A tizenhetedik század
Írta Szekfű Gyula

Föld és népe a török hódítás korában.

A talajviszonyok változása.

A török korszak hatása a talajviszonyokra. Növény-földrajzi és klimabeli változások. Az alföldi puszta kifejlőben. A Duna kiöntései. A dunántúli puszta: a bozót. Szikes, homokos, vizes területek. A környező felföldek. A Dunántúl és a Kisalföld talajviszonyai. A Morbus Hungaricus. A magyar nép akklimatizálódása.

Az utazó, kit hivatalának keserves kötelességei Magyarország területén visznek át a XVI. vagy XVII. században, ha még oly közömbös is lelkében a magyar sors iránt, sajnálkozás nélkül nem tudja megtenni útját. Diplomaták és hadvezérek csak úgy, mint kíséretükben járó papok és orvosok megdöbbenve észlelik a pusztulás szörnyű mértékét, melynek benyomásától nem tudnak szabadulni. Az az ország, mely Mohács előtt paradicsomnak tűnt fel idegenek előtt, a török hódítás századaiban csak sajnálkozás tárgya: elpusztult, tönkretett vidék, melyet az utas nem egyszer temetőnek nevez.

Ez idegenek nem tévedtek: a török korszaknak magyar tája lényegesen más vonásokat mutat, mint a XV. században, s ezek az új vonások, a háború és idegen uralom következései, együttvéve a magyar föld és a rajta lakó nép példátlan elhanyatlásának jelei.

Mert nemcsak az emberek, hanem a föld is, melyen járnak, a talaj is, melynek terményeiből táplálják magukat, ki van téve az emberi történet folyamán előhaladásnak, javulásnak és visszafejlődésnek, vigasztalan dekadenciának. Aminthogy a magyar honfoglalás és Szent István társadalomrendező munkája nyomán addig elhagyatott vadon területek a kor színvonalának megfelelő mezőgazdasági kultúra alá vétettek, s ezzel az őstermészet, melynek arcán a korábbi lakók, húnok, avarok uralma nyomokat nem hagyott, most maga is emberivé szelídült: talaj és ember ez egymáshoz hajlása adta meg a lehetőségét annak, hogy a négy folyó hazájában, a Kárpátok félkörében európai kultúra álljon elő. A talajt az ember, a magyarság tette vadonból emberivé, akarattal, gondolattal, munkával; most pedig, amikor e magyar akarat megtörik, szellem és munka kimerül, kiszorul az idegen kézre esett területről, a föld maga is visszaesik korábbi állapotába, újra műveletlen vadonná változik.

A magyar földnek ez elvadulása a török hódoltság területén már a XVI. század közepén megállapítható. Egyenes következése annak, hogy Győr–Buda–Debrecen vonalától délre a magyar lakosság kipusztult, s nem lévén többé emberkéz, mely a falvak határait évről-évre megművelje, az úthálózatot fenntartsa, átvette uralmát a Természet, mely most ismét az embertől függetlenül, emberi célokra nem hajtva termelte ki a maga új növényvilágát, sőt klimatologikus változásait is. Áll ez különösen a Nagy-Magyar-Alföldre, ahol régebben, leszámítva a kún puszták vidékét, falu falu mellett állott, s ahol a középkor kezdetének erdős-lápos jellege, éppen az emberi ész és szorgalom támogatásával, mindeddig még megmaradt. Tudjuk, hogy a terjedő magyar telepedéssel kapcsolatban a Duna-Tisza és a Tisza-Maros vidékén e túlsok erdő egy része már kipusztult: a sűrűn egymás mellett ült falvak és mezővárosok lakói egyrészt legelő miatt, másrészt már szántóföld céljaira is kivágták vagy felgyujtották a határuk belső részein levő erdőket; mindet azonban nem tudták kiirtani. A középkor második felében így állott elő az alföldi tájkép, melyet azóta sem lehetett többé elővarázsolni: sűrűn egymás mellett magyar telepek, melyeknek román és gótikus templomtornyai kifehérlettek a környező zöld mezőből és a távolabbi zöld erdők közül. Erdő még mindig volt annyi, hogy a humidus éghajlat megmaradjon, s ne adja át helyét a tipikusan pusztai, szaharai szárazságnak.

Ez a változás a török hódítás következményeként állott elő. A falvak elpusztultak, ember és háziállat elhagyta a tájékot, futva menekülve, vagy török rabságban. Látni fogjuk, hogy huszonöt-harminc falu helyén egyetlen emberi település, közepes lakosságú város maradt, melynek néhány ezer lakója 2–300.000 holdat, azaz lakatlan pusztát mondhatott immár magáénak. Az ember távoztával megkezdődött a füvek uralma, a talaj begyepesedett, itt elhomokosodott, ott elszikesedett; az Alföld egy nagy ugarrá vált, melynek a megmaradt erdők nem tudtak többé elegendő nedvességet szolgáltatni; a páratartalom fogytával újra megjelent tehát a puszta, melyet a régi századok magyarjai örökre száműzni véltek a magyar földről. De ez a puszta csak most lett igazán puszta: nem a honfoglalás korának fűben és vízben gazdag ősvadonja, hanem tipikus „pontusi” puszta, másodlagos, emberkéz formálta, azaz emberpusztítástól létrehozott kultúrformáció, melyben itt szikes, ott homokos, másutt gyepes területek sorakoznak egymás mellé, s fa és víz és emberlakások helyett legfeljebb törpeerdőt tud magából kitermelni. Ezen az aridussá vált klímájú pusztaságon a mezőgazdasági üzem régi fajtái is elhanyatlottak, s mint látni fogjuk, földművelés helyett állattenyésztés és ennek is a legprimitívebb fajtája, az istállónélküli, ridegmarhatartás nyujtott a megfogyott számú lakosságnak táplálékot.

Az Alföld pusztajellege, pusztai növényzete, pusztai száraz éghajlata, melyben forró hőségek kemény hidegekkel változnak, fátlansága, víznélkülisége mind a török korszak terméke, tehát a török hódítás következménye. Ugyanezen ok más vidéken, más geológiai és növényföldrajzi előzmények után másként hatott; de a korábbi kultúrviszonyokhoz képest ott is hanyatlást, pusztulást hozott magával. A császárnak és magyar királynak követei Komáromtól Nándorfejérvárig dunai hajókon úsztattak le, s e hosszú utazás unalmai közt elég idejük maradt a partokat megfigyelni. A hajózást a Csepelszigettől lefelé igen megnehezítette a sok Dunaág, melyek szabályozatlanságukban a hajósok ügyességét próbára tették: sekélyes helyek, zátonyok szorították keskenyre a hajózható vizet, s ebben is fatörzsek, örvények leskelődtek. A kiöntések közt szigetek, rajtuk ősi vadságban élő erdők. Emberi lakóhelynek nyoma sincs, az utasok első és uralkodó benyomása a borzasztó magányosság, az elhagyatottság érzete. Horror és tristis facies és solitudines horridae a jelzői az elhagyott vidék „szomorú”, „borzasztó” arcának, s e jelzőkkel nemcsak a dunai utazók leírásában találkozunk; a Dunántúlnak ma oly kies vidékei, a Balatontól délre és keletre, hasonló képet nyujtanak. Jellemző a török hódítására, hogy a déli Dunántúl viszonyai egyenes folytatását képezik a Duna-Szávától délre élő balkáni viszonyoknak: a lovon vagy tengelyen járó utas észre sem veszi, hogy Magyarországból átkerült a Balkán-félszigetre, mindenütt ugyanazon égetés, pusztítás, elhagyatottság képe. Tolna körül a XVI. század közepén minden leégett és puszta; Bánmonostora: egykor kedves hely, ma elpusztítva, lakatlan, üres; a Duna-Száva vonalán régi kultúrának nyomai, valamikor a domboldalokon szántók, szőlők terültek el, ma minden puszta és műveletlen. És az emberi, itt mindenütt magyar kultúra nyomait már majdnem elfödte, alig felismerhetővé tette az újonnan felburjánzó vad növényzet, melyet az utasok egyhangúlag bozótnak jellemeznek. A Duna jobbpartján „tövisbokor” nőtt be mezőt, szántóföldet, szőlőt; veprium horror, verwachsen, Heide a kifejezések, melyek latin és német útleírásokban Tolnától délre, a Balkánba bemenet a tájék jellegét meghatározzák. Pécstől délre, Eszék és Dárda vidékén oly nagy a fű, hogy egész hadcsapatok elbújhatnak benne, a Szerémség tiszta „Heide”, egyenes sík puszta, benőve bozóttal, melynek egyhangúságát csak még szomorúbbá teszik elhagyott, leégett, már begyepesedő faluhelyek, vidám szőlőknek, szántóföldeknek itt-ott felbukkanó nyomai.

Ezek a megfigyelések a XVI. század közepét jellemzik, tehát már ekkorra kész volt a puszta, a Heide, az a fogalom, mely azután a legújabb időkig felbonthatatlanul összefüggött Nyugatnak Magyarországról alkotott képzeteivel. Ezek a képek a török pusztítás csodálatos intenzitását mutatják: 25–30 esztendő elég volt, hogy a magyar táj képét, a föld felszínét és a talajviszonyokat gyökeresen felforgassa. Utóbb, az ötvenes évektől a tizenötéves háborúig sokkal rövidebb idő folyt le, semhogy a török korszakot ilykép bevezető első nagy pusztulás bármikép is jóvátehető lett volna. A század második felében, a háborút megelőzőleg csakugyan hasonló megfigyelések állanak rendelkezésünkre, a Dunántúl és a Szerémség széles területei ekkor is „Heide” még, rajta csupa szétrombolt falu és kastélyrom, épület sehol, úgyhogy a karavánokban járó emberek a pusztán kénytelenek éjtszakázni. A tizenötéves háború a pusztítást csak még súlyosabbá tette, s egyúttal területi mértékét is kibővítette: Budától északra, keletre eső vidékek, a Tisza-Kőrös-Szamos szöge ekkor váltak hasonlóképen lakatlanná. A puszta, fű, tövisbokor könyörtelenül tovább ette magát a magyar mezőgazdaság talajába, s a következő XVII. századra már készen volt a magyar puszta, mint gazdasági alakulat, melyet területileg itt-ott megpróbált ugyan még a török földesúr is visszaszorítani, de nagyobb eredmény nélkül.

Az Alföld homokos, szikes, vízszegény pusztajellege, a dunántúli vidék lakatlan bozót volta kiegészül egy harmadik tájfajtával, s ez a mocsár, ingovány, vadvizek, szabályozatlan folyók állandó kiöntéseit feltüntető területek. Ma már tudjuk, hogy a középkor is sokhelyütt megtartotta azon vizes, mocsaras, lápos jellegét az országnak, mely a honfoglalás korában megvolt, s így a magyarságra is átszállott. A középkor okleveleiben folyton patakokkal, vizekkel, halastavakkal találkozunk, melyeket ma hiába keresnénk a térképen. Ezek a vizek azonban lakott telepek igájában voltak, az ember meghódította és folytonosan kihasználta őket, a halastavak gondozásban állottak és mindegyik mellett ott laktak az emberek, akik a halgazdaságot kihasználták s ez magánjogilag kötelességük is volt. A török korszakban itt is elhagyja a földet a dolgok értelmes szabályozója, az ember, a vizek úr nélkül terjeszkednek, s versenyt falják fel a homokkal, a szikesekkel, a bozóttal, a korábban emberi lakhelyeket, a mezőgazdasági kultúra helyeit. A szabályozatlan vizek uralma ilymódon kisebbíti a magyarság lakhelyeit még azon túl is, hogy az Alföldön és a Dunántúl a két említett formáció, puszta és vadonbozót terpeszkednek szét. A Tisza felső folyásának mellékfolyói állandó árterülettel bírnak, mely alig fogható többé e korban az eke alá; a Bodrogköz csupa víz, sőt a Rákócziak nagy munkácsi és szentmiklósi uradalmainak is nagy csapása az árvíz, mellyel emberi kéz nem bír többé. De a Szamos és Kőrös folyóvidéke is egészen más képet mutat, mint manapság. A hegyek karéjából a magyar síkra kilépő folyók lomha vizeikkel csakhamar megállanak, tavakká szélesülnek, s ahol ma a szemtermelő mezőgazdaság legjobb földjei terülnek el, ott az állóvizekben magányos halászok gyakorolják ősi mesterségüket és a ma tipikusan szárazföldi, vizi tájképnek akkori lakossága csónakon kénytelen a szomszéd városba utazni. Így terjed Sarkadtól Gyuláig síkvíz, melyet később a „megmérhetetlen sarkadi tónak” emlegetnek, s ezen át folyik némely térkép szerint a Fekete-, de a Fehér-Körös is. Nagyszalonta, a XVI. században igen kis község, erdők és ma már ismeretlen négy folyó közt fekszik, mocsaras vidéken, hozzáférhetetlenül; a nagy utak, Aradról Váradra, Gyuláról Váradra, a XVII. században is kénytelenek elkerülni. Békés és Doboz községek lakói, mikor a békési bég határigazítás miatt egybehozza őket, hajókon találkoznak, a terület erdőből, halászó vizekből, nádtermő helyekből áll. Hasonlóképen vizen át történik a közlekedés Csaba, Gyula, Békés között, hol ma tanyák közt nyoma sincs a víznek: a sásos réteken át csónakon járnak, a Körös vizei, s velük összefüggő megszámlálhatatlan ér árasztja el az egész szarvasi síkságot, s így érthető, hogy az ecsedi lápon, az alibunári mocsárvidéken kívül a Tisza felső folyásától, a Bodrogköztől kezdve szinte megszakítás nélkül húzódik le délnek, az országhatár, az Alduna felé ez a vizi övezet, mely kelet felé csatlakozik az Alföld homokos, puszta vidékeihez. A víz azután siet kitermelni a maga sajátos állatvilágát: szúnyog, béka, vizimadár, farkas lakik a ma búzatermő síkságon, az állóvizek kigőzölgéseiből állandó mocsárlázak törnek elő, a lakosság, ha újonnan próbálják a falvakat betelepíteni, tavasszal lázakkal küzd, s a pokolvar lokálisan éppúgy uralkodik akkor, mint manapság a víztelen, már pusztajellegű tanyaterületeken a tüdővész.

A kecskeméti pusztáról, amint ez a török korszak után megjelenik, ma már a néprajzi kutatás eredményeként világos képünk van: víz, láp, homokbucka, törpenövényzet alkotják e kép egyes vonásait, s a nép nyelvében különböző, ma már többé-kevésbbé kiveszett kifejezések élesen elhatárolják e pusztai táj jellegzetes részeit. Vízeres laposok, tocsogós kelők, haragoszöld sömjékek, szénás szittyók, zsombékos turjányok, szíksós bogárzótavak, ragyás vakszíkek, gyöpös szigetek, kopár siványok, hegyes-völgyes buckák, ezeken a pusztai növények, nyárjasok, borovicskák, sefű-sefa-félék, a homokon királydinnyék, s ökörfarkkórók, a mezőn ördögszekér, mit a szél hajt, a siványokon árvalányhaj, hozzá a jellegzetes fauna: a nádasokban rókák, sasok, bíbicek, vízicsibék, gémek, gólyák, vadgalambok: ezek adták meg a kecskeméti pusztának pusztajellegét, mielőtt azt tanyarendszerek, kisbérletekkel, munka alá vonták volna. Képzeljük el ezt a pusztát az Alföld széles vidékein, s képzeljük el ez aránylag szelíd, mert legalább ridegmarhatartásra alkalmas pusztajelleget sokszorosan elvadítva: lakatlan pusztává, feneketlen lápos mocsárrá, mérhetetlen tavakká, s csak így kapjuk meg a török korszakbeli Magyarország azon területeinek képét, amelyeket korábban, a török hódítás előtt, a magyar kultúra évszázadokon át megmunkált.

Az Alföldön nincs ezeréves puszta, az Alföldet pusztává csak a török hódítás tette, pusztai jellegét a XVI. század mutatja először.

Az ország többi részén a talajviszonyok nem mentek át hasonló végzetes változáson. A Duna és Tisza mellől északra és keletre kisugárzó török hatalom elől a keresztény lakosság a Kárpátok hegyes vidékeibe vonult, Felsőmagyarország, dunántúli nyulványával és Erdély, északi hatalmi körével nemcsak a magyar nemzet politikai életformáit alkotják e két században, hanem egyúttal a telepedés új medencéivé is váltak. A Kisalföld, a Dunántúl, a Kassa körüli völgyek megteltek lakossággal, felszíva a török elől menekülteket, akik nagy tömegekben, egy századnál tovább szinte megszakítás nélkül özönlöttek e nyugalmasabb vidékekre. Így vált lehetővé a Felvidék erdős hegyvidékeinek fokozottabb igénybevétele a mezőgazdaság céljaira, melyhez hasonló processzust az északkeleti felföldön, valamint Erdélyben, magyar és szász földön egyaránt megfigyelhetünk.

Erdőből, felgyújtva vagy kivágva, legelővé vagy szemtermelő majorsággá igen sok vált e korszakban a királyi Magyarország területén, de általános javulásról itt sem beszélhetünk. A folytonos háborúk itt is megtették a magukét: török-magyar háború, tatár-telelés, de még erdélyi fejedelmi támadás után is szinte szabályszerűen jelentkezik az éhhalál, bizonyítékául annak, hogy e hadi mozdulatok nyomán az illető vidéken senki sem aratott. Ily átmeneti csapások mellett egyes, a török szomszédságban fekvő vidékek már mélyrehatóbb változásokon mennek át: a Dunántúlnak Sopron–Szombathely vonalától keletre és délre fekvő részei, a Kisalföld, Érsekújvár körül és előtte, továbbá a török torkában fekvő szlavon-horvát megyék, egészen Körösig és Zágrábig hosszabb ideig tartó háborúkban az Alföld pusztulásához hasonló vígasztalan képet mutatnak. A Dráva és Száva közén a szerémségi bozóthoz Nyugat felé őserdők öve csatlakozik, benne mocsarak, majd vadonszerű legelők, melyekben új, balkáni jövevények ezer- és tízezerszámra legeltetik birkáikat, minden rendezett erdőkultúra lehetetlenné tevőit. Tovább északra a Bakony rengetegei megint emberek nélkül, magukra hagyva terjeszkednek Győr és Buda felé, tőlük délre Székesfejérvár felé és messze azontúl, az állóvizek, mocsarak sárvize uralkodik, északon pedig a Duna ágai, a Rába és Rábca vízhálózata vetélkednek kultúrapusztításban a Tiszával és Kőrössel.

Ezekre a vidékekre: a dunántúli mocsaras területekre, a Duna kiöntéseire a Csallóköztől Budáig, továbbá a Nagyalföld északi részeire, a kecskeméti és kúnpusztáktól felfelé vonatkoznak azon megfigyelések, melyek szerint már a XVI. század második felében is mindezen, korábban a magyar telepedés központi fészkeit alkotó vidékek már annyira egészségtelenek és emberi lakásra alkalmatlanok, mint akár Oláhország dunai vidékei, avagy egyes távoli, tropikus gyarmati országok. Legalább is ez a benyomása az erre járt német orvosoknak, természetvizsgálóknak, akik 1566-tól kezdődőleg folyton, újra és újra megállapítják, hogy elsősorban a Duna és mellékfolyóinak kiöntései miatt az elmocsarasodás nagy léptekkel halad előre, az erdők a mocsarakban elpusztulnak, visszafejlődnek, a talajnedvesség abnormissá lesz, forró napok hideg éjszakákkal váltakoznak s a mocsaras kigőzölgések rosszindulatú lázakat, járványokat termelnek. Az 1566-ban Szigetvár megsegítése helyett Győr körül álldogáló német sereg orvosai mind ezt így látják, mint a tizenötéves török háborúban, majd a felszabadító hadjáratokban ittjártak is. Az idegen zsoldos katonaságot a török fegyveren kívül még nagyobb mértékben pusztítja ez a mocsaras klíma, minek következtében Magyarország a „németek temetője” lesz. A járványok, különböző tifózus lázak közt csakhamar fellép a „magyar betegség”, a „morbus Hungaricus”, melynek legrégibb nyoma 1542-ből van, amikor a Budavár elfoglalására jött, s a pesti mocsarakban táborozó német hadseregnél jelentkezett. Az 1566-i hadjárat után a hazatávozó katonák behurcolták Bécsbe is, ahol nagy halálozást okozott, majd pedig onnan Németországon, Hollandián át Angolországba is átcsapott. A betegség okozóját egykorú megfigyelők egyhangúlag a talajviszonyokban látják: a sok kiöntés, álló víz a Magyarországon ekkor már állandó nyári és őszi nagy hőségben megromlik, egészséges ivóvíz sehol sincs, a katonák romlott halat esznek, rossz bort, rossz vizet isznak; nagy területeken átvonulva sehol élelemre nem találnak, s mikor végre egy-egy lakott telephez közelednek, éhségtől, szomjúságtól hajtva megrohanják, felprédálják azt; a marhát rosszul sülve, félig nyersen falják, ami mind elősegíti e tábori hagymázszerű betegség gyors és halálos terjedését. Ha azonban ilyképen Magyarország megromlott talajviszonyai járványokat okoznak az ittjárt idegen seregekben, viszont ezek a seregek, megfertőztetve e hagymázas lázaktól, maguk is hatalmas kórokozóvá lesznek és egész országrészeket fertőznek meg. A német hadak rendetlensége, táborainak egészségtelensége és piszkos volta állandósította e betegségeket magyar földön, s ha a sereg ki is vonult az országból, kórokozó baktériumai itt maradtak a bennszülött lakosság fertőzésére. A német táborokban 10–15, nem egyszer 20.000 ember is élt együvé zsúfoltan, mindennemű higiénikus berendezés híján, ürülék, hulla, dög mindenfelé, a holttesteket nem ásták el elég mélyen, úgyhogy például az esztergomi új temetőt 1598-ban férgek lepték el. A mocsarak különben maguk is kitermelik férgek és rovarok myriádjait, a szabadban tanyázó katonák ki vannak téve bolha, szúnyog, fülbemászó csípéseinek, békák inváziójának. Nem csoda tehát, hogy az amúgy is maláriás talajviszonyok közt súlyos vérhasok – dysenteria Pannonica – terjednek el, s a „magyar betegség” is ehhez hasonló, kiütéses, foltos hagymáz, mely ellen az akkori higiénikus viszonyok közt alig tudnak az idegenek védekezni. Szerintük a magyar ,,aer” mindennek az oka, az egész földön nincs rosszabb Magyarország levegőjénél.

A valóságban a talajviszonyok ez elvadulását az idegenek sokkal súlyosabban érezték, minta bennszülöttek, a magyar lakosság. Ez utóbbi már a század végén ösztönösen védekezett a mocsárlég, mocsárvíz hatása ellenében, s legalább két generáción át ki lévén téve e káros behatásoknak, életmódjában hozzáalkalmazkodott és szinte már immunissá lett. Mialatt a német zsoldosok mint legyek pusztulnak a magyar betegségben, addig a magyar jobbágylakosság és katonaság alig kapja meg e világosan contagiosus, járványszerű betegséget. A magyarok, s velük a török végvárak őrségei óvatosabbak étel-italban a németeknél, a húst jobban kisütik, a tisztaságra többet adnak, nem rohanják meg az úton előkerülő tócsákat, mint a németek, akik békával teli állóvizekbe, pocsolyákba is befeküsznek, hogy minél többet és gyorsabban ihassanak belőlük; a magyar inkább bőrtömlőt hord magával, teli iható vízzel. Emellett állandó védekezési módja a fokhagymaevés, vizet csak fokhagymára iszik, s általában a magyarnál a hagyma már nem élvezeti, alkalmi cikk, mint az ittjárt németeknél, hanem annyira mindennapi eledel, akárcsak a kenyér. Míg tehát a talajviszonyokban a malária és vele vegyesen fellépő mindennemű hagymázos láz, anyagcserével is összefüggő járvány a megromlott országban szinte endémikussá válik, addig a bennszülött magyarság hozzáedződik e keserves viszonyokhoz és testi erejét, egészségét csorbítatlanul adja át későbbi nemzedékeknek. A borital az, amihez e maláriás világban a magyar köznép, hajdú is mindinkább hozzászokik, a rossz ivóvíz helyett: bor és fokhagyma védelme alatt a magyar katona, az idegen orvosok véleménye szerint, étkezésben nem tart ugyan mértéket, de még sem árt neki.

Nem említjük itt a különböző epidémiákat, pestist, pestisszerű lázakat, vérhast, diphteriát, rosszindulatú anginákat, melyek e két században Európa egész lakosságát könyörtelenül tizedelték: mindezek általános európai bajok, időnkint az ésszerű kultúra legmagasabb fokán álló London lakosságát éppúgy kipusztították, mint Lengyelország vagy Törökország vidékeit. A halálos kimenetelű forró lázak magyar fajtája, a morbus Hungaricus, a lues Pannonica is csak azért érdekel itt bennünket, mert bizonyságot szolgáltat azon végzetes változásokat illetőleg, amelyeken Magyarország talaja, éghajlata, földje néhány évtized alatt keresztülment.

Bármennyire hiányosak is adataink, s bármennyire nehéz, sőt lehetetlen is határozott vonalakkal elhatárolni a térképen a talajromlásnak szikes, homokos, mocsaras, pusztaszerű formáit, politikai történetünkkel kapcsolatban teljes bizonyossággal megállapíthatjuk, hogy itt a nyugati és középeurópai történetben szinte páratlan eseménnyel állunk szemben. Szó sincs róla: a történtek összefüggését tekintve, nem a természet győzte le az embert, hanem az ember maga adott át a természet vad játékának egy régi, százados munkával kultúrált területet. Kelet és Nyugat küzdelmében a rabszolgatartó török állam ragadván magához a győzelmet, a magyarság európai civilizációjának nyomai is kipusztultak, s helyükön a talajviszonyok fentírt változásai következtében kultúrától mentes, kultúraellenes puszta terjedt szét. Az embernek pedig újra meg kellett kezdenie a harcot a természet e szabályozatlan s romboló erejével szemben, s ha ma anyagi kultúránk kifejlődésének nehézségein töprengünk, ha Alföldünk szaharai hőségét, átmenetnélküli klímáját, szikes területeit, nehezen javítható homokbuckáit és alig szabályozható vízereinket számbavesszük, mint egyúttal szellemi emelkedésünk akadályait is: akkor ne a természetet okoljuk, hanem ezt a két századot, mely a török elleni védelem állandóságában a magyar kultúrával együtt a magyar klímát, a magyar földet és talajt is, széles területeken, többé alig javíthatóan megrontotta.