Az halálrúl

Két erős kötele vagyon Istennek, mellyel akaratunkat magához vonsza és engedelmességre hódoltatja: egyik irgalmasság, kegyelem, szeretet kötele, mellyel lágyan és gyengén édesgetvén, magához vonsza szívünket. Másik igazság, fenyíték, bosszúálló ostorozás vaslánca és bilincse, mellyel az ellene rugódozókat engedelmességre téríti. Azért mondja Oseas által, hogy mind a számkivetett Ádám istrángival*, mind a szeretet gyenge kötelével vonsza magához az embereket. A szeretet kötelét Isten ő maga fonta, kötötte, hozzánk való sok jótéteményivel, és kiváltképpen szerelmes fia váltságával. Mert miképpen Isten, semmivel nyilvábban nem ismértette hozzánk szerelmét, mint szent fia szenvedésével: azonképpen semmivel inkább nem gerjed szívünk az isteni szolgálatra és szerelemre, mint a mi kegyes üdvözítőnk kínjainak emlékezetivel. Az Ádám istrángi fonalát Éva anyánk fonta; mivel őtőle volt eredete a bűnnek: Ádám atyánk pedig az ördög mesterkedése és segítsége által kötélverő volt; mert a halál és minden nyomorúság kötelét nyakunkba rántotta. Nem Isten a bűn és a halál oka, hanem az ördög irigységéből jött a halál e világra. Egy ember által jött a bűn, és a bűnből áradott a halál mindnyájunkra: mivel a bűn zsoldja halál.

Úgy vagyon; a szeretet kötele magában erősebb, hogy a fiak szívét kegyes atyjokhoz kötelezze: de mivel a bűn által szolgává lett az ember; mégpedig kegyetlen urak, bűn és ördög szolgájává; innen vagyon, hogy a szolgai erkölcs beléavott; és inkább félelemtűl, hogysem szeretettűl viseltetik. Ez az oka, hogy sokszor az Ádám kötele, a szomorú halál emlékezete foganatosb akaratunknak bűnöktűl elfogására, és jobban erősítésére: úgyannyira, hogy a bölcs mondása szerént, aki nemcsak hébe-hóban, hanem minden cselekedetiben emlékezik utolsó kimúlásárúl, soha nem vétkezik. Annak okáért a régi bölcsek azt hirdették, hogy tekéletes élet halálrúl való emlékezet. Mózes pedig abban helyhezteti az igaz bölcsességet és okosságot, hogy előnézzünk és utolsó igyünket szemlélvén, gondot viseljünk halálunkra! Mert ennek emlékezeti nemcsak a világi hiúságokat megutáltatja, és felfuvalkodott kevélységünket megalázza: hanem eszünkbe jutván, hogy rövid az üdő, melyben kereshetjük az örök boldogságot, felébreszti és gerjeszti szívünket, az isteni szolgálatok szorgalmatoskodására.

Mivel azért az Ádám kötele ily hatalmason tartja a jóban akaratunkat, és a mai evangéliom egy halottat ád előnkbe, hogy ennek példája, magunk állapotjárúl gondolkodtasson: ez evangéliom folyását követvén szólok én is a halálnak három tulajdonságárúl: tudniillik, hogy azt semmi úton el nem kerülhetjük; hogy annak óráját nem tudhatjuk; és hogy annak rettegtető szörnyűségétűl különben szabadosok nem lehetünk, hanem ha szent életet viselünk. Ezeket pedig nemcsak avégre hozom elő, hogy megtanuljuk, minémű készülettel kell a halált várnunk: hanem hogy ennek emlékezetivel, mint erős zabolával, magunkat minden gonoszságtúl megtartóztassuk: a világ hízelkedését megutáljuk, akaratunkat Istenünk törvényéhez kötözzük: és oly életet viseljünk, mely a halál félelmén győzedelmes lehessen. Figyelmetesek legyetek, és halál emlékezetit úgy oltsátok elmétekbe, hogy azt soha le ne tehessétek.

Salamon bölcsességgel, Dávid szentséggel, Sámson erősséggel, Absolon szépséggel, Ábrahám engedelmességgel, Mózes szelídséggel, mind Isten, mind világ előtt tekintetesek voltak. A pogányok között Pláto és Aristóteles elmés bölcsességgel tündöklöttek; Cicero+ és Demósthenes ékesen szólással egyebeket megelőztek; Hector+ és Hercules vitézek voltak; Alexander+ és Julius győzedelmekkel a földet megtöltötték. Ezek és ezekhez hasonlók, mindnyájan megholtak. Se bölcsesség és szentség, sem erő és szépség, sem kincs és gazdagság, sem uraság és birodalom, sem ifjúság és hatalom senkit a halál nyilaitúl el nem rejthetett; fullánkjátúl meg nem menthetett. Annak okáért akármely hosszú életű atyákrúl is azt olvassuk, hogy végre megholtak.

Amely halottrúl a mai evangéliom emlékezik, idejének virágozó szépségében, ifjúságának erejében volt; özvegy anyának egyetlenegye volt; nemzetes gazdag volt: azért találkoztak ennyi késérői. De sem idejének ifjúsága, sem anyai gondviselésnek szorgalmatoskodása, sem értéke és gazdagsága meg nem menthette a haláltúl.

És hogy régi dolgokrúl ne szóljunk; akik ezelőtt száz esztendővel; mit száz esztendővel? húsz vagy harminc esztendővel ebben az országban tisztekkel és értékkel fénylettek; akik ebben a várasban laktak; ezeken az utcákon jártak; ezekben a házakban éltek; gazdagságokat győjtöttek; vígan ettek, ittak: mindnyájan megholtak. Valakik most itt jelen vagytok, rövid üdő forgásában egytűl egyig meghaltok: úgyhogy legfeljebb negyven vagy talán csak harminc esztendő után, egy sem él közületek: száz esztendő múlva pedig azt sem tudják az utánunk valók, ha voltunk-e e világon? Sőt akik most ismérnek, holtunk után úgy emlékeznek rólunk – úgymond Szent Jób –, mint álomban látott dologrúl. Amely házakban most laktok, amely szépséget most bírtok, amely tiszteket most viseltek, azok mind másokra szállanak: kik tirólatok annyit gondolkodnak, mennyit ti gondolkodtok azokról, kik ezeket a házakat építették, és száz esztendő előtt bírták; azaz csak neveteket sem tudják; és mintha soha nem éltetek volna, feledékenységben lesztek.

Tehát elvégezett, másolhatatlan rendelés, hogy egyszer mindnyájan meghaljunk. Testamentomban hagyott örökségünk az, hogy meg kell halnunk. Erre nézve a Szentírás a halált oly útnak nevezi, melyen földbe kell menni mindeneknek, valakik földből építtettek.

Akik a halál képét írták, formáját úgy rendelték, hogy abból megismértetnék mindnyájunk állapotja. Szem nélkül írván a halált, azt példázták; hogy a halál méltóságra nem néz: személyválogatás nélkül pápát, császárt, ifjat, vént, szegényt, boldogot egyaránt elviszen. Fül nélkül írván, ismértették; hogy senki könyörgését, supplicálását, sívását, rívását elő nem vészi: a bölcsek okoskodásit, az ékesen szólók hitetésit, a prókátorok mesterséges fogásit fülébe nem ereszti: senki óhajtása, senki jajgatása, senki könyörgő vagy hízelkedő szava nem fog rajta. Mezítelen írván, jelentették; hogy semmi szépségen és gazdagságon nem kap: senki kincsét és ajándékát bé nem veszi. Végezetre kezében egy nagy kaszát vágólan írván, és a mellé ilyen mondást függesztvén: Senkinek nem kedvezek; arra mutattak, hogy valamint a kaszás a füvekben válogatást nem tészen, hanem, noha egyik magasabb a másiknál, egyik szebb a másiknál, de egyaránt mind levágja, egy rakásba hányja: úgy a halál nem nézi, hogy emez hatalmasb vagy gazdagb, szebb vagy ifjabb, erősebb vagy bölcsebb: hanem egyenlőképpen lekaszál, földhöz vér, és oly egyarányúvá tészen mindeneket, hogy a holt csontok között megválogatható különbsége nem marad az embereknek. Azért végezésből ment ki: változatlan és múlhatatlan törvény, hogy egyszer mindnyájan meghaljunk.

Szent Pétertűl fogva nyolcadik Urbán pápáig+, úgy tetszik, kétszázharminckilenc pápa volt. Ha meg nem feledkezem a számlálásban. Julius császártúl Constantinusig+ negyvenkilenc császár volt; Constantinustúl+ a Nagy Károly császárig harminckilenc; Károlytúl első Rodolfusig huszonhat; Rodolfustúl második Ferdinandig tizenhét: egy sommában, Juliustúl fogva százharminc császár volt. Ezeket mind lekaszálta és halomba rakta a halál. Mert szinte olyan minden világi felséges méltóság, mint a Nabugodonozor képe: melynek noha feje arany, keze és melle ezüst, hasa és tompora réz, ina pedig vas volt; de lába, feje és talpa, melyen állott, romlandó cserép volt, és egy kis kövecskével mindenestül földhöz veretett.

Azért ha ennyi tudós, szent, hatalmas, gazdag, nemzetes, győzedelmes emberek megholtak: méltán részegnek, azaz észtül fosztottnak nevezi Isaiás, aki azt alítja, hogy csak egy szempillantásig frigye vagyon a halállal.

Nemcsak akkor halunk meg, mikor életünk fottára jutunk: hanem valamíg élünk, naponként halunk; nevekedésünkben fotton-fogy életünk: elvesztettük, valami üdőnk elfolyt. Azért mondotta amaz okos asszony Dávidnak, hogy mindnyájan meghalunk, és mint a vizek, folyton folyunk. Erre nézve ördögi csalárdságnak nevezi Szent Gergely+, hogy ennek a mi folyóvizünknek felső részét megfagylalván, azt tetteti, mintha nem folyna; mintha veszteg állana: maga a vizek a jég alatt mind folynak.

A halál nem egyéb, hanem életünk elfolyása és fogyása. Mivel azért a mi életünk mindjárt kezd folyni, mihent születünk: bizonyos, hogy mindjárt halni kezdünk, mihent világra jövünk. Erre nézett Seneca+, mikor a mi életünket folyó órához hasonlította, melyben folyton-foly, és a fölső üvegből fotton-fogy a por: akkor végeződik az óra, mikor az utolsó por leesik; de az élet régen folyt. A mi életünk is mindenkor fogy: a halálon végeződik utolsó szempillantása. Azért nem jó számtartók – úgymond Szent Ágoston+ –, akik nevekedni mondják esztendőnket, mikor tovább halad halálunk: mert azt kellene mondani, hogy mennél tovább élünk, annál inkább fogynak esztendeink. Mivel életünk kezdete, halálunk eleje, és ottan fogyni kezd, mihent nevekedni kezd esztendőnk.

Az üdő és a halál vetten-vészi részeit életünknek. Gyermekségünk elfogy, mikor ifjúságot érünk: ifjúságunk meghal, mikor emberkorra jutunk: megállapodott emberségünk véget ér és elolvad, mikor megvénhedünk: úgyhogy ez a mindennapi fogyás nem egyéb hosszú halálnál: és mikor vége lészen egész életünknek, vagy inkább egész halálunknak, akkor szűnünk meg a halástúl.

Vaj forogna gyakran elménkben, hogy meg kell halnunk! Bezzeg az lenne belőle, amit Epictetus+ említ, hogy ez az emlékezet, akaratunk dölyfösségét és emberi gyarlóságunk vétkes indulatit könnyen megfojtaná: elszakasztaná vágyódásunkat a világi hívságoktúl: és semmihez felettébb nem ragaszkodván, minden állapotban mértékletességet követnénk.

Akarjátok-e érteni, mit tészen az, hogy meg kell halnunk? Annyit tészen; hogy valamit bírunk, valamit remélünk e földön, azt mind el kell hagynunk. Annyit tészen; hogy minden pompáktúl és gyönyörűségektűl, minden tisztektűl és méltóságoktúl, minden atyánkfiaitúl és barátinktúl, minden jószágunktúl és gazdagságinktúl el kell szakadnunk. Annyit tészen; hogy a léleknek a testbűl ki kell menni, e világot el kell hagyni: oly útra, oly országba kell lépni, melyben azelőtt nem volt, és nem tudja, ki lészen vezetője, angyal-é vagy ördög? Annyit tészen; hogy ez a test, elsőben egészségtűl és erejétűl, azután minden érzékenységtűl, minden világi édességektűl megfosztatik: föld alá tétetik, férgektűl megemésztetik. Annyit tészen; hogy Isten ítélőszéki eleiben kell menni. Oda pedig sem szolgánk és barátunk, sem kincsünk és gazdagságunk nem késérhet: hanem csak cselekedetink jőnek utánunk, és azok érdeme szerént vesszük az örök jutalmat.

Ez a halál, melyen által kell mennünk; ennek emlékezetit kell szívünkbe oltanunk, ha szentül akarunk élni. Tudta Ábrahám, mely hasznos a halál emlékezete: azért mihent zarándoksága után letelepedett, első örökséget, temetőhelyt vásárlott: jelentvén, hogy első gondolatja halálrúl volt, melynek emlékeztivel trágyázta azután való vásárlásit. Az írástudók, több okok között, avégre mondják, hogy József parancsolva kötelezte maradékit, hogy tetemét kivigyék Egyiptomból, hogy a halálrúl emlékeztetné a zsidókat. A régi rómaiak, mikor a fársángi jóllakásokhoz akartak kezdeni, elsőben halottat temettek. Az Egyiptom lakosi, minden lakodalmakban, a vigasság között, holt ember koponyáját és egyéb csontjait tükör gyanánt az asztalra vitték, és eszekbe juttatták a vendégeknek, hogy kevés üdő múlva ők is ilyenek lésznek. Mihent Krisztus urunk Szent Pétert főpásztorságra választotta, és juhait néki ajánlotta: legottan halálárúl emlékeztette. Innen vagyon eredete, hogy a mai napig, mihent pápát választanak, egy kis szöszt fellobbantnak előtte, azt kiáltván: Szentséges Atyánk, így múlik a világ dücsősége. Mikor a napkeleti császárokat koronázták, egynéhányféle márványdarabot vittek eleibe, hogy elválassza, melyikből akar koporsót csináltatni. Ezzel intették, hogy evilági országért el ne veszesse a mennyországot. Így vetettek zabolát a fejedelemségből származó kevélységnek; hogy miképpen a páva, lebocsátja kevélyen felemelt farka sátorát, megtekintvén lábát: úgy a királyi méltóságbúl serkedező dagályt megfojtották a halál emlékezetivel a királyokban. Mert a Szent Jób mondása szerént, mivel a nagy fejedelmek vétkeit nem merik dorgálni az emberek: a koporsó és halál emlékezetivel felnyílik szemek, hogy magokba szállván, gondolkodjanak jobbulásokrúl. Bezzeg ezt cselekedte Szent Dávid: mert azt írja, hogy a halál árnyéka között járt: azaz oly közelnek alította halálát, mely közel a test az ő árnyékához. Ezt cselekedte ama hatalmas ötödik Károly császár+: ki eszében vévén, hogy semmi úgy nem tartóztatja embert a bűnöktűl, mint a halál emlékezeti; sok esztendők forgásában mindenkor egy fedett társzekérben magával hordozta koporsóját, és mivel azt a szekeret legközelebb jártatta magához, sokan azt ítílték, hogy elrejtett drága kincseit hordozta rajta.

Ezzel, a halálnak szünetlen emlékezetivel, úgy meggyőzte magát Károly császár; úgy megutálta világi felségét, hogy császárságát és királyságit letévén, barátok közé, klastromban rekeszkedett, és világi gondoktúl üresedvén, halála napjáig az egy isteni szolgálatban foglalatoskodott: példájával erősítvén, hogy könnyen megutál mindent, aki nemcsak néha, hanem mindenkor eszében forgatja, hogy meg kell halni. Ki kapott inkább e világon, mint Alexander+? De mihent eszébe vette, hogy meg kell halni: sok vérhullatással keresett országit megutálá és szolgái közé osztá. Erre nézett ama tudós ember, aki egy száraz kaponya alá azt írta: Mindent semminek tart, aki ezt gondolja. Mert miképpen Boldizsár királyt, hamis vélekedéséből kimenté Dániel, egy kis hamuhintéssel: úgy az emberek könnyen eszekbe vészik, hogy a világ csak csalogatja és játszódtatja őket, ha koporsó porral meghinti szíveket.

Tudjátok-e, keresztyének, mi az oka, hogy az emberek ily szabadoson, sőt feslettül élnek? hogy a bűnökben ily bátran hevernek, bűzhödnek? hogy minden elmélkedéseket és gondolatjokat csak a világi jókra függesztik? hogy úgy szorgalmatoskodnak, mintha soha meg nem kellene halni; úgy ragaszkodnak a csalárd világhoz, mintha itt volna maradandó lakások; oly bátorsággal vannak, mintha frigyek volna a halállal? Ennek oka az, hogy az emberek elfelejtik halandóságokat. Ha a bűnben bátorsággal gázolnak, oka az, hogy halálokrúl nem gondolkodnak. Ha a kevélységtűl elragadtatnak, oka az, mert elfeledkeznek halálokrúl, mert a por és hamu nem kevélykednék, ha meggondolná halandóságát. Ha sokan a világ gyönyörűségiben úsznak, oka az, hogy szemek előtt nem viselik halálokot. Mert ha a moly meg nem sérti a ruhát, mely a holttesten volt: annak a léleknek sem árt a világ incselkedése, mely a halálrúl gyakran gondolkodik: sőt mint Damocles, megúnja, mint a veszélyt, a világi csalogatásokat. Ha sokan felebarátjokkal veszekednek, és a világi jókon üstököt vonszanak, oka az, hogy halálokrúl nem gondolkodnak, mert miképpen a méhek, akármint viaskodjanak, megcsendesednek, mihent egy marok port vetnek közikbe; úgy mibennünk, porrá létünk emlékezete megoltana minden gyűlölséget. Ha a tűrhetetlenek semmit békével nem szenvednek, oka az, hogy testek rothadásárúl elfeledkeznek: mert ezt meggondolván, semmi kárral bosszúra nem indulnának. Mint az Egyiptom lakosi, noha látták, hogy a zsidók kölcsönkért gazdagságokat elviszik: de egy szót sem szólottak; mert akkor halottokat temetvén, azt kiáltották, hogy előttök a halál.

Nem ok nélkül nevezi zabolának a halál emlékezetit a Szentírás, mikor azt mondja, hogy visszavonatott Sennacherib, mint erős zabolával, az ő vitézi halálának látásával. Ádámnak is ezen zabolát vetette szájába az Isten: és mindaddig állhatatos volt az engedelemben, míg az ördög el nem rontotta ezt a zabolát, ama szóval: Meg nem haltok! Nemcsak zabolája, hanem kormánya életünknek az halál emlékezete.

Aki hajóját jól akarja igazgatni, nem áll a csónak orrán vagy közepin a kormánnyal; mert így hamar parthoz vagy tőkéhez rontaná bárkáját: hanem a hajónak utolsó végére áll, és onnan igazgatja folyását. Ha mi is csak életünk eleit, azaz nemzetségünket vagy nemes vérünket nézzük; ha életünk középfolyását, ifjúságunkat, erőnket értékes állapotunkat szemléljük: veszedelmesen evezünk a test csónakjában; hanem életünk utólját tekintsük, az légyen kormányunk! És miképpen Szent Pál azt írja magárúl, hogy mindennap meghal: mi is mindennap, ha nem többször, egyszer, gondolkodásunkkal nyújtóztassuk ki magunkat egy koporsóban; úgy, amint halálunk után kinyújtóztatnak, elhervadt és változott, szörnyű ábrázatban; megkékült, rút színben; az iszonyú férgek és undok gennyedtségek között! És mikor így kinyújtóztunk, szóljunk ekképpen magunknak: ilyen állapotra kell jutnom; így kell e világtúl és minden javaimtúl elválnom; így kell mindenektűl elhagyatnom; ennek a rothadandó testnek ekképpen kell bűzhödni. Azért mit kapok a rossz világon? Miért kedvezek a büdös testnek? Miért nem készülök oda, ahol örökké kell laknom? Nagyobb bolondság nem lehet, mintha a rövid életben örök kínokat keresek.

Nemcsak meg kell halnunk, keresztyének, hanem hamarvaló üdőn kell ennek lenni: mert a Szent Pál mondása szerént, rövid az üdő; megrövidültek a mi napjaink; nem élünk most annyit, mint a régiek, nyolc-, kilencszáz esztendőkig. Amely bizonyos halálunk, oly bizonytalan annak ideje, helye, órája és módja: betegségből-é vagy hirtelen történetből? gyilkosunk gonoszságából-é vagy tégla esetiből, egy fa dőléséből, egy ház omlásából, egy hajó fordulásból, egy hídromlásból; tűztűl-é vagy víztűl; imettünk-é vagy aluvásunkban; jártunkban-é vagy játékunkban lészen halálunk? Senki nem tudhatja! És amint édes üdvözítőnk mondja: Mikor ingyen sem gondoljuk, akkor szólítnak ki e világból. Nem tudod – úgymond Seneca+ –, mely helyen vár téged a halál: azért te őtet mindenütt készen várjad! Minden napot utolsó napodnak ítílj!

Ezt a halál bizonytalanságát a Szentírás példákkal adja előnkbe. Együtt azt mondja, hogy a halál úgy jár, mint a lopó: ki örömest éjszaka, setétben kullog: reáleselkedik, mikor alusznak és vigyázatlan vannak az emberek; és akkor nagy leptében, zajgás, csattogás nélkül ballag: nem is az ajtón, hanem ablakon vagy egyéb rejtekhelyen bújik bé. Azért mikor a Szentírás sok helyen lopóhoz hasonlítja a halált; mikor azt mondja, hogy ablakon bújik bé; jelenti a halálnak véletlen voltát, bizonytalan óráját. Másutt azt olvassuk, hogy a halál olyan nékünk, mint a horog a halnak, a tőr a madárnak. Ezzel taníttatunk, hogy a halált sokszor találjuk, ahol nem alítjuk, sőt ahol életet keresünk. Mikor a hal vígan úszkál a szép folyóvízben; mikor a madár gyönyörűséges szép ágakon röpdös és kedvesen énekel, azt alítván, hogy szép falattal bétölti gyomrát, táplálja, sőt hizlalja hasát; akkor nyeli el a horgot, akkor fojtja nyakára a tőrt. Úgy az emberek a gyönyörűségek, tisztek, gazdagságok ágain bátorsággal vigadozván, véletlen esnek a halál tőrébe. Mennyit ismértünk, kik vígan mentek feküdni, és halva találtattak? Mennyin merültek vízben? Mennyin égtek házban? Mennyin fulladtak meg kedves falatok torkán akadásával? Mennyin vesztek házomlásban, egy szúnyogmarásban, egy tőlyukasztásban? A Szent Jób fiai, mikor vígan lakoztak, akkor dőlt reájok a ház. Mikor Amnon az ő bátyjával, Absolonnal kedvesen vendégeskedett; mikor Mifiboset, a Saul király fia, délest ágyában nyúgodott, véletlenül megöletének. Holofernes, a szép Judit kívánságában, álmát halálához ragasztá. Egyszóval: nincs száma azoknak, kik dob-, trombitaharsogással, virgina-, hegedűszóval gyönyörködtetvén magokat, egy szempillantásban kiragadtattak az élők közül, és föld alá nyomattak.

Ez az oka, hogy a Szentírás a mi életünket párának, füstnek, tajtéknak, hamar elhervadó virágnak, árnyéknak, álomnak nevezi. Mert véletlen elmúlik, és oly keveset tart, hogy az Isten kalendárioma szerént senki egy egész napon nem él: mivel Isten előtt ezer esztendő csak egy nap. Senkit nem olvasunk pedig a régi nagy életű emberek közül is, ki ezer esztendeig élt volna. A mostaniak igen sokat élnek, ha száz esztendőt, azaz egy napnak tizedrészét érik: mert közönségesen hetven vagy nyolcvan esztendő utolsó határa az igen hosszú életű embereknek. Ezek a kevés esztendők az örök élethez képest olyanok, mint egy csepp víz a tengerben, egy fövenyecske a föld kerekségében.

Mivel azért ily gyarló és romlandó, ily rövid és mulandó a mi életünk; nemhogy egy napot, de egy órát sem ígérhetünk életünknek. sőt minden órában azt mondhatjuk Szent Dáviddal: Csak egy lépés, csak egy grádics vagyon énközöttem és a halál között. Mert a bölcs mondásaként: nem késik, és sohult nem múlat, hanem jöttön-jő reánk a szomorú halál. Azért int Szent Jakab, hogy soha azt ne mondjuk, hogy holnap ezt míveljük, amoda megyünk, ott vásárlunk: mert nem tudjuk, mint lészen holnapi állapotunk: hanem így szóljatok, úgymond; Ha élünk, ezt vagy azt míveljük; úgyhogy minden dolgunkrúl Ha-val kell szólanunk, nem tudván, mit hoz magával a következő nap.

Mondaná valaki: Isten igen kívánja üdvösségünket, igen szereti lelkünket. Mi az oka tehát, hogy elrejtette és titkon tartotta magánál utolsó óránkat? Ha tudnók, mikor lenne kimúlásunk, szorgalmatoson hozzá készülnénk; minden egyéb gondjainkat félretennők, és így üdvösségünket bátorságosban megnyerhetnők.

Keresztyének! Istennek atyai kegyelmessége az is, hogy halálunk óráját titkon tartja; mert ezzel ébreszt és esztenez, hogy szentül és jámborul éljünk, a bűnöktűl magunkat ójuk: és amint Szent Hilarius szól; utolsó napunk bizonytalansága, függőben lévő várakozásunk szorgalmatoskodását kívánja. Ha tudnók halálunk napját, boldog Isten! mely nagy szabadságban, sőt mely nagy feslettségben élnénk? Most, noha nem tudjuk óránkat, mindazáltal, naprul napra halasztjuk jobbulásunkat, és bátran merülünk minden bűnökbe. Mit mívelnénk, ha bizonnyal tudnók, hogy még tíz esztendőt élünk? Vajon találtatnék-é, aki kilenc esztendejét világi gyönyörűségekben nem töltené, és ördögi szolgálatokban, azaz bűnökben nem foglalná? Semmivel azért nagyobb okot nem adott volna Isten a gonoszságra, mintha tudósított volna holtunk idejéről. Óránkat eltitkolván, azt akarta, hogy úgy éljünk, mintha másnap megítíltetnénk: és amint Szent Ágoston+ tanít; mikor felkelünk, estvérül bizonyost ne tartsunk; mikor lefekszünk, virrattához ne bízzunk: hanem azt bizonnyal higgyük, hogy úgy ítíltetünk, amint utolsó óránkon találtatunk: és ha készületlen tapasztalnak, örökké elveszünk. Azért életünk bizonytalan vége erős eszten az istenes életre, és üdvesség-keresésre. Erre nézve Krisztus Urunk, a halálnak bizonytalan órájából azt hozza ki; hogy mindnyájan vigyázzunk, és mindenkor készen legyünk: mert nem tudjuk napját és óráját; éjjel-é vagy nappal, estvére vagy hajnalban lészen kiszólításunk.

De oh, vakság! Oh, balgatagság! Noha ily bizonytalan az óra, melytűl függ az örök állapot, mégis ily feledékenyek és késedelmesek vagyunk az üdvösség dolgában! Ha itt a várasban tíz vagy tizenkét embert halálra ítíltek volna, és csak az órát várnánk, melyen a hóhértúl megöletnek: vajon ezek mit mívelnének? mit gondolnának? miben foglalnák magokat? Talán kocka-, kártyajátszásban? Talán kacagásban, trágárságban, egymás között üstökvonásban? Efféléket mind félretennének: hanem ha eszek volna, keseredett szűvel, szomorú orcával, könnyhullató szemmel, zokogó szókkal Istentűl bocsánatot kérvén, bűnöket megbánván, üdvösségekhez készülnének. És ha valaki közülök játszanék, dobzódnék, jószágért veszekednék: azt sült balgatagnak és eszefordultnak ítílnők. Ilyen a mi állapotunk: mindnyájan halálra ítíltettünk, a bizonytalan órát fejünkre várjuk. Mit míveljünk tehát? Játszódjunk-, kacagjunk-, dobzódjunk-é? Gyűlölködjünk, és az árnyékvilágon vonakodjunk-é? Oh, esztelenség! Oh, gondatlanság, ha lelkünkre és üdvösségünkre nem vigyázunk; ha úgy nem élünk, mintha ma kellene meghalnunk! Bezzeg ha eszünkön járnánk, gyakran így kellene magunknak szólanunk: ha ez éjjel megholtam volna, jaj, mint lett volna dolgom? Ha ezen órában meghalnék, micsoda állapotban találtatnám? Mint járna az én szegény lelkem, ha most kiszólíttatnám? Vajon nem mennék-é az örök kínra? Jaj ki kevesen vannak, kik efféle gondolkodásokkal, életek jobbítására izgatják magokat!

Akarjátok-é tudni, honnan vagyon, hogy noha némelyek gondolkodnak halálokrúl, de meg nem teljesedik bennek a bölcs mondása; hogy sohasem vétkezik, aki utolsó állapotjárúl emlékezik? Oka az, hogy hosszú életet ígérnek magoknak: a halált pedig messze lévőnek alítják. Azért mint a szem, kicsinynek mutatja, ami távul vagyon: úgy a mi szívünk semminek tartja a halált, míg messzinek tetszik. Mikor az ördög bűnre akar vinni, első mesterség az, hogy a halál félelmét kivegye szívünkből. Ifjú vagy, erős vagy, egészséges vagy; nem dobzódol, nem részegeskedel; mikor annak ideje, orvossággal segíted a természetet; azért még most meg nem halsz: messze még a te célod: üdőd lészen ezután is a jóra. Tudja jól az ördög, hogy senki nem hinné, ha igyenesen azt mondaná néki, hogy meg nem hal; azért ezzel senkit nem biztat, hanem azt mondja, hogy meghal, de nem ezidén, nem ebben a hónapban, nem ezen a napon: és így minden esztendőt, hónapot és napot felszabadítván a halál félelmétűl, halandóságát elfelejteti emberrel, és halhatatlansággal bátorítja szabados életre. De eszünkbe kell ezt a csalárd ördög mesterségét vennünk; és nem kell úgy gondolkodni a halálrúl, mintha távul volna. Ha vén vagy: előtted a koporsó, és azért hajol hátad görbesége a föld felé, hogy temetőhelyedet mindenkor szemléljed, mivel a Szent Pál mondása szerént, aki megvénhedett, közel jár a halálhoz: és az ősz hajat a régi bölcsek halál virágjának vagy zászlójának nevezték. Ha ifjú vagy: meggondold, hogy több bárányt visznek a mészárszékbe, hogysem juhot; és egy ötvenesztendős mellett sok ezer ifjú vitetik a temetőhelyre.

Azért mindnyájan szálljunk magunkba, és eszünkön járjunk: mert miképpen a hadban egy vétek veszély, és elől nem kezdhetni: úgy a halálban kétszer nem vétkezhetünk. Egyszer, nem többször halunk meg. Azért orvosolhatatlan vétek, ha bűnben és Isten haragjában lészen halálunk, mert valamely felé dől a levágott fa, örökké ott marad. Annak okáért teljes életünkben elég dolgunk vagyon, ha meg akarjuk tanulni, mint haljunk jól meg. Ificrates, békességes üdőben és bátorságos földön, árkokkal és palánkokkal erősítette táborát; és úgy tartotta rendben népét, mintha igen félelmes helyen volna: avégre, hogy ha véletlen ellenség találná; ama bolond mentséggel ne élne: nem véltem. Mentül illendőbb, hogy a mi vitézkedésünk idejében, mindenkor készen legyünk, és szorgalmatossággal vigyázzunk magunkra; hogy valamikor jő, készen találjon a halál: és az okos szüzekkel úgy várjuk urunk jövetelét, hogy mennyegzős házába mehessünk.

Bölcs Aristóteles mondása, hogy a halál rettenetesb minden félelmes dolgoknál. Azért mikor Ezechiás király hallotta volna, hogy meg kell halni, keserves könnyhullatásokkal úsztatta betegágyát: mikor Saul hallotta volna, hogy másnap meg kell halni, ottan elájula és földre esék: mikor Boldisár királynak tudtára adák kimúlását, a reszketés miá nemcsak ina lantolt, hanem térde egybeveretett. Mert semmi nincs e világon veszedelmesb és rettenetesb, mint a bűnösök halála. Ennek sok és nagy okai vannak:

Először: A halál oly testi gyötrelemmel mégyen végbe, melynél nagyobb a testhez nem fér. Nagy kínnal jöttünk e világra; noha nem magunk, hanem, mint a viperák, anyánk kínjával, és sokszor halálával: de sokkal nagyobb, és magunk saját kínjával megyünk ki e világból. Mindnyájan láttatok halálra vált embert. Vettétek-é eszetekbe, mint változik hervadott színe; mint hidegül és merevedik lába; mint kékül keze; mint béesnek és a nagy kínok miatt kifordulnak szemei; mint vonódik és keményedik homloka; mint feketül nyelve; mint röhög a mellye*; mint vonakodik; mennyit fohászkodik; mint serkedeznek könnyhullatási; mint folynak hideg izzadási; mint fárad a lélegzésben: egyszóval, mint elváltozik, megrútíttatik minden tagja? Ezek a nagy változások, szörnyű kínok jelenségi. És ha minden fájdalom abból származik, hogy a testnek természet szerént való állapotja megbontakozik, és a benne való nedvességek mértéke megváltozik; mivel soha semmi kín és fájdalom úgy meg nem bontogatja és el nem változtatja természetünk állapotját, mint a halál, mely éppen és teljességesen mivoltát elrontja, és csaknem tőkévé tészi: következik, hogy valamennyi kínokat, betegségeket és fájdalmakat szenvedett vagy szenvedhet a szegény gyarló test, mindazoknál nagyobb és keservesb kínokat érez ember a halálban; úgyhogy minden egyéb fájdalmak, akár sebből, akár köszvénytől, kólikátúl, kőtűl származzanak, csak előljárói és martaléki a halálnak. Mert a betegségek egy vagy két tagját: fogát, szemét, lábát, veséjét gyötrik embernek: de a halál minden kínokat magában kapcsol: minden tagjait és részeit a testnek felbontja és elváltoztatja. Annak okáért rettenetesb és fájdalmasb minden világi kínoknál a halál.

Másodszor: A földhöz és e világi jókhoz ragaszkodott ember lelkének kimagyarázhatatlan szorongatási és kínjai vannak a halálban, mikor látja, hogy el kell válni mindazoktúl, amiket szeretett; amiben gyönyörködött; amiben reménységét helyheztette: és amint mezítelen jött ide, úgy kell innen kimenni. Ezt meggondolván a bölcs, felkiált: Oh, halál, mely keserű a te emlékezeted annak, aki békével vagyon gazdagságiban; kinek ingyenes útja vagyon mindenekben! Mert igazán írja Szent Gergely+, hogy amit ember szeret, fájdalommal válik el attúl. Azért a halálra vált ember, eszébe vévén, hogy gazdagságát, kincsét, méltóságát, tisztit, örökségét, jószágát mind el kell hagyni: keserves méreggé változnak akkor minden kedves gazdagsági. Szeme előtt forog, hogy jó barátitúl és atyjafiaitúl, kedves házasátúl és magzatitúl, sok szép nyájasságtúl és barátságos társalkodástúl, sőt az egész világtúl úgy meg kell válni, hogy soha ezekhez vissza nem tér. Az is elméjébe ütközik, hogy az ő teste, melynek gyengéltetésére mindenben kedvezett, oly szörnyűségre jut, hogy sem jó barátja, sem kedves házasa, nemhogy egy ágyban, de egy házban sem maradhat véle: hanem föld alá dugják, és ott a férgektűl elszaggattatik: megposhad és rothad, úgyhogy utálás nélkül reá sem nézhetni. Oh, mely szomorú és keserves kínokat szereznek efféle gondolatok; a világhoz ragaszkodott ember szívében!

Harmadszor: Rettenetesb gyötrelem vagyon a gonosz életű emberek halálában. Mert mint a gonosztévő, mikor a tömlöcben vagyon, mindenkor törődik, gyötrődik: de főképpen, amely nap kivitetik a bírák eleibe, iszonyú rettegésektűl szorongattatik és kínoztatik: úgy a bűnös ember, mikor az ajtón vagyon, hogy bírája eleibe menjen, szörnyű félelmektűl környékeztetik. Eszébe jut akkor, és mint egy tükörben, szeme előtt forog teljes életének számlálhatatlan gonoszsága, szabados erkölcse, feslett undoksága. Furdalja és feddi lelkiisméreti, hogy az isteni szolgálatban ily restes, az üdvösségkeresésben ily késedelmes volt, és minden eszét, kedvét csak a mulandó világi rosszaságra fordította. Teljes életében valami vétkekrűl penitenciát nem tartott; csoportban, sőt seregben rohannak elméjébe, mint Antiochusnak; és szörnyűképpen szorongatják, mardossák szívét; mivel a halál esztene a bűn. Szent Jób és Szent Dávid, noha megöregedett állapotjok vétkeitűl nem annyira tartottak, de ifjúságok fogyatkozásit rettegéssel említették: és halálokhoz közelgetvén attúl tartottak; hogy azokból ne következzék veszélyek.

Szent Isten! Mennyin kívánnak halálok óráján egy napot, egy órát azok közül, melyeket most játékkal, mulatsággal, hívsággal múlatnak, hogy abban Istennek kedvét kereshetnék? De sokan úgy járnak, mint ama szegény Chrysaorius, kirűl Szent Gergely+ azt írja, hogy amennyire gazdagsággal, annyira bévelkedett vétkekkel: és halála óráján, látván az ördögöket, kik érette jöttek, izzadással, szörnyű hánkódással kiáltani kezdett: bárcsak virrattig, bárcsak virrattig hagyjatok békét! De nem lén helye esedezésének; hanem azon órában meghala. Mert noha Isten bocsánatot ígér a penitenciatartónak, de nem ígér holnapot a vétkezőnek. Oh, mint átkozzák akkor a gonoszak magok balgatagságát, hogy imádkozásban, szentségek gyakorlásában, bévséges alamizsnálkodásban és egyéb istenes, szent életben nem foglalták magokat? Megnyílik akkor szemek: és megismérik, de későn, hogy hívság és rosszság e földi szorgalmatoskodás; vakság és esztelenség a világi dolgokon való kapdosás.

Mikor penig a gonosz lelkiisméretű ember így őrlődik, gyötrődik magában, azt ne gondold, hogy az ördög aluszik: mert ha mindenkor kerül, mint az ordító oroszlán, akkor legnagyobb dühösséggel rohan emberre, mikor látja, hogy rövid ideje vagyon: és ha Isten meg nem zabolázza, sok hamis képzésekkel, rettenetes jelenésekkel, színes hazugságokkal úgy megháborítja a gonoszságba merült ember értelmét, úgy elfordítja akaratját, hogy sok iszonyú rettentésivel kétségbe ejtheti, noha a szent életű jámborokon nem ád Isten hatalmat a Sátánnak; hanem hatalmas erejével hátraveri és megszégyeníti.

Negyedszer: mindezeknél nehezebb dolog, mely a gonoszokat kínozza az utolsó ütközetben; hogy mindjárt a halál után nem prókátor és gondviselő által, hanem személy szerént, Isten ítélőszéki eleibe kell menni: számot kell adni teljes életérűl: örök üdvösségnek vagy kárhozatnak utolsó szentenciáját kell venni. Azért mondja Szent Gergely+, hogy méltán retteg akkor a lélek, midőn látja, hogy kevés vártatva olyat talál, amiben örökké marad. Oh, mely szörnyű félelem ez! Nemcsak azért, hogy utolsó és másolhatatlan a szentencia, és senki ennek executióját, kiszolgáltatását nem ellenzheti; nemcsak azért, hogy oly dologrúl lészen szentencia, melynél nagyobbrúl nem lehet; tudniillik az örök boldogságrúl vagy kárhozatrúl: de azért is, hogy ily közel, és szinte előtte lévén embernek a törvény órája, nem tudja, ha nyeri-é vagy veszti? És noha lésznek, kik a bűnös testet elkésérik a sírhoz; de senki nem mégyen a bíró eleibe a lélekkel: hanem elhagyatván minden segítségtűl, csak a jó és gonosz cselekedeti mennek véle. A Sátán pedig kit Szent János vádolónak nevez, jelen lészen, ki béadja a szegény lelket, mint Zachariásnál olvassuk. Egy szempillantásban vége lészen a törvénynek: bévádoltatik, megítéltetik, megszentenciáztatik a lélek, és haladék nélkül executio, igazság szolgáltatik. Azért ettűl a szempillantástúl függ az örökkévaló állapot.

Ilyen nagy kínokkal, ennyi keserves gyötrődésekkel, ilyen rettegésekkel és szorongatásokkal teljes azok halála, kik a halált készen nem várják, hanem csak a mulandó világhoz ragaszkodnak; testekre és nem üdvösségekre vigyáznak; gazdagság keresésben, nem istenes erkölcsökben foglalják életeket.

Azok pedig, akik igaz fontban vetik és hívságnak tartják a világot minden kincseivel, becsületivel és gyönyörűségivel; azok, akik itt csak azért élnek, hogy az örök boldogságban helyt szerezzenek és minden gondolatjokat arra fordítják, hogy Istennek kedveskedjenek; azok, akik szívében megholt a világ és elvált kívánságok attúl, amivel e rossz világ tartóztatja az emberek kedvét: nem ilyen rettegésekkel, nem efféle bajos gondolkodásokkal mennek a halálra: hanem víg és csendes elmével várják halálokat; mert noha el nem kerülhetik a halál nyilát, de a halál kínja meg sem illeti őket; hanem amint Szent Bernárd írja: ezek halála jobb minden világi jónál, mert kezdete a nyugodalomnak, bátorsága az örök boldogságnak.

Az Isten szolgái tudják, hogy az ő halálok elrontatik a boldog feltámadással: azért úgy válnak el a testtűl, mint az útra menők házoktúl. Tudják, hogy a világi élet tengeri habok hányása, és hogy nincs a halálnál egyéb part, ahol megnyugodjanak. Tudják, hogy e földön jövevények és számkivetésben vannak; tudják, hogy a halál ajtaja és kezdete az örök életnek: azért minden kedvek és kincsek, minden atyafiságok ott vagyon, ahol örökké maradnak. Itt pedig úgy laknak, mint maholnap kimenő sellyérek: és eszekben forgatják, hogy nem házok, hanem szállások ez a test, sőt tömlöcök, melynek ajtaját halál nyitja fel. Tudják, hogy itt sok harcok és veszedelmek között vitézkednek, sok munkás fáradságokkal lenyomatnak, sok kísértetekkel ostromoltatnak, és a testnek súlyos terhével nehezíttetnek: azért nyereségnek tartják, hogy a világ tőreiből kiszabadulnak, hogy a test gyarlóságátúl megmenekednek, hogy az ördög ostrominak veszedelméből kivitetnek. És gyakran kiáltják Szent Dáviddal: Vedd ki, Uram ebből a fogságból lelkemet: jaj nékem, hogy ennyire hosszabbodik bujdosásom! Oh, mely gyönyörűségesek, Uram, a te hajlékid! Ájulva kívánkozik tehozzád az én lelkem. Mert ha kedves a vitéz embernek harc után való diadalma; ha örvendetes a kereskedőnek fáradtság után való nyeresége; ha gyönyörűséges az útonjárók hazamenése, az elfáradt munkások estvéli nyugodalma, a tengeren hányatottak partra jutása: az igazaknak is kedves, mikor ebbűl a halandó test szolgálatjából felszabadulnak.

Az istenfélő szent emberek le nem vetkőznek az emberi gyarlóságból: azért vagyon őbennek is a halál fullánkjának érzékenysége; de orvosságok is vagyon, mellyel annak mérgét megfojtják.

Ha a világi élet kívánsága akadoz elméjekben: ottan vagy azt felelik, amit ama jámbor püspök mondott: Ha ezután is meg kell halnunk, miért nem most? Ha halad is egynéhány nappal vagy órával, ugyan reá kell erre a mészárszékre mennünk. Bezzeg ha üdővontatással megmenekedhetnénk a haláltúl, volna valami: de amire reá kell menni, mi haszna abban haladékot kívánni? Akit akasztani visznek, kevés öröme lehet abban, hogy üdő múlik, míg messzebb viszik; vagy hogy valamivel hosszabb és kevés grádicsú a lajtorja, melyen fel kell hágni. Mindnyájan útban vagyunk: halálunk helyére menten megyünk: mennyit halad halálunk, annyit nevekedik rettegésünk. Megholtak előttünk, valakik születtek; meghalnak utánunk, valakik a világra jönnek; sem elsők, sem utolsók nem vagyunk a halál torkában. Azért bolondság attól félni, amit el nem kerülhetsz. Jobb hamar általmenni, és félelemtűl megmenekedni, hogysem sokáig rettegni, és ugyan reámenni.

Ha a világi jószágtúl nehezteli elválását a gyarló test: azt forgatják elméjekben az igazak, amit Szent Pál mondott: Földi házunktúl megválván, tudjuk, hogy Istentűl építtetett lakóhelyünk vagyon mennyekben. Nincs itt maradandó várasunk, hanem e földön azért élünk, hogy örökös boldog várast keressünk. Mivel azért ennek a várasnak kapuján most vagyunk, mikor a halált közel érezzük, nem kell hátramászni vagy a menetelen akadozni.

Ha a világi társaság vagy atyafiság forog a gyarlóság előtt, azt juttatja emlékezetibe az istenfélő ember, amit Szent Lucius+ mondott halála óráján: Semmi jó nincs e világon, gyarló és fogyatkozott minden társaság: Istenhez menjünk, minden jónak kútfejéhez!

Ha a halál iszonyúsága rettegést indít: meggondolja az istenes ember, hogy a halálban semmi nehezebb nincsen, mint annak félelme. Azért amit kedve ellen is kellene szenvedni; Isten malasztjának segítségével megbátorítja magát, és azt mondja Szent Ambrussal+: Jó uram vagyon, nem félek a haláltúl, mely az én uram eleibe viszen.

Ha a temetés szörnyűsége háborgatja elméjét: mindjárt azzal bátorítja magát a jámbor ember, amivel Szent Ignatius: Krisztus búzája vagyok; ha a Krisztus mezejébe, a földbe nem tétetem, nem gyümölcsözöm.

Ha az ítílet félelme rettegteti: úgy szól lelkének, mint Szent Hilarion: Mit félsz, mit rettegsz lelkem? Menj ki! Ennyi esztendeig szolgáltál Istenednek, és nem mersz eleibe menni?

Ha a Sátán kísérti és ostromolja: nem úgy jár, mint az istentelenek, kikrűl Szent Jób azt írja, hogy mikor a kapun lésznek, ott romolnak meg: hanem össze nem vész, mikor a halál ajtaján szólani kell ellenségivel, sőt nagy bátran Szent Mártonnal+ azt mondja a Sátánnak: Mit zsugorgasz itt, vérszopó bestia? Semmit énbennem nem találsz néked valót.

Egyszóval az a különbség az igazak és a gonoszak halálában, hogy a gonosz kedve ellen, erőszakkal taszíttatik ki e világból: az igaz ember pedig bátorsággal, vigasztaló reménységgel várja utolsó óráját. A gonoszoknak keserves a halál emlékezete: az igazaknak kedves, mikor közel érzik halálokat, és vígan ama zsoltárt éneklik: Örvendezek, mikor hallom, hogy Isten házába megyek. Mikor a tiszta életű, jámbor asszony ura távul vagyon, szomorú, és bánkódva óhajtja annak visszatérését; ha hallja, hogy jő: felugrik, vigad, helyét sem találja örömében. A csintalan asszony pedig akkor tapsol, mikor ura messze vagyon; elhűl és reszket, mikor jövetelét hallja. Így az igazak, vígak mikor a jó halál által urokhoz mennek: a gonosz szolgák pedig reszketnek, mert jól vagyon dolgok az istenfélőknek, mikor a halál által a földrűl mennybe mennek; és úgy mennek, hogy a halál kínja csak meg sem illeti őket.

Mindnyájan kívánják az istenfélők halálát; és óhajtják Balaámmal, hogy az igazak halálában részek légyen: de arrúl nem gondolkodnak, hogy az igazak erkölcsét kövessék életekben. Mindnyájan örömest úgy múlnának ki a világból, mint Lázár, csak úgy élhetnének, mint a gazdag. De nem így jár ez: az igazak halálában csak azoknak vagyon részek, kik az igazak erkölcsét követik: mert valamely bizonyos, hogy gonoszul meg nem hal, aki jámborul él; oly bizonyos, hogy ritkán végezi jól életét, aki halálig vontatja gonoszságát. A Szentírásban csak egy latrot olvasunk – úgymond Szent Bernárd –, ki halála óráján megtért és üdvezült: mivel az utolsó órára halasztott penitencia, ritkán igaz penitencia. És ha kiíratta hadából Alexander+, aki akkor igazgatta kopjáját, mikor ütközni kellett: Isten is méltán megveti, aki gonoszságát akkor akarja elhagyni, mikor elhagyta őtet a latorság.

Azért, keresztyének, ne halasszuk holnapra jobbulásunkat. Eszünkben forgassuk, amit Szent Ágoston+ sok helyen, de igen tekintetes szókkal előnkbe adott: Mindenkor készen légy, mert megígérte Isten, hogy bocsánatot nyer, aki életét megjobbítja; de a holnapot senkinek nem ígérte. Holló szava a cras, cras*: de eszedbe jusson, hogy a holló kirekedett a Noé bárkájából, és a síránkozó galamb bévétetett.

De ideje, hogy elvégezzük tanításunkat. Sommája a dolognak az, hogy ha jól akarunk meghalni, jól éljünk, és teljes életünk rendelésében két kormányt tartsunk: egyik, hogy úgy éljünk, amint halálunk óráján akarnók, hogy éltünk volna. Ha most meg kellene halnod: mint akarnád, hogy viselted volna magadat, rendelted volna életedet; és azt cselekedd most, amit akkor haszontalanul fogsz kívánni. Másik, hogy nem tudván utolsó óránkat, úgy éljünk minden órában, mintha akkor kellene meghalnunk. Azért gyakran magunkba szálljunk, és meggondoljuk, micsoda furdalná és nehezítené lelkiisméretünket, ha ezen órában meg kellene halnunk. És ha oly fogyatkozást érzünk, melyet nem akarnók, hogy a halál bennünk tapasztalná, késedelem nélkül, mindjárt kifeseljünk abból: mert – a Szent Ágoston+ mondása szerént –, amiben találtatunk halálunk óráján, abban ítíltetünk. Azért nem bátorságos, sőt nem szabad oly állapotban lennünk egy szempillantásig is, melyben nem akarnánk meghalni. Ha így élünk, a halál nékünk üdvösségünk útja és kapuja lészen. Kit engedjen az Atya, Fiú, Szentlélek mindnyájunknak. Mondjátok mindnyájan: Ámen, Ámen, Ámen.




Hátra Kezdőlap Előre