A vallási kérdés. A katholikus restauráció.

A vallásszabadság és tolerancia a XVI. és XVII. században. 1606 és 1608 értelmezése; A földesúri jog további gyakorlásának esetei. A patronus szerepe. Pázmány Péter felfogása. A vallásváltoztatás végrendeleti megkötése. A törvények végrehajtása; a vallási ügyek rendi kormánykezelése; országgyűlési tárgyalások. A linzi béketárgyalások a jobbágyok jogairól. A katholikus térítés. Forgách Ferenc. Pázmány Péter egyénisége, lelki összetétele, alkotásai. A restauráció menete, a földesúri jog szerepe. A térítés lefolyása, a jezsuiták szerepe, pasztoráció. Mária-kultusz, regnum Marianum. Együttélés különböző vallásúak közt, protestáns térvesztés, elkeseredés; a vallásszabadság megfogalmazása. Az erdélyi vallásviszonyok; a református egyház uralkodó szerepe. Az unitáriusok visszaszorítása, a szombatosok megtörése; a katholikusok helyzete.

Ó Kábák! egyességnek szerzője az egy vallás és ha megelegyíttetett, mindenkor háborúságos. – Az igazán okos és bölcs fejedelemnek tehát az Egy Istennek vallásán és tiszteletén kívül nem kell mást megtartania, de meg kell büntetnie azt, ha ki megelegyíti. Méltán helyheztetik az Istenhez legközelebb, ki az isteni felségért bosszút áll. „Annak okájáért ez az mi állhatatos értelmünk, hogy egy országban egy vallást kell tartani”, így olvasható ez Justus Lipsiusnak, a XVII. században Magyarországon annyit olvasott mérsékelt machiavellista írónak Laskai Jánostól, öreg Bethlen István ecsedi prédikátorától készített fordításában.

A század vallásos viszonyait vizsgálva, meg kell szabadulnunk attól a szemlélettől, mintha a XVII. század harcaiban az egymással szemben álló felek valamelyike is az egyetemes humanizmus, tolerancia és elvi vallásszabadság híve lett volna. Amint már a nemzetiségi kérdés vizsgálatánál is tapasztaltuk, hogy akkor is voltak ugyan nemzeti minoritások, de a viszonyok megítélésében végzetesen tévedtünk volna, ha mai, vagy akár XIX. századi minoritásfelfogásunkat vetítettük volna vissza e lényegileg más viszonyok közé: éppen így a történeti methodus durva megsértése volna, ha a racionalizmus és XVIII. századi tolerancia óta kifejlődött vallási gondolkodást akarnók feltételezni a XVII. századi küzdő felek egyikénél vagy másikánál. Ami nem azt jelenti, hogy az akkori vallásharcok nem járultak hozzá eredményükkel, végső fokon a XIX. században immár általános vallási rendszer kialakulásához, melynek értelmében különböző felekezetű emberek vegyesen, területi tagoltság nélkül élnek ugyanazon polgári közösségekben. Az együttélés, az egymás tolerálása, eltűrése hosszú századok alatt fejlődött ki és e századok alatt minden vallási kisebbség, mely élni akart és életéért üldöztetést szenvedett, kétségtelenül hozzájárult a tolerancia későbbi győzelméhez, Angliának századokon át elnyomott katholikus hitvallói csak úgy, mint a pozsonyi törvényszék gályarabjai és a francia dragonnade-ok emigránsai. A történeti tévedés az volna, ha ezen elnyomottakban a későbbi, racionalisztikus tolerancia védelmezőit látnók és ha elnyomóikat későbbi, akkor még csirákban is alig meglévő társadalmi elvek alapján idéznők a történet törvényszéke elé. A tolerancia és vallásszabadság gyakran említtetik e vallási harcokban, de mindenkor az elnyomást szenvedő kisebbség részéről, amely kisebbség azután, ha hatalomra jutott, ugyanolyan elnyomást érvényesített másokkal szemben.

A vallásharcokat a tolerancia igazi szülője, a racionalizmus és voltaireianizmus valamikor egyszerűen őrültségnek, az emberi esztelenség, sötétség produktumának minősítette. Ha ez így volna, akkor a történésznek könnyű munkája volna, mert lelki betegségek történetével más tudományág foglalkozik. A valóságban a XVI. és XVII. század vallási története a legkomplikáltabb problémák egyike, nemcsak azért, mert a problémák utóhatásaikban ma is élnek, hanem azért is, mert a vallási élet megnyilvánulásai akkoriban lényegesen más társadalmi és politikai struktúrában jelentkeztek. Manapság egy állam, egy nemzet, egy vallás követelménye néhány, a történettől elkényeztetett népen kívül mindenütt másutt csak a vallásos lélek jámbor óhaja lehet, melynek megvalósítására mai társadalmunk és politikánk teljességgel alkalmatlan: akkor azonban, a fent közölt Justus Lipsius részlet szerint a politikának alapelve volt az, amit ma elfogadhatatlannak jelentene ki minden vegyes vallású állam bármely népképviselete. Igaz, akkor is érezték az egyvallás követelésének emberi sorsokra súlyos következményét: ugyanezen író, aki egymásután a katholicizmusnak és különböző protestáns felekezeteknek híve volt, s akinek munkái nálunk protestáns fordításokban közkézen forogtak, „Európának mostani állapotjában” így kesereg: „melyet megvallom könyhullatás nélkül nem nézhetek, mert kegyességnek színe alatt sok ezer emberek vesztenek és vesznek el”, de azért ő sem állítja fel a korlátlan vallásszabadságnak, minden vallás megtűrésének elvét, hanem büntetendőknek tartja azokat, akik „magok is rosszul értenek az Isten és a bevett szentségek felől s egyebeket is azon értelemre támadások által hajtanak”, viszont nem büntetendők, akik „külön vétkeznek és csendességben élnek”, ezeket nem kell felettébb cirkálni és elővonni, inkább tanítani, mint kínozni.

Ez a nyilatkozat utolsó részében már engedmény volt a vallások együttélésén dolgozó tendenciával szemben, de az egész mai európai törvényhozásunk szempontjából kétségtelenül tűrhetetlen türelmetlenség jele. Akkor azonban normális helyzetben katholikus és protestáns egyformán ezen a véleményen volt és a vallásgyakorlat szabadságát csak akkor hangoztatta, amikor erre neki, a saját érdekében, szüksége volt. Mert – ez az, amit nem szabad elfelejtenünk – akkor minden ember, leszámítva néhány humanista vagy udvaronc libertinust, vallásos lélek volt, aki az ő saját vallásos meggyőződése értelmében, az emberek lelki javáért és Isten dicsőségéért látta szükségesnek az ő egyháza kizárólagosságát. Itt nem szükséges Béza Theodorra hivatkoznunk, s az ő eretnekellenes kálvinista tanára: a mai protestáns és katholikus tudomány, amennyiben valóban tudomány, megegyezik abban, hogy a XVII. század végét és a XVIII. századot megelőzőleg az európai kontinensen sehol sem lát, a protestáns táborban sem, elvi vallásszabadságot és toleranciát. Ez utóbbiak csirái ott szunnyadtak Hugo Grotiusnak, a gomarianusoktól üldözött arminianus filozófusnak irataiban, de tömeghatásuk Angliában csak a század végén, a kontinensen még később kezdődik. Addig mindkét fél, katholikus és protestáns, egyformán vallási parancsot lát abban, hogy saját vallásának egyeduralmát minden eszközzel biztosítsa.

Idegen író nyilatkozataival kezdtem e fejezetet, amelyek protestáns fordításokban közkézen forogtak, mert ezzel is bizonyíthatjuk. hogy Magyarország e téren is beletartozott az akkori kultúrközösségbe, s a nyugati ideák itt akkor is egészükben érvényesültek. Hazai viszonyainkat a XVII. században annál könnyebben megérthetjük, mert ezek a korábbi, XVI. századi talajból nőttek ki, s az események motivumai közt ugyanazokkal találkozunk, mint már a XVI. században, a hitújítás elterjedésénél. A vallási érzés nyilvánulásai most is társadalmi, jogi és politikai kötöttségben jelentkeznek, Erdélyben úgy, mint a magyar királyságban; most is a földesúri hatalom, a jus patronatus, és a fejedelmi hatalom szabják meg, vagy akarják megszabni az alattvalók, a tömegek vallási életének irányát; ezzel párhuzamosan a kisebbségek igénybe veszik a lelkiismeret szabadságának ősi érveit, de amikor és ahol uralomra jutnak, ugyanezen érveket mély vallásos meggyőződéssel hagyják el. Vizsgálódásunk eredményeként nem fogjuk elképzelni, hogy a vallásszabadság és szabad gondolat dolgában Európát megelőztük, hiszen ha ez igaz volna, úgy őseink, ez Európa-szerte vallásos korban kisebb vallásos érzéssel, langyosabb hitben éltek volna, mint más népek. A magyarországi vallásharcok tényleg nem is képviselték Hugo Grotius és ritka követőinek filozófiai rendszereit, hanem erős hittel bíró emberek küzdelmei voltak saját hitük egyeduralmáért, s ahol ez nem volt lehetséges, ott legalább a saját hitnek szabad gyakorlásáért. Az már az általános szellemtörténeti értékelés körébe vág, hogy a királyságbeli protestánsok, az erdélyi katholikusok és unitáriusok, más vallású államhatalom uniformizáló törekvéseivel szemben fenntartva magukat, ezzel valamiképen az egyetemes toleranciának, az európai, keresztény vallások társadalmi egymásmellettiségének elvét is szolgálták. De akkor tényleg, bizony ők mindnyájan a saját vallásuk szolgálatában küzdöttek, távol kompromisszumoktól és lagymatagságtól.

A XVI. század leírásánál tapasztaltuk, hogy a protestantizmus szinte az egész országban elterjedve, nem változtatta meg a vallási élet társadalmi feltételeit. A protestáns individuum éppen úgy beilleszkedik az akkori társadalom és politika hatalmi viszonyaiba, mint a katholikus, éppen úgy él a saját felekezete érdekében a rendi jogok teljességével, mint azelőtt, vagy utóbb, a katholikus korszakban az ellenfél. Náluk sincs másként, mint egész Európában: a protestantizmus individuális iránya, mely a XVIII. század óta minden szellemi fejlődésben oly nagy szerepet játszik, akkor még a társadalmi viszonylatokban egyáltalában nem érzékelhető. Ahol a közjogi, rendi hatalom protestáns kézen van, ott az élet is protestáns színezetű, ugyanez áll a katholikusokra is. Protestáns város, protestáns földesúr a saját vallását kizárólag érvényesíti, miként a katholikus is, – ezen a helyzeten az 1606 óta hozott vallási törvények egyelőre alig tesznek változtatást.

A bécsi békének 1. articulusa, mint tudjuk, az ország felsorolt rendeinek: mágnásoknak, nemeseknek, szabad királyi és mezővárosoknak, végül a végekbeli magyar katonáknak vallásuk szabad gyakorlatát engedte, amivel Bocskay hívei annál kevésbbé voltak megelégedve, mert az articulus mindezt a „római katholikus vallás sérelme nélkül” mondotta ki, azzal, hogy a katholikusok „papsága, templomai és egyházai érintetlenül és szabadon maradjanak”. Igaz, Mátyás főherceg 1606 szeptember 25-i oklevelében kinyilatkoztatta, hogy ez a záradék nem rosszhiszeműen, hanem csak azért tétetett oda, hogy egyik fél se zavartassék az ő „vallásában, gyakorlatában és templomaiban”, mindamellett ez a nyilatkozat sem teremtett jogilag világos helyzetet, úgyhogy a protestánsok Mátyás választásakor, 1608-ban keresztülvitték az 1606-i rendelkezés lényeges javítását olyképen, hogy a felsorolt rendek után a földesúri uralom alatti mezővárosoknak és jobbágyfalvaknak is megengedtetett, hogy vallásuknak, melyet önként és szabadon fogadnak el, gyakorlata mindenütt szabad legyen. Ezzel a szabad gyakorlat jogát a jobbágyoknak is megnyerték, egy általános kifejezéssel, melynek tartalmáért egyúttal meg is kezdődött a százados harc.

A protestánsok már ekkor követelték az „una cum templis” kifejezés beiktatását, ami azt jelentette volna, hogy protestáns jobbágyok katholikus földesúr alatt is maguknak igényelhetik, protestánssá tehetik falujoknak eddig kegyúri jogon katholikus templomát. Érvelésük szerint ez a rendelkezés nem szüntetné meg a földesúr kegyúri jogát, csak korlátozná, aminthogy a jobbágyoknak földesúri szolgáltatásairól szóló törvények sem szüntetik meg a földesúri jogot, csak gyakorlatát szabályozzák. És bár itt általános emberi érvet is hoztak fel, mely szerint ilyen rendelkezésre azért is szükség van, mert vannak jobbágyok, akik inkább vértanúi halált halnak, semmint hitüktől elpártolnának, követelésüket az országgyűlés, melyen pedig ekkor még protestáns többség volt, mégsem fogadta el.

A jobbágyoknak vallási önállóságára, amint ezt a szélső protestáns kívánság megformulázta, ekkor még nem volt szüksége a hazai protestantizmusnak, mely előző századbeli terjeszkedését éppen a magánkegyúri jog protestáns magyarázatával érte el, s amely ekkor is még egész országrészekben hatalmas nagybirtokosokat számlált gyülekezetében. A „templomokkal együtt” kifejezés még igen gyakran útjába állhatott volna a protestáns földesurak hitterjesztő akciójának, s áttörhette volna a protestáns hit és istentisztelet fenntartását, mely protestáns földesúr alatt éppen úgy kötelességévé volt téve az egész jószág kormányzatának, akárcsak katholikus úr alatt a katholikusé. Itt legyen szabad néhány esetet felsorolnom, melyek világosan mutatják, hogy a földesúri és városi hatalom, a bécsi béke és 1608 : 1. tv.-cikk ellenére is mennyire szabadon gyakorolta a jobbágyok lelkiismerete felett a régi földesúri jogokat. Thúrzó Szaniszló az ágostai evangélikusok főembere volt, óriási területeken földesúr, aki még egész természetesnek találja birtokain az ő hitének kényszerrel való fenntartását, utasításba, adva 1614-ben bajmóci udvarbírájának: „Az mi jószágunkban lévő szentegyházakra szorgalmatos gondja legyen, hogy azokban mindenütt igaz keresztyén lelki tanítók legyenek, kik az Istennek igéjét tisztán és igazán hirdessék és az sacramentumokat szolgáltassák. Az egyházakat tisztán tartassa és az egyházi szolgáknak, szokás szerint az ő fizetésüket megadassa. Az községet is reá kényszerítse, hogy az Isten igéjének hallgatásában és megtanulásában szorgalmatosak legyenek. Az Úr szent vacsorájával gyakorta éljenek és az ő prédikátorokat is böcsületben tartsák, hogy Istennél is áldást vehessenek.” Azaz Thurzó itt a kor szokása szerint a jó magistratus kötelességei alól nem vonja ki magát, melyek közé tartozik, fejedelemnél, mint városbírónál, földesúrnál és gazdatisztnél, az alájuk rendelt emberek vallásos életéről, az ő hitük szerint, autoritatíve gondoskodni. Akárcsak a katholikus restauráció alatt Esterházy Pál, aki dunántúli prefectusát utasítja: „Elsőben is mindeneknek fölötte szükséges lévén az isteni félelem, azért előtte viselje jószágink prefectusa, s az igaz catholica religióban maradván maga, is, szorgalmatosan reá vigyázzon arra is, hogy minden alatta valói azon hitben maradjanak, s mást is azonkívül senkit se szenvedjen.” Érthető tehát, hogy amíg az ország területének nagyobb részén a földesúri hatalom a protestantizmus érdekében érvényesült, addig nem volt szükség a jobbágyok vallási önállóságára, hiszen ezzel a földesúr az ő hitétől való elpártolást, tehát bűnös dolgot segített volna elő, – viszont mikor az ország nagybirtokosai szinte kivétel nélkül katholikus hitre tértek, akkor ezeknek hasonlóképen vallásos meggyőződésük állta útját annak, hogy alattvalóik számára a protestáns eretnekség, azaz a kárhozat útjai megnyitásába beleegyezzenek.

Ugyanilyen gondolkodást találunk a városi hatóságoknál is. A szabad királyi és bányavárosok, amennyiben a XVI. században protestáns hitre tértek, katholikus istentiszteletet nem tűrtek többé falaik között; az erdélyi szász városok, Debrecen hasonlóképen nem. Ahol azonban valamiképen, rendesen közjogi úton bejutott és terjeszkedhetett a katholikus vallás, ott a protestantizmus szorult védekező pozicióba vagy éppen távozni is kényszerült. Így sikerült az esztergomi érseknek, állandó küzdelmek közt, székhelyén, Nagyszombatban uralkodóvá tenni a katholicizmust. A már fent is említett nagyszombati protestáns polgár, Asztalos András lelkendezve írja az 1608-i vallási törvényről Szenci Molnár Albertnek, hogy „immár Isten kegyelméből most minden helyeken, hol ennek előtte még csak házoknál sem volt szabad olvasni az szentírást, most nyilván nagy bátorsággal hirdettetik az evangelium, Posonban, Szombatban, Komáromban, Győrött, Samariában, Séllién, az jezsuitákat be sem bocsátják az országba. Sok helyeken, hol az háború (Bocskay-féle) előtt be sem mert menni az evangelicus predicator, most immár az pápistát be sem bocsátják, mint Komáromban, Ujvárban, Samarjában, Sélyére, mely ugyan az jezsuitáké vala és több falukban is”. Kassa városa egy századnál tovább következetes ridegséggel érvényesítette vallásügyi földesúri jogát, eltiltva a város területén az elég nagyszámú kálvinisták és katholikusok vallásgyakorlatát. Statutumai mindegyre az ágostai hitvallás kizárólagosságát hangsúlyozzák: „Mivelhogy egy ecclesiában vagyunk itt az királi szabad városban, írják 1632-ben, szükséges, hogy egy ceremoniákkal is éljünk”; ehhez képest ha egy kálvinista szenátor falura megy az ő hite szerint venni úrvacsorát, megintik, s „tisztének tőle elvételével” fenyegetik, mikor pedig ennek pataki prédikátor barátja, látogatóba jövén, házában kálvinista istentiszteletet tart, a „város szabadságának megrontásáért” pörbe fogják, sőt el is csukják. A város szabadságához hozzátartozik a polgárság vallásügyének rendezése, s abban az egy hit fenntartása, akárcsak a földesúr jogaihoz ugyanaz a jobbágyokat illetőleg. Mai észjárásunk szerint a városok hallatlan módon nyúlnak be polgáraik magánéletébe, holott tényleg csak akkoriban mindenütt elismert, sőt minden valláserkölcsi traktátustól lelkükre kötött kötelességüket gyakorolják. Így Debrecen városa, mikor görög keleti hitre tért polgárait száműzi és visszatérés esetére halállal fenyegeti, egy 1598-i jegyzőkönyve szerint: „Mivelhogy Tóth János és Katalin, Deák Benedek leánya, innen elmenvén, hitöket megtagadták és az orosz pap által eskettettek a házasságra össze, azért végeztük felőlük, hogy innen mint hitehagyottak elmenjenek és soha Debrecen városba se lakni, se máskép ne merjenek jönni, mert ha ki itt őket látja, mindjárt bemondván, fejük vétessék.” Nem kevésbbé védi polgárainak vallását, vegyes házasság ellen is, az ekkor már magyar Szászváros hatósága, mely egy Aleksa István nevű polgárával kötelezvényt állíttat ki arról, hogy bár ez oláh vallásban nevelkedve, ezen ,,dögletes, babonás és bálványozó” vallásból áttért az „igaz orthodoxa religióra, melyet közönségesen Calvinianának is szoktunk nevezni”, s feleségül református lányt vett, most kötelezi magát, hogy maga is kálvinista hitben marad, feleségét is megtartja abban, különben elítélhető „csak egy parciális székin az tiszteletes orthodoxa religión lévő prédikátor uraiméknak”, elválasztható feleségétől, amikor is esküszegőként „jure politico mint becsülete vesztett Judás helyi hatóság által megbüntettessék”. Azaz a város elősegíti az ő hitére térést, eltiltja annak elhagyását, a vegyes házasságot pedig egyszerűen felbontja a kálvinista lelkészek határozata alapján, aminthogy Erdélyben a katholikusok is országgyűlésen sokat panaszolták, hogy protestáns feleségüket erőszakkal elveszik tőlük.

Mindezen, tetszés szerint szaporítható adatokból megállapíthatjuk tehát, hogy az 1606 és 1608-i vallásügyi rendelkezésektől függetlenül tovább élt a XVI. század gyakorlata, mely a földesuraknak igen kiterjedt jogokat biztosított alattvalóik vallásügyeinek rendezésére. Nemcsak a katholikusoknál nem kell ezen csodálkoznunk, a protestáns földesúr és magistratus ilyetén jogai is nemcsak jogok, hanem kötelességek voltak, melyek a helvét konfessióból és zsinati határozatokból következtek, s melyeket a prédikátorok nem mulasztottak el a földesurak lelkiismerete elé tartani. Ehhez képest mindkét félen megtaláljuk az istenes földesúr típusát, akiért az ő felekezetén levők imádkoznak; így kéri Istent Szepsi Mihály tarcali kálvinista esperes, egy földesúri templom felavatásánál: „oltalmazzad ecclesiánkat, fejedelmünket, keresztyén patronusainkat, patronáinkat, minden rendbeli híveiddel és az szegény községgel egyetemben”.


Az 1638-ban elkészült pozsonyi német ÁG. evang. templom.
A „Domus domini renovata… das Pressburgische Gotteshaus der evang. Teutscher Kirchen und Gemein (Pozsony) 1640” című mű címlapjáról (R. M. K. II. 558. sz.); a pozsonyi protestánsoknak ekkor csak alacsonytetejű, lakóházszerű templomot volt szabad építeniök, torony nélkül.


Gúnyos rajz a hitvitázó irodalomból.
Kézdivásárhelyi Matkó István (erdélyi: zilahi, tordai, kolozsvári) református lelkész „X ut Tök könyvnek eltépése, avagy Bányász-csákány” című (sárospataki) 1668. művének (R. M. K. I. 1072. sz.) címlapjáról: a könyv Sámbár Mátyás jezsuita ellen irányul, s a címlapon azt ábrázolja, amint két magyarruhás református prédikátor csákánnyal üti a jellegzetes jezsuita-kalapban és hosszú fekete öltözetben levő Sámbár Mátyást, aki – haszontalan munkája jeléül – egy teknőben sarat dagaszt.

A „szegény község” a század első felében mindkét fél gondolkodásában csak függeléke a földesúri hatalomnak; vallása hovatartozandósága felett az a fél, akinek kezében van a földesúri hatalom, soha sincs kétségben. A helyzet akkor változik, mikor a katholicizmus előretörésével a protestáns földesurak száma megfogy és ennek következtében a földesúri jog tisztán a katholikusok javára hat széles tömegekben. Csak természetes, hogy a katholikusok ragaszkodnak ehhez a joghoz akkor is, mikor a jus patronatus gyakorlatából, főuraiknak katholikus hitre áttérése következtében, kiszorult protestánsok már elvetik ezt a rájuk nézve értéktelenné, sőt veszélyessé vált jogot, s vele szemben a jobbágynak természetes, emberi jogait kezdik hangoztatni. A katholikus restauráció egész ideje alatt katholikus részről folyton kiemelik, hogy a protestantizmus ugyanezen földesúri jog alapján terjedt el és tartotta fenn magát, az országgyűlési tárgyalásokban pedig Esterházy Miklóstól kezdve mindenki rámutat arra, hogy a városokban ugyanezen elv érvényesítésével tartatik fenn a protestantizmus egyeduralma. A gyakorlatnak a magyar jogban gyökerező voltára leghatározottabban Pázmány Péter mutatott rá az 1618-i országgyűlésen és utána több nyelven megjelent röpiratában. Pázmány a jobbágyoknak a templomokhoz való jogát tagadva, négy érvet hoz fel: 1. a vallás szabadságához a templom nem tartozik, mert ha tartoznék, akkor az eddigi törvények sérelmével a katholikusoknak sincs vallásszabadságuk, mert hiszen Lőcsén, Bártfán, Eperjesen, Körmöcbányán stb. nem tudnak templomhoz jutni; 2. ha a földesúrtól elveszik a jobbágy javára a templomot, akkor a földesúrnak (aki más vallású, mint jobbágya), nem marad saját istentiszteletére helye, ez azonban a protestánsokat nem akadályozza a templomok követelésében, tehát fel kell venni, hogy a templom elvételével a földesúr vallásgyakorlata nem kisebbedik, amikor is világos, hogy a földesúr birtokában lévén a templom, a jobbágy vallásgyakorlata sincs érintve, azaz „miért nem maradhat meg a parasztok vallásának szabadsága is a templomok nélkül?”; 3. Mátyás király 1606 szeptemberi oklevele azzal, hogy a bécsi béke vallási rendelkezéseit interpretálja, nem interpretálhatja egyúttal az utóbb hozott 1608-i törvényt, melyben először van szó a falvak vallásgyakorlatáról és 4. a közjogi érvnek hosszú időre érvényes formulázása: a jobbágynak nem lehet nagyobb joga, mint földesurának, mert már Verbőczi értelmében (3. pars, 30. titulus) „az parasztoknak nincsen semmihez igazságok az földön, az melyet mivelnek, hanem az munkájoknak jutalmához”, azaz a bérhez, melyet az úr földje műveléséért kapnak; ha pedig még a föld sem a paraszté, melyen házát építi, mennyivel kevésbbé emelhet jogot a földesúri templom birtokára! „Mert abban áll a szentegyházakon való igazságnak (azaz a jus patronatusnak) ereje és állapotja, hogy az megyésurak (a patronusok) az templomoknak régi fundálások szerint, azoknak az egyházi személyeknek, az kiknek akarják, adják a beneficiumot és az templomba való szolgálatot.”

A korábbi századok ismerete alapján bizonyos, hogy ez az álláspont nem felelt meg azon felfogásnak, melyet a pápaság úgy a királyi, mint a magán kegyúri joggal szemben folyton hangoztatott, folyvást tagadván azt, hogy a beneficiumot a földesúr az egyház beleegyezése nélkül, saját belátása szerint adományozhatja el. A középkori egyház nagynehezen érte el azt, hogy a jus conferendi helyébe a gyakorlatban a jus presentandi lépett, azaz a megüresedett javadalomra a kegyúr csak kijelölt alkalmas, méltó személyt, aki az egyházi hatóság előtt bemutattatva, presentálva, ennek jóváhagyásával foglalta el helyét, ahol eltartása a kegyúrtól adott javadalomból történt. Ha már a középkorban is nehéz volt a magyar földesurat kegyúri gyakorlatában ilyképen megkötni, még nehezebbé vált ez a XVI. században, amikor a protestáns kegyurak teljesen megszakítják az egyházzal fenntartott százados kapcsolatot, s úgy az egyháztól, mint még katholikus jobbágyaiktól függetlenül hozzák be a javadalomba protestáns lelkészeiket, akik aztán a papjától megfosztott „szegény községet” saját hitükre térítik. A fegyver azonban kétélű volt, s az ellenreformáció során katholikus kézbe kerülvén, a protestantizmusnak éppoly károkat okozott, mint korábban a katholicizmusnak. Magyar közjogi, és Verbőczi alapján magán jogi érvénye ellen azonban kifogás nem eshetett, s az is bizonyos volt, hogy amit egy Thurzó Szaniszló maga is gyakorolt, azt nem tagadhatta meg az egyházi földesuraktól és Forgách Zsigmondtól meg Esterházy Miklóstól sem; és végül a jobbágy jogtalanságának Verbőczi-féle formulázása ellen az országban egyetlen nemes sem szólalhatott fel, hiszen ez a korszak az, mely a nemesi életet egészében a Hármaskönyvnek ugyanazon szakaszára építi. Pázmány tehát az akkori magyar felfogás szerint meggyőzhetetlen alapot szerzett a katholikus restaurációnak, egyházilag azonban, lehet mondani, elavult formulát ragadott ki és vetett évszázados küzdelem kellős közepébe, mert a javadalomnak a földesúr által szinte magántulajdonként kezelése a szentszék régi, spirituális irányú felfogásával kétségtelenül ellenkezett. A jus patronatus ilyetén alkalmazása nem katholikus egyházi tan, hanem a katholikus szempontból veszedelmesnek felismert eszköz politikus visszafordítása a protestánsok ellen, amelynek alkalmazásában Pázmány nem láthatott veszélyt addig, amíg a katholicizmus meg tudta hódítani a földesurak többségét.

A protestantizmus csakugyan nehéz helyzetbe került, amikor a nagybirtokosok egymás után katholikus hitre tértek. Nagy protestáns urak előre láthatták, hogy örököseik elhagyva vallásukat, az egész birtokkezelő apparátust a katholikus hit terjesztésének szolgálatába fogják állítani; innen a törekvés, hogy a magyar örökösödési jog egy új szempontú kiépítésével jogutódaiknak vallásváltoztatási jogait megkössék. Thurzó György nádor 1615-i végrendeletében nemcsak az ingóságok és készpénz, hanem a birtok öröklésére is feltételül köti ki, hogy leányai és vejei az ágostai hitvallásban megmaradjanak, s az ágostai lelkészeket és tanítókat megtartva és megbecsülve, vigyázzanak, nehogy az ő birtokaiba az ágostai hitvallással ellenkező idegen tanok és eretnekségek beférkőzzenek; ellenkező esetben megátkozza, őket és szerzett jogai örökösödéséből kizárja. Azaz a földesúr az ő saját vallása szerint gyakorolt kegyúri jogát nemcsak életében alkalmazza az ő protestáns felekezete kizárólagos biztosítására, hanem halála után is szeretné azt állandósítani, a fenyegető ellenreformációval szemben. Hasonló célt szolgál az 1604-i szerződés, Dersffy Miklós honti főispán, királyi tanácsos és Wesselényi István között, melyben ez utóbbi, elvéve az előbbinek leányát, Dersffy Katát, maga és felesége nevében kötelezi magát, hagy a reászálló Dersffy-birtokokon az ágostai hitvallást megtartja; ha azonban katholikus hitre térnének, a birtokokat elvesztik. Ezt a szerződést Thurzó György nádor éppen az 1606. és 1608. tv.-cikkekre hivatkozva erősítette meg Zsolna mezővárosa kérésére, mely Dersffy-birtok volt, s földesurától még 1595-ben engedélyt kapott az ágostai hit bevezetésére, megígérve ugyanekkor, hogy ezt a hitet minden módon meg fogja tartani és védelmezni. Egy-egy birtokos egyéni hitbeli állásfoglalásától tehát roppant érdekek függtek, s megérthetjük, ha az 1606. és 1608. törvények protestáns magyarázatával látható ellentétben is a protestánsok mindent megtettek birtokállományuk védelmére. A harcot a katholikus térítés döntötte el, s pl. az itt említett Wesselényi István fia, Ferenc nádor utóbb a katholicizmus nagy oszlopa lett.

Ilyen körülmények között, amikor mindegyik felekezet, akarva, nem akarva, létérdekeitől irányíttatott, nem szabad túlbecsülnünk a század vallásügyi törvényhozását, mely a dolog természete szerint nem alkothatott új tényeket, hanem csak a fejlődés után sántikált és legföllebb jogszabályokat hozott létre, miket a két egymással szemben álló fél a saját érdeke szerint hajtott vagy nem hajtott végre. Tudjuk különben is, hogy rendi törvények hozatalától végrehajtásukig mindenkor beláthatatlan távolság volt. A fenti példák eléggé bizonyítják, hogy az 1608 : 1. tv.-cikk alig változtatott bármit is a korábbi helyzeten s kedvéért egy földesúr sem respektálta inkább jobbágyainak az övétől különböző vallásgyakorlatát, annál kevésbbé, mert hiszen a bécsi béke megadva a rendeknek a szabad vallásgyakorlatot, ezzel, Verbőczi említett rendelkezése alapján, úgyis lehetővé tette nekik a falvak vallásos életének szabályozását. Lehet mondanunk, a bécsi béke és 1608 olyatén magyarázatába, mely a jobbágyok kényszerítését eltiltaná, mindegyik fél csak a másikkal szemben bocsátkozott: 1618-tól kezdve minden országgyűlésen hevesen összetűznek a rendek, egymás szemére vetve a jobbágyokon elkövetett vallási kényszer eseteit, elsősorban a falutemplomok elvételét. Ha máshonnan nem tudnók, éppen ezen gravamen-jegyzékekből látjuk, hogy protestáns és katholikus, az eddigi törvényeket jobbágyellenesen, Verbőczi szellemében magyarázva, egyképen elvette a birtokán levő más vallású jobbágyok templomait. A hangulat elkeseredését jellemző panaszok mellett, – aminő például az, hogy a két fél a másik vallását egyformán szidalmazza és „kutya hit”-nek nevezi, hosszú sorban vonultatják fel a templomelfoglalások és ezzel kapcsolatban lelkészelűzések eseteit, így 1619-ben a protestánsok Alaghy Menyhértet, a pálosokat, esztergomi érseki tiszttartókat, Esterházy Mihálynét, egy Wesselényit, egy Balassát vádolják egyenkint 1–2–4–10 templom elfoglalásával; ugyanekkor a katholikusok Péchy Tamást, Lengyel Jánost, a Zrínyi grófokat, a Thurzókat, köztük Thurzó Szaniszlót, aki egy csomó leányegyházat elvett tőlük, továbbá királyi városokat, így Bártfát, Eperjest, melyek szintén az eddigi vallástörvényekkel ellenkezve, nem tűrnek falaik közt katholikus istentiszteletet.

A helyzet csak lassankint változott, s a 40-es évekig, legalább is Pázmány Péter haláláig a két félnek minden panasza és nagyfokú elkeseredése mellett sem vehetjük fel, hogy a kegyúri jog rideg, Verbőczi-féle alkalmazásán kívül nagyobb excessusok történtek volna, kivéve az erdélyiek hadjáratait, amikor katholikus papok élete nem volt biztonságban. Az osztrák tartományok erőszakos ellenreformációja, amint azt Ferdinánd fegyveres erő asszisztenciájával még főherceg korában Stájerországban, később az ausztriai és cseh tartományokban alkalmazta, Magyarországon Bocskay hadjárata óta nem alkalmaztatott, a kassai nagytemplomnak Belgiojoso által történt elfoglalása és Pethe érsek kudarccal végződött szepesi expedíciója óta ilyenekre a háttérbe szorult, idegen katonáitól megfosztott királyi hatalom többé nem vállalkozott. A mozgalom a katholikus térítésen, a nagybirtokosoknak, lehet mondani, fejenkénti meghódításán kívül tisztán a kegyúri jog síkján mozgott, s amennyiben ezen felülemelkedve, országos üggyé vált, azt e rendi korszakban, mint minden más ügyet, nagy huzavonával, végtelen tanácskozásokkal, de erőszak nélkül intézték el. Például szolgálhat erre a pozsonyi lutheránus templom építése, melybe az ott székelő kormány és érsek már azon a címen sem egyeztek bele, mert a király és országgyűlés székhelyének még nagyobb elprotestantizálódását jelentette. Bár a templom építését 1634-től kezdve több királyi rendelet tiltotta, megszakítás nélkül épült Illésházy Gáspár és mások pénzéből, s a kamaraelnöktől, Pálffy Páltól hozott tilalommal a tanács Esterházy Miklós nádorhoz ment, felszólítva őt a közbelépésre; a nádor erre többször vállalkozott is, csak azt kérte, hogy a királyi rendeletek iránti respektusból 3–4–10 napra szüntessék meg az építkezést, s ő nádori szavára fogadja, hogy kieszközli nekik az engedélyt. A tanács egy órára sem szüntette meg az építést; audienciára járt a nádorhoz, a királyhoz Regensburgba, ahol Lippay kancellárnak újabb és újabb kérvényeket adtak át, ezeket a nádor a magyar tanácsban tárgyaltatta, s mikor Pálffy erélyes fellépést javasolt a város ellen, hallgatást parancsolt neki. A város azt is megteszi, hogy Esterházy ígéretét nem látva elég erősnek, tőle a királyhoz megy, majd a protonotariustól hozott újabb tilalomra megint visszamegy a nádorhoz. Utóbb Pálffy a közben trónralépett III. Ferdinánddal önmagát bizatja meg az ügy elintézésével, s az új királynak leteendő eskűformulát megváltoztatja olyképen, hogy a város ebből az építkezés veszedelmére következtet, s ezért nem fogadja el az eskűszöveget, mire Pálffy a tanácsra bízza, hogy olyan szövegre tegyen eskűt, amilyent akar. Végül Esterházy megengedi nekik, hogy az országgyűlés összehívásáig építsék a templomot, de az országgyűlés alatt a protestáns követek ne ebbe az új templomba járjanak, hanem a régibe; a város ezt sem tartja meg, a protestáns követek éppen ebbe a templomba járnak, s mikor 1638 végén, megszakítatlan ötesztendős építkezés után felavatják, a nádor, országbíró, érsek, kancellár éppen a templom mellett mennek el, anélkül, hogy egy szót is szólnának. Ez a templomügy legalább is 12–15 királyi, nádori, kancelláriai rendeletre adott alkalmat, melyektől senki sem ijedt meg; elképzelhetjük ily rendeletek hatását más, távolabbi városokban és az autonómia csúcspontjaira ekkor kapaszkodó vármegyéknél.

Az országgyűlések vallásügyi tárgyalásai a protestánsok 1606. és 1608. vívmányainak kiegészítése körül forogtak, egyelőre nem több sikerrel, mint hogy II. Ferdinánd hitlevelébe 6. föltételként belekerült az 1606 és 1608-i vallási artikulus is. Bethlen Gábor 1619–20-i pozsonyi országgyűlése azután protestáns többséggel nyúlt a dolgokhoz, természetesen nem valami egyetemes tolerancia, hanem a protestáns hegemónia érdekében, amennyiben a katholikus egyházi rendet egyszerűen számkivetette, s összes birtokait lefoglalta. Utána a besztercebányai országgyűlés már engedélyezett három katholikus püspököt, akiket egyszerű államhivatalnokokká akart tenni a protestáns vallású államfő mellett. Ezeket a határozatokat maga Bethlen Gábor ejtette el, s az ő három békekötése az eddigi, 1606., 1608. artikulusok és az 1618-i, 1622-ben törvénybeiktatott hitlevél megerősítésén kívül a vallásügyi helyzeten tulajdonképen semmi változtatást nem eszközölt. Még az ő pozsonyi országgyűlésének azon határozata, hogy a szabad gyakorlatba a falvak templomai, temetőhelyei és harangjai is beleértendők, azaz ezekre is a jobbágyoknak, nem pedig a földesuraknak van joga, sem talált Bethlen béketárgyalásaiban az ő részéről támogatást, úgyhogy a magyar országgyűlések tovább folytatták az 1606. és 1608. szövegek feletti meddő vitát, mialatt Pázmány és társai hatása alatt óriási lépésekkel haladt előre a katholikus restauráció, a nagybirtokosok visszatérése. Ehhez képest a 30-as évek országgyűlésein mind több a katholikus urak részéről elkövetett templomfoglalási panasz, s a protestáns rendek, minél kevesebb köztük a nagybirtokos, annál inkább elfordulnak a kegyúri jogtól, s ezzel szemben a jobbágyfalvak jogait pártolják. Az 1637–38-i országgyűlésen már a katholikus rendek vannak többségben, s miután így vígasztalan kisebbség helyzete várna a protestánsokra, birodalmi és osztrák mintára külön akarnak szervezkedni, mint „evangelikus statusok”, s így, külön rendként, akarják beadni gravameneiket. Ennek Esterházy nádor hevesen elleneszegül, de megakadályozni nem tudja a protestáns rendek külön tanácskozásait és külön sérelmi beadványát. Végül is egyes, a katholikus restauráció körébe eső városok, mint Nagyszombat, Léva, Szakolca, némi sérelmei orvosoltatnak, s III. Ferdinánd hitlevelébe is belekerül a korábbi vallási artikulus.

A királyságbeli protestánsok gondolkodásában ekkor áll be a krízis, mely őket végleg ellenségévé teszi a kegyúri jognak, XVI. századi felemelkedésük eszközének. Mikor dunántúli területeken egyetlen nagybirtokos konverziója útján ezrei a jobbágyoknak térnek át katholikus vallásra, valóban nincs értelme többé az elvhez ragaszkodni, mely nekik legföllebb középbirtokosok jobbágyait tudja immár biztosítani. Azaz minél inkább kisebbségbe szorul a protestantizmus, annál inkább jobbágybarát lesz, a szegény község lelki életének védelmét követeli, s ezzel kétségtelenül olyan útra lép, mely a felekezetek állami kötöttségéből valamikor ki fog vezetni a racionalizmus és modern konstitucionalizmus vallási ideavilágába. Ebből a szempontból mondható, hogy a protestánsoktól ekkor alkalmazni kezdett elvek lesznek a modernek, nem pedig a katholikus restaurációnak Verbőczitől megkötött felfogása. Legvilágosabban nyilatkozik ez új és régi gondolat ellentéte az I. Rákóczi György hadjáratát befejező béketárgyalásokban, amikor Rákóczi megbizottja, Lónyay Zsigmond minden kertelés nélkül vallja vallási dolgokban jobbágy és nemes egyenjogúságát. Ő mondja ki a nemesi alkotmány korában azt a hallatlan szót, hogy a pórnak is van előjoga: 1606 csak a rendeknek adott jogokat, de 1608 már a jobbágyoknak is, s „így azoknak (ugyan)azon prerogatívájuk volna”. Ha ezt a gondolatot a protestánsok tovább gondolták volna, rá kellett volna jönniök Verbőczi egész jobbágyelnyomó rendszerének tagadására, hiszen „prerogativának” elismerése a jobbágy számára, magában véve is kiáltó ellentétben volt az akkori Magyarország egész társadalmi berendezésével. Innen van, hogy alig hogy kimondja Lónyay e nagy szót, már vissza is vonja és kompromisszive elhomályosítja. Mert lehetetlen a templomok birtokát teljesen a jobbágy kezébe adni, s ezzel a nemestől az ősei alapította templomot elvenni, melynek fenntartása mindenkor az ő feladata volt. Ezért javasolja Lónyay: „pápista földesuraknak maradnának meg az magok residentiáikban templumok, az hol övék az proprietas és olyan helyen az paraszt ember is csinálhatna már auditoriumot magának; egyebütt az templomokat pedig az parochiákkal együtt restituálhatnák az községnek, mert az lehetetlen, hogy az földesuraknak is templumuk ne lenne (mintha csak Pázmány kardinális beszélne!) magok birodalmában, holott mikor az volt, hogy az községé legyen az templom, akkor az urok is inkább mind egy valláson volt vélek.” Protestáns és katholikus egyformán nyomása alatt áll az akkori társadalmi és birtokrendnek, mely alól még az a protestáns sem szabadulhat, aki pedig érzi, hogy ez a rend újabban az ő hátrányára áll fenn. Viszont a protestánsoktól felvetett, hogy úgy mondjam, minoritásvédelmi elvnek is megvan a hatása, mint általában minden humanisztikus elvnek komoly emberekre, ezért bólint beleegyezőleg Esterházy nádor Lónyaynak: „méltó, hogy ne cogáltassanak az pórok kedvek ellen való religióra földesuraktól” és „méltó az is, hogy religiójuk exerceálására papjok lehessen magok között, mert ezeket mind comprehendálják az articulusok, de templom nincs az articulusban, hanem templom nélkül is lehet exercitium, így pedig nagyobb lenne az parasztság prerogativája a földesúrnál”, azaz a földesúri előjog mégis erősebb minden más meggondolásnál ebben a generációban, mely más társadalmi rendet el sem tud képzelni.

Különben az új ideának útját az is megnehezítette, hogy maguk a protestánsok sem csalakozhattak hozzá fenntartás nélkül, mert hiszen a vallási meggyőződés nekik is feladatukká tette, ahol csak lehet, hitükben megtartani a nekik alárendelt embereket. Maga Rákóczi György, akinek követe ez újideát először képviselte, s aki erős protestáns hittel követelt jobbágysorbeli hitsorsosainak Magyarországon a földesúri jogtól szabad vallásgyakorlatot, ugyanez a Rákóczi, mint erdélyi fejedelem, a négy recepta religio rendszerében erőszakkal is iparkodott a sajátját terjeszteni, végül pedig, harmadik minőségében mint magyarországi nagybirtokos, ugyanazon kegyúri elveket gyakorolta, amelyekről való lemondást követelt a katholikusoktól. A felsőmagyarországi protestáns uradalmakban ekkor is tilos volt a jobbágynak katholikus hitre térni és a falu templomát magának igényelni, amint ez megesett 1629-ben a szuhai, gömörmegyei faluban, melynek egyik patrónusa Rákóczi György volt. A falu parasztjai, mint Rákóczi tiszttartója, Jákóffy Ferenc írta, felfuvalkodván, pápistává lettek, s a templomban pápista misét tartottak, de „minthogy a mi fundusunkon a templom”, Jákóffy a katholikus parasztoktól lepecsételt templom ajtaját felszakasztva, újra predikátort vitt be, de azt egyelőre saját költségén kellett tartania, mert „négy falu elállott, sem fizetni, sem predicatiójára nem akarnak járni”. A nádor erre írt Jákóffynak, aki eljárása törvényességét azzal védte meg, hogy „minthogy a templom miénk, azt oltalmazom, Nagyságod is meggondolhatja, hogy lehessen, hogy az parasztembernek, vagy más idegen uraknak szabad elvenni az mi templomunkat, s nekünk pedig az sajátunkat sem szabad legyen oltalmazni”, mire aztán Esterházy nem tudott egyebet válaszolni Rákóczi Györgynek, mint hogy ő helyesli Jákóffy felfogását, igaza van abban, hogy „az jus patronatusság az földesurakat illeti” és így a templomokról és parochiákról is ők diszponálhatnak, de legalább a békesség kedvéért „ezt az egyet nem kellene Jákóffy uramnak annyéra erősíteni”. Rákóczi később sem adta föl patronatusi jogait, s mikor a linzi békében Kassa városát megkapta, az ott levő „királyi ház” katholikus kápolnáját, ő lévén az új tulajdonos, protestáns istentiszteletre rendezte be; mikor pedig a katholikusok, akiknek Kassán más istentiszteleti helyük nem volt, visszakérték, biztosai világosan megmondták: „Az példák is azt mutatják, mind fejedelmek, generálisok idejében, az kié volt a fundus, azé volt az capella is”, – ebben igazuk volt, a királyi házban Bethlen idejében protestáns, a királyi főkapitányok alatt katholikus kápolna volt, de ez éppen a cujus regio, illius religio elvnek magyar, földesúri értelmezése következtében volt így, s valóban, ezen elvnek adekvát, speciális magyar kifejezését senki sem fejezte ki oly pontosan, mint Rákóczinak a linzi békét megkötő biztosai: „akié a fundus, azé a capella”.

A nagybirtokosok naponkinti áttérésének következményeit a protestánsok csak azzal paralizálhatták volna, ha bátran, a fentiekhez hasonló különbségtételek nélkül odaállnak a jobbágy mellé és gondolatuk végső következményeit is levonják. Mert abban a kötött társadalomban lehetetlenség volt a jobbágy számára egyetlen téren kiharcolni prerogatívát, amikor minden más téren meghagyták folyton súlyosbodó függőségében, s lehetetlenség volt csak a katholikussá vált nagyurak jobbágyainak vallási függetlenséget követelni, s ugyanakkor a protestáns földesúr jobbágyait a függőségben megtartani. Viszont méltánytalanság volna az akkori protestáns rendektől egész jobbágyfelszabadító programmot várnunk. Ebben a helyzetben Rákóczi György győzelmes hadjárata sem eredményezett egyebet, mint az eddigi, végre nem hajtott törvények egy újabb papiros kibővítését, az 1645-i linzi békét és ennek az 1646–47. országgyűlésen történt becikkelyezését. Itt most már félre nem érthetően körüliratott, hogy semmiféle, mezővárosi, falusi, végbeli parasztot nem szabad az ő vallásában háborítani, a falvak templomaiból és parochiáiból nem távolítható el az ő papjuk; kimondatott a Bethlen-féle protestáns országgyűlések követelése is, hogy t. i. a szabad gyakorlathoz a templom, temetés és harangozás is hozzátartozik. A linzivel eggyel több lett a szerződés, mely a folyton növekvő katholikus többség belső meggyőződésével ellentétben volt, sőt a nemesi alkotmány alapját tévő földesúri jog szempontjából is aggodalmas rendelkezéseket tartalmazott. Pozitív hasznuk a protestánsoknak egyelőre alig volt egyéb, minthogy az országgyűlés határozata értelmében a tőlük kért többszáz templom helyett kilencvenet csakugyan visszaadtak nekik a katholikus földesurak.

A linzi rendelkezés, mely Erdély protestáns uralkodójának fegyveres közben járására jött létre, a magyar protestántizmus XVII. századi védekező harcában a legmagasabb pontot jelzi, de erre a protestánsok csak akkor jutottak el, mikor már a küzdelmet tulajdonképen elvesztették, mert évtizedeken át nem sikerült megakadályozniok a lelkeknek azt az elfordulását, melyet Pázmány és segítőtársai, a jezsuiták eszközöltek.

A katholikus restaurációnak, melyet német terminológiával ellenreformációnak is szokás nevezni, tulajdonképeni megindítója Forgách Ferenc esztergomi érsek, bíbornok volt, a protestáns Forgách Simonnak, törökverő hősnek fia, aki rokonának, Báthory István lengyel királynak udvarában tért át a katholikus hitre a nagy jezsuita diplomata Possevino hatása alatt, utóbb Rómában tanult és hallgatója volt Bellarmin bíborosnak, a protestáns támadások ellenében a dogmák nagy rendszerezőjének, s minden későbbi katholikus hitvitázó kútfőjének. 1596-ban nyitrai püspökké neveztetvén ki, az egyházmegyéjében uralkodó végzetes paphiányon és a hitélet elhanyatlásán a jezsuiták segítségének igénybevételével akart segíteni, akik Draskovich György kalocsai érsek támogatásával, az Oláh Miklós-féle sikertelen kísérlet után, 1586-tól kezdve újra bent voltak az országban, a túróci prépostság, a sellyei és znióváraljai jószágok birtokában. Forgách nemcsak hogy tizenkét papnövendéket küldött a sellyei főiskolára, hanem egyházmegyéje plébániáinak oktatására is alkalmazta, missziók segélyével, a jezsuitákat. Utóbb, mint esztergomi érsek, egész tekintélyével védelmébe vette őket a Bocskay-párt ellenében, tiltakozott az országból való száműzésük, birtokjogtól való megfosztásuk ellen, s 1615-ben betelepítette őket Nagyszombatba. Az érsek, bár az országos politika küzdelmeinek is mindegyre középpontjában állott, már szakított XVI. századi elődei életmódjával, akik, mint tudjuk, humanista tanulmányaik és állami hivatalnoki teendőik mellett a lelkek gondozását annyira elhanyagolták – elég Verancsics Antalra gondolnunk –, hogy ezért világi katholikusok és római egyházi körök hibáztatását is magukra vonták. Forgách az első, aki életét a régi magyar katholikus hitélet restaurációjának szenteli, aki tervszerűleg foglalkozik a nép pasztorációjával, tervszerűleg próbálja a vele rokonságban levő nagyurakat a régi vallásra visszatéríteni, anélkül, hogy alapjában véve politikailag irányított, s különben is heves, erélyes, sőt makacs temperamentuma a lelkek hódítása terén nagyobb sikereket engedett volna neki. Legnagyobb sikere volt, hogy utódjának, Pázmány Péternek útját előkészítette.

Pázmány is protestáns, régi nemesi családból származott, míg azonban Forgách nagy családi összeköttetések szárnyán rövid tanulás után püspöki méltóságra emelkedett, addig a váradi nemes ifjú a jezsuita-rendbe lépve, szinte húsz esztendőn át a rendben tanult és tanított, keresztülmenvén mindazon disciplinán, melyet a Jézus-társaság, alapítója szellemében, tagjai nevelésére alkalmazott. Ki kell itt emelnünk, amiről Pázmány fényes politikai sikereinek szemlélete mellett túlságos könnyen megfeledkezik az utókor, hogy t. i. ő elsősorban pap, szerzetes, egyházi férfiú volt, akinek összefoglaló jellemzését, bár történetünk során előbb is, utóbb is találkozunk nevével, itt, a vallás kérdése tárgyalásánál kell megkísérelnünk. Az a modern egyházi gondolkodás, melyet akkor csak a jezsuita-rend iskoláiban, s főként római szemináriumában lehetett elsajátítani, őnála ősi magyar úri temperamentumra rakódik rá és ennek rendetlen kitöréseit, ilyen kitörések lehetőségeit akadályozza. Pázmány nemcsak csodálatos magyar nyelvében maradt magyar, magyarabb, mint századokon át húzódó hosszú sora barátainak és ellenségeinek, ő nemesi öntudatában is magyar volt, s mi sem hozta ki sodrából annyira, mint a Bocskay-pártiak azon követelése, hogy őket, a jezsuitákat, magyarellenes voltuk miatt távolítsák el az országból. Ilyenkor a magyar nemes úr büszkeségével hivatkozott származására, aminthogy a Jézustársaság magyar tagjai ekkor valóban, szinte kivétel nélkül előkelő nemes családok sarjai voltak. Szülőföldjével annyira érzi szoros kapcsolatát, hogy mikor híre jön, hogy Bethlen állítólag Váradot is át akarja adni a töröknek, Várad fia harcias hangon jelenti ki: „Én részemről Váradot és vidékét méltónak tartom arra, hogy megtartásáért az egész kereszténység harcoljon”. Ha Pázmány világi pályán marad és emelkedik főúri rangba, akkor bizonyára az ő tevékenységében is ugyanazon fantáziát, a tényeknek lelkesedés szemszögéből való szemléletét állapíthatjuk meg, mint a század szinte minden nagyuránál. Talán Nádasdy Tamás volt az utolsó, akinél az olasz renaissance mérséklő hatása megállapítható; utána a magyar főurak, nemcsak hatalmi eszközeik korlátlansága tudatában, de elsősorban vérbeli összetételük következtében is szinte szuverén módon bánnak el a valósággal, melynek korlátait nem respektálják. Innen a folytonos konfliktusok, melyekbe életük keveredik, a szigeti Zrínyi Miklósé csak úgy, mint Esterházy Miklósé, aki szinte mindenkivel összeveszett s ellensége volt Bethlennek és Rákóczi Györgynek, ellensége volt Pázmánynak, ellensége az országgyűlési rendeknek, akikkel brutálisan bánt, de nem kemény szívből, hiszen mélyérzésű, emberszerető ember volt, hanem magyar temperamentumának hevessége és ezzel együtt törekvéseinek, igényeinek korlátlansága miatt. Ez a főúri temperamentum Bethlen Gábornál bár egyéni hajlékonysággal párosul, úgyhogy kitöréseinek alig vannak következései, mégis az ő politikai küzdelmein és célkitűzésein is világosan megfigyelhető az a bizonyos függetlenség a realitásoktól, melynek légkörében él a korlátlan lehetőségeket elért magyar főnemes. Bethlen egyénisége is legyőzte ezt az illuzionizmust, valószínűleg ifjúkorától kezdve szerzett keserves tapasztatai segélyével, melyekre emlékezve, mindenkor féket vetett fantáziájának, mely nemcsak tollát tette színessé, de akaratát is el akarta ragadni. Korlátlanul élték ki magyar úri temperamentumukat a Balassák, akik két századon át mindegyre börtönbe kerültek az akkori társadalmi renddel való összeütközéseik miatt, magasabb fokon szintén korlátlan vágyaik, a valóságnak illuzionista félreismerése juttatta vérpadra Zrínyi Pétert és Nádasdy Ferencet. Egyedül azok a főurak kivételek, akiknek vérében már ekkor is sok a nyugodtabb, északi szláv és német elem, így a szláv eredetű Thurzók, így a német házassággal korán szelidített Pálffyak, sőt még a költő Zrínyi Miklósnak szigeti őséhez képest megállapodott, rendezettebb fantáziája és harmonikusabb egyénisége is, nagy irodalmi, könyvműveltségén kívül talán felmenő ágban az idegen, német, szláv házasságokra vezethető vissza.

Pázmány Péterben ezen magyar főúri temperamentum fölött helyezkedett el a Jézustársaság disciplinája, mely az akarat korlátlanságát hangsúlyozó főúri ideál helyébe az exercitia spiritualiában fejlődött modern papi ideált állította. Szent Ignác nevelése, ha jó talajban dolgozhatott, megölte a világi akarat rendetlen kívánságait, de a bűnös földi akarat paralizálásával, nem tehetetlen bábokat alkotott, akik fölöttes hatóságuk parancsának becsukott szemmel, kihalt akarattal engedelmeskednek hanem lelkes lényeket, az akarat hőseit, akik a magas célra függesztett szemekkel kerülik el a célra nem vezető utakat és követik, testi és lelki erőiknek teljes megfeszítésével, azon parancsokat, melyeket eleve is jóravezetőknek ismernek. A Jézustársaság óriási munkáját, mely a racionalizmus és a hozzá csatlakozott protestántizmus mellett a modern Európa lelkiségének kialakitásában oly nagy szerepet játszott, nem végezhették akarattalan bábok, hanem olyan bátor emberek, akik a gyönge emberi természetet minden földi nehézség legyőzéséhez hozzászoktatták. Pázmány lelkében megmaradt a magyar úri temperamentum, hiszen ez magyar lelkének alapszövete volt, de nyilvánulásait, korlátlan kitöréseit egész életére leszorította a vallásos disciplina. Még mint fiatal gráci tanárról megállapítják elöljárói, hogy jó ítélőképessége tanultsága és bölcsesége mellett ,,natura cholerica”; ez a természete később is fölösleges bonyodalmakat okoz neki és például abban az elkeseredett harcban, melyet az esztergomi érsekség elsőbbségéért folytat a cholerikus természet prototypusával. Eszterházy Miklós nádorral, még bizonyára megtaláljuk világi természetének, hajthatatlan uralkodási öntudatának utolsó nyilvánulásait, de a törekvéseket, melyek életének egész tartalmát adják, már a Jézustársaság disciplinája irányítja.

Elmondhatjuk, újkori történetünkben, a társadalom és államélet magas régióiban Pázmány Péterrel újtípus jelenik meg, a lelki emberé, aki összes tehetségeit évtizedek megszakítatlan munkájával a magyarság lelki képe kialakítására használja fel. Pázmányt sorsa, egészen más síkba állította, mint a középkori prédikátor és könyvíró szerzetest, vagy mint a XVI. század protestáns kultúrembereit, akiknek típusa Heltai Gáspár vagy Bornemisza Péter lehet: ő országos hatalom birtokában országra szóló eszközöket használ fel nem világi hatalom kialakítására, nem a politika mozgatására, hanem a lelkiek kiképzésére, lelki tények teremtésére. Típusnak őt tulajdonképen alig mondhatjuk, olyan ritkán, kevesen követték, s őmaga is annyira kiemelkedett e gyér követői közül is. Célját: a magyar lélek katholikus szellemű kiművelését és a szó és toll és iskola eszközeit mind rendjétől nyerte, s benne így Európának nagy szellemi mozgalma koncentrálódik és hat a magyar területen. És elsősorban: hogy Pázmány nagy céljai mellett mindvégig kitartott, s hogy azok követésében mind magasabbra lépett egyenes irányú pályája, ez, azt hiszem, szintén a Jézustársaság akaratnevelő hatásának köszönhető.

A politika az ő lelki céljai mellett mindenkor az ancilla szerepét játszotta; politikai célok az ő egyéniségét soha meg nem mozdították anélkül, hogy azok mögött, mint tulajdonképeni motorok, lelki célok ne rejtőztek volna. Politikának és vallásnak akkori felbonthatatlan összeköttetésében a primátust nála mindig a vallás tartja meg, s ez az oka, hogy II. Ferdinánd mellett sem Khleslnek, sem Richelieunek szerepét át nem veszi, amely szerepre különben őt a császár barátsága és saját nagy formátuma, szinte predesztinálhatták volna. II. Ferdinánddal a Habsburg-ház új, erős katholikus hitű ága lépett trónra, s a császár-király katholicizmusa, mely védelmet, sőt az elvesztett területek visszaszerzését is ígérte a római egyháznak, hosszú időre frigyet létesített a dinasztia és az egyház között. Pázmánynak törhetetlen Habsburg-pártiságára emellett hasonló hatással volt az a belátás is, hogy a pogány török ellen is csak a Habsburg-ház folyton növekvő, katasztrófákat Isten látható segítségével könnyen legyőző hatalmánál kereshet a magyar kereszténység védelmet. Pázmány ajkain Bethlen ellen a törökösség, a pogánybarátság vádja nem volt frázis, mint ezt langyosabb korok szívesen elképzelnék; ő keresztény hitének egész idegenkedésével tartózkodott a törökösségtől, melyben a keresztény magyarság lelki veszedelmét, pogánytól megfertőztetését látta. Ehhez képest nem is adja fel soha a török kiűzésének reményét, bár éppen logikailag diszciplinált gondolkodásmódja tanítja meg arra, hogy törökellenes nagy háború egyelőre lehetetlen. A politika lehetőségeinek józan mérlegelése következtében száll szembe Esterházy kalandos háborús terveivel, melyek egyszer már a rakamazi vereséghez vezettek; nagyon jól tudja, hogy a hazai rendi katonasággal reménytelen akár a törököt, akár ennek vazallusát, az erdélyi fejedelmet megtámadni, hiszen erre Bethlen három hadjárata éppen elég tapasztalatot nyujtott neki. Innen van barátságos magatartása Rákóczi György iránt, de innen folytonos tanácsai a császárnál, hogy a német és olasz háborúkat minél előbb fejezze be és seregeit Nyugaton felszabadítva, azokat a távoli, de örök magyar cél, az ország területének visszahódítása szolgálatába adja. Folyvást terveket készít a katholikus nyugati hatalmak, Spanyol-, Francia-, Bajorország, a pápa, Velence, Firenze összefogására a török kiűzése érdekében. Ezt munkálja római követségében is, melyet a császár nevében, VIII. Orbán pápa kedve ellenére vállal el, akit azután nem is tud franciabarát politikájától elszakítani. A római missziónak sikertelensége még inkább megnyitotta szemeit és beláttatván vele, hogy a Habsburg-ház a nyugati bonyodalmaktól még sokáig nem fog szabadulni, erői még sokáig Nyugaton lesznek lekötve: ennek tudatában Pázmány még inkább ragaszkodott békebarát politikájához, úgy a törökkel, mint Erdéllyel szemben.

Évtizedeken át ugyanazon politikai irányt követni, sem jobbra, sem balra nem nézve, ritkaság abban az államraison-vezette világban, amikor ha nem is a nagy, állandó célokat, de az ahhoz vezető kisebbeket, és az eszközöket mindenki a napi kilátások szerint váltogatta. Pázmány politikájának ezt az állandóságát egyrészt spirituális végcéljai, másrészt pedig a könyvek közt, a theológia, dialektika, logika elvont világában töltött esztendők adták meg. Tíz évi bécsi és római tanulás után négy esztendőn át a gráci rendházban bölcsészetet tanít, majd két évi magyarországi írói, prédikátori és tanítói működés után 1603-tól 1607-ig újból a gráci főiskolán adja elő a scholasztikai theológiát. Rómában Bellarmin tanítványa volt, s első munkáját ennek védelmében írja; gráci működése alatt az akkori bölcsészet és theológia minden ágát hatalmas kötetekben dolgozza fel, ifjúsága valóban lelki gyakorlatok és megfeszített olvasmány, megfeszített könyvtudomány közben telik el. Majd Forgách érsek ösztönzésére magyarul kezd dolgozni; első művében Magyari Istvánnak, a Nádasdyak sárvári predikátorának munkája ellen fordul, amely az ország romlásának sokféle okait a katholikus vallás eltévelyedésére, Istentől elfordulására vezeti vissza. Pázmány ettől kezdve, érseki tanácsadó, a turóci prépostság kezelője, követ és politikus, majd érsek és kardinális korában megszakítatlanul írja magyar munkáit, melyekkel nemcsak a XVI. században annyira elmaradt katholikus irodalmat gyarapítja, – az ő magyar munkái számban majdnem elérik az előtte megjelent katholikus művek összes számát, hanem az új nemzeti irodalmat is megalapítja. A világot látott, éveken át idegen nyelveken beszélő jezsuitát egyszerre csak elönti az ősmagyar kifejezések áradata, melyekkel a Körös partján élt a váradi kisfiú és ez a hamisítatlan magyar nyelv lesz a jezsuita spirituális céljainak örök eszközévé, leghatalmasabb segítőjévé. Nincs az ő írói működésében semmi nyoma a könyvmoly tudákosságának, a betűvető ember theoretikus szürkeségének és elmélkedő hajlamainak; ő nem ír magyar grammatikát, mint az erdélyi fejedelmek kálvinista püspöke, Geleji Katona István, hogy többi munkáiban követett nyelvi gyakorlatát igazolja; ő nem a tudatos nyelvész és író, hanem az öntudatlan nyelvművész. Vonások és képek öntudatlanul tolulnak össze nála színes leírássá, melyet át- és átszőnek spirituális vonatkozások, hasonló öntudatlan természetességgel felvetődve. Öregségében egyszer megsokalja a nagyszombatiak zajos farsangolását, s ezt így írja meg a nagyszombati bírónak: „Magunk akartunk kegyelmeddel szóllani ma reggel, de sok dolgaink között elfeledkeztünk. Az este későn, úgymint kilenc óra után, nagy zörgéssel, kiáltással farsangoltak ott az mi utcánkon valakik. Ilyen közönséges csapások között, úgy teczik, nem illenék efféle farsangolás és nemcsak Bécsbe megtiltotta az város és őfelsége is, hogy semmi maskarák és afféle illetlen vigasságok ne legyenek, de Posonban se szenvették meg csak az csengetyűs szánkázásokat se. Azért kegyelmedet atyai szeretettel intjük, hogy az böcsületes tanáccsal egybegyűlvén tegyen oly rendelést, mellyel az Isten engeszteltessék, mert ha Isten nem könyörül rajtunk (minthogy nem is könyörül, ha ő szent felségét boszontjuk), félő, hogy az öröm siralomra fordul.” Ebből a közvetlenségből, nagy dolgok egyszerű kifejezéséből megítélhető, hogyan tudott ő írni, mikor magyar testvéreit írásával akarta meghódítani.

A katholikus restauráció ügyét nem katonai beszállásolással munkálta, mint ez a harmincéves háború alatt osztrák tartományokban gyakori volt, hanem valóban a lelkek meghódításával. Eszközei: magyar imakönyv írása és kiadása, Kempis Tamás Krisztus követéséről szóló művének magyar fordítása, prédikációk tartása és kiadása, a lelkipásztorkodás minden akkor szokásos eszköze. Ezekhez tartozott akkoriban a szóban és írásban való hitvitázás, a saját hitfelekezeti dogmáknak és ritusnak megvédése az ellenfél ócsárlásai és ferdítései ellenében, s a másik felekezetnek lehető könyörtelen, de hatásos támadása. Pázmány hitvitázó iratai az ő irodalmi termelésében elég nagy helyet foglalnak el, mégis alig számíthatók eszközöknél egyebeknek nagy céljai szolgálatában. Kisebb vitairatainak tartalmát rendszerbe az 1613-ban megjelent „Isteni igazságra vezérlő kalauz” foglalta, a protestánsoktól támadott dogmáknak magas nyugateurópai színvonalon készült előadása és apológiája, az egész erre vonatkozó protestáns irodalommal polemizálva. Pázmány tudományának és valódi jezsuita munkateljesítményének nagyságát mi sem mutat ja inkább, mint hogy az egész utána, következő katholikus hitvitázó irodalom, két munkatársától, Balásfi Tamástól és a korábban református Veresmarti Mihálytól elkezdve a Kalauzból merítette érveit és tudását, hosszú évtizedeken át, válamint hogy protestáns ellenfelei, nem érezvén magukat elég erősnek méltó felelet írására, a Kalauzt Thurzó György nádor költségén latinra fordítva Wittenbergbe küldték. Az ilymódon készült válasz, wittenbergi német tudós tollából, csak tíz év mulva jelent meg. De még félszázaddal később is „Páter Kalauz” érveivel tusakodnak a protestáns írók, s mikor a Pázmánytól stílusban és műveltségben oly messze esett Sámbár Mátyás jezsuita mindegyre a Kalauzra támaszkodik, egyik ellenfele, Czeglédi István, éppen hatvan évvel a Kalauz megjelenése után írja kis könyvében, hogy „amíg e testes írásnak megrázogatását a keresztyén világ szemlélné”, legalább ő kis munkájában tisztogatja meg annak vádjaitól a saját vallását.

A reformáció gyors terjedésének egyik elősegítője volt a katholikus klérus kipusztulása, melyet előző kötetünkben részletesen megszemléltünk. Pázmány 1616-ban esztergomi érsekké kineveztetvén, a magyar klérust is organikusan, alulról felfelé próbálta újjáalakítani. A tridenti zsinat parancsa értelmében papnöveldéket alapít, az egész ország klerikusai számára a bécsi Pazmaneumot, melynek felállítására 1623-ban 115.000 forint alapítványi összeget biztosított. Az egyházmegyei succrescentia növeléséhez azonban ismét meg kellett szerezni a püspökségek anyagi alapjait; Pázmány e téren is sokat fárad, idegen kézre jutott egyházi javadalmak visszaszerzésében. A legnagyobb foglaló ekkor már a magyar kamara volt, mely deficites gazdálkodásában a meghalt főpapok hátrahagyott javaira vetette magát, s amit lehetett, elidegenített azokból; egyes nagyjavadalmasok, így Forgách érsek halála után botrányos jelenetek játszódtak le a kamara és a hátrahagyott rokonok közt, amikor is éppen a jogszerű örökös, az egyház, járt legrosszabbul. Pázmány a „királyi jognak” ezen visszaéléseit éveken át erélyesen visszautasítja, s végül Lamormaini császári gyóntató közbenjárásával kieszközli a dolog rendezését: II. Ferdinánd 1625-ben a főpapoknak megengedi ingóságaik fele részéről a végrendelkezést, másik felét egyházi célokra, főként papnöveldék alapítására és káptalani könyvtárakra köti le, felszólítva egyúttal őket, hogy a végvárakról se feledkezzenek meg testamentumokban; a végvárak fenntartására adandó köteles rész utóbb, I. Lipót korában állandósul. Pázmány a végrendeleti köteles részeken kívül a papnöveldékre évi járulékot is köt ki az 1630-i zsinaton. Mindezen fáradozásai következtében csakhamar képzett, Rómában, Bécsben, Nagyszombatban tanult egyházi férfiak állanak a restauráció rendelkezésére, akiknek egyházi diszciplinájára az érsek szinte vasszigorral ügyel fel, de viszont templomokról, templomi felszerelésekről, szertartáskönyvekről, javadalmakról is gondoskodik számukra. Anyagiakon felülemelkedő voltára jellemző, hogy római követsége alatt a pápától a saját egyházmegyéjének megcsonkítását kéri, szerinte négy új püspökség volna kivágandó abból, köztük a szepesi, mindegyik megfelelő anyagi dotációval. A török hódoltságban élő katholikusok lelki gondozásáról sem feledkezik meg: az ottani világi licentiatusok pótlására a propaganda-congregatiót kéri magyar papok nevelésére. Viszont a török területekre nézve mindenképen fenntartandónak tartja és védelmezi a magyar király püspök nevezési jogait.

Térítéseinek számát és lefolyását nem ismerjük eléggé; néhány esetben biztosan következtethetünk egyéniségének személyes varázsára. Így Forgách Zsigmondnál, a későbbi nádornál, akit testvére, az érsek, éveken át nem tudott a katholikus egyházba téríteni, holott ez Pázmánynak, az egyszerű szerzetesnek, rövid idő alatt sikerült. Mikor Thurzó Ádám, Szaniszló nádor fia, egy katholikus hitre tért evangélikus prédikátorát megkötözve börtönbe vetette semptei kastélyában, Pázmány levélben és követek által megrótta ez eljárását, s pár hónap mulva a gróf, testvérével és özvegy anyjával együtt katholikus hitre tért, s most már lutheránus prédikátorait űzte el vagy beszélte rá az áttérésre. A főúri családok mindegyikével barátságos levelezést tartott fenn, az egyes tagokat lassú rábeszéléssel vezetve rá a katholikus hitigazságok elfogadására. Térítő munkásságának eredményeit megítélhetjük abból, hogy a Homonnai-, Thurzó-, Zrínyi- és Pálffy-családokat katholikus hitre térítvén, az éjszaki és nyugati Felföld, a Dunántúl és Horvát-Szlavonország igen nagy kiterjedésű területein állította helyre a katholikus hit uralmát. Hogy pedig ez a hódítás megmaradjon, ezért a visszatérített főúri családokon kívül egészen új művelt katholikus középosztályt, nemességet és tanult rendet is kiképzett, egyrészt a jezsuiták iskoláiban és a nagyszombati nemesi nevelőintézetben, másrészt a szintén Nagyszombatban, 1635-ben alapított főiskolában, melyre 100.000 forintot adományozott. Mindezen alapításai a 700.000 forintot messze felülmúlják; Pázmány nem fényes rezidenciák, hanem tisztán lelki célokat szolgáló alapítványok céljaira adta egész jövedelmét, melyet az érseki jogoknak a kamarával szemben való erélyes képviseletével és visszanyert nagy földbirtokaiból szerzett. A tőle hatalmas energiákkal megindított fejlődés során a század közepén, 1655-ben már csak négy protestáns főnemes család volt a királyság területén.


Templomot és kolostort alapító főúri pár a katholikus restauráció korából.
A kép az 1671-ben kivégzett Nádasdy Ferenc gróf országbírót és feleségét, Esterházy Anna Júliát, Esterházy Miklós nádor leányát ábrázolja rendkívül kifejezően; szerzője Philipp Kilian augsburgi rézmetsző (1628–1693); a házaspár mögött látható a tőle alapított loretomi (Sopron vármegye) Boldogasszony-templom és a szaleziánusok rendháza. A Szépművészeti Múzeum metszetgyüjteménye példányáról.

A rekatholizációnak ez országrészekre szóló eseteiben az áttért főnemes birtokairól elsősorban a protestáns prédikátorokat távolította el. Az említett Thurzó grófok előbb ígéretekkel vagy fenyegetésekkel vették rá a kegyúri jogaiktól függő prédikátorokat, hogy ők is áttérjenek, – a protestáns papság, egyházi vagyon híján, mindenütt még jobban függött a földesuraktól, mint a katholikusok, miután az előző század reformációjában a nagybirtokosok nem új egyházuknak, hanem maguknak foglalták le a régi egyház birtokait. Így sikerül pl. Thurzó Ádámnak magát a birtokán lakó superintendenst is áttéríteni. Ahol azonban a lelkészek ragaszkodnak hitükhöz, ott életbe lép a kegyúri jognak alkalmazása, amint erre, elveihez híven, Pázmány is kioktatta Thurzót, mikor ez áttérése után a galgóci templomot a lutheránusoknak meg akarja hagyni: „Édes fiam uram, ebben a dologban nem kell embernek magát megcsalni, mert nagy és léleküdvösségben járó dolog. Azért először fundamentomul azt vetem, a mi tekélletes igasság, hogy kegyelmed az ország törvénye és articulusi szerint nem tartozik az maga jószágában templomot engedni az lutheránusoknak. Mert noha sokszor vitatták azt a más hitő atyafiak, hogy a templomokat a földesurak nekik engedjék, de soha az ország reá nem ment, hanem a templomoknak jus patronatussága a földesurak kezében és teljes hatalmában maradott. Azért a templomhoz semmi just és igasságot soha, nem adott az ország a subditusoknak” (jobbágyoknak). A Pázmánytól áttérített Zrínyi György bán, a költő atyja, maga írja az érseknek, hogy tíznél több heretikus prédikátort űzött el; a Thurzók bicsei uradalmát öröklő Esterházy Miklós a prédikátorok elűzése után jobbágyainak vallási életét vette ellenőrzés alá: házasságuk előtt megkövetelte, hogy áldozzanak, protestánst nem engedett a falu temetőjébe temetni, s végül aki mégis protestáns maradt, azt birtokairól elküldte. Ez a földesúri jog Verbőczi-féle fogalmazásának legszélső alkalmazása volt, s ha mai társadalmi viszonyaink közt bármiként el is ítéljük ilyennek lehetőségét is, akkor jogilag támadhatatlan eljárás volt. Sőt oly világos és közérthető igazságnak tartották (láttuk, a protestánsok is), hogy mikor Pázmány a Bethlen-pártiak azon vádja ellen védekezik, mintha ő valaha is mondotta volna, hogy „jobb, hogy az egész Magyarországot vadak lakják, hogysem mint az eretnekeknek benne-való maradást engedjünk”, – esküszik, hogy ilyen neki se szájába, se elméjébe soha nem jött, de igenis azt mondotta, hogy „inkább akarja, hogy az ő jobbágyi pusztán hadgyák az falut, hogy sem mint az ő templomon való igassága ellen az parasztok a templomokat magoknak foglalják”. Ilyen eset aránylag ritkán fordult elő; sok helyen a jobbágyság körében a protestantizmus tudatosan nem élt két generációnál régebben, a század második felének, Lipót korának szenvedései is hiányoztak ekkor még, melyeknek emléke később annyira összeforrasztotta az üldözöttek egységébe a protestáns felekezeteket, s így a jobbágyságnak rekatholizációja nem okozott sokkal nagyobb nehézségeket, mint annak idején protestánssá tétele. A katholikus térítés inkább annyiban állott súlyosabb feladat előtt, hogy míg az előző században a protestáns térítők előtt a régi egyház hierarchiája egyszerűen szétfoszlott, magától semmivé lett, addig most a protestáns lelkészi kar, új szervezetében – az ágostai evangélikusoké csak 1610-ben alakul meg – szorosan összetartott és helyét valóban nem hagyta el máskép, mint erőszaknak engedelmeskedve.

A világ azonban ekkor már még komplikáltabb volt, mint az előző században, s ha a protestantizmus terjedésénél megállapítottuk, hogy az hit nélkül nem mehetett végbe, ugyanezt kell a katholikus restaurációnál is konstatálnunk. Nagyon felületes és ideig-óráig ható rendszabály lett volna a prédikátorok eltávolítása, ha a katholikus földesúr nem gondoskodik a község új lelki táplálékáról. És itt a világi papság mellett igen nagy, lehet mondani túlnyomó szerepe volt a Jézustársaságnak, mely Pázmánytól alapított városi kollégiumaiban, Pozsonyban és Győrött, utóbb más városokban is a katholikus középosztályt nevelte, de nézetem szerint igazán nemzetalakító munkát a falukban, a jobbágyok körében végzett. A rend tagjai már a század elején missziókat kezdenek mindenfelé, ahol csak a viszonyok legalább átmenetileg kedveznek nekik; másutt állandó letelepedésben, rezidenciában is főfoglalkozásuk a prédikálás és a szegény nép pasztorálása. A falusi papság teendőit elsősorban a jezsuiták végzik, akik éveken át vándorolnak egyik faluból a másikba, s közöttük valóságos vándormisszionáriusok vannak, amilyen volt pl. Sámbár Mátyás, aki kisegítőként vette át néhány hónapra a vegyes felekezetű község plébániáját, s a katholikusok számát még egyszer annyira emelve adta vissza a parochusnak, hogy maga, batyúját nyakába vetve, tovább vándoroljon. A jezsuita missziókat ugyanis nem tartóztatták fel közigazgatási vagy uradalmi határok, protestáns városokba és falvakba is bemerészkedtek, s mindenütt megtámadták prédikációikban, concióikban a protestáns tanokat. Az egyes vidékek és nagyúri birtokok vallási állandóságában, mely a földesúri jog segélyével volt fenntartható, a vándor jezsuiták közeledése mozgalmak, küzdelmek és békétlenségek kezdetét jelentette; az ő működésük előbb a terület protestáns egységét szüntette meg, hogy azután az itt-ott megnyert kis katholikus szigetek kibővítésével az egész területről kiszorítsák a protestantizmust. Ellenfeleik irataikban mindegyre ezt a működésüket jellemzik, mindegyre békességzavaróknak tünnek fel, akik nem érik be az egyszer elért birtokállománnyal, hanem más felekezetek kárára akarnak folyton terjeszkedni. Valóban, amint folyton szaporodó állandó lakhelyeikről, rezidenciáik és kollégiumaik székhelyéről keresztül-kasul bejárják, egyedül vagy kettesben, gyakran álruhában a vidéket, itt is, ott is próbálkoznak, s még a „meddő talajon” is prédikálnak, gyóntatnak és áldoztatnak, amíg a protestáns többségtől mint békebontók elűzetnek, hogy megint újra visszatérjenek: a protestánsok nem zárkózhatnak el a gondolat elől, hogy a jezsuiták mindezt terv szerint, harci szándékból, előre kiszámítva teszik.

A jezsuiták maguk, egy-egy provinciájuk működéséről beszámolva, külön pontokban szoktak megemlékezni az áttérések számáról, az általános gyónásokról, az oltári szentség imádásáról, Szűz Mária, és a szentek tiszteletéről, iskolákról, tanítványaik száma gyarapodásáról. A Mária-tiszteletben magyar ferencesek, azután a Nádasdy Ferenctől pártfogolt, Lorettóba telepített szerviták versenyeztek velük, de a nemsokára közjogi jelentőségűvé vált Mária-kultusznak tulajdonképen a jezsuiták a felélesztői. Az életkor és társadalmi állás, foglalkozás szerint tagolt Mária-kongregációk a Jézustársaság legsajátabb alkotásai voltak; bennük szervezetük szerint lehető volt az egyetemes katholikus szemléletbe a legkülönbözőbb műveltségű és korú embereket bekapcsolni. A királyságnak minden vezetője a Mária-kongregációkban nyerte a hitéhez való törhetlen ragaszkodást, Esterházy Miklóstól elkezdve a nádorok, kamaraelnökök, főkapitányok hosszú sora; a legrégibb kongregációk közé tartoztak a Pázmány egyetemén felállítottak. A Mária-kultusz a katholikus restauráció kezdeteitől fogva szoros kapcsolatot tartott a magyar nép régi Mária-tiszteletével: a protestantizmusból visszatérő új nemzedékek már az ősrégi Mária-énekek vallásos és egyúttal hazafias táplálékát szívják magukba; imakönyvek, vallásos traktátusok és Mária-himnuszok terjesztik annak emlékét, hogy az első magyar király országát Szűz Máriának, a Boldogságos Anyának, Nagyboldogasszonynak, Magyarország patronájának ajánlotta fel. Mint a Szent István királyról szóló ének mondja: „Krisztusnak anyját, áldott Szűz Máriát, – Alázatosan, mint édes asszonyát – Tisztelé s rábízá önnönmagát és az országát.” A magyarság minél mélyebbre süllyed a nyomorban és elkeseredésben, annál gyakrabban hangzik fel a tanítás: „Boldogok lésztek magyarok, hogy ha a Szent István testamentomára reá emlékeztek”, mert minden gonosz, mi a nemzetet éri, a Szűz Mária ősi magyar tiszteletétől való elfordulásból származik, s így épül fel e vallási képzeteken a protestánsok Antikrisztus–Babylon-elméletével szemben, mely tudvalevőleg az ország romlását a pápaság és a tőle megrontott római katholicizmus bűneiből származtatja, a regnum Marianum, a Szent Istvántól Máriának felajánlott Magyarország katholikus rendszere. A nemzet pusztulását mindenkor a Mária országától, a katholikus hitelvektől elfordulás okozza; ez a gondolat a legkülönbözőbb csapások közt megjelenik, így pl. egy énekszerző már Báthory Gábor és vele Erdély bukását a Mária-kultusz ellanyhulásával érteti meg: a török nyargalását nem szenvedte Csik országa, mert ez az egyetlen, mely megmaradt Mária tiszteletében. Viszont nagy bajoktól is Szűz Mária menti meg népét, amint egy minorita szerzetes, Kopcsányi Márton, egyenesen a magyarok ősi Mária-tiszteletével magyarázza, hogy a Fehérhegyi csata után megtarthatták alkotmányukat: „Nagy könyörületességéből lőn az Istennek, mondja 1631-ben, hogy a mi nemzetünk is úgy nem jára a pártütésért, mint Ausztria, Styria, Cseh- és Morvaország. Bizony nem a mi erőnknek, nem a mi sokaságunknak, nem a mi egyezésünknek tulajdoníthatjuk, hogy mi is el nem tapodtatánk, szabadságunkat el nem vesztők, – az mi kegyelmes Urunk magáért, az ő szentanyjáért és Szent Istvánért oltalmazta meg a mi nyomorodott hazánkat”, Mária érdeme az is, hogy napról-napra erőszak és kényszerítés nélkül térnek vissza a protestánsok, s „remélhetjük, hogy még a mi nemzetünk is újabban béveszi Szent István király tanítását és vallását, s a római anyaszentegyházba lépik, melyet engedjen a Világ Ura, a Magyarország patronájának, a Boldogságos Szűz Máriának érdeméért és esedezéséért”.

Régi magyar katholikus emlékek és a török hadjáratok nyomorúságainak naponkint megújuló friss benyomásai együttvéve adják a regnum Marianum történetfilozófiáját, mely katholikus volta mellett a régi határaiba visszavezetett, integer, Nagymagyarországot posztulálja, koronás királyának és ősi patronájának, magyarok Nagyasszonyának vezetése alatt. Ez a felfogás kibékíthetetlenül törökellenes, aminthogy a török harcok nagy katholikus hőse, a költő Zrínyi Miklós is elől járt a Mária-kultuszban, pennájának és kardjának is az a Múzsa adott erőt, ki nem rothadó zöld laurusból, nem is gyönge ágbul viseli koszorúját, hanem koronája fényes mennyei csillagokból, holdból és szép napbul van kötve. A regnum Marianum XVII. századi megjelenési formája válasz a Bocskaytól kimondott erdélyi gondolatra, annak török vonatkozásaira, válasz az új, a magyar koronától függetlenített erdélyi protestáns államalakulatra, s ezekkel szemben a magyar történet folytonosságát, a magyar államterület századokon át változatlan teljességét, a magyar léleknek ősi keresztény, katholikus hagyományait képviseli. A katholikusoknak ez a leginkább jezsuitáktól kidolgozott történetfilozófiája sohasem tudott belenyugodni az ország feldaraboltságába, sem a török uralomba, sem a török védelme alatt kifejlődő, meghúzódó területi alakulásokba, minő volt az új Erdély, s utána a tiszai és felsőmagyarországi részek kuruc függetlensége. És mikor a törököt végül sikerül kiűzni az ősi területről, ennek egysége ismét a regnum Marianum fogalmában fog kifejezést nyerni, s ez a gondolat biztosítja kétszázéves törés és tévelygés után a magyar államiság tradicionális kontinuitását, Erdélynek, az új, büszke független államnak szomorú romjain. Herceg Esterházy Pál nádornál senki sem érezte át jobban az új, töröktől megszabadult országnak Szent Istvánig visszanyúló megszakítatlan multját, s ő az, aki az anyjától, Esterházy Miklósné Nyári Krisztinától örökölt vallásossággal egyenesen Szűz Máriának köszöni meg a szabadulást, aki Szent Istvántól neki adott országát soha nem hagyja el. Szent István a „Boldogságos Szűz Máriának országát örökössé tévén, magát, s minden alatta valókat az oltár előtt tett esküvéssel néki kötelezé”, s bár a magyarság sokszor elpártolt Patronájától, ez mégis mindenkor kegyes, irgalmas és szorgalmatos gondviselését mutatta és végül is, hogy „a minden istenes, áitatos, szent dolgok ellen felfegyverkezett eretnekségnek dühösködése megzaboláztatott, országunk utolsó romlására kiáradott pogányságnak tábori megrontattak, annyi inségek között is mindeddig megtartatott hazánk: Boldogságos Nagy Asszonyunknak örökös jószágára való kegyes vigyázásának és gondviselésének tagadhatatlan bizonysága”. A romok eltakarításának és az új, nagy Magyarország felépítésének munkája e szellem vezetése alatt kezdődött meg.

A katholikus restauráció munkája hatalmas mozgalmat keltett, melynek hullámai a magyar társadalmat állandó izgatottságban tartották. A XVI. század második felének vallási megállapodottsága után, amikor majd mindenki protestáns volt és csak néhány főpap próbált sikertelenül elégedetlenkedni, a korszak e síma tükre Pázmány és a jezsuiták felléptével egyszerre széttöredezik, minden mozgásba jön és minden műveltebb családban fölmerül, égetővé válik, családtagokat egymástól elidegenít a vallási probléma. Ebben a hívő korban az üdvösség útjairól naponkint vitatkoznak, s alig van összejövetel, ahol a különböző vallásfelekezetek hívei egymást a saját nézeteikre ne akarnák téríteni. Birtokállományát mindkét fél terjeszteni akarja, míg a század 30-as éveitől kezdve a protestantizmus tisztán védelmi helyzetbe nem szorul. Az 1608-i országgyűlésen Náprágyi püspöknél ebédelnek a városok protestáns követei, jelen van Pázmány és egy másik jezsuita is; a soproni követ előadása szerint az egész ebédet vallási vitatkozás töltötte ki, amikor is a jezsuiták nyilaikat folyton a protestánsokra irányozták, de ezek bátran visszalőttek. Éppen mert mindegyik fél vallásos kötelességének tartotta a térítést, ezért az erős hitű emberek közömbös alkalmakkor is hozzáláttak a másik fél vallási tévelygéseinek kimutatásához, a mai felfogás szerint bizonyára indiszkrét módon. II. Rákóczi György még trónralépte előtt lakomát adva a császár követének, Örsy Zsigmondnak, az asztalnál a katholikus hit hibáit tárgyalva, szemére vetette, hogy a katholikusok fadarabokat – szentek képeit – imádnak, mire a követ ajánlkozott arra, hogy ha neki egy kápolnából aranyos szentszobrot hoznak, azt összetöri, ezzel bizonyítandó, hogy a katholikusok nem imádják a faragott képeket. A vita folyamán Rákóczi fiatal feleségének, Báthory Zsófiának, kinek kálvinistává kellett lennie, szeméből csöndesen megeredt a könny; Rákóczi erre, felesége protestáns voltát kiemelni akarván, elmondta, hogy anyja, Lorántffy Zsuzsánna példájára már felesége is vette az Úrvacsorát, mire meg Örsy jelentette ki, hogy ez még nem baj, megeheti a kenyeret a fejedelemasszony, csak szívében maradjon katholikus, ő is megeszi a kenyeret, sőt még marhahúst is hozzá. Erre aztán Rákóczi megkérte vendégét, hogy felesége jó protestáns lévén, ezt a tárgyat ne feszegessék. Elképzelhetjük azonban, hogy kevésbbé jól nevelt és etikettes, vagy szenvedélyesebb természetű emberek között az ilyen mindennapos beszélgetésekből naponkinti súrlódások származtak, s a felekezetek egymás közti viszonya mindinkább az elkeseredés bő forrásává lett.

Mindez azonban természetes következménye az akkor mindenütt uralkodó „egy állam – egy vallás” tannak; vallásilag indifierens ember alig van még, s ha ugyanazon közösségben különböző hitű emberek összejönnek, és együttélni kénytelenek, az együttélésnek ekkor még alig van más formája, mint a folytonos küzdelem. Sem ebben az állandó súrlódásban, sem pedig a felekezeti ellentétek irodalmi kifejezésében, a hitvitázó iratokban, nem kell magyar specialitást látnunk: mindkettő megvolt a Nyugat azon országaiban is, hol az ősi katholikus egyház nem tudta megtartani az egyeduralmat, de az új egyházak egyike sem tudott kizárólagos hatalomra szert tenni. Magyarország csak ekkor érzi, hogy több vallásnak lett hazájává, s benne a felekezeti villongás, éppen, mert lakói erős hitű emberek, ekkor kezd állandósulni. Különben a harc nemcsak katholikus és protestáns között folyik; az egyes protestáns felekezetek egymás ellen is kénytelenek védekezni, mert a térítés kötelessége, az ő tanaik szerint is, nemcsak a katholikusokkal szemben, hanem a más, protestáns „eretnekekkel” szemben is fennáll, aminthogy valóban eretnekeknek nyilvánítgatták egymást, s köztük a „magyar harmoniára” való törekvések kezdettől fogva kilátástalanok voltak. Mikor Samarjai János szuperintendens kálvinista részről 1628-ban megpróbálta a helvét hitvallás tanainak az augsburgival való egyezését kimutatni, ezt a törekvését Lethenyei István csepregi prédikátor, a lutheránusok részéről így utasította el: „Hogy lehetnénk mi ővélek atyafiságos és barátságos egységben, holott ők is, mint a pápások, szinte úgy ustromolják az mi ecclesiáinkat? bennünket szörnyű tévelygésekkel vádolnak és kárhoztatnak: eretnek eutychianusoknak, nestorianusoknak… és félpápistáknak hívnak, kapernaistáknak, testrágó cyclopeseknek, ubiquistáknak, evangeliom ellenségeinek, olaszországi emberhúsevőknek, sátán ganéja oltalmazóinak és sok ezerféle éktelen, utálatos és káromló epithetonokkal rútítanak és gyaláznak”. Ezért azután a dialektika akkor csalhatatlannak tartott szabályai szerint szigorúan elutasítja a közeledést: „Valakik az igaz és tiszta Augustana confessiót megváltoztatják és szédelgő lélekkel különböztetik és magyarázzák, azok annak nem társai és nem atyjafiai. De az calvinisták ezt megváltoztatják és szédelgő lélekkel különböztetik és magyarázzák. Hát az calvinisták annak nem társai, sem atyjafiai.” Mihez képest az ország vegyes vallású, nem tiszta, kálvinista vidékein egy-egy ágostai evangélikus lelkész f eltűnése éppen úgy a béke megzavarását jelentette a kálvinistáknak (és viszont), akárcsak egy fekete reverendás; fekete magas kalapos jezsuitáé. Pathai István kálvinista püspök-lelkész 1616-ban tiltakozik az ellen, hogy Pápán a földbirtokos úr mellett levő lutheránus lelkész magánházban is kiszolgálhassa az úrvacsorát, meg is írja: „Új dolgot hallok, hogy igaz-e, nem tudom, az a hír, hogy a gusztánus predikátorok közül valakit bevittek hozzátok… Ha szabad mindenkinek maga akarata szerint bármit elkövetni, félek, hogy megzavarják az egyház boldog állapotát. Hogyan véled, hogy ezt a bajt megakadályozni kellene?”

Az igazi ellenség azonban az egységében, világpolitikai összefüggésében és csodálatos szervezettségében mind hatalmasabban előrenyomuló katholicizmus volt. Mind többen térnek át a régi vallásra, nemcsak a kegyúri jog következtében, nemcsak a tudatlan, műveletlen emberek, hanem írástudók, sőt prédikátorok is. Ez utóbbiak áttéréseinél többnyire theológiai motívumok állapíthatók meg; a később pozsonyi kanonok Veresmarti Mihály, prédikátor korában ilyen kételyekre kér választ tudós hitsorsosaitól: vajjon mi bizonyítja, hogy egy prédikátor Istentől valóban elhivatott? vajjon miképen ismerhető fel egy lelkésznél, hogy a szentírást a Szentlélek segítségével magyarázza mikor mindegyik felekezet önmagáról állítja ezt? ugyancsak ő különösnek tartja, hogy tudatlanok és műveletlenek, azaz a község tagja állapítsák meg a szentírás helyes magyarázatát és vizsgálják felül a lelkész interpretációját, ez utóbbi kérdésben egyebek közt ott var már a barokk-korszak egész tekintélykeresése és az a nagy ember hajlandóság, hogy a legszentebb dolgok naponkint, vidékenkint változó magyarázatából visszamenekül jön az egységes, világi magyarázatoknak ki nem szolgáltatott katholicizmus hatalmas kupolája alá.

A károsult felekezet folyton növekvő elkeseredéssel szemlélte az áttéréseket és a saját erős hitéből, és alapos theológiai képzettségéből érthetően megvetéssel sújtotta a „hittel kereskedőket és az hamar cserélőket”, a „Szent Péter hajójába mezítelen beugrókat” akik „elhullámosodott és férges okokért megvetik az Izraelnek tiszta forrását, s béomlott kútra mentek meríteni.” A katholikus restauráció nagy szellemi mozgalmát, világi okokra visszavezetve, rögzítik meg generációk lelkében azok, akik hitükben és reményeikben megsértve élik át a protestantizmusnak szinte katasztrofális visszaszorítását. Szerintük a jezsuita fekete barátok „az urak udvariban, városokban afféle magok társaságában nevelt és tanult ifjakat bocsátnak ki, s ezek által rontják az országnak békességes állapotját (íme, itt is, mint mindig, minden félen a szívbeli vágyakozás a békesség, az ország egysége vallási allapotja után!), az emberek közt való külső nyájaskodásnál színe alatt. Mert ha ezek valami kicsiny tisztecskét kaphatnak, ú. m. secretariusságot, notariusságot, prókátorságot, hadnagyságot, kapitánságot – kapnak is pedig, mert most nékik szolgál e világ, kézzel-lábbal, szívvel-lélekkel, mindenütt és mindenkor azon vadnak, és abban munkálkodnak, miképen az Christus Jézusnak dicsőségét meghomályosítsák, egyedül való érdemes közbenjárását, a megholt szenteknek, s magoktul szentté csinált papoknak, barátoknak, püspököknek, apáturaknak, apácáknak osztogassák. Azon vannak hitetéssel, vetekedéssel, fenyegetéssel, kedveskedő hízelkedéssel, hogy a szent evangeliomnak értelemmel való hirdetését minden helyekből kiveszessék és elnyomják, az pápa szentségét és az emberi szerzésnek bálványát felmagasztalják, mint Christus Urunk idejében cselekesznek vala a sidó phariseusok.” Csak természetes, hogy ebben az elkeseredett vallási hangulatban a katholikus előretörés katonáiról, a jezsuitákról nálunk is kialakul az Európaszerte ismeretes torzkép, nálunk is megjelennek, idegen könyvekből fordítva, a „jesuvita páterek titkai”, melyek szerint a jezsuiták nagy sikereiket gonosz eszközeiknek köszönik, vak engedelmességgel szolgálják a pápának világi uralmát, aki följebbvalónak tartja magát minden uralkodónál és különösen jó viszonyban van a spanyolokkal, ezért tanítja is, hogy Isten különösen pártfogolja a spanyol monarchiát, melynek jogában van a királyokat és fejedelmeket épp úgy szolgáivá tenni, mint a bíbornokok is a pápa szolgái. A jezsuiták bűnei közt ott szerepel a fejedelemgyilkosság tana, továbbá, hogy bár a gyónás titkát nekik sem szabad, még az igaz vallás érdekében sem, elárulniok a fejedelmeknek, de közvetve igen: „csavargásnak és elmében való megtartásnak tudománya által és feleletben való tétovázással is.” A klérus és a legtevékenyebb szerzetesrend elleni antipáthiának gyökerei itt jelentkeznek, a protestantizmus XVII. századi visszaszorítása idején.

Minél inkább növekedett a kaholikus fél hatalma, s minél több lelket hódított el a protestantizmustól, annál inkábbb nőtt ennek ellenszenve, s viszont a győzelmek a katholikusok buzgóságára is nagy sarkalló hatással voltak. Ebben az évtizedes küzdelemben azután a protestánsok, eddigi állásaikból kiszorítva, mégis új utakra tértek, szinte kényszerítve eddigi eszközeik sikertelensége által. Távoli és tisztán irodalomtörténeti szemlélet a hitvitázó irodalom e töménytelen sok termékét könnyen lenézheti egyhangúság, unalom, durva szitkozódó stílus miatt, közelről megnézve azonban itt is minden egyes író külön egyéniség, s ehhez képest a formában is vannak lényeges eltérések. Pázmány Péter és ellenfelei, Magyari, Alvinczi és mások kétségtelenül hosszú érvénnyel körvonalazták a vitakérdéseket és megoldásokat is teremtettek, melyekre jóformán minden későbbi utódjuk munkája visszavezethető; ugyancsak ők, bár céljaikhoz képest erősen népiesek, még tartózkodó, akkori művelt társaságokban használható, nyelven írtak. Utánuk mind több az idegenből, német, francia, latin eredetiből való fordítás, a Pázmány utáni hitvitázók tartalomban Pázmányt és idegen szövegeket követnek, formailag pedig mindinkább eldurvulnak, ami elsősorban azzal magyarázható, hogy minél szélesebb, műveletlen rétegeket akartak maguknak megnyerni. Hajnal Mátyás jezsuita és ellenfelei, köztük Kereszturi Pál még mindig magasabb fokon állnak, mert az Esterházyaknak és Rákócziaknak is írnak, mint a tisztán tömeghatásokra számító Sámbár Mátyás és ellenfelei, Czeglédi István, Markó János, Pósaházi János. De ha irodalmi szempontokra korlátolt vizsgálat helyett gondolataikat mint az akkori magyar gondolat kifejezőit nézzük, fel kell ismernünk a korábbi századokban is megállapított tényt, hogy t. i. a magyar fejlődés telítve van általános emberivel, ez esetben a mindent felülmúló vallási érzéssel, továbbá általános európaival: a hitvitázó irodalom európai függőségét egy szorgalmas kritikai kutatás könnyen kideríthetné. Itt minket az eddigieken kívül még az a kérdés érdekel, miként szűnik a két fél gondolkodásának eddig minden téren megállapítható párhuzamossága, s miként tér át a protestáns gondolat, a mi adott speciális viszonyaink között az „egy ország – egy vallás” egyenleg zsákutcájából a vallás szabadságának elvére, a hitbeli kényszer elutasításához. Kétségtelenül hosszú és nehéz út, szövevényes gondolatok közt, a hitbuzgó protestáns számára, aki bizonyára, nehéz szívvel mondott le arról, hogy saját igaznak ismert hitét az eddigi eszközökkel tovább terjeszthesse. Hozzátehetjük: nem is mondott le addig, míg a terjesztésre bármi kis reménye lehetett.

A katholikusok álláspontja e téren adva volt az egyetemes egyházé által, s ehhez képest, mikor 1606 és 1608, majd a Bethlen-féle hadjáratok után aktuálissá, napi témává vált az a kérdés, vajjon a hittételek megengedik-e azt, amire a katholikus király és rendjei újból és újból kénytelenek voltak magukat kötelezni: Veresmarty Mihály egyszerűen lefordította a jezsuita van der Beck Mártonnak, II. Ferdinánd egyik gyóntatójának erre vonatkozó könyvét. Ebben világosan kimondatott, hogy a katholikus egyház magában véve nem helyeselheti a vallás szabadságát, mely nem egyéb, minthogy az emberek szabadon mennek az eretnekség kárhozatába, de viszont ahol már az „egy ország egy vallás” megszűnt, ott az új helyzet egészen új követelményekkel bírhat. „A katholikus fejedelem nem parancsolhatja, nem javalhatja, vagy bé nem hozhatja a hitnek szabadságát, hanem, amennyire tőle telhet, mindenképen kell azt ellenezni. Mindazáltal, a közönséges jónak, ha nagyobb kára nélkül nem ellenezheti, szenvedheti, mint kisebb gonoszt, nagyobb gonosznak eltávoztatásáért, mely egyébképen következnék. És az eretnekekkel ha megalkuszik a hit szabadságának szenvedésén, fogadását meg kell tartani.” Így ha a fejedelem megegyezett, régi példát véve, a túlságosan elhatalmasodott donatistákkal, hogy átad nekik az ő ritusuk gyakorlására egy szentegyházat, s ennek fejében a többi templomban meg tudja tartani a hitet, ez szabad és helyes dolog, mert így a kisebb gonoszt szenvedi a nagyobb helyett. „Szabad és tisztességes dolog pedig a hitnek szabadságát, nagyobb gonosznak eltávoztatásáért szenvedni és annak szenvedéséről ilyen kéntelenségben, a katholikus fejedelem szabadon és tisztességesen végezhet. Azért, ha kötést tészen vélek, hitit meg kell tartani.” Különben pedig, „a hitnek és vallásnak szabadsága semmiképen nem szabad és ez a keresztyén tudománnyal is ellenkezik, az országnak is ártalmas és veszedelmes.” Ez utóbbira egyrészt azért, mert a lélek üdvösségére nézve minden téves tan „ragadó tudomány”, egy gyülekezetben beleesik egy-két emberbe, s az egész gyülekezetet elragadja, másrészt, mert a hit egysége nélkül külső békesség és csendesség sem tartható: „ahol azért különbözés vagyon a hitben, szükséges ott viszavonyásoknak és pártoskodásoknak lenni,” aminthogy kálvinisták is kálvinistákat, gomaristák arministákat erővel és fegyverrel űzik el.

Ez a tan: a hit egysége és az egység bizonyos területen való fenntartásának kötelessége, mint tudjuk, a protestáns fejedelmekre is kötelező volt, s az augsburgi vallásbékével, mely érvényben volt, teljesen megegyezett. Magyarországon, ahol csak egy szuverén volt, ugyanez a vallási parancs, a kegyúri jogok útján, a földesurakra vonatkozott, akik közt a 30-as évekre a protestánsok száma, mint tudjuk, igen megfogyatkozott. A valóságban tehát a kegyúri jog ekkor már csak egyoldalúlag, a protestánsok ellen volt alkalmazható, s innen van, hogy ezek most más alapra helyezkedve, lemondanak a kegyúri jogok alapján való kényszerről és lassankint áttérnek a vallásszabadság modern megfogalmazására. Becanus művére válaszolva, 1643-ban vetik fel a nagy kérdést: „szabad-e valakit (és nevezet szerint a pápistáknak az evangélikusokat) erőszakkal vallásra kényszeríteni?” A válasz nyiltan tagadó: ,,Hogy senkit vallásra hatalommal kényszeríteni nem szabad, közönségesen minden vallásokról állatom”, törököt, zsidót sem szabad keresztény hitre fegyverrel téríteni, mert Krisztus sem térített fegyverrel: „Szabad-é a polgári uralkodásban a fejedelmeknek, uraknak és akármi renden való patronusoknak az ő alattok valókat erőszakkal a magok vallására kényszeríteni? Kire egyáltaljában azt mondom, semmiképen nem szabad.” Igaz, hogy Németországban Carafa nuncius könyve szerint (mely az ellenreformáció alapelveit világosan exponálta) minden választónak és egyéb fejedelemnek joga van erre, sőt szerinte ami megadatik a fejedelmeknek, nem tagadható meg azok fejétől, a császártól sem, akinek tehát ugyanazon vallási kényszerre van joga az ő örökös tartományaiban, – ezen analógiától a protestáns magyar felfogás olykép tér el, hogy rámutat arra, hogy Magyarország nem örökös tartománya a császárnak, hanem uralkodója választás útján jut birtokába, tehát itt a birodalmihoz hasonló jogokat nem követelhet.

A vallásszabadságnak ez az első hangja, 1643-ban, gyönge, erőtlen gyermekhang volt. Aki először kimondta, az sem volt teljesen bizonyos dolgában, hiszen könnyen észrevehető a zavar, mellyel a német analógiát visszautasítja. A korszak társadalmi és politikai viszonyaiban még kétségtelenül nehéz volt ennek az ideának helyet szorítani; künn az augsburgi béke, lutheránusok és katholikusok évszázados egyezsége, itthon a kegyúri jog, mely még néha protestáns érdekben is gyakorolható volt, továbbá az erdélyi gyakorlat, hol Kálvin egyháza nem a vallás szabadságával, hanem a „fejedelmek, urak és patrónusok” hatalmával lett uralkodóvá, mindez a vallásszabadságnak, későbbi korok e magas ideájának, szinte törvénytelen, alig tűrt helyzetet jelölt ki. Ebben a korai ideában nyoma sincs még későbbi utódja magasrendű szellemiségének, nyoma sincs az individuális felelősségérzetnek és az abból következő szabad választásnak; aki 1643-ban kimondta, álmában sem gondolt a vallás szabad változtatására, vagy annak állami és társadalmi respektálására. A hitbuzgó szívében nem élt egyéb vágy, mint megszüntetni azt a veszedelmet, hogy a „pápisták az evangélikusokat vallásukra, kényszerítsék”. A szabadságra itt is az erőtlen hivatkozik, akinek nincs kényszereszköze, s aki a minoritások rendes szokása szerint ily módon akar nyomasztó helyzetéből menekülni. Ehhez képest követelése nem is jelent vallási örökbékét, hanem különös, a viszonyokból azonban érthető kerülővel, szinte gondolati salto mortaléval a vallásszabadság hangoztatásával egyszerre bebizonyítja azt, hogy a protestáns vallást szabad, sőt kell is adott esetben fegyverrel védelmezni. Krisztus nem térített fegyverrel, ezt kiemeli a másik féllel szemben, de hogy Krisztus fegyvert vonni sem engedett, erre már nem engedi emlékezni a saját felekezetének szorongatott volta, melyen az akkori viszonyok között mindenütt fegyverrel akartak segíteni. A vallásszabadság fogalma mellé így kerül kiegészítőként a talio, a szeget szeggel, éppenséggel nem keresztényi elve. „Azt mondom azért: igenis szabad az evangélikusoknak magokat fegyverrel oltalmazni, ha a pápistáktul vallásukért fegyverrel üldöztetnek.” A katholikus vitázó az evangélikusok fegyverét kegyetlen pártoskodásnak mondotta, a pápistákét igaz és vallásoltalmazó fegyvernek, ezzel a „haszontalan színnel szemben így tüzel most fegyverre a protestáns író: „Halljátok, magyar evangelikusok? Halljátok, alsó s fölső renden valók? Nem akarja-e Veresmarti (amint őtűle telhet) kezeteket lábatokat megkötni, hogy a pápisták fegyverét minden rugódozás nélkül, a mészárszék előtt megkötöztetett barom módjára, várjátok nyakatokra? Nem fűz-é benneteket egy pórázra a rókákkal, szarvasokkal, s egyéb oktalan állatokkal, kiket akarki is vétek nélkül megölhet?”, s erre jön a harcias végkövetkeztetés: fegyverhez kell nyúlnia az evangélikusnak a katholikus fegyvere ellen.

Így tűnik le, semmisül meg a vallásszabadság alig kinyílt eszméje a fegyverzajban, mely katholikus és protestáns, erdélyi és nyugati magyar, kuruc és labanc harcából feltörve a kultúra és emberi békesség minden hangját elhallgattatja. Ítélkezni akarni arról, hogy ki kezdte, kié a felelősség, bizonyára történetietlen dolog volna, hiszen itt a társadalomból és adott viszonyaiból, gondolatok szövevényes előzményeiből elháríthatatlanul fejlődtek ki, mint minden történeti képződmény, a nagy ellentétek. A protestantizmus sokkal nagyobb anyagi és szellemi erőkkel rendelkezett, semhogy tétlenül bevárhatta volna, míg a katholikus restauráció befejezi munkáját; erői nem mondták fel a szolgálatot a döntő pillanatban, mint a katholicizmuséi a reformáció közeledtére, s így nem maradt egyéb hátra, mint fegyverre bízni a mérkőzés eldöntését. Ebben a vallásharcban a vallásszabadságnak csak szerény, ideológiai szerep juthatott, távol a ható erőktől, melyekkel számolni kellett, s ehhez képest a vallás szabadsága egyik félnek sem jelentett mást, mint a saját vallásának szabadságát és végső fokon annak győzelmét, hegemóniáját.

És mégsem szabad ezt a gyönge, beteges, mindegyre kimúlni készülő ideát lebecsülnünk. Az eszme megjelenhetik és rendszerré azonnal kialakulhat egy nagy gondolkodó fejében, mint pl. Kantéban az örökbéke, de vajjon a századok mennyi pusztulásába, véres emberhegyekbe fog kerülni, míg talán egyszer megvalósulhat! A vallásszabadság nagy gondolata nálunk nem pattant ki készen filozófus vagy emberbarát agyból, úgy sántikált elő, félénken, bénán, mint a gyöngébbnek egy bizonytalan, elhárító gesztusa, de véres harcokon, politikai és adminisztratív küzdelmek századain keresztül – mégis csak lett jövője! A vallásszabadság ideáját kezdettől fogva az hordozta, akinek, gyöngébb lévén, arra szüksége volt: a magyar protestantizmus; ez a tény a katholicizmussal ellentétben szervezkedő protestáns gondolatnak a későbbi századokban nagy helyzeti energiát adott, melynek segélyével új és új európai mozgalmak magyarországi megnyilvánulásaihoz sokkal közelebbi, melegebb viszonyba tudott lépni, mint régi ellenfele, a katholicizmus.

Az erdélyi terület vallásügyi fejlődése, mint tudjuk, már a XVI. században letért a magyar fejlődés útjáról, amennyiben ott egyik vallásfelekezet sem lévén elég erős az egyeduralom megszerzésére, János Zsigmond és Báthory István alatt létrejött a négy recepta religió rendszere. Az előző kötetben láttuk, hogy ez a rendszer négy különböző vallásnak szimultán együttélését biztosította, anélkül, hogy modern értelemben vett vallásszabadságot foglalt volna magában: ellenkezőleg, az egész erdélyi törvényhozás évtizedek következetes munkájával azon fáradozott, hogy továbbfejlődésében, természetes gyarapodásában (a többiek rovására) mindegyik felekezetet megakassza és az egyszer létrejött birtokállományt, terület és lelkek dolgában, mindörökre megrögzítse. Mert ez volt az egyetlen módja, a vallásfelekezetekben levő immanens terjeszkedő erő elnyomásával, a béke megóvásának és annak, hogy az egyensúly a négy felekezet közt, úgy ahogy, fenntartassék. A korszak egyházpolitikai gondolkodásának ismerete alapján ezt is nagy kezdeménynek kellett tartanunk, a nyugateurópai viszonyok közt elképzelhetetlen kísérletnek arra, hogy egyszerre négy vallásfelekezet békességben, egymást eltűrve, éljen meg ugyanazon állam határai között. A felekezetek területi elhatárolása mellett az innováció tilalma is hathatósan közremunkált a viszonyok állandósításán, megakadályozva újabb felekezetek fellépését és terjeszkedését a már meglevők, a recepták, rovására.

Mi sem mutatja annyira, hogy ez az egész berendezés idegen volt a vallásszabadság modern fogalmától, mint az, hogy a négy recepta religió rendszere a megalakulását követő században ahelyett, hogy a szabadság és egyenjogúsítás irányában fejlődött volna, vaskövetkezetességgel fenntartotta a korlátokat, sőt egyes, recipiált felekezetek helyzetét a régihez képest még inkább megkötötte. Nagyobb egyenlőség helyébe a XVII. század a meglévő egyenlőtlenségek megmerevedését és bizonyos tereken újabb egyenlőtlenséget hozott, s mindezt azon felekezet érdekében, melynek gyülekezetébe tartozott az állam hatalmas feje, a fejedelem. Erdély XVII. századi vallásügyét a kálvinista egyház növekvő túlsúlya, egyes felekezetek, így az unitárius és katholikus, helyzetének rosszabbodása jellemzi, anélkül azonban, hogy a recepta religiók rendszerében, formálisan legalább, lényegesebb változás állna be.

Ennek a rendszernek fenntartására a fejedelmek hitlevelükben, az eléjük adott feltételekben mindenkor ígéretet tettek, s ez a rendszer változhatlan érvényű jogszabályként mondatott ki a II. Rákóczi Györgytől 1653-ban kiadott törvénykönyvben, az Approbatae Constitutionesben. Az Approbata I. titulusa kijelenti, hogy az eddigi négy religió ezután is recipiáltnak tartassék, a boldogemlékezetű elődöknek dícséretes példája szerint, az eddigi törvények értelmében olykép, hogy szabad gyakorlatuk az ország törvényei szerint megszokott helyeken ezután is megengedtessék. Azaz Erdélyországnak vallásügyi alaptörvényei – a hitlevelek és az Approbaták első titulusa éppoly fontosságú törvények az erdélyi fejlődésre, mint a bécsi és linzi béke, az 1608 és 1622-i törvények a magyarországira – továbbra is fenntartják a vallásgyakorlat helyhezkötöttségét, mely szerint minden egyes felekezet csak bizonyos helyeken bír gyakorlattal, e helyeken, kívül pedig országos törvény és jogszokás akadályozza abban. Egyébként a felekezetek közt maguk az Approbaták is különbséget tesznek: legsúlyosabbban a katholikus hitről rendelkeznek, amennyiben annak hierarchiai szabadságát is megkötik, továbbra is kizárva az országból a püspököt és a jezsuitákat; katholikus papot vagy szerzetest különben is csak azon helyeken tűrnek meg, ahol eddig is gyakorlatuk volt; a főurak papot csak saját házuknál tarthatnak, tehát mintegy magán istentisztelet gyakorlására, egyébként pedig, a földesúri területeken kívül „derekas helyen” csak a felsorolt templomok birtokában hagyatnak meg, ú. m. Kolosmonostoron, Udvarhelyen, Somlyón, s azután Csíkszékben. Továbbra is érvényben marad a János Zsigmond korabeli elv, hogy a többség határozza meg a község vallását és a templom hovatartozását, azzal, hogy a kisebbség építhet magának újat, ami bár tényleg nehezen keresztülvihető, de elvben nagy haladás volt. A görög keleti oláh vallásnak továbbra is megvan a gyakorlata, de az Approbaták kifejezése szerint csak időlegesen és tolerálva; a recipiált vallások mögött ez mint tolerált húzódik meg, bár gyakorlata kétségtelenül sokkal kevésbbé volt megkötve, mint a katholikusoké. Az egész rendszerben végül nagy erővel érvényesül a fejedelmi hatalom: az összes felekezetek püspökeit és a katholikusnak vikáriusát a fejedelem erősíti meg, illetőleg nevezi ki; az oláhok is kénytelenek tőle kérni maguknak püspököt. Az államhatalom kezébe ezenkívül is igen nagy diszkrécionális jogot adott az a gyakorlat, mely szerint a nem-kálvinista felekezetű püspökök és esperesek vizitációra csak fejedelmi ajánlással és felhatalmazással mehettek, aminthogy ezt a jogot Bethlen Gábor és a két Rákóczi György állandóan gyakorolták is.

A fejedelmi hatalom Bocskay István után állandóan református kézen lévén, mindezen tények lassankint a református egyház tényleges, bár törvényben ki nem mondott hegemoniájához vezettek. Egyházi téren ugyanaz a helyzet, mint politikain: Bethlen és utódainak szinte abszolút hatalma tényleg megvan, bár törvénybe soha nem iktatják. A szászok ágostai evangélikus egyháza immár nem a katholikus, hanem a kálvinista terjeszkedéstől fél; elszigetelt szász falvakra féltő gonddal ügyelnek, nehogy esetleg a kálvinisták, beköltözve, többségre jussanak, az egyházat elvegyék maguknak, s így a „kálvinista méreg” tovább terjedjen. A szászok és magyar kálvinisták közti küzdelem hevesebb formákat ölt Apafi alatt, aki maga a vallásos irodalom terén is próbálkozott és saját vallását nagy hitbuzgósággal szerette volna terjeszteni; Fogarasból kitiltja a lutheránus papot, aki eddig a szomszédból szokott bejárni hitsorsosai számára istentisztelet tartására; Szászernye faluról kijelenti, hogy itt már többségben vannak a kálvinisták, tehát a templomot nekik kell átadni, mire a szász püspök népszámlálást rendeztet, s kiderülvén, hogy még kettővel több a lutheránus, mint a kálvinista, ezek nem is kapják meg a templomot; Brassóban azonban az országgyűlés helyet ad a kálvinistáknak templomépítésre, nem törődve a szászok tiltakozásával.

A szászoknak azonban komoly okuk a panaszra az egész korszakban nem, volt és az ágostai evangélikus egyház sehol sem örvendett más vallású uralkodó alatt oly korlátlan szabadságnak és megbecsültetésnek, mint az erdélyi. Annál nehezebb helyzetük volt az unitáriusoknak, akiknek Szentháromság-tagadó tanát a kálvinisták is istenkáromlásként gyűlölték. Igaz, a Dávid Ferenc-féle unitárius tan nem is tartozott a recipiált religiók közé; azon unitárizmus, mely szabad gyakorlattal rendelkezett, az 1579-i országgyűléstől elfogadott tanokon épült, amelyek Krisztus istenségét megtartották; ez az 1579-i hitvallás azonban, bár a „lelkészek megegyezésével” jött létre, éppenséggel nem felelt meg az untáriusok valódi meggyőződésének, melyet azonban ők, a törvények szigorától tartva, nyiltan alig mertek nyilvánítani. Így az unitáriusok egy része titokban meg nem engedett tanokhoz ragaszkodott; más részük ekkor már nem is volt unitárius, hanem a teljességgel eltiltott zsidózók vagy szombatosok szektájába tartozott. Ezek a Dávid Ferenc-féle unitáriusokból ágaztak ki, mint egykorú író helyesen felismerte: „két vallás lőn az egyből, arianus (azaz unitárius) és szombatos”, alapítójuk Eössi András gazdag székely úr volt, aki még János Zsigmonddal együtt lett unitárius, s tankölteményekben hirdette, hogy a négy recipiált vallás a hamis, – „megtaláltuk az igazságot!”, – kiáltotta. Az új tant az 1595-i országgyűlés, s azóta minden fejedelem elítélte, de titokban tovább fejlődött Eössi fogadott fia, Péchy Simon támogatásával, aki nemcsak tapasztalt politikus és államférfiú volt, hanem a zsidó nyelv és a héber tudományok nagy tudósa; ezekben a Földközi-tenger partjain végzett nagy utazása alatt, zsidókkal érintkezve, tökéletesíté magát. Bethlen Gábor alatt kancellár, s bár fejedelme a Habsburg-párti magyarokkal való tárgyalásai miatt 1621-ben elfogatta, 1624-ben, a többnyire unitárius kolozsváriak kezességére kieresztette, s ettől kezdve szenterzsébeti birtokán írta a talmud, valamint rabbinikus iratok alapján készült könyveit. Sokat vett át a Bethlentől beeresztett spanyol zsidók szefárdi ritusából; hívei a szombati napot ünnepelték, disznóhúst nem ettek, húsvétkor kovásztalan pogácsával éltek, s a zsidó hitet a tőle készített ima- és szertartáskönyv szerint gyakorolták. Az 1618-i országgyűlés, Bethlen propoziciójára személy- és birtokbüntetéssel fenyegette őket, Péchy nem is mert nyíltan fellépni csak Bethlen halála után, amikor birtokairól az unitárius lelkészeket elűzte. De Bethlen utóda, I. Rákóczi György nem állott meg a fenyegetésnél; ő a szombatosokkal együtt az unitáriusokat is sújtani akarta, akikről azt hitte, hogy hitfelüknek, a portán élő trónkövetelő Székely Mózesnek párthívei. Miután Ravius Mátyás kolozsvári szász unitárius lelkész a magyar unitáriusok püspökét, Beke Dánielt innovációval vádolta meg, hogy t. i. elhagyta az 1579-i országgyűléstől megengedett unitárius tant, az 1638-i országgyűlés vizsgáló bizottságot küldött ki annak megállapítására, mi igaz ebben. Ilymódon indult meg a szombatosok tragédiája, akiknek most vallást kellett tenniök, ragaszkodnak-e az 1579-i hitvalláshoz mely már az unitáriusok nagy részének sem felelt meg, annál kevésbbé őnekik, ellenkező esetben az 1618-i és 1622-i országgyűlési végzések szerint notapör alá kerültek. A kolozsvári unitáriusok megijedtek és elfogadták Rákóczi feltételeit, aki Kolozsvárba mindenképen be akarta vinni a saját vallását; a nagy- és kistanács egynegyedébe kálvinistákat választottak és beleegyeztek, hogy négyévenkint ezekből legyen a bíró, s nekik templomot és templomhelyet is adtak. A dési complanatión pedig, a fejedelem elnöklete alatt, elismerték az 1579-i hitvallást, és hogy „Jézus Krisztust isteni tisztelettel imádják és directe segítségül hívják”, valamint hogy a keresztelést az Atya, Fiú és Szentlélek nevében végzik. Rosszabbul jártak a szombatosként leleplezett unitáriusok. Ezek vizsgálóbizottság elé kerültek, tehát vallási ügyben állami hatóság kezébe és ez a dési bíróság többszázat közülök börtönre ítélt; százankint-százötvenenkint vitték őket egy-egy fejedelmi várba, ahol nehéz várépítő munkára fogva, az orthodox, azaz kálvinista papok tanításainak hatása alatt mindnyájan megjavultak és visszatérvén a kálvinista egyházba, szabadon bocsáttattak. Azok azonban, akik az unitárius tan szentháromságához ragaszkodtak, Krisztuskáromlásért megpálcázásban részesültek, s közülök egy, Thoroczkai Máté püspök fia, János, foglalkozása szerint ötvös, halálbüntetésben; őt a hatóság cigányok által megköveztette. A vezető főurak hasonlóképen fő- és jószágvesztésben marasztaltattak el, így Péchy és rokonsága, közte Kornis- és Kendeffy-leányok is, azonban vagyonuk fejében mind kegyelmet kaptak, Péchy a börtönből kezesség mellett szabadult, távolabbi rokonai 12.000 forintig kezeskedtek érte Rákóczinak, aki a szenterzsébeti házat néhány részbirtokkal és hetven jobbággyal visszaadta neki, élete fogytáig, ezer tallér lefizetése ellenében. A szombatosok ettől kezdve nem játszanak szerepet, egy-két faluban mint titkos szekta vegetálnak, szegény jobbágyok közt; és ezt az eredményt elénk idézve, elmondhatjuk, hogy a magyar területen soha, egyetlen vallási gyülekezetet sem sikerült állami eszközökkel oly eredményesen letörni, mint őket az erdélyi fejedelemségnek.

De a szombatosokkal együtt az unitáriusok is halálos sebet kaptak, melyből soha többé nem épültek ki. A dési complanatio hitelveiket kötötte meg olyan irányban, mely tulajdonképen ellenkezett az ő régi tanaikkal, azokkal, melyek nekik eddig biztos elterjedést és népszerűséget szereztek. Rákóczi óta azonban nemcsak nem terjeszkednek többé, hanem területileg is visszaszorulnak. Már Bethlen Gábor sikerrel lépett fel ellenük, amikor püspöke, Keserűi Dayka János által háromszéki és udvarhelyi gyülekezeteikből, ahol régi szokás szerint együtt éltek kálvinistákkal, kiűzte papjaikat, templomaikat elvette és a megmaradt unitáriusokat: egyszerűen alárendelte a kálvinista lelkészeknek és a püspök joghatóságának. Ezek az unitárius gyülekezetek csak a protestáns erdélyi fejedelemség bukása után, 1693-ban tudtak az orthodox fennhatóság alól szabadulni. Unitárius adatok szerint 62 község szenvedte ekkor Keserűi Dayka Jánosnak fegyveres erőtől kísért vizitációját, kálvinista hagyományok csak 8–10 faluról tudnak. Kétségtelen azonban, hogy a kálvinista állami hatalom ez esetben nem respektálta a recepta religió-rendszer azon alapelvét, hogy a „szokott helyeken” mindegyik félnek szabad a vallásgyakorlata; a dési complanatio azután teljessé tette az unitáriusok alávetését, akikben ettől kezdve még élénkebben élt az elnyomott szekták gyűlölete elnyomóik, a kálvinista államhatalom ellen.

Mindezt azonban az államhatalom teljes jóhiszeműséggel végezte, azon meggyőződésből, hogy a fejedelemnek Isten előtti kötelessége az ő vallását, a helvét hitvallást védeni és terjeszteni, s alattvalói lelki üdvéről gondoskodni. Rákóczi püspöke, Geleji Katona István, vastag köteteket írván az unitárius vallás ellen, teljes hitbuzgósággal mutatja ki, hogy az eretnekek ellen joga és kötelessége az államfőnek fellépni. Szabad akaratukra sem hivatkozhatnak: „Nem vehetnek azért az Istennek decretumából az eretnekek magoknak semmi mentségre való okot”, s helyesen járt el Dávid követői ellen Bethlen Gábor: „ennek a veszedelmes szektának ez hazából való kiirtásában a dícséretes emlékezetű Bethlen Gábor fejedelem urunk őfelsége, az ő Istenhez és annak igaz tiszteletéhez szokott kegyessége szerént, szorgalmatosan ügyekezett, s nem akarván azt tovább, sok lelkeknek kárhozatjokra, országában szenvednie, annak követőit a nemes országgal együtt az ittvaló fejérvári gyűlésben anno Christi 1618 megszentenciázá”, amire Dávid gonosz követői blandratistáknak jelentették ki magukat, így akarva szabadulni, de sikertelenül, mert „ez rút confessiót boldogult kegyelmes urunk tollálni akarván, az egész székelységet, kiváltképen Háromszéket, üdvözült Keserűi János, akkori orthodoxus püspök és melléje adatott brachium által, az ellenkezőknek nagy méreg boszuságokra, megcirkáltatá és feltalálá, hogy sok szép rakott ecclesiák és bő népű roppant helyek, amelyeket a Christus istenségét tagadó hitetők elfoglaltak volt, a mi igaz keresztyén (református) vallásunkon voltak és azok, mint ólálkodva járó farkasok, közülök kiűzetvén, közikben keresztyén lelkipásztorok rendeltetének és ismét az ő lelki anyjoknak, az igaz Ecclesiának, kebelében visszatérének. Ez istenes úton, módon számtalan sok lelkek a kárhozatból kiragadtatának és az ecclesiák igen megszaporodának, s a tévelygőknek pedig gyülekezetik meghiúsodának”. Ugyanaz a XVII. századi tipikus gondolkodás ez, mely a vallási kényszert, a saját vallás fenntartásának és terjesztésének kötelességét a Habsburgoknak ép úgy lelkére köti, mint a lutheránus szász vagy svéd fejedelmeknek, s a brachium alkalmazása, az eretnekség és „rút confessiók” tollálásának, kiirtásának szándéka bizonyára nem specialitásai Bethlen és Rákóczi fejedelemségének, de viszont az ő protestáns államkoncepciójuknak lényeges részét teszik.

Ugyanez a gondolat jelentkezik azon állandó törekvésükben is, hogy a görög keleti oláhokat egyházszervezetileg is alárendeljék a kálvinizmusnak, valamint a ruthén görög keletiekkel és katholikusokkal szemben való magatartásukban. Rákóczi György mindent megtesz magyarországi birtokán a ruthének katholikus uniója ellen: az unionista püspököt, Taraszovics Bazilt elfogatja és éveken át fogságban tartja. Döntőleg nyúl be saját egyháza ügyeibe, az ő egyéni akarata és hite akadályozza meg az angol presbyterianizmus elterjedését, mely tannak a külföldről hazajött ifjabb papi nemzedék körében sok híve volt, s a Sárospatakon lakó Lorántffy Zsuzsánna, a református egyháznak szeretetteljes jótevője is hozzá csatlakozott udvari papjaival, így a nagy szónoki erejű Medgyesi Pállal együtt. Maga Katona István is eleinte a presbyterianus tan szellemében való kompromisszumra gondolt, de 1646-i enyedi zsinati, ez irányú határozatait utóbb, a szatmári zsinaton elejti, miután a fejedelem vele négyszem közt beszélt. Ez a zsinat Rákóczi elnöklete alatt a presbyterianizmus helyett a püspöki egyház mellett dönt, sőt a tiszáninneni területre új püspökség felállítását mondja ki; a puritánus nevet, mint botrányosat, eltiltja és konfiskáció, és még súlyosabb büntetés terhe alatt behozza minden nyomdatermékre nézve az előzetes cenzurát; végül csak azoknak engedi meg, hogy külföldre menjenek tanulni, akik reverzálist adnak, hogy nem lesznek eretnekek, azaz presbyterianusok. Ez utóbbiak tanait a Gelejitől összeállított, s Rákóczitól 1649-ben jóváhagyott kánonok végkép félretolták; az erdélyi kálvinizmus, a fejedelmi hatalom hatása alatt ekkor kapja episcopális formáját, mely őt az akkorbeli nyugati testvéregyházaktól megkülönbözteti. Hogy a fejedelem nem akart puritanizmust és hogy I. Károly kivégzése e tekintetben elrettentő hatással volt reá, ez érthető, viszont az erdélyi fejedelmi hatalom természetéből azt is tudjuk, hogy a fejedelem akaratának érvényesülnie kellett. De végül is az akkori magyar társadalmi felfogás sem kedvezett presbyteriumok felállításának, melyekben a község, jobbágy és nemes vegyesen ügyelt volna fel az egyházi dolgokra. A vitában az egyik érv így hangzott: „Jobbágyink lennének a mi intőink; ami nagyobb, ők lennének az ecclésián biráink, s azok után kellene nékünk somfordálnunk. Az jobbágy presbyter az urának vétkét az presbyteriumban találná bémondani, az urat intenék meg vagy prédikálnák ki érette, az úr jobbágy-presbyter uramat fogatná elő s bántatna úgy véle, hogy más is tanulna rajta, – sok rút zűrzavar jőne ebből ki.” Valóban, a Verbőczitől megfogalmazott nemesi felfogás nemcsak a katholikus restauráció útjait szabta meg a kegyúri jog dolgában, hanem a kálvinizmusnak is determinálta episcopális fejlődését és útjából olyan kitűnő híveit, minő Medgyesi Pál és Apácai Csere János volt, könyörtelenül félretolta.

A katholikus vallás viszonyaira elég lesz néhány szóval rámutatnunk. Ez bármily veszedelmes terjeszkedési energiákkal bírt is a restauráció korában, azok ellen az eddigi rendszer elég védelmet tudott nyujtani. Izabellától kezdve nincs püspöke a katholicizmusnak, nincs tehát papszentelés sem, külföldről papot nem eresztenek be, egyedül Csikszékben vegetálnak a ferencesek, akik magukra hagyatva minden egyházi szellemet nélkülöznek, házasságban élnek és nem házas esperest el sem akarnak fogadni. Bethlen Gábor ugyan, politikából, Carafa nunciusnak kedvébe járván, vikáriust engedélyez nekik, akit utána is a protestáns fejedelem nevez ki, s aki ha rendkívüli felhatalmazással papot szentel, ezt a működését az állami hatalom eltiltja. Így az egyház legföllebb csak vegetálhatott, régi hatalma visszaszerzésére semmikép sem gondolhatott. Megkötötte őt a recepta religio rendszer helyi rendelkezése is: a katholikus vallásgyakorlat a „szokott helyeken” kívül nem terjedhetett, sőt időnkint még ezeken is eltiltották, így az 1610. törvénnyel. Tehát a katholikus vallásgyakorlatot korlátozó régi, 1564. és 1566. törvények szelleme tovább élt, sőt néha még szigorított formában. Még a megengedett helyeken is, minő volt Udvarhely, rendkívüli nehézségekbe került a templomtartás, sőt a század első felében kifejlődött magángyakorlat is folyton veszélyeztetve volt. 1630-ban kimondják, hogy ahol „egy recipiált vallásnak nincs gyakorlata, ott betegek gyóntatására és szükség esetén keresztelésre” szabad a katholikus papnak bemennie. A katholikusok panaszaikat minden országgyűlésen beterjesztik, de ott nem intézik el; I. Rákóczi György 1640-ben azt válaszolja nekik, hogy „az országnak vadnak articulusi, ahhoz tartsák magokat”, s nem is tudja, kitől volna bántódásuk; Apafi 1665-ben inti őket „ne válogassanak templomban”, s amit az ország articulusa meg nem határozott, az ő sem adhatja meg, mert ő „magától nem nyúlhat articulusaik bontogatásához és variálásához”. Törvények, unio, oklevelek és kondiciók pedig mindegyre megújítják a vallásgyakorlat szabadságát a „szokott helyeken”, 1649-ben világosan kimondják, hogy „ahol penig valamelyik religio eddig nem exerceáltatott, ennek utána is ne exerceáltassék”. Ehhez képest a katholikusok Várad eleste után, mikor a hódoltság Kolozsvárig terjed, hiába követelik kolosmonostori iskolájuknak és templomuknak Kolozsvárra helyezését azzal, hogy ott kinn nincsenek a török elől biztonságban; ezt a fejedelemség bukásáig sem kapják meg. 1670-ben Apafi úgy utasítja el őket, hogy kérésük tárgyalása elől ebédelni megy, azalatt gyorsan összeállíttatja az országgyűlési articulusokat és ebédjét a szokottnál hosszabbra húzza, nehogy a katholikusok panaszukkal hozzá jöhessenek.

Ilyen körülmények közt a katholikusok is elnyomatva érezték magukat, s ezen nem segített a barátságos bánásmód, melyet főuraik a fejedelmek részéről tapasztaltak. Bethlen Gábor még néhány jezsuitát is beengedett Karánsebesre, de mint II. Rákóczi György utólag mondotta, csak politikai okokból, hogy „ezáltal a hazafiak közt pártokat mozgasson”. A Rákócziak és Apafi alatt fontosabb ügyek tárgyalásából rendesen kizárattak, a külpolitikában nem volt befolyásuk, s mikor egyszer II. Rákóczi György környezetében a svéd követ látogatásakor csak a katholikus Mikes Mihály kancellár van jelen, a fejedelem elhalasztja a tárgyalást, hogy „gyanun felüli minisztereivel” megbeszélhesse a dolgot. A recepta religio rendszere mind világosabban a protestáns fejedelemség és a kálvinista egyház uralmának fenntartására szolgált: 1652-ben a kiskorú I. Rákóczi Ferenc fejedelmi kondicióiba belekerült, hogy ha eltérne a kálvinista vallástól, a rendek a hűségeskű alól feloldoztatnak; a katholikusok hiába mondták, hogy az ország vegyes vallású, és a katholikusokat nem volna szabad kizárni a fejedelemségből.

A helyzet 1690 után, a Habsburg-ház uralma alá került Erdélyben, megváltozott: a fejedelmi hatalom katholikussá lévén, az ő hitfelei próbálták meg a saját hitük uralmának biztosítását. Kálvinisták és katholikusok egyképen hatása alatt állottak az állam és vallás akkori összefüggésének, s erre támaszkodva, mindkét fél minden lehető és szükséges eszközt igénybe vett a saját hite érdekében; – ez a XVII. század vallásügyi fejlődésének kendőzetlen, a tényeknek megfelelő eredménye.