Mivel a poklosság ragadó betegség, szorgalmas gondviseléssel akarta Isten távoztatni, hogy a poklos ember másokra ne terjessze szennyedékes rútságát. Azért megparancsolta: másodszor, hogy öltözeti varrásit sok helyeken kifejtse; süveg nélkül, először, hogy a poklos, táboron és várason kívül, egyedül, külön és az egészséges emberektűl távul lakjék: hajadonfővel járjon, avégre, hogy mindenek láthassák poklosságát, és elkerülhessék. Harmadszor, hogy ruhájával száját bédugja, mikor valakihez közelget, és dögletes lélegzetivel másra ne ragassza nyavalyáját. Negyedszer, hogy annál inkább tudják őtet kerülni az egészségesek, kiáltani kellett, hogy ő poklos: azért senki közel ne menjen hozzája. Ötödször, hogy a poklosok gyapjúból, lenből és bőrből csinált ruházatit megégessék. Sőt hogy el ne ragadjon a poklosság, ha a poklos háza falain valami jelensége látszik a poklosságnak; elsőben vakolásit levakarják; tégláit kiszedjék: az ha nem elég, és tarkaság látszik mégis a falon, földig rontsák a házat, és kövét, fáját oly helyre hordják, hogy senki ne élhessen véle.
Amely Isten a testi betegség terjedését ennyiképpen megrekesztette; sokkal nagyobb gondviseléssel volt azon, hogy a lelki betegségek, feslett erkölcsök, veszedelmes gonoszságok másokra ne ragadjanak azokrúl, kik ördögi miriggyel dögleltetnek. De miképpen azoktúl, kiknek minden testeket tetétül fogva talpig elfogta a poklosság, nem féltette és tiltotta Isten az embereket; hanem azoktúl, akiknek ép testek között imitt-amott tetszett a sennyedék: úgy akiket a gonoszság és Istentelenség éppen elborított, nem oly ártalmas és félelmes azok rútsága; mivel maga kimutatván éktelenségét, mindeneket elidegenít, valakikben szikrája vagyon az isteni félelemnek. De azoktúl kell őrizkedni, kikben sok ép és egészséges jók látszanak: és vagy bölcsességek, vagy tettetes ájtatosságok színével jóakaratot és barátságot szereznek, hogy azután árokra, és sok lelki veszedelmekre vigyenek.
Más üdőben, a mai evangéliomot fejtegetvén, nemcsak arrúl szólottam; kicsodák az Istentűl küldött igaz papok, kiket tartozunk hallgatni: hanem arrúl is, mely nagy igazsággal kell a gyónásban lelki betegségünket kimutatnunk a pap előtt. Látom azt is, mely üdvösséges tanúságot vehetünk a poklosok példájából; vagy alázatosságra, mivel nem mertek közel járulni Krisztushoz, hanem távul állottak; vagy buzgó imádkozásra, mivel nagy szóval könyörgöttek; vagy engedelmességre, mivel halogatás nélkül mentést mentek a papokhoz, mihent Krisztus oda küldötte őket; vagy Istenben való bizodalomra, mivel nyavalyás poklosok nem kerestek babonát és bájos cédulákat vagy boszorkányok berbitélését* gyógyulásokra; hanem igyenesen Istenhez folyamodtak és őtőle vártak segedelmet.
De ezeket most elhagyván, és a poklosok távoztatásának parancsolatit szemem előtt viselvén: megmutatom a jelenvaló órában, először, hogy minden gonoszság ragadó betegség, és megpoklosítja, sőt mirigyesíti* az közel járókat. Másodszor, hogy a hízelkedés legnagyobb romlása a jó erkölcsöknek. Azért valaki a hízelkedők dögletes párájával nem akar fekélyesedni, távul kerülje őket: mert ha a tiszta tükört megrútítja az undok lehelet, a jó erkölcsöt is megmocskolja a hízelkedők szava. Harmadszor, rövideden megmondom, mint és micsoda jelenségekből kell megismérni a hízelkedőket. Kérlek, legyetek ébren a hallgatásban!
Igazán írják a világi bölcsek, hogy természet szerént társalkodók az emberek; örömest egymással nyájaskodnak: és vagy lehetetlen; vagy igen nehéz egyebek társasága nélkül élni. Mert akinek barátja nincsen, kivel együtt jó állapotjában vigadjon; kitűl szükséges igyében tanáccsal és értékkel segíttessék, boldog állapotban nem lehet. Azért noha igaz, hogy a királyok a világnak két legnagyobb javátúl üresek; tudniillik, hogy magokhoz hasonló nem lévén országokban, barátságoson senkivel nem élhetnek; és hogy a hízelkedők óhatatlan sokasága között, az igazságnak nincs útja fülökhöz. Mindazáltal nemcsak a szegények, kik egyebek segítése nélkül szűkölködnek; hanem a nagy fejedelmi emberek sem élhetnek vígan és kedvesen, jóakarók nyájaskodása nélkül. Mert bár mindennel bévelkedjék ember: ha nincsenek, kikkel kedvesen beszélgessen; kikre gondjait és gondolkodásit bízhassa, egész élete megvont, szomorú és kedvetlen.
Noha pedig a barátságos nyájaskodásra mindnyájan hajlandók vagyunk, de főképpen az ifjú emberek kapnak ezen: mivel ért okosságok nem lévén, alig találnak egyéb vigasztalást és üdőtöltést, hanem hozzájok hasonlók nyájaskodását. De miképpen semmi erősebben és édesdedben nem viszi embert tekéletes jóságokra, mint a jámbor, szent emberek nyájaskodása; és a nagy emberek hallgatásokkal is oktatnak, mert csak reájok nézve is sokat tanulunk: Azonképpen semmivel az ifjúság gyakrabban és künnyebben feslett, rút erkölcsökre nem ragadtatik, mint a gonoszok társaságával. Azért parancsolja a bölcs, hogy szent emberekkel barátkozzunk: mert hét őrállónál többet lát egy istenfélő ember lelke. A gonoszaktúl pedig távul menjünk, ha gonoszságba nem akarunk merülni. Mert nem oly hasznos a dögös helyrűl jó egű földre menni, mely hasznos a gyenge erkölcsűknek kiszaladni a gonosz társaságból, és jókkal nyájaskodni.
Sok tőrök és hálók, sok vermek és kelepcék vannak, melyekben megfogja és veszedelemre viszi embert az ördög incselkedése. Nincs oly háborodott tenger, melynek habjai, kősziklái és fövenyes iszapi annyi veszedelmet szereznek, mennyi veszedelemben forog a mi üdvösségünk az ördög, világ, test incselkedési között. De mindezekben semmitől úgy nem kell tartani, mint a feslett és erkölcstelen emberek barátkozásitúl: mivel semmiből hamarébb el nem ragad a latorság, mint a gonosz társakból.
Erre nézett Krisztus, mikor azt mondotta, hogy az igaz embernek veszedelmesb ellensége nem lehet, mint aki őtet atyafiság és jóakarat színe alatt gonoszra vonsza. Azért parancsolja a Szentlélek, hogy minden ember őrizkedjék a szomszédoktúl: mert közönségesen csalárdul jár, aki barátságot tettet; igazat nem mond; reátanul, hogy gonoszra vigyen. Eszén járjon tehát minden ember, és meggondolja, hogy sok csalárdságok között lakik. Ennél bévesb és világosb szókkal ki nem mondhatni, mely veszedelmesek, ha feslettek, akiket barátinknak tartunk.
Hogy a gonoszság ragadó, és azokat megmocskolja, akik latrokkal társalkodnak; nemcsak akkor ismérteti a Szentírás, mikor mirigyes dögben lévőknek nevezi a gonoszakat: hanem mikor világos szókkal mondja is, hogy valaki a lágy szurkot illeti, megrútítja kezét: aki kevéllyel társalkodik, kevélységbe öltözik. Mely mondással jelenti a Szentlélek, hogy noha nehéz és munkás, hogy valakit hosszú tanítással is a jóságos erkölcsökre vigyünk; mivel a természet indulatinak sebes folyása ellen kell eveznünk, mikor jóra vergődünk: de a gonoszra hajlandó természet olyan künnyen elkapja a gonoszságot, mely künnyen vagy a lágy szurok, vagy a korom, gyenge illetéssel is szemfájó lészen; aki rühes kezet fog, munka nélkül megrühesedik: úgy aki kevéllyel, vagy egyéb vétekkel rühesedettel forog; el nem kerüli, hanem kevélységbe öltözik.
Ez az oka, hogy a Szentírás sokszor és kemény fenyítékkel tilalmaz a gonoszak társaságátúl: Elkerüld a haragos ember barátságát; ne járj úton dühössel, mert megtanulod annak erkölcsét és lélek veszedelmet szerzesz magadnak! Másutt azt mondja a Szentlélek: Okoskodik, aki bölcs emberrel jár; aki bolondokkal barátkozik, bolonddá lészen. Azért ha édesget téged a bűnös ember, ne engedj néki, egy úton ne járj véle! Ha távul akarsz lenni a bűntűl, távul járj a gonosz erkölcsű emberektűl: mert ha tüzet tarthatsz kebeledben, hogy ruhádat meg ne perzselje; ha eleven szénen járhatsz, hogy talpadat meg ne égesse; hidd el bár, hogy a gonoszak társasága között vétek nélkül maradhatsz! Könnyű azok erkölcsökbe öltözni, akikkel nyájaskodol. Mint a testrűl némely nyavalyák elragadnak illetéssel: úgy a feslett, szomszédjára keni vétkét. Borszerető lészen, aki részegessel lakik. Mint a lassú csepp esők meglágyítják és lyuggatják a kemény követ: úgy meggyőzi a fajtalanok nyájassága az erős férfiakat. A kínyes puhává tészi aprónként társát: a gazdag szomszéd gerjeszti a gazdagság kívánást: a gonosz erkölcsű útitárs a tisztához csiszolja rútságát. Azért arra int Seneca+, hogy senki ne bízzék jámborságában, és bátorságot ne végyen a gonoszak barátkozására. Mert mint a mirigyes ember leheleti megbetegít: úgy a gonosz barátság, ha nem kerüljük, veszélybe viszen. Kiváltképpen pedig a gyermekeket el kell fogni a gonoszak barátságátúl, mért künnyebben ragad azokhoz minden vétek.
Ki volt bölcsebb Salamonnál? De őtet is a bálványozó asszonyok társalkodása vénségében megbolondítá, és bálványozásba ejté. Bölcsességében bizakodván, nem őrizkedék és nem oltalmazá magát, noha világos szókkal megparancsolta vala Isten; hogy az Izráel fiai a pogány népekkel semmi barátságot és frigyet ne vessenek; mert ebből következik romlások. Leányok se vegyék házastársul: mert minden bizonnyal veszedelemre viszik, a barátság és házasság ürügyével. Sőt arra kötelezte Isten választott népét, hogy együtt se lakjék a pogány nemzetekkel: hanem azokat irgalmasság nélkül kigyomlálja a földéből; mert veszedelmes együttlétek. Nem fogadának szót a zsidók: hanem egybeelegyedének a pogány népekkel. Mi lén belőle? Megtanulák gonoszságokat. Mert aminémű nagy csuda, hogy a babilóniai kemencében meg nem égtek a három szent ifjak; hogy a csipkebokor lángolt és meg nem emésztetett; hogy a zsidók víz között, Szent Péter víz hátán békével járhattak: oly csuda, mikor a liliom a tövis között épen marad: mikor az édesvíz a tenger sava között ízit megtartja: mikor az eleven állat a tűz közepiben meg nem hal: azaz mikor a gonosz társaság között tisztán marad a jámborság.
Igen késedelmesek vagyunk a jóra: a gonoszt pedig mester nélkül is megtanuljuk. Hát mikor mester találkozik, ki szavával és példájával gonoszra vezet? Akármely igyenes erkölcsű embert megvesztegetnek az ocsmány beszélgetések. Erre nézve törvénybe írta Theodosius+ császár, hogy a gonoszokkal való társalkodás, közelvaló szomszédja a gonoszságnak. Azért tanácsolja Nepotiánusnak Szent Jerónymus, hogy olyakkal társalkodjék, kikrűl gyalázat ne ragadjon reá. Mert aki távul akar lenni a vétkektűl, távul járjon a feslettektűl: mert a kevélység; fösvénység, bujaság elragad a gonosz társakrúl.
Találkoznak olyanok, mint Szent Jób, ki a sárkányok és istentelen pogányok között szent életet viselt; vannak Lóthok, kik fajtalanok társalkodásával meg nem mocskoltatnak; válnak, noha vélte: Tóbiások és Matatiások, kik helytállanak és azt kiáltják; hogy ha az egész világ elhajol is a régi atyák igaz vallásárúl, de ők abban maradnak. Tudunk olyanokat is, kik ott sem tagadják el hiteket, ahol az ördög királyi széket emelt. De azért bátorságosb Ábrahámmal kimenni örökségünkből, hogysem Istentelenek között laknunk. Üdvösségesb Izsákkal idegen és nemigen gazdag feleséget venni, hogysem a Kánaán leányival házasodni. Hasznosb Egyiptomból a pusztákra bujdosni, hogysem a gonoszak társaságából Istentelenséget tanulni. Mert miképpen az oktalan állatok, magokhoz hasonló barmokkal járnak és felesednek: úgy az emberek örömest azokkal nyájaskodnak, kik erkölccsel és állapottal hasonlók egymáshoz. Azokrúl szólnak, beszélnek, amihez kedvek vagyon, mert a szűnek teljességéből származnak a szólások. És lehetetlen, hogy a mocskos erkölcsű és rút életű emberek barátságát, rútságnál egyébbel nyerhessük. A Szentírás is csudának mondja, hogy a gonosz Core fiai gonoszul nem vesztek atyjokkal együtt.
Akinek barátja fajtalan, attúl éktelen szókat, szerelmeskedő énekeket, mocskos históriákat, buja verseket, kerítésre való nyájas beszédeket kell hallani; mivel egyébrűl sem tud szólani. A szóláshoz járulnak a rút példák. Azért a szemérmes ifjú füle, hozzászokik lassan efféle szókhoz és képezésekhez*. Azután a természet hajlandósága izgatásiból, ezekhez édesedik az akarat: a szerelemrűl írt verseket kezdi olvasgatni az ártatlan ifjú. Tovább mégyen, és ami szívében forog, arrúl örömest kezd beszélgetni. Végtére, mivel amit örömest hallunk, azt künnyen cselekedjük: a bujaság förtőjébe heveredik, mint a disznó a sárba.
Ne csudálja senki, hogy a fajtalanok disznó nevet viselnek: mert a Szentírás ehhez hasonlítja őket, mikor azt mondja, hogy a tisztátalan asszony, akármely szép legyen, olyan, mint a disznó, melynek orrán aranyperec vagyon. Régi kérdés volt, miért nem esznek disznóhúst a zsidók? Némelyek azt mondották, hogy tisztelik a disznókat, mivel orrok turkálásával tanították embert a szántásra. Mások azt mondották; hogy féltek a poklosságtól; mert látván, hogy a disznó hasa rühes folyadékokkal rakva; azt alították, hogy poklosok lésznek, akik disznóhússal élnek. De Clemens Alexandrinus+ igazán írja, hogy Isten parancsolatja tartóztatja a zsidókat a disznóételtűl. Isten pedig, a disznóhúst tilalmazván, azok társaságát akarta hogy távoztassák, kik az utálatos bujaság posványában disznó módon bűzhödnek. Másutt ezen doktor azért mondja, hogy nem akart Isten az ő népe között disznókat szenvedni; mert ha a disznó minden jó füveket gyökerestül kitúr és elveszteget: a disznóhoz illendő buja fertelmesség is kiszaggat minden jót az ember lelkéből: mindenestül testté tészi embert. Mert miképpen a disznó nemcsak minden undok ganéjt megeszik; és egyéb állatok felett gyönyörködik a büdös sárban és ocsmány helyekben; hanem szemeit úgy a földre függeszti, hogy soha az eget nem látja, hanem mikor hanyattá döjtik: azonképpen a bujaságra vetemedett ember az égre nem néz; annak elnyerésére nem függeszti kívánságát, hanem ganéjra és undokságra vágyódik.
Aki dőzsölő és hashizlaló nyalakodókkal barátkozik. eszébe sem veszi, hogy hasát Istenné tészi; és torka kedvéért minden ájtatosságot félbeszakaszt: megízelíti a kocka-, kártyajátszást, a sétálást, csevegést, hahotát, trágárságot: egyszer is, másszor is a bortúl megzajosodik feje, bolond örömre gerjed szíve. Nem jut eszébe, hogy a böjtölés őrző mestere az ifjúságnak, és hogy a kövérség akadék a bölcsességnek, melynek szerzője a karcsúság. Azért idejét; pénzét, böcsületit vesztegetvén, kirekeszti szívéből az isteni félelmet: gyűlöli a mértékletességet: csúfolja a józanságot: csak nevetés, játék, dőzsölés minden dolga. Végre arra jut, amire jutott volt Szent Ágoston+, a gonoszak társaságából: aki szégyenlette, ha társaihoz hasonló gonoszságot nem cselekedett. És mikor baráti közül valaki dicsekedett feslettségével, pironkodásnak tartotta, hogy ő olyan nem volt. Sőt hazugsággal toldotta gonoszságban való dicsekedését, hogy mennél tisztább volt, annál rosszabbnak ne ítíltetnék.
Ládd-é, mire viszi embert a gonosz társaság? Azért méltán ellenséges barátságnak nevezi Szent Ágoston+ a gonoszak barátságát. Szent Bernárd gyűlölséges szeretésnek. Aristóteles azt írja, hogy latorság a gonoszak barátsága, mely embert latorrá tészi. Azért vipera mellett fekszik, úgymond Szent Jerónymus, aki gonoszakkal együtt lakik. Mert ha barátod mocskos, akármely tiszta légy, megmocskol, ha megillet. És mind a jók, mind a gonoszak társalkodása szeretésre indít.
Tudta jól Szent Dávid, hogy aki gonosszal lakik, gonosszá lészen: azért sokszor írja, hogy egy úton nem jár a feslettekkel: egy székben nem ül a hívságos rosszakkal: egy házban nem lakik a kevélyekkel.
Isten ő maga parancsolta Lótnak, hogy távul menjen a gonoszak társaságátúl, ha együtt nem akar vélek égni: Mózessel kergeté az ártatlanokat Dátan és Abiron mellől, hogy vélek ne vesszenek. Nemcsak azért kell tehát a gonosz társaságtúl futnunk, hogy gonosz erkölcsöt és szennyet reánk ne kenjen; hanem hogy romlásával minket is el ne borítson.
Noha pedig akármely gonoszságba merültek nyájaskodását és társaságát kerülnünk kell; de nevezet szerént két rendbéli emberektől, mint legveszedelmesb dögtűl, távul kell járnunk.
Elsők a hittűl szakadott prédikátorok, kik édes beszédekkel és az evangéliom szavainak hamisan magyarázott festékével fedezgetik és lélekveszedelemre osztogatják halálos mérgeket. Sok helyen erős parancsolatokkal kötelez a Szentlélek, hogy ezeket messze kerüljük: ne verekedjünk vélek; ne köszöntsük őket; szóba se bocsátkozzunk vélek: mert az ő beszédek, mint a fene rák, gyógyulhatatlan nyavalyát hoz emberre.
Ezt bötű szerént megtartották a régi hívek, mint ezelőtt Szent János, Policarpus és több nevezetes emberek példájából megmutatók; mert azt ítílték, amit ilyen szókkal írt Tertullianus: Valamiket Isten a poklosok távoztatásárúl parancsolt, példázták, mely szorgalmatoson kell kerülni a hittűl szakadott eretnek embereket.
Mások, akiket igen kell kerülnünk: a hízelkedők. Mert jobb az igazak dorgálása, hogysem a hízelkedők csalogatása: jobbak az igazmondók sebesítési, hogysem a hamisak csókolgatási. És miképpen az Isten minden áldozatban megkívánta a sót, megvetette a mézet: úgy az okos ember inkább kedveli, aki igazmondással csípi, hogysem aki mézes szókkal édesgeti.
Igazán írja Aristóteles, hogy azért gyönyörűséges a hízelkedők társalkodása, mert tettetik, hogy csudálják, böcsülik, szeretik, akinek hízelkednek. Mivel azért természet hozta, hogy kedvesb az embereknél, mikor őket szeretik, hogysem mikor egyebeket szeretnek. Mert miképpen jobb a méltóságos tiszteket érdemleni, hogysem viselni: úgy dicsíretesb, ha szeretésre méltó jóságok találtatnak bennünk, hogysem ha mást szeretünk. Mivel azért mindeneknél kellemetes a tisztesség, és mindnyájan kedvelik, mikor őket böcsülik és szeretik: innen vagyon, hogy vélte találtatnak (még ha találtatnak), kik a hízelkedők mézes beszédét megvetik, sőt kik jókedvvel nem veszik. Mert mikor megvettetnek a hízelkedések, akkor is tetszenek: és ha gyakran kirekesztetnek is, de végre helyt találnak: Maga a hízelkedő nem minket szeret, hanem azt, amit halász tőlünk: reménységért hazud: nyelve mézzel és tejjel foly, de szíve sokszor epével teli: szóval böcsületes, és barátságot mutat, de valósággal esztelennek ítíl; és vagy csúfol, vagy csalni akar rajtunk. Azért a Szentírás gyönyörködtető Syréna nevet ád nékik: mert mint a Syrénák szép éneklésekkel elaluttyák*; azután megfojtják az embereket; úgy a hízelkedők édes beszéde szörnyű veszedelmekre viszi az embereket. Nem is elég a hízelkedés ellen viasszal bédugni fülünket, mint Ulisses+ társai fülét viasszal siketítette a Syrénák éneklésére: hanem nagy lelki vigyázás és tekéletes akarat kívántatik ennek győzedelmére.
Seneca+ a hízelkedőt édesgető ellenségnek nevezi. A Szentírás sem egy helyen mondja, hogy akik dicsírnek és boldogoknak mondanak, megcsalnak és nyakra-főre taszítnak a veszedelmekre. Mely mondással kifejezi a Szentlélek, hogy nem olyanok a hízelkedők, mint a halászok, madarászok: mert ezek, sokszor megvetik hálójokat, sokszor horgokat, tőröket, lépes vesszőjöket elrakják, és semmit nem fognak: de a hízelkedők nemcsak meg akarnak csalni, hanem valóságoson megcsalnak, és nyakra-főre taszítnak. Mert mesterséges, szép szókkal kereskednek: mézes beszédekkel mérték és érdem felett égig magasztalnak; boldognak mondanak. Ha szólunk, azt kiáltják: Isten szól, nem ember: vagy azt mondják, amit az igen gorombán szóló Valens császárnak mondottak a hízelkedők; hogy Cicero+ virági folynak ajakunkból. Ha valamit értelmesen mondunk; esküsznek, hogy Plátó és Aristóteles tanulhatna tőlünk. Egyszóval mindent csudálnak, mindent dicsírnek és magasztalnak bennünk; mint a ház tetején forgó vitorlák, oda fordulnak, ahová fúj a szél; mint a kaméleonok, minden színekben tűnnek, mindenek tetszéséhez és hajlandóságához alkalmaztatják magokat, noha mint a kaméleon, fejér színt magára nem vehet, úgy a hízelkedőben tiszta igazság nem lehet: mert csalárdul kereskedik, hasznot horgász, szón akarja megvenni, amire szüksége vagyon: valahol reménysége nincs a haszonnak, megreked a malom, és nem forog a nyelv kereke; megszűnik a dicsírés. Mert mint a fecskék, nyárban velünk vannak, télben távul járnak: úgy a hízelkedők nem az embert, hanem a jó szerencsét követik, és amint Plutarchus+ írja, miképpen a tetvek mindjárt kimásznak, mihent elfogy a betegben a vér, mellyel tápláltatnak: úgy a hízelkedők az értékesen kapdosnak, a szegényektűl elröpülnek.
Igazán mondja pedig Szent Péter, hogy a hizelkedők kereskedése magoktúl gondolt hamis szókkal vagyon. Mert a bűnöket jóságok nevével magasztalják: a bolond pompát bévkezűségnek; a dőzsölést és részegeskedést barátságos társalkodásnak; a kevélységet jó magaviselésnek; a rút fösvénységet takarékosságnak; a csintalanságot vigasságnak; a buja szerelmeskedést víg nyájaskodásnak; a dühös haragot bátor merészségnek nevezik. Viszont a jóságot vétkek nevezetivel gyalázzák; a bátorságot vakmerőségnek; az erősséget versengésnek; az okosságot félelmes puhaságnak; a szorgalmatosságot fösvénységnek; a szemérmetes tisztaságot paraszt vadságnak híják. Ezzel a mesterséggel a szép névbe öltözött gonoszságok szégyenletit kimossák emberből, és a jóságok szépségét megmocskolják rút nevekkel, hogy azok kívánását meghidegítsék.
Ki győzné előszámlálni, mennyi kárhozatos vélekedéseket oltott az emberek szívébe az édes beszéd? Mely sok jámborokat fene gonoszságra vitt a hízelkedők mestersége.
Ha látja a hízelkedő, hogy valakit bosszúval illetnek és haragra indítnak: nemhogy csígatná és Isten haragja félelmével oltaná a gerjedező tüzet; hanem azt kiáltja: Méltán haragszol! Ily nagy nemből származott, ily nagyra született, bátor szívű emberhez nem illik, hogy mással hagyja magát tapodtatni: minden igazság szerént tartozik ember oltalmazni tisztességét, melyet aki megmocskol, életre sem méltó. Azért eleink jó híre-neve, magának böcsületes tekintete, szeme előtt forogjon: ne engedje, hogy valakinek vakmerősége őtet földhöz verje. Tisztessége oltalmáért kardhoz nyúljon: ellenségét úgy büntesse, hogy mások is tanuljanak, és ne szegezgessenek rajta. Ha most elnyegi és elnyeli ezt a gyalázatot, másszor nagyobbat várjon.
Oh, veszedelmes biztatások! Oh, istentelen tanúságok! Oh, átkozott nyelv, melyből oly tűz, oly versengés támad, hogy a fejedelmekkel is egybeveszti! Efféle szók úgy nékiköszörülik* embert, ha eszén nem jár, hogy nemcsak szabadosnak, hanem tisztességesnek véli az istentelen bosszúállást. Ilyen bolond Persuasióval* biztatta Anaxarchus+ Világbíró Sándort, ki mikor azon síránkoznék, hogy Clitust+ megölte, azt mondotta néki, hogy minden szabad a királynak: ő az igaznak és tisztességesnek mértéke: mind jó, mind igaz, valamit mível a király. Ezzel az utálatos hízelkedéssel úgy elbátorítá Sándort a gonoszságban, hogy azután tartóztatás nélkül cselekedett mindent.
Ha látja a hízelkedő, hogy valaki hajlandó a bujaságra: szép, lágy beszéddel fülébe rágja, hogy a természet hozta embernek, hogy tisztességes szerelemtől ne légyen idegen; csak az igen vad természetű parasztokhoz illik, hogy a szép nyájaskodásokból kivonják magokat; a planéták és több csillagok, mennyei erejekkel oltanak némely emberekbe szerelmes indulatokat. Mindnyájan barátok nem lehetünk: nálunknál szentebb és tudósb emberek estek a szerelembe: sőt nincs oly állapot, melyben Venus+ vitézi nem volnának. És mivel ennyien estek ebbe az édes kalitkába: nem oly tisztességtelen ez a vétkecske, hogy embert gyalázatba ejtse. Ez a hízelkedők olaja, mellyel kenik a kereket, hogy a veszedelem útján sebesen menjen. Efféle bolond és ördögi beszédekkel úgy reáköszönti a hízelkedő a tudatlan ifjat, hogy minden fertelmességre hanyatt-homlok rohan. Akarsz-e errűl példát? Amnonnak, a Dávid király fiának, egy hízelkedő barátja vala: mikor ennek megjelentette volna az ifjú, hogy a húgát, Thamart igen megszerette: nemhogy intette volna efféle éktelenség távoztatására; de sőt néki biztatá és reátanítá, mint tegye beteggé magát; mint csalja magához húgát; mint tégyen erőt rajta. És ne féljen; mert künnyű a király fiának, ilyen kis dolgot lekötni: Ezzel a bolond biztatással Amnont nyakra-főre taszítá az undok fertelmességre, azután testi-lelki halálra.
Ezekből megtetszik, hogy a hízelkedés minden vétkeket nevel és terjeszt: minden jóságos indulatokat megfojt és eltemet, mert az istenfélőket babonásoknak; az ájtatosokat barátoknak; az igazságszerető jámborokat bolondoknak nevezi. Azért fussatok, fussatok mindnyájan ezektűl a dögletes poklosoktúl. Dugjátok bé fületeket a hízelkedők szavaira, ha veszni nem akartok! Ti kiváltképpen, kik nagy állapotban vagytok; mert legnagyobb gondja a hízelkedőnek, hogy a fejedelmi embereket vigasztalja hazugságokkal. Ugyanis a fejedelmek szerencsétlensége, hogy egyébbel bévelkednek; de nincs, aki igazat merjen mondani nékik. Senki előttök igazán meg nem mondja, amit javall; hanem azon mesterkednek az udvari szolgák, ki mennél gyönyörűségesben csalja fejedelmét.
Tagadhatatlan, hogy magok vétkesek a fejedelmek, hogy a hízelkedőktűl megcsalatnak. Először azért, mert magok leginkább hízelkednek magoknak: és örömest hallják, akik bizonyítják, amit magokrúl alítanak. Másodszor azért, mert a fejedelmeknél az igazmondás gyűlölséget szerez, és igazat monda Achab előtt Achior, igazat monda Holofernesnek, és halálra szentenciázák érette. Mert közönséges kívánságok a fejedelmeknek, hogy nékik oly dolgokrúl szóljanak, melyekhez kedvek vagyon. Azért mikor Sedecias király Jeremiás prófétátúl tanácsot kérdene; addig nem felele a próféta, míg a király meg nem esküvék, hogy meg nem öleti igazmondásáért. Nézd, mire jutott a világ! Esküvés nélkül nem hihetni a nagy uraknak, hogy az igazmondásért fejünket bé nem törik, életünket el nem fogyatják! És csudálkozunk, hogy a fejedelmek körül mindnyájan hízelkednek? Hogy mint a tükörök, örülnek vagy sírnak; mint az árnyékok mozdulnak vagy állnak az udvari szolgák, urok indulati szerént? Hogy a Cyrus+ anyjának tanácsából, akik a fejedelmekkel szólanak, selyem vagy gyapot lágy szókkal élnek? És arra jutnak, amit későn eszébe vett Antigonus+ király, ki mikor a vadászatban elbolyongott volna; egy parasztember házába szálla, és a királynál beszélgetvén, azt mondá a szegény ember; hogy a király jámbor, de rossz gondviselőkre bízta dolgát, maga pedig vadászatban tölti idejét. Másnap, feltalálván fő emberi, és királyi köntösét reáadván, azt mondotta, hogy mióta királyi köntöst visel, soha magárúl igaz szót nem hallott, hanem csak tegnap. Annak okáért, senki jobb tanácsot nem adhat a fejedelemnek, mint Demetrius Phaleraeus+ adott, mikor azt mondotta, hogy könyveket olvassanak: mert amit senki meg nem mer mondani nékik, azt a könyvekben találják.
De lássuk rövideden, mint kell a hízelkedőt megismérni és választani a jóakarótúl? Bizonyos, hogy a hízelkedők kedveskedése közel jár a barátságos jóakarathoz. És noha sok jelenségeket adnak a tudósok, melyekből a hízelkedőt megválaszthatjuk barátunktúl: de főképpen két dolog ismérteti a hízelkedőt.
Először: Aki mindent kezedre ád, valamit mondasz; mindent dicsír, valamit mívelsz: bizonyos, hogy nem barátod, hanem hízelkedőd és veszedelmedre terjesztett háló: vagy amint Diógenes mondotta: mézes kötél, mellyel megfojtnak. Aki igaz barátod, nem dicsír mindent, hanem csak ami jó; amit vétkesnek ismér, azt szabadoson megfeddi. Azért Agesiláus csak azok dicsíretit hallotta örömest, kik mikor kívántatott, rágalmazták sok dolgait. Valaki tehát olyan, mint az echo, és minden szavadat javallja, minden tetszésedet erősíti: bizonyos, hogy hízelkedő; és a mézes szókkal oly dolgokat elhitet nagy emberekkel, melyeket bolondnak sem kellene hinni. Alexanderrel+ elhitette a Jupiter+ papja, hogy ő Jupiter fia; és az egész földet, mint atyai örökséget, néki adta. Demeter királlyal elhitették; hogy mikor nagy huruttal hányta a torhát, oly szép hangosságot adott, melynél szebbet a musica éneklések sem szerezhetnének. Ami nagyobb: Roboammal elhiteték az udvari hízelkedők, hogy az ő kisujja nagyobb a Salamon derekánál. Justinianus császárral+ elhiteté Trebonianus, hogy soha meg nem hal, hanem elevenen mennyországba ragadtatik. Menécrates doktor, egynéhány beteget szerencsésen meggyógyíta: elhiteték a hízelkedők, hogy ő Jupiter+ Isten, azért leveleiben magát Istennek nevezte. Meg sem olvasván levelét Agesiláus, ilyen választ írt: ilyen oktalanságokra viszik embert a hízelkedők.
Egyszóval, a hízelkedő és jóakaró között oly különbözés vagyon, mint a szakács és orvos között. A szakács nem gondol azzal, hogy egészséges vagy ártalmas az étek: csak arra vigyáz, hogy jó ízű és urak szájának kedves légyen, amit készít. Az orvos pedig a jó étektűl elfogja embert, ha látja, hogy nehézemésztő, és ízetlen italokat ád, noha egészségesek. Úgy a hízelkedő csak szájízre néz: a jóakaró, igazmondásával ecetet önt fekélyünkbe és tisztogatja sebeinket.
Másodszor: Aki vagy a benned lévő jókat voltánál nagyobbra magasztalja, vagy ollyal dicsír, aki benned nincsen: hízelkedőnek tartsad; és magadrúl többet ne higgy másnak, hogysem magadnak. Azért aki szemedben dicsír, azt mondjad; hogy hallod, minéműnek kellene lenned, de magadban nem érzed, hogy olyan volnál. És mint Alexander+ megvallá, hogy sebei fájdalmából isméri, hogy hízelkednek, akik őtet Istennek mondották: úgy az okos ember, magában érzett fogyatkozásoknak többet hiszen, hogysem a füllel hallott hízelkedéseknek. Bezzeg aki igaz jóakarónk, nem szemünkben, hanem hátunk megett; nem barátink, hanem ellenségink előtt; nem költött, hanem valóságos jókkal dicsír.
De ideje véget vetnünk tanúságunkban. Azért kívánom igen, hogy mindnyájan két dolgot tanuljunk mindazokból, amiket hallánk. Egyiket, hogy akármely hasznos, akármely kedves barátkozás légyen, de ha látjuk, hogy veszedelemre vonszon, elvessük és messze vessük tőlünk. Mert ha a Krisztus kötelezése szerént a magunk kezét el kell vágnunk, szemünket ki kell tolnunk inkább, hogysem ezekkel bűnre vitessünk: nem illendőbb-é ellennünk akárki nélkül, hogysem elvesznünk barátságért? Másikat, hogy senki ne tartsa mentnek magát, hogy azért gonosz, mert gonoszok között lakik!
Ha Ábrahámot bálványozó atyja; Józsefet tisztátalan asszonya; Mózest a fáraó udvara gonoszsága; Jóbot a Hús földének feslett szomszédsága meg nem tántorította, ha sok több szent jámborokat az istentelenek között való lakás el nem ragadott, és gonoszságba nem kevert: most sem rövidült meg az Isten karja. Istent ne kísértsük, veszedelembe akarva ne elegyedjünk: hanem imádkozzunk és vigyázzunk; a gonoszok között is megőriz Isten az utolsó romlástúl, Szent Fia érdeme által. Ámen.