Utószó*

Túlzás nélkül nevezhetjük a művészet csodájának azt a tagadhatatlan tényt, hogy Pázmány Péter, „a magyar próza atyja” ma is – négy évszázad távolából – mély és maradandó esztétikai élménnyel képes megajándékozni figyelmes, a régi magyar irodalom és műveltség iránt fogékony olvasóját.

Monumentális életműve belső feszültségekkel van tele: egyházszervező, politikus, egyetemalapító, író egy személyben; olyan író, aki minden sorát irodalmon kívüli célok szolgálatába állította és azt vallotta: „Nekünk nem hímes szók, hanem erős valóságok kellenek.”

Bár neki köszönhetjük a világirodalom legkiválóbb aszketikus művének: Kempis Tamás Krisztus követése című munkájának mesteri magyar nyelvű fordítását; mi sem állt tőle távolabb, mint az aszkézis. Kedvelte a fényt, a pompát: ezüst tálból evett, ezüst serlegből itta a tokaji bort, és vendégei számára is ezüsttel szeretett teríttetni. Amikor követként Rómában járt, olyan pompa volt körülötte, hogy azt gondolták: Pázmány Péter szolgái magyar mágnások.

Erős hatalomvágy élt benne, akart és tudott uralkodni. Igen heves (natura cholerica) természetét a rendi fegyelem és szüntelen személyes erőfeszítései az évek során mérsékelték. Tudott nagyon kedves és behízelgő lenni, jó humora volt: tudott és szeretett tréfálkozni. Társadalmi helyzete és személyes kiválósága révén, ahol ő megjelent, mindenütt első volt a király után. És ezt az elsőségét mindig is féltékenyen igyekezett megőrizni. Egy alkalommal a királyi lakomára előbb érkezett és előkelőbb helyre ült, mint Thurzó Szaniszló, a nádor. A nádor ezt sérelmezte és a királyhoz fordult elégtételért. A király úgy nyilatkozott, hogy ez az eset semmiképpen sem lehet a nádori méltóság hátrányára: Thurzó megbékült, de Pázmány megsértődött; és azzal fenyegetőzött, hogy kilép a királyi tanácsból, ha elégtételt nem kap. Erre a király azt mondotta, hogy előbbi állásfoglalása nem csorbíthatja az esztergomi érsek jogait. Pázmány ebben megnyugodott, de Thurzó Szaniszlót halálos ellenségévé tette. Ilyesféle vitái Esterházy Miklóssal, a későbbi nádorral is gyakoriak voltak. E viták mögött Pázmánynak az a meggyőződése húzódott meg, hogy Magyarországon a király után a legnagyobb politikai szerep az esztergomi érseket illeti és nem a nádort. Pázmány oly mértékben kivívta ennek elismerését, hogy Bethlen Gábor erdélyi fejedelem, Pázmány legnagyobb politikai ellenfele, majd később számos kérdésben megértő szövetségese, Magyarország királyi helytartójának nevezte.*

Jezsuita volt, de a politikai kérdéseknél nem csupán a vallásra, hanem a hazára is gondolt, és mindig büszke volt magyarságára. Mélyen érintette és nagyon fájt neki, amikor a besztercebányai országgyűlés XXIV. artikulusa a következő szavakkal ítélte el: „Minthogy pedig Pázmány Péter, a jezsuita rendből különféle praktikák által nemrégen az esztergomi érsekségre emeltetvén, annyira átadta magát a pompának és fényűzésnek hogy nem mozdította elő az ország közjavát, hanem megvetvén és háttérbe szorítván a régi dicső családoknak hőseit, elbizakodott és mindent kész volt feláldozni gonosz vágyainak; és minthogy nemcsak azon időben, mióta e méltóságot elnyerte, de azelőtt is, míg a jezsuita rendhez tartozott, irataiban, szavaiban, sőt tetteiben is nyíltan rossz hazafinak bizonyította és nyilvánította magát, úgy, hogy a jelen mozgalomnak ő volt az oka, s e mozgalom kitörésekor gonosz tetteinek öntudata által fölzaklatva, az országból kifutott; és semmit sem mulasztott el, mi az ország veszedelmét elősegíthetné, minek nyilvánvaló bizonyítványa Homonnai Györgyhöz intézett s elfogott levele. Minélfogva mint a közbéke és az ország felháborítója, ezen határozat erejénél fogva, egyhangúlag és az országlakók egyetértésével ezennel örökre száműzetik.” Erre Pázmány önérzetesen így válaszolt: „Lelkiismeretemre mondhatom, soha, sem tettel, sem tollal nem törekedtem az ország romlására. Ha azonban ellenállani a lázadás csekély számú szerzőinek, fölszabadítani szeretett hazámat Bethlen igája alól, védelmezni a törvényes király tekintélyét, visszahelyezni a katolikus egyházat és a klérust régi állapotjába, elhárítani törvényes védelem által a törvénytelen erőszakot; ha mindez Bethlenék szemeiben annyit tesz, mint a haza romlására törni: elismerem, teljes örömmel és igyekezetemmel rajta voltam.”*

A legnagyobb politikai lángelmék tervei, elgondolásai a kor alapvető szükségleteiből fakadnak, cselekvési lehetőségeiket azonban a történelmi helyzet adottságai határozzák meg. A véletlenek és szükségszerűségek bonyolult szövevényében kellett utat találnia Pázmány Péternek is, ha célját elérni, vagy ha ez lehetetlen, megközelíteni akarta. Politikai ideálja pályája kezdetén a katolikus vallás teljes helyreállítása volt, és a tridenti zsinat szellemében mind az egyházszervezés, mind a papnevelés és térítés területén gyors, szinte látványos eredményeket ért el. Később, főként Bethlen sikerei nyomán, be kellett látnia: dédelgetett terve ifjúkori ábrándnak bizonyult.

Pázmány, az európai látókörű államférfi, az egyházi és világi ügyekben egyaránt járatos diplomata, a sokat tapasztalt, sokat megélt ember bölcsességével új utakat keresett. Vallásának megmaradását és további erősödését, gyarapodását csak a Habsburgoktól remélhette. A magyarság fennmaradásának biztosítékát csak Erdélyben láthatta. Mivel az ország egyesítése egy koronás fő alatt Bethlen Gábornak sem sikerült, a török kiűzésére pedig belátható időn belül nincs remény, Pázmány egyensúlyi helyzet kialakítására törekedett Erdély és a királyi Magyarország között. Legyen erős a katolikus királyi Magyarország és álljon minél biztosabb alapokon a protestáns erdélyi fejedelemség. „A protestáns Erdély biztosítéka a magyar szabadságnak, a katolikus Magyarország pedig biztosítása annak, hogy Magyarország szíve katolikus marad.”*

E gondolatmenet helyességét igazolja Kemény János Önéletírásá-nak sokat idézett bekezdése: „Átkozott ember volna, ki titeket arra kísztetne, hogy töröktől elszakadjatok, ellene rugoldozzatok, míg Isten az kereszténységen másképpen nem könyörül; mert ti azoknak torkokban laktok: oda annak okáért adjátok meg, amivel tartoztok; ide tartsatok csak jó corespondentiát [kapcsolatot], mert itt keresztény fejedelemmel van dolgotok, tudniillik római császárral. Adománytok nem kell; az törököt töltsétek adománytokkal; mert noha ím, látod, édes öcsém, nékünk elégséges hitelünk, tekéntetünk van mostan az mi kegyelmes keresztény császárunk előtt, de csak addig durál [tart] az a német nemzet előtt, míglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni [virágzani], azontúl mindjárt contemptusban [megvetettségben] jutván, gallérink alá pökik az német, akár pap, barát vagy akárki légyen.”*

Pázmány szavaira évtizedek múltán is jól emlékezett Kemény János erdélyi fejedelem. Ezek a kijelentések összhangban vannak azokkal a gondolatokkal, melyeket Pázmány tollából olvashatunk Bethlennel, de különösen Öreg Rákóczi Györggyel folytatott levelezésében. Erdély viszonylag független léte – eltérő meggondolásból – mind Pázmánynak, mind Rákóczi Györgynek szívügye volt. Kölcsönös megbecsüléssel, és amennyire ez emberileg egyáltalán lehetséges; teljes bizalommal írtak egymásnak a magyarországi katolikus egyház feje és a protestáns erdélyi fejedelem. Kiegyensúlyozott, méltóságteljes és ugyanakkor személyes vonzalomról is árulkodó hang jellemzi ezeket a leveleket. „Kegyelmedet igen kérem – írja Pázmány Öreg Rákóczi Györgynek 1636. október 26-án –, mind jót, mind gonoszt – amint vagyon – megírja; mert bizonyosan higgye Kegyelmed, hogy itt fenn is sok gondolkodást szerez az erdélyi állapot; mivel ha Erdély elveszne (kit Isten ne adjon!) bizony másoknak is jutna a nyavalyában.” Ugyancsak ebben az évben, november 20-án pedig ezeket veti papírra: „Úgy vagyon, rendelt volt a császár németeket Magyarországba, de mind a téli üdőhöz képest, mind azért, hogy a saxo [szász] hadat megütögették a svedusok [svédek], nem tudom azok mikor jöhetnek el, és ha eljönnének is, nem tudom, ha lenne haszna. Hiszen elég példánk vagyon arrúl, hogy Erdélyt a német segítség meg nem oltalmazhatja a török ellen.”*

Bethlen Gábor és Öreg Rákóczi György uralkodása idején a magyar protestantizmus delelőjén volt, de ebben az időszakban hódította vissza a katolikus egyház is – roppant erőfeszítések árán – a 16. században elveszített pozícióinak nagy részét. Mégpedig döntően azokkal a fegyverekkel, melyeknek a protestantizmus is nagyrészt sikereit köszönhette: iskolák, nyomdák alapításával; a nyomtatott betű és az élőszó hatalmával.

Pázmány működésének ezen a téren korszakos jelentősége, döntő szerepe volt. Igaz és találó megállapítás: „Pázmány Péter úgy lép elő a következő század elején, mint a nagy színész, aki mielőtt páratlan jelenését eljátszaná, maga előtt bocsátja a kisebbeket.”* De ezek a kisebbek: Oláh Miklós, Telegdi Miklós+, Monoszlói András, Pécsi Lukács tették lehetővé, hogy Pázmány a maga hatalmas tehetségével az egész katolikus egyház jövőjét meghatározó főszerepet játszhasson.” Ő már Telegdiék hagyományát folytatta kora új eszközeivel és a lángelme nagyarányúságával, de mikor a katolicizmus ügyét diadalra vitte, azok a palánták hozták meg dús termésüket, amelyeket Oláh Miklós ültetett el és Telegdiék nemzedéke óvott növekedésében.”*

Pázmány a legfelkészültebb, a legalaposabban kiképzett magyar katolikus főpapja a 17. századnak. Hazai tanulmányai után Krakkóban, Jaroslavban, Bécsben és Rómában kilenc éven át tanult, majd ismét kilenc éven át tanított: Grácban három évig filozófiát, négy évig teológiát, Sellyén pedig két éven át a legfőbb tanulmányi felügyelő tisztét látta el. Gráci elöljárói az 1600. évben a felnőtt férfivé érett Pázmányról úgy vélekedtek, hogy éles elméjű, okos, jó ítélőképességű, kiváló a tanulmányi előmenetele, indulatos természetű, de hajlamos ugyanakkor a búskomorságra; alkalmas a filozófia és teológia oktatására, és ha úgy hozza a sors: vezető pozíció betöltésére az egyházban.

Tanárai és elöljárói tisztában voltak rendkívüli tehetségével, sokat vártak tőle: és Pázmány a régi magyar műveltség történetének azon ritka alakjai közül való, akik teljes ívű pályát futottak be. Valóra váltotta döntő részben a hozzá fűzött reményeket, olyan életművet hozott létre, melynek hatása évszázadokon át – hol erősebben, hol gyöngébben, de – mindig fontos tényezője volt a magyar irodalom és művelődés történetének.

Írói fellépésének első pillanatától kezdve a harcos egyház képviselőjeként áll előttünk. Határozottság és igen széleskörű – az ellenfelek műveit is magában foglaló – tudás és páratlan vitakészség jellemzi. Ügye igazába vetett hite megingathatatlan; lelkében a kételynek nyomát sem találjuk, amikor hitigazságokról, a katolikus vallás egyedül üdvözítő voltáról van szó. Logikus okfejtéssel, mértéktartó, olykor száraznak tűnő érveléssel előadott, mai gondolkodásunktól gyakran távoleső témáit minduntalan átfűti vitatkozó szenvedélye, és az a mélyről fakadó hevesség és élénkség, mely a tárgyával való teljes azonosulásból táplálkozik. Amikor Magyari Istvánnal az ország romlásának okairól, Alvinci Péterrel a szentek és képek tiszteletéről vitatkozik, vagy arról, hogy melyik az új vallás. Csalhatatlanul érezzük: nagy író szól hozzánk. Életművének jelentékeny hányada vitairat. E század a hitviták tüzében égett: úgyszólván mindenki mindenkivel vitatkozott, a protestáns felekezetek is egymás között; az igaz nagy frontvonal azonban katolicizmus és protestantizmus között húzódott.

Amikor Pázmány 1603-ban – Forgách Ferenc nyitrai püspök megbízásából – Magyari István könyvére válaszolt, látszólag csupán alkalmi feladatnak tett eleget. De csak látszólag! Mert a Magyarinak szóló Felelet, A tíz nyilvánvaló bizonyság, a Rövid tanúság, a Keresztyéni felelet, az Öt szép levél, Az nagy Calvinus+ Jánosnak Hiszek-Egy-Istene és Alvánci Péter feleleti-nek megrostálása a konkrét, aktuális feladat megoldásán túl, alkalmat ad Pázmánynak, sőt kényszeríti őt arra, hogy nagyarányú koncepció kialakítására törekedjék: olyan mű megírására, mely a katolikus egyház teljes érvkészletét tartalmazza. Az említett művekben a hitviták egy-egy kérdését vagy kérdéscsoportját világítja meg, s ezekkel kapcsolatban fogalmazza meg a katolikus álláspontot, de ez szemmel láthatólag nem elégítette ki.

Az Európa-szerte hosszú évtizedek óta zajló vallási csatározások, az 1603-tól személyesen folytatott hazai hitviták tapasztalatai, a magyarországi ellenreformáció alapvető érdekei, és mesterének, Bellarminnak példája motiválták „irodalmunk első monumentális arányú, minden ízében átgondolt, szervesen megalkotott gondolatépítményé”-nek, az Isteni igazságra vezérlő Kalaúz-nak létrejöttét, mely nem csupán Pázmány vitairatainak koronája, de – eszmei értelemben – az ellenreformáció betetőzése és befejezése.*

Pázmány a Kalaúz Rendi és sommája e könyvben foglalt tanúságnak című részében arról tájékoztatja olvasóját, hogy gondolatait három alapvető kérdés köré csoportosítja. Az első részben Isten létének bizonyítékait tárja elénk, ahogyan ő mondja: „A természetbe oltatott okosság vezérléséből megmutatom; hogy a világnak egy teremtő Istene vagyon, kit igaz hittel és religióval tartozunk tisztelni.” A második részben a katolikus hit igazságait foglalja össze, rávilágít a vallási viták gyökerére és azt bizonyítja, „hogy egyedül a római gyölekezet igaz eklézsia; melynek tanítása ellen senkinek nem szabad tusakodni”. A harmadik részben pedig a hitújítók érveit cáfolja meg, s azt mondja: „Semmit az újítóknak nem kedvez a Szentírás: sőt ha azt okoson egybehordjuk és nem facsarjuk tétova agyaskodásunk szerént… mindenekben a mi tanításunkat erősíti.”

Pázmány finom kompozíciós érzékére és gondolkodásának eredetiségére vall, hogy a Kalaúz-t nem vitairatként indítja. Az első könyvben – művének legszebb fejezetében – hatalmas teológiai és filozófiai műveltség birtokában összefoglalja mindazt az érvanyagot, melyet a katolikus teológia isten létének igazolására évszázadok során kidolgozott. Aquinoi Tamás, a skolasztika fénykorának kiváló teológusa foglalta össze a kozmológiai, teleológiai és ontológiai istenbizonyítékok rendszerbe állításával öt pontból álló tételsorát, mely ma is a katolikus álláspont alapját képezi. Pázmány természetesen Aquinoi Tamás nyomán halad, de igen széles kitekintéssel. Hivatkozásai között gyakran találkozunk Cicero+, Seneca+, Arisztotelész, Galenus+, Platón, Suetonius, Lactantius+, Eusebius+, Nazianzenus+, Augustinus, Basilius, Tertullianus nevével. Aquinoi Tamásra három alkalommal hivatkozik. Pázmány írói ereje elsősorban nem az elméleti fejtegetésekben, hanem az elvont gondolatok megelevenítését célzó példákban, a választott idézetek kifejtésében és a leírásokban mutatkozik meg. Egy alkalommal öt sort idéz Eusebius+ egyik művéből latinul, majd ezeket a gyönyörű mondatokat fűzi hozzá: „Ez, amit rövideden Eusebius+ monda, annyit tészen, mintha azt mondaná: Ha egy vadon-erdőnek, kősziklás puszták barlangi között, módoson építtetett palotát látnánk, mely csinoson ékesíttetett és drága kárpitokkal bévonatott volna; minden szegeleti arany és ezüst házieszközzel tündöklenék; kedves gyönyörűségre és szükséges táplálásra tartozó alkalmatosságokkal bévelkednék: efelett őbenne szép vetett asztalokat, fényesen égő szövétnekeket; körüle renddel ültetett gyümölcsös fákat, kedvesen illatozó virágokat, csatornákon és csévéken folyó hűvös forrásokat látnánk; és a mulatóhelynek ékességén csudálkozván, tudakoznánk: Ki alkotmánya ez a királyi fáradságok künnyebbségére rendeltetett épület? Vajon ha ki azt felelné, hogy emberi kéz nélkül, a közel való hegyeknek történetes szakadásiból, és az ő részeinek széltűl egybehordásából kerekedett a szép palota: nem azt ítílnéd-e, hogy megelőz minden goromba esztelenséget oktalan feleleti?”*

Műveiben Pázmány számos helyen keményen elítéli, szidalmazza a virágénekeket; ebben a néhány mondatban pedig a széphistóriákra emlékeztető reneszánsz nyelvi ízekkel, stiláris szépségekkel ajándékoz meg bennünket.

A Kalaúz barokk székesegyházra emlékeztető átgondoltságát, szerkezetének világosságát és következetességét úgyszólván a mű megjelenésének pillanatától kezdve olvasók és kutatók egyaránt elismerték. Közelebbről azonban ezt a kérdést senki sem elemezte, pedig nem volna haszontalan egyszer behatóan megvizsgálni, hogy milyen is valójában a Kalaúz kompozíciója. E feladatot ez alkalommal mi sem vállalhatjuk magunkra, de utalnunk kell bizonyos tényekre és összefüggésekre.

A Kalaúz Pázmány életében három kiadásban jelent meg: az első 1613-ban, a második 1623-ban és a harmadik a szerző halálának évében, 1637-ben. Az első kiadás tizennégy fejezetre bontva tárgyalta az anyagot, a második kiadástól kezdve a fejezetek száma tizenötre szaporodott. A harmadik kiadásban a tizenöt fejezet összesen száz részt foglal magában. Tekinthetjük-e ezt véletlennek olyan tudatos szerző esetében, mint Pázmány? Aligha! És akkor a Kalaúz kompozíciójának vizsgálatánál nem kerülhetjük meg azt az ismert szerkesztési gyakorlatot (33 + 33 + 33 + 1 = 100)*, melyet Dante  az Isteni Színjáték-ban és a reneszánsz költök a ciklus-szerkesztésben oly előszeretettel alkalmaztak. Még akkor sem, ha egyébként a tizenöt fejezet száz részének belső tagolásában a 3 x 33 + 1 formulát maradéktalanul nem tudjuk kimutatni.

Pázmány büszke volt művére, művének magyarságára. Nagy elégtétel volt számára, hogy protestáns részről méltó választ adni itthon nem tudtak, külföldi tudóshoz, Balduinushoz+, a wittenbergi akadémia professzorához kellett fordulni, aki tíz év után válaszolt latinul a Kalaúz-ra, és erre Pázmány magyarul adta meg a választ, mondván: „És jóllehet deákul is tudok, de mivel a Kalaúz-t a magyarokért, magyarul írtam, annak oltalmát is magyarul akarom írnya, nemzetségemnek lelki orvosságért. Tudom, ebben senki meg nem ütközik. Mert ha másnak szabad a magyar könyvre deákul felelni; engem sem tilthat, hogy magyarul ne írjak a deák könyvre.”*

A Kalaúz után megjelent vitairataiban (Az kálvinista prédikátorok tüköre, Csepregi mesterség, Csepregi szégyenvallás, Rövid felelet, A setét hajnalcsillag után bujdosó lutheristák vezetője, Bizonyos okok) új érvek már nem merülnek fel. Több alkalommal végig sem vezeti érvelésének logikai menetét, hanem egyszerűen és röviden a Kalaúz megfelelő fejezeteire hivatkozik: oda irányítja olvasóját, vitatkozó ellenfelét egyaránt.

Vitairataiban roppant műveltséganyagot mozgat könnyedén, s erre a szellemi tőkére támaszkodva ha kell gúnyosan, szellemesen; ha úgy kívánja a helyzet és az ellenfél durvasága, akkor durván és erőszakosan; de mindig fölényének biztos tudatában szorítja sarokba az ellenfelet. Szilárd meggyőződése, logikájának hibátlan következetessége, nyelvi ereje, csillapíthatatlan vitatkozó kedve, és az a képessége, hogy a vitának számára kellemetlen mozzanatait át tudta irányítani a teológia területére, ahol mindenkinél biztosabban mozgott: minden ellenfelével szemben diadalra segítette.

Az ájtatossági művekben: az imádságoskönyvben és a Kempis-fordításban Pázmányt új oldaláról ismerhetjük meg. A Keresztyéni imádságoskönyv (Grác 1606), melyet egy főrangú hölgy, Pethe Lászlóné sz. Kapi Anna kérésére írt, hatalmas könyvsiker lett. Pázmány életében még további három alkalommal (1610, 1625, 1631) jelent meg. Műve megszerkesztésénél nagy körültekintéssel járt el. Alkalmazkodott túlnyomóan protestáns neveltetésű közönségéhez. Nagy mértékben támaszkodott Szent Ágoston+ imáira, a hippói püspök iránti személyes vonzalma mellett bizonyára abból a meggondolásból is, hogy Ágoston+ a protestánsok körében ugyancsak nagy tiszteletnek örvendett. Emellett a Biblia és a hivatalos egyházi könyörgések voltak fő forrásai. Sikerére jellemző, hogy Mihálykó János, eperjesi prédikátor Pázmány imádságoskönyvét saját neve alatt kiadta a protestánsok számára. Legszebb darabjainak kifejező ereje, stílusa, belső zeneisége legnagyobb bibliás költőink: Balassi, Ady hangjával rokon. „Adj vizet szemeimnek, hogy sirassam gyakran bűneimet. Adj az én életemnek megjobbítására igyekező szándékot. Tégy alázatossá képmutatás nélkül, víggá csélcsapság nélkül, igazmondóvá színmutatás nélkül, gyorssá, fáradság nélkül. Adjad, hogy rettegjek teelőtted, kétségbeesés nélkül; reménységem nagy légyen benned, vakmerő bizakodás nélkül. Adj tiszta és benned bízó szűvet, felfuvalkodás nélkül. Adjad, hogy felebarátomat szeressem, képmutatás nélkül; megdorgáljam vétkeirűl, bosszúállás nélkül; építsem őtet mind szómban s mind cselekedetemben, kevélység nélkül.”*

És helyet követel magának a kor nyomasztó valósága is ezekben az imákban: a Döghalál távoztatásáért, a Rabokért és Mikor hadakkal ostoroztatunk. Az örökös fegyverzajban fölcsendül Pázmány őszinte békevágya: „Békességnek és szeretetnek Istene, kinek isméreti igaz élet; és szolgálatja igazi uraság: őrizd a te szolgáidat minden háborúságoktúl, hogy akik benned bízunk, ellenségek fegyverétül meg ne emésztessünk.*

Békességszerető Isten, ki a hadakat elrontod; kitűl származik az igaz egyezség és békesség: oltalmazd híveidet minden ellenségek gonosz szándékátúl, hogy csendes békességben, vígan és bátran szolgáljanak te szent felségednek.”

Kempis Tamás Krisztus követéséről című művének átültetése a régi magyar fordításirodalom gyöngyszeme. Pázmány nyelvi tudatossága, mely hatalmas életművének minden során érezhető, a Kempis-fordítás kapcsán fogalmazódik meg elméleti alapozottsággal: „Igyekeztem azon, hogy a deák bötűnek értelmét híven magyaráznám; a szólásnak módját pedig úgy ejteném, hogy ne láttatnék deákból csigázott homályossággal repedezettnek, hanem oly kedvesen folyna, mintha először magyar embertűl, magyarul íratott volna”.*

E misztikus könyvecske magyarításával Pázmány a belső lelki élet ábrázolásának irányába kitágította a magyar nyelv kifejezőképességének határait. Oldottabb, melegebb, líraibb hang csendül meg itt, melynek bensőségessége messze esik a hitviták keménységétől, de érzelmessé vagy érzelgőssé sohasem válik.

„Szeretet nélkül haszontalan a külső cselekedet: valami pedig szeretetből származik, akármely kicsiny és egyébaránt elvettetett légyen is, mind gyümölcsössé lészen; mert az Isten inkább nézi, minémű indulattal ki mit cselekeszik, hogysem azt, amit cselekeszik. Elég sokat cselekeszik, akinek nagy szereteti vagyon. Sokat cselekeszik, aki valamit jól cselekeszik. Jól cselekeszik pedig, aki inkább szolgál a közönséges társaságnak, hogysem a maga akaratjának.”*

Pázmány, életművének záróköve, irodalmi-esztétikai szempontból legjelentősebb alkotása: harminc esztendőre terjedő szónoki gyakorlatának eredményeit felölelő prédikációi. Egy évvel halála előtt, 1636-ban Pozsonyban jelent meg ez a mind terjedelmére, mind tematikai sokoldalúságára nézve gazdag kötet. Bűn és erény, igazság és erkölcs, emberi, hivatali és szociális kötelezettségek, az ifjúság nevelésével összefüggő gondolatok adják tartalmi foglalatát. Életének minden tapasztalata, lélektani fogékonysága, művészi szerkesztőkészsége, nyelvének gazdag áradása benne csillog.

Pedig itt is gyakorlati cél irányította tollát. Segítséget kívánt nyújtani a fiatalabb, gyakorlatlan papoknak, és ahol papok sem voltak, azoknak a világiaknak, akik engedéllyel bizonyos egyházi feladatokat elláthattak.

Elődei és kortársai műveinek ismeretében válik igazán világossá, hogy mennyire új nyomokon járt Pázmány az egyházi beszéd műfajában is, s velük egybevetve tűnik ki igazán, hogy az általa művészi formába öntött „erős valóságok” mily maradandóak.

Súlyos beteg volt ekkor, kínozta a köszvény, nyomták a vállát az örökös megfeszített munkával töltött évtizedek: „Mellem fulladási – írja a bevezetésben –, hurutok és belső szelek szaggatási, emlékezésem fogyatkozási, egyéb mindennapi sok nyavalyákkal egyetemben, alkalmatlanná tettek a prédikálásra.”* Ezért elodázhatatlan kötelességének érzi, hogy élő nyelven előadott prédikációit közzétegye, hogy átnyújtsa olvasóinak azt, „ami legjobbat egy gazdag élet során össze tudott gyűjteni”.*

De épp így szívén viselte – még közvetlen halála előtt is azoknak az intézményeknek sorsát, melyeket ő alapított vagy alapításukhoz segítséget nyújtott. Pázmány a régi magyar műveltség történetének egyik legnagyobb iskolaalapítója volt. Egyebek között neki köszönheti létét a pozsonyi, győri, homonnai, szatmári, gyöngyösi jezsuita nevelőintézet, és a mai Eötvös Loránd Tudományegyetem is, mely a Pázmány által alapított Nagyszombati Egyetem jogutóda. Áldozatvállalásának mértékére jellemzésként megemlítjük, hogy az az összeg, melyet Pázmány Péter kulturális célokra fordított, hozzávetőlegesen egymillió forintot tesz ki.

Alig öt hónappal halála előtt ezeket írta a bécsi papnevelde kormányzójához: „A halál csudálatos szörny, mely annak, ki után kezeit kinyújtja, nem enged gondolkodásra időt. Miután erőimet szembetűnően fogyni érzem, és jól tudom, hogy halálom után nem fog minden akaratom szerint történni, elhatároztam, hogy a bécsi növeldém részére szánt összeget – mennyiségét nem tudom – még életemben átadom atyaságodnak, hogy halálom után fekvő birtokok vásároltassanak, és az ekként gyarapodó jövedelmekből nagyobb számban, mint eddig lehetett, neveltessenek magyar ifjak az egyházi pályára.”*

Mindent rendben akart maga után hagyni. Bölcs megnyugvással várta a halált; de tenniakarása és humorérzéke kínzó betegsége közepette sem hagyta el. 1637. március 8-án még azt ígérte Pálffy István grófnak, hogy személyesen meglátogatja; a grófnénak pedig a következő tréfás üzenetet küldte: „Őkegyelme csináltassa meg nékem egy apotékában ezt az egynéhány pilulát: Végy három pilulát, mely hatvannyolc éves aggastyánt húsz esztendővel megifjítson. Valamit kíván a patikárius, megfizetem.”* Március 19-én ebéd közben rosszul lett és este 10 és 11 óra között a 17. század legnagyobb prózaírója örök álomra hunyta le szemét.

 

Pázmány politikai szerepének megítélésével kapcsolatos viták máig sem zárultak le.* Iskolaalapító, műveltségpártoló tevékenységét, de mindenekelőtt írói nagyságát, a magyar próza, a magyar irodalmi nyelv fejlődésében játszott szerepét, életművének esztétikai értékeit azonban mindig elismerés és csodálat övezte.

Már Toldy Ferenc, a magyar irodalomtudomány megteremtője úgy látta, hogy műveiben „minden oldalú tudás, a világ és emberi szív mély ismerete, gazdag képzelem s erős logika”* nyilatkozik meg; s Pázmány az irodalmi nyelvet „új kifejezések, s a nép szájából vett szebbnél szebb és jelentős szólásformák és közmondásokkal gazdagította, irályának pedig oly teljességet, kerekdedséget és bőség mellett is oly hathatóságot kölcsönzött, hogy méltán egy új aera szerzőjének tekintetik, ki a régibb kort befejezte, s újat kezdett meg”.

Riedl Frigyes – Toldy megállapítására is építve – stílusának velős, csattanós, közérthető voltát emeli ki, s Pázmány egyik legnagyobb érdemének tartja, hogy erőt, belső tartást adott a magyar prózának. E próza gyökereit azonban – megítélésünk szerint – igen szellemesen, a reá jellemző fogékonysággal, de kissé egyoldalúan jelöli meg, amikor azt mondja: „Amint Petőfi a népdalból származott, a Petőfi-féle költészet a népdalt nemesítette meg, amint talán Jókairól azt lehetne mondani, hogy a magyar adoma tanítványa és Jókai prózájában, elbeszélő stílusában a magyar adomának tüze és csattanós volta van meg: úgy azt lehet mondani, hogy Pázmány prózája a magyar közmondás megnemesítése. Prózája a közmondásból csírázott.”*

Való igaz – Pázmány minden olvasója gyönyörködve tapasztalhatja –, mennyire szerette és milyen találékonyan alkalmazta a közmondásokat mind vitairataiban, mind prédikációiban. Ízelítőül néhányat megemlítünk: A nyűgbevetett ló messze nem nyargal; Könnyű a borból ecetet csinálni, de nehéz ecetből bort; Kövér hasnak nincs éles elmélkedése; Amit Jancsi nem tanult, nem tudja azt János; Szép szónak szárnya nem szegik; Bagolynak nincsenek sólyom fiai. Több olyan is akad közöttük, melyről azt gondolhatjuk, az ő tollán született: Részegesek kétszer fizetik a bor árát, pénzükkel a kocsmárosnak, lelkükkel az ördögnek; Kérkedékenyben jó vitézt, sokat kodácsoló tyúkban szaporán tojót nem láttam. A szók szárnyasak, mint az elbocsátott madár. Amely orca bocskorbőrré lett, nem tud szégyent.

Igazi gyöngyszemek ezek Pázmány írásaiban, de életműve oly sokszólamú, kapcsolata a valósággal oly gazdagon rétegezett, hogy egyedül a közmondások alapján aligha juthatunk el helyes értelmezéséhez és értékeléséhez.

Műveltsége – a reneszánsz nagy alakjaihoz hasonlóan – lenyűgözően széleskörű. Bár kijelenti, hogy a pogányok „rossz fabuláit és hívságos vagy ártalmas csevegésit” írásába nem elegyíti; nem kerülheti meg azokat a tudományos és művészi eredményeket, melyeket a klasszikus antikvitás és a humanizmus kora felhalmozott. Nem is kerüli! Az ókori történetírók, filozófusok, költők, drámaírók, orvosok, geográfusok műveit olyannyira ismeri és felhasználja, hogy minden helyzetben, bármely gondolathoz támogató érveket, vonzó vagy elrettentő példákat változatosan, könnyedén sorra-rendre idéz írásaikból. Igen tanulságos, ahogyan az antik műveltséganyag katolikus világképbe történő beépítéséhez az elvi alapot megfogalmazza: „Nincs oly rossz kert, melyben valami hasznos fű nem volna. Nincs oly rossz könyv, melyben semmi jó nem találtatnék. Azért a tövis közül kiszaggatjuk a rózsát, a sárból kimossuk az aranyat; ami jót a pogányok írásiban találunk, épületünkre fordítjuk.”*

Az egyházatyák közül Augustinus, Hieronymus+, Eusebius+, Georgius Alagnus, Ambrosius, Tertullianus neve fordul elő leggyakrabban műveiben, de a patrisztika minden területén lefegyverző otthonossággal mozog. Különösen Augustinushoz vonzódott, mert közös alap, megfellebbezhetetlen tekintély volt mind a katolikusok, mind pedig a protestánsok körében.

A Bibliát pedig – Sík Sándor szavát kölcsönözve – „valósággal éli”: mind gondolkodását, stílusát, hanghordozását át– meg átjárja a Biblia világa. Sokszor támad olyan érzésünk, műveit tanulmányozva, hogy emlékezetből tudta szinte a teljes Szentírást.

A felvilágosodás a reneszánszhoz, a barokk és a romantika a középkorhoz vonzódik. Pázmány életművében, egész gondolkodásában a középkori elemek mély nyomokat hagytak. Megbízható tudományos ismeretek keverednek az ókortól örökölt és a középkor által továbbhagyományozott babonákkal.

Ehhez a roppant könyvműveltséghez társulnak azok az ismeretek, melyeket Pázmány a természet, a mesterségek, a különféle emberi tevékenységek megfigyeléséből szűrt le; melyeket az emberi lélek, az emberi társadalom tanulmányozásából merített.

A fiatal prédikátoroknak azt tanácsolta: „ti se legyetek csatornák, melyeken általfoly a víz, hanem teli kutak legyetek, hogy magatok bévségéből másokat is itassatok”. Hát ő valóban „teli kút” volt; olyan író, aki „mind nyelvét, mind pennáját szíve gyökerének téntájába mártván, úgy szól, amint szíve járása vagyon”.*

Felhívja figyelmünket arra, hogy: „Télben a hó mind ganéjt, s mind tiszta földet béfed; de mihelyt a verőfény elolvasztja a havat, mind rútsága s mind szépsége kitetszik annak, ami béfedett volt.”* Megkérdezi tőlünk: „Láttad-e valaha, mely bátran úszkálnak a halak, mikor hálóba keríttettek, de még a parthoz nem közelgettek? Szemlélted-e, mely vígan eszik a madarak a szemet, mikor nyakok tőrben vagyon, noha még reá nem fojtódott? Mind addig sem érzik, hogy fogva vannak, míg tovább nem igyekeznek menni: de ha megindulnak, akkor veszik eszekbe, hogy megrekesztettek.”*

Felfigyel arra, hogy „az elvágott fa gyökeréből sűrűbben nevekednek a vesszők”*; hogy „a házban levegőég sűrűn teli apró porocskákkal, de ezeket különben nem látjuk, hanem, amely lyukon bészolgál a verőfény sugára”* . S amikor azt mondja: „mert az ő [ördög] fuvallási gerjesztik a bennünk való taplót és holt szenet a vétkek fellobbanására”*, egy pokolbéli kovácsműhely képét villantja fel előttünk. És mindezeket azért, hogy egy „Így van dolga az embereknek”, vagy egyéb hasonló fordulattal: elvont tételt megmagyarázzon, tanúságot szemléletessé tegyen, hogy a gondolatot képpé formálja.

Pázmány képekben látja és láttatja a világot. Prózája szemléletességének talán legszebb példája az a bekezdés, mellyel az emberek, a különböző társadalmi rétegek egymásrautaltságának gondolatát fejezi ki: „És miképpen a szarvasok, mikor valamely nagy vízen általúsznak, szarvokkal terhelt fejeket az előtte úszók hátára teszik; a legelső pedig megfáradván, elmarad, és az utolsónak hátára hajtván fejét, annak segítségével künnyebbíti fáradságát: úgy az embereknek, akárkik légyenek, a világi munkák között segíteni kell egymást, és aki legelsőbb, a legutolsóbbtúl is künnyebbséget vehessen: hogy így kéz kezet mosson és segítsen.”*

Elevenen élt benne az az illúzió, hogy mind gazdagokra, mind szegényekre szükség van, és amennyiben a gazdagok és szegények egyformán teljesítik kötelességüket a maguk helyén s kölcsönös megértés alakul ki – az isteni elrendelés alapján közöttük: a társadalom nyugalma örökre biztosítható. „Azért – mondja Pázmány – noha a gazdagoknak nagyobb szüksége vagyon a szegényekre, mert ezek a földdel bánnak, a baromtartásban fáradnak: ruhákat, házakat, ételt, italt készítenek; a föld gyomrából aranyat, ezüstöt vájnak, azt megtisztítják és pénzzé verik; egyszóval a gazdagoknak semmiek nem volna, ha a szegényektűl nem volna: de azért a szegények sem lehetnek a gazdagok nélkül.”*

A leírás, a megjelenítés mesteri példája az a bekezdése is, melyben a részeg embert úgy mutatja be, hogy a jelenet szinte festő ecsetjére kívánkozik: „Ruhája nincsen, holnapi kenyere nincsen, és úgy beszél, mintha király volna. Épít, vásárol, akinek annyi pénze nincsen, hogy a megitt bor árát megfizethesse. Míg részeg, addig gazdag, vitéz, tudós, bölcs, szép, mindennel béves: énekel, tapsol, táncol, sok napi fáradságát egy órában elnyeli: senkit nem böcsül, akárkihez hasonlónak tartja magát: feje szédeleg, szeme kettőzik, ina tántorog, gyomra kérődik, torka okádozik, nyelve akadoz: emberek csúfa, gyermekek nevetsége mindenben.”*

Ha úgy érzi, hogy a kívánt hatást hangváltással, a beszéd nyugodt menetének élénkítésével érheti csak el: kérdez, megszólít, vagy párbeszédre vált át, dramatizálja a gondolatot: „Oh, te ezer átokra méltó, utálatos, rút test! Nem társom, hanem áruló ellenségem voltál, ki engemet Isten haragjába hoztál! Oh, átkozott test, mely semmit nem akarál szenvedni: böjtöléssel és egyéb sanyargatásokkal nem akarád engesztelni Istenedet! Átkozott légy örökké, aki engemet is átkozatba ejtettél.”* És a középkori test és lélek vitájának megfelelően hasonlóan válaszol a test a léleknek.

Nagyon ismerte az embereket: nemeseket, jobbágyokat; kereskedőket, katonákat, papokat, szerzeteseket, apácákat; királyokat, zászlósurakat, diplomatákat; fiatalokat, öregeket; nőket, férfiakat. Tudta a jó szó megbecsülhetetlen értékét és a gonosz vádaskodás, pletykálkodás veszedelmét. Emez utóbbiról mondja: „mint a puska kereke, mikor megszalad, tüzet vet; a port felgyújtja, a golyóbist kitaszítja és azzal megöli, akit talál: úgy a nyelv, meggyújtván a haragot és gyűlölséget, teljes életünket kínra és veszedelemre fordítja”.*

És ismerte a magyar nyelv minden titkát. Az ő prózája gyöngéd és erőteljes, hajlékony és kemény, bonyolult körmondatai szilárd nyelvi-logikai építmények: építőkövei az élőbeszéd. Ha mindent, mi szemhatárába került, tudós pontossággal megfigyelt, emlékezetében elraktározott és műveiben művészi gonddal megfogalmazott: írói hivatásának anyaga-eszköze a nyelv, nem lehet kivétel. Csak csodálhatjuk tisztánlátását; amikor ezt írja: „A nyelv, ha oktat, tudatlanságtúl szabadít: ha énekel gyönyörködtet: ha dorgál jobbít: ha biztat szűvesít: ha bátorít vigasztal: ha fenyeget tartóztat. A nyelvnek köszönjük, hogy a vad és oktalan módon élő emberek várasok társaságába szállottak és emberi életet tanultak. A nyelv oka, hogy a bölcs tudományok terjedtek.”*

Milyen is hát Pázmány nyelve, stílusa? A kérdésre nem egyszerű a válasz. És nem csupán azért, mert az irodalom– és nyelvtudomány még nem tudta kielégítően feltárni azokat a finom megkülönböztető jegyeket, melyek alapján meg tudnánk határozni és megbízhatóan el tudnánk dönteni, hogy valamely mondat, nagyobb összefüggő szövegrész, egy-egy írói-költői életmű barokk, reneszánsz vagy manierista-e?

Pázmányt a barokk szellem világában: Rómában, Grácban végzett tanulmányai, életművének tartalmi vonásai, annak ellenreformációs egyházpolitikai gyökerei, monumentális vállalkozása, mely szerint a protestáns Magyarországot újra katolikussá akarja változtatni: a legteljesebb mértékben barokk történelmi személyiséggé avatja. De ezzel a barokk történelmi személyiséggel és történelmi szereppel Pázmány művészi eszköztára, stílusa nincs egészen összhangban.

Ennek két oka van. Egyik: Pázmánytól teljesen idegen a barokk sejtelmesség, nem a víziók, hanem a realitások embere. A másik: Tudatában volt annak, hogy vállalt feladatát olyan írói eszközökkel, mint amilyenekkel Lépes Bálint vagy Nyéki Vörös Mátyás dolgozott, nem valósíthatja meg. Barokk jegyeket leginkább a Kalaúz-ban, annak felépítésében tapinthatunk ki; barokkos lendületet és pátoszt a vitairatokban, de barokk stílusjegyek nélkül; imádságoskönyvében és prédikációiban pedig, úgyszólván nyomát is alig találjuk. „Pázmány e műveiben éppen nem a barokk elem a szembetűnő, sőt a prédikációkban éppen ő száll szembe a barokk stílus nem egy sajátságával”* – írja Klaniczay Tibor.

A két világháború közti időszak barokk-láza, marxista irodalomtudományunk kezdeti bizonytalansága és szövegelemző módszereink gyöngesége egyaránt közrejátszott abban, hogy Pázmány írói értékelése – noha nagyságát, korszakos jelentőségét mindenki elismeri – máig sem jutott nyugvópontra.

Pázmány születésének 400. évfordulója alkalmából Kolozsvári Grandpierre Emil, szakmai körökben nagy vitát kavaró, kitűnő tanulmányában a következő – a korábbi kutatás által tipikusan barokknak minősített – Pázmány-idézetet veszi tüzetes vizsgálat alá:

„A szántó-vető ember, hogy csűrbe-való búzája teremjen, megégeti, feltöri, megforgatja, ganéjozza, boronálja a földet; hogy asztalra-való kenyér légyen a búzából, felaratják, cséplik, szórják, rostálják, malomban porrá törik, szitálják, dagasztják, kemencében fűtik; hogy pincébe-való bora légyen a szőlőnek, a vincellér megkapálja, bújtatja, metszi, karózza, levelezi, gyomlálja, leszaggatja, megtapodja, kisatulja: hasonlóképpen cselekszik Isten. Akiket Mennyország vendégségére rendelt, azokat a földön csapásokkal gyalulja, sanyargatásokkal készíti a boldogságra.”*

Egyet kell vele értenünk abban, hogy itt Pázmány nem halmoz szinonímákat, nem él szózuhatagokkal, nem tobzódik az igékben. „Ezek az igék nem azért hágnak lázas lendülettel egymás nyomába, mert az író megrészegül a saját szavától. Az idézett szövegben Pázmány magával ragadó erővel, de szinte műszaki pontossággal ír le három munkafolyamatot: a földművelő, a molnár és a pék, végül a szőlősgazda munkáját. Nemhogy halmozná a szinonímákat, de egyetlen eggyel sem él, mindegyik igének megvan a maga, más igével össze nem téveszthető jelentése.”

Pázmány megteremtette a magyar irodalmi nyelvet, „ő a magyar próza atyja és törvényhozója”*, aki erőt és magyaros jelleget, szilárd szerkezetet adott prózánknak: új irányt szabott, de iskolát teremteni nem tudott.

A magyar irodalom és művelődés történetének egyik legfájdalmasabb jelensége: a folytonosság hiánya. A líra kivételével nincs egyetlen irodalmi műfajunk, melynek történetében a hagyomány és újítás dialektikája érvényesülhetett volna. Apácai Csere János Magyar Enciklopédiá-jának eredményeire – számos ok folytán – éppúgy nem építettek az utána következők, mint ahogy a Pázmány által kijelölt úton sem ment tovább senki. Egyre inkább érezzük annak a gondolatnak igazságát, melyet először Riedl Frigyes vetett fel, majd pedig Kosztolányi Dezső fogalmazott meg teljes egyértelműséggel Pázmánnyal kapcsolatban: „Ha őt forgatom, nem érzem a nyelvújítás szükségességét, nem látom azt a hiányt, melyre egy század múlva, a 18. század elején döbbentek rá azok, akik tővel-heggyel új feladatokhoz akarták törni nyelvünket. Nem akarom kisebbíteni e mozgalom érdemét. Tudom, hogy nélküle ma is dadogni kellene sokunknak, stílusunk hézagos, fogyatékos lenne. De bizonyos, hogy előtte gyökeresebb, velősebb volt prózánk és a könnyítés, mely a tömegek javára vált, megakadályozta, hogy igazi művészek a szükség gyötrelmében és sugallatában leljék meg a nyelv szelleme szerint való megoldást.”*

Pázmány igazi művész volt: olyan író, akinek művei fölött ma is, négy évszázad távolából „az örökkévalóság lehellete lebeg”.*

 

Tarnóc Márton




Hátra Kezdőlap