a világon?

Nagyobb, sürgősebb dolga van őneki most. Kis fejében gond gondot ér, a homlokán - jó, hogy eltakarják az aranyszőke fürtök - felhő borong, mert ki tudja, hogy lesz, mint lesz?

Jaj, hogy inkább évközben nem tanult többet? Minek is, minek is szökött meg annyiszor a könyvtől a kertbe, nem volna most annyi ijedtség, s abban a kis szívben annyi lélekfurdalás.

A mama meg is ríkatta tegnap a kis Vilmácskát, mikor azt mondta lefekvés előtt:

- Megöl a szégyen talán a Dunába is ugrom, ha te leszel a többi gyerekek közt a legostobább, kis lányocskám! Pedig te leszel, mert nem voltál elég szorgalmas.

Hozzá kell hát látni az utolsó két nap. Apától kérdezte, hogy mitevő legyen? Az azt tanácsolta, menjen el a mamához, s így szóljon hozzá:

- Csókolom a kezeidet, Erzsi mama, ki akarom pótolni, amit lehet, légy szíves oktass be engem, egész nap tanulni akarok.

A mama aztán, akit apa csak Erzsinek nevez, előveszi a kopott ábécés könyvet (haj, sokszor vágta azt mérgesen a földhöz Vilmácska) s még egyszer megmagyarázza, melyik ákom-bákomnak mi a neve.

Az elme is olyan, mint a gumilasztikum, ha nagyon húzzák, nagyon nyúlik. Vilmácska figyelme és fogékonysága bámulatos most, minden pajkosság eltűnt az arcáról, olyan komoly, morcos, mint egy akadémiai tag, szeme apróra húzódva, mereven kíséri kedves mamácskának a mutatóujját. Jaj, édes istenem, mikor is tanulhatta meg a mama azt a sok tudományt, hogy olyan jól tudja, - mikor hát majdnem minden betű egyforma. De nagy bolondok is voltak, azok akik a betűket feltalálták, hogy nem különböztették meg őket jobban, hogy taréja legyen az egyiknek, kacsa-lába a másiknak, borjúfeje a harmadiknak, stb.

Bezzeg sokkal könnyebb dolga van a Micu gyereknek; ő már a második elemibe jár. S mama nélkül is meg tud állni, meg aztán tanulni is szeretett évközben.

Micu már csak neveti Vilmácskát, Micu már olvasni is tud s harsogva szavalja a folyosókon:

Jókor kelj föl, öltözz, mosdjál,
Az Istenhez fohászkodjál...

Vilmát a Micu keseríti legjobban s sarkallja ambicióját, mert hát mégis szörnyűség, Micunak már megvették karácsonykor a Győry Vilmos bácsi könyvét is azokkal a töméntelen apró gyerekekkel, akik futkosnak körbe, cicáznak és mindenféle játékot űznek, és Micu a könyvet még csak meg sem akarja jól mutatni Vilmácskának, s valahányszor kéri, mindig kineveti:

- Eredj, te boglyos... hiszen még a nagy A-t sem ösmered! Való is neked az irodalom?

Hát ki ne lenne azután elkeseredve az ilyenre? Hanem iszen csak most az egyszer isten megsegítse a vizsgálaton, hogy a mamának szégyent ne hozzon a fejére, esztendőre, tudom megelőzi Micut!

Hej, pedig nem olyan erős az »ellenség« sem, amilyennek hiszik; a Micu dobja is pihen, nem veri rajta: bömbörömböm... Nem is olyan pajkos, mint azelőtt s sokszor órákig sem lehet hallani ajtócsapkodásait és lármáját. A vizsga-láz gyötri ám őt is. El-elvonul órákig a papa szobájába s ott felmászva a legmagasabb helyre, úgy »magolja« be a leckéket. Apa ezüstórát ígért neki, ha jól leteszi a vizsgát, de még lánc is lesz rajta. Kár, hogy a kulcs iránt még nem szerzett magának alapos információkat, mert kulcsot a papa csakugyan nem említett.

A masamód, meg a szabó már tegnap hozták haza az új ruhákat Vilmának, Micukának. Nagy öröm ez máskor a háznál; apróra megnézegetik a ruháknak minden ráncát, gombját, - de most mintha orruk vére folyna, mikor felpróbálták. Az új ruha mindig bizonyos örömet okoz, csak éppen kétszer nem: mikor az examen-ruhát hozzák, meg a halottit.

Végre fölvirrad a nagy nap. A szemeket még csukva tartaná örömest az édes álom, de az édesmama költi fel őket és már fel is van öltözve.

- Föl, gyerekek, fel, fel! A vizsga van! Várnak már rátok a bácsik.

Be örömest dugnák fejecskéiket a paplan alá... Soha, sohasem voltak még ily álmosak. De hiába: menni kell.

Mintha vaslemez közé volna szemök szorítva. Tompán, elfásultan tápászkodnak ki, nincs bennük semmi élet, semmi ruganyosság, hagyják magokra húzni a szép új ruhát s közömbösen veszik a mama örömrepeső ujjongását, hiszen kismama még önkénytelenül is kiszalasztja:

- Jaj, de szépek vagytok, édes kis porontyaim, ti lesztek a legszebbek, nekem a legédesebbek.

S azután ott nyomban meg is kóstolja őket sorban, ha igazán olyan nagyon édesek-e?

De iszen most ők csak grimaszt tudnak csinálni az ilyen nyájaskodásokra. S olyan kedvetlenül poroszkálnak a mama mellett fel a lutheránus iskolába, mintha a vesztőhelyre vinnék őket.

Nem is tréfadolog az, - ha jól felvesszük. Annyi öregember előtt fogják őket examinálni, sok, sok urak lesznek ott, még tán Győry bácsi is ott lesz, meg a püspök. Még tán a nyakát is veszik ott az embernek, ha elakad.

Az okos mama észreveszi útközben a picinyei remegését: szegény Vilmácska, milyen sápadt, még a keze is reszket, mit tehetne egyebet, mint hogy megvigasztalja őket.

- No no, hát ne féljetek. Hiszen nem valami nagy baj az, ha éppen nem fogtok mindent tudni?

- Hát be nem ugrasz a Dunába?

- Még most az egyszer be nem ugrom - mondja a szép mama önkénytelen mosollyal, melyet eltitkolni szeretne.

A gyerekek némineműképpen fölbátorodva, de még mindig félelemmel lépnek be társaik közé az osztályba. E fontos pillanatban elmúlik arcukról a sápadtság, sőt inkább lángba borul az.

Juj, milyen ünnepélyes, megdöbbentő itt most minden. A társak mind ünnepi ruhában ülnek csendesen, tisztességtudón, mindenki meg van fésülködve, csinosak, különösek, rájok sem lehet ösmerni.

De amint egyszer beléptek, vége a »félsz«-nek; mint a katonák, csak addig félnek a háborútól, míg benne nincsenek. Mikor benne vannak, egészen belemelegszenek.

A bácsik nem valami kegyetlen emberek, olyan jóságos, biztató arcuk van, sokkal szelídebbek, sokkal engedékenyebbek is, mint a tanító úr. Biz isten még jó, hogy examen van és nem közönséges lecke-óra!

Micu és Vilmácska jól kezdik magukat érezni. Hiszen a bácsik senkit sem zseniroznak; nem gáncsolni, szigorkodni jöttek azok, ide hanem inkább jutalmazni, dicsérni a gyerekeket. Olyan biztató is arcuk, szavuk, hogy Micu és Vilma felbátorodva, sokkal többet tudnak, mint amennyit hittek ők maguk.

A mama boldogan, megelégedve, kevélyen ül ott a többi nénik között. Jézus Mária, micsoda nagy uzsonna lesz ebből a vizsga után!

Az idő olyan hamar röpül, hogy szinte sajnálják, mikor már vége van a vizsgának. Jaj, be kár, - hiszen azt szerették volna, ha még kikérdezik őket egyszer: mert nem mondtak ám el még mindent, amit tudnak.

Mikor Tisza Kálmán kis diák volt, már akkor is feltűnt dialektikája által. Egyszer azt mondja az apjuk, látván a fiúkat együtt játszadozni:

- No, Lajos, Kálmán, verekedjetek egy kicsit, hadd lássam, melyitek az erősebb. Az kap tőlem egy ezüstórát!

Lajos, dacára annak, hogy fiatalabb, sokkal izmosabb volt testalkatban, s ha birokra kerül a dolog, hihetőleg ő veri meg Kálmánt, de higgadt lévén már gyermekkorától kezdve, kevés gondolkodás után így szólt:

- Nem verekszem: mert ha ő üt földhöz, az nekem nem haszon, ha pedig én ütöm földhöz, akkor is ő bizonyítja be okoskodásaival, hogy én feküdtem alul. És nekem ez se haszon.

Tisza Kálmánnal bajos kikötni, mert ő igazán olyan, mint azok a mesterséges gömbölyű poharak voltak, melyeket a szklenói hutában készítettek vagy húsz év előtt, s melyek nehéz fenekük miatt, akarhogyan döntögette, forgatta őket az ember, még ha az asztalhoz vágta is, mindig magoktól keltek fel, e sokat mondó feliratot viselvén oldalukon: »Üríts ki és fektess le, ha felkelek tölts tele.«

A mi miniszterelnökünkön nem fog ki emberi halandó. Mindegy annak, akárhová tesszük le, akármelyik oldalra döntik a körülmények, ő azért kering, forog ugyan egy kicsit, éppen mint a szklenói csodapohár, mégis talpraáll magától.

Furfangjairól, cseleiről éppen annyi gazdag szövevényes mesét szabhatnak le majd magoknak a jövendő kor regényírói, mint jeles őse: Teleki Mihály uram viselt dolgairól a mostaniak, de alig van egyetlen szerepe is, ahol olyan ügyesen tudta volna vinni a maga dolgát, mint a mostani tiszaeszlári ügyben.

Mert nagy virtus kell ám ahhoz, hogy egy miniszterelnök, a kinek tudta nélkül - mint egy erősen kormánypárti lap mondja - egy szalmaszálat sem lehet keresztültenni Magyarországon: úgy el tudja titkolni, miféle érzelmeket táplál szívében, mint ahogy a tiszaeszlári ügyben el tudta mélyen rejteni.

Igaz, hogy ez kötelessége is egy miniszterelnöknek, aki a rend őre és a törvények első végrehajtója, de olyan kötelesség, ami sohasem sikerülhet egészen, mert az ő cselekedeteit millió szem nézi, elejtett szavait mindenki vigyázza s következtetést igyekszik belőlük vonni. Szólnia és cselekednie pedig okvetlenül kell ilyen ügyben.

Szólt is, cselekedett is a miniszterelnök. Titkolózott ugyan, de némaságában ékesszóló volt. Olyan szerencsésen viselte magát, hogy most ő a legnépszerűbb ember a szemiták és az antiszemiták előtt.

Szakítsunk ki két párbeszédet, két táborból valót.

- Te, Száli - mondja a zsidó polgártárs -, nézd meg aztat a kalendárium, hogy mikor van az excellencnek az ő nevenap benne!

- Október 13-án. De minek az neked, Mózeskám? Mi baj tenéked nagy urak napjaneveivel?

- Imádkozni fogok érte, hogy isten sokáig szabadítsa meg őtet a Dezsü Szilágyitul et Comp. Kemény jerek az, ráparancsolta a keresztényekre, hogy meg ne moccanjanak, mert lűni fog. Szeret az minket, Szálikám, nadjon szeret. Es ugy tartja a jeplüt a lovaival, hogy nem fölfordulja a szekér; az bizomos.

Lássuk mármost az antiszemita diskurzust:

- Dicsérem az elméjét, komám, ennek a mi miniszterelnökünknek. Látta már kend, komám, a Nemzeti Színházban Falstaffot?

- Nem járok komédiába, komám, nem láttam.

- Hát olyan úr az a Falstaff, hogy mikor még nincs ellenség, erősen hadonász jobbra-balra, hogy így-amúgy teszi tönkre őket.

- Hát aztán?

- Mikor meg már elmegy az ellenség, akkor is hadonázik, hogy pozdorjává töri. Hadd vesszen el minden gyáva pimasz!

- No, és mikor ott van az ellenség?

- Hogy akkor? Ő akkor bemegy, komám, - a kulisszák mögé!

De félre a tréfával, annyi tény, hogy a magyar miniszterelnök semmi kérdést nem tart elég nagynak, sem elég kicsinynek, sem pedig elég komolynak arra, hogy azt ne kamatoztassa pártjának erősítésére.

Így tett a tiszaeszlári üggyel is. Mikor még mindenki tréfának vette ezt a dolgot, már ő akkor sietett abból kivenni a hasznot és komoly szavakkal fenyegette meg az országot, hogy jaj lesz annak, aki a törvényt meg fogja szegni!

Hogy mire való volt ezen eljárás egyébre, ha csak nem arra, hogy az ország miniszterelnökének a törvényhozás termében hangsúlyozott intőszavai egyszerre komoly jelleget kölcsönözzenek, az akkor még jelentéktelen eszlári dolognak.

Ezt nemsokára egy hasonló tartalmú körrendelet követte a municipíumokhoz, lázas hangon tartva, mintha már itt állnának a zavargások a küszöbön. Mintha bizony azt nem tudnák magoktól is a municipiumok, hogy mit kelljen cselekedni, ha a törvényes rend megzavartatik.

De elérte célját, mert népszerű lett a szemiták előtt, éppen olyanformán, mint az anekdota embere, ki a sebesen guruló kocsiban az előülésen foglalván helyet s elővigyázatot affektálván, megfogta a gallyat s úgy eresztette el, minek következtében az kiütötte a hátul ülő bíró uramnak az egyik szemét.

- Köszönöm, sógor, a szívességét - szólt a megvakult bíró elérzékenyedve -, ha kend nincs, bizony-bizony a másik szemem is kifutott volna.

Erdélyi Marietta sokat beszéltet magáról két nap óta. A kedves, formás színésznő kitalálta a formát, mellyel még egy fogas prókátort is megszégyenített volna.

Míg bent a »kormánytanács«-ban (A cigányok is azt mondták: Csináljunk magunknak jó napot, nevezzük egymást tekintetes úrnak) arról folyt a nibelungi harc, hogy tartozik-e Erdélyi Marietta visszamenni Csókához, vagy nem - az ő hamis fejében már megvolt az »államcsíny«, mely a kormánytanács ékes dikcióit semmivé tette.

Ő nem lesz színésznő többé - úgymond -, hogy örökös műkedvelő lehessen.

Mikor ezt a levelet felolvasták, Feleki ijedten kapta hátra a fejét.

- Hát nincs már tökéletes bölcsesség a világon? - sóhajtá. - Pedig én mindig azt hittem - magamról.

*

Hogy Csóka szereti a fényeset, azt nem lehet csodálni.

De hogy Erdélyi Marietta meghallgatása nélkül Csóka egyoldalú panaszára ítélt a kormánytanács, az már valamivel különösebb.

És mégis alig találhat valaki valami mélyebb sérelmet ez ítéletben.

Mivelhogy az olyan ítéletek, amiket nem kell betartani, nem annyira sérelmesek, mint inkább igen kedélyesek.

Az egészben az ér a legtöbbet, hogy akadt olyan színház is már - ahová nem akar elmenni valaki a budai arénából sem!

Ha belépünk a tágas udvarba, melyet az utca felől magas kőfal, a Horváth-kert felőli oldalon pedig fapalánk kerít, egy pillanatra csodálkozva állunk meg, bámulva az elénk táruló kép tarkaságát, a zűrzavart, a sürgés-forgást, azokat a különböző alakokat, melyek szokatlan külsejüknél fogva kötik le figyelmünket.

Itt az érem másik fele. Ami a nézőtérről látva rendszeresnek tűnik fel, az itt felbomlott alkotó elemeire s költői rendetlenségben áll előttünk. A szép piros arcszín ujjnyi vastagságú mázzá, a fekete szemöldök egy gramm súlyú feketítővé, a beesett arc egy vékony koromvonássá, a sápadt ajkak pedig fehérítő festékké változtak.

Ijesztő alakok a laikusok előtt, kifestett arccal, ragasztott szakállal, bajusszal; itt ül a hős egy vászon fatörzsön, kéjelegve a virzsinia kékes füstjében, a drámai szende egy palotához támaszkodik, figyelemmel nézegetve a színpad rendezését s a színfaltologatók fáradságos munkáját.

De ha érdekes látványt nyújt a színház udvara, maga a színpad még sokkal érdekesebb: künt az udvaron inkább a nyugalmas képet láttuk, itt a színpadon pezseg csak az igazi élet, a lázas sietség csak itt észlelhető valójában, csak itt leshetők meg a színpad titkai, melyekről a közönség még eddig nem tudott magának tiszta fogalmat alkotni.

A színpad hátsó részében parkot ábrázoló vászon mellett még nincsenek felállítva, vagyis helyesebben odatámasztva a szobrok, még nincs ott a kis házacska, mely messziről átlátszik a fák között, még a színpad előtere üres, ott csak munkás emberek sürögnek-forognak most, hogy egy negyedóra múlva helyt adjanak a színészeknek.

Lassanként megnyílnak az öltözők is. A kíváncsiak odafordulnak, vajon nem-e egyik elsőrangú színésznő lép ki, akit el lehetne árasztani bókokkal. De a kíváncsiság még nem nyer kielégítést.

A nézőtéren azalatt szép számmal gyülekezik a közönség, a zenekar is kezd népesülni, az első csöngettyűszó is elhallatszott, a függöny lyukánál egyik alak a másik után nézi vizsga szemekkel a közönség gyülekezését, közel van az előadás kezdete.

A kis asztalon, mely ott áll a színpadon az egyik kulissza mögött, felütve fekszik a színre kerülő darab.

S ez az asztal a színpad Mekkája. Ide jönnek egymásután a színésznők és színészek, különösen pedig az utóbbiak, mert a budai színkörben, s ez, úgy látszik hagyomány, a színészek rendesen kevésbé tudják szerepeiket, mint a nőtagok.

De hiszen ezen nem is kellene csodálkoznunk. Mert boncoljuk csak kissé a női szerepeket. Fúria vagy angyal, szerelmes vagy bosszúálló, szentimentális, érzelgős, vagy természetes, nemes női tulajdonokkal vannak felruházva. Gretchen és Desdemona, Juliska, vagy Zsófi asszony, a szerep alapja mindig megvan magában a nőben.

Hiszen az egyszeri festő is vászonra festette az angyalt és ördögöt, - de csak az elnevezés volt különböző, - az alak azonos, mert mind a kettő nőt ábrázolt.

Temesváryné asszony Deborahban pl. gyöngéden szerető nőből bosszúálló kegyetlen teremtéssé változik. A kis Blaháné, a kedves Várai Mariska nyíltan kijelentette, hogy ő bizony nem irtózik a csóktól, hát mért ne tudna a színpadon is csókolódzni, enyelegni? S ha nem is találja el szó szerint szerepét, beszél úgy, amint azt érzelmei súgják, de soha meg nem akad.

A férfiszereplőknél más az alaphangulat, szórakozásaik teljesen elütők a színpadi cselekményektől, az erős nemzedék nincs arra teremtve, hogy enyelegjen, érzelegjen, vagy rettentő bosszút esküdjön, amikor áthallatszik a szomszédos vendéglőből a zene, átérzik a »halbszeitli«.

Bizony-bizony a közönség is néha megkívánja a sört előadás közben, kivált, ha tudja, hogy oly közel érik, vagy kéjelegve szív magába füstillatot, irigyli a halandót, aki most szivarozhatik, míg ő benn lévén a színkörben, vagy ha színész, a színpadon, ily gyönyörben nem részesülhet.

Temesváryné asszony, a drámai primadonna képviseli a komolyságot a színpadon és életben egyaránt. Az ő művészetéről a fővárosi kritika is több alkalommal nyilatkozott már elismerőleg s teljesen igazolta a várakozást, melyet hozzája kötöttünk. Hírneve megelőzte, s megérkezése igazolta hírnevét.

Mellette a drámai szendét kell felemlítenünk. Gaál Hermin kisasszony, szép fiatal leány, elegáns külsővel, kellemes orgánummal. Szende a színpadon, kedves a társalgásban és megnyerő modora, szép tehetsége kilátást nyújtanak arra, hogy rövid idő alatt kedvence lesz a fővárosi közönségnek is, mint volt a nagyváradinak.

A vígságot és pajzánságot Erdélyi Marietta és Várai Mariska kisasszonyok, az operett- és népszínmű-primadonnák képviselik. A szép Marietta lesz a színkör vonzereje. Észrevettük azt már első fellépte alkalmából.

Nagykárolyból lapunk egyik olvasója a következő esetről tudósít:

Folyó hó 29-én Piskolt felől egy mesterlegény tartott Nagykároly felé az országúton, nem is sejtve, hogy micsoda keserves lagzi várja.

Kis Mihály és társa az utast megrohanták a határon vasvillákkal s elütlegelték.

- Te is zsidó vagy, aki a keresztényeket gyilkolod - s ezzel piff-paff, ki hol érhette.

A szegény elvert ember panaszra ment a bírósághoz, s kitűnt, hogy Szekeres Gusztávnak hívják, s hogy keresztény szűrszabó-legény.

- Hja, minek tart olyan kevéssé keresztény fizionomiát - mondá neki tréfásan egy bírósági hivatalnok.

*

Egy kormánybiztostól hallottuk a következő párbeszédtöredéket.

A kormánybiztos ugyanis nyíregyházi ismerős parasztokkal találkozik Pesten.

- No, atyafiak - kérdé -, baja van-e már kendteknél a zsidóknak?

- Nem hallottunk semmit, nagyságos uram.

- Pedig azt veri a hír, hogy vérét veszik a keresztényeknek...

A nyíregyházi paraszt megvakarta fejét s így szólt nagy bölcsen:

- Nem kell azoknak a vér, nagyságos uram, hanem a keresztények pénze kell nekik, az a nagy hiba.

*

Még egy jóízű szemita apróságot jegyezünk fel. Egy Dohány utcai izraelita kereskedő, aki tegnap korán kelt, megpillantja, hogy egy ember előbb óvatosan körültekint, azután pedig plakátot ragaszt ki az átellenes sarokházra.

Odamegy a boltos s bosszankodva olvassa:

És ne vásároljanak a keresztények a zsidóktól semmit...

A boltos, ahelyett hogy leszakította volna az izgató cédulát, nagy hirtelen beszalad a boltba, kihozza a cinbetűket és a firnajszot és a mondat kiegészítéseül odateremti még ezt az egy szót: ...hitelbe!

Így aztán mindjárt nincs semmi kártékony és izgató a plakáton.

A hazaszeretetről beszélek el egy történetet. Bárcsak németül írhatnám meg, hogy azok olvasnák, akiknek szól. De azért elmondom, ha magyarul is. Magyaroknál se lesz legyezgetés, hízelgés, hanem tanítás, úgy lehet.

Furcsa, hogy egy zsidó a hőse e történetnek a hazaszeretetről, mikor tulajdonképpen a zsidó inkompatibilis ez idő szerint a hazaszeretettel.

Mindegy, az én hősöm ennek dacára is meri szeretni a hazát, mégpedig éppen olyan forrón, odaadással, mint akármelyikünk, ami persze megint nagy szemtelenség tőle, mert ő zsidó.

De térjünk a dologra. Az én barátom, nevezzük Jakabnak, Magyarország fővárosában, Pesten született, ami kiválóan enyhítő körülmény arra, hogy a magyarság gyűlöletében növekedett fel, mint gyermek. A jó szív olyan, mint a jó föld; minden elvetett mag kikél benne.

Rákóczi mondta, hogy egyetlen ere sem húz a magyarokhoz, mért húzta volna hát Jakabot?

Sőt éveivel nőtt gyűlölete, idegenkedése e faj iránt, úgyhogy mikor már számbavehető ifjú lett s egy hatalmas bécsi lapnak pesti levelezője, kiönthette ott gyűlöletének egész mérgét az ország ellen.

A bécsi lap magyarellenes cikkei, melyek értelemmel s verve-vel voltak írva, nagy feltűnést csináltak mindenfelé; sok, igen sok bosszankodást keltettek a jobb hazafiak szívében s nehezítették a kiegyezést. Oh, hogy tombolt kéjittasan az én Jakabom lelke, mikor látta, hogy a fullánkot érzik, mélyen érzik, s a seb sajog.

Egyszer lapja megbízásából Deák Ferencet kellett meginterjúvolnia. Felment az »Angol királynő«-be. Deák fogadta.

Még sose látta azelőtt Deákot. Ez igénytelen egyszerű nemest, az ember szónak teljes fönségével és az öregség nimbuszával.

Mikor az öregúr megadta neki a kért felvilágosítást, csendesen kérdé:

- Ön írja azokat a cikkeket?

- Igen, én írom - mondá Jakab kihívólag.

Deák behunyta szelíd, okos szemeit, és nem látszott meg semmi bosszankodás a hangján:

- Hol született ön?

- Itt Pesten - mondá Jakab.

A nemzet bölcse összehúzta a szemöldjeit, a híres három ránc szigorú jelleget adott arcának, hangja hideg, érdes lett, amikor mondá:

- Gondolt-e ön már arra, fiatalember, hogy minden embernek kell szeretnie egy helyet... egyetlenegy helyet, valahol a világon?

Jakab úgy érezte, hogy ezek a szavak végigsüvítenek a termen, s mintha húsz csengettyű hangja lenne, zúgnak, csilingelnek a fülében, majd végigszaladnak az erein, összeszorítják a szívét, lefutnak a lábaiba és megzsibbasztják azokat.

Felelni akart valamit... ajka megnyílott, szavakat keresett, de nem talált, nem is volt hozzá ideje. Deák nagy, húsos kezével intett már neki, hogy »elmehet«.

De azért ezek a szavak is vele mentek... Mindenkinek szeretni kell egy helyet - valahol... akárhol...

Ott hangzottak ezek a fiákerek robogásában, harangok zúgásában, ha esténkint eloltotta tanulmányai végeztével a gyertyáját, ott látta felírva a sötétségben. A sötétség hatalmas szellem: odahozta neki az öregurat is karszékestől, mindenestől, az ő hangjával hallotta: »Mindenkinek egy helyet valahol...«

De azért Jakab mégis csak egyre írta a hazaellenes cikkeket a bécsi lapba. Ej, frázis, egy nagy frázis mindaz, amit az öreg beszél.

Jakab csak azért is még mérgesebb lett az ország iránt s kivitte, hogy tegyék el valami nagyobb városba, mert ő elutálta már az ittlételt egészen. Akkor lássa Magyarországot, mikor a háta közepét.

A következő két-három évet Párizsban és Londonban töltötte. A két világváros zaja elnyelte az ő gyűlöletét lassankint.

Az emberek rajzottak, jöttek, mentek az utcákon, de azok mind olyan nagyon idegenek voltak őelőtte. Hiányzott neki valami: talán az, hogy nem gyűlölte őket, nem volt rá oka.

Senki sem törődött vele. Olyan volt ő ott, mint egy homokszem, amit a szél milliárd fűszálak közé fúj.

És azok az emberek mind franciák, vagy angolok voltak s beszéltek a Rule Britanniáról, vagy a Marseillaise-ről, beszéltek múltjokról, jelenükről, jövőjükről, emlegették, hogy ez vagy az mikor és hogy történt, dicsekedtek valamijükkel, és ekkor Jakab mindig hallgatott. Némelykor közönyösen megkérdezték tőle: »És ön, uram, hova való?...« És ekkor Jakab mindig elpirult.

Hát miért is kell neki valahová valónak lenni?

Iszonyú üresség ez, megmérhetetlen hiány az, hogy őneki nincs egy szava, amivel ezt megjelölhesse. A többi szó, mintha mind kevesebb lenne ennél az egynél.

Idegennek, árvának, boldogtalannak érezte magát. Kezdte már hinni, hogy van mégis hazaszeretet, ha nincs haza!... Minden élő teremtmény tartozik valahova, valakihez, még a lelketlen állat is, csak ő áll egyedül. Mindenki gyönyörködhetik a kék égben, mert annak a folytatása hazája fölött fut, övé egy darab belőle, csak őneki nincsen abban semmi része.

Egyszer egy németalföldivel jött össze poharak között, az is azt kérdé tőle: »hova való«?

Jakab hallgatott egy darabig, s mikor az fürkészőleg végignézte, fojtott, tompa hangon tört ki belőle:

- Magyar vagyok.

S ezzel a szóval egyszerre szét volt törve a nehéz bilincs, amit a pesti lipótvárosi negyedben vertek a lelkére a rossz nevelés, a kör, amelyben forgott, és a bántalmak, amikben részesült.

Az idegen hazája felől kérdezett részleteket. Jakabnak felelnie kellett. Nem bánta már.

Szemei felcsillogtak s nyelve tüzes lett, mint az apostoloké, elkezdte lefesteni a szőke Dunát odahaza, a kanyargó Tiszát bájaival, a hullámzó Balatont, a pajkos délibábot s annyi minden édeset, elragadót, mennyit csak a magyar szerető szeme láthat meg.

...Arany van a hegyekben, méz folyik a vizekben, félistenek az emberek és tündérek az asszonyok odahaza... odahaza.

Lehajtotta fejét, szíve dobogni kezdett, a szava elakadt s zokogott, sírt hangosan, keservesen.

- ...Hazamegyek... haza kell mennem... - fuldokolta görcsösen.

S azóta hazajött az én Jakabom, s egy táborban, egy célból küzdünk édes hazánkért, csakhogy ő sokkal edzettebb, sokkal lelkesebb katona nálamnál, pedig az Anjou-királyok írták alá az armálisomat.

Még abban is van valami előnyös, ha a budapesti Volksblattok nekiesnek az ember képének, s lekanyarítják úgy, hogy meg lehessen ösmerni.

A minap le kellett utaznom egy ügyben a vármegyémbe, ahol már hét év óta nem voltam, s ahol már nem ösmer engem senki.

Egy kedves ismerősöm vállalkozott beküldeni értem a kocsit a hajó-állomáshoz Vácra. Aggódva néztem körül, midőn kiszállottam a parton, hogy miféle módon akadok össze a kocsisommal, meg az velem. Ha elküldték is, miként keressem elő a rengeteg kocsi közül, melyek hosszú vonalban lepték el a partot.

Hát egyszerre látom, hogy egy markos palóc-legény egy hirtelen oldalpillantással, némi látható habozás után, egyszerre biztos léptekkel nekem tart:

- Én fogom hazavinni a tekintetes urat. Tessék felülni, kérem alásan!

- Kend a mohorai kocsis?

- Én vagyok, megkövetem alásan.

- Hogy ösmert rám?

- Hát csak úgy, kérem alásan, hogy mappa van nálam a tekintetes úrról.

S ezzel kivette a szűre ujjából az összegyömöszölt újságot az arcképemmel, melyet tájékoztatóul szíves házigazdám adott át neki.

Kevés beszédű legény volt a palóc, alig bírtam odavinni, hogy a hosszú út unalmában néha egy-egy feleletet adjon. Szűken volt nála a szó, s ha mondott is valamit, az is furcsa és idegenszerű volt már az én fülemnek, ki hozzászoktam a sablonszerű szavakhoz.

- Hogy hívják kendet?

- Nagy Mihály volna a nevem, de csak Pulyka Misának tessék szólítani, jó nekem így is - mióta ellicitáltak.

- Szépek-e a vetések maguknál?

- Elvannak - mondá. - Kivált a tiszta...

- Hát a repce?

- Az itt nem terem - szólt meggyőződéssel.

- Már hogy az ördögbe ne teremne? Csakhogy nincsenek okszerű gazdák, akik behozzák.

Pulyka Misa kivette a pipát agyarai közül s felém fordulva, gúnyosan mondá:

- Könyvből gazdálkodni, patikából szeretkezni... nem sokat ér, tekintetes uram.

- Persze... - jegyzém meg mosolyogva. - Kendtek a káposztával pénzelnek ezen a vidéken.

- Bajjal-jajjal - mondá ő -, a káposztapalánta tavaly is megveszekedett és színt vallott.

(Ez aztán annyit jelent, hogy ahelyett, miszerint beborult volna fejnek, hasznavehetlenné válva, kinyílott, meghozván halovány fehér virágait).

Átfordítottam a szót más tárgyra, természetesen a legdivatosabbra:

- Nos, hogy vannak kendtek odahaza a zsidókkal?

- Mi csak megvolnánk, kérem alásan, de úgy hallom, hogy a király és a fia közt esett volna valami nagy patália miattuk?

- A király és fia közt? Nem igaz abból, Mihály bátyó, egy szó sem! Hanem a nép haragszik rájuk a kislány miatt.

- Minálunk nem haragszik rájok senki.

- Pedig ugye ott is gazdagok?

- Nem mondhatnám, hogy valami fertelmes gazdagok lennének. Nálunk nem bántanak szegények senkit.

- Aztán félnek-e nagyon?

- Nem félnek biz azok egy csöppet sem, mert tetszik tudni, a király fiának kevés a beszólása, a jószág még az öreg király nevén áll... osztég a királyné őfelsége is odaállt aszongyák a férjéhez.

- Nem hallottam erről semmit.

- Pedig úgy van az, kérem, mert olyan emberek is beszélnek, akik tudnak hozzá, mint Kemenyik János, meg Csipék István... törvénybeli ember mind a kettő.

- Az már más! Akkor hát lehet benne valami. Hogy is van csak? Beszélje el nekem is.

- Úgy volt az, hogy a király fia megharagudott a zsidókra az alföldi kisleány miatt, s megmondta az apjának, hogy ki akarja őket az országból kergetni.

»Ejnye, ejnye, fiam! - szólt az öreg király - hát nem emlékszel már, hogy a zsidók aranybölcsőt hoztak neked ajándékba, mikor kicsi voltál?«

»Emlékszem, édes apám. Hanem iszen elringattak volna engem fabölcsőben is!«

Mikor éppen erről végeznének, sétálgatva a réten, odajött a királyné is s egy marmancsvirágot tépett ki a fű közül.

»Nézzétek ezt a marmancsot. Ez a közepe itt, ez az arany-sárga: a korona; a fehér szirmok, amik kiágaznak belőle, ezek a különböző népfajok. Tépd ki most már az egyik szirmot, édes fiam, ha a legcsúnyábbikat is.«

A királyfi hozzányúlt a virághoz, egy rozsdaverte leghitványabb szirmot kiszakított, s íme megereszkedtek a szakításnál a gyönge virágrostok, szétfoszlottak a finom szálak, s mintha egy láthatatlan lehelet fújná el, valamennyi szirom lehullott magától s ott maradt a király fiának kezében csupaszon a sárga bojt.

»Ne bántsd, édes fiam, az embereket! - szólt a királyné. - A jó gazda mindennek hasznát veszi. Többet ér néha egy rossz vasszög, mint egy arany buzogány. Pedig talán haragszol a vasszögre, mert beleakadt a kabátod.«

A királyfi lesütötte fejét. Ki tudja, hajtott-e az okos szóra?

- De az egyszer szent igaz, uram, hogy nálunk még eddig semmi bajuk. Bátran jöhet az úr hozzánk!

- Ej, hát mért néz kend engem zsidónak?

- Már mint én? Már mint az urat? - hebegé zavartan. - Azért gondoltam, kérem alásan, mivelhogy nem tetszik védelmezni őket.

A nyelvek mindig nagy szerepet játszottak a világban, már a vallási legenda is ismeri a tüzes nyelveket.

Pedig hát a biblia nélkül is rájöttünk volna, hogy micsoda hatalmat képviselnek a nyelvek: ha asszonyok szájába teszi be őket a gondviselés.

Ezek a cukros nyelvek uralkodtak a múlt századokban ma és mindig.

*

De vannak az asszonyi nyelveknél, ha nem is hatalmasabb, mégis sokkal édesebb nyelvek.

A mameluk nyelvek, amelyekre azt mondta Kákay Aranyos, hogy ha ezek a nyelvek kefe volnának és a gazdáik nyála suvix, a minisztereknek és a földi hatalmasoknak nem kellene csizma-fényesítőket tartaniok.

De hát ezek a nyelvek se maradtak konkurrencia nélkül.

Ezeknél is támadtak, ha nem is édesebb, de ezerszer hatalmasabb nyelvek.

*

Mik ezek, kell-e mondanom? Alig! Hiszen már mindenki kitalálhatta, hogy ezek a rossz nyelvek.

Mint ahogy vannak kézi és szellemi munkások, éppúgy valának nyelvmunkások a »boldog emlékezetű« Bach-szisztéma alatt.

Egy egész sereg ember abból élt, hogy füle volt, amellyel hallgatódzott, s nyelve, amellyel a hallottakat illetékes helyen elmondta.

A nyelvek és fülek korszaka volt az. Ezek uralkodtak akkoriban.

*

Joggal beszélik az emberek, hogy aki pipázni szokott, az örök időkre biztosítva van az éhenhalás ellen, mert hiszen mindig ott a füstölt nyelv a szájában.

De füstölt nyelvet, tüzes, cukros, mameluk és rossz nyelveket egyszerre agyonnyelveltek a legisleghatalmasabb földi nyelvek: a kutyanyelvek.

A magyar ember mindig leveheti a kalapját, valahányszor ezekről a kutyanyelvekről szó kerül.

Ezek a kutyanyelvek voltak a hadseregek, melyek bevették a bizánci falat, bilincset, jármot összetörtek, mikor azt mondták, hogy tavasz lesz, mosolyogni kezdtek az erdők mezők, ligetek, verőfénnyel sütött le a nap, s fehér bárányok legelésztek harmatos gyepen. Mikor meg azt mondták, hogy vihar lesz, fekete felhők tornyosultak a láthatárra, haragos, mord arcok bontakoztak elő a ködből, s úgy látszott, mintha nehéz ágyúszekerek dübörögnének az utakon.

Ezek voltak aztán a nyelvek,... ezek a kutyanyelvhez hasonló papírdarabok, amelyekre az újságírók leírják, amit gondolnak és amit meg nem gondolnak, s amikről a szedők a nyomdában leolvassák s ólomba rakják a gondolatokat.

Minden ezredik lesz csak vérré az emberekben, de ez a vércsinálás olyan, mint a fűzfából aranyat állítani elő az alchimistáknak: egy arany háromba kerül.

A vérré lett eszmék sok vérbe kerülnek, úgy lehet.

Hanem azért dicsőség mégis a legerősebb, legfélelmesebb nyelveknek a világon - a kutyanyelveknek.

*

Igen, uraim! Mi újságírók per »kutyanyelv« beszélünk.

De ne úgy vegyék, kérem, mintha cikkeink minőségét jelezné ez a szó, ez csak a mennyiségét jelenti. Hány kutyanyelv? Sűrűn teleírt kutyanyelvek-e? Ezek képezik a generális kérdéseket.

A »kutyanyelv« egy olyan fogalom, mint a méter vagy a font, vagy az icce: beavatott ember tudja erről, hogy mennyit tesz ki a dolog.

S ily világuralomra jutván a kutyanyelvek, már-már kezdtünk elbizakodni - midőn a fővárosi magisztrátus oly institúciót fejlesztett ki, mely valóságos, igazi kutyanyelveken alapszik.

A sintéreknek ugyanis ezután minden előmutatott »kutyanyelv« után ötven krajcárt fog fizetni.

Denique a nyelvek mindenütt a nyelvek...

Amint e hét elején fölmerült a kutyanyelvek ágióját felszöktető terv, egy élelmes helybeli kereskedő cég - mint halljuk - azonnal összeköttetésbe lépett egy londoni céggel mesterséges módon előállított »első magyar valódi kutyanyelvek« gyártására, amiket aztán a gyepmesterek per húsz krajcárjával szerezhetnének be gyári áron.

Így lészen kártékonnyá a magisztrátus legnagyobb bölcsessége is.

Nem érdemes már, bizonyisten, mai napság semmi okosat kigondolni...

...De nem fecsegek tovább, mert a szerkesztő nem enged többet írnom a tárgyról, csak másfél kutyanyelvet.

U. i. Van már egy másik hír is. Egy Király utcai vállalkozó ezen jelige alatt: »Nincs többé kutyaugatás«, egy memorandumot nyújtott be a gyepmesterekhez, melyben részint mert megsajnálta a majdnem nyelvek nélkül kóborgó néma kutyákat, részint mert szaporítani óhajtja a gyepmesterek jövedelmét, egy pasztát talált ki (alkalmasint Töröknél lesz kapható), melytől a kutya kivágott nyelve gyorsan kinő megint, s így a kutyák nyelvét, mint a juhok gyapját, évenkint kétszer-háromszor fog lehetni levágni.

Szép jövedelem lesz ez! Illik ahhoz a nyolc szobás gyepmesteri palota-lakás!

Minthogy az egyiptomi háborút is valószínűleg a kagál megvesztegetése folytán csinálta az angol flotta, hogy a tiszaeszlári ügyről elvonja ennek következtében a figyelmet, nem szándékunk, mint komoly tárcaírónak ez improvizált eseményt egyébnek tekinteni, mint egy rossz csínynek, mely kemény megtorlást provokál majdan - a nyíregyházi törvényszék részéről.

Nem, mi figyelmen kívül hagyjuk ezt a suskust, melyben jól tudjuk, a Wahrmann pénze is dolgozik, mert, ismételve állítjuk, az egyiptomi mészárlás csak leplezési komédia lehet, - hanem egy a kettőhöz sokban rokon dologgal foglalkozunk.

A tárgy már nem is lehet titok önök előtt. Hiszen ott áll ez az ismeretes szó a tárca homlokán, hogy »Az angyalcsinálók«.

Ma már körülbelül minden ember tudja, mi az az angyalcsinálás. Az emberek annyira érdeklődnek prózai világunkban az ipar és a keresetmódok különböző ágazatai iránt, hogy az immár senki előtt sem ismeretlen fogalom.

Születnek kis gyerekek, akiknek nemigen van még vagy már születési jogcímük, akik vagy idétlenek, vagy nem szívesen látottak, mert nem akarják őket elismerni, ezeket aztán az illető szülő odaadja kosztba. S azután... Nos, azután, a régi történet. A koszt nagyon sovány, a csecsemő nagyon vézna, lesz hát belőle picike angyal.

Ezekről a szegény pici angyalokról írok én. Mert nem olyanok ám ezek, mint a többi angyalkák, akiknek örülnének fent az egekben s akik karban énekelnek vala az Úrnak jobbján.

Ezek a szegény angyalok nem üdvözülnek, szárnyakat kapva, hanem testük a gyehennára jut, az örök megsemmisülésbe, lelkük ellenben átköltözik újabb és újabb drámaírókba, akik teherbe esnek tőle s esztendőre vagy kettőre ismét kosztba adják vézna csecsemőiket a budai arenába a privilegizált »angyalcsinálók«-nak.

Ugye, hogy kezdek már értelmesebben beszélni.

Akadt egy laptársunk, mely elítélte azért a budai színkört, hogy új, eredeti darabokat adat elő, ahelyett, hogy a régi jóízű, a pesti repertoárokról már leszorult műveket venné sorra. A publikumnak szinte jól esnék a régi ismerősökkel összejöhetni valahol.

Ezekért a rossz darabokért, melyekből még sohasem élt meg egy sem, nem érdemli meg sem a tanácstól a szubvenciót sem a közönségtől a pártolást.

Hohó! De már ebben nincs egy garas-ára igazság!

A budai színkörnek határozottan ez az »angyalcsinálás« a legnemesebb hivatása. Mint ahogy Spártában kitették a sziklára a gyenge termetű kisdedeket, úgy kell, hogy nekünk is legyen egy helyünk, ahol ezek az embriók meghaljanak s eltemettessenek az Úrban. Isten nyugosztalja meg őket!

A színkör hasonlít a szellentyűhez, melyen át a meggyülemlett rossz levegő kimegy. Nem kell hát kétségbe esni, hogy egyetlen darab sem arat sikert, s annál kevésbé szidni az igazgatót és a társulatot, hogy minek adták elő.

A társulat valódi heroizmust és önfeláldozást tanúsít, midőn olyan darabokat tanul meg, amiket csak egyszer lehet előadni. Talán ösztönszerűleg érzi, hogy az ő feladata kijózanítani a nem hivatottakat a drámaírásból s visszaadni őket a társadalomnak.

A színkör így jó, amint van. Nekem legalább így tetszik. Adjon elő minden darabot, amit elő lehet adni, az ne zsenirozza, hogy kevesen nézik meg. Természetes dolog az! A temetésekre nemigen szeretnek eljárni az emberek.

De ki mondja azért, hogy a temetések nem szükségesek?

Én istenem, hiszen csak el kell takarítani valahogy azokat, akik nem életképesek?

Még sincs eredetibb céh az írónál a világon!

Hát fordult az elő valaha a históriában, hogy például a szabók azt állították volna, hogy ők csizmadiák?

Nem, ilyesmi sohasem történt!

De ha történt volna, akkor bizonyosan az is megtörténik vala, hogy a csizmadiák kereken megtagadták volna, hogy a »kecskék« is csizmadiák!

Mert a csizma sokat tűr, de a csizmadiák nem tűrnek semmit.

És végre is a csizmadiáknak igazuk van.

*

Egy hete folyik már a vita a lapokban, hogy az írók utaznak-e valóban, hogy írók-e az elutazók s több efféle szövegezésben.

Miután eldönteni sehogy sem lehet a dolgot, annál is kevésbé, mert ők maguk határozottan azt állítják, hogy ők írók - s az ilyet mégis csak maga tudja az ember a legjobban -, vegyük úgy, hogy isten neki, az írók utaztak el a mai kilenc órai hajóval.

*

Nagy sokadalom volt már mindjárt 8 óra után a görög templom előtt, hol az »Erzsébet« hajó kevélyen horgonyozott. Száznál több nagy embert látni egy szuszra, nem tréfadolog. Négy király megszemlélhető néha, ha fejedelmi találkozók esnek. Három pedig az írói körben is akad, a »Kunstuk«-ban, de száznál több »halhatatlan« együtt, az nincs, s nem volt még sehol soha.

Már a hajó címe mutatta, hogy nagy diplomata az öreg Pulszky, a vezér.

Idehaza, az »Erzsébet« a »Mi Asszonyunk«, oláh határon az »Ő Asszonyuk« neve lesz.

No, no gyerekek, mibe fogadjunk, hogy a »papa« rendjelet hoz onnan...

De fogjunk immár hozzá a festői jelenet leírásához... bocsássa meg azonban az olvasóközönség, ha nem lesz valami hű és kifejező, hiszen nincs, aki jól leírja: mert az írók elutaztak.

*

Így történt szárazon az egész.

Nyolc órakor belépett a körszolga a kör kártyaszobájába S így szólt:

- Uraim! Finis Poloniae! Készüljünk! Mondják ki a négy »Majszter«-t, aztán menjünk. Becsukom az ajtót. A nagy pillanat megérkezett!

- Nem érkezhetett meg, amíg legalább egy zsinórt be nem húzok. Aztán isten neki... Ott folytatjuk - szólt Makos Dini.

- Uraim - kiáltá biztatólag Kartács Feri író és mézeskalácsos -, semmi sem változik meg, csak a színhely.

- Pedig inkább a kártyajárás változnék - sóhajtja Peres Józsi.

- Pour les dames! - ordít fel melankoliával Kajzán Ákos. - Most pedig menjünk.

- Hát csakugyan?

- Te is jössz, Feri?

- Hát mit tegyek, ha a partnereim mind elmennek?

*

Igen, igen, a partnerek mind elmentek, - mind együtt voltak.

Amint egyenkint jöttek az utasok a hajóállomáshoz, mindenkinek megörült valaki. S ez olyan nagyon szép és megható volt. Mert mindenki bevágott valakinek a színébe.

Mint a megkevert kártya, úgy hullámzottak, sürögtek-forogtak ott ászok, filkók, tizesek és hetesek együtt.

Az egyszer bizonyos, hogy furcsa tucat volt így együtt... Az ászok, királyok hiányzottak, a hetesekből pedig volt vagy nyolcvan.

De hát iszen, ha pénzre játszani nem is, szórakozni vajon miért ne lehessen ezekkel a kártyákkal is?

Parádé-nemzet vagyunk. Az voltunk mindig, nem tudom, azok maradunk-e örökké? Az »et fecerunt magnum áldomás« óta mindig ez az áldomás-csinálás járja. Csak a jogcímek változnak az időben, de az áldomás, az nem változik soha, ahhoz mindig van pénzünk és lelkesedésünk.

Én még nem élek valami régen, de már sok mindenféle áldomásból ittam, annyi bizonyos. Emlékezem »requiem-áldomások«-ra. Nem volt semmi közéletünk, mindent elszedtek tőlünk, hát akkor aztán az történt, hogy egy-egy jelesünk meg talált halni. Ezt már sehogy sem tilthatta el a hatalom. E halálozások voltak a nemzeti élet egyedüli tünetei. Azért is, hogy aki meghal, az bizonyosan élt, de azért is, mert e halottak rázták fel az eleveneket...

Hja, ez a csoda bizony megesett, hanem az már csak rege most, az hiszi él, aki akarja...

Mikor azután megvirradt, jött az »éji zenék« kora. Az egész ország kétféle rendű lakókból állt: nagy emberekből és gazemberekből. És ezeket mind meg kellett muzsikáltatni; az igazak kaptak fáklyászenéket, a nem igazak macskazenéket. Mind a kettővel áldomás járt.

Annyira benne voltunk már akkor ezekben a muzsikákban, hogy még az asszonyoknak is kijutott a nemzeti elkeseredés- és üdvriadalból. Gróf Sándornénak, aki Metternich-leány volt, szinte macskazenét improvizáltak. Akkor volt az, mikor a férj kihajolt az ablakon, hogy: »Egy szót, uraim! Nekem szól ez a macskazene, vagy a feleségemnek? Mert ha a feleségemnek szól, akkor én is lemegyek önök közé«.

Később egészen a mi kezünkbe jutott a hatalom, a bús hazafiakból a hatalom kezelői lettek. A rokonszenv emelte a megye alakjait szédítő magasra, s az ellenszenv összezúzta, teljesen megsemmisítette az ellenszenveseket. Nem volt már kire haragudni többé, nem kellett már több macskazene, csak a fáklyás járta még szakadatlan, az ablakok alatt.

Kár, hogy olyan nagyon hosszan tartott, olyan hosszan, hogy a fáklyák füstjétől megint befeketedett, megint kormos lett egy csomó ember. S most már ott vagyunk, ahol voltunk.

Beláttuk, hogy »vanitatum vanitas« volt minden. Mire kiégtek a fáklyák, a nagy emberekből törpék lettek, a remény csalódássá vált, minden fölösleges volt, csak maga az áldomás nem. Conducat sanitati!

Kialudtak a fáklyák és kialudt a lelkesedés. Megint zsoltár lett a »Szózat«-ból, s a »Hymnus« is hiábavaló beszéd. Mert az meglehet, hogy megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt, hanem hát az a nagy hiba, hogy úgy látszik, a jelent kell még a legjobban megbűnhődnie - valamikor.

Igazi letargia van. »Ahogy lesz, úgy lesz« - ez a jelszó. Senki sem vár már semmit s senki sem fél már semmitől. A közöny rebbentette el széles, lapos szárnyait, s mindenki elálmosodott. Még az áldomások is szűnőfélben vannak, nincs már kit éltetni. Mindenki iszik magában. Maholnap a koccintást is kasszírozzák.

És e nemtörődöm-időkben e nagy közöny dacára is van még valami, ami iránt nem változik a lelkesedés, a szeretet pedig már körülbelül száz éves ez a jogcím. (Hány zászlót, hány programot tettek már azóta ad acta?)

A szépirodalom még az a nagyság, az a fényesség, amit post tot discrimina rerum még megsüvegelnek.

A politika elmehet már - aludni. Ha egy napig akar még virágozni, bizony sok borral és pálinkával kell meglocsolgatni.

Az irodalom az egyedüli úr, mely előtt a régi vendégszeretettel nyílnak meg a falusi kapuk.

Azaz hogy hova beszélünk? Az irodalom nem kell senkinek! Hiszen nem a komoly célok országában vagyunk! Könyvet itt nem vesz senki, szellemi terméket meg nem becsül, itt mindig a személyekre megy a játék. A magyar írók tartanak diadalutat a hazájukban, fényes transparentes diadalívek alatt virágzápor között »éljen«-harsogástól kísérve. A magyar irodalmi művek pedig ott hevernek penész-lepetten a könyvárusok polcain, és senki sem tudakozódik utánok.

A politikában is úgy volt ez. Ott sem törődtünk soha azzal, hogy milyen politika, milyen rendszer, milyen intézkedés az üdvös, hanem hogy milyen ember vezeti az ügyeket. A személyekért lelkesedtünk az elvek helyett.

Termettek hát parádé-politikusok, olyanok, aminők nekünk kellettek - személyek elvek nélkül.

És mert az irodalomban is nem a könyvvel törődünk, hanem az íróval, így válik lehetővé, hogy olyan íróink is vannak, akik még sohasem írtak semmit.

És ez nem humorisztikus dolog vagy tréfa, hanem ez tény.

Nem azokat akarom én gúnyolni ezzel, akik most útban vannak, mert egypár érdemes író ott is mindenesetre van a társaságban, s én csak örülni tudok annak, hogy őket ünnepélyesen fogadják mindenfelé, mert látszik ebből, hogy a nemzetben él homályosan valami kötelességszerű, amit hagyományképpen örökölt a múltból, s amit a míveltség haladása csak megnövelhetett a jelenben a szépirodalom iránt, de ez a kötelességszerű tartozás nem találta meg a kellő formát még most sem, nem a pezsgőben és toasztokban kellene annak nyilatkoznia, hanem a művek ismeretében és megszerzésében.

Egy előkelő fővárosi polgári háznál voltam a minap, ahol örömmel tapasztaltam, hogy némileg kitüntetik bennem az írót. A pecsenyénél ősi szokás szerint felemelkedik a társaság egyik tagja s egy toasztban (ez a mi honoráriumunk) elkezdi dicsőíteni a »Kincskeresők«-et, elmondván, hogy az milyen pompás és szépségekben bővelkedő darab, végül emeli poharát jelenlevő szerzőjére, akit az úristen sokáig éltessen.

Körülnéztem, de bizony sehol sem láttam Kazár Emilt. Míg végre kisült, hogy én vagyok az a jelenlevő szerző.

A dekórum kedveért magamra vállaltam a »Kincskeresők« szerzőségét és sugárzó arccal koccingattam a szépirodalom lelkes barátaival.

Egy írót kitüntetni nem lehet sem diadalkapuval, sem koszorúkkal úgy, mint azzal, ha őt műveiben megösmerik: ez a legnagyobb jutalma.

Az a lajstrom, melyet a lapok közöltek az elutazókról, a legnagyobb blamázs volt, ami az irodalmat érhette.

Akkor fognak utazni az írók, s akkor fogják őket fogadni Magyarországon, mikor majd nem fog kelleni odaírni a nevek mellé, hogy N. N. író és bankhivatalnok, N. N. Petőfitársasági tag, stb.

Az írónak a puszta neve a titulusa. Szomorú az, akinél ehhez a titulushoz még hozzá kell adni valamit. Az vagy nem író, vagy pedig nem fogadják, hanem csak kvártélyt és kosztot adnak neki.

Gambettának meghalt az édesanyja. Hát mégis beteljesedett Chambord gróf jóslata, hogy egyszer ő is meg lesz törve.

- Nem adom sokért - mondá egy bonapartista herceg egy hírlapírónak -, hogy akit mindig mennydörögni hallottunk, most látni fogjuk sírni.

- Mit ér? - felelte a hírlapíró -, ha könnyeiről nem írhatunk vezércikket, hanem csak nekrológot.

*

Arabi pasát s mindennemű dolgot háttérbe szorítván az írók utazása, mi is ennél az európai eseménynél maradunk.

A román megbízott Turnu-Severinből a következő sürgönyt menesztette Erzsébet román királynőhöz:

Felség! Mit tálaltassak az íróknak? A borokból feladjam a valódi pezsgőt, vagy csak a Petheő-félét? A Felséged által készített befőttes üvegeket felbontassam-e?

                      Moscunu.

A királyné ezt sürgönyzé vissza:

Nézze meg ön a lisztából, velök van-e Prém Józsi?

                      Erzsébet.

Nincs, Felség!

                      Moscunu.

Adjon nekik akármit.

                      Erzsébet.

*

Nemzetes Nagykőrös városa szörnyű rövidséget szenvedett Kecskeméttel szemben.

Mikor híre ment, hogy az írók Kecskeméten kiszállnak s Kőröst nem is érintik, a kőrösiek zordon ábrázatokkal kezdtek gyülekezni a városházára, tanácskozván, hogy mitévők legyenek?

- Egyetlen mód van még helyrehozni a csorbát - mondá a legbölcsebb városatya.

- Halljuk! Halljuk!

- Hívjuk meg hozzánk arra a napra Arany Jánost.

- Az mégis nagy tromf lenne! Egész Kecskemét átjönne arra a napra Nagykőrösre.

- Isten ments attól, atyafiak! Mert a szegedi barát akkorra jósolta a világ végét, mikor vagy az összes kecskemétiek Nagykőrösön, vagy az összes nagykőrösiek Kecskeméten fognak mulatozni.

A kecskemétiek meghallván a készülődő veszedelmet, rögtön küldöttséget menesztettek Balatonfüredre - Jókaiért.

*

A kirándult írókat, mint halljuk, Kecskemétről hazatérőben, Budapesten is ünnepélyesen fogadják s evégből a Kisfaludy-Társaságban indult volna meg, hír szerint, a mozgalom.

- Nem látom indokoltnak az ünnepélyes fogadtatást - mondá Szász Károly -, hisz ők itt itthon vannak.

- Nem áll! - jegyzi meg hangosan Gyulai Pál. - Ők is inkább itt merőben ismeretlenek.

- Hüm! Persze. Mondasz valamit, Pali. Igazad van, Pali...

- Nincs igazam... azért sincs igazam - ellenveti Gyulai Pál -, mert ők azért hozzánk, magyar írókhoz mégis közelebb állanak, mint a román akadémiához.

- Tévedsz, Pali!

*

A magyar írókat elfogadó bizottság a következő lelkes urakból alakult meg:

Arany János, Arany László, Abonyi Lajos, ifj. Ábrányi Kornél, Beöthy Zsolt, Csiky Gergely, Dalmady Győző, Degré Alajos, Jókai Mór, gróf Széchen Antal, Vadnay Károly, gróf Zichy Géza, Endrődi Sándor, Vajda János, Szigethy József, Szász Károly, Tóth Lőrinc, Tolnai Lajos, gróf Zichy Géza, Zichy Antal, Salamon Ferenc, Gyulai Pál, stb.

Valóban nagy dicséret illeti a fentebbi műpártolókat és lelkes irodalom-barátokat, kik nagy buzgalommal mindent elkövetnek s elkövettek már évek óta arra nézve, hogy a kiránduló magyar írók személye mindinkább megtiszteltessék.

Vizvári Gyula derék színészünk (mondhatnánk művészünk is... de ez meglehet, derogálna neki »most«, mikor annyi művész támadt egyszerre az Aldunán), tehát Vizvári Gyula derék színészünk e napokban fejezte be Keszthelyen vendégszereplését, hol öt darabban lépett fel.

Jutalomjátéka alkalmával többféle emlékkel lepték meg.

De legjobban azon ámult el, midőn egy lelkes tisztelője így szólt hozzá:

- Én pedig, ha megengedi, két sárga csikóval szolgálok önnek!

- Köszönöm - mondá Vizvári kissé elpirulva, mert nem szereti, ha pénzt adnak neki -, de nem érdemeltem meg, s talán nem is illik...

- Semmi szabódás, uram, már el is hoztam őket.

- Igen? - jegyzé meg gúnyosan a nagy komikus, szemhéjait felfordítva.

- Nos, nem nézi meg őket?

- Mind egyformák a kis hamisak... Mind egy ménesből valók.

- Ezek a saját nevelésem!

- Micsoda? - csodálkozik a színész - az úr csinálta volna őket?

- Uram! Kíméljen meg az ilyen esetlen tréfáktól, vagy különben...

- Bocsánat, uram! De nem értem, hogy ön miért haragudott meg. Hiszen ha nem az állampénzverdéből valók, mint ön mondja, hanem a saját nevelései, mi egyébre értelmezzem azt józan ésszel akkor?

- Hahaha! - kacagott fel a műpártoló jóízűen - kezdem érteni a dolgot.

- Hogyan? Most meg már én nem értem.

- Hahaha. Kedves Vizvári úr! Ön persze azt hitte, hogy én két sárga csikót, két körmöci aranyat hoztam önnek prezentbe.

- Nos?

- Ezer ördög! Csak nem fogom önt pénzzel megajándékozni. Az nekünk magyaroknak nincs. Én két valóságos eleven sárga lovat hoztam önnek. Nézze meg, kérem... ott künn nyerítenek az udvaron.

Vizvári meglepetve kiszaladt s a legszebb két paripát látta ott fölhámozva csengő-bongó szerszámokkal.

- Hol lakik itt közel egy könyvnyomdász? - rikkantott fel a színész örvendezve.

- Minek az? - kérdék tőle.

- Tyű, gyorsan ide vele. Hadd nyomassak azonnal vizitkártyákat, hogy »Vizvári Gyula művész és lótulajdonos«.

- Eredj, bolond! - mondják a barátai. - Hiszen nem vagy te kiránduló!

Este, midőn leült a vacsorához, eszébe jutván a mai prezent, az ott ácsorgó kellnernek, mikor az azt kérdezte tőle: »Mit parancsol?« - egész enthuziazmussal, de szórakozottan odakiáltá:

- Hozzon nekem zabot!

A szabadságharc ideje már nagyon messze van, s még igen közel. A szívek, melyek ez eszmékért dobogtak akkor, már kihűltek, s a történelem még nem melegedett át.

A legszebb, a legköltőibb, a legnemesebb harcra még rá kell ülnie elébb a mesés ködnek, hogy egész szépségében láthassuk.

Látunk imitt-amott még egy-egy köhögős, reszkető kezű, meggyörnyedt hátú aggastyánt. »Ez is a hősök közül való« mondják. Szegény öreg! Minek élsz már itt? Mit rontod az illúziót?

Semmit sem szabad látni a forradalomból, hogy egészen látható legyen.

A kuruc vitézek patkói szikráznak, ha behunyt szemmel hősöket rajzol a fantáziánk. A Rákóczi tárogatója harsog a völgyekben, ha a szél zúgni kezd az erdőkből. A forradalomból még nem hallik semmi sem.

Rákóczi hadai nem öregszenek, nem halnak, örökifjan járnak-kelnek aranyos sisakokban, fényes páncélruhában. Szellő remegteti a kócsag-bokrétáikat.

A szabadságharc hősei összetörnek egyenkint. Látjuk megfehéredni őket, hajuk kihull, homlokuk megkopaszodik, ruháik elrongyolódnak. Daliás lépteik csoszogássá válnak, kevélységük... oh, a kevélységük; istenem, istenem mi minden lesz abból.

Igazán örülnünk kell, ha egy-egy hős úgy halhat meg, ahogy élt. Ha nem úgy végződik a fényes pálya, mint a mitológia szépséges asszony-fejei - halfarkban!

Csak alig öt hete temettük el Pap Lajos ezredest, a hősök hősét. Nemes alak volt, színacél. Meghajlítani nem, csak széttörni lehetett.

A lapok alig írtak nehány sort róla. Úgy halt meg csendben, elfeledve, de tiszta névvel. Csak barátjai kísérték ki a temetőbe, de azok tudták, érezték, hogy egy »nagy ember« utazik most a másvilágra.

Több országgyűlésen át képviselő is volt Erdélyből, hol csodadolgokat követett el Bem alatt, de utoljára elpártolt tőle a kerülete is: »divatosabb ember« után látott.

A kormány, mikor látta, hogy semmije sem maradt, a mehádiai fürdőben kínálta meg jó hivatallal: nem fogadta el, azt mondta, hogy ő csak verekedni tudott, mikor fiatal volt, - de ehhez a fürdő-hivatalhoz nem tanult, nem tudná elvégezni, nem fogadhatja hát el a fizetést sem.

Meghalt szegényesen. Talán jó is, hogy már meghalt. Ne rontsa ő se az illúziót.

Ma Vetter fekszik a ravatalon. Szegény Vetter. Kétszázötven forintot utalványozott temetésére a kormány. S nem volt elég pénze rá, hogy gyógyíttatta volna magát.

...Be jó volna átugorni vagy húsz esztendőt, hogy ne lássuk, ami még következni fog, ne lássuk azt a szomorú kimúlást, mikor úgy halnak meg egytől egyig a fényes, dicső alakok, hogy mindig az élők temetése lészen akkor...

De ne a jövőt nézzük, ha Vetterről akarunk megemlékezni, ő a múlté. A múltból akarok egy érdekes epizódot felemlíteni, mi közte s Perczel Mór közt történt egy hadi tanácskozás alkalmával.

A szegény Pap Lajos beszélte nekem. Sajnálom, hogy nem emlékszem a dolog históriai oldalára s csakis az adomaszerű részét figyeltem meg.

Aki csak kissé is vissza tudja még képzelni az akkori idők pátoszát (ami nem is csoda, hiszen a világ egyik legnagyobb szónoka volt úr az országban), az nem fog csodálkozni, hogy a tábornokok (különben is táblabíró volt a nagyobb része) formális dikciókat tartottak a haditanácsban, nézeteik indokolása mellett.

S ezek között egész a komikumig ment Perczel, ki lázas hévvel szónokolt, s a római történetből, a mitológiából s a jóisten tudná, honnan hozott fel képeket és hasonlatokat, hogy azokkal stratégiai és taktikai terveit gyámolítsa.

S a tábornokok közt nem egyszer győzött a tudományos elmélet ellenére az ő szónoki talentuma. Hiszen nem lehetett nekik rossz néven venni. Nem tanulták ezek a hadviselést. Arra mentek; amerre a szívük súgta. S a szép oráció, hogyne hatott volna az ő szíveikre?

Vetter és a képzettebb tábornokok eleget bosszankodtak emiatt, mert látniok kellett, hogy nemegyszer követnek el nagy hibát.

Valami rendkívül fontos hadi mozdulat meg-, vagy meg nem tevése volt a tapéton. A vélemények meglehetősen eltérők voltak.

Perczel Vetterék ellen tartott ezúttal rendkívül fényes szónoklatot.

- Uraim! - mondá, mikor már minden kigondolható érvet felhozott s egészen elragadta hallgatóit. - Midőn legelőször tábornokká lettem, egy szegény ősz emberrel találkoztam a Bácskaságban. Elém jött s kezeit áldólag terjeszté fejem fölé. Tábornok úr, így szólt hozzám, az én szívemben egy óhajtás él. Isten írta azt be a szívembe. Nézzen ön a szemeimbe; és olvassa ki belőlük azt az óhajtást, mert az mindnyájunk óhajtása. Ha ezt az óhajtást fogja tábornok úr követni, golyó nem éri, s a magyar hadsereg diadalra vergődik. - Uraim, azóta előttem van e galambősz aggastyán s az ő óhajtását akarom most követni, midőn azt ajánlom...

- Ohó, uram! - szól közbe Vetter. - Azt csak az az aggastyán maga mondhatná meg!

A szelíd Vetter ezen közbeszólása mentette meg a reális haditervet. A tábornokok, kik már egészen Perczel mellett voltak feltüzelve, elnevették magukat a jóízű észrevételre, Perczel belezavarodott s nem bírta többé sehogy sem bevégezni a fényes orációt.

Sohasem bámultam meg úgy senkit, mint azt a fiatal, daliás barna urat, aki egy társasággal diskurálván, beszélgetés közben egyszer azt mondja, hogy őneki megvan az utolsó mameluk csutorája.

Micsoda? Az utolsó mameluk csutorája! »Sie Josef, bringen Sie mir geschwind die Blätter!.« Úgy kell lennie, hogy átaludtam vagy kétszáz esztendőt, s ezalatt vesztek ki mind a mamelukok, hogy ma már az utolsónak csutorája is raritás. Teringettét! Mikor én lefeküdtem »tegnap«, még akkor tele volt az ország mamelukokkal - Móricz Pál, Nagy György, Várady Gábor, Horváth Gyula, Végh Aurél...

Hohó, hiszen pláne tegnap beszéltem is az utóbbi kettővel...

Megdörzsöltem a szemeimet e még mostanáig is dörzsölném, ha az elbeszélő egyszerre el nem rontja az örömömet, elárulván, hogy az egyiptomi mamelukokat érti, kiket lekaszaboltak s kikből az egyik leugrott a várfokról, s lova és ő maga összezúzódott, csak éppen a csutorája maradt épen.

Most ott Kairóban domborodnak a halhatatlan mamelukok kolosszális és művészi sírjai.

Ja, hja, az egyiptomi mamelukok halhatatlanok. De mi az ahhoz képest, hogy a mieink - kipusztíthatatlanok. Azok sohasem halnak meg, ezek örökké élni fognak. Mindegy és mégse mindegy.

Mint őket magukat, jobb szeretnénk inkább mi is valami utolsó ereklyét bírni tőlük, ha nem is csutora lenne, mert ahogy én ösmerem a mamelukjainkat, ha már minden, de minden nyomuk elenyésznék, ami legtovább fennmaradna, az nem lenne más mint: az utolsó mameluk kifizetetlen váltója.

De nagyon is elmentem tárgyamtól, úgy tapasztalom s jobb lesz, ha a dologra térek in medias. Az utolsó mameluk csutorája ez időszerint tulajdonképpen nem annyira ereklye, mint inkább nyereménytárgy. Mert az a fiatal, daliás alak, aki a csutorát elhozta Egyiptomból, báró Atzél Béla, s ő most nem gondol egyébre, mint az augusztus 20-iki népünnepélyre, hol két krajcárral alapíthatja meg szerencséjét a t. c. közönség.

Előtte összefoly az egész világ s két részre osztja mindazt, ami a föld felett van. Az vagy nyereménytárgy vagy sorsjegyvevő. Tertium non datur.

- Ejnye, de szép asszony ül ott a negyedik asztalnál.

- Az ám, jó lenne nyeremény-tárgynak.

- Hogyan? Két krajcárért?

- Kevesli kérem?

- Hogy mit? Az összeget? Vagy az asszonyt?

Az árvaház még sohasem talált ilyen leleményes pátronusra. Hosszú haj, rövid ész... bizonyosan annak fogják tulajdonítani az árvaház élén álló hölgyek a nagy sikert, hogy a bárónak rövidre van nyírva a haja.

Hova törpült a nagy Sztupa György! Micsoda esés ez a derék Ivánka Imrének! Köd fogja takarni ezentúl az ő érdemeiket.

Atzél nemcsak pompásan rendezi a Szent István-napi ünnepélyt, nemcsak pénzt fog szerezni, hanem három legyet egy csapásra - egyszersmind beszéltet az árvaházról, valóságos divatba hozta az árvaházat. Maholnap öröm lesz árvának lenni Magyarországon. (Kivált, ha a megyei árvaszékeket eltörülnék.)

A játszva való oktatás teoriája szerint játszva adóztatja meg a publikumot. Tanulhatnának tőle a pénzügyminiszterek, akik csak az adókat vetik ki játszva, de keserves verejtékkel szedik be. Lesz már ezentúl új jelölt Atzél Bélában, aki ha beleül a piros székbe, muzsikaszó mellett fog egzekváltatni.

S valóban többet lehet így elérni, mint komoly nagyképűséggel. Jó példa erre az öreg Bagi József esete, aki egyszer semmi pénzért se bírt kapni krumpli-szedő munkásokat, nagyon szűkiben volt a munkás abban az időben, fogta hát magát, beállíttatott egy cigánybandát a krumplis-föld végibe s mindjárt megtelt az vidám legényekkel, kackiás menyecskékkel és patyolatkezű lánynépséggel: kiszedték neki a krumplit ingyen, ha pénzért nem akarták.

Ma már a jótékonyság is ellustult: indirekt úton kell felrázni. S ha kivált a reklám hűs szele nem éri, elalszik.

Bezzeg nem alszik most. Boldog-boldogtalan a Szent István-napról beszél. A nemes báró udvara tele van reggeltől estig kíváncsi publikummal. Ott vannak ugyanis kirakva a nyereménytárgyak s azok között nem egy, mely ötven-hatvan forintot ér. Még a nyereménytárgyakra nézve is az a helyes eljárási mód követtetik, hogy azok ne legyenek holmi haszontalan csecsebecsék, hanem a szegény ember, ha megnyeri, hasznát vehesse.

Mulatságos ötletek maguk a nyereménytárgyak is. Például utalvány egy őzcombra, átvehető ebben meg ebben a kereskedésben; egy másik utalvány egy pompás vacsorára a Szikszayban, a harmadik utalvány (no, ez már pikáns kissé) »egy kellemes estére« szól. Nro, itt és itt - és így tovább.

A sorsjegyeket per 2 kr, a komornyik árulja. Igazi jobbkeze a bárónak. Az amerikai szellemtől ő is át van hatva egészen, s nincs az a világhírű színész, aki jobban csinálná a vásárt.

- Hány jegy tetszik? - kérdi a vásárlótól.

- Huszat kérek.

- Nem lehet, kedves barátom - mondja a komornyik pártfogói hangon. - Annyit nem adhatok.

- Hogyan, uram? Nem adhat? Hiszen elég van. És készpénzzel fizetem.

- Az nekem mindegy, de beláthatja, hogy mindenki bírni akar a jegyekből néhányat. S mi lesz, ha elfogy? Eddig is annyi már az apprehenzió ellenem, hogy isten a megmondhatója. Tíz jegyet adhatok, ha tetszik.

- Tizet? Adjon kérem legalább tizenötöt.

- Nem én, öt forintért sem. Isten ments, a báró úr keményen rámparancsolt, hogy tíznél többet a világ minden smukkjáért se adjak még gróf Andrássy Gyulának se. Apropos! Az csak ötöt kapott. Mert az úgyis gazdag ember. Hadd nyerjenek a szegényebbek.

Persze, hogy az illető vásárló aztán belenyugszik ugyan, átveszi a tíz jegyet, de a párbeszéd magva ott motoszkál a fejében, s félóra múlva egy másik ismerősét küldi el - megint tíz jegyet venni az ő számára, délután megint egy másikat, s addig nem is nyugszik, míg fölösleges pénzét mind be nem fekteti a becses sorsjegyekbe, mert becseseknek kell lenniök, ha nem szívesen árulják.

Az eredeti program, számos különös részletével olyannak tűnnék fel, mint amit majdnem lehetetlen betartani, az óriási csoportozatok, az ezer tagból álló rendező-bizottság, a különféle versenyek, játékok, epizódok, ökörsütések, díjkiosztások: mind meghaladja az emberi képzeletet, kivált nálunk, hol egy quadrille-rendezés is már a nagyobb feladatok közé tartozik.

Az emberek már azt is megbámulják, hogy lehetett ezeket a rengeteg tarkaságokat nyomtatásban is úgy összeszerkeszteni, arról nem is álmodik senki, hogy ez a program be legyen tartva. Az lehetetlenség.

Maga a báró mosolyog ilyenkor s váltig azt állítja, vállát vonogatva:

- Pedig milyen egyszerű... egészen egyszerű ez a program!

Nos, szeretnénk hát tőle egy komplikált programot látni egyszer.

Hanem várjuk be mégis előbb, ki nyeri meg az utolsó mameluk csutoráját?

Azt mondják, minden változik a természetben, nincsen állandó semmi. Még az idő se teszi meg, hogy megálljon, senkinek a kedvéért.

Hanem nem is úgy van ám ez egészen, mert csak nézze meg például valaki Vácot, aki ezelőtt negyven esztendővel látta, az fel fog kiáltani örvendetesen: »Ez az! Ez az!« Egyetlen kő sem változott itt. Még az a tüske-bokor is ott van a nagy-utcaközepén, amelybe gyerekkorodban mezítláb beleléptél.

Haladásnak, átalakulásnak semmi nyoma. De igen mégis, a püspöki palotát azóta kimeszelték egyszer, s a Dunaparton két korlát kitört, amit a városi magisztrátus nem állíttatott helyre: mert minek is? Minden jól van úgy, ahogy van. Ha a gondviselés nem akarta volna, a két korlát nem törik ki. Márpedig ne akarjon gyarló földi halandó okosabb lenni a gondviselésnél!

A predestináció köde ül a város felett, pedig csupa igazhivő katolikus ember lakja, a predestináció pedig kálvinista intézmény. No, de van katolikus motivum is, például a kövezetén teljesen visszatükröződik az inkvizició.

Ugyanabban a nagy sárban kell járni, melyben őseink lubickoltak s melyet a »Hármas Kis Tükör« is megörökít, s mégis ez a sár tiszteletre méltó és kedvelt e városban. Hallottam is, amint a hátulsó kocsiülésben pipázgató gazda, dacára annak, hogy a kocsi kerekei agyig kurutyoltak a kátyukban aggályteljesen figyelmezteté a kocsist:

- Vigyázz, édes fiam, nehogy rámenjünk a kövezett útra!

Mindenki reszket és fázik attól a kövezettől, mely a közlekedés kényelmes voltának okáért borítja a zigzugos utcák legközepét, miáltal azok hasonlatosakká válnak a halak hátgerinceihez. A hátgerincük a szálkás részük.

Az órák is éppen úgy járnak, mint ezelőtt negyven esztendővel. Valamivel félkilenc után indultam Budapestről s valamivel félkilenc előtt értem oda az ő toronyórájuk szerint. Nem igazítja azokat soha senki, s igazán szép tőlük, hogy mégis makacsul ott sétálgatnak a mutatók a numerusok között.

Nincs szomorúbb, de egyszersmind érdekesebb látvány, mint egy ilyen, a múltból itt felejtett város. Kétségtelen, hogy ennek megvannak a maga természetes okai. Semmi kedvem sem lévén a tekintetes városi tanács haragját magamra vonni, elmondom, hogy Franciaországnak is nem egy ilyen városa van, hol akár egy század lefolyt anélkül, hogy nyomokat hagyott volna úgy a város külsejében, mint a lakosság erkölcseiben és szokásaiban.

Igaz, hogy ezt a Párizs vagy London közvetlen közelében fekvő városokról nem mondhatni el, sőt inkább Párizs, London fénye és emelkedése kihat a szomszéd városokra is, s ezek égisze alatt nőnek.

De nálunk nemhogy használna Pest emelkedése Vácnak, hanem ez lett a megölő betűje. Ez a speciális viszonyokból folyik. Vác sokkal közelebb fekszik, mintsem Pesttől függetlenül a saját szakállára emelkedhessék, és sokkal messzebb, hogy a fürge pesti élet odáig vesse hullámait. Ennek a legutolsó stációja Rákospalota, ez a szép és élénk falu, mely jóformán még Budapesthez tartozónak mondható. Azontúl vagyunk csak provincián.

Hanem akkor aztán ott vagyunk alaposan.

Mindenen rajta van a régi idők avas szaga. A hotelt ott még »Kúriá«-nak hívják. Hol vannak már a nemesi idők! A kávéházakban, hol cikóriával főzik a kávét, még mindig a híres váci csata esélyeiről diskurálnak urambátyámék; az ő számukra csak olyan álomképforma a tiszaeszlári eset, az egyiptomi mulatság és a trieszti bomba; az igazi nagy dolog, ami valósággal megtörtént, a váci csata után.

Boldogult Beöthy László, isten nyugosztalja meg szegényt (éppen ma huszonöt esztendeje temettük) még látta azt a váci embert elevenen, aki így töprenkedék magában:

- Hm... Valami tudós kiszámította, aszongya, hogy a váci hegyen annyi bor terem évenkint, hogy minden emberre jut belőle naponta négy icce. Szeretném tudni azt az odavaló gazembert, aki elissza előlem a négy iccémet.

Régen volt, azóta már icce sincs, liternek hívják, de a »voáci ember« homlokán még mindig ott borong az a keserű kérdés, hogy ki issza meg az ő négy iccéjét?

Az elégedetlen bús hazafiak városa ez, akik a múltból élnek a jelenben, akik a »Hazádnak rendületlenül«-t dúdolják, ha jó kedvük van s akiknek jókedvük csak akkor van, ha búsulhatnak.

Nem tanulnak, nem felejtenek semmit. Esküdt ellenségei minden változásnak és újításnak. A gőzgép füttye, mely két oldalról is hangzik, összecsavarja szíveiket, mint a kukukkmadár hangja; megremegnek tőle mindannyiszor, de bátorságukat csakhamar visszaadják az ismerős falak köröskörül, melyekről lehullt a vakolat. Még most is ott látszanak rajtok a figurák, amit pajkos diákkorukban oda rajzoltak. A nóták közül is azokat muzsikálja a cigány, amiken az öregek mulatozának. A vendéglőkben még egy kézzel esznek és »sajn«-ban fizetnek - úgy, mint azelőtt.

Semmi, de semmi sem változik ott, csak a kalendárium, mely a szögön függ, s mely minden esztendőben új, - mert illendő dolog pártolni a hazai literatúrát, s azonkívül az időt evidenciában tartani szükségeltetik, mivelhogy az még Vác városában is változékony.

Ámbátor azt is könnyebben meg lehet tudni a varjúktól, ha nagyon kárognak, vagy ha éppen nem kárognak a székesegyház tornyán. Igen, a derék varjúk, azok következetesen ott ülnek a tornyocskákon. Éppen ilyen veszettül ordítoztak ezelőtt negyven évvel; mindjárt ráösmertem a leglármásabbra.

A templom alatt a kövér pázsiton egy öreg ember ült félig eldőlve, mint egy basibozuk, s nagy füstmacskákat eregetve a levegőbe.

Egy kicsit be lehetett csípve az öreg, mert nagyon piros volt az ábrázata. Alighanem ez issza meg valaki elől azt a négy iccét.

- Jól esik a délutáni alvás, ugye öreg? - kérdém a jóképű vén embert.

- Nem alszom én, kérem alásan, dehogy alszom, hanem csak úgy pihenek s nézegetem az országutat.

- Talán vár kend valakit?

- Nem éppen... hanem hát csak úgy lesem innen, hogy jön-e már az a Garibaldi?

Elnevettem magam. Váci embertől kitelik. Az bizony Garibaldit várja valamennyi - s addig, azt tartja, nem érdemes semmibe fogni.

- Hallotta már, uram?

- Mit?

- A legnagyobb újságot. Szegény Európa!

- Ah, igen! Hogy Európát ráültetik a dísz-ökörre Szent István-napján.

- Nem arról az Európáról van itt szó!

- Csupán az ökörről?

- Ej, dehogy! Ki beszél itt az önök bolondságairól, nagyobb dolog van. Ordódy megy.

- Hova megy?

- Hát elmegy - hogy sohase térjen vissza többé.

- Micsoda? Talán gyógyíthatlan betegségben szenved?

- Valóban. Teherbe esett.

- Jézus Mária! S vajon ki udvarolt neki?

- Hieronymi.

- Milyen viszony! Milyen viszony!

*

- Szegény Ordódy. Ő volt a Tisza-kabinet legfiatalabb tagja. Milyen fátum az, ha a fejelés-csizmán hamarabb szakad el a folt, mint a fej.

Neki is azért kellett bukni, amiért Somssichnak egykor, azzal a különbséggel, hogy Somssich még csak a képzeletbeli piros székről bukott le, s ez lehet fájdalmas, de sokkal könnyebb.

Mikor ugyanis gróf Andrássy által Somssich volt fölterjesztve közlekedési miniszternek, s államtitkárának Hollán Ernő, amint Somssich a hivatalos fölterjesztésről értesült, magasra emelte nyakát s így szólt a kisfiának:

- Eredj, Zsiga fiam, Hollán bácsihoz s mondd meg neki, hogy azonnal jöjjön ide.

Hollán megapprehendálta e lakonikus üzenetet s megüzente mérgében Andrássynak, hogy őt hagyják ki, ő nem lesz Somssich alatt államtitkár.

Ilyen érzékeny ember volt Hollán - és alkalmasint azért volt ilyen érzékeny, mert jól tudta, hogy ő ugyan nem lesz Somssich alatt államtitkár, hanem államtitkár azért mégis lesz.

*

Szapáry gróf is érzékeny kedélyű férfiú. El van kényeztetve. Egy ember, akinek olyan szép haja van, mint őneki, joggal adhat magára valamit. Kivált egy olyan falusi emberrel szemben, mint Ordódy. Szapárynak tradiciói vannak arra, hogy ő a Tisza ugarját szántsa, mert egyik őse is szántott már egy másik basának.

Egyszóval Ordódy elölgetett Szapárynak, mert úgy van az, hogy a gyengék keresik a maguknál gyengébbeket. A róka megeszi a baromfit, a baromfi a férget, s a féreg? Még tán a féreg is megenne valami gyengébb állatot.

Szapárynak lehetetlen másképp megmutatni az erejét (pedig volna rá tere), mint hogy megeszik valakit - s ez Ordódy Pál.

A kanapé-processzusok régóta folytak.

Mikor a pest-zimonyi vasutat építették, Szapáry a Bontoux-csoportnak akarta azt átadni. Ordódy nem engedte.

És Ordódynak - uti casus Bontoux docet - igaza lett.

S hogy igaza lett, ezt nem bírta neki Szapáry soha megbocsátani.

*

Kitúrta. Mégpedig úgy túrta ki, mint ahogy Rothschild mama mondta egykor, hogy »nem lesz háború az idén«.

- Hogyan, asszonyom? Ön tudná? - kérdé a hadügyminiszter.

- Hogy a pokolba ne tudnám! A férjem egy garast se kölcsönöz önöknek.

A jó Szapáry is úgy tett, hagyta a derék Ordódyt tervezni, tanakodni, fundálgatni, s mikor az aztán előállott valami elaborátummal, gúnyosan mondá:

- Szép, szép! Csakhogy pénz nincs rá. Nem adhatok.

Ordódy meggondolta magát s elmegy. Jól teszi. Kezdje meg.

Bukni végre is nem szégyen.

Ha van valami, amit restellnie kell, az nem egyéb, mint hogy ideiglenesen báró Kemény Gábor fogja pótolni.

Hja, ki tudhatná azt? Pedig csak ez az egy titok van most, hogy im Hieronymi úgy bukott el, mint igazi hős, aki a történelemben egyenesen odaállhat a Dugovics Titusz háta mögé, mert azt csak Dugovics Titusz tette meg eddig, úgy bukni le, hogy magával rántsa a törököt is.

Tudtam én azt, sejtettem én azt mindig, hogy Hieronymi nem közönséges ember.

Csodálatos, hogy mindenki kíváncsi rá, vajon miben haltak el a betegei. Mintha nem lenne úgyis mindegy! Mit kutassuk hát: miben múltak ki Ordódy és Hieronymi, elég vigasztaló lehet rájok az, hogy bizonyosan aranyos koporsókba temetik; (Hieronymi az osztrák államvasút igazgatója lesz, úgy hírlik), fontosabb dolog annál, ki lesz az utód a piros széken, meg a tulipántos ládán, mert ez utóbbin ülnek az államtitkárok, illetőleg szundikálnak.

Mert nagyon furcsának tartom én azt, hogy a teljes című közönség mindannyiszor kétkedve rázza fejét, valahányszor egy-egy nagy alvó esete merül fel az újságlapokban. A halhatatlan Gyömbér János, aki hetvenöt napig aludt egyhuzamban Amerikában s álmodta a »Romhányi« költői beszély végfejezeteit, sok emberben talált Tamásokra, úgyszintén a párizsi Beaujon kórházban most alvó nő mély szenderét is mesének tartjuk, - pedig hát tessék felsétálni a magyar minisztériumokba, ott olyan ember is akad, aki négy éve alszik édesdeden mélyen, s legfeljebb olyasmi történik vele néha-néha, hogy más-más ágyba teszik át.

Ne bántsuk az alvók édes álmát, s járjunk lábujjhegyen, mikor innen oda, s onnan ide helyezik. Ők már olyanok amilyenek, változtatni ezen nem lehet, hanem induljunk ezen kitérés után a kérdések kérdése felé, hogy ki lesz az új közlekedésügyi miniszter?

Nálunk a közlekedésügy folytonos befektetésekből áll, s ezek a befektetések éppen olyanok, mint az egyszeri haarlemi tulipánhagyma.

Ennek a haarlemi tulipánhagymának pedig nagyon furcsa története van.

Egyik Eszterházy herceg szerezte azt meg drága pénzen azon időkben még, mikor a tulipántenyésztés olyan divatcikk volt Európában, hogy csak a leggazdagabb urak tölthették vele passziójukat. Egy-egy híres hagyma négy-ötezer arany forintba került.

A hagymát kitette a hercegi főkertész száradni az ablakba, hogy a napfény megsüsse kissé. Szerencsétlenségre azonban odavetődött egy tót a kertész udvarába s látván a hagymát, arra a gondolatra jött, hogy ő azt megeszi. Meg is ette és nagyon jóízűnek találta.

Az a sok drága befektetés, amit a közlekedésügy elnyelt, mind erre a sorsra jutott. Ha kanállal ették volna az aranyat, ennél a tárcánál, az is takarékosság lenne a mai viszonyokhoz képest. A hagyma oda van már, azért vannak csak festett tulipánok a ládán, amin a közlekedésügyi államtitkárok ülnek.

De mármost csakugyan hogy ugyancsak menjünk a találgatásokra.

Hogy ki lesz a közlekedésügyi miniszter, az mindig attól függ, hogy ki lesz a közlekedésügyi államtitkár.

Ha travesztáljuk az ágyú definicióját, hogy »legelőször veszünk egy lyukat és azt körülöntjük rézzel« - hát akkor ebben az esetben az államtitkár a lyuk.

Az államtitkáron kezdődik, s az államtitkár egyénisége szerint, mint adott helyzetből kifolyólag indulnak ki a kombinációk. Ez pedig nem könnyű feladat. Ha az államtitkár lutheránus, a miniszternek katolikusnak kell lenni; ha az államtitkár goromba, a miniszternek kell finom perfekt világfinak látszani; miniszternek erdélyi csak úgy juthat be, ha az államtitkár magyarországi; ha az egyik nagyon csúnya, a másikban szépséget keresnek; ha a másik szangvinikus természetű, okvetlenül melankolikusnak kell lennie az egyiknek.

Egy összeházasodás sem intéztetik olyan aggódó fontoskodással, mint ez (pedig a házasság sokszor mégis tartósabb viszony).

Hát lássuk az esélyeket. Államtitkár csak György Endre lehet vagy Darányi Náci.

Ha a cinikus György Endre lesz az államtitkár, az elegáns Tisza Lajosnak van kilátása miniszterségre. De Tisza Lajos nem lehet miniszter a bátyja kabinetjében, mert egy Tisza is több az elégnél s kettő kevesebb lenne egynél. De meg azért is össze nem illő a kedves pár, mert Tisza is, György is kálvinista.

Károlyi Sándor gróf György Endrével összekombinálva azon okból lehetetlen, mert mind a kettő járatlan, mindkettő kezdő ember.

Mi fog tehát történni? Hát csakugyan nem múlnék el ez a pohár Darányi Náci nélkül?

Hogyan, Darányi Náci? Kivel vegyük őt először? Lássuk Károlyi Sándorral! Nem, nem, az nem is képzelhető, hogy két zsidó legyen egyszerre! Tisza Lajossal szemben pedig fennáll az említett ok.

Mi lesz, ki lesz hát?

Legjobb lenne a Tisza Kálmán kalapjába berakni az összes várakozó mamelukok neveit, s aztán hadd húzná ki a két leendő méltóságot behunyt szemmel Várady Gábor az ő szűz kezeivel.

Ez lenne a legigazságosabb a várakozókra, s a közlekedésügyi tárca se vesztene vele semmit.

Egy üres tárcának az én véleményem szerint mindegy, akárki találja meg.

Bizony nem hitte volna el soha egyetlen puskaműves sem, hogy olyan pisztolyt is kitalálnak az emberek, amelyhez nem kell se kapszli, se cső, se sárkány, hanem csak egy icipici acéltoll.

És hogy el fog tudni sülni az a bolondos acéltoll, amelyből egyet tegnap acélozott meg báró Atzél.

Az egyszeri angol mikor itt járt, nagyot bámult a kendertilón, a madzagra járó parasztos ajtókilincseken és a vízi malmokon, hogy micsoda nagyszerű nemzet vagyunk, aszongya, mert a komplikált gépeket ilyen bámulatosan egyszerű találmányokkal pótoljuk.

Ej! hát a derék angol - pedig Bécsen keresztül jött ide - ugyan mért nem vette észre ott a legegyszerűbb gépet, a revolvert - mert mi onnan örököltük azt a német kultúrával. Dicsőség érte a gründlich sógoroknak, hogy itt is meghonosították a svindler újságírókat, - legalább megutáljuk rajtuk a bűnt s meg tudunk maradni annyi viszontagság mellett is becsületeseknek.

Mert büszke lehet a magyar nemzet a sajtójára és hírlapíróira, kik egy tekintetben felülmulják a tökélyt. Mert a teremtésben se ember, se állat, sem semmiféle kaszt nem bírt még arra a magaslatra emelkedni, ahol a magyar hírlapírók állanak, hogy maguk eszik meg azt, aki férges kezd lenni közöttük.

Kevés szavunk van e nyomorult teremtésekről, kik azzal keresik kenyerüket, hogy zsarolnak. Van-e vajon mentségük nekik is? Talán... A fa megmaradna csendesen, ha a szélnek nem volna akaratja... Ki tudja, milyen viszonyok, milyen társadalmi lejtők viszik őket ide? Alulra, nagyon alulra. Hol már nem látjuk meg őket, csak akkor, ha valamit elkövetnek.

Ki kell irtani őket természetes, nem lehet tűrni a társadalmi rákfenét, mely mint a szerbtövis folyton szaporodik s az új hajtások mindég szúrósabbak. Naponkint történik valami. A revolverek nagyon tevékenyek. Itt is, ott is megsarcolnak valakit. Könyvet ígérnek kiadni, melyben benne lesznek a megrevolverezettek arcképei, piszkolódásokkal fenyegetőznek nem létező lapok nevében, s ezer leleményesebbnél leleményesebb módját ejtik a zsarolásnak.

Minden kasztnak, a legmagasabbnak úgy, mint a legkisebbnek, vannak proletárius elemei. Minél tisztábbra van őrölve a liszt, annál több a korpája, - voltak a magyar tollemberek között szegények, elzüllöttek, majd mindig, azelőtt is, de ezek megőrizték azért a tisztességet.

Ott van a jó öreg Bernát Gazsi, ki szintén megadóztatta a publikumot, de nem ám aljas módon: ő még az ilyest is bizonyos kedélyességgel és szeretetreméltósággal csinálta.

- Jó, hogy látlak, pajtás - szokta volt mondani az öreg, ha valami falusi ismerősével találkozott. - Éppen jókor. Prenumerálj kérlek soha meg nem jelenendő költeményeimre.

- Hogy egy példány? - mondja a falusi ember, tárcáját kinyitva.

Ha Gazsi azt látta, hogy nagyon szívesen teszi, még azt is megjegyezte:

- Két forint - de ha díszpéldányt akarnál, az akkor ötbe kerül.

Szerette is Gazsit mindenki - mert sohasem csalt meg senkit.

A revolvert, mely annyira szerepelni kezd az utóbbi időben, senki sem hányhatja tehát a magyar ember szemére, úgy nem tartoznak a revolverek a sajtó keretébe, mint ahogy nem tartoznak a főrendiházhoz.

E szerencsétlen emberek egyszerű csalók, kik a szédelgési eszközök közül éppen ezt választják, mint amiben talán több praxisuk van, s mint amelyre legkedvezőbb itt a talaj. Mert a tudatlanságot és hiúságot sarcolják meg, az pedig itt bőven tenyészik.

És jó, hogy ide jutottunk, mert éppen erről a dologról akarunk szólni nehány szót.

Vajon lehetséges-e az egyebütt, hogy közönséges gazemberek kiadják magukat tekintélyes lapok munkatársainak és íróknak s ezen a réven zsarolnak?

Nem, ez csak Magyarországon lehetséges, hol a közönség nem ösmeri a szellemi élet munkásait és arisztokráciáját s annyira tapasztalatlan Izraelben, mint a Goulard meséiben a paraszt, ki a hernyókat krokodilusoknak nézte s innen támadtak mindennemű kellemetlen kalandjai.

Amerikát minden ember ösmeri, még az is, aki sose volt benne; Sztupa Gyurit pedig még az sem ösmeri, aki mindennap vele kapucinerezik a Báthory-kávéházban.

E jeles embernek annyi oldala van, hogy emiatt egészen szögletessé vált, ami őt, remélem, mégsem fogja megkisebbíteni a hölgyek előtt. Ámbár ő azon nagyságok közé tartozik, akik ha még kisebbek lennének, nagyobb feltűnést okoznának - valami Sugár-úti bódéban.

Sztupa Gyurira ráillik az, hogy ha csak egy csésze kávé lenne a világon, akkor az őneki jutna s ő szürcsölgetné édesdeden, kávésnénike természeténél fogva.

Sztupa Gyurinak örök árnyék lesz az életén, ha majd valamelyik hölgy-divatlap kiadja az életrajzát, hogy nem ő találta fel a krinolint - hanem aztán minden egyebet ő talált fel, még Török Józsefet is, sőt mikor már nem maradt semmi tere a tevékenységre, idehozta hozzánk Amerikát. Mert Sztupa Gyuritól kitelik minden.

Kivált akkor lesz az ember leleményessé és erőssé, mikor elkeserítik. Az oroszlán is ilyen. Miért lenne nem ilyen Sztupa György? Oh, a harag, a harag! Hát ki mer itt ünnepélyt rendezni őnélküle? Hát Magyarországon már senki sem tiszteli a tradiciókat? Senki se konzervativ itt már, csak az öregasszonyok, akik Sztupát még látták fiatalon, de akiket Sztupa csak képzelt már fiataloknak. Az új generáció elfordult tőle. No, jó! Csak hadd rendezze nekik az ünnepélyeket Atzél báró. Talál ő még tért olyat, hogy az emberek irigyelni fogják nagy darab földön, a budaújlaki kis kapuktól kezdve, le egész az Üllői úti vámig.

Gondolt egyet s midőn a legközelebbi cirkulárét bocsátotta ki a lapokhoz és a vidéki nőegyletekhez, odanyomatta az egyleti ügyben kibocsátott hivatalos annonce mellé a következő kis apróságot:

»Reménylem, hogy számos honfitársaim előtt nem lesz érdektelen megemlítenem, hogy ügyeim végett Párizsban több hetet töltvén, időt vettem magamnak a világhírű énektanítónő Marquisné iskoláját meglátogatni, kinek számos amerikai, orosz, angol, német, svéd, francia sőt olasz, összesen 83 tanítványai közt egyetlen egy magyart találtam: Nikó Hortenset, kinek kitűnő zongorajátéka a magy. kir. zeneakadémiából eléggé ismeretes Budapesten. Kinek szép csengő magas koloratúr éneke és szép trillái a nagy vizsgán nagy tapsra indították a nagy számmal egybegyűlt kiváló közönséget. Ezt egyenesen Marquisné kitűnő tanítási módjának tulajdoníthatja, kinek tanítványai közt olyanok is voltak, kik több éven át már a színpadon énekeltek; számos impresszárió Marquisné iskolájából igyekszik énekesnőt szerződtetni. Mindezekről tiszta tudomást szerezve, mély sajnálattal vettem, hogy hazámból ennyi tanítvány közt csak egy van, és kötelességemmé tettem azokat, kik e pályára lépni szándékoznak, figyelmeztetni e kitűnő ének-iskolára, mert megvan Marquisnéban azon őszinteség, hogy azonnal tudtára adja a jelentkezőnek, válhat-e belőle kitűnő énekesné vagy nem, miáltal nem kockáztathat semmit, legrosszabb esetben meglátta Párizst. A jövő iskolai év szeptember 1-én kezdődik. Sz. Gy.

Igazán naiv ember ez a mi Sztupánk. És igen csintalan! Oh, Gyuri, Gyuri, ki hitte volna ezt az istentelenséget? Hát énekesnőknek csábítjuk a fiatal leányokat? Hát beállunk azok közé az emberek közé, akik a színháznak dolgoznak?

Micsoda férfias dacot lát Sztupa abban, hogy amiért kimaradt Fehértemplomból, elkezd kacérkodni a fekete templommal, Thalia templomával. Neki templom kell mindenáron! Templom és papnők.

De honnan szítta be ezt az amerikai szellemet, hogy a legrosszabb helyen, hol lángot kaphat könnyen a szikra, éppen a leánynevelőintézet annonce-ain adja be az arzenikumot cukros pilulákban?

Furcsa biz ez! Eddig már voltak műkedvelők, akiknek a színház liferált énekesnőket, de hogy jótékony műkedvelők akadjanak, akik a színháznak akarnak liferálni, ez bámulatos.

Hát balett-táncosnékat ugyan mi módon tudna összehozni Sztupa Gyuri?

Ejnye, ejnye, mégis igaza van hát Török kollegának, hogy »nincs több kopasz fej, nincs többé őszhaj!«

Jókai azt mondta egy ízben Jósika Miklósról: »És mikor legjobban aláhanyatlott mint író, akkor lett mint ember legnagyobb.«

Jókai pedig akkor lett a legnagyobb mint író, mikor már rossz szerkesztő kezdett lenni.

Abból az alkalomból mondjuk ezt, hogy el van véglegesen határozva a »Hon« halála.

Szeptember elsején túl a jó öreg »Hon«-t nem fogjuk látni soha többé. Pedig már nagyon megszoktuk húsz hosszú esztendő óta.

Nagy út az a húsz év! Mindennap feljegyezni húsz év óta a napok történetét. S milyen történeteket! A nemzet újjáébredése, a provizórium köde, a napfény, millió sugarak, hogy ragyognak fák lombján, mezők füvein... Királyi kertben, hova vértócsákat képzelünk a múltból, fehér bárány legelész, s király kislánya játszik vele. Mind így színezi ezt ki nyomról nyomra az a fekete festék, mely fut a napokkal együtt s odanyomja az ábrázatukat a lepedős papírra.

Aztán megint csak felhősödik; látjuk, hogy úsznak a fekete gomolyok az ország fölött, elfut a tavasz, a nyár - de akkor egyszerre megtotyakosodik a jó öreg Hon, rövidlátó is lesz szegény s még mindig derülten látja sütni a napot.

Hiába mondják neki, »nem nap az, bácsi, hanem csak színpadi lámpa!« A jó öreg Hon mégis kifekszik a képzelt napra sütkérezni s vacogó fogakkal kiabálja: »Juj, de meleg van idekinn!«

Hát olyan nagy meleg volt biz ott, hogy megfagyott tőle alaposan. Most már egészen vége van.

Kár érte pedig, mert jó barát volt, a szíve értünk dobogott mindig, még most is a mienk az, csakhogy elgyengült a jó öreg s nem lehetett a tanácsai után indulni.

Megszoktuk már az ábrázatát. Azt a makacs fekete, vastag négy betűt a homlokán. - Némelyikünk még kisgyerek korából ösmeri: láthatta az apja kezében, ki pápaszemén keresztül ráncba szedett homlokkal betűzgette belőle az idők folyását. Hányszor takargatta bele édesanyánk az útra való pogácsát. - Édesanyánk, apánk már régen elhamvadt, arcukat is elmosta az idő emlékünkből, a szülői lak is oda van, a bokrokat, fákat, ahol játszadoztunk, kivágták azóta, a régi bútorok elzüllődtek, az ismerősök elhaltak... csak a »Hon« járt-járt napról napra... s olyan szelíd, édes lett az arca eközben, mint valami kedves rokoné, hogy szinte elandalodunk most a nézésén, s fáj a szívünk - ha meggondoljuk, hogy ez is csak kimarad nemsokára - örökre.

Akit érdekel nemzetünk újabb kulturális és politikai fejlődése, annak aki a napokkal élt, nem lehet közönyös ez a búcsú a húsz esztendős nagy laptól. Igaz, hogy dicsősége tetőpontjáról már régen alászállt, népszerűségét a rozsda befogta s az ismerős patkány a negyedik oldalon (a Hon egyik leghasznosabb háziállatja) bár nem azért van ott lefestve, lekonyult bajusszal, hogy a lap belső tartalmát parodiázza, - meg kell adni mégis, elmés kis állatka.

Elég lesz egy futó pillantást vetnünk az alábbi névsorra, mely a Hon munkatársait tünteti elő a lap keletkezése óta, hogy elvonuljanak szemünk előtt még egyszer az alakokban az idők, melyeket képviselnek.

Kempelen Győző 1862.
Ivánka Imre 1862.
Zichy Nándor 1862.
Jellinek Mór 1862.
Pálffy Albert 1862-67.
Ujházy György 1862-67.
Beöthy Leo 1862-68.
Hindy Árpád 1864-67.
Frecskay János 1866-82.
Kaás Ivor b. 1866-67.
Illésy György 1867-71.
Dienes Lajos 1862-70.
Csernátony Lajos 1867-70.
Ludvigh János 1866-71.
Gr. Keglevich Béla 1867-69.
Ágai Adolf 1866-68.
Vadnai Károly 1865-69.
Lukács Béla 1870-73.
P. Szathmáry Károly 1870-76.
Mudrony Pál 1870-1882.
Borostyáni Nándor 1867-68.
Törs Kálmán 1868-76.
Szathmáry György 1869-82.
György Aladár 1879-82.
Ujvári Béla 1875-77.
Csávolszky Lajos 1867-68.
Visi Imre 1873-82.
Reviczky Gyula 1878-82.
Korda Imre 1874-78.
Dr. Flittner Frigyes 1870-71.
Szabó Endre 1881-82.

Azt a »zászlót« teszik most múzeumba, amelyik alatt ez a sereg küzdött. Üdv a zászlónak! Sok csatában volt. Ellenség előtt ez a zászló sohasem hajolt meg, illő hogy kegyeletteljesen mi hajoljunk meg előtte, mikor nem lesz látható a napi küzdelmek zajában a hercehurcák között, hanem átadatik a múltnak.

Igaz, hogy büszke nemzeti várakon lobogott egykor s most jóformán egy magas polcról vették le, hogy kicseréljék egy újabbal - de hát a zászlók is ki vannak téve a forgandóságnak. Hiszen a szél velük kötekedik a legszívesebben.

Ha ez se egy epigramma, hát akkor semmi se az! Több mint epigramma, mert ez egy program, sőt még talán ennél is több: teljesen élethű fotográfia.

Valamelyik nap csendesen ballagtam a Sugár-úton, midőn a sok között egy hirdetés vonta magára figyelmemet a kapitányság aláírásával. Hja, mert az mindig esemény, ha a kapitányság valamilyen életjelt ad magáról, ha ilyen alakban is.

A hirdetésen ott állott, hogy valakinek elveszett a tárcája, a kaszinótul a Beleznay-kertig, a becsületes megtaláló s. a. t.

Tehát a kaszinótul a Beleznay kertig? Kell-e még tovább is találgatni, ki vesztette el a tárcáját? Nem elég világos-e ez?

Senki soha még ilyen röviden tömören nem jellemezte a mi mágnásaink pályafutását.

Bámulatos, hogy nem burjánozhatik fel fővárosunkban semminemű ízléstelenség, hogy azt ne a mágnások kapnák fel. A Beleznay-kert német Volkssängerei, komédiásai, clownjai azok akik a magyar főurakat mulattatják. A nemzeti művészet s az irodalom iránt közönyösek ők. Ami jó van a magyar társadalomban, ami szép, nemes felszínre vergődik nagy küzdelmekkel, mert nálunk annak, ami szép és hasznos, nagy akadályokon keresztül kell utat törnie, annak mind a főuraknak mint kasztnak közreműködése nélkül kellett életre lépnie.

Lassan-lassan kezd kiesni a talaj a főrendiek lába alól, természetesen mindig leszámítva egyeseket, de akik ha dolgozni akarnak, legelőbb is kénytelenek kilépni a saját körükből, s vagy egy, vagy más elemhez csatlakozni, aszerint aminő célokat akarnak szolgálni, s annak élén küzdeni aztán, - mert saját körükben, saját osztályukban a komoly munka teljesen lehetetlen.

Elszomorító jel ez. Ha valaki Magyarország hanyatlásának történetét le akarná írni, az igazán csinálhatna egy fejezetet, amelyben ecsetelve nagy veszteségeinket, hanyatlásunkat, a nemzeti önérzet, becsvágy, energia elenyésztét, felkiálthatna, hogy majdnem mindenünk a kaszinótul a Beleznay-kertig vezető úton lett oda. Éspedig így odalett, hogy hiába lenne figyelmeztetni rá a becsületes megtalálót. Nem hozza már azt vissza többé senki...

A büszke családi címerek, melyek ott ragyogtak hajdan a pajzsokon s melyeket még most is látunk elvétve az asztalkendőkön és az inasok gombjain, az oroszlányok, griffek, sasok, medvék mind átváltoztak - kék macskának.

A »Kék macska« ma már a generális címer, az orgiák, a kiélt sanszonett-énekesnők, a frivol couplettek hajléka.

Közmondás az, hogy ahol húsz tót megtelepszik, ott mindjárt pálinkamérést kell nyitni. Még inkább áll ez a mágnásokra nézve, kiknek »Beleznay kert«, »Kék macska« és »Neue Welt« nélkül lehetetlen megegzisztálniok.

Azon néhány toaszton kívül, melyeket Károlyi István elmondott, s ama nem kis mérvű befolyást nem számítva, mit a kaszinó nagy urai a balett-táncosnék és színházi énekesnők szerződtetésére gyakoroltak, Magyarország főurainak ez az egyetlenegy testülete semminemű életjelt nem adott magáról a legközelebbi múltban, midőn összes társadalmi osztályaink serényen nyüzsögtek a számtalan fölvetődő kérdések körül, mik egyenkint tényezői voltak a mai átalakulásnak.

Azt lehetne kérdezni, ha az ember nagyon elkeseredne, mi lesz az országból, melynek ilyenek a főurai?

De mi nem ezt kérdezzük, mi már túl vagyunk ezen. Ez az ország megszokta már, hogy az ő főurai nem az övéi, hogy azok nem lendítenek semmit a haza sorsán, megszokta olyan elemeknek tekinteni, akikre nem számolhat, akik itt laknak, itt mulatnak, itt táplálkoznak, itt fizetik az adót is, de nem éreznek, nem gondolkoznak velünk, s nem sokkal különbek, mint az átfutó idegenek.

Eszünkbe sem jutnak többé ott, ahol munkálkodni kell. Megszoktuk a magunk vállait tartani oda, ahol a legterhesebb kötelességek vannak. Ha mégis néha jön egy mágnás, aki szintén dolgozni akar, megörülünk neki, megéljenezzük, talán éppen azért, mert váratlanul jött, nem számítottunk a közreműködésére, s egész rendén találjuk, hogy a többiek csak nézzék a munkát, hiszen az is szép, hogy ez az egy dolgozik.

Ne azt kérdezzük, hát mi lesz belőlünk s nélkülök, mi már megszoktuk magunk lenni, hanem arra vagyok én kíváncsi, hogy vajon mi lesz őbelőlük?

Mert az az út a kaszinótul a Beleznay-kertig igen mulatságos út, csakhogy nagyon dísztelen, s mert felette költséges, felette rövid ideig is tart.

Forró nyári délben egy hajdan gazdag ősz emberrel találkoztam künn a mezőn. Selyem-gyapjas juhnyáj mellett állt botjára támaszkodva. A juhok vígan legelésztek, de az öregen kimerültség látszott a melegtől.

- Mit csinál itt, apó? - kérdeztem tőle.

- A fiam juhait őrzöm - felelte kedvetlenül.

- Micsoda? Hát megenged ilyet a fia?

Szemére húzta mélyen a kalapját s így szólt:

- Hát úgy van az, hogy gyerekkorában meg ő őrizte az enyimeket.

Furcsának találtam ezt a reciprocitást apák és fiaik között, de hogy egyetlenegy napon a gazdagok fogják szolgálni a szegényeket: ez szép, ez méltányos.

Hiszen a szegények egész esztendőn át szolgálják a gazdagokat.

A Tisza-féle miniszteri kabinet legnépszerűbb alakja fekszik a ravatalon.

Gavosdiai birtokáról már napok óta jöttek az aggasztó hírek, melyek kínos bizonytalanságban tarták nemcsak barátait, de ellenfeleit is, mert ellenségei neki nem voltak, míg ma délelőtt a legszomorúbb valót hozta meg a távíró, hogy Szende Béla reggel 7 órakor meghalt.

Az életerős férfi halála, dacára az előre jelzett betegségnek, mely egyszerű meghűlésből eredt, mégis váratlanul jött; annyira hittük, hogy kilábol a bajból, hogy a gyászhír megdöbbentően hatott mindenfelé, s az emberek fájdalmasan kiáltottak föl: Hiszen az lehetetlen!

És úgy van mégis, a magyar hadügyminiszter halva fekszik. Viaszgyertyák kísérteties lángja veti fényét arcára, melyen mindig csak őszinteség látszott. - Számos tagból álló családja mély gyászban állja körül a holttestet.

A baráti szeretet tudakozó szavai, a király részvétteljes sürgönyei, a fejedelmi kegy sugarai, ott hevernek az asztalon de azok nem melegítik már fel soha többé...

Szende Béla még java erejében volt, csak 59 éves. 1823-ban született Lugoson, vagyonos földbirtokos szülőktől. Iskoláit szülővárosában kezdte, Szegeden és Pesten folytatta s Kassán végezte a jogi tanfolyammal.

Sajátszerű, hogy szereplése később e városok között oszlott meg.

Kassán mint 48-iki honvéd tüntette ki magát, Lugoson megyéjét, Pesten az országot szolgálta, Szeged pedig most egyik orsz. képviselőjét gyászolja benne.

Ügyvédi oklevelet már húsz éves korában nyert s aljegyző, alügyész s csakhamar főügyész lett a megyénél.

A zöld asztal mellől a csatatérre ment, a nemzetőrök közé állva, kik a szerbek ellen mentek, majd szabadcsapatot alakított sógorával, Grenzensteinnal, s azzal az Asbóth Lajos dandárához csatlakozott, később pedig a rendes honvéd hadseregbe lépett át, s résztvett számos nagyobb ütközetben Kápolna, Tarcal, Isaszegnél, sat.

Midőn csapataink Budát megostromolták, Szende az elsők közt volt, ki önfeláldozással behatolt a várba; az ekkor tanúsított vitézségeért nyerte a 3-ad osztályú katonai érdemjelet. E hőstettét részletesen ismeri maga a király is. Az orosz császári diadaljelvények között Szentpétervárott három magyar hősnek kardja őriztetik. Az egyik Görgeyé, melyet ő Világosnál adott át az oroszoknak, a másik Bemé, melyet az oroszok Segesvárnál foglaltak el. A harmadik Frommer őrnagyé, mely szintén Világosnál jutott az oroszok kezére. Ez a Frommer őrnagy senki más, mint a honvédelmi miniszter, Szende Béla.

Emberszerető, szelíd természete nem hagyta el még a csaták tüzében sem. Budavár bevételénél első dolga volt egy szerencsétlen horvát tisztet a különben kikerülhetetlen haláltól egy kegyes csellel megmenteni. E tettének köszönheti, hogy később se a császári seregbe be nem soroztatott, se általában nem inzultáltatott, sőt neki Lugoson még a gyakorlati ügyvédség is megengedteték. Honvédéletében érdekes kaland az is, hogy a sebesült Hentzi az ő katonai őrállása alatt lehelte ki vonagló életét.

Két év előtt nagy honvédségi gyakorlat volt Világosnál. Ott volt a király is, oldalán Wenckheim és Szende miniszterekkel. Egy helyre érve, Szende felrohant s odafordul Wenckheimhoz: »Huszonhét év előtt itt ezen a helyen adtam át a fegyvert az orosznak. Képzelhettem volna-e akkor, hogy lesz még idő, amikor én honvéd-egyenruhában mint magyar honvédelmi miniszter újra felkeresem e helyet királyom oldalánál?!«

A forradalom után Szende gazdálkodásának s tanulmányainak élt; hazafias érzületének elismerésre méltó tette gyanánt Szendelakon magyar telepet alapított. 1860-ban az alkotmányosságnak hajnala látszott fölvirradni, s Szendét megyéje lelkesedéssel alispánná választotta. De Szende csakhamar tisztába jött a helyzettel; a provizórium már nem találta őt helyén; visszavonult. Az átmeneti időszakban megyéje sürgetésére Szende újból elfogadta az alispánságot, majd nagyobb tért nyert ambiciója és tevékenysége, midőn az 1865-68-i időszakban Krassó megye egyik kerülete képviselőjévé választotta az országgyűlésre. Az új minisztérium Szendét mint főispánt Arad megye élére állította, ahol tapintatával sikerült a nemzetiségek közt a jó egyetértést létesíteni. Az ő érdemei valóban nagyra becsülendők e tekintetben, s azért a megye nagy sajnálattal látta távozni az újjászervezett honvédelmi minisztériumba, melynek egyik tanácsosa lett. Ugyanekkor visszanyerte egykor bírt századosi rangját, mellyel azóta az ezredességig eljutott. Kerkápoly államtitkár pénzügyminiszterré neveztetvén ki, a minisztérium vezetése Szendére maradt, mígnem Hollán Ernő államtitkárrá ki nem neveztetett.

Alig egy évvel később azután miniszterré neveztetett ki. Mindenki örült azon, hogy egy 48-i honvéd ül immár azon a fényes polcon, mert ilyennek van ahhoz legtöbb tradicionális joga, s ez tudja, ez érzi legjobban, mit kelljen tenni.

Nem Szendén múlt bizonyára, de egy kevéssé az ő gyengesége és szelíd lelkülete is járult ahhoz, hogy a magyar honvédelmi miniszter nem magyar hadügy miniszter.

Maga is érezte ezt, s midőn 1874-ben a közjegyzőségeket szervezték, vissza akart vonulni a kabinetből s közjegyzőséget vállalni itt Budapesten, de minisztertársai nem engedték.

Mint embert mindenki szerette s mindenki gyászolni fogja.

Szende nem volt nagy államférfi, azaz hogy tán nem is volt államférfi, de ritka becsületes ember volt.

S őalatta rohamosan közeledett az az idő, midőn ez utóbbi lesz a ritkább s nem az előbbi.

Meg vagyunk lőve mi városiak, vége az összes kényelmünknek. Pogányok jöttek örökünkbe. Hiába hívnak most bennünket »stammgastok«-nak, s hiába vannak összes jogaink és privilégiumaink, hiába van hatosokkal megszelidített Weinpurschunk (magyarul: borfi) és ételhordó pincérünk, nem használnak semminemű tradiciók, melyek ehhez vagy amahhoz az asztalhoz kötnek, senki sem respektálja azokat, extra késünkhöz, villánkhoz, poharunkhoz sem juthatunk, minden megszűnt, leomlott a rend... Kiütött a forradalom... itt vannak a jó falusiak!

Az ember igazi örömmel szemléli őket az utcákon. Fel lehet őket ösmerni az öltözetükről. Nem olyan sablonszerűek, mint a városiak, kik úgy néznek ki, mintha gyárilag lennének előállítva. Pedig megmondta Metternich hercegnő, hogy »többet ér a régi metódus«.

Mosolygó tulipiros arcok, kinéz belőlük a jó termés. Az aranykalászok ott tündökölnek a homlokaikon, de még jobban meglátszanak a tokán, mert a toka a jólét emlékszobra, de a fürgeség sírköve.

Nem is valami fürgék őkegyelmeik; mindnyája keservesen panaszkodik a kemény talaj ellen, mely nagyon elkínozza talpaikat. Nem tudnak járni, s ha a cifra kirakatok nem csábítanák őket, hogy mindég beljebb-beljebb hatoljanak a tündér városban, hol annyi a látnivaló, biz isten egész nap veszteg ülnének a szobájukban, éppen mint a kassai koronázási deputáció.

A kassai koronázási deputáció ugyanis olyan magánszállásra került, ahol a spaletok éjjel le voltak eresztve, s mikor reggel fölébredtek is, olyan sötét volt, mint éjjel.

- Aludjunk még - mondák, s aludtak még egy sort. De mikor másodszor fölébredtek is sötét volt.

Rettenetes hosszúnak találták ezt az éjszakát, s az egyik fel próbálta nyitni az ablakot, hogy kitekintsen a néma éjbe. Azonban egy vakablakot nyitott fel, ahol a háziasszony szappant és terpentin-olajat tartogatott.

- Átkozottul be van borulva - mondá az ablaknyitó deputátus. - Hanem azt az egyet kiveszem, hogy valami szappanos lakik itt a környéken.

Megint aludtak tehát és amikor harmadszor felébredtek, akkor már igazán sötét éjszaka volt: a koronázás utáni éjszaka.

A mi falusi embereinknek bámulatosan nemes, jó ízlése van, s az ilyenkor látszik legjobban. Úri nemzetnek született a magyar. Az idegenek nem kívánkoznak a népies mulatóhelyekre, aki csak teheti, a Nemzeti Színházba igyekszik, s csak ha ide nem kapott jegyet, megy a Népszínházba. Mindenben az előkelőbbet keresi. A hírneves üzletek, s a renomirozott vendéglők érzik meg örömmel az ő ittlétüket. Az alsórendű mulatóhelyeken éppen nem mutatkoznak. A vidék nem ad egy csöpp salakot sem.

Nappal a múzeumot nézik meg s a képtárt, az új szobrokat, amiket még nem láttak eddig, a többi dibdábság csak az asszonynépnek való őszerintük. S mosolyogva tűrik, hogy azok is hadd hízlalják meg kissé a szemeiket a drága selyemcsipkéken, kelméken, bársonyokon a kirakatokban. De hát ez mind csak haszontalanság, városi fehérnépnek való, - aki magán szereti mutogatni amije van.

A tisztességes falusi asszonyt, ha azt akarjuk tudni milyen, otthon kell megnézni a háztartásában: mert csak ott világlik az ki igazán.

Már sok éve annak, hogy annyi idegen nem volt Budapesten, mint az idén. (Abszolute nem lehetett ma enni kapni a jobb vendéglőkben.) Kérdés, hogy a jó termés csábított-e ide annyi embert a »szentséges jobb kezet« megnézni, vagy báró Atzél?

Lehet, hogy mind a kettő. A nagy városligeti ünnepélyt alkalmasint komolyan vették a jó lelkek, otthon betűzgetve annak sokat ígérő programját az újságokból. Ők még nem tudják, hogy a reklámnak milyen édes-mázos szája van, mennyit ígér s mennyit tart meg. Boldog falusiak!

De mert boldogok, hát igénytelenek is (hiszen összefügg a kettő), nekik nem kell sok, hogy jól érezzék magukat. Esznek a vendéglőben valami nem ugyan jó, de különös ételt, aminőt az anyjuk nem tud otthon főzni; holnap a körmenetnél meglátnak egy valóságos minisztert elevenen, délután talán egy híres íróra is ráösmernek a képen látott ábrázatjáról, valahol az utcán; ami pedig a városligeti ünnepélyt illeti, ott jól megtaszigálják őket s ők is visszataszigálnak másokat, aztán lefeküsznek estére valahol egy poloskás ágyba s egész éjjel védelmezik magukat e szenvedélyes állatok dühe ellen, hétfőn reggel aztán kifizetik számlájukat s megelégedve utaznak haza a szélrózsa minden irányában azzal a boldog hittel, hogy ók pompásan mulattak.

Még a téli estékre is jut nekik beszélni való a pesti nagy napról.

Úgy halok meg, mint D'Arc Johanna. Úgyszólván a máglyán. Az ökör-történelem hihetőleg méltányolni fogja tudni azon egyéni tulajdonokat, melyek engem a vérpadra vittek. Mert ez a legnagyobb magaslat a világon.

Mióta divatba jött a »népért meghalni« az emberek között, akik ezt mindig ígérik, kiabálják torkukszakadtából, de sohasem teszik meg, ökör-eszemmel azt gondoltam, hogy én nem szólok egy szót sem, hanem meg fogok halni.

Nagy diadalnap volt ez! Vegyetek példát erről a napról, borjúk és tinók! Hogy voltak eleitek közt olyanok, kik vissza nem rettentek a haláltól, ha azzal dicsőség van összekötve.

Megtehetném azt, hogy most, amint itt visznek ezek a cifrasapkás mészároslegények, felöklelném őket a szarvaimmal s egy vad bődüléssel elmenekülnék a néptömegen át.

De nem, nem teszem. Érzem, hogy ezen a helyen, ahol én vagyok, meg kell tudni állani becsülettel. Vannak poziciók, amelyeknek noblesse oblige-ük van.

Büszkén lépdelek végig a városligeti homokporondon, ereimben hatalmasan pezseg a vér, a nemzetiszín-pántlikák ott suhognak a szarvaim közt, ha a szellő meglebegteti őket, édesen érzem simogatásukat hátamon.

Boldog vagyok. A néptömeg ujjong. Mindenki látni akar. Bezzeg nem ugatnak engem a kutyák, mint kollégáimat szokták, kiket a közvágóhídra visznek. Ezer meg ezer szem tapad reám. Íme, hát mégis igaz, hogy egy ökör is népszerű lehet. Csak azt az egyet sajnálom, hogy nem olvashatom el holnap a lapokban, amit majd írni fognak a halálomról!

Mindent, de mindent a lapoknak köszönhetek. Mintegy hat nap előtt történt, hogy - a »Pester Journal-t olvasgattam otthon az istállóban, mert az a lap jár a gondviselő béresem szeretője háziasszonyának, s ebbe szokta neki Lizi betakargatni a libacombot. Hát amint forgatom ormányommal a nevezett újságot, megpillantám amaz újdonságot benne, hogy báró Atzél Béla egy ökröt fog megsüttetni a vasárnapi népünnepélyen, mely diadalmasan vonul ki a Városligetbe, s egy szép kisasszony ül rá majd a hátára, mint hajdan Európa, akinek nevéről azóta egy vendéglőt is elneveztek Budapesten.

Elkezdtem ábrándozni a megsütendő ökör sorsáról s irigyeltem a dicsőségét. Ismertem az ökör-irodalom összes jeles mondatait, amelyekben, őszintén megvallva, nem találtam sok logikát, se szellemet. Kevélyen hangzik ugyan, hogy »tanulj tinó, ökör lesz belőled« - de már a másik közmondás: »az ökröt, ha Bécsbe viszik is, ökör marad« - teljesen lerontja az ambiciót arra, hogy valaki ökör akarjon maradni.

Nem, én ezerszer inkább lennék pecsenye, ha átélvezhetném mindazt a diadalt, ami az istvánnapi ökörnek jut osztályrészül.

Hát amint így elmélkedem, egyszer csak megnyílik az istállóajtó, s belépett rajta gazdám és egy idegen úr.

- Nos, tessék megnézni, báró úr, az ökröket - szólt gazdám udvariasan. - Melyiket választja?

Szívem nagyot dobbant, a nagyravágyás - mely az ökröket kínozza a legjobban - egy pompás ötletet sugallt: első lábamat nagy nehezen összehajtva, amint a báró eldefelírozott előttünk, egy kecses komplimentet csináltam s mindkét szememmel mosolyogni igyekeztem.

A báró észrevett s nevetve így szólt:

- Íme, egy jó nevelésű ökör. Ezért kár lenne!

No, megállj, mondám magamban dühösen. Hát ez a jó magaviselet jutalma? Lássuk megfordítva!

Mikor a báró megint átment mellettem, farkammal megcsaptam derekasan.

Célt értem. A báró dühös lett, s így szólt halkan:

- Ezért meg fogsz halni. - Azután gazdám felé fordult:

- Ezt fogom megtartani.

És rám mutatott.

A gazdám erre elkezdett dicsérni, szavai hasonlítottak az akadémiai emlékbeszédekhez. Elmondta, milyen karcsúk a tagjaim, s hogy a szarvaim igazi furórét fognak csinálni, kivált ha egy-egy narancsot szúrnak a végükbe, az igen jól fogja ott magát kivenni. Elmondta, hogy én érek ott a legtöbbet, s engem szeret a legjobban.

Farizeus! Hányszor megrugdosott azelőtt!

Az utolsó napok alatt nagy figyelemben részesültem. Sokan jöttek megnézni. Adtam előttük a nagy ökröt, fejemet kevélyen fenntartottam s szemeimnek igyekeztem okos kifejezést adni.

Az utolsó éjszakán még egy beszédet tartottam ökör-társaim előtt, amely azokat nagyon megríkatta. Elmondtam, hogy Magyarországon az ökrök ideje immár megérkezett. Én kezdem meg a szereplést. (Ellenmondások minden oldalról: Régi dolog ez már!) Nem akartak türelemmel hallgatni, hanem bőgtek, ők azt mondták, nagy keserűségükben, én azt hiszem: az irigységtől.

Reggel azután, amint már elmondtam, nagy ünnepélyesség mellett tartottam bevonulásomat. Előttem lovagolt a hét magyar vezér is.

Rólam beszélgettek.

- Dasz ist ein kapitaler Ochs - mondá Taksony...

- Bugye snyeho dobra pecsenka - szólt Balambér ünnepélyesen.

Engem csak egy dolog bántott, hogy Európa kisasszony nem ült a hátamon. Pedig határozottan benne volt a lapokban. Azzal a tudattal halok meg, amivel az okos emberek: hogy nagy ökör az, aki hisz az újságok reklámjának...

......

Eddig tartanak a nagyravágyó ökör saját gondolatai. Csak azért emelkedett diadalmasan oly magasra, hogy bukhassék. - Az ökrök sorsa ez!

A mészárosok bezúzták fejét a taglóval, s testét a nép darabokra szabdalta s megette.

Csak a csontjai hevertek ott estefelé szanaszét a puha gyepen.

A pályanyertes szamár, ki arra ment este felé, díjjal koszorúzottan azért, mert leglomhább volt, flegmával végigtekintve az itt lefolyt tragédia földi maradványai fölött, így sóhajtott fel:

- De nagy szamár volt az az ökör!

S az emberek, akik látták meghalni az ökröt csupán azért, hogy a nép gyomra megteljék, s akik látták a lomha szamarat a pálmával vígan ballagni hazafelé, abban a csalódásban ringatták magukat, hogy ez valami ünnepi szcéna, pedig hát az egyszerű mindennapi dolog.

Röviden jelentik a lapok, hogy Horváth Gyula szentesi kormánybiztos a közlekedésügyi minisztériumban beállt válság miatt beadta lemondását.

Ez egyszerű hír sokkal többet jelent, mint amennyit az olvasó egyelőre gyaníthatna is. E hír határozottan gróf Károlyi Sándor közlekedésügyi miniszterré való kineveztetésének előhírnöke.

Horváth Gyula, ki a tiszai munkálatoknál már évek óta szerepel, mint nem-jelentéktelen tényező, ki az itt évek óta támadt gordiusi csomók szálait kezében tartva, nagy részt vett kibonyolításukban, s ki a legutóbbi árvízveszély alatt oly hősi elszántságot fejtett ki s oly munkát teljesített, hogy méltán nevezik őt az alvidékeken »Szentes megmentőjé«-nek, Horváth Gyula, mondom, e munkakörében folytonos összeütközésben állott gróf Károlyi Sándorral, ki egyike a kiválóbb érdekelt feleknek, mert birtokai a Tiszaparton feküdvén, az ármentés kérdése s annak szabályozása legközvetlenebbül érdekli.

Ez összeütközés teszi természetessé, hogy Horváth Gyula állása tarthatatlan.

Első pillanatra üdvösnek látszhatik a laikus előtt, hogy egy olyan egyéniség foglalja el valahára a közlekedésügyi tárcát, kinek szívén fekszik a tárca egyik tagadhatatlanul legfontosabb teendője, a Tiszavidék sorsának biztosítása.

A tiszavidéki földbirtokosnak (aki különben is nagy gazda hírében áll) bizonyára lesz gondja rá, hogy vidékét végre megszabadítsa azon veszedelemtől, mely évről évre precariussá teszi, még a természet kedvező akarata ellenére is, fő jövedelmi forrásunkat: az alvidék termését.

De ha megösmerjük azon összeütközés természetét, mely a kormány képviselője, Horváth Gyula, és az alföldi nagybirtokos között volt, mindjárt más nézetre fogunk jutni.

Az ármentesített területek után, pedig ezek a területek többnyire a nagy urakéi, oly nagy terhek esnek a kisebb érdekeltek vállaira, hogy azokat elviselni is lehetetlen.

Horváth Gyula működése tulajdonképpen egy nagy pör volt, egy pör a tiszamenti szegény lakosok érdekében, a tiszamenti nagy urak ellen:

A differenciák igazságos kiegyenlítése s az ármentesítési és védekezési költségek méltányos felosztása képezte az ő feladatát, s ebben ütközött össze gr. Károlyival.

Persze, hogy most, midőn a peres felek egyike tétetik meg bírónak - Horváth Gyula lába alól kiesett a talaj, melyen a szegény nép érdekeit védelmezte, óvta s szélesítette, éppen a Károlyiak és Pallaviciniak ellenében.

*

Horváth Gyula távozása nagyon meggyengíti a lapok mai hírét, mely gróf Csáky Albint helyezi kilátásba a közlekedésügyi üresedésre. Minden a régiben megy még. Tisza úgy gondolkozik, mint a régi vármegye.

A régi vármegye pedig úgy gondolkozott, hogy ha jó országutat akart csináltatni Szalonta felé, hát akkor szalontai embert tett meg vicispánnak.

Ez volt őszerinte a legbiztosabb mód.

De ma már kissé elavult ez a metódus. A közlekedésügyi tárcát pártatlan félre kell bízni. Hiszen akad még akkora szakember az országban, mint Károlyi Sándor! Lévén akkora pénzügyi kapacitás mindenki.

Csak sajnálattal kell néznünk, hogy Horváth Gyulát (az egyetlen embert, aki tud és akar is dolgozni), a kormánypárt ezen sokáig fel nem ösmert nagytehetségű tagját el hagyják távozni bravúrral betöltött állásáról, egy kezdő mágnás végett, kivel meg akarják próbáltatni, hogy hátha talán ő is tudna muzsikálni.

Komoly országban, komoly kormányok alatt nem történik ilyesmi.

Mióta egyszer a francia király elmondta azt a jó ötletet, midőn a londoni udvarnál követének fiatalságát, illetve szakáll- és bajusztalanságát vetették szemére, hogy jól van hát, ha csak ez a kifogás, máskor egy kecskebakot fog küldeni az angol udvarhoz, - azóta sokat haladt a világ, de egyben sohasem akart megváltozni: az öregek mindig ragaszkodtak az élethez és a pozicióikhoz.

No, de ez tán természetes is. Hiszen a föld alatt levő krumpli is, mikor már kitolja a hajtásait, s az új krumpli is ott gömörödik alatta, még mindig makacsul odatapad a gyökhöz, s nem engedi közel az apró folytatásokat.

Nálunk még nagyobb kizárólagossággal uralkodtak az öregek. Vele járt ez az auktoritásokra alapított rendi alkotmánnyal. A nagy szakáll, a tömött bajusz az érettséget jelentette. Az ördög ösmerhette volna azt meg egyébről. Az ősz haj pedig a bölcsesség diplomája volt. Azért támadt köztünk annyi tömérdek okos ember. Csak meg kellett tudni várni. Az ember ért és nőtt az időben maga magától, mint a tök. Mindenki bölccsé lett egyszer, mert mindenki soká élt. Valaha nem volt gyomorhurut.

Az ország összes számbavehető népe két osztályra oszlott. Vagy úgy hitták, hogy »uramöcsém«, vagy úgy, hogy »urambátyám«.

Az urambátyámokból lettek palatinusok, septemvirek, vicispánok, főszolgabírák, főjegyzők, főlevéltárnokok, követek; az uramöcsémekből esküdtek, patvaristák, aljegyzők, viceszolgabírák stb.

Ez volt a világrend, s ezen nem változtathatott soha semmi.

És ez talán igazságos dolog is volt így, mert a másik nemnél, tudniillik a szebbiknél, reciprocitásképp éppen megfordítva állott a dolog; ott, csodálatos, a régi időkben is a fiatal nők értek többet az öregeknél, s minden tekintetben többre becsültettek. Senki sohasem mondta azt rájuk, amit a fiatal férfiakra, hogy: »ezek nem tudnak semmit, ezeket semmire sem lehet használni.«

Igazán vigasztaló ránk nézve, hogy eleink se voltak e tekintetben elfogulva.

De a dolognak nem erről a pikánsabb részéről kívánunk ma fecsegni. Ellenkezőleg. Egészen férfiakat énekelek. Azokat a férfiakat tudniillik, akik eddig még csak gyerekek, de akik alkalmasint kinövik magukat férfiaknak is, ha majd penzióban lesznek, föltéve, hogy nem halnak meg, mint mondani szokás »éltük tavaszán«.

Nagyot fordult ugyanis a világ kereke húsz esztendő óta. Az akkori szélsőségből, mely az ősz hajnak kedvezett túlságosan, egy másik szélsőségbe estünk (rendesen ez a mi sorsunk) örömünket találva a bébék szerepeltetésében.

Persze nagy panasz volt e tekintetben mindenfelé, mióta a modern kor vívmányait élvezzük, szidtuk a társadalmat, hogy negligálja a fiatal erőket, nem enged tért a tehetségnek és elébe teszi a kort a képzettségnek. Ezzel a sok panasszal aztán úgy megindítottuk a kormányt, hogy az Miskolc helyett egész Gyöngyösig futott, - pedig hát mit keressünk mi Gyöngyösön?

A bírósági szervezésekről szóló törvénynél történt az első lépés az ifjúság javára, hogy tudniillik korosabb egyének nem alkalmaztatnak, ha már eddig nem voltak bent. És ez helyes törvény is. Mert hadd kezdje mindenki fiatalon azt a pályát, amelyet be akar tölteni. Jó bíráink csak úgy lehetnek, ha húsz, harminc évi praxisuk van, nem pedig ha egy sikerült korteskedés után tétetnek be már élemedett korban a királyi táblához »csak pihenni, csak pihenni«.

Hanem azóta aztán annyi történt ez irányban rohamosan, hogy ma már arról panaszkodik Dolinay Gyula barátom, ő már nem állja ki tovább, a prenumeránsait nagyon ritkítja a kormány.

A legújabb főispáni kinevezések és követválasztások egész csomó túlságosan ifjú embert vetettek a felszínre, az ország legkiválóbb méltóságaira és főtanácsába, mintha a főispáni és a képviselői szék nem volna több, mint patvariaféle, ahol az ember a hiányos nevelését kiegészítheti egy kis szellemi pókhálóval, ami innen-onnan ráragad. Hiszen persze, hogy nem több, de mégsem illik azt olyan nagyon mutatni.

Ifj. Mailáth György, gróf Bethlen András, Radvánszky stb. Ezek az új főispánok, s ezek közül kivált Mailáth igazán nem tett egyebet, mint hogy született.

Valóban kapitális ötlet Tisza Kálmántól, hogy ő egészen ki akarja üríteni a gyermekszobákat, s hogy a fiatal úri fiúkat, mielőtt azok gondolkozni megtanulnának, már is megteszi egy vagy más úton mamelukoknak. Persze, hogy így aztán nem lesz ellenzék.

Hát a parlament gyermek-tagjai? Mondhatná a laikus: Nos, mért választják meg a kerületek?

Ugyan, hagyjuk, kérem, a kerületeket! A kormánypárti kerületek mind Budán töltetnek be.

Nemeskéri Kiss Pál képviselősége éppúgy kormányi aktus, mint valami szerbtövises rendelet. Vannak bébék, akikbe a nép ezreinek közbizodalma már a pólyákban elhelyeztetik. A kerületek olyanok, mint régen a donációk valának. Andrássy Gyula azt mondta a fiának: »Mikor tizennégy éves leszel, kapsz tőlem egy aranyórát, húsz éves korodban kapsz két lovat, huszonnégy éves korodban pedig egy kerületet.« S meg is kapta. Tisza Kálmán is annak neveli a magáét, s úgy tesz vele, mint Szapolyai a kis János Zsigmonddal: »Fiam! ha csak egy arasszal nagyobb volnál már, mindjárt te hoznál törvényt a professzoraidnak, hanem addig csak hallgasd - tőlük.«

...Mégis csak sok függ attól, hogy micsoda névre hallgat az ember.

Alig néhány napra rá, hogy a mindenki által megsiratott minisztert eltemették, - utána ment a hű pajtás: sepsisentgyörgyi Móricz Sándor is.

Gyakran van az úgy, hogy a nagyon összeszokott házastársak közvetlen egymás után halnak meg.

Az egyik megcsinálja véletlenül a nagy utat, a másik pedig megszokta már, hogy mindig utána menjen - hát utána megy. És még a katonapajtások! Ezeknél ez még jobban ki van fejlődve; egész ösztön! Az egyik elöl megy, a másik utána! S megint egy glédába állnak a másvilágon.

Móricz Sándor ezredesre nagyon megrendítőleg hatott Szende halála.

Egész napokon ezzel foglalkozott éjjel-nappal:

- Hogy meghalt... hogy meghalt... Olyan erős volt még. Lehetetlen az. Nem hiszem, nem hihetem.

S annyira nem hitte, hogy elment őt megnézni - oda, ahol van.

*

Egyszerű nehány sor tudatja a lapokban Móricz halálát. A nagyközönség hidegen futja át a piciny petit-betűs nekrológot.

Hiszen nem volt se miniszter, sem híres követ, vagy író még akadémiai tag sem -, s ami ezen alul van: az semmi.

Boldog nép, melynek annyi hőse volt, hogy nem is emlékszik mindenikre!

Boldog nép! Szegény hősök!

...................

Sepsiszentgyörgyi Móricz Sándor első katonai neveltetését a csász. kir. genie-akadémiában nyerte, honnan kiképeztetése után a II-ik székely ezredbe lépett, hol a szabadságharc kitöréseig főhadnagyságig vitte.

Szíve ott is a szabadságharc zászlóihoz vitte ezredével együtt. S itt csakhamar kitűnt alapos képzettsége által s őrnagyi rangot nyert.

Szende Bélával sok csatában vett részt s játszva fogadtak mindég az ütközetek előtt, hogy ki kap előbb sebet.

- Angoloskodjunk! - szokta Szende Béla mondani. Aki előbb kapja a sebet, úgy volt kicsinálva, az nyeri a fogadást.

S volt rá eset, hogy szinte szerettek volna már sebet kapni. Hja, olyan idők voltak azok!

Tréfa volt akkor a halál.

*

Móricz Világos után fogságba került s tizenhat évi börtönbüntetését Theresienstadtban ülte.

Kiszabadulása után, birtokai le lévén foglalva, nevelősködött, s szegény anyagi körülmények közt élt egy darabig, nemsokára azonban visszakapta nemesek birtokait, hanem a honvédség szervezése alkalmával a szatmári zászlóalj parancsnokává, majd ezredessé lett.

Sőt még sokkal fontosabb feladat is várt reá. Amint magyar kezekbe került a Ludovika akadémia, ő lett első igazgatójává. Ő szervezte azt, de nem úgy, mint kívánta volna. A körülmények és betegeskedése is gátolták ebben.

Alig három évi működés után leköszönt s nyugalomba vonult Nagyszelére.

Szent István király ünnepén végre ezen ideiglenes nyugalmat is felcserélte az igazival, az örökké tartóval.

Emlékét sokan őrzik, mint kedves, derék úri emberét; hadi tetteit azonban már csak kevesen tudják.

A vén baj társak, akiknek már nagyon verik az indulót.

Egy-két év még s még, s egyszer csak meg fog csillanni már a lapokban ritkítva: »Meghalt a legutolsó honvéd is.«

S az új emberek, akik látni fogják naponta a veres nadrágot és a veres sapkát a magyar királyi honvédeken, csodálkozva fogják kérdezni:

- A legutolsó? Hát miért lett volna a legutolsó?

Akad-e még, aki majd megmagyarázza?

A kis Ámor megharagudott, hogy immár a kánikulában sincs melegség, és meggyújtotta a sziklákat.

De ne rohanjunk olyan nagyon in medias res, kezdjük az elején.

Ki ne ismerné a kis Toldyt? Ej, hát azt, aki a »Szeretet« lapot szerkesztette.

Egy lapot, amelyik egy napig élt. Éppen addig, meddig a szeretet.

A kis Toldyról igen ritkán hall valamit az ember. Csendes fiú.

De tegnap mégis híre járt, hogy a szeretetházi tárgyakból egy lakkcipőt nyert, - de szűk volt neki.

Ma meg ellenkezőleg... de mondom, ne rohanjunk.

*

Tegnap a »Donna Juanita«-t adták a budai színkörben. Ki hitte volna, hogy ez csak mellékes, hanem hogy ott a »Toldy estéje« lesz ma.

Az operett - megtoldva egy felvonással.

Donna Juanita eljegyzését tartja Toldy Ferenccel.

Oh, ez a Bogyó... ez a Bogyó... a legérdekesebb mutatványokat nem írja ki a színlapokra.

A szép Marietta hát oda van.

Ahelyett, hogy a színi kormánytanács kirekesztette volna s Csóka meg kieresztette volna a kötelékből, beleugrott még egy harmadik kötelékbe is.

Hogy mégse legyen egészen a Csókáé, inkább a Toldyé is lett.

Az egész nyáron át a »Toldy estéje« volt a legérdekesebb színdarab. Csak annyiban kvadrált ez a többiekkel, hogy csekély számú közönség előtt folyt le. A zenét hozzá... Ohohó, hiszen nem darabot írok, kritikát.

*

Az esküvő a jövő héten tartatik meg.

Kívánjuk, hogy legyen a mi Toldynk szerencsésebb Csókánál, akitől a szép művésznő elpártolt, legyen makacsabb Bogyónál, aki őt elereszti, és legyen végre erősebb Toldi Miklósnál, akit Arany János énekelt meg.

A szép műkedvelőnő most már igazi menyecske lesz hát.

Kívánjuk, hogy a főkötő alatt se vonja meg kacsingatását - a múzsáktól, akik nem néztek rá görbe szemmel.

I.

Ha valaki ott valahol Kis-Máté Szalkán olvasgatja a fővárosi újságlapokat, melyekbe mindennap meg van írva, hogy ezek meg amazok a nagy festőművészeink micsoda jeles alkotásokba fogtak bele s milyen világra szóló remekeket végeztek be, meg van teljes lelkéből győződve róla, hogy a müncheni festők csak csizmadialegények hozzánk képest.

Igen okos észrevételt lehetett erre nézve olvasni nemrég egy napilapban, mely elég híven adta vissza a napilapok szakadatlan, soha ki nem fogyható hírleléseit: »X. jeles, fiatal festőnknek egy ötlete van«, »Y. jeles fiatal festőnk (mert mind jeles és fiatal) egy képet tervez, mely maga nemében ritkítani fogja párját«, »Z. jeles fiatal festőnk most végezte be első nagyszabású képének vázlatát«...

Mert mindenik mindég az első nagyszabású képet festi s fogja is festeni holtaiglan, minthogy amikoron elkészül, nagyon is kisszabásúvá zsugorodik.

Lehetetlen nem nevetni ezeken a dolgokon.

Aki nálunk úgy le tud rajzolni egy lovat, hogy azt meg lehet különböztetni, miszerint az nem szamár, vagy nem tehén, az már nálunk művész. Aki pedig a lóra még embert is tud festeni s ha annak véletlenül nem hosszabb az egyik keze a másiknál, az már mester.

Így esik aztán meg, hogy mikor egy kiadó arra vállalkozik, miszerint a nemzet legnagyobb költőjének műveit illusztrálja, nem képes a meglevő erőkből kihozni - nem azt, hogy az illusztráció művészi legyen -, de még azt sem, hogy teszem azt a juhászbojtárnak ne a háta közepéből lett légyen kinöve az egyik lába, amely csodáról pedig Petőfi sehol sem tett vala említést azon 1347 versben, melyet megírt; az hihetőleg benne maradt abban az egyben, amit meg nem írt, s amit most Neugebauer fordít németre.

De mit beszélek én a Petőfi-illusztrációkról? Azok még istenesek. Hanem beszélek arról, hogy ha a derék Jankó Jánosunk nem élne, »hát nem lehetne élclapokat csinálni«. Panaszkodom arról, hogy dacára annak, miszerint az Országos Képzőművészeti Társulat százhúsz magyar művész nevét jegyzi fel nagy garral: teljes lehetetlen a magyar szépirodalmi lapokat illusztrálni annyira, hogy még a cseh szépirodalmi lapokkal szemben is ne legyenek túlságosan silányak a képeik; ezek a híres nagy művészek nem tudnak rajzolni.

Botrány megnézni némely magyar lap képeit, amik itthon készültek. Az egész világon divatban vannak most az illusztrált könyvek: asszonyok zsuzsuknak veszik meg az asztalaikra a piperecikkek közé. Sok pénz megy ki értük a külföldre, mert az is külföldi illusztrált könyvet vesz, aki magyart venne, ha volna, - mert hiszen divat, hogy könyv legyen az asztalon. A magyar kiadók érzik is az ízlésnek ezt a fordulását a külszín felé, de hasztalan, a magyar szellem termékeit nem lehet illusztráltatni; van mit, de nincs kivel.

Már évek óta látom különféle alakban újra meg újra föléledni itt ott azt a tervet, hogy egy humoros közlönyt kellene megindítani, olyat mint a »Fliegende Blätter«; mert szomorúan tapasztaljuk, hogy a magyar őshumor, mely olyan gazdagon buzog, átültettetik a »Fliegende Blätter«-be. A mi régi jó adomáink jelennek meg ott nagy sűrűen, persze német köntösbe átöltöztetve. Örökre kár értük, hogy ezek már németszármazásúak lesznek, ha itt születtek is.

Miért ne lehetne a mi humorunkat, a mi kedélyünk színaranyát itthon kamatoztatni, s összegyűjteni, hogy megmaradjon, lássák, hogy a mienk? Miért ne lehetne? - hát azért, mert nincs aki képet tudjon csinálni hozzá.

Hanem azért a lapok következetesen hirdetik mégis mindennap, hogy »K. jeles fiatal művészünk most kutyabagosi magányába vonult, világra szóló dolgokat alkotni, hogy F. jeles fiatal művészünk a londoni műkiállításra, vagy az ezidei párizsi szalonba készít egy képet, mely egész Európát bámulatordításra fogja fakasztani.«

Jobb volna pedig annak a világraszóló nagy művésznek ott a kutyabagosi magányában, ahol Munkácsyt akarja lepipázni, ha megvigyázná, hogyan néz ki a kutyabagosi ember, s addig próbálná lepingálni, míg egyszer azon venné magát észre, hogy ejnye, ez éppen olyanformát mutat, mintha idevaló ember lenne.

Árnyékot, új színezést, mely a világot akarja meglepni, s több efféle magasabb tökéletességeket elsajátítani csak akkor lehet már, ha rajzolni tudunk előbb. Én legalább úgy gondolom.

A lapok pedig hagyjanak fel ezzel a nevetséges lármával, melyet az újdondászok nyírnak be vakon a kőnyomatos hírlelőkből, mert ha aztán igazán támad egy művészünk, az ördög se fogja nekik elhinni.

*

Elég ennyi a piktorokról, azaz hogy ez is sok, mert a dalárokra már nem maradt miattuk helyem. Azokról holnap beszélek.

II.

A piktorok dolgát elmondtam tegnap, kedélyeskedjünk most már egy kicsit a dalárokkal.

Dalárda majd minden vidéki városban van, némelyikben kettő is, s ez talán igen jóravaló dolog is, mert sose árt meg az emberi testnek annyira az, ami kijön a torokból, mint az, ami bemegy a torokba. Egy-egy lelkesítő nóta úgy feltüzeli az idegeket s ellágyítja a lelket sokszor, mint akár három liter bor.

Igaz, hogy énnekem inkább tetszik az, ha szép falusi leányka önti ki dalban szíve búját künn a mezőn, vagy a duhaj falusi legény, mikor hol szilajan, hol lágyan, keservesen nekigyújt, s mindég komikusnak tűnt fel, mikor józan deres bajuszú kaputrokos emberek nekiállanak s elkényszeredett ábrázatokkal elkezdenek bőgni a karmester hadonázásai alapján... Úgy illik az azoknak, mint a tehénnek illenék a tánc, hogy a F. Lapok jó megjegyzését itt használjam.

De végre is nem disputálok. A dalárok azt mondják, hogy ők nagyon fontosak. Hát isten neki, legyenek fontosak.

Annyi áll, hogy egészen ártatlan mulatságot űznek, kárt nem csinálnak senkinek, sőt bizonyos okokból szükségesek is kedves hazámfiainak véralkatához és ősi szokásaihoz járuléknak. A kisvárosi dalármáknak megvan az az érdemük, hogy sok causa bibendinek a szülőokai. Dalárestélyek, dalárzászlószentelések s több efféle. Vidéken mind profit ez. Az emberek nem unatkoznak s következésképp nem csinálnak forradalmat. De nem fejtegetem tovább, mert még kisülne, hogy a dalárdák közösügyes institució. Pedig már ennyit magam sem akarok bizonyítani.

Nincs nekem ellenök semmi más kifogásom, mint az, hogy minek teszik magokat nevetségessé. Elég volt nekünk Göcsejből, Rátótból, Kókából egy-egy példány. Sőt ezeknek naivságában humor is van, és szeretetreméltóság. De ők pusztán nevetségesek.

Aki ráért némi figyelemmel kísérni a sok komolyabb esemény mellett, az alig múlt napokban, a debreceni országos dalárünnepélyeket, annak könnyen támadhat az az ötlete, hogy a hangot meg az észtehetséget nem egy ugyanazon boltban mérik a mennyei hatalmak.

Hát az történt, hogy a debreceni országos dalár-ünnepélyen a díjakat a pécsi, a losonci, a kolozsvári s még egynéhány dalárda nyerte, mert ezeknek ítélte oda a zsüri, mint a legszabatosabban éneklőknek.

De erre valóságos lázadás ütött ki a pályadíjat nem nyert torkok gazdái közt. Eddig csak a gyomorban lakott a revolució, most kitűnt, hogy benne van az a torokban is. Ez lesz az a toroklob.

Persze, hogy minden dalárda azt hitte, hogy ő énekel a legjobban, a többi mind csak kornyikálás s éppen úgy hangzik, mint mikor a béresek a kútgémet csikorgatják.

Lett zaj, elégedetlenség, szitkolódás. A jámbor zsüri összedugta fejét s majdnem vi coacta azt a határozatot hozta, hogy azok a dalárdák is, amelyek nem tudtak jól énekelni, díszokmányokkal tüntessenek ki.

Meg is lettek a díszokmányok, s a megdíszokmányozott dalármák valóságos spanyol grandi kevélységgel hirdették a különös eredményt, hogy micsoda világra szóló esemény ez, mindenki ki lett tüntetve, és hogy ilyen dolog tán még sohase történt.

...De bizony történt pedig egyszer, vagy harmadfélszáz év előtt, amikor a jó Apafy Mihály ebéd után kapatos fővel kinézett a palotájából az ablakon s minden arra menő vízhordót és ökörhajcsárt megtett - nemesembernek.

És még eddig is megmaradt volna ez a dolog a világ közönséges eseményeinek medrében s pusztán mint simplex hiúsági hóbort szolgált volna tanulságul egy szolidabb korszak nemesebb és komolyabb ambiciókkal bíró gyermekeinek; - a végzet azonban azt akarta, hogy kacagtató együgyűséggé nője ki magát s bejusson az annalékba is.

Azon dalárdákat ugyanis, amelyek nem valának győztesek a versenyen, nagy diadallal fogadták az ő városaik, zeneszóval, zászlókkal menének elébök a vének, virágokat szórtak rájuk az ablakokból a hölgyek s üdvözlő dikciókat pattogtatának a polgármesterek... azért, mert nem tudtak énekelni.

És a karmesterek, a dalárok kevélyen, büszkén lépdeltek a diadalmenetben, mint valami triumfátorok: mint akik megérdemlik ezt a sok dicsőséget.

Van a jó Andersennek egy meséje. Két hazug takács olyan szövetből készít a királynak ruhát, melyet az, aki ostoba, nem lát meg.

A takácsok semmilyen ruhát sem készítenek.

Levetkőztetik a királyt, hogy feladják rá, de nem adnak rá semmit. A miniszterek nem merik mondani, hogy nem látják a nagyszerű szövetet s dicsérik eszeveszetten. A király nem lát magán semmit, de titkolja s úgy tesz, mintha látná magán a köntöst s hiszi is, hogy rajta van.

Meztelenül megy ki az utcára, a bámuló tömeg mindenike azt hiszi, hogy csak ő ostoba csak ő nem látja a fényes öltözetet, mindenki el van ragadtatva hát, s éljent kiabál a fényes ruhájú királynak, ahelyett, hogy hahotában törnének ki...

A kamarások, főemberek pedig méltóságosan ballagnak mellette, s úgy tesznek, mintha az uszályát fognák - pedig nem fognak semmit.

A nagy dalárok éppen úgy jártak ez egyszer, mint az Andersen királya, de mégsem ők a nevetségesebbek, hanem a tömeg, mely teszi magát, hogy elhiszi a diadalaikat, ahelyett, hogy hangosan kacagna a hiú flótások kudarcán.

Mióta arról a kolozsvári katonáról olvastam, ki majdnem egy kötet könyvet írt rá egy közönséges postai levelezőlapra, azóta kisebb respektussal viseltetem a tíz forintos bankók iránt. Hiszen azt mi író mesteremberek is csinálhatunk. Éppen megvan a tíz forint honoráriuma, aki nekifekszik s teleír egy tíz forintos bankó nagyságú papirost - persze a kolozsvári katona betűivel, amik bizony sokkal kisebbek lehetnek a Bagó Márton híres betűinél.

Hanem most, hogy az ezres bankó is megjelent, most már minden habozás nélkül beösmerem, hogy mégis szép dolog királynak lenni.

Igenis, megvannak az új ezres bankók s jellemzésükre elég annyit mondanom, hogy egészen a tíz forintosok képeire vannak teremtve; csak a két női ábrázat egészen más a két oldalon; és szendébbek, ami igen szellemdús célzás arra nézve, hogy az ember ezer forinttal jobban válogathat a szép nemben, mint tíz forinttal.

Pénzváltók kirakataiban már láthatók is a »magas szülöttek«, kiknek kinézéséről beszél most mindenki. A lapok egész ismertetéseket írnak róluk. A boltok előtt, ahol ki vannak peckelve közszemlére, nagy tömegek ácsorognak s nézik őket.

Senki sincs megelégedve velök, mint ahogy mindenki megbotránkozik például egy modern herceg öltözetén.

Milyen egyszerűek! Hiszen semmi sincs rajtuk. Ugyanaz a kékség, ugyanaz a díszes három aláírás - csak éppen a nulla teszi őket. Hiába no, meg úgy is igaz, hogy nullákat kormányoz az állam.

Ha, az ember meggondolja, hogy valaha ezek is valami kapca lehettek s most ekkora értéket képviselnek, bizony önkénytelenül visszavágyik az ezüstkorszak után, mikor még ezer forint árú ezüst huszast zsákokban kellett cipelni. S ezt nem is volt olyan könnyű hamisítani - mint az ezreseket lesz. (Szerencsére, nincsenek hozzá, amit már kifejtettem, elég ügyes piktoraink.)

A jó öreg huszas állta becsületesen a sarat, és senki se mondta rá, hogy csak úgy rá van nyomtatva egy bizonyos érték, s azt vakon el kell hinni, hanem a szolid anyag maga magáért is beszélt.

Hja, más idők voltak azok! Akkor még a pénzhamisítók is jellemes emberek valának! Az öreg Bugyi András, szolnoki rézöntő, aki a felesége ezüstkanalaiból hamis huszasokat és lázsiásokat gyártott, odavéste azokra egész őszintén és becsülettudóan: »Andreas Bugyi Rex Hungariae.« Amit aztán enyhítő körülménynek is tudott be a tekintetes vármegye.

De ne keseregjünk a huszasok felett, mikor ezreseket kaptunk!

Derék állam ez a mi dicsőséges monarchiánk. Nem pihen ez békeidőn se s mindent elkövet, hogy kedves alattvalói szórakozzanak. Majd a katonák kapnak új meg új hajtókát és uniformist, majd pedig a pénzek új formát, mert »forma dat esse rei«.

Minden újul itt mindég, csak az újítók maradnak a régiek, - pedig inkább lenne megfordítva.

A dualizmus arisztokrata pénzeit: az ezreseket nemsokára követni fogják a forintosok is, s akkor aztán mindenben felezve lesz a közjogi viszony. Csakhogy a magyar államiságról nekünk kiadott ezen attestatumokat nem mi dugjuk zsebre, hanem az osztrákok.

Van egy naiv mondat a Hármas Kis Tükörben, hogy »kölcsönt csak annak adjatok, akinek nem kell«. Ez jut eszembe, hogy most lesz már magyar pénzünk, amikor nem lesz pénzünk. Köszönjük alásan!

De meg is látszik az ezres bankó születésénél, mennyire megcsappant az érdeklődés. Olyan nyomtatvány az már csak, mint a könyv, amelynek nem lesz nagy kelete.

A tíz forintos bankóknál még azt kérdezgettük egymástól:

- Van-e már új tízforintosod?

Az ezresnél lágyabban megy a dolog: mert az az univerzális kérdés:

- Láttál-e már új ezrest?

S bizony nézze meg kiki, míg alkalma van, míg mutogatják, mert vagy látunk többet idehaza ilyet, vagy se. Mert az állam olyan, mint Saturnus, maga eszi fel a maga gyerekeit.

Hja, hja! Szemem előtt vonulnak el a múltból bankók az ő uralkodó színeikben.

Az Erzsike-bankó... rózsaszín. Az öröm színe.

Azután jött a zöld hasú bankó. A remény színe.

Most a kék uralkodik, a szenvedés színe.

Mindig jobban-jobban haladunk a sötétebb színekbe, míg egyszer beüt majd alaposan ismét az úgynevezett fekete bankó.

Eb fél, kutya fél tőle, hadd jöjjön, - ma már nem sokat veszíthetünk.

Még azt mondják, hogy az emberek nem vallásosak a mai időkben! Hogy a vallás elvesztette a vonzerejét s következésképp szerepkörét is a mai társadalomban. Vagyis hogy csak zsellérré lett az emberi szívekben. Tűrik még, de már nem sokat törődnek vele.

Pedig nem igaz: ne tessék hiába megijedni. Az imádságos könyveket még most is jobban veszik az emberek mint a tudományos műveket. Még mindig az Isten a legnagyobb úr - legalább a szolgái után ítélve (lásd a nagyváradi kanonokot stb.)

S hogy ne törődnének a vallásokkal, éppen nem áll: hiszen az egész nyár tele van vallási dolgokkal. Legelőször nekiesnek a keresztények a zsidóknak, azután a zsidók kezdenek panaszkodni a keresztények ellen, ami eléggé tapintatlan dolog, mert őközülük nem hiányzik vala senki.

Mialatt ez a mulatság így folyik, a lutheránusok kezdenek voksolni, hogy ki legyen a világi fejük.

Prónay Dezső jó volna fejnek, de az a baj, hogy magyar csizma van a lábán; Péchy Tamás elég nagyfejű lenne hozzá, csakhogy egy kicsit nehéz fejű. Hát Fabiny Teofil? Ennek meg az a hibája, hogy csak a keresztneve jó - de az is csak görög nyelven...

S míg efölött folyik az ájtatos korteskedés kerületről kerületre, azalatt a kálvinista Róma sem pihen. Sáros Debrecen benépesül vastag nyakú kálvinista tiszteletesekkel, s a pápa: Lónyay Menyhért zsinatot tart, ki akarván fordítani újra sarkaiból a világot.

Íme, a felekezeti nyüzsgés mindenfelé. Csak Lonkay Tóni nem rendezett az idén semmit. A lourdes-i búcsú elmaradt. A nagy zarándok egyedül járta be a szép Itáliát.

De távol legyen tőlünk akár kigúnyolni, akár felszítani a vallási mozgalmakat. Az Isten bizonyára örül a juhainak, ha több akolban vannak is.

Mi csak Lónyayról akarjuk elmondani - most némi alkalomszerűség lévén -, miképpen csapott fel egyszer lutheránusnak.

S hogy melengetett keblén ekkor valóságos pogányokat.

Ezzel aztán meg van magyarázva, hogy e kis, valósággal megtörtént pikantériának miért adtunk vallásos színezetű keretet.

Hát úgy volt az, hogy Lónyay már régen különös előszeretettel viseltetett a katolikus szentek közül Szent Lőrinc iránt.

Szentlőrinc ugyanis gyönyörű pusztai birtok Kőbányán túl. Ha nem is minden ember, de bizonyára minden disznó tudja, merre fekszik.

Lónyay megszerezte magának Szentlőrincet. Akvirálni tudni szép dolog, s Lónyaynak, mint az Akadémia elnökének mindég nagy érzéke volt a szép dolgok iránt.

Szentlőrinc tehát a Lónyayé lett. A jeles miniszter mindenkoron a tettek embere volt. Nagyon, de nagyon szeretett tervezgetni, valódi szenvedélyévé nőtte ez ki magát, s azt tartotta, amit sok okos ember, hogy szenvedélyei ne kerüljenek neki sok pénzébe. Azt talán nem bánta, ha másoknak sokba kerülnek.

Szentlőrinccel az volt a terve, hogy fölemelje. Ami igen dicséretes szándék egy elhanyagolt pusztával szemben. Virágzóvá, gyümölcsözővé tenni. Egy jó gazda nem is cselekedhetik másképp, Lónyay pedig abban a hírben állt, hogy jó gazda. (Hej, mikor volt az!)

Evégből legelőbb is híressé, nevezetessé, emlegetetté kellett tenni Szentlőrincet. Ki tudja, mire jó egy kis reklám.

- Meglássátok - mondogatta gyakran -, micsoda Kalifornia lesz még Szentlőrincből!

De e tekintetben szükséges volt megnyerni s úgyszólván érdektárssá tenni mást is. Olyan másvalakit, akinek megvannak a reklámeszközei.

Megkereste egy napon Z. urat (mondjuk Z-nek), s egy telket ajándékozott neki Szentlőrincen. Hadd érdeklődjék most már ő is a naggyá teendő Szentlőrinc, az új Kalifornia iránt.

Mikor emiatt tréfálóztak vele:

- Mi az ördög lelt, Menyhért? Hát már donációkat teszel?

- Nem biz én, - felelte. - Csak egy kicsit fölcsaptam lutheránusnak.

S ezzel azután elkezdte a manővert.

Ami pedig abból állott, hogy megnyissa az új Kaliforniát.

Mikor ugyanis Szentlőrincet akvirálta, az volt a kifogása e hely ellen, hogy Kőbánya felől rettenetes illatot hoz szárnyain a lanyha zefír. Azokon a napokon, amikor onnan fúj a szél, nem lehet ott megmaradni. Most aztán egyöntetűvé akarta tenni a levegőt a másik oldalról is. Nincs a világon rosszabb, mint a folyton változó klíma. Egy sertéstelepet kell csinálni Szentlőrinc túlsó oldalára is.

A miniszter elunta már azokat a kétlábú tollatlan állatokat, melyek csak röfögnek a keze alatt és mindig soványodnak, azokhoz a négy lábú állatokhoz akart fordulni, amelyek mindig csak hízzanak, s amelyeknek a röfögését senki sem érti.

Nagynehezen sikerült belevonni a kőbányaiakat. Komplikált és nem komplikált eszközökkel preparálva volt minden.

Az alakuló részvénygyűlést is összehítták. Semmi sem hiányzott már a létesüléséhez a tervnek, melyhez annyi reményt kötött a miniszter.

Az érdekeltek alá is írták a jegyzőkönyveket valamennyien, mikor egyszer csak odaáll Z. úr és hogy de bizony ő a herkopáternek sem engedi a sertéstelepet az ő fundusa mellé.

S nem lehetett semmi módon kapacitálni.

Így nem lett Szentlőrincből Kalifornia s a kálvinista pápából sertéskereskedő.

Hanem bizonyosan vannak megint új tervei...

Tanulság ebből különben az a nyájas olvasónak: ne méltóztassanak soha senkinek ingyen fundusokat adni.