kilencedik fejezet (9, 51-62)

A szamariai pihenő (9, 51-56)

51. Amikor közeledtek felemeltetése beteljesedésének
napjai, elszántan útra kelt Jeruzsálem felé.
52. És követeket küldött maga előtt. Azok útnak
indultak és betértek a szamaritánusok egyik
falujába, hogy szállást készítsenek neki.
53. De nem fogadták be, mivel Jeruzsálembe
szándékozott menni.
54. Ennek láttára tanítványai, Jakab és János így
szóltak: «Uram, akarod-e, hogy ezt mondjuk:
Szálljon le tűz az égből, és égesse meg őket?»
55. De Jézus feléjük fordult, és megdorgálta őket.
56. Aztán elmentek egy másik faluba.

A Galileából vagy az észak felől érkező útja szükségszerűen átvezetett Szamarián. A zarándokok, akik felmentek az évenkénti ünnepekre Jeruzsálembe, ezt az útvonalat választották. Szemmel láthatóan Jézus is ezt teszi. Lehetséges, hogy misszionáriusi pihenőt szándékozik tartani valamelyik faluban (51. v.), ha követeket küld előre szálláskeresés céljából. Kísérőinek jelentős száma is azt javallta, hogy tárgyaljon a lakosokkal, mielőtt hozzájuk érkezik (52. v.). A szamaritánusok feltehetően nem voltak rossz kapcsolatban a galileaiakkal, minthogy mindketten félpogányok voltak, de haragban álltak a zsidókkal, ^[1] és ezért nem fogadják a Jeruzsálem felé haladó Jézust és társait. Az evangélista arra a sikertelenségre akar emlékeztetni, amely az új részt megnyitja. Az első út a názáretiek részéről történő elutasítással kezdődik (4,30), a második pedig a szamaritánusok barátságtalanságával. Mindkét esemény a jeruzsálemi lakosok részéről történő végső elvetést elővételezi. Nem sokkal fentebb Jézus befogadást kért tanítványai számára (9,48), a történet azonban azt igazolja, hogy ez nem mindig adatik meg egykönnyen.

Az apostolok reakciója és az a szándéka, hogy tüzet hullatnak a barátságtalan településre, tipikusan zsidó lelkületről («szemet szemért, fogat fogért») árulkodik, és főként olyan háborúra uszító messiásfogalmat tükröz, hogy Jézusnak azonnal meg kell tagadnia ezt. Az a séma, amelyben Jakab és János gondolkodik (54. v.), valamiféle újraéledő Illés modellje, aki az Izrael királyai ellen vívott csatáiban ilyen harci eszközökhöz is folyamodott. ^[2] Jézus válasza világos. A szamaritánusok visszautasították hívását, ő azonban nem fogja elvetni a szamaritánusokat, és még kevésbé gondol arra, hogy bosszút álljon rajtuk. Nem fogadták be Názáretben, és eltávozott onnan; ugyanezt fogja tenni most is. Nem osztja tanítványai véleményét, akik olyan csodatévő és legyőzhetetlen messiásra áhítoznak, akinek tűz és villám áll a rendelkezésére. Ez a felfogás ugyanis közel áll a Sátánéhoz, aki arra buzdította őt, hogy folyamodjék csodákhoz hihetőségének elfogadtatása érdekében. Ő azonban nem engedett a démoni felbujtásnak, s most a tanítványok ösztönzésének sem, mert mindkettőnek ugyanaz a szülőanyja: az a gondolat, hogy a jót erővel kell terjeszteni, ami azonban mindig az erőszaknak valamilyen formája. Olyan misszionáriusi módszer ez, amelyet Jézus nem alkalmaz, és nem hagy jóvá, de amely a századok folyamán mégis gyakorta megjelenik. Az evangélium olyan ajánlat, amelynek önmagától, tartalmának erejében kell utat törnie, és nem külső, fizikai vagy erkölcsi kényszer hatására. Néhány kódex szerint Jézus még ezt is hozzáteszi: «Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek». Ő azonban tudja, és szemrehányást tesz azoknak, akik feltehetően e lélek hatása alatt állnak. Még azt is mondja: «az emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse». Mindez egészen világossá teszi, hogy Jézus milyen missziót és milyen módszert szándékozik megvalósítani.

A magyarázat után a társaság másik utat választ. Az evangélista nem említi, hogy Szamariában vannak-e még, vagy másutt, és a továbbiakban sem fogja ezt megmondani. Ő csak azt tudja, hogy bármilyen irányt vettek is, a cél mindig Jeruzsálem.

Meghíváselbeszélések (9, 57-62)

57. Miközben mentek az úton, valaki ezt mondta
neki: «Követlek, akárhova mégy».
58. Jézus azonban így felelt: «A rókáknak
barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük,
de az emberfiának nincs hová fejét lehajtania».
59. Egy másikhoz pedig így szólt: «Kövess engem!»
De ő ezt kérte: «Uram, engedd meg, hogy
előbb elmenjek, és eltemessem apámat».
60. Jézus így válaszolt neki: «Hadd temessék el
a halottak a halottaikat, te pedig menj el, és
hirdesd az Isten országát!»
61. Egy másik is ezt mondta: «Követlek, Uram,
de előbb engedd meg, hogy búcsút vegyek
házam népétől».
62. Jézus pedig így felelt: «Aki az eke szarvára
teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas
az Isten országára».

Az evangélista ebben az összefüggésben néhány olyan epizódot említ, amelyről Máté korábban számol be (8, 19-22). Ezek arra vetnek fényt, hogy milyen nehézségekkel jár Krisztus követése. ^[3] Valószínű, hogy az első jelölt inkább a mester szavain lepődött meg, mintsem életvitelén, amelyet talán nem is ismert, hiszen egyébként Jézus nem emlékeztette volna erre. Úgy gondolja, olyan iskoláról van szó, mint az izraeli tanítóké, amelyben a növendékek is részesülnek mestereik tekintélyéből és dicsőségéből. Jézus magyarázata alaposan megváltoztatja a «tanítvány» szokványos fogalmát. A pusztán iskolás területről átviszi e fogalmat egzisztenciális síkra. Krisztus valódi tanítványa nem az, aki ismétli az ajkáról elhangzott tanításokat, hanem, aki hozzá hasonlóan él. Amikor Jézus azt mondja, «az emberfiának nincs hová fejét lehajtania» (58. v.), ez egyrészt azt jelenti, hogy ő segédeszközök nélküli zarándok, másrészt azonban azt, hogy a tanítvány is arra hivatott, anyagi, de még inkább erkölcsi szempontból segédeszközök nélküli, kockázatos és bizonytalan életbe kezdjen. Az eszközeitől megfosztott ember ki van téve mindenféle meglepetésnek. Annak ellenére, hogy Jézus - jóllehet nem feltűnő módon - a bibliai messianizmusnak egyik nagyon tekintélyes címére (az «emberfiára») hivatkozik, ezt most is olyan életállapottal kapcsolja össze, amely a «Jahve szolgájára» jellemző állapot. Úgy látszik, mintha a két megnevezés állandóan egymásra utalna. Jézus az emberfia, akit hatalom, méltóság, országlás illet meg, és ennek ellenére a legteljesebb szegénységben, szolgaként éli földi életét. A «szolga» kifosztottsága a feltétel ahhoz, hogy elnyerhesse az «emberfia» dicsőségét.

Az evangélista nem tesz említést a jelölt válaszáról, de minden arra enged következtetni, hogy ez elállt szándékától. Túlzottan merész, sőt vakmerő dolog lett volna ilyen típusú messiás után futnia. Más alkalmakkor, miként ezt az apostolok meghívásáról szóló elbeszélések tanúsítják, maga Jézus a kezdeményező abban, hogy valakit követésre szólít fel; de nem mindenki mozdul meg azonnal és meggyőződéssel. Péter, András és Zebedeus fiai otthagyják hálóikat és azonnal nyomába szegődnek (vö. Mk 1,20; Lk 5,10). Még ha olyan eseménynek stilizálásáról van is szó, amelyet történetileg nem tudunk pontosan rekonstruálni, az esemény nyilvánvalóan a krisztusi hívásra adott pozitív válasz. Jézus az apostoloknak mondott «kövess engem» (akolouthei moi) kifejezéssel fordul egy másik hallgatója felé, de nem éri el ugyanazt a hatást, mint náluk (59. v.). A válaszadásra felkért ember készsége szilárdnak látszik, de jámborsági cselekedetet kell még végrehajtania: el kell temetnie apját (59. v.). Jézus válasza paradox jellegű, de lehetetlen, hogy a temetésben akarja megakadályozni őt. Ezért valószínűleg nem szó szerint kell értenünk a választ, hanem felhívásnak kell tekintenünk, amely arról beszél, hogy az országnak elsőbbsége van az ember valamennyi kötelezettségével szemben. A «hadd temessék el a halottak halottaikat» mondat feltehetően azokra utal, akik távol vannak az evangélium fényétől (lelki értelemben halottak). Ezek foglalkozhatnak azzal, hogy halottaikat temetik. Azok, akiket Isten Krisztus követésére hívott, átmentek a halálból az életbe, de ők vannak kisebbségben, míg a többiek (a «halottak») alkotják a többséget. Ezért nem volna helyénvaló, ha az előbbiek átvennék a többség feladatát, és közben elhanyagolnák sajátjukat, vagyis az ország hirdetését. A végső buzdítás megerősíti ezt az értelmezést. Minden más dolognál előbbre való és sürgetőbb Isten országának hirdetése. Erre a feladatra soha nincsen elegendő munkás, a temetésre vagy más dologra ellenben mindig bőven akad vállalkozó.

A beszéd talán pasztorális, illetve igehirdetői módszertani elvet is tartalmaz. Az egyházban mindig több a «temetési» tevékenység, mint gondolnánk. Ezeket azonban rá lehetne hagyni az illetékesekre, és nem kellene elfordulni miattuk az ország misztériumaitól.

A tanítást, amely az ország feltétlen elsőbbségét hirdeti minden más lehetséges kötelezettséggel vagy feladattal szemben, megerősíti az új perikopa is, amelyik az utolsó a meghívás-elbeszélések trilógiájában (61-62. v.).

Ezúttal az érvelési mód a földművelés világából származik, de nem túlzottan világos. A szántás Palesztinában kemény munka volt: a szántás végzőjét arra késztette, hogy minden erejével munkaeszközére ügyeljen, tekintetét ne fordítsa jobbra vagy balra, s még kevésbé hátra, mert ezzel testi épségét kockáztatta. Az ország, ha komolyan vesszük, felemészti az egész embert és minden energiáját. A családtagoktól búcsúzás nem azt jelenti, hogy az ember gyorsan elköszön tőlük, hanem azt, hogy velük marad az utazással kapcsolatos problémák megbeszélésére, a végeláthatatlan örökösödési kérdések vagy viták tisztázására. Az ország választása nem lehet alku tárgya, és nem vitatható meg senkivel, a családtagokkal sem, hanem egyedül csak Istennel. A hazatérés tehát nem csupán udvariassági látogatás, hanem azt jelenti, hogy az ember vitára bocsátja meghívását, belevonja döntésébe érzelmeit, vágyait, és hagyja, hogy ezek befolyásolják. Ezzel azonban mindent kockára tesz. Hátratekinteni ebben az esetben annyi, mint elveszíteni az érdeklődést a már megtett lépés iránt. Ám az országnak előnyt és elsőbbséget kell élveznie minden mással szemben (62. v.).

^[1] A szamaritánusok «tisztátalan» fajhoz tartoztak, akik az asszír deportáció után helyben maradt izraeliták (Kr. e. 721.; vö. 2 Kir 17, 24-41) és a Keletről áttelepített népek keveredéséből származtak.

^[2] Vö. 1 Kir 18, 20-24; 18,38.

^[3] Vö. O. Glombitza, Die christologische Aussage des Lukas in seiner Gestaltung der drei Nachfolgeworte: Lukas IX, 57-62, in NT 13 (1971), 14-23.; H. G. Klemm, Das Wort von der Selbstbestattung der Toten, in NTS 16 (1969-70), 60-75. o.